Kép: (az akkor hároméves) Kovács Jakab
Hang: Kovács Jónás

(Szeretem, hogy Balázs a gyerekek rajzait beszkenneli és bármikor nézegetni lehet a rajzalbumaikat - hány, de hány rajzom van, amire emlékszem, olyan intenzíven bennem él még mindig, de már sajnos nem nézhetem meg, mert nem őrződött meg.... - miért, hogy szinte az összes gyerekkori versemet újra össze tudnám olyanra rakni, mint ahogyan akkor? - rajzolni viszont már nem tudnék....)

Legutóbbi bejegyzésemben meséltem, hogy Judit nyitotta fel a szemem arra, hogy "az életben látni tanulunk". Ez a mondat olyan elementáris erővel hat rám azóta is, hogy muszáj rajta gondolkodnom. Emellett a karácsonyi szünidő tele van jóféle beszélgetésekkel, élményekkel és valahogy most ennek a mondatnak a szűrőjén keresztül figyelek fel az új eszmecserékre is.

Ma például egy régi barátunkkal beszélgettünk egy nagyot telefonon, aki idősebb apuka, ikreket nevelnek a feleségével és mivel barátunk kellően töprengő alkat, sokat szoktunk a gyereknevelés kapcsán felmerülő kérdéseiről gondolkodni együtt. Erre évente egy-két alkalmunk van csak, de akkor aztán bepótoljuk a kimaradt időszakot. :-) Most azon tépelődött, jó-e az, hogy ő már 52 éves, a gyerekei meg 6 évesek, egész pontosan a lánya miatt aggódott és engem is erről faggatott, nem izgulok-e, hogy a lányaim majd idősebb fickót választanak csak azért, mert az apjuk is idősebb (nálunk is 56 éves a Férj, 17 év köztünk a korkülönbség, a lányaink meg 6 és 10 évesek múltak). Mit lehet ezzel kezdeni, kérdezte. Sokat beszélgettünk erről, hogy látjuk ezt a kérdést, most ezt nem elemzem ki, számomra a leglényegesebb a diskurzusból megint a látni tanulás témája lett.

Már korábban is megfogalmaztam, hogy a gyerekneveléssel természetesen együtt járó folyamatnak tekintem, hogy azzal együtt, hogy a lehető legjobb emberi értékeket szeretném a gyerekeimnek átadni, és magamat is folyamatosan arrafelé terelem, olyan helyzetbe hozom, hogy esélyem legyen jobb emberré lenni és ezt részben értük is teszem, nemcsak magamért, ennek a folyamatnak azért éppen annyira elementáris része az is, hogy igen, a hibáimmal, rossz döntéseimmel is együtt élnek a gyerekeim, azokat is megtapasztalják, megélik, amelyek nem feltétlenül előre visznek. Lehet, hogy majd valamelyik 10 év múlva amiatt hibáztat, hogy pénteken állandóan rendet pakoltam, takarítottam és ebbe őt is beleszoktattam, pedig ő bizony nem így akar élni, micsoda hülyeség ez. Vagy éppen túl magas elvárásaim voltak, ő meg most attól szenved, hogy mindig meg akar felelni mindenféle élethelyzetben és emiatt szorong. Vagy éppen akármi mást is mondhat akármelyik, hiszen az új nemzedéknek éppen az a lényege, hogy újat, mást akar, legfeljebb egy érési folyamat után tér vissza korábban a szüleitől tanult, tapasztalt értékekhez vagy legalábbis azok egy részéhez, ha nem talál ki jobbat. Ez kis és nagy dolgokban egyaránt igaz, nincs ebben semmi furcsa, legfeljebb az idősebb, éppen kritika alá vett és a felnövekvő gyerekek által megjegyzésekkel bombázott szülői generációnak nehéz elviselni. (Úgy kell nekünk.) Szóval a magam részéről úgy érzem természetesnek, hogy a jóval, amit adok nekik, a rosszat is adom, ha nem sikerül időben felismerni és változtatni rajta és ugyan az az én szülői felelősségem, hogy ezt mennyire csinálom tudatosan, felismerve és megváltoztatni akarva a rosszat, de az már bizony a gyerekek felelőssége, hogy mindezzel később mit kezdenek. Nekem nem dolgom egy tökéletes életet biztosítani, csak egy általam elég jónak ítélt életet, amely során én is hibázhatok. A fiatalabb generáció pedig igenis legyen elég erős és okos, hogy megvívja a maga harcait, felismerje idővel a saját útját és úgy változtasson a batyuval kapottakon, ahogy értelmesnek találja, hiszen annak az erőnek a feltételeit, ami ehhez kell, megkapja azzal a gyerekkorral, amit tőlünk kap. Barátunknak lányainkkal kapcsolatos aggodalmára visszatérve annyit tudtam csak mondani, hogy mindezen semmi értelme töprengeni, mert ha én a korkülönbség miatt racionálisan úgy döntök (az akkori égigérő szerelem ellenére, ráadásul az ilyen fajta észszerű döntés egyébként elég idegen lett volna a természetemtől), hogy nem a Férj lesz a gyerekeim apja, akkor nem is születnek meg ezek a gyerekek. Tehát ha ők azt kapták, hogy idősebb apjuk van, hát akkor eleve örüljenek, hogy megszülettek (igen, én eleve így állok ehhez hozzá: tessék csak szépen örülni és nem valamiféle önsajnálatban dagonyázni), a többi ebből fakadó dolgot pedig tessék majd szépen helyére tenni. (Amúgyis ki mondta, hogy nem lehetnek boldogok egy idősebb palival??? Csak legyen elég pénze. Na, jó, pfuj! Szóval legyen elég jóképű. Ááá! Na, jó, legyen elég szórakoztató. Ugyan már! Maradjunk csak annyiban viccen kívül, hogy: legyen elég. ;-)

