Mikor közeledett Ádámom 3. születésnapja, és már szépen beszélte a magyar nyelvet, azon kezdtem gondolkodni, hogy jó lenne neki heti pár nap óvoda, ahol elkezdhetne finnül tanulni.

Finnországban három óvodatípus van: 1. Päiväkoti: ez hasonlít leginkább a magyar óvodákhoz. 2. Perhepäivähoito, azaz családi napközi. 3. Ryhmäperhepäivähoito, közismert nevén "ryhmis" (mert ember nincs, aki végigmondaná a négyszeres összetett szót...). Ez egy kis létszámú óvodai csoport, amolyan középút az előző két alternatíva között.

Nem tudtam dönteni, ezért családilag bevonultunk a közeli kisváros, Alavus illetékes irodájába, hogy segítsenek, melyik típus lenne Ádámnak a legmegfelelőbb. A konkrét intézmények véleményét kikérve, közös megegyezéssel a "ryhmis"-re esett a választás, mondván egy kisebb csoport kedvezőbb a nyelvtanulás ezen kezdeti szakaszában. Örültem a döntésnek, úgy éreztem, a családias méretek kevésbé lesznek megterhelőek Ádám számára, hamarabb otthon érzi majd magát. A vegyes korosztály gondolata is megnyugtató volt: Ha vannak a csoportban kisebb gyerekek is, akik tán még egyáltalán nem vagy csak alig tudnak beszélni, akkor Ádám számára is kevésbé lesz zavaró, hogy még nem tud finnül. A nagyobbaktól pedig tanulhat.

Rendkívül korrekt dolognak tartom, hogy mivel Ádám a nyelvtanulás végett jár óvodába (hiszen én még itthon vagyok a kistesóval), változatlanul kapom a gyerekek után járó támogatást. Az óvoda Finnországban alapvetően költségtérítéses, a havi díj a család egy főre jutó bevételétől függ - nekünk ennek alapján jelenleg nem kell fizetnünk.

Ádám immár másfél éve jár - többnyire - lelkesen a "ryhmis óvodába" (ahogy ő nevezi), a fent említett Alavus városkába. A falunkban működő ryhmist ugyanis pár éve bezárták. Ezt követően a helyi iskola (alsó tagozat: 1-6. osztály) kapujára is lakat került - hiába a helyiek tiltakozása, aláírásgyűjtése. Bár a bezárásokat szívből fájlalom, nekünk (sok más családdal ellentétben!) kényelmi szempontból nem jelent nagy különbséget. A távolság kicsit nagyobb, de még így is mindössze 3 kilométer. Oda is autóval jártunk volna, ide is autózunk. A forgalom gyér, hipphopp ott vagyunk.

A következőkben bemutatnám Ádám óvodáját, ahol heti 3 délelőttöt tölt. A csoportba összesen 9 gyerek jár, de többségük - Ádámhoz hasonlóan - nem jön minden nap. A legfiatalabb az alig 1 éves kis Hilda, a legidősebb pedig (miután tavaly a nagyok "elballagtak") az én Ádámom. Két óvónőjük van, mindketten falunkbéliek, és korábban a saját otthonukban vezettek családi napközit. Ügyesek, rátermettek, egyikük a katonásabb fegyelem- és rendfelelős, másikuk csupaszív nagyanyó, szóval remek páros. Ádám hamar, gond nélkül beilleszkedett. Szépen halad a nyelvvel, már elkezdett mondatokban beszélni, szókincse hatalmas, ügyesen kommunikál, megérteti magát. A nyelvtanulás mellett még sok más jó hatása is van az óvodának: Ádám önállóbb, ügyesebb lett, sok újat tanult - tanul. A csoporttársait számon tartja, nevüket hamar megtanulta, megismeri őket a szupermarketben, és ha valaki hiányzik, az óvónőktől érdeklődik felőle. Vannak kis barátai is, az egyik kisfiúval már kölcsönösen meglátogatták egymást.

Az óvónők voltak olyan kedvesek és megengedték, hogy készítsek pár képet a helyről, persze gyerekek nélkül. Ezek következnek, néhány hozzáfűzött gondolattal.

A ryhmis egy sorházi lakásban kapott helyet - ez igen gyakori itt, Finnországban. A bejárat körül nemrég készült el a kerítés, hogy a már felöltöztetett gyerekeket biztonságban kitehessék a szűk előtérből.

