Márta hétfői írása arra (is ) ösztönzött, hogy végiggondoljam, hogy nekem mi is hiányzik a városból, a városi létformából (csokit majszolgatok közben).
Természetesen - milyen vicces, de tényleg ezzel mindenki így van körülöttem: egyszerűen mindent megtanulunk magunk elkészíteni, csudajó! - én is megtanultam kenyeret, pizzát sütni, bármilyen tortát elkészíteni, sőt pironkodva bevallom (öregedés helyett profizmusnak nevezem....) az egyszerűbb jégkrémek készítése után nekiálltam igazi fagylaltot készíteni, igen, már most, hogy nyárra belejöjjek! A gasztronómiai élvezetek tehát kipipálva.

Már csak az a kérdés motoszkálhat bennünk, hogy ezt az igényt a vidéki lét generálja, vagy pedig belső követelmény? Szerintetek?

(Santa Barbara)

A kulturális élet területén is egészen jó a helyzet: megpróbáljuk egyrészt szintén önmagunknak megteremteni, másrészt pedig koncentráltabban választani a lehetőségek közül. És ne felejtsük el, az internet felületén a legmagasabb színvonalú dolgok is elérhetőek.
Kultúra, kulturális élet, kulturáltság. A kultúra-igény és a kulturális élet élvezete innen is megoldható, igaz a távolság miatt kicsit több időt és szervezést vesz igénybe.

Nálunk, a mi falunkban is vannak különféle lehetőségek, bár ezek inkább közösségi, mint kulturális események. Van Karácsonyi műsor, Farsang, Nők napja, Mikulás, Falunap, Gyereknap, olykor táncház is akad, és idén még kézműves kör is alakult. Mikor ide kerültünk, engem teljesen meglepett, hogy ezek a műfajok még valóban léteznek: operetténeklés, lakodalmas zene.... Mi a táncházat szeretjük a legjobban, de a többi programot is fontosnak tartjuk, hiszen itt van esélye kialakulni ' a mi falunk' identitásnak.
A falu életébe való beilleszkedésben, a közeg megismerésében ezek igencsak fontosnak bizonyultak - hálásak vagyunk érte.
És ugye a hőn szeretett könyvtárbusz! Amikor a nagy szatyor könyvvel tipegek haza, mindig a Brontë-nővérek jutnak eszembe, akik a megrendelt könyveket rejtő faláda érkezésekor hatalmas élvezettel estek neki a köteteknek.
A kulturális - legyen az magas vagy kommersz - élvezetek is kipipálva.

(Köln)

Írás közben világosodok meg, hogy nekem tulajdonképpen a kulturált viselkedés, a kulturált beszéd és stílus hiányzik a legjobban. Még az ízes cifra káromkodás (isten és szent dolgok káromolása érzelmi felindulásból) sem zavar annyira, mint a vulgáris (nem a pillanatnyi érzelmeinktől függő), altesti, diszkriminatív (nembéliség, etnikai és faji hovatartozás, vallási preferencia, stb.), becsmérlő beszédmód (a másik negatív minősítése). Ezt egyszerűen képtelen vagyok megszokni. Nem vagyok hajlandó belemenni az ilyen diskurzusokba.

Még egy dolog hiányzik: a használtruha-üzletek. Ezen a téren is jól működik a családi és baráti hálózat, de mióta nagyosodnak a gyerekek, már nem mindig elég. Amíg kicsik, tényleg bármit rájuk lehet adni, de én magam is úgy gondolom, hogy a ruházkodás identitáskifejező és éppen ezért fontos, jól kell magunkat éreznünk a bőrünkben.
Hohó! Újabb könyvtárbuszos kincsre bukkantam: a bőrgyógyász dr. Yael Adler Bőrügyek című könyvére. Mindenkinek ajánlom, végre egy olyan tudományos igényű mű, amely közérthetően és szórakoztatva tanít. Németországban a sikerkönyvlistáról még mindig nem került le.

(Genova)

A városon belül mozogva nemcsak a kiállításokról, galériákról, koncertekről, színházműsorokról értesült óhatatlanul az ember, hanem egy-egy ruhadarab is kényelmesen és észrevétlenül beszerezhető volt. Most program lett. Ez és ez hiányzik, tehát be kell menni a városba megszerezni. Persze összekötni valami más programmal, hogy ne kelljen csak ezért beautózni. És megfelelőt találni sohasem könnyű.....
A kedvencem a tavaszi és az őszi/téli cipővásárlás. Kezdem művészetté fejleszteni: kényeztetés, városi kaland, kicsi kirúgás a hámból. Mókás, mikor egy bevásárlókosár tele van gyerekcipővel - Balázs is próbál egyre kevésbé morogni....

Judit múlt hétfői, a biztonságról szóló írásában érdeklődött, mi a helyzet e téren mifelénk. Következzék erről egy kis összefoglaló...

Ajtó-ablak nyitva van, bejöhet akárki... A házunk bejárati ajtaját tényleg nem zárjuk kulcsra, csak becsapjuk. Jó erősen, nehogy a szél kivágja. Egészen komolyan mondom, nem is emlékszem, hogy néz ki a lakáskulcsom! És azt is csak halványan sejtem, melyik fiók mélyén lapulhat. Azért néha mégiscsak bezárjuk az ajtót: ha legalább egy teljes napra elmegyünk valahová. Ennek is megvan a története: Egyszer kedves tanítónő ismerősöm szeretett volna minket meglátogatni - bejelentés nélkül. Mi nem voltunk itthon, de mivel az ajtó nyitva volt, bejött, és letette a konyhaasztalra a hozott süteményt. Én meg utólag rettenetesen szégyenkeztem a felfordulás miatt, ami a házban fogadta. Szoktam is mondogatni: hozzánk ha "betör" valaki, akkor sem elvisz, hanem hoz. A postás is beteszi a hozott csomagot az előszobába. Arról nem tudok nyilatkozni, hogy vajon mások zárják-e az ajtót, mivel sosem ellenőriztem. Talán igen. Mindenesetre kaptam már néhány dorgálást, hogy "Nyitva volt az ajtó!".