Hogy jön ehhez a (talán feleslegesen hosszú) bevezetőhöz a látni tanulás? Hát bizony csak úgy, kérem szépen, hogy ezt a gondolatsort továbbszőve a saját életemet, gyerekkoromat láttam magam előtt, mert nálam is idősebb apuka, fiatalabb anyuka van, csak éppen elvált változatban. Nem mintha korábban nem tűnt volna fel ez a mintázat (rengeteg mintázat feltűnt már, nem vagyok éppen vakegér), de most egészen más megvilágításban gondoltam a saját gyerekkori tapasztalataimra. Az a világmegváltó gondolat ütött szöget a fejemben, hogy engem valóban minden, az egész eddigi életem látni tanított, csak akkor, amikor negatívan éltem meg egyes eseményeket (anyám négy válását, apám alkoholizmusát, költözéseket, konfliktusos tinédzserkoromat), akkor egyszerűen vak voltam arra, hogy mindez a későbbiek szempontjából baromi fontos, hogy megtörténjen velem. Persze abszurd lenne azt elvárni, hogy egy gyerek egy családi háborús zóna kellős közepén azt szűrje le, hogy jaj, de jó, milyen hasznos lesz nekem ez a tapasztalat majd később, de azt már igenis el kell várni, hogy egy olyan szülő, aki ezt felismeri, akinek erre kinyílik a szeme, az bizony segítse a gyerekeit abban, hogy kapjanak egy ilyen rugalmas szemléletet és idejekorán megértsék, magukba szívják, hogy kevés az a rossz, ami csak rossz és nem lehet belőle építkezni.
Amikor attól szenvedtem, hogy anyám megint válik, egyértelműen csak ennyit láttam belőle és hogy ettől most mindenki szenved. Azt már nem, hogy azt a szellemes és izgalmas nőiséget, amit ő egy ártatlan (hm, nos, nem mindig) flörtben megcsillogtat, akár el is tanulhatnám tőle. Amikor este későn ért haza és még utána is dolgozott, emiatt pedig én mint legidősebb nővér nagyon be voltam fogva, sokat kellett segítenem, akkor csak azt láttam meg belőle, hogy ez nekem milyen terhes és hogy milyen abszurd már egy karrierista nő négy gyerekkel. Azt már nem vettem észre, amit most felnőtt fejjel annyira becsülök és magam is követek, hogy olyan munkabírás és szenvedély, igazi elhivatottság él benne a munkája iránt, ami miatt ő egy elismert és remek szakember, ráadásul sokkal teljesebb személyiség, mint enélkül. Szegény anyámat hozom példának, de persze apámat is elemezhetném, akivel kapcsolatban pont fordítva voltam nagyon elfogult és a gondolkodó művészlelkét annyira imádtam, hogy nem vettem észre, mennyit rombol rajta, hogy iszik. Miért láttam őket így? Most már erre is tudom a választ: mert hiányérzetet okoztak vagy éppen pótoltak. Adott életkoromban nagyon kellett volna nekem anyám figyelme, szeretete és mivel nem kaptam ebből annyit vagy inkább úgy, ahogy nekem arra szükségem volt, öntudatlanul is rosszul láttam őt, hiszen negatívan éltem meg vele kapcsolatban sokmindent. Apám ugyanebben a koromban a szombati teljes figyelmével azonban nagyon sokat enyhített ezeken a hiányérzeteimen, tehát a vele való idő úgymond gyógyítóan hatott, erősített, így az ő viselt dolgaival szemben behunytam a szemem. Érteni vélem tehát, hogy mivel adott életszakaszban nem azt kaptam, amire szükségem lett volna, egy sereg eseményt azért éltem meg rosszul és azért nem láttam mögéjük, nem tudtam ezekből a jót leszűrni, mert abban a korszakban egyszerűen másra lett volna szükségem, ez a más meg hiányzott.

