Fent-lent és bent-kint találkozása.
Nyomok, jelek a padlón.
Egy történet vége.
Megérkezés?
Újrakezdés?
Folytatás?
Titkok.

Ani képeihez Pilinszky verset hoztam:
Őszi vázlat (Trapéz és korlát c. kötet)

A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.

Irodalmi hang:
A gyerekekkel nagyon szeretjük Kosztolányi Dezső Zsivajgó természet című kötetét. Pár vizes gondolatot hoztam a kötetből Ani képeihez.

Csíbor: Mint sötét tengeralattjáró a víz alatt imbolygok, alattomosan. Néha-néha fölbukkanok a víz színére, periszkópommal egy kövér csiga felé bandzsítok. Aztán lemerülök, s a páncélhajóját alulról fúrom meg kitűnő műszereimmel.

Kérész: Sajnos, én már frázis lettem. Nyilván csak parlamenti beszédekből ösmertek. De azért kérészéletű vagyok én is. Mint az ellenzéki szónokok szerint minden kormány. Huszonnégy óráig élek. Mint a frázisok általában.

Szitakötő: Én, lenge vizi tündérke, tavi balerina, üvegszárnyammal, karcsú, barna testemmel alkonyatkor - színháznyitás idején -, lejtem fátyoltáncomat, kék, lila, sárga, zöld kardalosnőim között. A rendezés Reinhardté, a díszlet Baksté. Szúnyogok muzsikálnak hozzám, melyeket később meg is eszem. Egyébként szívesen fölfalom kartársnőimet is, a szitakötőket. Sohase csodálkoznak ezen. Primadonna vagyok.

Szúnyog: Hopp, máris röpülök, egy rubintcsöppel, mely a lámpafényben bíborlik, a meleg, harminchét fokos véreddel, egyéniséged egy parányával. Te fölkiáltasz: "Segítség, lopják az életem". De ekkor én már messze szállok, viszem bíbor kincsemet, mint egy ékszertolvaj.

Írtam arról, hogy dédapám 'első paraszt' (nagygazda, nagyparaszt) volt - de mivel anno mindenét beadta a téeszbe, nem került kuláklistára. Nincsenek történeteim arról, hogy ők ezt hogyan élték meg, mennyire fájt (gondolom igen, mivel azt sokszor hallottuk, hogy 'nehezen adta'), mennyire mély sebbel mentek tovább. De mentek és csinálták, amit az élet hozott (ahogyan Fanni írta, nem lelkiztek túl mindent) - a dugdosásról viszont konkrét mozdulat élményeim vannak (Anival beszélgettünk arról, hogy neki például inkább illat-emlékei, nekem pedig úgy tűnik, mozdulat-emlékeim vannak): a zöld kredencben a zöld-fehér csíkos bádogtartóban a fehér liszt legalján kis csomagocska pénzescske, a konyhaasztal fiókjának aljára ragasztott nagyobbacska csomagocska pénzecske....

A könyvtárbuszon újabb csemege nézett velem szembe: Guzel Jahina regénye, a Zulejka kinyitja a szemét olvasása közben jöttem rá, hogy 'ejszen' a mi családunk sorsa is ennek a történetfüzérnek a része, még ha szerencsére csak az átlagos, a mindennapi változások hullámai vitték, és nem a mindent elmosó ár.
Tekintélytisztelet - itt most jó értelemben: ha nem Ljudmila Ulickaja ajánlása van a könyv borítóján, lehet, hogy visszateszem (hezitált a kezem).

Meg kell mondjam, kicsit irigykedve olvasom tavaszias beszámolóitokat. Számomra március-április az év legnehezebben elviselhető időszaka időjárás-szempontból, amikor már a hátam közepére kívánom a telet, a havat meg a mínuszokat. Ilyenkor legszívesebben időjárás-jelentési tilalmat rendelnék el Magyarország irányából. Na de ne búslakodjunk, előbb vagy (inkább) utóbb itt is beköszönt a tavasz. Addig is: menjünk könyvtárba, hiszen mi lehetne ennél remekebb program, amikor kint süvít a szél és a gyerekek is taknyosak?!

A könyvtár Alavus város központjában van, 7 kilométerre tőlünk. Autóval ez nem távolság, de erről már írtam.

Könyvtárba járni jó. Akkor is, ha ez jelenleg többnyire a gyerekrészleg látogatására korlátozódik. Én ezt cseppet sem bánom, szívesen kutakodom a gyerekkönyvek, cd-k és dvd-k között, már amennyire ez igencsak eleven gyermekeim mellett lehetséges. Olyan nincs, hogy ne találnék valami hasznosat vagy érdekeset. Legutóbb például ezen a könyvön akadt meg a szemem:

Nicsak, Reich Károly! Persze belelapoztam. A finn ábécéskönyv oldalait szeretett meseillusztrátorunk rajzai díszítik. Íme a magyar eredeti, Donászy Magda verseivel, ami ezennel fel is került a Magyarországról beszerzendő könyvek listájára:

Könyvek, cd-k, dvd-k - finn nyelven... Könyveket elvből nem olvasok finnül a gyerekeimnek; ezt meghagyom az anyanyelvűeknek. Úgyhogy olvasmány-téren a kevés szöveg-sok kép párosítás a nyerő. Szeretjük a keresgélős, böngészős, számolós könyveket, olyasmiket, mint például ez is:

Azt a pár mondatot gyorsan le lehet (tartalmilag) fordítani, az élvezeti érték csökkenése nélkül: Ki visel piros csizmát? Hol van a pókocska? Melyik bagoly csíkos? ...