Tartottam egy kis szemlét a környéken kerítés-ügyben. Kezdjük a saját portánkkal: nekünk nincs. Nem is hiányzik - legalábbis jelenleg. A gyerekek szépen megtanulták, hogy nélkülem nem mennek ki az utcára. Nem mintha az utca olyan rettenetesen veszélyes hely lenne! Csendes zsákutca, a házunk előtt csak Jukka szomszédék két autója halad el rendszeresen. A környékbeliek is mind nagyon odafigyelnek ránk.

Azért mégsem adnék öt csillagot a környék biztonságosságára. Egyik aggodalmam: az olykor-olykor felbukkanó, a beláthatatlan kanyarokra fittyet hányó, ész nélkül száguldozó suttyók.

A másik mumus a folyó. Ez a híd, több méter magasságban a folyó fölött, pár perc séta távolságra van csak tőlünk. Egyelőre kizárólag szülői felügyelettel látogatható.

De nézzük tovább a kerítéseket! Jukka szomszédék ritka kivételt képeznek egész telküket körülvevő szabályos drótkerítésükkel, kapujukkal. Igaz, az ő kerítésük sem a "kintről be"-t hivatott feltartóztatni, hanem a "bentről ki"-t. Konkrétan azért készült, hogy bátor és engedelmes kutyáik nehogy kereket oldjanak.

Tőlünk az országútig mintegy 20-30 ház mellett haladunk el. Ezen a szakaszon mindössze kettő - méternél alacsonyabb, telkeket egymástól elválasztó - kerítés-darabkát sikerült felfedeznem.

Sövény azért akad egyik-másik ház előtt, mellett, körül. Alacsony, lombhullató, átlátható (="ettől befelé az enyém") és magas, örökzöld, átláthatatlan (="ne kíváncsiskodj!") is. Nagy divat például sűrűn egymás mellé ültetett lucfenyőkből sövényt készíteni:

Szép dolog ez a kerítésmentesség is, noha bennem több alkalommal keltett már bizonytalanságot. Mikor ideköltöztünk, sokat sétáltam a környéken, Ádámot babakocsiban tologatva. Kíváncsi voltam, fel akartam deríteni mindent. Előfordult, hogy rákanyarodtam egy útra, amiről aztán kiderült, hogy privát volt, és egyszer csak egy vicsorgó (házőrző??) ebbel találtam magamat szembe. Vagy épp ellenkezőleg: a legremekebb erdei ösvényekre sokáig nem mertem rátérni, mert azt gondoltam, az biztos valakié, és akkor nem szabad.

Autó? Én azt sem zárom le! És ha pár percre megyek be valahová, és nem állítom le a motort, hogy ne hűljön ki az autó, a slusszkulcs is marad. És, lássatok csodát, a kocsit ott találom, ahol hagytam.

És ez bármi másra is igaz. Ha valamit valahová leteszünk vagy valahol ottfelejtünk, elhagyunk, akkor az ott megvár. Egyes elhagyott rendes tárgyak akár az idők végezetéig keresik rendetlen gazdájukat. Mint ez a fél pár gyerekkesztyű a környékünkön az út szélén:

Mi is jópár elszórt játékunkat találtuk már meg így karóvégre tűzve. Örülök, hogy a gyerekeim ebben nőnek fel, ez nekik a természetes. Mert hogy lehet elmagyarázni egy gyereknek, hogy ellopták a biciklijét? Tavaly nyáron nekünk is volt egy rossz élményünk Magyarországon, mikor Teri mamáékat látogattuk Vas megyei falujukban. Ahogy az már ott lenni szokott, beugrottunk valamelyik szomszédba. A frissen vásárolt kisautót meg letettük addig az árokpartra. Hát fél óra múlva már nem találtuk! Olyan elkeserítő volt. Mit mondjak az értetlenül, könnyes szemekkel néző gyerekemnek, hová lett a játéka? Nem mondtam, hogy látod, kisfiam, ez Magyarország.

Írtam a múltkor a beilleszkedésről, és arról, hogy a jó dolgokat könnyen átveszi az ember. Így volt ez nálunk a nem zárással és a kerítésnélküliséggel is. Olyan jól ment, hogy e téren tán már a finneknél is finnebbek lettünk. Lubickolunk ebben a lakat-, lánc- és tüskés kerítés-mentes világban. Talán mert mi tudjuk, hogy ez egyáltalán nem olyan magától értetődő.

A falusi élet legnagyobb hátránya számomra, hogy az ínyenc vagy kevésbé ínyenc gasztronómiától távol kerültem.

Pesten, a szombati ebéd után elfogyasztott pohár bor után, ha megkívántam egy kis cukrászsüteményt, csak felvettem a legszebb ruhámat, és irány az egyik közeli cukrászda, kávézó, étterem, bármi. De mit csinálunk falun, ahol a legközelebbi cukrászda 15 km, és a busz óránként jár, ha egyáltalán jár? Kinyitom a hűtőt, a kamrát, előveszek egy szakácskönyvet vagy a nagymamám receptjeit, megkérdezem legjobb barátomat: google-t és sütök valamit. Így találtam rá Édesem-re (http://edesem.blog.hu/), Márk Szonjára http://edesem.blog.hu/2013/03/28/en_337. A Blogján a bemutatkozását már bővíteni kellene, mert egy nagyon jól működő, isteni sütiket helyben készítő cukrászdája van Budán, és már három könyve is megjelent receptjeivel.

