Judit múlt hétfői, a biztonságról szóló írásában érdeklődött, mi a helyzet e téren mifelénk. Következzék erről egy kis összefoglaló...
Ajtó-ablak nyitva van, bejöhet akárki... A házunk bejárati ajtaját tényleg nem zárjuk kulcsra, csak becsapjuk. Jó erősen, nehogy a szél kivágja. Egészen komolyan mondom, nem is emlékszem, hogy néz ki a lakáskulcsom! És azt is csak halványan sejtem, melyik fiók mélyén lapulhat. Azért néha mégiscsak bezárjuk az ajtót: ha legalább egy teljes napra elmegyünk valahová. Ennek is megvan a története: Egyszer kedves tanítónő ismerősöm szeretett volna minket meglátogatni - bejelentés nélkül. Mi nem voltunk itthon, de mivel az ajtó nyitva volt, bejött, és letette a konyhaasztalra a hozott süteményt. Én meg utólag rettenetesen szégyenkeztem a felfordulás miatt, ami a házban fogadta. Szoktam is mondogatni: hozzánk ha "betör" valaki, akkor sem elvisz, hanem hoz. A postás is beteszi a hozott csomagot az előszobába. Arról nem tudok nyilatkozni, hogy vajon mások zárják-e az ajtót, mivel sosem ellenőriztem. Talán igen. Mindenesetre kaptam már néhány dorgálást, hogy "Nyitva volt az ajtó!".
Tartottam egy kis szemlét a környéken kerítés-ügyben. Kezdjük a saját portánkkal: nekünk nincs. Nem is hiányzik - legalábbis jelenleg. A gyerekek szépen megtanulták, hogy nélkülem nem mennek ki az utcára. Nem mintha az utca olyan rettenetesen veszélyes hely lenne! Csendes zsákutca, a házunk előtt csak Jukka szomszédék két autója halad el rendszeresen. A környékbeliek is mind nagyon odafigyelnek ránk.
Azért mégsem adnék öt csillagot a környék biztonságosságára. Egyik aggodalmam: az olykor-olykor felbukkanó, a beláthatatlan kanyarokra fittyet hányó, ész nélkül száguldozó suttyók.
A másik mumus a folyó. Ez a híd, több méter magasságban a folyó fölött, pár perc séta távolságra van csak tőlünk. Egyelőre kizárólag szülői felügyelettel látogatható.
De nézzük tovább a kerítéseket! Jukka szomszédék ritka kivételt képeznek egész telküket körülvevő szabályos drótkerítésükkel, kapujukkal. Igaz, az ő kerítésük sem a "kintről be"-t hivatott feltartóztatni, hanem a "bentről ki"-t. Konkrétan azért készült, hogy bátor és engedelmes kutyáik nehogy kereket oldjanak.
Tőlünk az országútig mintegy 20-30 ház mellett haladunk el. Ezen a szakaszon mindössze kettő - méternél alacsonyabb, telkeket egymástól elválasztó - kerítés-darabkát sikerült felfedeznem.
Sövény azért akad egyik-másik ház előtt, mellett, körül. Alacsony, lombhullató, átlátható (="ettől befelé az enyém") és magas, örökzöld, átláthatatlan (="ne kíváncsiskodj!") is. Nagy divat például sűrűn egymás mellé ültetett lucfenyőkből sövényt készíteni:
Szép dolog ez a kerítésmentesség is, noha bennem több alkalommal keltett már bizonytalanságot. Mikor ideköltöztünk, sokat sétáltam a környéken, Ádámot babakocsiban tologatva. Kíváncsi voltam, fel akartam deríteni mindent. Előfordult, hogy rákanyarodtam egy útra, amiről aztán kiderült, hogy privát volt, és egyszer csak egy vicsorgó (házőrző??) ebbel találtam magamat szembe. Vagy épp ellenkezőleg: a legremekebb erdei ösvényekre sokáig nem mertem rátérni, mert azt gondoltam, az biztos valakié, és akkor nem szabad.
Autó? Én azt sem zárom le! És ha pár percre megyek be valahová, és nem állítom le a motort, hogy ne hűljön ki az autó, a slusszkulcs is marad. És, lássatok csodát, a kocsit ott találom, ahol hagytam.
És ez bármi másra is igaz. Ha valamit valahová leteszünk vagy valahol ottfelejtünk, elhagyunk, akkor az ott megvár. Egyes elhagyott rendes tárgyak akár az idők végezetéig keresik rendetlen gazdájukat. Mint ez a fél pár gyerekkesztyű a környékünkön az út szélén:
Mi is jópár elszórt játékunkat találtuk már meg így karóvégre tűzve. Örülök, hogy a gyerekeim ebben nőnek fel, ez nekik a természetes. Mert hogy lehet elmagyarázni egy gyereknek, hogy ellopták a biciklijét? Tavaly nyáron nekünk is volt egy rossz élményünk Magyarországon, mikor Teri mamáékat látogattuk Vas megyei falujukban. Ahogy az már ott lenni szokott, beugrottunk valamelyik szomszédba. A frissen vásárolt kisautót meg letettük addig az árokpartra. Hát fél óra múlva már nem találtuk! Olyan elkeserítő volt. Mit mondjak az értetlenül, könnyes szemekkel néző gyerekemnek, hová lett a játéka? Nem mondtam, hogy látod, kisfiam, ez Magyarország.
Írtam a múltkor a beilleszkedésről, és arról, hogy a jó dolgokat könnyen átveszi az ember. Így volt ez nálunk a nem zárással és a kerítésnélküliséggel is. Olyan jól ment, hogy e téren tán már a finneknél is finnebbek lettünk. Lubickolunk ebben a lakat-, lánc- és tüskés kerítés-mentes világban. Talán mert mi tudjuk, hogy ez egyáltalán nem olyan magától értetődő.