A cd-ket és dvd-ket viszont igyekszem bevetni nyelvtanulásra is. Temérdek finn gyerekdal van már a fülü(n)kben. Amit sajnálok és nem is igazán értek: Ádámék az oviban nagyon ritkán énekelnek. Lehet, hogy megemlítem majd ezt a következő fogadó órán, hátha lesz valami változás...

Rajzfilmek. A könyvtárban fedeztem fel többek között a Maisa (angolul "Maisy") című dvd-sorozatot, ami egy fehér egérről szól. Magyarországon tudtommal nem vetítették. Vagy ismerős esetleg valakinek?

Maisa nálunk évekig sláger volt, Ádám rengeteg szót tanult meg belőle. Nyelvtanulás szempontjából azóta sem találtam ennél jobbat kisgyerekeknek. Sajnos Ádám mostanában nem igazán akar finn nyelven mesét nézni (és így aztán Botond se néz): valószínűleg zavarja, hogy nem érti olyan jól, mint a magyart. Bár ő nem mondja így ki, de észrevehetően jobban tetszenek neki és határozottan előnyben részesíti a magyarul beszélő meséket.

Úgy veszem észre, hogy Finnországban nagy súlyt helyeznek arra, hogy megszerettessék a gyerekekkel a könyveket, az olvasást. A könyvtár már a legkisebbeket is megszólítja a havonta egyszer a könyvtárosok által tartott igazán élvezetes meseórákkal (finnül "satutunti"). Sok kisgyerek vesz részt ezen a programon, többnyire a környező óvodákból.

Az iskolában is tovább buzdítják a gyerekeket az olvasásra és a könyvtárba járásra - ezt tapasztaltam. Mikor első osztályban voltam egy hónapig nyelvi illetve munkagyakorlaton, egy alkalommal könyvtárlátogatás óra volt, amikor átsétáltunk a könyvtárba, a gyerekek könyveket hoztak vissza, másikakat választottak, kölcsönöztek. Ha jól emlékszem, valami jutalom is járt a tanító nénitől minden elolvasott könyv után.

Judit, többször emlegetted már a könyvtárbuszt. Én meglepődve olvastam erről, mert restellem, de nem is tudtam, hogy otthon is van ilyen! Merthogy itt is van, jön a mi falunkba is, minden második kedden. Így néz ki:

Leea, a friss nyugdíjas angoltanárnő ismerősöm, aki most napjait túlnyomórészt olvasással tölti (és közben enyhe lelkiismeret-furdalása van, hogy még mindig nem állt neki az évek óta tervezett pincétől-a-padlásig lomtalanításnak..:-) mindig türelmetlenül várja a következő menetrend szerinti könyvtárbuszt, ami úgyszólván házhoz szállítja az általa óhajtott regényeket. Nekem általában nincsenek ilyen konkrét könyvbéli elképzeléseim, ráadásul nem is áll meg a közelünkben a busz (oda is csak autóval kéne menni...), úgyhogy mi nem látogatjuk. Ha mi nem is vesszük igénybe, azért nagyon jó dolognak tartom, hogy van ilyen. Végigjárja a környező falvakat, és megáll az összes iskolánál is. - Csak egyet nem értek: Ha van mozgó könyvtár, akkor vajon mozgó boltok miért nincsenek errefelé??

Végezetül egy érdekesség. Az alavusi könyvtár bejárati ajtaján van egy rés, amin nyitvatartási időn kívül be lehet dobni a visszahozott könyveket. Az ajtón belül a rés alatt pedig egy láda, amibe a könyvek belecsúszdáznak:

Hát nem remek? Bizony velem is többször megesett már, hogy amikor belenéztem a naptárba, ezt láttam: KÖNYVTÁR!! Azaz: 'Hűha, vissza kell vinni a könyveket!' Ilyenkor aztán nagyon jól jön ez a "palautusluukku", mert csak arra kanyarodok - hétvégén, este, bármikor -, behajítom és KÖNYVTÁR!!: pipa.