Előszoba: reggel 8-kor érkezünk. Az egyik óvónéni várja, fogadja Ádámot, néhány korai gyerek kukucskál, ki érkezett. Hangos "Huomenta!" (Jó reggelt!). Mindig van idő pár mondatot váltani, elmondhatom, ha Ádámnak rossz éjszakája volt, stb.

Fogasok, polcok - névvel ellátva. Érdekes, hogy a finn óvodákban a gyerekeknek nincs jele. Fontosnak tartják, hogy a gyerekek minél hamarabb fel tudják ismerni és le tudják írni a nevüket. Ádámnak is megtanították, nekem még eszembe nem jutott volna!

Az óvónéni ragaszkodott hozzá, hogy a mosdóról is készítsek képet. Láthatóan nagyon örül az új fenékmosónak és a pelenkázóasztalnak.

A finn óvodákba beveszik a pelusos gyerekeket is, már csak azért is, mert Finnországban nincs külön bölcsőde, így a babák is rögtön óvodába kerülnek. Az óvoda egyébként senkinek sem kötelező, csak az iskola-előkészítő 6 éves kortól.

Nappali-étkező: a kis asztaloknál esznek és rajzolnak, barkácsolnak a gyerekek. Reggeli zabkása 8 órakor, ebéd 11.15-kor.

A délelőtt egy részét bent töltik játékkal, olvasgatással, barkácsolással, másik részét pedig a szabadban.

December 6. (!) Finnország legnagyobb állami ünnepe, a függetlenség napja. Tavaly ünnepelte az ország a 100 éves függetlenségét, az egész év a "Suomi 100" jegyében telt. Erre a nagy ünnepre készítették a gyerekek a falon látható kék-fehér zászlócskákat, amelyek aztán az óvodai csoportkép hátteréül is szolgáltak.

Tetszik, hogy hangsúlyt kapnak az ünnepek: ajándékot készítenek Anyák napjára és Apák napjára (mert itt az is van, november második vasárnapján), karácsony előtt piparit sütöttek, hagyományos karácsonyi ételeket kóstoltak, sőt templomba is elmentek a gyerekekkel. Megemlékeznek a szülinapokról is: az óvónéni sajátkezűleg készít képeslapot az ünnepeltnek, és ebéd után a gyerekek kapnak valami finomságot.

A sarokban kényelmes kanapé mesekönyv-lapozgatáshoz.

Fiús játszószoba legóval, autókkal - lányos játszószoba babakonyhával. Rengeteg játék!

A gyerekek minden délelőtt kimennek levegőzni, kivéve, ha nagyon esik az eső vagy extrém hideg van. Az óvónők nagy súlyt helyeznek arra, hogy a kicsik minél többet mozogjanak. Az óvodának saját bekerített játszótere van. Néha - a változatosság kedvéért - átsétálnak valamelyik másik közeli játszótérre.

Ebéd után megyek Ádámért. A többi gyerek ilyenkorra már általában visszavonult délutáni alvásra a hálószobába. Ádám az ajtóban vár, ragyogó arccal, élménybeszámolóval. Elköszönés: "Hei-hei", aztán indulás haza.

Szerencsére sokszor megadatott már, hogy Balázs munkája révén külföldön töltsünk el egy-egy hónapot. Tavaly ősszel Essenben voltunk, októbert választottuk: már készen legyünk a ház körüli munkákkal, a kerttel, és még ne legyen annyira hideg, hogy hazaérve megfagyjunk a házban.

Essen-Kettwigben - egy romantikus darabhoz díszletként illő régi falusi része a városnak - találtunk megfelelő szállást: egy hatalmas villa alsó szintjét béreltük ki.

Mondanom sem kell, kicsiny famíliánknak mindig elég nehéz szállást találni, szerencsénkre a felső szintet lakó család most várta a harmadik csemetét és magunkat láthattuk meg bennük jómódú németként. Hatalmas emberi egymásra találás volt!

Mi szeretünk otthon tanulni és otthontanulónak lenni: ilyenkor tényleg azt érzem, hogy értelmesen, tanulással, fejlődéssel töltjük a napot. Reggel nyolc és kilenc között reggelizős szöszmötölés, édesapa puszidobálós elintegetése és az elengedhetetlen lista átadása: mit szerezzen meg a városból (apa elment vadászni) - az európai egyetemek általában a belvároshoz közel helyezkednek el, ami hatalmas könnyebbség, Kaliforniában bezzeg!, de erről majd inkább máskor.

