Bennem is kattogott tovább a Captain Fantastic-ügy, sokminden más mellett főleg amiatt, hogy igen, egy generáció vagyok azokkal, akiknek a Sweet child o' mine (youtube-n keresgélve nem is nehéz megtalálni a többieket, akiknek szintén olyan fontos az a hamvasztási jelenet - hát igen, mikor a gyermekeid azzal a dallal búcsúztatnak, ami az újjászületést követeli...) egy gyerekkori kedvenc dal, és akik különböző utakat jártak be egyén és környezete kérdésében, de mégis valahol a We are the world/Black hole sun/Baraka nyomvonalon. Szándékosan emlegetek zenei párhuzamokat, hiszen ezek mintázzák szerintem leginkább az elmúlt évtizedek gondolkodását: tömören összefoglalnak és határozottan befolyásolnak bennünket.

Ezen az egész bűvkörön kívül helyezkedik el a saját zeném. Nincs szöveg és más által rárakott plusz ideológia, és talán nem is lesz, miközben egynémely hang (kezdetben csak így hívom) elfelejtve, "konzervbe" téve egyszercsak muzsikává válik: először csak dúdolom, aztán újra és újra eljátszom, végül a többiek is ezt dúdolják vagy más módon látom viszont rajtuk a hatását. E ponton már nem is az enyém: az egyik dolog, hogy nem tudom már, hogyan készült eredetileg, a másik pedig, hogy azoké, akik tovább viszik a hangulatát. A hanglekvár tehát felnyílt, és tovább terjeszthető lesz.
Legutóbbi, Belső meló c. kiadványom legtöbb felvétele bejárta ezt a családon belüli tesztelési folyamatot, a többi pedig egészen új anyag. Aztán egyszercsak címet, történetet kaptak ezek a felvételek, mígnem összeálltak egységgé. Először egy Képeshang, majd egy videó jelent meg belőlük:

Aztán az album, borítóval, körítéssel, mint pl. ez a kép:

A fotó 2015. októberében készült, a tisztaszobában, ahol azóta már - meszelt falak között - lakunk.

Egy rövid szakasz a Belső meló történetéből:
"És így most bent szembe lehet nézni minden, eddig tili-tolizott gyengeségünkkel. Mert ráérek. Így haladok. Össze nem illő anyagokat békítek, hajszálvékony rétegenként közelítve őket. Egyiket, másikat, harmadikat. A dolgok lassan meghajolnak, összeolvadnak, összeforrnak, egymáson meghűlnek. Olyan belső folyamat, aminek csak elejét és végét érzékeljük, és mégis a mi munkánk ad neki energiát, hogy egyáltalán elindulhasson."

Az album itt hallgatható meg: http://diobel.periszkopradio.hu/spr16.html

Kép: Nagy Anita
Hang: Kovács Jónás

Megláttam magunkat a Fantasztikus Kapitányban (Captain Fantastic), megcsillantunk benne, mint család és fel-felsejlettem én magam, vagy Balázs, sőt egy-egy gyerekünk is.

Jolánka napok óta játszik a fénnyel, tulajdonképpen fénytant tanul, itt éppen három tükörrel

Nem önmagunkat látjuk meg egy művészeti alkotásban, hanem az általa keltett fényvetülésekben önmagunkra csurranó fénynyalábok válnak önmagunk számára is láthatóvá. Felismerések. Egy művészeti alkotás ezért szerencsére nem pusztán tükör: nem minket mutat meg önmagunknak, hanem továbbtükröz más felületre, ahol a fényben megjelenő entitásokat értelmezzünk saját magunk számára.