Két évig kerestük jelenlegi lakhelyünket: tudatosan és módszeresen, minden lehetséges szempontunkat figyelembe véve. Voltak helyek, amelyek megérintettek ugyan minket, de ugyanolyan hamar le is kerültek a listáról. Első körben azok a házak estek ki a választhatóak közül, amelyek a falu peremén vagy még távolabb, mondjuk 'szőlőhegyen' voltak. Hiába tetszettek, a józan ész azt ordította, hogy nem biztonságos, sőt veszélyes. Az ilyen otthonok állandó jelenlétet igényelnek, sőt, állandó férfi jelenlétet, ami a mi esetünkben ugyebár nem adott. Maradtunk a falu közepénél. A történelmi belváros után pont stílszerű a faluközpontban lakni: templom, játszótér, polgármesteri hivatal, buszmegálló és a legszebb házak a szomszédban. Azt gyanítom, azért az esztétikum is erősen beleszólt a házválasztásunkba. A sajátunkéba nem, hiszen - hogyan is fogalmazzak kulturáltan? -, az meglehetősen csúnyácska volt (még mindig rengeteg a tennivaló, de már lassan egyre inkább sejlik a benne megbújó szépség - a ház felújításának, helyesebben eredetivé visszaalakításának külön története van és azt egy klasszikus 'ilyen volt - ilyen lett' bejegyzésben, a házavató után szeretném megírni).

Kerítés volt, csengő nem. A kerítés még most is megvan, ej, de szeretnék kerítés nélküli házban lakni! Csengő azóta sincs. Kéne tudom, de valahogyan mindig más a fontosabb. Maradt a bekiabálás.
Egy éjjel eltűnt a borsos árú tetőfedő létránk.

Aztán lett Manka kutya, szálkás szőrű törpetacskó - kitűnően vakkant, de mindenki bejött mellette. Szuka lévén tüzeléskor bent tartjuk, az első ilyen alkalomkor eltűnt a pajtából a gyerekek biciklije. Mindenki igyekszik sövénnyel láthatatlanná tenni a portáját, kéne nekünk is? Mai napig nem tudom. Elzárkózni. Nem látnak be, de én sem látok ki. Átláthatatlanság. Üdvös ez?

Befogadtuk Matyi kutyát, kopó és magyar vizsla keveréke - amióta ő van, azóta nem jönnek be csak úgy. Megállnak. Kiabálnak. A kutyák meg ügyesen jeleznek. Amióta Matyi van, azóta éjszaka sem jön be senki hívatlanul a portánkra. Fiú lévén, őt ivartalanítottuk, tehát maradhat kint. Valahogy még mindig úgy gondolom, hogy van egy láthatatlan kerítés, amin nem léphetek be. Ami már a másik területe - engedély nélkül nem teszem be a lábam. Megdöbbentett és felzaklatott nemcsak az, hogy elvitték a dolgainkat, hanem - az talán még jobban -, hogy be mertek jönni a területünkre. Hogy ott voltak, ott álltak, ahol nem lenne szabad. Hogy piszkos lett tőle minden. Hogy úgy éreztem, bemocskolták az otthonunkat, idegenszaga lett.
A helyzet abszurditása, hogy mi is és mindenki más is tudja, hogy ki lopta el a létrát, ki vitte el a gyerekek biciklijét, és mégsem lehet semmit sem tenni, sőt, fejbólintunk egymásnak az utcán. Marad a védekezés, marad az a lehetőség, hogy meg kell védenünk a saját területünket, a saját dolgainkat.

"Petrus még mindig nem volt hajlandó magyarázatot adni távollétére. Petrusnak joga van jönni és menni akarata szerint; élt ezzel a jogával; joga van a hallgatáshoz. De kérdések maradnak. Tudja Petrus, kik voltak az idegenek? Néhány elejtett szava tette célpontjukká Lucyt, és mondjuk nem Ettingert? Tudta Petrus előre, mit terveznek? A régi időkben kiszedhette volna Petrusből. A régi időkben megengedhette volna magának, hogy türelmét veszítse, elküldje, és valaki mást vegyen föl helyette. Bár Petrus bért kap, Petrus szigorúan véve már nem alkalmazott. Nehéz lenne megmondani, szigorúan véve mi is Petrus. A szó, amely talán a legkifejezőbb lenne, a szomszéd. Petrus egy szomszéd, aki jelenleg eladja a munkaerejét, mert ez megfelel neki. Eladja a munkaerejét szerződéssel, íratlan szerződéssel, és ennek a szerződésnek nincsenek paragrafusai gyanúra alapozott elbocsátásról. Ez egy új világ, amelyben élnek, ő, Lucy és Petrus. Petrus tudja, ő is tudja, és Petrus tudja, hogy ő tudja. (...) Egy nap nem bánná hallani Petrus történetét. De semmiképpen sem angolra redukálva. Egyre inkább meggyőződése, hogy az angol nem alkalmas a dél-afrikai igazság kifejezésére. Az angol elvesztette rugalmasságát, tele van rég megkövült, érthetőségüktől megfosztott mondatokkal, amelyek kifejezőképessége, kifejezőereje megkopott. A nyelv megmerevedett, mint egy pusztulóban lévő őslény, a sárba rogyva. Az angol kereteibe szorítva Petrus története reumásan hangzana, múltszagúan.
Ami vonzza Petrusban, az az arca, az arca és a keze. Ha létezik becsületes munka, Petrus magán viseli a jegyeit. A türelem, az energia, a kitartás példaképe. Igazi paraszt, egy paysan, a vidék emere. Becsületes munka és becsületes ravaszság. (...)
Petrus szeretné átvenni Lucy földjét. Aztán Ettingerét is, vagy legalábbis annyit, hogy csordát tarthasson. Ettinger keményebb dió lesz. Lucy csak átutazónak számít itt; míg Ettinger maga is paraszt, a föld embere, kemény és kitartó, eigenwurzelt. De ő is meghal egy nap, és a fia elmenekült. Ebből a szempontból Ettinger ostobának bizonyult. Az előrelátó paraszt gondoskodik sok-sok fiúról.
Petrus olyannak látja a jövőt, hogy abban nincs helyük a Lucy-féléknek. Ezzel együtt nem feltétlenül kell az ellenséget látni Petrusban. A vidéki élet mindig is együtt járt a szomszédok irigykedésével és mesterkedésével, sáskajárást, rossz termést, anyagi összeomlást kívánnak egymásnak, de a válságban készek segítő kezet nyújtani." (Coetzee: Szégyen, 188-190.)

