Én véletlenül találtam rá a youtube-on és nagyon megtetszett az egyszerűsége, olcsósága és formálhatósága miatt.
Szeretnék is majd építeni egy ilyet. Sajnos Magyarországon elég nehézkes a szabályozások miatt, de van egy csoport, akiknek már sikerült keresztülverekedniük magukat a bürokrácia útvesztőjében, úgyhogy ez reménnyel tölt el.
Ha rákerestek a szupervályogra, akkor megtaláljátok őket.
Honnan jön ez a hülyeség?
Eredetileg a hadsereg használta árvízvédelemre és fedezék építésére. Könnyű szállítani, bárhol lehetett használni, nagyon olcsó, rendkívül hatékonyan ellenáll a víznek és a golyóknak. (Ez utóbbi a mi szempontunkból nem annyira lényeges, de mégis tény).
Először 1978-ban építettek belőle házat Guatemalában, ami ellen tudott állni a földrengésnek, de miután vászon zsákokat használtak, elég hamar tönkrement.
Ennek a továbbgondolása egy iráni építész, Nader Khalili nevéhez fűződik.
Kaliforniában, Hesperiában ő építette meg az első homokzsák házakat polipropilén zsákokból. Ott a mai napig tartanak tanfolyamokat, hogyan lehet ilyenek házakat építeni és meg lehet nézni a régebbieket belülről is.
Eredetileg az inspirálta, hogy ahol természeti katasztrófa miatt az emberek elveszítették a fedelet a fejük fölül, hogyan lehet nagyon gyorsan és olcsón jobb megoldást találni nekik a sátornál, ami nem csak ideiglenes megoldás lehet a számukra.
De ez megoldás lehet a szegényebb embereknek vagy azoknak, akik környezet-tudatosabban szeretnének élni vagy csak szeretik a nem megszokott formákat.
(Ezek a házak engem a tapicska házakra emlékeztetnek).
Az alapformája dóm, de a homokzsákból készített háznak csak az emberi fantázia szab határt. Eredetileg azért dóm, mert ez a forma áll ellen leginkább a földrengésnek. Simán kibírnak repedés nélkül Richter skála szerinti 6-os/7-es erősségűt is, és meg lehet spórolni a tető költségeit. Ez nálunk nem egy jó gondolat, de szárazabb vidékeken ragyogóan működik.
Nagyon sok helyen építettek már ilyen házakat és bebizonyosodott, hogy ellenállnak a tűznek, árvíznek, hurrikánnak, lövedékeknek :)), termeszeknek (nálunk nincsenek, de emlékszem a nagyinál egyszer kiesett egy kígyó a vályogfal repedéséből, már nem emlékszem ki ijedt meg jobban).
Hőszigetelés.
A homokzsák fal esetében, vastagságánál fogva (ha 30 cm-nél szélesebb) már működik a hő körforgása. Ez 12 órás késést jelent a külső és belső hőmérséklet között. Tehát amikor kinn a legmelegebb van, akkor van a házban a leghűvösebb és fordítva.
Értelemszerűen ezt sok minden befolyásolja pl. ablakok, ajtók száma, milyen a klíma, fal színe, a ház fekvése és különösen a fal szélessége.
Mivel vannak töltve a zsákok?
Erre is nagyon sok variáció létezik. Az eredeti az volt, hogy amit ott találsz az megy bele a polipropilén zsákokba, ennyi. Aztán a talaj milyenségétől , meg a helyi adottságoknak megfelelően kezdték keverni az emberek homokkal, szalmával, tört kővel, kagylóhéjjal, mésszel, kicsi vízzel stb.
Nekem a föld, homok, szalma, 10% víz a szimpatikus, talán azért mert az hasonlít leginkább a vályoghoz, amivel már találkoztam.
Polipropilén zsák 50x990cm, 1.000 db 68.809,-Ft.
Ebbe bármit lehet tölteni, de a végén tyúkhálóval kell befedni a vakoláshoz.
A másik variáció a krumplis-zsák 54x78 cm, 2.000 db 80.645,-Ft.
Ebbe az előbb leírt keveréket töltik és amikor felrakják, átnedvesítik saras vízzel.
Mindkét esetben, amikor felrakják a zsákokat szorosan egymás mellé a falra, döngöléssel tömörítik.
Ezzel a módszerrel olcsón, villámgyorsan lehet házunk, ami télen hatékonyan tartja a meleget, nyáron meg hűvöset és nem kell légkondi sem.
Hasonlóságok és különbözőségek markáns színekben és diszkrét ecsetvonásokkal finomítva.
Napsütés, napszemüveg - anya és lánya ketten a kocsiban felváltva beszélget és zenét hallgat, ühüm, na jó, bömböltet. Életigenlés és egymás igenlése.
Az állomáson leadva osztálykirándulásra a nővérének hisznek az osztálytársai - nem tagadjuk le, mindketten büszkék vagyunk rá, hogy így vagyunk: ilyen viszonyrendszerben is leledzünk.
Harsányan nőies nap adatott meg nekünk kettőnknek - őrizzük is magunkban (éljenek a nem érettségizők számára az érettségi szünetek!): délelőtt közös kertészkedés után finom ebéd (amit előre elkészítettem és csak melegíteni kellett), olvasós szieszta (Te Anya, ez a Szentivánéji álom érthető! Részletesen, pontosan van megfogalmazva, olyan kifejező, találó!) - a saját bibliapapíros Shakespeare összesünket a lányunk olvassa, ugyanazokat a lapokat lapozza, amit anno én... (egyre inkább úgy látom, hogy mindenkinek - nemcsak a magunkfajta bolondoknak - szüksége kéne legyen saját könyvtárra. Alapművek. Alapműveltség. Közös tudás. Újraolvasás.).
Aztán fogja magát és buszra száll, hogy vegyen magának egy új szoknyát a városban. Végül hajvágás. Én neki, ő nekem. Kölcsönös bizalom, kölcsönös megértés.
Azt hiszem, egy igazi nő kezd a szemünk előtt kibontakozni. Rakosgatom el a pillanatmorzsákat, hogy mikor kirepül, akkor aranyporként fedje be a mi életünket is.
Isten éltessen Janka!
Fiatalság - bohóság: nyolc évvel ezelőtt ezzel a chevivel autóztunk Kaliforniában...
Az ablakok a helyükön vannak jelentem.
Szerintem telitalálat, de ez ízlés kérdése ugye.
Időközben a ház még jobban néz ki, sokat számít, hogy az elkorhadt léceket leszedtük a korlátról és lefestettük az oszlopokat is szürkére. Ebben Panni és Vince 300-300 forintért partner volt.