Családom igazi csoki-fun. Ha kitennék az asztalra két kiló csokit, öt perc alatt eltüntetnék. De lehet, hogy kevés is lenne. Egyik születésnapkor a kívánság az volt, hogy lepjem meg A-t egy nagyon finom tortával. Ebben a szakácskönyvben

több recept is van, de a Missisippi torta tűnt a legkönnyebbnek. Az elkészítése tényleg nem igényel sok tudást, inkább csak türelem kell hozzá és sok-sok csoki. (Ez egy korábbi változata szerintem.) És íme az egyik eredmény, amit én sütöttem:

A legnagyobb dicséret pedig az volt, hogy egy héttel azután, hogy készítettem itthon egy ilyen tortát, eljutottunk Szonjához is, és ott is megkóstolta a család az eredetit, és azt mondták, teljesen ugyanolyan mint az enyém (vagy az enyém olyan mint Szonjáé?). Lehet, hogy be kellene vinnem a városi cukrászdákba?

Kép: Nagy Anita; hang: Pap Zoltán

Az idei télvége kedvez a benti munkának (mivel nem kedvez a kintinek), ezért lehet például kódolni. Ennek eredménye lett a nyolcadik képeshang, valamint néhány egyszerűbb játék vagy hangszer is. Voltaképpen az, hogy minek hívjuk, egyremegy - fontosnak tartom, hogy a kettő egy kategória lehessen: a gyerekek ugyanúgy használhassák az élmény kedvéért, mint ahogy azok is, akik már nem gyerekek, esztétikai értéke miatt. Persze itt az esztétikum inkább a digitális nyelven értendő. Mindenesetre ez az összekapcsolódás ad lehetőséget arra, hogy a játékból a tanulás vagy a munka felé keressünk utat.

Az egyik, amit most mutatok, a pattogtattató nevet viseli, és bár elég régóta kotlok rajta, nincs túlbonyolítva. Egyszerű fizikai szimuláció, amelyben a felhasználó kattintásra tud újabb labdákat elereszteni, amik a beállított gravitáció szerint pattognak, valamint fokozatosan el is tűnnek. Eközben pedig olyan hangot adnak ki, amit pozíciójuk, sebességük, eltűntségi állapotuk határoz meg. Egyébként kicsit kotlós hangot.

Itt egy kép róla:

És itt lehet kipróbálni:
http://kbalazs.periszkopradio.hu/egyeb/pattogtattato.html

A másik egy kicsit kiforrottabb - az előzőből született, de immár nem pattogást, hanem forgást szimulál, és egy-két dologban továbbléptem rajta. Forgattató a neve, és nem meglepő módon különböző, a homokóra és a csokornyakkendő közötti formákat mozgat, miközben visszapördülve hangot ad ki. A formák léte itt már tőlünk is függ: a felhasználó egérmozgással újra tudja éleszteni a lelassult/eltűnőben lévő objektumot (happy end...) A hangot szintén a forgó valami(k) állapota határozza meg. Jolán pl. úgy használja, hogy egy pontban indít 10-15 formát, utána máshol is ugyanezt, és időnként újrapörgeti az elhalványulókat.

A pörgettető képe egy olyan állapotban, ahol több felhasználó is ad hozzá dolgokat:

És itt lehet kipróbálni:
http://kbalazs.periszkopradio.hu/egyeb/forgattato.html

Mindkét esetben érdemes játszani a vezérlőparaméterekkel! Elviekben az alkalmazások többfelhasználósak (vagyis ugyanarra az oldalra bejelentkezve látjuk/halljuk azt, amit más is csinál (más szín jelöli a másik felhasználó objektumait), de ez a képesség tesztelés alatt áll, és gyakran inkább lekapcsolom. Ha használat közben más színű dolgok is elkezdenek pattogni/pörögni, az azért van, mert megy a hálózati kapcsolat, és valaki más is használja ezt az alkalmazást.

{Szokásos technikai megjegyzések: mobil kütyükön még mindig nem megy (megpróbálok legközelebbre egy olyat is csinálni:), a számítógépes böngészők közül pedig Safarin, Firefox-on és Chrome-on teszteltem - kisebb-nagyobb döccenőkkel, de mennek. A Safarin például minden szuper, a Firefox-on egy idő után beakad a hang (ami lehet, hogy nem is baj), a Chrome-on pedig a mozgások szaggatnak, viszont jó a hang.}

Jó és gyors télvéget kívánok hozzá!

Mi nekem a biztonság, avagy mitől félek? Azt hiszem az életteremben igazából nem félek, biztonságban érzem magam. Csak nagykapunk van, amit csak éjszakára illetve akkor zárunk, ha nem vagyunk itthon, vagy tényleg nem akarunk senkit látni. Így tehát a kapun elvben csak az nem jön be, aki nem akar. Nem zavar, mert mivel csengőnk sincs, aki bejön, vagy bejönne a kapun dudál, vagy kiabál. Jelzi, hogy beljebb jönne, és a jó fülemmel általában meg is hallom. Nekem ez itt elég biztonság.

Biztonságos a falu a gyerekeknek is. Kicsi koruk óta tanulják, tanítjuk őket, hogyan közlekedünk a faluban. Mivel sok helyen nincs járda, az út szélén megyünk, ha kocsi jön félre állunk, sőt meg is állunk. Az egyszerűbb utakat tudják is már szinte mióta járni tudnak. Hogyan megyünk a mamához, unokatestvérhez, boltba, egy-egy baráthoz. Már 5 évesen ezeken az utakon tudtak, és mertek is egyedül közlekedni. Most már ugyanezt tanuljuk, csak biciklin. A főútra egyedül még biciklivel nem mehetnek a forgalom miatt, de ott van járda.