Újraolvastam a Nobel-díjas Coetzee-től a Szégyent. Ugyanazt a hatást érte el, mint régebben: álmatlan éjszaka, napközbeni belső zaklatottság - gondolatörvények.
A korábban többször megemlített, szintén Nobel-díjas és szintén dél-afrikai származású Nadine Gordimerhez hasonló témák Coetzee-nél is felbukkannak: az apartheid előtti és utáni többségi fekete lét és a kisebbségi, immár nem elnyomó fehér lét sorskérdései, vidéki és városi valóság, létbiztonság, kettős identitás, erőszak megélése és az erőszak utáni élet lehetőségei, (bármilyen) hatalomhoz való viszony, konformizmus, állatok joga, és főként a kutyákhoz való viszonyunk, stb.
A Szégyen intellektuális, művelt szövegköziséggel dolgozik, kevésbé akar az érzelmekre hatni - talán éppen ez a 'hidegség' az, ami bonyolulttá és felzaklatottá teszi a befogadást. A szöveg hidegvérűségének hatására belül ordítunk. Kicsit ide hajaz a már szintén említett Asszony a fronton Polcz Alaine-től.

Alapvetően nem tartanék kutyát vagy macskát. Viszont tényleg szükségünk van rájuk: a macskáknak azért vagyok hálás, mert mióta ők vannak, azóta nincsenek egerek a lakótérben. A kutyáknak meg azért, mert távol tartják a rossz szándékú embereket. Legalább is a nem nagyon rossz szándékúakat. Szövetség. Egyezség. Megfizetem az árát: etetem őket és tényleg próbálom őket igazán szeretni.

"Ő és Bev nem beszélnek. Már megtanulta Bevtől, hogy minden figyelmét a megölendő állatnak szentelje, megadja neki azt, amit már nem esik nehezére megnevezni: a szeretetet.
Összezárja az utolsó zsákot és az ajtóhoz viszi. Huszonhárom. Csak egy fiatal kutya maradt, az, amelyik a zenét szereti, az, amelyik kis eséllyel már a társai után vonszolhatta volna magát a klinikára, a cinklap födte tetthelyre, ahol még mindig terjengenek a nehéz, vegyes illatok, beleértve azt is, amit még életében nem volt alkalma szagolni: a kimúlás szagát, a kiszabadult lélek lágy, tűnékeny illatát. (...) Ez mindörökre rejtve marad előtte, ez a szoba, amely nem is szoba, hanem egy lyuk, ahol elfolyik a létezés. (...) Megkímélheti a fiatal kutyát, ha akarja, még egy hétre. De eljön az idő, nem lehet elkerülni amikor el kell hoznia Bev Shaw-hoz a műtőbe (talán a karjaiban fogja vinni, talán megteszi ezt neki), és gyengéd lesz hozzá, visszafésüli a szőrét, hogy a tű megtalálhassa a vénát, és suttog neki és támogatja a percben, amikor a lábai érthetetlenül megroggyannak; és aztán, amikor a lélek már kint van, összecsomagolja és elteszi a zsákjába, és a következő napon a lángokba gurítja a zsákot, ügyelve, hogy jól égjen, elégjen. Mindezt meg fogja tenni neki, amikor eljön az ideje. Igen kevés ez, a kevésnél is kevesebb: semmi." (Coetzee: Szégyen, 349-350.)

És persze maradnak a nagy kérdések: lehet-e nőként egyedül élni vidéken? Miért kell bezárni az ajtókat, ha elmegyünk itthonról? Miért érzem biztonságban magam a kutyákkal, mikor a telek végén idegenekkel találkozom? Mondd, Inez, ugye Ti nem zárjátok Finnországban az ajtót? Miért?!?

Tegnapi írásában Balázs Bartos Erika: Anna, Peti és Gergő nagysikerű, főleg óvodáskorú gyerekeknek szóló könyveiben megjelenő háttérbe szorított, passzív apaképet említette. Túlintellektualizált, túlérzékeny (bár pontosan ezt szeretem bennük!), pszichoanalitikai és gender tanulmányokban otthonosan mozgó férfiismerőseimtől szintúgy ezt szoktam hallani: kasztráltak minket a gyerekek előtt! Ezek a történetek nem mesék!