Olvasva és látva könnyebb az élet: közemberként mindennapi tapasztalat, hogy a művészet minden formája segíti életünket: kimondja a kimondhatatlant, megláttatja azt, amit egyedül nem vettünk volna észre, néha pedig pusztán a kimondással/megjelenítéssel bátorságot ad ahhoz, hogy mi is ki merjük mondani, legalább is önmagunknak. Megint a műveltségnél vagyunk: minél többféle nyelvet - ha nem is beszélünk, de legalább értünk - használunk, annál teljesebben tudjuk befogni a bennünk és körülöttünk lévő világot és annál jobb szűrőkkel is dolgozunk, hogy mit nem akarunk közel engedni magunkhoz. Úszógumi, mely nemcsak fenntart a vízen, hanem amit (talán) irányítani is lehet - a szabad akarat doktrínája. Az is egy érdekes gondolatkör, hogy mindenkinek megadatik-e, hogy éljen vele. Egyszer egy valamelyik családtagunk ama felsóhajtására, hogy jaj, de erkölcsös életet élt XY, azt találtam felelni, hogy persze, hiszen sohasem történt vele semmi, sohasem kísértették meg, egyszerűen unalmasan élt. Számomra az is mindig kérdéses, hogy kivel történnek a dolgok? Itt most nem az érdekel, hogy jók-e vagy rosszak. A történés, a megtörténés maga. Érdekes életek. Különlegesség.

Jó volt látni Fantasztikus Kapitány végletességeit azzal a tudattal, hogy mi ezeket elkerültük: nekünk a legnagyobb bátorságunk azt volt, hogy a film végére kialakuló kompromisszumos utat (középút: egyre jobban hiszek abban, hogy ez az út széles és kényelmes, és nemcsak egy kötéltáncos által végigjárható vékony fonal a levegőben) tragédiák nélkül sikerült talán kialakítanunk: gyerekeink későn kerültek óvodába, sohasem időztek ott hosszan (utólag is hálás-hálás köszönet érte azoknak az intézményvezetőknek, akik minket ismerve ezt lehetővé tették), Balázs minden külföldi útjára együtt mentünk, az egész nyarat közösen töltjük el, én olyan időbeosztásban dolgozom, hogy a gyerekek alig vegyék észre, mikor nem vagyok itthon, nincs televíziónk, de vannak könyveink és laptopjaink és korlátlan netünk, és hatalmas kertünk, ami egyre inkább ellát minket, stb.

Viszont fel kellett lázadnom Balázs ellen, hogy elmehessek mást is csinálni, mint a család (anyóskám ezt úgy fogalmazza meg, hogy kislányom elengedtek dolgozni, hogy egy kicsit pihenjél is?), hogy megfelelő anyagi háttér híján nem vállalom a gyerekek itthontanulását - és ő elfogadta. Tényleg közös döntések kellenek ahhoz, hogy ez a furcsa akaratmassza, amit családnak hívunk, olyan egység legyen, ami még azt is megengedi, hogy valaki közüle merjen más lenni, mint a többiek.

Abból az alommelegből, amit nap mint nap élvezek, azt merem hinni, hogy ha a gyerekeink fizikailag ki is fognak repülni, lelkileg akkor is általuk plusz családtagokat fogunk nyerni - szeretnék én is egy nagybuszt!
Köszi Zita a filmet!