(http://diafilm.osaarchivum.org/public/?fs=2682)

Sokszor elcsodálkozom azokon a szülőkön, akik még a 14-15 éves "nagy lovakat" is kocsival szállítják falun belül. Minek is? Legyen bicikli, legyen rajta elől-hátul világítás, és a gyereket meg kell tanítani közlekedni.

Budapesti vagyok, külső kerületben laktam gyerekkoromban, ott jártam iskolába. Elsősként a második félévben már egyedül mentem haza. Másodikban ez már teljesen természetes volt, pedig az az iskolaépület már nem két sarokra volt. Havonta egyszer be kellett menni a Kossuth térre fogorvoshoz. Két alkalom után ezt az utat is önállóan tettem meg. Iskolából adott időben ki, buszra felszállni, metróba beszállni. Kezemben a kis papír a megállók nevével és színével. Egyedül utaztam, apukám várt a Kossuth téren az állomáson. 10 évesen így már az egész metróvonalat ismertem, és a ma oly sűrűn emlegetett 3-as metróra átszállva szintén egyedül mentem a nagymamához a Lehel térre. Természetes volt, sosem féltem.

Ha az ünnepnapok az általában vett emberek érzéseit, vágyait fejezik ki (még akkor is, ha az egyes ember számára ezek néha csak szabadnapok), akkor ezek között a magyar nép reményteli és tragikus érzéseinek foglalatát képezik szabadságharc-napjaink. Pontosabban: csak a forradalmak kitörését tudjuk ünnepelni, mert a végük valahogy nem a terveknek megfelelően jött össze. Nyilvánvaló és mégis félelmetes lehetett fővárosinak, városinak, vidékinek, átutazónak egyszerre azt megéreznie, hogy valami történni fog, valami változik, és ebben neki is, mindenkinek része van... (És ha ebbe az érzésbe még a szabadságharc reménytelensége is vegyül!) Rengeteg versünk, dalunk és filmünk szól a szabadságról, és mégis, rabságban, nyomás alatt élünk. Nem érezzük azt már, amit a '48-asok már természetesnek vettek. De majd.

Egy szabadság"madár" 2011-ből, ismeretlen alkotó műve

Addigis, amíg eljön az a majd, leírom annak az országnak a három jellegzetességét, ami a képzeletemben él. Szóval, abban az országban ...
- Biztonság van. Bezárhatod az ajtódat, de nem szükséges. Nem megy be más. Kimondhatod a véleményedet a munkahelyeden. Nem rúgnak ki (vagyis nem ezért), nem kell félned. Sőt, megbecsülnek, amiért önállóan gondolkodsz. Elmehetsz tüntetni, vagy tüntetést szervezhetsz. Attól még elfogadják a más-véleményedet, és te is elfogadod a más véleményét.
- Demokrácia van. Okos, ráérő és független emberek hatalmi érdekektől mentesen egymást meggyőzve konszenzusra jutnak, és aszerint is cselekednek. Az őket meghatalmazó polgárok pedig elfogadják döntéseiket, de ha nem értenek egyet valamivel, merik jelezni. A politikusok meghallgatják őket, és ezt figyelembe véve vitatják meg még egyszer. Addig teszik ezt, amíg mindenkinek jó nem lesz. Kölcsönös bizalom áll fenn a társadalom különböző szintjei között.
- Környezettudatosság van. Ez nem csak egy szlogen. A lélegző élőlények a légtermelő növényekre vannak szorulva, és ezt a felismerést az élet apróbb és nagyobb ügyeinek szervezése során mindenhol alkalmazzák is. Cselekedeteik ezérthát organikusak, alázattal idomolnak a környezetükhöz, annak tudatában, hogy a természetnek is szüksége van rájuk valahol, valamilyen formában. Mindenki tudja, hogy ebben az összekapcsolódásban fontos szerepe van, és azt is tudja, hogy hol a helye.

Valami ilyesmi irány érdekelne. Vagy egy olyan lehetőség, ami efelé mutat. De ezekért a célokért tenni kell. Csendes munkával (ahogy Heisenberg írja a "nagy korszakok" utáni kutatómunkáról), figyelemmel, tervezéssel. "Tervezni pénz nélkül is lehet" - szoktuk mondani otthon. Vagy akár mozgástér nélkül is - gondolom most hozzá.

Hogyan is élünk? Milyen az életstílusunk? Milyen elvek szerint rendezzük a mindennapokat?
A számomra alapvetőnek tűnő normalitásnak svéd neve a Lagom, a dán megfelelője a Hygge.

Életstílus, életmód, életvitel - elvek a gyakorlatban.

"Nem túl kevés, nem túl sok - éppen elég."

Ahogyan anyáink és nagyanyáink mondják: középút és mértékletesség! Apró örömök észrevétele.

Úgy tűnik, ezeket az alapvető értékrendbeli normákat tanulni kell, nem evidenciák, hanem kialakítandó minták és attitűdök, ha tetszik, elvek a gyakorlatban. Ezeket az apróságokat is jó néha kimondani, leírni, elolvasni. Ilyenkor kicsit elgondolkozhatunk magunkon, megvizsgálhatjuk cselekedeteinket, és ami még fontosabb talán, az azokat mozgató erőket és gondolatokat.

Az 'éppen elég elve' akkor válik Lagommá, ha az élet minden területére kiterjesztjük, amikor 'pont helyesen' cselekszünk. Egyfajta egyensúly, amit mindannyian keresünk.