Valóban nem mesék. Nem is ígéri azt. Mindennapi történetek. Őszinték. Egy nagycsalád apró-cseprő kalandjai. Igen, kilóg kicsit a lóláb a nő funkciójával kapcsolatban. Ugyaneme kritikát kapja Babóca is: mindig mindent ő tud jobban, mindent ő irányít, mindenben ő az ügyesebb, még a hóember építésénél is ő készíti a legnagyobb hólabdát. Nem egyenjogúság, hanem szerepcsere.

Bármelyik feminista elismeri szerintem, hogy egy erős, domináns, határozott nő bontakozik ki a lapok közül. Passzív férfi? Nem vagyok benne biztos. Ezek a történetek inkább arról szólnak, hogy anya hogyan boldogul otthon csemetéivel. Egyedül. Hiszen ne szépítsünk, amíg a gyerekek kicsik, a nap nagy részét egyedül töltjük velük, még akkor is, ha akad segítség.

Én is olvastam a gyerekeknek Bogyó és Babócát és Anna, Peti és Gergőt. Nem mesék, nem pótolják azt a katarzist, amit egy igazi mese tud nyújtani, de ezek a történetek is rengeteg mindenre megtanítanak. A legkisebbeknek is megadja magának a könyvnek, mint tárgynak a szeretetét. Könyvészésre tanít az ismerősség (rosszabb esetben a vágyott) érzésének felkeltésével.

Amit szeretek ezekben a könyvekben: egyértelműen legalizálják a nagycsaládos modellt. Különösen fontos anyaképet közvetítenek, megkockáztatom halkan, hogy az anyukáknak ugyanolyan fontosak ezek a történetek, mint a gyerekeknek. Miért? Mert megmutatják, hogyan lehet csinosan, jókedvűen, türelmesen is végigkoordinálni a napokat. Hogy nem kell életuntan, melegítőben várni a nap végét. Konkrét ötleteket ad: kirándulás, kézműveskedés, barkácsolás, valóban működő helyzetmegoldásokat - mindezt reális, nagyvárosi környezetben, ami igencsak sok gyereknek az otthona, amit meg kell ismernie, ahol boldogulnia kell, amit meg kell értenie. Süt a lapokból, hogy anyuka szereti a gyerekeit és a család dolgai közösek. És ez fontos. Ezek a könyvek egy generációnak tanítanak anyaságot! Elfogadást. Problémamegoldást. Egyre több ilyen anyával találkozom. Egyre jobban is érzem magam!

Tegnap behavazódtunk és szabadságoltam az almot. Hajnali négykor arra ébredtem, hogy már a havat kotorják az utcán - ami azt jelenti, hogy csúnyán lemaradtam, és ajjaj, mit fognak mondani, milyen rendetlenek vagyunk, hogy előttünk a járda szikrázóan fehér.

Balázs egy korábbi fotója a Hármashegyről a telek végén állva

Ötre már a mi portánk is tüchtig rendben állt. Begyújtás. Készülődés, majd egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy ma senki nem megy iskolába, óvodába. Itthon minden csodaszép, ezt együtt kell átélni.
A reggeli énekes ébresztő helyett gyorsan odatettem az ebédre szánt levest, hogy mikor bejövünk a hóból, minél hamarabb asztalhoz ülhessünk majd.
Kissé még hitetlenkedő, majd ámuló, hálás gyereksereg lézengett ki a konyhába. Itthon maradunk! (Érdekes, ilyenkor én vagyok a világ legcsodálatosabb anyukája, ehem.) Tervezgetős reggelizés. Ki mit hogyan fog építeni, játékszervezés, szerepleosztás, megbeszéltek rögzítése, szabályok lefektetése, majd ellenőrzött öltözködés után kirobbanás az udvarra.
Fergeteges látvány, ahogyan négy gyerek és két kutya rohan, fötör, ugrál, hempergőzik a hóban, majd lassan elcsendesedve elkezdődik az igazi játékmunka.
Szeretem azt a ritmust, amit már több játékuk során megfigyeltem: egyéni belemélyedés és közös aktivitás váltogatja egymást. Ezek azok a különleges pillanatok, amikor az ember nemcsak megérti, hanem ténylegesen nagyon mélyen átérzi, hogy mit jelentenek az olyan fogalmak, mint lelassított idő, megállított idő, kitágított idő. Valósággá válik Thomas Mann, Proust, Heidegger, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Az ilyen napok, igaz koncentráltan, sűrítve, de a nyári szünetek végtelen idejét teremtik meg, ami a gyermeki lét legfontosabb időélménye. A gyerekeket elnézve és az udvart rendezgetve Nadine Gordimertől Az őrző című regény jutott eszembe. Nem is a vidéki vagy a városi létforma, a különféle létezési módok voltak a fontosak, hanem az őrzés. Az, hogy mennyi ideje őrzöm őket önmaguknak, hogy tudatosan megérett emberekként egy pillanat alatt kirepüljenek és önmaguk lehessenek. Jó.
Nem fényképeztem. Annyira közösen együtt voltunk benne a történésben, hogy nem akartam egy szikrányit sem a kívülálló pozícióját felvenni. Szép.