Leszedtem benn a tapétát is az egyéves gyerek mellett 8 kiutazással (mert kétszer a gyerek felébredt, mire kiértem vele), 6szor egy órában (mert annyit aludt max. a kocsiban). Valamelyik elvetemült ős öntapadós famintás tapétát ragasztott a falakra, és hm... azok nem jönnek le könnyen. Remélem már nem él az édesanyja annak, aki ezt elkövette, mert ha igen, halálra csukladozhatta most magát.
A nem látványos dolgok nagyobb szabásúak.
A Villanyosjózsi például a teljes áramhálózatot kicserélte. Kezdetben azt hittem, hogy talán nem is kell az egészet, mert voltak piros drótok a falban, gondoltam azok már biztos újak. Amikor azonban ezt mondtam a villanyszerelőnek, jót derült rajtam. Azok kedves Asszonyom robbantókábelek. Hm. Ez van, ha az építő bányász.
A falakat a Kőműveslacibácsi lejavította, a szinteket összeengedte, az ablakokat körbeépítette. Ide tartozik még, hogy a Kőműves és csapatának átlagéletkora 70 év, és iszonyatosan lassan, de egész nap állandó lendülettel - cigi, kávé és egyéb - szünet nélkül dolgoznak. Amikor megláttam, hogy kit hozott a falujából a kőműves culágernek, majdnem kivettem a zsákot a kezéből, úgy látszott nekem kell eltámogatni a verandáig. De Béla egész nap gürcölt, ő már rutinból emel meg egy 50 kg-os zsákot, és nem gondolkodik elbírja-e. Szóval nagyon szeretem őket. Megbízhatóak, kedvesek, jönnek - tudnak, mernek, akarnak.
A Festőerik leglettelte szépen a falakat, mert a Férj ugyan nekilátott, de azt mondta pont olyan volt a végeredmény, mintha egy festő vezetett volna munkaügyi nyilvántartást helyette. Festeni mi fogunk, meg a gyerekek. Ettől függetlenül, én büszke vagyok Petire, mert igaz nem tökéletesen, de megtanult glettelni.
A férjet amúgy is dicsérni kell. A plusz szobához megvásárolt olyan szinten minden hozzávalót, hogy se több nem lett, se kevesebb. Ez nekem az ebédfőzésnél még sosem sikerült. És ki merem jelenteni, hogy lassan mindenhez ért. Az elmúlt 10 évben megtanult villanyszerelni (jó nem komplett házakban, de kisebb helyeken), vakolni, parkettázni, (nem tökéletesen), de glettelni, és még sok minden mást, amikről nem is tudom micsoda. És ugyebár földig lerombolni bármit.
Apró hibák kijöttek a házon. Például, hogy nincs egy egyenes, függőleges, vízszintes benne, amitől a szakik előbb csendesen könnyeztek, majd hápogtak, majd majdnem elinaltak. Ez mondjuk nem tudom miért lep egy 60 éves szakembert, amikor - már elnézését - de ez a generáció építette meg ezeket az épületeket.
Megjegyzem, életemben először élek olyan házban (az otthonunk), amiben most éppen nem dülöngélnek a falak jobbra-balra, kifelé-befelé, és az előző otthonainkat is szerettem, és élhetőek voltak, szóval nem értem mi a probléma.
Tereprendeztünk is. Jött Markolósjózsi és két óra alatt, le sem merem írni, milyen olcsón, de megoldotta azt, amit hetekig áshattunk volna. Rengeteget spóroltunk azon, hogy találtunk egy helyi markolóst és egy orfűi konténerest. A fele pénzünk fuvarosokra megy el.
Szépen haladunk, csak ne lennénk ilyen türelmetlenek.
Jó tipp építkezéshez, sose tervezz végdátummal, mert összeomlasz, ha nem sikerül. Mi valamiért kitaláltuk az elkészültének június 15-öt, és ezért állandóan hajtanánk mindent. De olyan jó lenne már kinn lenni!
Felteszek egy fotót például egy szép májusi napunkról. Amíg apa valamit dolgozott a házon, én az 5 gyerekkel elmentem horgászni a stégünkre. Oké a halat nem mi öltük meg, de ott találtuk a nádasban. Így kifogni már mi fogtuk ki. :-)
Munkahelyem, a PTE Művészeti Kar Design és Média Intézete utazást szervezett, ígyhát felkerekedtünk, hogy a szombaton nyíló Velencei Biennálé programjain töltsük a hétvégét.
Egy, a szigetváros egészére kiterjedő, globális kitekintésű, monumentális kortárs művészeti szemléről van szó, ahol több mint száz ország pavilonjában vagy egyéni kiállítások, kapcsolódó performanszok során mutatja be, hogy épp hol is tart.
Eddig nem sokat tudtam a Velencei Biennáléról azon túl, hogy tipikusan az akademikus, nagy intézmények által támogatott alkotók és kurátorok mutatják be itt már korábban elért eredményeiket; szóval hát nem az az experimentális, alulról kezdeményezett avantgarde vonal, hanem inkább a fesztivál-kontextusba illeszthető, közönségbarát (sőt, szelfibarát) de azért mégis high-tech, profi, nagyformátumú munkák platformja. Nem azért sorolom ezeket a számomra nem épp pozitív fogalmakat, hogy bármi rosszat is előlegezzek a szombaton nyílt és november végéig látható kiállításról: kell ismerni a mainstream-et és populárisat is ahhoz, hogy viszonyítási pontokat találjunk, nomeg miért is ne lehetne az avantgarde szintén high-tech, profi, stbstb.
Masoud Akhavan: Metamorphosis (2019)
Akinek új élmény a Biennále, de ismerős a kortárs művészet vegyes fogadtatása, annak -mint ahogy nekem is- nagy élmény lehet, hogy Velencében tömegek vannak jelen minden kis zugban, elrejtett előadáson, minimini installáció előtt vagy egy rá kapcsolódó virtuális térben.
Hogy mindenki inspirálódni jön, türelmesen várja a sorát akár az esőben is, keresi és meg akarja érteni a számára első ránézésre érdektelen műveket, mégha azok alkotóival, kurátoraival, technikai kivitelezőivel találkozni amúgy esélytelen is.
Chile - Altered Views
Igen, őszintén kimondom: jó lehet ilyen közeg számára alkotni. Mert van értelme, ami bár talmi visszajelzést, de mégis biztatást nyújthat a jövőre nézve. Ugyanakkor pedig, hát, borzasztó is lenne, mert látogatóként egyértelműen érezhető, hogy az ingerküszöb milyen magasra kerül óráról-órára ebben a tumultusban, hogy milyen típusú és zseniális, elmélyült, életművek egészéből kisarjadzó műalkotások kapnak csupán 3-5 másodpercnyi figyelemfoszlányt, és milyen hangsúlyeltolódásokat kell meglépni ahhoz, hogy hatást válts ki.