"Lagom az, ha elfogadjuk egy barátunk meghívását, hogy nála töltsük a hétvégét de magunkkal visszük a saját ágyneműnket, mert úgy tisztességes, ha nem kell még mosnia is utánunk." (8.o.)
Családdal és barátokkal mi is így szoktuk, mindenki hozza-viszi legalább a párnáját, egy-két takarót vagy hálózsákot. Megvan ennek a rituálénak a maga végtelenül vicces koreográfiája: reggel felkelsz, a langyos ágyneműt összehengereled, majd azon melegében hurcolod ki a csomagtartóba a már előzőleg bekészített bőröndök tetejére. Megérkezéskor az üdvözlés után máris lehet behurcolkodni, immár fordított sorrendben. És persze az ajándékok valahogyan mindig legalulra kerülnek...
Falun ez a költözködés hangulat könnyebben kivitelezhető, észrevétlenebb, hiszen az udvaron kell csak átmenni, a városban pedig az egész társasház látja, hogy megint a kispirosszívecskés huzat van felhúzva. Amíg kicsik voltak a gyerekek, a vendégségeknek ez a része sokkal egyszerűbb volt: egy ágyban, egy paplan alatt két gyerek is elfért.

"Lagom az, ha pusztán a maradékokból ütünk össze egy vadonatúj vacsorafogást, mivel a pazarlás halálos vétek." (9.o.)
Faluhelyen tényleg kevesebbet pazarolnak az emberek, vagy csak kevésbé szembetűnő, nem tudom. Mindennek amúgy is helye van, mindennek szerepe van, szinte semmi sem megy veszendőbe: ami már sült zöldségnek vagy kompótnak sem jó, az megy a komposztra, ami a tányérokon marad, az megy a cicáknak, kutyáknak. Az ember olyankor sem érez lelkiismeretfurdalást, ha a kamrában felejtett pár almát, hiszen komposztra is mindig szükség van. Falun az ember eltesz mindent (jó lesz az még valamire alapon), hiszen van rá helye és előbb-utóbb valóban szüksége lesz rá, mert pont az az apróság fog hiányozni.

Az élet és a munka egyensúlya (20.o.). Szerintem ezt a vágyunkat az anyaság versus munka kapcsán kellőképpen kifejeztük.

Egyenlőség és családi élet (29.o.). Ha gyermek érkezik, az apák és az anyák is három hónapnyi fizetett távollétet kapnak a munkahelyüktől. Andi írása jut eszembe a családi gazdaságok több generációsságáról - letűnt világ, viszont van modern megoldás!
Emlékeztek milyen, mikor az első két hét után apuka fekete karikás szemmel trappol a munkahelyére, a baba visszaaludt, hát te is behunyod kicsit a szemed, jaj de nagyon jó, és teljes a malőr, kócosan, gyűrötten nyitsz ajtót a felmentő seregnek: anyáinknak - akik rögtön levonják a kézenfekvő következtetést, nélkülük semmi sem halad előre! Köszönjük mamák!

"Én-idő", a kreativitás és a szabadidő fontossága (32.o.). Igen, logikus érvek a hatórás munkarend mellett! "A svéd cégek országszerte kísérleteznek a hatórás munkaidővel. Rengeteg munkáltató felismerte, hogy a hatórás munkaidő jóval vonzóbb, így az állásokra többen jelentkeznek, a dolgozók pedig nemcsak boldogabbak, hanem hatékonyabbak is lesznek."

Az új skandináv konyha - vissza az alapokhoz; saját termesztés és gyűjtögetés (52.o.). Slow food. És persze Bori írásai, aki hangsúlyozta a gasztronómiai szakemberek felelősségét az alapanyagok megválasztásakor: szezonalitás és könnyen elérhetőség. Frissesség.
Az étel élvezete, tisztelete és mértékletesség. Termeld meg magad mozgalmak.

A funkcionalista szemlélet elsajátítása - a praktikus ruhatárról és az ésszerű vásárlásról (86.o.). Minden időjárási helyzetre legyünk felkészülve - faluhelyen, főleg a gyerekek esetében ez dupla ruhatárat jelent: otthoni szett és városba, iskolába menő szett.

Társas élet a lagom szerint: barátok, klubok és szomszédok (116.o). Közösségi lét. Kötődés. Faluság. Szomszédság. Hihetetlenül hangsúlyos az ember életében. Szeretem, mikor átszaladok Rozi nénihez tojásért, és azt mondja, hogy jó ránézni este az ablakunkra, mert tudja (és egyszerűen csak tudnia kell ezt), hogy itthon vagyunk. Nem leskelődés ez, csak bizonyosság, megvan a másik, jól van. Én a konyhaablakból szoktam átlesni, hogy van-e már mozgás, szaladhatok-e át. Január elsején a bejárati ajtó előtt a lépcsőkorlát párkányán egy szál gyertya égett. Tanakodás itthon, mit jelenthet ez? Néprajzi ismeretek felelevenítése: nem tudom, milyen szokás ez. Nem mertem zavarni. Másnap kérdezem Rozi nénit, hogy mi végre a gyertya? Ezen a napon halt meg az édesapja és mivel nem tudott kimenni a temetőbe, gyertyát gyújtott az emlékére. Az élet és a halál megosztása.

Lagomban gondolkodni, zöldként cselekedni (132.o.) "A lényeg a konszenzus, és az, hogy ebben mindenki osztozzon."