Nekem csak idén, tehát 39 évesen sikerült addig a felismerésig eljutnom, hogy képességem van arra, hogy a hiányérzeteimből, szomorúságaimból örömet tudjak csiholni mindenféle belső munkálkodás során, de most, hogy ezt végre megláttam, azzal is szembesültem, hogy kutyakötelességem, hogy a gyerekeimet is megtanítsam erre. Ők már ne legyenek vakok arra, hogy az élet kerülő úton hoz elénk egy csomó ajándékot, amit ugyan lehet, hogy idővel látunk csak annak, de ha elég figyelmesek vagyunk, előbb-utóbb észre lehet venni, hogy az élet üzen és meg lehet fejteni, hogy mit is akar mondani, megláttatni.

Na most tisztában vagyok vele, hogy mindezzel nem mondtam nagyon újat a kedves Olvasónak, talán inkább magamért akartam elmesélni, hiszen mindez elég közhelyszerű gondolat önmagában. Ami nem az benne, az számomra az a hirtelen bevillant megvilágítás, mint amikor egy filmben a kameramozgás megváltozása miatt más szemszögből látjuk ugyanazt, de onnantól kezdve kiderül, hogy amiről eddig azt hittük, hogy egy jelentéktelen árnyék, az valójában a főszereplő. Így jártam én is: amiről eddig azt hittem, hogy a sok jó mellett mellékesen megtörtént velem és persze ügyes voltam, hogy kibírtam, megemésztettem, helyretettem, stb., az valójában ugyanolyan főszereplő esemény volt és az azt kiváltó jellemek, helyzetek ugyanúgy jó felé is formáltak, csak sokáig nem vettem észre. Anyám válásai együtt jártak a fantasztikus intellektusával, munkamániája lelkesedésből, elhivatottságból fakadt, de míg a spotlámpa adott korban a negatív oldalra irányította a fényt, azóta megtanultam, hogy ezt a lámpát mozgatni kell és akkor előbukkan az árnyékból egy másféle lényeg, ami már építő és örömteli is lehet. A történetem így sokkal összefüggőbb lett (tudjuk, milyen fontos szerepet játszik a narráció, az a tény, hogy adott történeten keresztül értelmezünk valamit, akár természetesen a saját életünket) és mindez mitől: egy barátnőtől kapott mondattól (aki persze tudja, nekem mikor mit kell mondani, hiszen úgy szeret, hogy ismer), amit egy Lengyel Attila nevű, számomra még ismeretlen Faluság-szerző egészen más tárgyú kis dolgozata indított el. Mindkettőjüknek köszönöm a gyerekeim nevében is. :-)

(A pár kiemelés a szövegben csak egy kis játék: régebben nagyon érdekeltek a metaforák és szerettem erre felfigyelni, hogy egy szó mögött milyen plusz tartalom bújik meg. Itt most csak azokat emeltem ki, amelyek az látás=értés relációban működnek.)

avagy Miért nem fenyeget minket se hó-, se épület-, se növényvakság?

Még az adventi időszakban beszélgettünk Judittal mindenféléről Lengyel Attila növényvaksággal kapcsolatos, inspiráló írása nyomán. Akkor mondta Judit, akinek a letisztult, egyszerű, hajszálpontos megfogalmazásai számomra mindig megrendítőek, hogy az élete során az ember látni tanul. Milyen igaz, erről szól az egész – kicsit sajnáltam, hogy ez nem nekem jutott eszembe, de közben örültem, hogy a barátném ilyen okos. ;-)

A nagy karácsonyi pihenés alatt a napi futáson kívül nem volt késztetésem kimenni, de egyik délelőtt már annyira gyönyörűen sütött a nap, hogy képtelenség lett volna otthon maradni, felkerekedtünk hát. Azt ugyanis nagyon szeretjük, ahogy a környékbeli kis utcákat járva megbeszélhetjük, melyik épület miért tetszik vagy éppen nem tetszik nekünk. Rengeteg időt el tudunk ezzel tölteni, bírálgatjuk a már hatszázszor látott házat, kertet és mindig van róla valami mondanivalónk egymásnak. Persze így karácsony táján arról is jól el lehet diskurálni, mennyire ízléses a díszítés.