Igen, szóval a művészeti fesztivál sajátos műfaj, amiben talán olyan alkotásokkal érdemes megjelenni, amik nem gondolják túl önmagukat, az első pillanatban is már adnak kapaszkodót a mit sem sejtő néző számára, ugyanakkor mégis eltalálják egy feltételezett, kritikus és érző látogató közönség belső igényeit (ami azért itt is többnyire azonos az élvezeti/fotózható értékkel). Szóval van olyan munka, aminek ez nem való. És van, ami, pont azért, mert radikálisan nem felel meg ezeknek a kritériumoknak, való épp oda. Általában az ilyenek is kapnak elismerést a zsűriktől.
Az idén látottakról nem tudok teljes képet adni: szerintem nem is lehet ilyet. Csupán két, 10-18h közötti nyitvatartási napot töltöttünk ott, ami nekem épp arra volt elég, hogy a Giardini (szombat) és az Arsenale valamint néhány közeli pavilon (vasárnap) kiállításait meg tudjam ismerni. Ez így kimondva is, rengeteg alkotásra utal, amelynek megszervezése és gondoláztatása, (hibátlan) kivitelezése, (kétnyelvű) feliratozása, közvetítése, működtetése és hibaelhárítása, dokumentálása irdatlan emberi kihívás lehetett... Mindezekkel szemben ezért úgy döntöttem, hogy a hozzáadott értéket növelve a térbeliséget feloldom, saját asszociációk mentén mutatok be néhány munkát, azzal a céllal, hogy minden olvasó számára közelebb hozzam ezt az egész területet.
Luxemburg - Marco Godinho: Written by Water (2019)
Ugye ismerős az az élmény, ahogy egy füzet vagy könyv, ha vizet kap, és utána már nem lesz soha olyan, amilyennek megismertük? A luxemburgi pavilon installációjában sok-sok és sokféle füzetet látunk, ahogy a vízben meggyűrte, tépte azokat az alkotó. Nem ő írt bele, hanem a vizet hagyta, hogy átformálja, a Napot és szelet pedig, hogy megszárítsa.
Románia - Belu-Simion Făinaru: White Library - Memories of Absence (2019)
Szintén az üres tartalommal dolgozik, de épp érintetlenségében, beleírhatóságának radikális nyitvahagyásával, immár könyvként használja a román pavilonban Belu-Simion Făinaru fehér könyvtára a sokaságot, a benne rejlő változatosságot. A sokaság aprólékos feldolgozása még többször is előjött a biennálé nagyobb vagy épp monumentális installációiban - gondolom, ez népszerű téma. Ezek között El Anatsui söröskupakokból és címkékből fémszőtt faliszőnyegét emelném ki, mindamellett, hogy a szaúd-arábiai vagy osztrák pavilon is nagyformátumú munkákat mutat e tárgyban; viszont a ghánai pavilon a legnagyobb természetességgel hordozza a posztkoloniális adminisztráció nyomainak, a békeidő-béli fotó, természetfilm-sztereotípiák és ezeknek a ready-made szőtteseknek a világát.
Ghána - El Anatsui installációja
A hagyományosabb, térbeli kiterjedésű formák mellett ugyanolyan arányban és természetességgel jelennek meg a videómunkák is. Jól érezhetően túl vagyunk már a videóművészet kísérleti fázisán. Tudatos, rendezett, nagyfelbontású és profin hangtervezett, környezetükbe ágyazott alkotásokról van szó, esetenként akár a prezentáció szituációját is beillesztve, és ezzel tényleg kilépnek a videó vagy animáció kétdimenziós jellegéből.
Közel áll hozzánk, mégis rég elfeledtük már a koszovói eseményeket (már húsz éve volt!), vagy talán nem is tudtuk meg azóta, hogy mi történt ott egyáltalán. Alban Muja filmjei (három beszámoló párhuzamosan) azokat a személyeket szólítják meg, akik a háború idején még kisgyerek-szemszögből látták a világot, azóta fiatal felnőttnént mondják el szüleikkel kapcsolatos emlékeiket. Szép a film és az installáció is: a három videóból kettő akár együtt is látszik, de önmagukban is sok az, amiről ezek a nem épp békés gyermekkort felidéző fiatalok beszélnek.
Koszovó - Alban Muja: Family Album
Az installált videó nem épp legkísérletibb, mégis, tudatos és kifinomult használója Angelica Mesiti ASSEMBLY c. munkája az ausztrál pavilonban: egy fórummá alakított térben helyezkedhetünk el, körülöttünk három videón, 6 csatornányi hangon gyönyörű színek és hangok elhagyott majd újra- és újra emberek és zajaik által belakott tereket töltenek meg, mindezt úgy, hogy a videó kezdete perceken át állóképet mutat, így a térbe épp akkor bekerülő látogató vagy egyszerűen továbbmegy, vagy pedig olyan észrevétlenül kerül bele az - amúgy nem túl sokrétű, de mégis szépen szétszabdalt, a három videót mélyen kihasználó - történetbe, hogy már csak a sodrásban veszi észre magát. A történet egyébként, mint az alkotó többi munkája is, zenei forrásból ill. zene és élet, ezzel üres tér és alkotás egymásra hatásából táplálkozik.
Ausztrália - Angelica Mesiti: ASSEMBLY (2019) • a fotót Josh Raymond készítette
Habár a fent sorolt videómunkák inkább film-kiterjesztések (mármint térben), a videóművészet bőven burjánzik már néhány évtizede - ezek nem épp installált munkák, viszont nincs kétség, hogy itt a helyük. Pl. Jon Rafman nagyon szürreális, nagyon 'beteg' animációja arra utal, hogy miért ne kaphatna teret a látomás, a groteszk humor, a digitális szemét-újrahasznosítás a virtuális térben is.
Jon Rafman: Dream Journal (2017) - részlet
A hibrid, az ön-mutáció, ön-manipuláció naturisztikus bemutatása továbbra is népszerű (pl. Mari Katayama, Martine Gutierrez fotó-manipulációi vagy a legfelül látható Masaoud Akhavan-szoborcsoport), de a groteszk önirónia helyett a mobilmegosztás-kultúra sötét valóságával hasbavágó David JafaThe White Album című, mobilfelvételekből, és a mindennapjainkat mélyen átszövő rasszizmust a maga őszinteségében összevágott videója is ide kapcsolódik. Azt a nyers valóságot látjuk, ami nem jelenik meg a tévében, és a közösségi média is hamar letiltja.