Még mindig tél. Még mindig várakozás. Még mindig melegedés. Tea, tea, tea, forralt bor, tea, tea, tea....
Kompót!
Gyümölcstea mézzel, barna cukorral és citrommal. Ha nincs citrom, jó a narancs vagy a mandarin is. Forralt bor - fehér vagy vörös - szintén naranccsal, mandarinnal és almával. Almakompót szottyadtabb almából. És legújabb felfedezésem: szottyos mandarinból vagy narancsból és pár szem almából (vagy akár alma nélkül) a család eddigi legfinomabb kompótját készítettem el, ami azt jelenti, hogy a meghámozott, feldarabolt gyümölcsöt annyi vízben teszem fel főni, amennyi éppen ellepi, beledobom a szokásos fahéjat, szegfűszeget, ha van, akkor szegfűborsot is és citromlevet facsarok rá. Meglepőnek tűnik, de a savanykás gyümölcsök ízét is kiemeli a citrom, még az étel színe is sokkal szebb lesz tőle. Megint szuper anya voltam, ehhem, ehhem.

Nemcsak a gyerekek játszottak egész nap, én is belemerültem a babrálásba. Ültetőtálcába kerültek a csillagfürt magok! Tavaly is csak előnevelve sikerültek, szabadföldben nekem nem csíráznak ki. Viszont gyönyörűek lettek! A magvetés igazán az elementáris hit. Ha nem sikerül, akkor önvizsgálatra sarkall, ha pedig igen, akkor továbbfolytatásra ösztönöz. Reménykedem.

Márta e heti keddi írásában egy bekezdésnyit ír a rendről: hogyan kímélhetjük meg magunkat attól, hogy főzés után egy halom koszos edény nézze az alkotásunkat. Szeretek egy gondolatot végigszöszölni. Nem véletlen, hogy Ludwig Wittgenstein Filozófiai vizsgálódások című munkája volt életem egyik igazi katartikus olvasmánya. Pár hete kérte Balázs, hogy a kulturális egyesületünk Rendet! kiadványához írjak magáról a rendről. Annyira ide kívánkozik és annyira nem akarom újra, másként megfogalmazni, hogy hosszas könyörgés után Balázs végre megengedte, hogy itt is olvasható legyen.