A mostani séta alatt két nagyon érdekes dolog történt. Az egyik, hogy a következő virágzó növényekkel találkoztunk: kutyabenge (a saját kertünkben), petúnia (szintén a saját kertünkben) rózsa, körömvirág és többféle százszorszép. Azért ezt csak a vak nem látta volna meg, annyira furcsa érzés decemberben sétálgatva ezekkel a virágokkal találkozni. Én most itt nem kezdek rá sem a kéztördelésre, sem a fontoskodásra, de ami tény, az tény – többek között az is, hogy 20 évvel ezelőtt Anyám majdnem kilőtt a holdra mérgében, amikor meglátta, hogy egyszál bőrkabátban meg sálban futkározok az utcán télvíz idején, idén meg még egyszer sem kellett felvennem a télikabátot…

A másik igencsak érdekes dolog és ez rendszeresen előfordul a gyerekeimmel való séta közben (ugye, milyen jó lehet még az is, ha az ember/asszony annyira béna, hogy nem tud ügyesen vezetni, így muszáj sétálni!), hogy valami nagyon kreatív ötlet születik az ilyen „mozgásos” beszélgetések alatt. Nem tudom, honnan jött Pötyi ötlete, hogy milyen jó lenne egyszer egy villa alakú villa, ahol éttermet lehetne működtetni. Persze akkor már elfilóztunk, hogy kellene egy kanál meg kés alakú épület is oda, meg ha már étterem, akkor legyen saját biokertje, de akkor már lehessen is ott lakhatásért cserébe dolgozni, ehhez pedig legyen egy hotel, de ha már hotel, akkor a kanál alakú épület éppen jó lenne medencének és így tovább szépen sorban. Mire hazajöttünk, összeállt egy egész komplexum, amit aztán muszáj volt megrajzolni is, annyira tetszett mindenkinek az ötlet és annyi egyéb igény felmerült még, mintha valóban neki akarnánk állni egy ilyen miniverzum megépítésének. Egy csomó dolog láthatóan nem került rá a tervre, például a torta és muffin alakú cukrászdák sem, de sokminden jelölve van, lehet bogarászni.

Késvillakanál-komplexum

Új világ kitárulása és megteremtése magunknak: az áhított, vágyott mikroszkóp.

Egy-két virágpor mikroszkopikus képét igazán felhasználhatnák a textiltervezők....

Minden Jolán szemszögeivel kezdődött: a másként, máshonnan is látni igényével. Családi játékaink és érdeklődéseink összeértek és közössé váltak - a mikroszkópban. Azt hiszem jól példázza a világ dolgaihoz való viszonyunkat az, hogy a földgömb és a mikroszkóp egymás mellett kapott helyet az asztalon - kalandos utazások, hm.
A bónusz: Jolán egyszemes távcsövet is kért és persze kapott. Szülőként különleges élmény mindig, ahogyan egy-egy gyerekünk eljut addig, hogy mit kérjen az Angyaltól. Joli is tette-vette, hogy messze szeretne látni, de nem praktikus a kétszemes távcsövünk és amúgy is mindig veszekedés tárgya, hogy ki használja, olyat szeretne, ami kicsi, egy kézzel használható és könnyen hordozható, és mivel a kalózok vagányak, ezért kitalálta, hogy egyszemes távcső lenne az igazi. Őszintén szólva - tájfutás, vándortáborozás, kirándulás ide vagy oda - én nem tudtam, hogy létezik ilyen. Ott volt a fa alatt. Seperc alatt rózsaszínű vállpántot is horgolnom kellet hozzá, természetesen rózsaszínű csattal. Gyermeki teljesség.