Jafa mellett a másik arany oroszlán-díjazott, a litván pavilon alkotói is a fogyasztói kultúra strandopera-formátumú kritikája lehet (itt nem voltam, hanem a többiek elmondására és videófelvételekre hagyatkozom) - végeredményben mindkettő tőrdöfés (az előbbi dühítő és arculcsapó, az utóbbi megható ) azoknak, nekünk, akik élhetnénk jobb időket is. May You Live in Interesting Times.
Zárásként csak annyit, hogy nem esett szó a máltai, finn, velencei vagy a fülöp-szigetek-béli pavilon elvarázsolt, időtlen, szépen belakott és egységesen jól megvalósított tereiről, a zimbabwei kiállítás elmélyült alkotásairól... és nem volt szó a magyar pavilonról sem, amelyben Waliczky Tamás médiaművész-programozó kiállítása volt látható. Fiktív kameráit ábrázoló képei önmagukban bár érdekesek, de egy ekkora ötletességgel, őszinteséggel, kifinomultsággal és egységességgel, tudatos térberendezéssel vagy csak egyszerűen egy-egy jó ötlettel teli mezőnyben sajnos a háttérbe szorulnak, mert önmagukat mutatják, ahelyett, hogy a rajtuk keresztül látható metafiktív világot kísérelnék meg láttatni.
Néhány tulipánhagymával kezdődött, amit tizenkét éves koromban az akkor 80 éves szomszéd nénitől kaptam ajándékba, hogy ültessem csak el, majd meglátom, mi lesz tavasszal…
Kissé talán kelletlenül, de elültettem őket, aztán el is feledkeztem róluk.
Tavasszal viszont megtörtént a csoda!: gyönyörű piros tulipánok nyíltak a kis hagymákból!
Ezután lekerítettem egy kb. 3x3 méternyi kis darabot apám kertjéből, amit szépen karban is tartottam és elkezdtem ültetni az akkor egyszerűen beszerezhető kis dísznövényeket. Sorra ajándékoztak meg szépségükkel ezek a kis varjúhájak, kövirózsák, nárciszok, íriszek és mások, sőt, még földimogyorót is termesztettem 1-2 év múltán…
Gimis koromban aztán már rendszeres olvasója lettem a Kertészet és Szőlészet szaklapnak, bújtam a cikkeket és a hirdetéseket, melyekben mindenféle érdekességet kínáltak az akkori kertészek!
Hatalmas élmény volt, amikor néhány szem hóvirághagymáért egy gyönyörű császárkorona hagymát küldött cserébe egy kedves kertbarát!
Gimi után bevonultam katonának, de ha kimaradásra mehettem ott Budapesten, akkor is számos kertészetet látogattam meg, főleg kaktuszokkal foglalkozókat (Fierer, Balogh, Szutorisz…)!
A legnagyobb hatással Borgulya Gyula zebegényi kertje volt rám, aki egy, abban a korban szinte álomszerűen gazdag gyűjteményt hozott létre, főleg nyugat-európai beszerzésekből!
Leszerelés után, már az egyetem elkezdése előtt 1 hetet töltöttem nála, hogy némi zsebpénzért és főként szép növényekért segítsek kertjének karbantartásában.
Eközben és ezután magától értetődően haladtam végig azon az „evolúción”, mely a varjúháj, kövirózsa – télálló kaktusz – nőszirom, sásliliom, bazsarózsa (stb!!!) állomásokon keresztül elvezetett előbb a dísznövények, majd pedig egyre inkább a gyümölcstermő növények elképesztően gazdag világába.
Szerencsés voltam, mert már az egyetemi évek alatt is eljuthattam számos európai országba és az USÁ-ba is. Persze sehonnan sem jöttem vissza üres kézzel, mindig igyekeztem hazajuttatni valamit az adott ország növénygazdagságából.
Egyetem után, mintegy 20 évnyi kőkemény munka következett, hogy a semmiből megalapozzam egy olyan gazdaság felépítését, ami a beszerzett növények otthonául szolgálhat. Világjárásaim során ráébredtem, hogy a szinte korlátlan lehetőségek parányi töredékét sem használjuk ki, és elhatároztam, hogy ezt nem hagyom annyiban, már amennyire a lehetőségek engedik. Egészen elképesztő mennyiségű növényféleség áll rendelkezésre ahhoz, hogy magyar családok tízezreinek adjon boldog életformát és színvonalas megélhetést!
Több, mint száz külföldi út során (USA, Európa, Oroszország, Kis- és Közép-Ázsia, Kína…) igyekeztem a világ érdekes és hasznos növényeiből minél többet hazajuttatni a kertészek lehetőségeinek bővítése, boldogulásuk elősegítése céljából.
Nem lehet elfogadni, hogy az áldott magyar termőföldet olyan szántóföldi „kultúrákra” pazaroljuk, melyekben szinte emberek nélkül, milliárdos gépparkkal „művelnek” megyényi területeket, borzalmas mennyiségű vegyszer és műtrágya szétszórásával, amikor megfelelő ismeretekkel, ésszel, hatékony alkotómunkával, vegyszerek nélkül(!) 1-2 hektáros terület is könnyedén eltarthat sokgyermekes, több nemzedékes családokat!
Azt sem lehet elfogadni, hogy az élelmiszerünk állat- és növény-„gyárak”-ban készüljön, mesterséges anyagok tömkelegének felhasználásával, megbetegítve egész társadalmakat, amikor ennek létezik a boldog, egészséges módja is!
A (hazai és külföldi!) barátaim, gyűjtőtársaim segítségével létrehozott növénygyűjteményem célja az, hogy bemutathassuk azokat a fajokat és változatokat, melyek egy boldog, egészséges életforma keretében biztosítanak stabil, bőséges jövedelmet, megélhetést az egyének és kisebb-nagyobb közösségek számára.
Eddig mintegy 2500 féle növényt gyűjtöttünk össze, fele-fele részben díszeket, illetve gyümölcstermőket, de ez még mindig csak kicsi része a teljesnek mondhatónak. Arra viszont már most is elegendő, hogy a figyelmet felkeltse, ötleteket adjon, gondolatokat ébresszen, tervezési folyamatokat indítson el…
Folyamatosan zajlik e növények megfigyelése, dokumentálása, illetve a minél megfelelőbb változatok keresése, kiválasztása, szaporítása.
Ezt a gyűjteményt az idei évtől látogathatóvá tesszük: szervezett keretek között, előre bejelentkezéssel fogadunk egyéneket, vagy csoportokat.
Kedvcsinálóként elindítottuk a dmkert.hu Instagram oldalt, ahová az aktuálisan érdekes látnivalók kerülnek fel időről időre.