Vesszőparipám ezen gondolkodni. Katolikusként ugyebár abban hiszek, hogy egy életem van, egy dobásom, aztán az vagy sikerül vagy sem, sőt annak következményeit fogom viselni halálom után is az örökkévalóságig. Nagyon nem mindegy, hogy alakul ez az egy életem. Játék tehát végiggondolni, milyen döntésekkel jutottam el oda, ahol vagyok, miben dönthettem volna másként, mikor történt olyan dolog, amiről tudom, hogy sorsfordító volt, mikor nem vettem észre, hogy most megtörténhetett volna bármi. (Persze az ezen való gondolkodás életkori sajátosság is, bájos neve is van, életközepi válság.)
Az életünk végkifejletét meghatározó döntéseink közül a házastárs, gyerekvállalás témakört nem említem, mert az egyértelmű. De ilyen pontként gondolok például arra, amikor megnyertem egy angliai ösztöndíjat Warwickba egy évre, és azt a bulizások miatt elcseréltem egy féléves Hollandiára. Vagy amikor a Vincuska behisztizett a Bakonyban a kocsiba ülésnél, kivételesen nem nyomorgattuk be az autósülésbe, és emiatt két perccel később indultunk, és az autónk előtt dőlt le egy óriás fa az útra. És számtalan döntésem volt, amire nem emlékszem, de ami miatt itt vagyok ahol, az vagyok aki.
Imádom, egyszerűen imádom az olyan könyveket, filmeket, amik a parallel életek témakört érintik, és rajtam kívül sokan mások is (Vissza a jövőbe 1,2,3, A csillagok között, A nő kétszer, A pillangóhatás, Az időutazó felesége, stb.). Általában az ilyen történetnek két kifutása van: vagy az, hogy történhet bármi, hozhattunk bármilyen döntéseket, végül ugyanoda jutunk - vagyis végül is nincsenek párhuzamos életlehetőségek, csak a SORS van -, vagy az, hogy minden út más életbe, más végkifejletbe vezet.
Én azt hiszem, hogy ha a két elmélet közül kell választanom, akkor igenis jelentősége van a döntéseinknek az életünkre. Minden döntésünk egyszerre fejez ki minket (azért választjuk azt, mert olyanok vagyunk amilyenek, eddig olyan döntéseket hoztunk amilyeneket), másrészt alakít is minket (a döntés következményei által, és a következő döntés előzményeként), tehát a döntéseink más-más utakra vezetnek, más-más végekhez. Ezt tanítja egyébként a katolikus egyház is a szabad akarat doktrínájában: az, hogy üdvözülünk, vagy elkárhozunk, csak rajtunk múlik. Ez egyben felelősség is: nem mutogathatok másokra, körülményekre, anyámra, apámra, főnökömre, egyben pedig végtelen nagy lehetőség is (hogy egy népszerű sorozatból idézzek): ha az élet citromot dob eléd, akkor csinálhatsz belőle limonádét.
És ha könyvek: édesanyám eláztatta a kertben egy nyári eső alkalmával Edith Eva Eger: A döntés c. könyvét, amit ezért nem vett vissza tőle a könyvtár, és így került hozzám. Ebben egy zsidó pszichiáter meséli el, hogy hogyan dolgozta fel élete során az auschwitzi eseményeket. A könyvhöz Philip Zimbardo írta a méltató előszót, és a könyv nem a holokausztról szól. Hanem arról, hogy egy traumából miként tud kijutni egy ember, hogyan tud azon túllépni. A könyv címe nem véletlenül az, ami. Ugyanazt írja le, amit a most híres sztárpap hirdet, Pál Feri, hogy végső soron nem attól vagyunk azok akik, hogy mi történik velünk, hanem az, hogy hogyan dolgozzuk azt fel. Mit döntünk a traumánk végén: azt, hogy túlélünk, megyünk tovább és élünk, vagy azt, hogy áldozatok vagyunk, megakadunk, feladjuk. Mert végül ezen áll, hogy ugyanaz az esemény, milyen parallel életbe vezet el minket: boldogba vagy boldogtalanba, elégedettbe vagy elégedetlenbe, keserűbe vagy édesbe, savanyúba vagy limonádésba.
Hja, ezen lehet rágódni. Hogyaza.

Egyesületeink - az Otthonka Egyesület a Control Stúdió Filmegyesülettel együttműködve - az idén is 4 nyári táborral tette színesebbé a falu életét.
A hagyományos drámatábor, média és felnőtt filmes alkotótábor mellett újdonságként vályogépítő tábort is szerveztünk.
A gyerektáborok a helyi általános iskolában kerültek megszervezésre, a parkban található szabadtéri színpadon mutatkoztak be a drámatáboros gyerekek, a parkba épült meg a vályogtábor 3 építménye - 2 vályogház és 1 kemence - és a médiatáboros filmek helyszínei is itt találhatók.