9 órára kell mindenkinek a felszerelésével az étkezőasztalhoz érkeznie - arra mindig ügyelünk, hogy nagy konyha legyen, hiszen amíg tanulunk, addig el kell készülnie az ebédnek is, na meg gyümölcsöt is jó ropogtatni matekozás közben, ugye? Szeretem elnézni, ahogyan a nagyok már önjáróak: cucc elő, laptop elő, néhány kérdés, amúgy teljes belefeledkezés. A kicsiknek még feladatfeldobás, motiválás, önállóságtanítás. Egymás meghallgatása, együttes keresés: mindenki érzékeli a másik feladatát és a maga szintjén be is fogadja. Hihetetlen, de Jolánt szinte semmire sem kell megtanítani: elmozizza a többiektől! Piciket lehet pihenni: egy kis szintizés, egy kis furulya, egy gyors skicc az utcai forgalomról, egy menet sakk.... Dél körül ebéd, aztán szabadság! Bevásárlás, foci, játszótér, hétvégén nagyobb kirándulás. A tájékozottság mellett a mélységekre is jut idő - arra mindig kéne jusson!

Otthontanulós helyzetekben technikához, matekhoz - ha lanyhul a munkakedv - nagyon szeretem a Sweet Home 3d lakberendező programot. Itt egy kétdimenziós alaprajzon lehet rajzolni és háromdimenziós látványban lehet gyönyörködni, közben pedig térigényről, térelrendezésről, térhasználati praktikákról, arányokról, harmóniáról lehet mindenkivel a maga szintjén beszélgetni. Hihetetlen, de még ilyen esetekben is előtűnik a gyerekek egyéni stílusa: ki használ pl. sok növényt, ki tervez emeletet, teraszt - ezeket megvitatva meg már ott vagyunk az építészetnél, a művészetnél, a dizájnnál, szerintem szuper gondolattúra!

Földrajzhoz, történelemhez ritkán kell kedvet csinálni, de amúgy is jó kiinduló játékhelyzetet lehet teremteni a Flightradar nemzetközi élő légiforgalom-figyelő oldallal. Csak a kérdéseket kell feltenni és már be is kapcsol a gyerekek belső motorja: merrefelé tart az a repülő?, az melyik égtáj?, a fővárosban fog leszállni?, hogyan öltöznél, ha most repülhetnél oda?, milyen vallásúak ott az emberek?, szerinted miket esznek? - a többi meg már úgyis jön magától.

Mégiscsak kell pár szót írjak Kaliforniáról, pontosabban a Santa Barbara-i Campus-ról. Az óceánhoz közel, a családosoknak fenntartott lakóövezetben laktunk - hintázva olvasó kamaszokkal itt találkoztam először. A meglepetés erejével hatottak: ilyen sok különböző, jól kommunikáló, értelmes, intelligens fiatallal én még életemben nem találkoztam! Mint kiderült, mindenki otthontanuló volt - néha bejártak az egyetem középiskolájába - , és a saját belső motorja igencsak jól működött, amire egyszerűen csak fel kellett fűzni a műveltséget és a tárgyi tudást. Ja, és tudták, hogy hol van Budapest! (Nekem sem kell szégyellnem az iq-mat, de ezen a helyen én valahol nagyon hátul döcögtem.)

Megfogadtuk, és eddig talán sikerült is a legtöbbet megtartani, hogy minden utunkból a jót becsempésszük az itthoni mindennapjainkba. Megpróbáltuk a közoktatás mellett jobban megtartani a sajátot és hetente apasulit vagy anyasulit csináltunk a gyerekeknek: egy témakör sok érintkezési területtel. Nehéz! A rendszeres intézménybe járással megint maghasadáson mentünk keresztül: szülőre és nevelőre osztódtunk és a gyerekeknek csak a szülő kellett, hisz a nevelőt már megkapták a suliban. Akik régebbről ismernek, azok tudják, örök dilemmám a közoktatás és a magánoktatás ügye, pedagógiája. Azt hiszem, én közoktatás címén olyan hozzáértő hozzáállást várok, ami lehet, hogy csak magánúton valósítható meg. Ráadásul nemcsak szülőnek tartom magam, hanem a neveléséért is én érzem magam felelősnek - csak ezt hogyan egyeztessem össze az iskolai igazolásokkal?