További tájékoztatást Kovács-Parrag Judit kolléganőm tud adni a parragj@periszkopradio.hu, ill. a 20/562-10-61 elérhetőségeken.
Dlusztus Miklós, Egerág, 2019. május 10-én
(Édesanyám 76. születésnapján…)
Balázs kérdése ott zeng bennem: "de most komolyan, el tudunk képzelni egy civilizációt, ami egyszer csak visszaugrik időben 200 évet?".
Mindennel egyetértek, amit írt: elképesztő pazarlásban élünk, aminek itt van a hatása, gyakorlatilag a gyerekeink, unokáink életét pazaroljuk és senki sem úgy éli meg, hogy "személyesen én pazarlom", hanem hogy "mások", "a felgyorsult világ", "a fogyasztói társadalom" vagy éppen "a szomszédok", "Amerika", "a jóléti társadalmak", "a világ vezetői" és még lehetne sorolni, ki kit hibáztat, ha egyáltalán gondolkodik ilyenekről, mert nem kell naivnak lenni: nem gondolkodnak.
Főleg ezzel van a baj, hogy nem gondolkodnak, nem tesznek fel kérdéseket, mert leszoktak erről az emberek úgy általában (ha egyáltalán rászoktak valaha, mert ezt is nyugodtan meg lehet kérdőjelezni). Ezt a gondolatmenetet is továbblehetne is keseregni, ennél jobban izgat azonban Balázs kérdése.
Ha csak úgy visszamegyek 200 évet (nem a mából, hanem elképzelem magam akkor), akkor én egy paraszti családban vagyok nőként talán egy uradalmi kertészet kisegítője, sokgyerekes anya, természetesen tanulatlan, jó esetben olvasni, írni tudó napszámos. A Férj szőlősgazda abból a fajtából, ahol a mindennapi betevőt a szőlő, a bor biztosítja és ha nincs jó termés, nincs bevétel sem.
A parasztházat, amiben élünk, évente, kétévente sarazni kell, több generáció él együtt, alkalmazkodni kell, méghozzá nem kicsit, bár a Férj családja sok generációra visszamenőleg is olvasni szerető család, ez talán segítene álmodozó lényemnek beilleszkedni valamelyest. De lenne-e időm bármiféle álmodozásra? Lenne 7-8 gyermek, akik maximum mezítláb járhatnának iskolába, netán a télikabátot, csizmát megosztva, amúgy meg dolgoznának a családban és esélyük sem lenne semmifajta komolyabb tanulásra, felemelkedésre. Még ránk várna 1848 és az utána jövő történelmi kor viharai. Ezzel együtt ugyanúgy probléma lehetne az időjárás, az aszály, a szőlőbe beleeső gomba, az elveszett termés, a kiszolgáltatottság (nagyon sok értelemben, ahogy egyébként ma is).
Az viszont egy óriási különbség lenne, hogy a 200 évvel ezelőtti lelkiismeretem teljesen tiszta, mert nem kellene azzal szembesülnöm, hogy:
- hány szívószálat dobnak ki a szülinapi buli után, ahova a gyerekeim hivatalosak voltak,
- hány nejlonzacskót ne kérjek a boltban, amikor kimérik nekem a paradicsomot,
- hány kilométert utazott az a paradicsom, mire én most itt a boltban megveszem,
- mennyi vegyszer lehet benne és lepucoljam-e a héját, mielőtt odaadom a gyerekeknek,
- hogy mondjam meg a tanító néninek kedvesen, hogy nem engedem el a gyerekemet osztálykirándulásra egy budapesti játszóházba erdei túra helyett és így tovább, sorolhatnánk.
A 200 évvel ezelőtti énem tiszta lelkiismerettel élne a természet irányában és csak a személyiségemtől függ, társadalmilag mennyire fogadnám el helyzetemet (magamat ismerve: könyvek és tanulás nélkül nehezen).
Persze ez csak akkor lenne, ha el sem jutottunk volna odáig, ahol most vagyunk és nem innen akarnánk visszaugrani az időben. Azt ugyanis nem tudom elképzelni. Mégpedig azért nem, mert az ember ma nem egy olyan lény, aki önkorlátozásra képes, miután megismerte a fogyasztói, jóléti társadalom számára pozitív(nak látszó) velejáróit, amelyek, ha úgy tetszik, ugyanúgy bűnbe vitték/viszik, mint az a bizonyos kígyó Ádámot és Évát a Paradicsomban.
Mert ma már főleg csak ádámok és évák vannak, no meg a Spanyolhonból importált paradicsomok, kígyó viszont rengeteg...
Ebben az egészben egyébként számomra a legérdekesebb gondolatkísérlet az, hogy mi lenne, ha most egyszer csak megszűnne az internet: nem 200 évet, csak 25-öt ugranánk vissza (legalábbis Magyarországon, a világban nyilván azért többet), de mégis mi történne? Lehet, hogy a mából nézve felelőtlenül hangzik, de én bizony szívesen kipróbálnám akkor is, ha most nem írhatnék a Faluságba...
A talajvíz szintje tavaly nyár óta 80 cm-t csökkent nálunk, pedig itt, a völgyben eleve több a tartalék a föld mélyén. Egészen nyilvánvaló, hogy aszály van, hogy a növények csak a felszíni vízpótlásból (öntözés) és a nedvesség-tartalékaikból élnek, itt hát az ideje annak, hogy körbenézzünk, ki mit mond erről 'hivatalosan'.
Az ATV cikkét olvasva olyan érzésünk támadhat mintha csak repce, búza és szőlő teremne Magyarországon: e három növény állapotáról írnak úgy, hogy amúgy baj van, de legalább víz híján nincs gombás betegedés, vagy az őszi gabona (amit szintén tökszáraz földbe kellett vetni) mégiscsak kikelt, ha már a tavaszi nem stb. Úgy általában minden más cikk nagyon örül annak is, hogy végre plusz költségek nélkül lehet öntözni, ami kicsit arra emlékeztet, mint amikor mondjuk ég a házunk tetőszerkezete, de mi örülünk annak, hogy akciós az épületfa. Az ATV írása azért elmerészkedik addig, hogy ha áttekinthetnénkk ezt a folyamattal hosszú távon, akkor a víztározók alapos átgondolására lenne szükség. Ha átgondolnánk. "Az új rendszert az új klimatikus és vízháztartási tényezőkhöz alkalmas formában kell kiépíteni. Bele kell gondolni, milyen méretű árvízi tározókat, azokból indított csatornahálózatok, szivattyútelep-rendszerek kiépítését, a csatornákon átívelő hidak sokaságának megépítését igényelné egy csupán a főbb növénytermesztési területekre történő öntözőrendszer kialakítása."