Időrendben első táborunk a drámatábor volt - évek óta július első hetében - Antoni Andrea drámapedagógussal. 21 gyerkőc, helyből és a környező településekről 5 napon át játszott, ismerkedett, tanult és kísérletezett együtt, végül pénteken délelőtt megszületett egy előadás a szabadtéri színpadon, mely a tinik mindennapjait, örömeit, bánatait mutatta be szülőknek, nagyszülőknek, barátoknak, a falu apraja-nagyjának.

A következő héten a vályogtábor kezdődött Gács Péter építőmesterrel. A helyszín az iskolapark volt, az alapanyagokkal való ismerkedéssel kezdtük a hetet. A gyerekek megismerték a vályogot, a szalmát, pelyvát, az eszközöket. A helyes arányok elsajátítása után elkészült az első vályogtégla, majd még 99.

A gyerekek önállóan dolgoztak, keverték a nyersanyagot, vetették a téglát, melyek a körházba és a kemencébe épültek be. Összesen 3 épület készült, a harmadik, a négyzet alapú épületet még tovább kell a jövő nyáron építeni.
A táborosok megismerték a vályogvetés technikáját, a szalma- és a tapicsfal készítésének módját, vakoltak és meszeltek. A kisebbek nagyon élvezték a földvár és szalmabálavár építést, a nagyok már komoly munkát végeztek. Külön öröm, hogy szülők, nagyszülők, barátok is bekapcsolódtak a munkákba, egy-egy napra, valamint, hogy az alapanyagok beszerzésénél együttműködött az helyi önkormányzat, az iskola, a mezőgazdasági zrt., helyi vállalkozók és magánemberek, további támogatónk az NKA, és a Savköpő Menyét Alapítvány volt. Köszönet nekik érte!

A tábort pénteken délután házavató ünnepséggel zártuk.
A bári népzene táboros gyerekeket is meghívtuk erre az alkalomra. Volt zene, tánc, közös lepényezés, és még ők is bekapcsolódhattak az építésbe. Jövőre már megvannak a tervek. A négyzet alapú házat kell befejeznünk, szeretnénk ki- és körbetéglázni az építményeket, meg aztán meszelni, javítani mindig kell egy vályogházon😊!

Augusztus első hetében szerveztük meg 4. alkalommal a médiatáborunkat. Itt már egy jól összeszokott csapat dolgozott együtt. Egyrészt az előző években is táborosaink voltak - vannak helyiek, nagymamánál nyaraló gyerekek, és jönnek a környékbeli településekről is -, másrészt az iskolában egy éve működő webtévé tagjai. Ezúttal is 4 felnőtt - Rumann Gábor, Gubik Viktória (a Control Stúdió tagjai), Baranyi Benő filmrendező, Baranyi Gyurin Zsuzsanna producer - végezte a szakmai munkát.
A 16 gyerek pár napig 4 csapatban dolgozott, és egyre komolyabb feladatokkal kellett megbirkózniuk. Az elkészült produkciókat együtt megnéztük, értékeltük. A hét második felében 2 csapatot alkottunk, és mindkét csapat feladata egy rövidfilm készítése volt szabadon választott témában és stílusban. A héten 10 film készült, melyeket péntek délután egy nyilvános bemutatón vetítettünk le az iskolában. Nagy öröm, hogy kinőttük a termet, olyan sok szülő, ismerős volt kíváncsi a gyerekek alkotásaira.

A következő filmek készületek (melyek hamarosan megtekinthetőek a control stúdió weboldalán, facebook oldalán és youtube csatornáján): Szuper Márió; Teofil, a troll; A kommandó; Grand Hotel Dunaszekcső; A kertész; Virtuózok; A párbaj; Szupernagyi; Én székem; Golyó.