Gondolatfoszlányok rendről, rendetlenségről, ürességről, letisztultságról, harmóniáról - na meg mindezek viszonyrendszeréről.
Mi is a rend? Nekem? Neked? Nekünk?
Nekem a rend nyugalom: a tárgyak nyugodt elhelyezkedése, nem kényszeredett szimmetria, hanem kéznél lévőség, mégis átláthatóság, esztétikailag kényelmes elrendezése a tárgyaknak a térben. Neked? A Te rended nem feltétlenül az Én rendem. A Te rended a te íróasztalod, a te polcod - olyan hely, ahol te helyezed el és te kezeled a tárgyaidat, azaz te használod a tárgyakat oly módon, hogy az neked jó legyen. Ha nem jó, akkor az nem a te rended, hanem az már rendetlenség. A Te és a tárgyaid közötti viszonyrendszer és tárgystruktúra célja, hogy a keresett dolgot minél egyszerűbben megtaláld és minél könnyebben elérd, ha ez nem így van, akkor módosítani kell a struktúrán vagy a viszonyrendszeren. Emlékezni, mit hova tettél - saját magad külső vagy belső szemének láthatóvá, elérhetővé tenni. A rend tulajdonképpen eszköz dolgaink kéznél tartásához, rendszerezéséhez. Ha nincs szem előtt, vagy nem emlékszünk egy tárgyra, vagy dologra, akkor az számunkra nincs is. Ha keressük, de nem találjuk, akkor nem jó a rendünk. Ez lenne a rendetlenség? Talán. Ez is.
A tárgy nélküli tér nem rend. Az üresség. Lakótér esetén kimondottan ijesztő. Üres. Élettelen.
A személy nélküli tér a tárgyak által marad személyes. Tárgyaink saját lenyomataink a térben. A tárgyaink a nyomaink. Tárgyaink, azaz nyomaink adják meg egy tér személyiségét, személyességét. A szoba szellemisége több a pillanatnyi személyességnél, az már az összes addig ott létező személyesség összeadódása és története.
A letisztultság nem üresség. A letisztultság a minimalizált tárgyakkal elért harmonikus rend. Kevésszer valósul meg. Ritka.
Lehet-e rend tisztaság nélkül? Nem. A rend feltételezi a tisztaságot. Miért? Mert harmonikus viszonyrendszer csak tiszta megvalósulások között lehetséges. Törött vagy koszos dolgokkal a legjobb lakberendező sem tud mit kezdeni.
Lakberendezés? Milyen fura, ha más csinál nekem rendet. Ha más helyezi el a dolgaimat a térben. Önmagamat sem rendeztetem be mással.
A rend: önmagunk megtalálása a térben a tárgyaink között. Jó ez így?
Van én rendem, te rended és van a mi rendünk. Az én asztalom, a te asztalod, az ő asztala - de nincs a mi asztalunk. Az az étkezőasztal. Amit a kulturális, társadalmi rend szerint rendezünk el. Nem az én szokásrendszerem, nem a te szokásrendszered, nem a mi privát szokásrendszerünk, hanem a társadalmi megszokás. Kulturális hagyomány, kulturális kód egyéni megvalósításokban.
Rendet rakni tanulunk. Otthon, iskolában. Elvárják tőlünk a rendet, elvárják, hogy használhatóak legyünk. Érthetőek. Átláthatóak.
Rendet alapvetően az ember önmagának teremt. Rendetlenség akkor lép fel, mikor az ember rendje nem funkcionál. A vendégnek megalkotott mintarend kit csap be? Engem, vagy a vendéget? Hazugság önmagamról a másiknak, vagy megtisztelése a másiknak azzal, hogy elrejtem önmagam átláthatatlanságát. Vagy: a mintarend oly módon szól a másiknak, hogy beleférjen az én rendembe? Beengedem, használhatóvá teszem számára az én teremet, az én rendemet. Beengedem, valamit feladok önmagamból, hogy helyet csinálhassak a másiknak. Ez még nem a mi rendünk, hanem ez az én rendem, ami neked szól, hogy merj benne lenni. Kiskapu, amin majd lassan behozhatod a te rendedet és esélyt adhatunk egy közös rend kialakításához.
A rend soha sincs készen. A rend mindig alakul. A rend nem statikus, a rendet folyamatosan teremtjük, ugyanúgy, mint önmagunkat.
A én rendem talán önmagam vezetése a térben. Ezért ragaszkodunk annyira hozzá.
Valamit mindig hozunk, és valamit mindig viszünk. A mozgás az egyensúly. Ha ez az egyensúly megbomlik, akkor lesz patologikus: krónikus gyűjtögetés, iszonyatos üresség.
Én a személyes nyitott tereket szeretem: benne van a másik markáns egyénisége, mégis van benne számomra is hely. Jó ott lenni. Ilyenkor a másik rendjéből nem egy torz tükör néz szembe velem, hanem önmagam lehetek.
Kevesen tudnak jó tereket teremteni. Nem értem, hogyan tudnak emberek csúnya terekben élni. A csúnyaság nem egy tőlem idegen stílus. A csúnyaság a stíluson belüli torzság.
Jön a tavasz, tegyél rendet!

Érdemes belenézni Polcz Alain: Rend és rendetlenség című írásába. Az Asszony a fronton című munkája pedig kötelező olvasmány!

Janka három-négy éve készítette ezt a rajzot, azóta is a konyhafalon van a helye

Mostanság hamar elkészülnek a leckék, mindenki lelkesen bármiben (komposzt elvitele, elpakolás, terítés, gyors fürdés és tényleg bármi, ami kérhető!) segít, csak hogy minél több vacsora előtti és vacsora utáni olvasás beleférjen a napunkba.
Harry Potter - immár harmadszor. Immár tényleg mindenkinek. És még én is ugyanúgy élvezem. Visszatérő kérdések, felmerülő újak. Nagy létkérdések és feloldhatatlan dilemmák.
Gimnáziumi magyartanárom próbált arra megtanítani, hogy a fontos könyveket mindig vegyem elő újra meg újra. Ő minden nyáron átolvasta magát az egész középiskolai tananyagon! Brrrr.....
Eddig egyetlen egy könyv volt, amit tudatos rendszerességgel - de ezt is csak ötévente - veszek elő: Tolsztoj Háború és békéje. Harry Potter kezd beelőzni!
Bevallom, volt azért egy kósza piszok gondolatom: hogy ne nekem kelljen olvasnom, megveszem a hangoskönyvet - de persze elszégyelltem magam, hiszen pont az a lényeg, hogy én vagy Balázs olvasunk. És a hangoskönyv úgysem tud a megfelelő helyeken elérzékenyülni, elcsukló hangot használni, vagy egyszerűen szamár módjára bőgni.
Eddigi szülői karrierünkben egyetlen könyv volt, amit még Balázs sem bírt száraz szemmel felolvasni: Bálint Ágnes Lepke az írógépen című munkája.

"Jaj, apa, ne már! Jaj, olyan, mint anya!"

Visszakanyarodva Harry történetéhez, éppen a második kötetnél tartunk, amelyben fontos szerepet kap Bimba tanárnő gyógynövénytan óráján a mandragóra. Nem tudom, hogy mennyien néztek utána, hogy igen, valóban létező növényről van szó.