És miközben az Agrárszektor is nagyon lelkes a rendkívüli öntözési célú vízhasználat bevezetése miatt (node a magyar szántóföldeknek csak 2%-a öntözhető jelenleg, ami gazdaságosan és fokozatos fejlesztésekkel elérhetné néhány év alatt a 15%-ot, lásd itt), a 444 szerint még ennyi sem történik az ügyben.
Az pedig még aligha merül fel a publikált médiában, hogy mi lesz, ha ez így marad. Vannak olyan növényeink, amik bírják ezt? Van egyáltalán ilyen növény? Eljön az az idő, amikor a lakossági vízhasználatot kell visszafogni? Ha nem jön el, akkor miért? Mit tegyünk aztán azzal a vízzel, ami nyáron fog lezúdulni, és átfolyik rajtunk meg azon a kiszikkadt talajon, amin állunk?
Az Agrofórum cikkének szerzője pályázati szakértő, milliméterekben és celsius fokokban érvel amellett, hogy illő lenne feltennünk ezeket a kérdéseket. Ő a egyetlen a körképben azzal a hozzáállással, hogy ne az eddigiek fenntartását forszírozzuk, hanem keressük a változtatás útjait. Egy pályázati szakértő. Nem agrármérnök, földműves vagy ilyesmi az, aki egyáltalán kimondja azt a józan ésszel is kitalálható, mégis senki által ki nem mondott dolgot, hogy: "Ahol öntözés kiépítésére nincs lehetőség, ott érdemes felmérni azt, hogy milyen aszálytűrő kultúrákat lehet vetni, amivel elkerülhető a nagyobb mértékű veszteség." és "Javaslom, hogy mindenki vonja le a következtetést az adatok alapján és határozza meg, mit tud tenni az aszálykárok elkerülése érdekében."
Vagy, tegyük hozzá: az aszály megelőzése érdekében.
Egyre többünkben, és talán egyre kevésbé csak összeesküvés-elmélet-szerűen fogalmazódik meg, hogy ez a mostani nem egy húszéves vagy akörüli aszályos periódus, amilyenhez fogható az elmúlt évezredben néhányszor már előfordult. Hanem ez már így marad tovább is. Hogy a károk enyhítését egyre több (nyilván fosszilis) energia befektetésével tudjuk elérni, ami következményeiben még több kárt fog okozni. Hogy ennek a forgatókönyvnek nem happy end a vége. És hogy sosem késő visszafordulni. Ez utóbbival kapcsolatban azért felmerül bennem a kérdés, hogy: de most komolyan, el tudunk képzelni egy civilizációt, ami egyszercsak visszaugrik időben 200 évet?
Addigis, amíg kénytelenek leszünk elképzelni, józan (tehát nem agrármérnöki) ésszel gondolkodva, javaslom az alábbiakat, nem is hosszú távon:
ha szántófölded, legelőd, gyeped, réted van, telepíts rá
sáncokat, amik megállítják a vizet a felszínen (ha esik vagy olvad)
vízgyűjtő árkokat, amik megtartják a vizet a talajszínen (ha esik)
fákat, melyek megtartják a vizet a föld felett (ha van kipárolgás), megóvják a talajt az eróziótól, nem mellesleg otthont adnak a beporzó rovaroknak, madaraknak
a parlagot betakaró zöld növényzetet, hogy megtartsák a talajban a vizet (ha van épp harmat)
ha erdőd van, hagyd békén úgy ahogy van
ha kerted van, ugyanezt tedd kicsiben, de gyűjtsd az (egyre értékesebb) esővizet, amivel a csapadékeloszlást jelképesen de kiegyenlíteni tudod.
ha pedig úgy érzed, hogy ez az egész nem érint, mert csupán fogyasztó vagy, akkor tudsz a legtöbbet tenni. Zöldesíts, ahol csak lehet, fogyassz kevesebbet és tudatosabban, gondolkodj a túlélésről egy pocsék forgatókönyv szerinti 10-30 éves intervallumban. Vannak erre működő példák nagyban is.
Ja, és az aszály nyilván csak egy probléma következménye.
Zárásként egy tegnapi napló-bejegyzés, apa-tekintettel:
Ahogy a növény is, ha érzi, hogy érik és erőtől csattan, az emberi civilizáció is fejlődése legnagyobb lendületében ontja magából a termékenység magvait. Aztán ahogy hanyatlani kezd, termékenysége bár csökken, ám sajátos szépsége, tekintélye ismét, de egy másik fajta, szellemi ihletettséget ad tovább. Valamiért úgy érezzük, hogy miként a világunk, legalábbis az emberek lakta része alkotta civilizáció a végéhez közeledik, bennünk, emberekben az eddigiek továbbadására utaló ösztön is felerősödik, és a művészet kezdi pótolni azt, hogy a tudomány, a gazdaság és a köréjük épülő ipar képtelen volt saját megmentését egyáltalán megfogalmazni, nemhogy megoldani.
(Az illusztráció Tarr Béla Torinói ló c. filmjéből származik (2011))
Könyvtár, levéltár, kerttár, avagy a gyűjtésről és a gyűjteményekről.
Szenvedély. Tudás. És mikor a kettő találkozik.
Hosszú-hosszú évek óta szerettünk volna bejutni a marosvásárhelyi Teleki Tékába, másik néven: Teleki-Bolyai könyvtár. Teleki Sámuel 1797-ben létesítette, elsőként tudatosan közkönyvtárnak. Itt természetesen a közkönyvtáron van a különleges hangsúly. Tudatos megosztás, szándékos tudásterjesztés. Tudásfelmutatás.
Hogyan is alakul ki egy gyűjtemény? Milyen is egy gyűjtemény keletkezésének története?
Gyermekkori gyűjtési szokásaink elenyésznek, semmibe hullnak - kikopik az első hevület, megtörik a lendület, elenyészik az érdeklődés szenvedélye.
Leánykori szalvétagyűjteményemhez Janka is tett hozzá, most Jolánnak jut néha eszébe, hogy ha megyünk, hozzunk/szerezzünk új darabot a kollekcióhoz. Mikor nyer ez majd jelentőséget? Lehet, hogy a dédunokám esküvőjén ezekkel a szalvétákkal fogunk teríteni?
Gyűjteni nem lehet hébe-hóba, nem lehet akkor, mikor eszünkbe jut. A gyűjtemény víziója mindent áthat, minden oda fut be, mint a folyók a tengerekbe. Az úton levés és az elképzelt cél együttesének folyamatos fenntartása.