A tavalyihoz hasonlóan idén is elküldjük fesztiválokra a filmeket, reméljük sok sikert érünk el, hasonlóan a tavalyihoz.

A következő héten 16. alkalommal szerveztük meg a Képköznapok filmes alkotótábort, fiataloknak és felnőtteknek. A tábor 0. napján két régi táborozónk esküvőjét is megünnepelhettük. Megtisztelő volt, hogy velünk és ezen a mindannyiunk számára kedves helyen kötötték össze életüket! A táborban szakmai és technikai tanácsadással, valamint technikai eszközökkel segítettük a résztvevőket. A hét folyamán a forgatókönyvírás, helyszínek, színészek keresése, a forgatás és az utómunkák mellett Weber Kristóf zeneszerző és Kovács Balázs zenei performansza is tarkította a programot. Esténként 16 mm-es filmekből szerveztünk kertmozit, mely nyitott volt a helyeiknek is. A vetítést Tóth Marcell vezette. Az idén 5 csapat készített filmeket - köztük egy csapat médiatáboros, iskoláskorú gyerek -, melyeket a szombati zárónapon szakmai zsűri véleményezett. A vetítés előtt került sor Stőhr Lóránt filmesztéta könyvének bemutatójára, kerekasztal beszélgetésre, valamint a könyvek dedikálására. Az idei záróvetítésre az eddigiekhez képest a legnagyobb számban látogattak el helybéliek, ez köszönhető a tábor népszerűségének, valamint annak, hogy ezúttal szép számban szerepeltek helyiek is a filmekben. A zsűri véleményezte a filmeket, majd 3 helyezést adott a legjobbaknak. Továbbá a közönség is szavazhatott a neki legjobban tetsző filmre.
A következő filmek készületek (melyek hamarosan megtekinthetőek a control stúdió weboldalán, facebook oldalán és youtube csatornáján): 1.helyezett: A néma; 2.helyezett: Ezért szeretem Dunaszekcsőt (a diákok filmje); 3.helyezett: Gyíkember; A víz az úr; Örvény; Közönségdíj: Ezért szeretem Dunaszekcsőt.

Fantasztikus filmet láttam, hatása alatt vagyok még ma is.
A címe Captain Fantastic. Az ajánlásával ugyanakkor bajban vagyok. Vicces, hogy egy film főszála ennyire ne tetsszen, és mégis minden más filmben tárgyalt téma pedig ennyire. Ezért, hogy konkrétan miről szól a film nem is mesélem el, így legalábbis nem spoilerezem le egészen a történetet.

A filmbeli család apukából áll és hat gyermekből, akik az USÁban élnek egy erdő közepén, teljesen elvágva a világtól, vadon. A vadont itt szó szerint kell érteni, nem a mecseki parkerdőt.
Nem, apuka nem szektavezér, nem tanulatlan és nem zavart. Ellenben idealista, rendkívül művelt, érdeklődő és határozott. És ez a jó a filmben. Hogy leírja, hogy ha két szenvedélyes ember (anyuka és apuka) úgy dönt, hogy kivonul a társadalomból, és önellátóan akar élni, szabadon, akkor mi sülhet ki belőle. Hogy milyen lehet úgy élni, hogy a napod minden percét a családoddal töltöd, hogy minden munkát megosztotok, hogy mindig mindent megbeszéltek, hogy folyamatosan reflektáltok egymásra, és egymásra vagytok utalva. Hogy hogyan fejlődik egy gyerek, ha megadatik neki a végtelen szabadság, a rengeteg minőségi idő, és a felelősség már egészen kicsi kortól. Hogy mennyire lesz tudatos, nem pocsékoló, hasznos és szorgalmas az ember attól, hogy magát látja el, eszi, amit szed-termeszt, issza, amit magának megtisztít. Hogy mennyi tudás, tapasztalat átadható a gyereknek, ha nincs tévé, internet, semmi külső inger, csak a tanult és olvasott szülő, aki esténként a tábortűz mellett felolvas a gyerekeknek, és megbeszélik az olvasottakat. Hogy mennyire inspiráló a zenetanulás, ha egymástól tanulnak, ha élmény az együtt zenélés, ha van időd esténként a hangszereddel játszani (nem a hangszereden!).