A kánonok mellett és ellen.
A kánonok megtanítanak látni - megtanítják azt, hogy mit és hogyan kell látni. A kánont tanítják - tekinthetjük alapnak, kiindulásnak, sztenderdnek. Mindenki számára megérthető és elfogadható. Nem veszélyes.
Az alternatív kánonok a hivatalos mellett - nem egyetemes, de nem is szubkulturális (más hangok, halkabb hangok - a kanonizálási folyamatra várva, legitimálásra várva).
Az alternatív kánon felfedezése - megelőlegezés. Túl korán kezdtem el fekete-afrikai irodalommal foglalkozni. Senki sem értett, senki sem értette. Az egyetemen már nem volt annyira idegen. Ma már bármelyik irodalmárnak (szerencsére) cikis, ha nem tudja, ki az a Coetzee....

Valahogyan azt várjuk a művészeti ágaktól, hogy alkotásaikkal azonnal és könnyen hassanak. Adjanak.
Azt, hogy a befogadás is munka, hajlamosak vagyunk elfelejteni. Megint a műveltségnél vagyunk....

A művészetpolitika, hja, kérem, az más dolog. Névtelenségben tartani, felfuttatni a nevét - ismerős kifejezések a történelemből, ugye?

Még mindig nem tudom, hogy adottság, szerencse, vagy tanultság - azt hiszem, ez a három együtt - kell-e ahhoz, hogy értsük az új művészeteket. Általában mindegyikünk bátrabb egy-két elolvasott kritika után. Egyénileg, elsőként véleményt mondani - a jó értelemben vett kritikus felkészült szakember. Közvetítő, fordító.

Azt viszont már tudom, hogy döbbenetes mázli egy művésszel együtt élni. Na, ezt kanonizálnám, minden férj figyelmébe ajánlanám.
Nem megszokott.
A hosszú hajú férfiakról is szívesen írnék egy külön bejegyzést. A szakállasokról is. Most érintőlegesen csak annyit, hogy férfias. Szelíden férfias. Vadan férfias. Erő. Sámson.... Ugyebár már megint a néprajznál, az öltözködés- és megjelenés kultúránál vagyunk. Ebben az esetben is az az átértelmeződési aktus a fontos társadalmi jelenség, amin például a haj hosszúságának az elfogadottsága is alakul. Koronként változik. Kulturális kód.
Monogámként (sokak szerint egyszerűen csak hülyeként) nagyritkán még nekem is fennakad a szemem egy-egy kósza férfin. Hosszú haj és szakáll a szemnek szép...
Te még mindig a rózsaszín felhőcskéden ücsörögsz! Igen, és nem vagyok hajlandó leszállni róla. Mert nem kell. Mert nekem udvaroltak, mert nekem térden állva kérték meg a kezem, mert én hatalmas hassal is légiesen lépkedő dámának éreztem magam, mert én szülés után is szépasszony voltam, mert a mai napig, ha belemerülök valamibe, akkor férjkezek észrevétlenül elmosogatnak (jó, azért nem teljesen lila a köd, elég ritkán fordul elő, de akkor is csodás), mert nemcsak minden horgolmányom elismerés tárgya, hanem családanyaságom is minden tiszteletet megkap. Mert nálunk, ha bárki bármit alkot, akkor az elismerést érdemel és kap.

Az alkotáshoz érzékenység kell. Miféle, honnan jön - nem tudni....
Nem érzékenyen, hanem érzékenységgel viszonyulni a másikhoz, az élethez, mindenhez. Cizellált, kiművelt érzékenység. Idő. Termékeny, tevékeny idő. Mód.

Gyermekkori megalapozás. Verbalitás. Megtanítani kimondani, megfogalmazni - megnevezni minél több érzelmet, minél árnyaltabban, minél részletgazdagabban. Példamutatás. Megtanítani megismerni önmagukat, érzéseiket, indulataikat, vágyaikat, álmaikat. Hangsúlyosan a verbalitás által. Egyre fontosabbnak tartom. Minél műveletlenebb valaki, annál kevesebb szava van. Nem tud megnevezni. A kifejezés által megtanuljuk azt és úgy érezni. Oszcillálás. Wittgenstein - Chomsky, mint mindig.

A gyerekek utazás közben többször elő szokták hozni azt a kérdést, hogy miben lenne más az életük, ha milliomosok lennénk? Szeretik hallani a válaszaimat: tulajdonképpen semmiben (nevelési elv - ugyebár a belga királyi család :)), kivéve, hogy akkor bármikor - akár minden nap - lehetne új könyvet kapni, jobb minőségű hangszereken játszani. Na jó, legóból is több jutna. És ruhából? Ha megtervezed, kiválasztod az anyagot és megvarrod, akkor abból is. Hm, ez jó....