Rantatöysä egy alig 300 lelket számoló finn falucska. Ebben a kis faluban lakunk mi, ékes bizonyítékául annak, hogy tényleg mindenhol, a világ legeldugottabb szegleteiben is élnek magyarok. Egy ilyen kis helyen külföldinek lenni, főleg, hogy nem is a szomszédból jöttünk (azaz nem vagyunk se oroszok, se svédek), különlegesnek számít. És mire számíthat az ember, ha történetesen magyar? A) Felcsillanó szemek: már járt Magyarországon az illető, vagy vannak magyar ismerősei. B) Felcsillanó szemek, mert eszébe jut iskolai tanulmányaiból a finn-magyar nyelvrokonság. C) Homályos tekintet: régen volt az a földrajzóra... Ők azok, akiket még harmadszorra is ki kell javítanom, hogy nem ukrán vagyok, hanem magyar. A finnben ez elég hasonlóan hangzik: unkarilainen (=magyar) - ukrainalainen (=ukrán). De ami a lényeg: a helyiek kedvesek, barátságosak, befogadóak velünk szemben. Bizonyára sokat számít, hogy a saját nyelvükön próbálunk velük kommunikálni. És mint köztudott, a kisgyerekek is könnyítik a barátkozást.

4700 négyzetméteres telkünk talpalatnyi magyar föld. Egy aprócska magyar sziget mintegy 2500 kilométerre az anyaországtól. Vagy időben megadva: 2 és fél óra repülő- + 2 óra autóútra. De amikor a Mamival skype-olunk, megszűnik a távolság. A Mami itt ül a nappalinkban (vagy épp "átvisszük" a konyhába...), és gyönyörködik nyüzsgő-zajos kisunokáiban.

Darabka Magyarország ez itt, finn házfalak között. Bableves Teri mama babjából, tepertős pogácsa házi töpörtyűből. Robi szalámit érlel a pincében (=magyar származású falusi férfi). Baracklekvár, kolbász, szalonna, betűtészta, mézek, pirospaprika, teák, tarhonya - hazulról hozott felbecsülhetetlen kincsek. Fogyóban a készlet? Menni kell haza!

Igen, "haza". Mi Magyarországra mindig "hazamegyünk". (És minden alkalommal kínzó türelmetlenséggel várjuk, hogy mehessünk...) Én Fehérvárra, Robi pedig Vas megyei falujába. Aztán visszatérünk Finnországba, az otthonunkba. De vajon a gyerekeink? Ők is "hazamennek" Magyarországra? Nem igazán. Inkább csak látogatóba. Ahogy mi mentünk gyerekkoromban édesapám nyírségi szülőfalujába. Ez az út sem tart tovább, mint akkoriban az. Mostanában eszmélek rá erre. Szívszorító gondolat. Ádám és Botond szülőhazája és otthona is egyben: Finnország. Itt születtek, ezt a levegőt és ezt a tájat szívják magukba születésüktől fogva. Fenyőket és nyírfákat, szántókat, szellősséget, csendességet, nyugalmat, hosszú, hideg, havas teleket. Itt érzik otthon magukat, ide vágynak vissza az utazásból. Azért a magyarországi látogatásokat persze mindig rettenetesen élvezik! A nagymamák, unokatesók, nagynénik-nagybácsik körülölelő szeretetét, a sok figyelmet, kényeztetést. Rengeteg szívmelengető, vidám és izgalmas élmény, amit aztán magunkkal hozunk, és újra meg újra felidézünk még hónapok múltán is.

Ádám és Botond finnországi magyar kis legénykék, magyar gyökerekkel - és virtussal. Az anyanyelvük is magyar, tőlem örökölték... Nagy súlyt is helyezek rá, hogy szépen elsajátítsák. Magyar mesékkel, dalokkal, mondókákkal.

Így aztán - a magyarországi magyar gyerekekhez hasonlóan - Ádám és Botond is ismeri és szereti például a Frakkot, Pom Pomot meg a Vízipókot. Ádám egy időben annyira rajongott a Vízipókért, hogy úszástechnikáját utánozva malomkörzéssel közlekedett. Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy újabban inkább a mai fiús mesék érdeklik (az öccse meg követi ebben is, mint mindenben...), úgymint Tűzoltó Sam vagy a Mélytengeri mentőcsapat.

Zenében nagy kedvencünk Gryllus Vilmos. Itt van például a borzos dala: "Fekszik a borz a barlangban, borzongva ásta hajnalban. Sáros a szőre, torzonborz, fújtat a borzos, morcos borz." Borzasztóan jó!

A gyerekeket esténként én altatom. Együtt bebújunk a "nagyágyba" és olvasunk. Boribont, Maszat történeteit, Vadadi Adrienn ovis meséit és még sorolhatnám.

Magyarországról mindig táskányi új olvasmánnyal térünk vissza. Itt jegyezném meg, Judit szombati írásához kapcsolódóan, hogy az Anna, Peti, Gergő sorozat már évek óta nem kapható a könyvesboltokban. Mi Rita húgomtól kaptunk kölcsön két kötetet, Mami pedig szerzett még egy harmadikat antikváriumból.

Lámpaoltás után Botond rögtön elalszik, Ádámmal viszont még sutyorgunk egy kicsit. Mostanában azt kéri, meséljek "olyat, ami régen történt". Ezekben a leírhatatlan percekben Magyarországon járunk: hajóhintázunk a lakótelepi játszótéren, kószálunk a Tihanyi-félszigeten, hegyet mászunk a Mátrában, bújócskázunk a Bory-várban, tyúkokat etetünk a nyírtelki nagymama udvarán, dinnyét falatozunk a balatoni nyaraló teraszán...

Szeretném nemcsak képzeletben, de apránként a valóságban is megmutatni a gyerekeimnek Magyarországot. Szeretném, ha szeretnék, ha kötődnének hozzá. Tudom, hogy nincsenek könnyű helyzetben, de bízom benne, hogy magyar voltukat sosem érzik majd tehernek vagy hátránynak, hanem valami különlegesnek, kincsnek, amire büszkék lehetnek, és amit óvniuk, ápolniuk kell.