Ideális világ, ideális feltételekkel, maga a paradicsom.
A film második része ugyanakkor roadmovie-vá válik, a család felkerekedik és útra kell a lakóautójukkal. És itt jönnek a kritikai kérdések, az, hogy mennyire fontos mégis a külvilág, vagy hogy egyáltalán fontos-e, hogy ki lehet-e vonulni a világból, vagy érdemes-e, hogy van-e felelősségünk mások iránt, fontos-e, amit mások gondolnak rólunk, és szembenézés azzal, amit elrontottunk, és épülni abból, amit nem. Kompromisszumot kötni gyávaság, kudarc, vagy előre visz? Hagyni elmenni, aki menni akar, vagy vele menni, és változni miatta? Mi a család szerepe, és hol ér véget ez a szerep?
A címe még egyszer: Captain Fantastic.

Judit írta, hogy nem szereti, hogy a családformája (nagycsalád) közbeszéd része lett. Vagy valami ilyesmit.
Szerintem pedig az, hogy közbeszéd tárgya lett a nagycsaládok modellje, nagyon jó, csak nagyon bénán megvalósított dolog.

Rajta van a bakancslistámon, hogy egyszer kivesézzem, melyik emberi jogi mozgalom, érdekképviseleti csoport, életforma profitált a legtöbbet a tudatos marketing használatból. Mert lássuk be, előbb volt fekete elnök moziban, mint a valóságban. Vagy milyen jól használják a melegek az éves felvonulásokat, a sorozatbeli karaktereket, az ország-világ előtti coming outokat arra, hogy a közbeszéd részévé tegyék magukat, és azt amit akarnak. Vajon a Coca-Cola miért ezt a kisebbséget teszi a plakátra, és miért nem másikat? Az első amerikai női elnök - nos az is egy sorozatban volt csak eddig, de már volt legalább.
Senki le se tojná a gorillákat, ha Jane Goodallról nem készül film. Jane Fonda előtt ciki volt a női testmozgás népszerűsítése a háztartásbelieknél. Skandináviában jöttek rá először, hogy a reklámokban a férfi is mehet vásárolni, vigyázhat a gyerekekre, és a nő is vezethet autót. (Nem véletlen, hogy a skandiknál már az előző korosztályoknál is nagyobb volt az együttműködés férfi és nő között a háztartási munkáknál, gyereknevelésnél.)
És igen, bármilyen cél legjobb eszköze, hogy a közbeszédet használja, mert ami szem előtt van, azzal történnek dolgok, amikről meg hallgatunk azokkal általában nem.
Nyilván lehet tálalni dolgokat az emberek arcába ordítva, kellemetlenkedve, harsányan és ellenszenvesen, és lehet(ne) halkan, indirekt módon a háttérből. Hogy ez ebben az esetben miért nem profi marketingesekkel történik, rejtély, de ugyebár senki nem gondolta volna azt sem, hogy Trump elnökválasztási kampányában a világ legjobb kampányosai orra előtt valakinek volt képe Michelle Obama egyik beszédét ellopni Melanie Trump részére.
Ha egy nap marketingesként ébrednék, rögtön elfutnék a Danone-hoz és elintézném, hogy azt a nyavalyás joghurtot három gyerek egye mostantól a tévében, és egy negyedik játsszon közben a földön. Vagy úgy tárgyalnék az autógyárakkal, hogy a reklámjukban a kocsiba, mely kisbusz, kilencen üljenek be - ne adj Isten egy nagymama is. A macskakaját egy adja és három kistesó nézi.
A plazmatévét hatan ülik körbe, apák és gyerekek, és nem egyedülálló férfiak. Vagy ha már itt tartunk, lehetne pozitív hangulatú sorozatot gyártani a nagycsaládos létről is, nemcsak válásokról, abortuszokról, bűncselekményekről, hülye döntésekről, még rosszabb szitukról.
Ha már a média vesz körül minket nap, mint nap, botorság azt nem használni. Mindemellett lássuk be, annak sulykolásánál, hogy szülessen több gyerek, voltak az idők folyamán sokkal rosszabbak kezdeményezések is. De még mennyi.