A 18. századi Európa botanika lázban égett és távoli földrészek növényvilágát is haza akarta hozni - növénygyűjtők, növényvadászok százai utazták keresztül-kasul a világot. Az olyan műszaki találmányok, mint a táblaüveg és a gőzgép, megoldották a különleges növényfajok átteleltetésének problémáját (Sárospataki Máté: Dendrológiai kertek a 19. századi magyarországi kertépítészetben, Bp., 2014. 16. o.). Magyarországon elsőként a kismartoni Esterházy kastélyparkban használtak gőzgépet.
Kastélykertek, parkok, botanikus kertek, arborétumok, dendrológiai kertek, gyűjteményes kertek.
Az összegyűjtés (naná még a rendszerezéses gyűjtés) ténye már önmagában előkészíti a tárgyat a bemutatásra, a kutathatóságra, ennélfogva pedig a tudásgyarapítás fontos tereként működik. Tér és szemlélhetőség a gondolkodáshoz.
Egy gyűjtemény minőségét a választékban és az elrendezésben érhetjük tetten. Válogatás és összekapcsolás. Tárgy- és témakörök kialakítása. Viszonyítás. Analizálás.
A kert, mint különleges élő(lény)gyűjtemény.
Arborétum illetve dísznövény és gyümölcstermő fajtagyűjtemény egy helyen - közel háromezer fajta képviselői vannak jelen a dmkert-ben.
Tulajdonképpen magánegyetemre járok Miklós kertjébe: nemcsak növényismeretet, kertészetet, kerttörténetet, hanem növénytörténeteket is falhatok (ez is az olvasásnak egy sajátos formája, amit a többiek előtt próbálok komótos lassúsággal végezni, elkerülendő azt, hogy bohó kiskutyusnak látszódjak, aki örömében ugrabugrál egész nap és csak kérdez, kérdez, kérdez.... ).
Az egyes növényeknek és magának a kertnek is történetei vannak. Maga a történetalakulás, maga a történetalakítás.
Dokumentálás. A pillanat és a változás rögzítése, hogy megragadjuk az időben zajló történetet: élővé tenni mindenki számára. Bemutathatóság.
Ebben a parkban újra lehet élni az első pár egyetemista évet, mikor a könyvtárba lépve azon méláztam, hogy vajon hány év kell ahhoz, hogy tanáraim tudás- és műveltségszintjét elérjem, hogy elmondhassam, ismerem a polcokon sorakozó könyvek nagyobbik felét. Mostanra már megvan az a magabiztosság, hogy a könyvespolcok között sétálva a legtöbben ismerősökként köszönnek rám.
Az ismerősség és az ismeretlen játéka: a könyvlapokon és a valóságban látottak találkozása.
És sohasem lehet biztosra tudni, hogy kik is laknak még az ember kertjében.
Növénynyelv.
Könyvtárban sétálni jó - Könyvséta.
Kerttérben sétálni jó - Kertséta.
Szeretem, hogy a pajtánkban könyvtárat kezdtünk építeni - a színház- és moziterem minőségről még csak álmodozunk (a világítás terve már előkészítve, ehhem).
A tiszta szoba könyvespolcán az aktuális érdeklődésünknek (jelenleg ugye botanika és még mindig filozófia, na jó, természetfilozófia, ehhem) megfelelő tárgyú könyvek vannak, tehát a polc állománya folyamatosan cserélődik. Lehozom a pajtából, ami éppen érdekli a családot, felviszem a pajtába (mikor már nem tudunk lépni tőle, vagy vendégek jönnek, ehhem), amire már nincsen szükségünk. Az Egri csillagokat tavaly is, idén is vándoroltattam. Jövőre nem fogja senki olvasni, két év múlva majd újra felmegyek érte. Aztán rá két évre megint. Furcsán bizsergető, mikor a gyerekek a mi köteteinket lapozzák. Nosztalgiázó érzés, mikor előveszik a régi nyelvkönyveinket, ifjúsági regényeinket. A kőszótár még mindig hasznos: csak lapozgatni, ízlelgetni a szavakat önmagukban és egymásutániságukban.
Könyvkert. Kertkönyv.
Kertről könyvet írni.
Nőiségünkről beszélve, női létünket nőkkel megosztva (mert ugyebár a legtöbb nőies témát magunk között tarjuk) szinte sohasem kerül szóba (dicsekvésnek vagy szégyellni valónak tartjuk? vagy ténylegesen tabu-téma?), hogy hogyan érint minket, milyen hatással van ránk a férfi/férfiak tekintete.
A szemjáték sokféle és összetett kommunikáció férfi és nő között. Megérezzük, ha néznek, tudjuk, ha észrevesznek, látjuk, ha hatással vagyunk. Egyértelműen dekódoljuk, hogy hogyan néznek, értve itt a tekintet milyenségét: kíváncsi, vágyakozó, tisztelő, tolakodó, levetkőztető stb.
Az intelligens férfitekintet megtisztelő, a nő megjelenésének, kisugárzásának szól, nem szemérmetlen és nem vetkőztető, nincs benne vágyakozás a másik után, csak kulturált fejet hajtás a másik nem képviselője előtt és igen, a játékba hívás egyértelműen és udvariasan a nő kezébe van letéve, kezdjen vele, amit akar.
Egy nő nem rendelkezik ilyen játékba hívási engedéllyel - elsőként nem ő vesz észre, hanem őt veszik észre, különben máris a ledérségnél lennénk.
Udvarlás. Az udvarlás, mint kulturálisan és korosztályilag meghatározott rítus. A megismerkedés koreográfiája. A társadalmi normák, az etikett folyamatos kérdés-felelek játéka. A legkomolyabban játszott valóság. Kapcsolat. (Pár)kapcsolat.
Agonás, a Kézi kasza írásban már emlegetett filozófia szakos társ, Balázs és én-barát, esküvői tanú, Janka lányunk keresztapja és és és és....
Fanninak ellentmondva, azt hiszem ténylegesen csak a viszonyrendszerekben kibontakozó Én-ről lehet beszélni, pusztán, viszonyhálózaton kívüli Én nem létezik, viszont minél többszálú kapcsolati struktúrában helyezkedik el az Én, annál gazdagabb és kiteljesedettebb. Az már más problematika, hogy ezeken belül a kölcsönösség és az intenzitás milyen méreteket ölt. Egyenrangúság. Élő hálózatok.
Szóval Agonás rettenetesen hiányzik. Eleddig ő volt talán az egyetlen férfi az életemben, aki - miközben minden udvariassági formát megadott nekem, mint nőnek - sohasem tekintett rám nőként. Tiszta és semleges volt a rám nézése. Különleges és felemelő érzés. Nem a nőt, hanem engem, mint embert szeretett. Én meg nem a férfit, hanem az embert, aki véletlenül férfi, szerettem őt. Szellemiség. Gondolatiság.