Írásomban a magyaros dolgainkat domborítottam ki, arról számoltam be, miként őrizzük saját magyarságunkat és építgetjük a gyerekeinkét. De emellett ott van önmagunk jól felfogott érdeke és (legalábbis az én véleményem szerint) kötelességünk: tanulni annak az országnak a nyelvét, amelyben élünk és hosszú távon élni akarunk, megismerni kultúráját, ha szükséges, alkalmazkodni az itteni szokásokhoz, egyszóval: beilleszkedni. Így eszik Ádám az óvodában - ha tetszik, ha nem - minden reggel zabkását, és iszik minden étkezéshez tejet. És így mondott le Robi nem kis örömömre arról, hogy mindenáron túlórázni akarjon. A jó dolgokat pedig szívesen átveszi az ember. Ilyen például a szauna (a mi házunkban is van, mert ez itt egyáltalán nem luxus), a gyapjúzokni (mert tényleg nagyon jól melegít) vagy az áfonyaszedés. Magyar és finn jól megfér egymás mellett: a paprikás csirke finn tejföllel is finom:-) Sőt még a Mikuláson sem fogunk összeveszni, hiszen december 6-án finnek mással vannak elfoglalva: a függetlenségüket ünneplik.

Két évig kerestük jelenlegi lakhelyünket: tudatosan és módszeresen, minden lehetséges szempontunkat figyelembe véve. Voltak helyek, amelyek megérintettek ugyan minket, de ugyanolyan hamar le is kerültek a listáról. Első körben azok a házak estek ki a választhatóak közül, amelyek a falu peremén vagy még távolabb, mondjuk 'szőlőhegyen' voltak. Hiába tetszettek, a józan ész azt ordította, hogy nem biztonságos, sőt veszélyes. Az ilyen otthonok állandó jelenlétet igényelnek, sőt, állandó férfi jelenlétet, ami a mi esetünkben ugyebár nem adott. Maradtunk a falu közepénél. A történelmi belváros után pont stílszerű a faluközpontban lakni: templom, játszótér, polgármesteri hivatal, buszmegálló és a legszebb házak a szomszédban. Azt gyanítom, azért az esztétikum is erősen beleszólt a házválasztásunkba. A sajátunkéba nem, hiszen - hogyan is fogalmazzak kulturáltan? -, az meglehetősen csúnyácska volt (még mindig rengeteg a tennivaló, de már lassan egyre inkább sejlik a benne megbújó szépség - a ház felújításának, helyesebben eredetivé visszaalakításának külön története van és azt egy klasszikus 'ilyen volt - ilyen lett' bejegyzésben, a házavató után szeretném megírni).

Kerítés volt, csengő nem. A kerítés még most is megvan, ej, de szeretnék kerítés nélküli házban lakni! Csengő azóta sincs. Kéne tudom, de valahogyan mindig más a fontosabb. Maradt a bekiabálás.
Egy éjjel eltűnt a borsos árú tetőfedő létránk.

Aztán lett Manka kutya, szálkás szőrű törpetacskó - kitűnően vakkant, de mindenki bejött mellette. Szuka lévén tüzeléskor bent tartjuk, az első ilyen alkalomkor eltűnt a pajtából a gyerekek biciklije. Mindenki igyekszik sövénnyel láthatatlanná tenni a portáját, kéne nekünk is? Mai napig nem tudom. Elzárkózni. Nem látnak be, de én sem látok ki. Átláthatatlanság. Üdvös ez?

Befogadtuk Matyi kutyát, kopó és magyar vizsla keveréke - amióta ő van, azóta nem jönnek be csak úgy. Megállnak. Kiabálnak. A kutyák meg ügyesen jeleznek. Amióta Matyi van, azóta éjszaka sem jön be senki hívatlanul a portánkra. Fiú lévén, őt ivartalanítottuk, tehát maradhat kint. Valahogy még mindig úgy gondolom, hogy van egy láthatatlan kerítés, amin nem léphetek be. Ami már a másik területe - engedély nélkül nem teszem be a lábam. Megdöbbentett és felzaklatott nemcsak az, hogy elvitték a dolgainkat, hanem - az talán még jobban -, hogy be mertek jönni a területünkre. Hogy ott voltak, ott álltak, ahol nem lenne szabad. Hogy piszkos lett tőle minden. Hogy úgy éreztem, bemocskolták az otthonunkat, idegenszaga lett.
A helyzet abszurditása, hogy mi is és mindenki más is tudja, hogy ki lopta el a létrát, ki vitte el a gyerekek biciklijét, és mégsem lehet semmit sem tenni, sőt, fejbólintunk egymásnak az utcán. Marad a védekezés, marad az a lehetőség, hogy meg kell védenünk a saját területünket, a saját dolgainkat.