Negatív hozzászólások engem is értek/érnek. Úgy tudnám összefoglalni, hogy az ötödik gyerek érkezéséhez a közeli barátokon és egyes rokonainkon kívül senki nem gratulált, ellenben bőszen utalgattak a szellemi képességeinkre, a felelőtlenségünkre, vagy vallási hovatartozásunkra. Azért ez sem normális, mert egyrészt semmi közük hozzá, másrészt jobb körökben ilyet nem illik csinálni. Ugyanakkor 1980-ban a nagyapám hetekig meg sem akart nézni, amikor megszülettem, mert minek anyuéknak második gyerek, főleg egy fiú után. Manapság pedig a két gyerek már alap. Ebből két tanulságot lehet levonni: egyrészt, hogy ha lassan is, de változtatni lehet a közgondolkodáson, másrészt, hogy az emberek mindig meg szólták/megszólják mások életvitelét, bármilyen legyen is az.

Sellyéhez visszakanyarodva. Idén mi Sellyén nyaraltunk és előadásokat hallottunk a cigányság helyzetéről, az Ormánság kultúrájáról, a fakazettás mennyezetes templomokról, az Ormánság víz-, növény- és állatvilágáról, településeiről. Minden előadó hivatkozott Kiss Géza Ormányság c. könyvére. Nos átrágtam magam rajta - nem volt könnyű. A könyv előszava és utolsó fejezete kifejti, hogy az író célja - mely részletesen taglalja az Ormánság 1930-as évekbeli életét - mementót írni egy elsüllyedő világról. Amelyet közvetve a földosztás, annak következményeként azonban az egykézés tett tönkre.

Utóirat: Az év hírének Ursula von der Leyern megválasztását tartom az Európai Bizottság élére. Ugyanis ő 7 gyerekes anya is.

Na jó, leendő pasik, vagy pasas-magoncok lenne a helyes, valósághűbb kifejezés, de egyrészt a cím így természetesen hatásosabb, másrészt (és számomra ez a fontosabb) én már látom a mozdulataikban a férfit, a felnőttet. Látom, hogy kikké is válhatnak, kik is lehetnek majd. A jelenből egy pillanatra meglátni egy lehetséges jövőt, ahogyan a jelenből rendszeresen - mint minden anya - emlékezünk a múltra, szüntelenül történetlinearitásokat alkotunk, így téve könnyebbé önnön életünk megértését.