A valóságban is egyes példányok gyökere emberi alakra hasonlít. Mikor a nebulók a hármas számú üvegházban a palánták átültetését gyakorolják, fülvédőt kell viselniük, nehogy megsüketüljenek a mandragóra üvöltésétől. (90-91.o.)
"Márciusban a mandragórák hajnalig tartó házibulit rendeztek a hármas számú üvegházban, Bimba professzor nagy örömére. - Amint megpróbálnak átköltözni egymás cserepébe, kifejlettnek tekinthetjük őket - magyarázta Harrynek. - Akkor aztán életre keltjük azokat a szerencsétleneket ott a gyengélkedőn." (236-237.o.)

Démokritosz csaknem egy évszázaddal Arisztotelész előtt kimondta már, hogy mivel minden - még a mozdulatlannak látszó dolgok is - folyton mozgó atomokból áll, azaz, minden mozog, tehát a növények is mozognak. "Sőt azon a véleményen volt, hogy a fák az emberekhez hasonlóak, csak fordítva élnek, a fejük a talajban van rögzítve, lábuk pedig a levegőben van."
Az utalás és az idézet Stefano Mancuso - Alessandra Viola: A fák titkos nyelve (A növényi intelligencia meghökkentő bizonyítékai) című műből származik. (16-17.o.)

Rowling mandragóra leírásában a démokritoszi növényelképzelés köszön vissza!

Egyébként a nagy Arisztotelész először élettelennek nyilvánította a növényeket, "később azonban újra kellett gondolnia elméletét, hiszen hogyan lennének képesek a növények szaporodni, ha élettelenek? (...) A növényeknek alacsonyabb rendű lelket tulajdonított, egy vegetatív lelket, amely kizárólag a szaporodást tette lehetővé a számukra. Az arisztotelészi gondolatok évszázadokon keresztül hatottak a nyugati kultúrára, mindenekelőtt a botanikára, amely egészen a felvilágosodás koráig ezt az elvet vallotta. Így nem meglepő, hogy a filozófusok hosszú ideig 'mozdulatlannak' tartották a növényeket, nem zavartatván magukat a gyakorlati megfigyelésektől." (17.o)
Valószínűleg kevés ideig jártam a filozófia szakra, mert ilyesmikről sohasem volt szó. De lehet, hogy csak azóta érdekel az ókori görög filozófia, mióta határozottan beszippantott a botanika láz! Nemrég döbbentem meg, hogy nemcsak az én tudásom hiányos e téren, hanem a tudósok is alig tudnak még valamit a növényekről!

Benedek István Mandragórája különös olvasmány: gyógynövényismeret, kultúrtörténet, varázslás és orvoslás. "Az arányról szól ez a könyv: arról, hogyan, hol s miképp érvényesül a misztika, a mágia, hogyan hálózza be az ésszerű gondolkodást - és megfordítva: hol s hogyan aknázza kis az értelem a hiszékenység nyújtotta lehetőségeket." - olvashatjuk a fülszövegben.

Benedek István: Mandragóra 1. Tibet

Benedek István: Mandragóra 2. India

Tavaly nyáron készítettem először övtáskát, természetesen madzagból, és a szükség vitt rá: ha túl meleg van kabáthoz, kardigánhoz, mellényhez (mindegyik feltétlenül zsebes legyen) mégis hova teszem a telefont, a zsebkendőt, nem beszélve a metszőollóról?

A táskarészt és az övet kendermadzagból horgoltam, a táskára rózsaszín bőr tető került, amit bőrlyukasztóval kilyukasztottam és behorgolt madzagszállal rögzítettem, a gomb pedig egy átfúrt fadarab, amit Balázs fűrészelt nekem. Nincs egyetlen öltés varrás sem benne és nincs egyetlen csomó sem - ezt is különösen szeretem a horgolásban: az egész munka olló nélkül visszabontható (persze, ha megtalálom az elrejtett szálvéget). Az összecsatoló csat műanyag, egyszerűen nem találok mást a helyettesítésére.

egy nem annyira nőies női változat is készült

Ha valakinek tetszik ez a táska, jelezze (kapcsolat) és az első jelentkezőnek szívesen elküldöm ajándékba!

Az én övtáskám olyannyira bevált, hogy Balázs is rendelt egyet, mindjárt készen vagyok vele, már csak az egyik övrészt és a gombolást kell befejeznem.

Emlékeztek Bálint Ágnes Frakk könyveire? Nekünk a Frakk és a foci a kedvencünk.

Szenvedélyesen kertészkedő szülőkként a Metszőolló című fejezetben találtuk meg leginkább önnön karikatúránkat. Végig sem merem gondolni, hogy a mi családunk eddig mennyi ollót felejtett/ejtett/rejtett el ezidáig. Metszőollókban is van kedvenc, még a DMKertben lestük el, hogy mivel is dolgoznak, nekünk is ez a márka tart ki a legtovább: a japán ARS, és külön öröm, hogy gondoltak a nőkre is! Elhatároztam, hogy az övtáska után nekilátok egy szerszámtáskának is, hátha több életbevágóan fontos eszközünk marad meg sokáig.