"Petrus még mindig nem volt hajlandó magyarázatot adni távollétére. Petrusnak joga van jönni és menni akarata szerint; élt ezzel a jogával; joga van a hallgatáshoz. De kérdések maradnak. Tudja Petrus, kik voltak az idegenek? Néhány elejtett szava tette célpontjukká Lucyt, és mondjuk nem Ettingert? Tudta Petrus előre, mit terveznek? A régi időkben kiszedhette volna Petrusből. A régi időkben megengedhette volna magának, hogy türelmét veszítse, elküldje, és valaki mást vegyen föl helyette. Bár Petrus bért kap, Petrus szigorúan véve már nem alkalmazott. Nehéz lenne megmondani, szigorúan véve mi is Petrus. A szó, amely talán a legkifejezőbb lenne, a szomszéd. Petrus egy szomszéd, aki jelenleg eladja a munkaerejét, mert ez megfelel neki. Eladja a munkaerejét szerződéssel, íratlan szerződéssel, és ennek a szerződésnek nincsenek paragrafusai gyanúra alapozott elbocsátásról. Ez egy új világ, amelyben élnek, ő, Lucy és Petrus. Petrus tudja, ő is tudja, és Petrus tudja, hogy ő tudja. (...) Egy nap nem bánná hallani Petrus történetét. De semmiképpen sem angolra redukálva. Egyre inkább meggyőződése, hogy az angol nem alkalmas a dél-afrikai igazság kifejezésére. Az angol elvesztette rugalmasságát, tele van rég megkövült, érthetőségüktől megfosztott mondatokkal, amelyek kifejezőképessége, kifejezőereje megkopott. A nyelv megmerevedett, mint egy pusztulóban lévő őslény, a sárba rogyva. Az angol kereteibe szorítva Petrus története reumásan hangzana, múltszagúan.
Ami vonzza Petrusban, az az arca, az arca és a keze. Ha létezik becsületes munka, Petrus magán viseli a jegyeit. A türelem, az energia, a kitartás példaképe. Igazi paraszt, egy paysan, a vidék emere. Becsületes munka és becsületes ravaszság. (...)
Petrus szeretné átvenni Lucy földjét. Aztán Ettingerét is, vagy legalábbis annyit, hogy csordát tarthasson. Ettinger keményebb dió lesz. Lucy csak átutazónak számít itt; míg Ettinger maga is paraszt, a föld embere, kemény és kitartó, eigenwurzelt. De ő is meghal egy nap, és a fia elmenekült. Ebből a szempontból Ettinger ostobának bizonyult. Az előrelátó paraszt gondoskodik sok-sok fiúról.
Petrus olyannak látja a jövőt, hogy abban nincs helyük a Lucy-féléknek. Ezzel együtt nem feltétlenül kell az ellenséget látni Petrusban. A vidéki élet mindig is együtt járt a szomszédok irigykedésével és mesterkedésével, sáskajárást, rossz termést, anyagi összeomlást kívánnak egymásnak, de a válságban készek segítő kezet nyújtani." (Coetzee: Szégyen, 188-190.)

Újraolvastam a Nobel-díjas Coetzee-től a Szégyent. Ugyanazt a hatást érte el, mint régebben: álmatlan éjszaka, napközbeni belső zaklatottság - gondolatörvények.
A korábban többször megemlített, szintén Nobel-díjas és szintén dél-afrikai származású Nadine Gordimerhez hasonló témák Coetzee-nél is felbukkannak: az apartheid előtti és utáni többségi fekete lét és a kisebbségi, immár nem elnyomó fehér lét sorskérdései, vidéki és városi valóság, létbiztonság, kettős identitás, erőszak megélése és az erőszak utáni élet lehetőségei, (bármilyen) hatalomhoz való viszony, konformizmus, állatok joga, és főként a kutyákhoz való viszonyunk, stb.
A Szégyen intellektuális, művelt szövegköziséggel dolgozik, kevésbé akar az érzelmekre hatni - talán éppen ez a 'hidegség' az, ami bonyolulttá és felzaklatottá teszi a befogadást. A szöveg hidegvérűségének hatására belül ordítunk. Kicsit ide hajaz a már szintén említett Asszony a fronton Polcz Alaine-től.

Alapvetően nem tartanék kutyát vagy macskát. Viszont tényleg szükségünk van rájuk: a macskáknak azért vagyok hálás, mert mióta ők vannak, azóta nincsenek egerek a lakótérben. A kutyáknak meg azért, mert távol tartják a rossz szándékú embereket. Legalább is a nem nagyon rossz szándékúakat. Szövetség. Egyezség. Megfizetem az árát: etetem őket és tényleg próbálom őket igazán szeretni.

"Ő és Bev nem beszélnek. Már megtanulta Bevtől, hogy minden figyelmét a megölendő állatnak szentelje, megadja neki azt, amit már nem esik nehezére megnevezni: a szeretetet.
Összezárja az utolsó zsákot és az ajtóhoz viszi. Huszonhárom. Csak egy fiatal kutya maradt, az, amelyik a zenét szereti, az, amelyik kis eséllyel már a társai után vonszolhatta volna magát a klinikára, a cinklap födte tetthelyre, ahol még mindig terjengenek a nehéz, vegyes illatok, beleértve azt is, amit még életében nem volt alkalma szagolni: a kimúlás szagát, a kiszabadult lélek lágy, tűnékeny illatát. (...) Ez mindörökre rejtve marad előtte, ez a szoba, amely nem is szoba, hanem egy lyuk, ahol elfolyik a létezés. (...) Megkímélheti a fiatal kutyát, ha akarja, még egy hétre. De eljön az idő, nem lehet elkerülni amikor el kell hoznia Bev Shaw-hoz a műtőbe (talán a karjaiban fogja vinni, talán megteszi ezt neki), és gyengéd lesz hozzá, visszafésüli a szőrét, hogy a tű megtalálhassa a vénát, és suttog neki és támogatja a percben, amikor a lábai érthetetlenül megroggyannak; és aztán, amikor a lélek már kint van, összecsomagolja és elteszi a zsákjába, és a következő napon a lángokba gurítja a zsákot, ügyelve, hogy jól égjen, elégjen. Mindezt meg fogja tenni neki, amikor eljön az ideje. Igen kevés ez, a kevésnél is kevesebb: semmi." (Coetzee: Szégyen, 349-350.)

És persze maradnak a nagy kérdések: lehet-e nőként egyedül élni vidéken? Miért kell bezárni az ajtókat, ha elmegyünk itthonról? Miért érzem biztonságban magam a kutyákkal, mikor a telek végén idegenekkel találkozom? Mondd, Inez, ugye Ti nem zárjátok Finnországban az ajtót? Miért?!?