Lisztes konyha: kicsi koruktól segítenek. Játék, kíváncsiság, tanulás, tudás, együttlét, alkotás. Mindennapi lét- és lélekbiztonságunk megteremtése.
Hosszú az út addig a pillanatig, amíg az ember azt mondja, hogy csinálhatjátok egyedül. Bizalom, megbízhatóság, bizonyosság abban, hogy képesek rá. A megbizonyosodás apró morzsái összeállnak abban a tudatban, hogy mindent megtanultak már, ami ahhoz szükséges, hogy szalagos fánkot süssenek a vasárnapi ebédhez. Már csak szavakkal kell őket segíteni, mozdulataik egyéniek, nem szorulnak kiigazításra. Működnek. Tudnak. És akarják. És szeretik.
Érdekes az az oszcillálás (már megint ez az oda-vissza ható körkörös ingamozgás), hogy mikor vagyok számukra jelenlévő és mikor nem. Értve úgy, hogy testileg végig jelen vagyok a térben, de a gyerekek figyelmének szempontjából sokszor láthatatlannak tűnök. Teljes természetességgel beszélnek meg a jelenlétemben olyat, amit csak maguk között tartanak megoszthatónak, aztán a következő pillanatban ugyanolyan könnyedséggel szólítanak meg, és mondják el nekem, ami rám tartozik. Nem tudják ilyenkor, hogy ha nem egyenesen hozzám beszélnek, akkor is hallom őket? Sajátos belső gyermeki világukban csak az van ténylegesen jelen, amire a figyelmük ráirányul? Vagy egyszerűen csak pasik?
Jó velük együtt élni. Jó, ahogyan használják és átértelmezik az én mindennapi területeimet és tevékenységeimet. Jó látni az arcukon a megelégedettséget, a sikerélményt, a magabiztosságot, az öntudatot, amikor étkezésnél nekik is külön megköszönjük az ebédet.
Azt hiszem, azt vágyom, azt remélem, abban bízom, hogy jó lesz majd a fiaim feleségének lenni. És igen, nemsokára már nem az én történetem főszereplői lesznek.

Ani fotójához Jónás szerezte és zongorázta fel a zenét.

Kép: Nagy Anita Hang: Kovács Jónás

Homokszemcsés (mivel csak éppen leporoltatott, de nem megmosatott) gyerekkezek a zongorán. (Családunk idősb nőtagjai most biztosan megbotránkozva-sóhajtozva csóválják a fejüket és ciccegető-nemtetsző hangokat hallatnak.) Kissé ragadó billentyűk. Családi tereinkben teljes természetességgel használt hangszer a zongora. Nem kell elővenni, nem kell nekikészülni, egyszerűen - ha éppen még arra sincs idő, hogy az előtte lévő székre lezuttyanjon az ember, helyesebben a gyerek - csak egyszerűen nekidőlve/odaállva már használatba is lehet venni. Rövid az út az ötlet, az ihlet és a realizálás, azaz a megvalósítás között. Rövid és intenzív. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy a kettő mennyire és mennyiben függ össze, de azt határozottan látom, hogy játékosságra sarkalló és a játékfolyamatok egymásra hatása megtermékenyítő. Ez a körkörösségi, oda-vissza működő mechanizmus az, ami a családi mindennapokban a legnagyobb csodálattal tölt el. Meg nem szűnően vissza-visszatérő gondolatörvény számomra azon tűnődni, hogy gyermekeink életében milyen fajsúllyal van jelen a családi és milyennel az intézményi nevelés. Terek. Hatások. Megélések. Továbbvívések.

A családnak vagy az iskolának kell biztosítania az álomteret a tartalmas tanuláshoz? Milyen is lenne az? Kényelmesen tágas, falain lazán elhelyezkedő könyvsorokkal, térképekkel, a sarokban kulturált gyerekhasználatba vett zongorával, föld- és csillaggömbbel, festményekkel, laptopokkal, asztalok és fotelek, okos- és hagyományos táblák vegyesen, a magasban pedig jó minőségű hangszórókkal.... Munkakörülmény igények. Lehetséges?
Amikor én elsős voltam.... Kísérleti - reformpedagógiai osztályban.... Ebéd után elővettük a tábori ágyainkat, leheveredtünk és csendes pihenőnket úgy töltöttük, ahogyan kedvünk tartotta, ki rajzolgatott, ki olvasgatott, ki ábrándozott, ki pedig picit elbóbiskolt. Olvasás, úszás, színház, balett - népművelés. Művelődés.
Tulajdonképpen a műveltség megalapozása nem csupán szokásrendszerek megismerése, hanem azok nyelvébe való belekóstolás is. Jelrendszer elsajátítás. Nyelvezet. Gondolatiság.
Amíg megjön az eső, addig öntözni kell....