A temetését olyan megszokottra, olyan mindennapi gyakorlatúra (számunkra banálisra) rendezték meg, hogy tulajdonképpen mi nem tudtunk tőle elbúcsúzni. Üvöltöttünk belül a fájdalomtól: hogyan lehet egy filozofikus vitorlázónak bármelyik temetői virágárusnál vásárolt koszorút!!!??? adni?!? Hogyan lehet őtőle szokványos feketében elköszönni?!? Hogyan lehet csendben állni a sírja előtt?!? Nem így élt, nem így gondolkodott, nem így szeretett.... A halál és a temetés paradoxona: nem mi, hanem nekünk rendezik. Nem rólunk, hanem a hátrahagyottakról szól. Nem mi vagyunk benne, hanem azok, akik elköszönni jöttek. A társadalmi normák, ahogyan elköszönni engednek.
Judit tekintete a madártejre vetődött (hát nem bánnám, ha én is látnék itt magam előtt egy igazi ehető adag madártejet, akadt a családban egy Margit néni, aki olyan habos-könnyű madártejet rittyentett a névnapokra-szülinapokra, hogy hét nyelven beszélt, na nem a Margit néni, hanem az ehető költeménye, pedig a Margit néni még Kubába is eljutott tisztán csak magyarul, ahova én biztos nem fogok, pedig hú de szeretnék és még nyelvet is beszélek, ha nem is hetet, inkább hetet-havat összehordok, de ne kalandozzunk el), az enyém meg ezzel párhuzamosan most a saját életemet vizslatja éppen.
(Aki most Judit írása kapcsán arra számít, hogy Géczi Jánosról és Csányi Vilmosról is szó lesz itt, nyugodtan lapozzon, tekintettel arra, hogy az egy másik bejegyzés lesz - bár mindketten játszanak szerepet az életemben, sokak számára talán meglepő módon az előbbi szellemileg - emberileg aktívabban, mint az utóbbi, pedig Csányinak több könyvét olvastam. Remélem viszont, hogy Géczi tanár úr ezt a bejegyzést nem olvassa...)
Szóval érdekes dolog ez a tekintet meg hogy hova vetődik, mit tud befogni: én azzal szembesültem éppen, hogy az én tekintetem bizony az elmúlt 13-16 évben másokra: a Férjre, a gyerekeimre fókuszált és magamra ebben az időszakban nem mindig, sőt alig voltam tekintettel. Ez sok szempontból szép és helyes, no meg könnyű volt, mert gyerekkorom óta, amikor mindennel, amivel játszottam, házat, családot alakítottam ki, egyfolytában a saját családomra vágytam, ebben akartam kiteljesedni és amennyire lehetett, ez sikerült is.
Gyönyörű, szerethető, értelmes gyerekekkel élem a mindennapjaimat (amelyek általuk többnyire ünnepnapok), meghitt velük a viszonyom és ennél nagyobb ajándékot nem tudok elképzelni az élettől.
Más kérdés, hogy alapvetően rájuk és a Férjre szegeztem a tekintetemet és most csodálkozva veszem észre, hogy mocorog bennem az az Énem, aki eddig a háttérben bólogatott, hogy jaj, de ügyesen táplálod a családodat, (tekintetes) asszony.
Most a bólogatás már nem elég neki, egyszer csak jön nekem, hogy nézzél már ide, anyuskám, légy rám is tekintettel, nekem is vannak vágyaim, szenvedélyeim, elképzeléseim, tessék velem is foglalkozni!
Furcsa érzés, valahonnan régről ismerős, amikor még két kisgyerek mellől mentem el két hétre Angliába egy fantasztikus tanár-továbbképzésre és nagyon ledöbbentem, bár egyben meg is könnyebbültem, hogy még Én is létezem: nemcsak a viszonyaimban, hanem önmagamban is vagyok valaki, sőt, szerethető, vicces, kreatív, elengedett, felszabadult, barátkozó, vidám valaki vagyok, aki még mindig nagyon szeret tanulni.
Most találkoztam ezzel a barátkozó, kedves, örömre és tudásra nyitott önmagammal és amellett, hogy nagy szeretettel megöleltük egymást, az élmény, hogy tekintettel kell lennem magamra (Énre? ;-) is megint, olyan következményeket hozott, amelyeket nehéz annak felvállalni, akinek az élete hosszú időn keresztül mások körül forgott.
Először is nagyon őszintének kell lennem magammal (Énnel? ;-) és aki próbálta, tudja, hogy ez messze nem könnyű. Másrészt meg kell tanulnom adni magamnak is (Énnek? ;-) és aki próbálta, tudja, hogy ez sem mindig egyszerű - könnyebb amögé bújni, hogy másokat szolgál az ember (az asszony), mint felvállalni a saját akaratot, netán szemben más akaratokkal, kialakult rutinokkal, (képzelt vagy valós) elvárásokkal.
Ez egy kísérlet is, bátorságpróba is, kompromisszum-keresés is, de főleg nagyon nehéz és esetenként fájó tud lenni (legalábbis nekem, nyilván vannak ebben is profik). Többek között ezért is vagyok mélyen hálás a barátaimnak ilyenkor, mert abban még sosem kellett csalódnom, hogy ha valaki, ők mindig tekintettel vannak rám, még akkor is, amikor én azzal vagyok elfoglalva, hogy akkor most körbetekintek erről a hegyről/ ebből a völgyből, hogy meglássam, hova induljak tovább - immár magamat (Ént? ;-) is újra tekintetbe véve.
Hogy is írta Judit? "Észlelés, észrevétel, tekintet, megfigyelés, megismerés." Igen, ez az útja a dolgoknak, az embernek (asszonynak). A megismeréssel pedig önmagunkhoz, életünk igaz magjához kerülünk közelebb és sok mostanában elvesző illúziómmal ellentétben ebben még mindig tudok hinni. Hajrá!
(Hú, de csöpögős ez a vége! Bocs! Legközelebb tényleg Gécziről, Csányiról írok inkább!)
Granny Smith almavirág
macskamenta
vérehulló fecskefű
közönséges orgona
egres/köszméte
a járdára költözött évelő len
boglárkacserje
erdei szellőrózsa
fehér orgona
gyöngyvirág
metélőhagyma/snidling
Feketics meggy
ól előtti ágyás
pajta és ól előtti ágyás
Tamariska
feketeribizli
borzaskata
körömvirág
kakukkfű
hibiszkusz
palástfű
