Márta írásához szerettem volna kapcsolódni, napközben folyamatosan jöttek-mentek is a gondolatfoszlányok, hiszen valós problémahalmazról, most és itt megoldandó fontos feladatokról írt tegnap.
De még nem szöszmöszöltem eleget az idevágó gondolataim körül és a szemem vészes sebességgel le fog csukódni, ezért röviden csak pár sort írok.

A veszélyekről is szeretnék írni és naná, hogy a falusi hírekről is: a mai napig lenyűgöz a kommunikációnak ez a suhogó, mindent begyűjtő valósága. Pletyka. Tényleg mindenki mindent tud, amiről tudni akar. Tényleg mindenki mindent lát, amit látni akar. Titokfeltárás és valóságboncolgatás egyszerre. Igazi szamizdat!

Kerti pletyka (Tradescantia)

A vidéki, helyesebben a természeti veszélyekről is lenne még mit mondanom, most röviden csak két dolog: medvehagyma és gyöngyvirág. A skacok tudják az alaptechnikát, ha hagymaszagú a levél, akkor ehetem, ha nem, akkor az gyöngyvirág, tehát szigorúan tilos. Idén tényleg szinte egyszerre kandikáltak ki a levelek a földből. Volt is egy pillanatra ijedelem: Jakab rohan, hogy mégsem olyan büdös ez a levél, de finom volt, de most már tulajdonképpen fáj a hasa, mert rájött, hogy lehet, nem jót evett.... Szerencsére a két növény teljesen más helyen van, gyöngyvirágból pedig egyelőre mindössze három tövem van (köszi Andi!). De igen, mindenre meg kell tanítanunk őket.

Nem írok újabb kertriportot, de....
Találtam egy szem rózsaszín epret!
Virágzik a kaliforniai mákvirág.

Holnap, holnap után lehet szedni a bodzavirágokat.
Termést kötött a paprika.
És tele a mélyhűtő egyik fiókja spenóttal!

Adott egy kisváros, a kisvárosban rengeteg anyuka kicsi vagy nem is olyan kicsi gyerekkel. Van nekik a legnépszerűbb közösségi oldalon egy elég népes tagságot számláló csoportja. Rengeteg információt és hírt osztanak meg egymás között az anyukák, apukák (ők ritkábban) a gyerekekről, ami igen hasznos IS TUD LENNI.

DE!
A minap valaki - bizonyára teljes jó szándékkal - feltett egy hírt, hogy a kisiskolás gyerekeket egy idegen autóba szedik össze, marcona férfiak…. (vagy valami hasonló...) Persze mint a futótűz, néhány óra alatt több száz megosztása lett a hírnek, amit - továbbra is jó szándékkal - tovább színeztek a hozzászólók. A végén volt már ott minden, kábítószeres gumicukor, az esetet látó, de nem jelentő 16 éves unokatesó…. Teljes krimi.
Az azonban, csak 10-12 órával később jutott eszébe valakinek, hogy esetleg a rendőrségnél kellene érdeklődni, igaz-e a hír, volt-e egyáltalán ilyen bejelentés. A rendőrség pedig egyértelműen közölte, sőt közleményt is adott ki róla, hogy a hír teljesen alaptalan, semmilyen elrabolt gyerekről nem tett senki bejelentést, de a környéken mostanában szerencsére eltűnt gyereket sem kell keresniük.

Kérdem én! Mi szükség van arra, hogy ilyen álhíreket terjesszünk, rémisztgessük egymást a közösségi oldalakon?

Azt persze tudom, hogy sok veszély van ma már a világban, de a rémhírekre, a gyerekek és a szülők alaptalan rémisztgetésére semmi szükség. Arra viszont igenis szükség van, hogy a gyerekeket még idejében (Mikor? ) megtanítsuk néhány alapvető szabályra: Ismerősnek köszönünk, ismeretlentől nem fogadunk el semmit, idegen autóba nem szállunk be. Ahogy korábban írtam, szerintem az önállóságra is tanítani kell őket. Megtanítjuk őket biztonságosan közlekedni, előbb gyalog, később ha lehet biciklivel, busszal, vonattal - helytől függően.

Az előbbi eset legnagyobb tanulsága számomra mégis az, hogy ránk szülőkre is ráférne az oktatás, a felvilágosítás. Legalább évente egy alkalommal - akár egy szülői értekezlet témája is lehetne iskolában, óvodában - a gyerekek biztonságával kapcsolatos tudnivalók. Hogyan figyelmeztessük gyermekeinket az utcai - nem csak a közlekedéssel kapcsolatos - veszélyekre, hogyan vezessük be gyermekeinket az internet világába, ahol valószínűleg sokkal több veszély fenyegeti őket, mint amire talán mi magunk is fel vagyunk készülve. Mit tehetünk, ha felismerjük, gyermekünket zaklatják, akár interneten, akár személyesen. Biztosan nektek is van még számtalan ehhez hasonló kérdésetek. Egy ilyen szülői értekezleten miről hallanátok még szívesen?

Pár nap alatt annyi minden változott a kertben, hogy szinte új kertriportot van kedve írni az embernek.

Egyrészt minden úgy van, ahogyan tegnap előtt, másrészt annyi minden új nyílt, növekedett, kelt ki, bukkant elő, hogy alig győzöm sorba venni. Szegény seprűcirokot minden nap leellenőrzöm. Rozi néni azt mesélte, hogy mikor még fiatal volt, ő is mindig vetett egy sort, Jóska bácsi pedig rendre seprűt is kötött belőle - vele is jóban kell lennem!

A borágó teljes pompájában virít, szeretem bohókás rózsaszín és kék virágait. Egynyári virág lévén, ő is a meglepetés növények közé tartozik: idén hol leszel, a kert melyik szegletében fogsz előbukkanni? Számomra még mindig az újdonság erejével hat, hogy saját magját elszórva évről évre valahol megjelenik, ráadásul általában egészen jó helyen!

Ugyanilyen a körömvirág és a büdöske is: mindig más helyen találkozik vele az ember, mint amire amúgy számítani lehetett volna. A borzaskatát csak halkan említem, mert belőle mindig annyi van, hogy Balázs csak borzalmas katának nevezi - én még mindig nem tanultam meg elég határozottan irtani, kivéve, mikor a szarkalábakat és az estikét akarja teljesen beárnyékolni.
A paradicsom saját magjáról viszont mindig a legidétlenebb vagy határozottan a legbosszantóbb helyen köszönt be: vagy az ágyás peremén, vagy a már kialakított és letakart ösvény kellős közepén szeretne fejlődni - vagy elkanyarítom az ösvényt, vagy pedig veszek egy nagy levegőt és költöztetek. Érdemes, mert saját magról lesznek a legszebb, legerősebb növények.

A len továbbra is nagy kék kedvenc, de csak délelőtt, mert délutánra lehullatja szirmait - a növény tövénél kéklik a szirmoktól a fű. Viszont minden nap új virágok nyílnak, döbbenetes mennyiségben - zuhatagszerű az egész léte. Tavaly a len a harangvirággal egy időben virágzott, de idén még csak egyetlen egy lila harangcsomócskát fedeztem fel. Arra pedig sajnos nem emlékszem, hogy pontosan melyik Campanula változatom van. Közben persze eszembe jutott: Csomós harangvirág.

A nefelejcs mindig alig észrevehetően bújik el valamerre - és magjait a szél rendre másik parcellába viszi.
A macskamenta világos lilája mellet az orvosi zsálya is virágba borult. A macskamenta a mi cicáinkra szerencsére semmilyen hatással sincs, a zsálya levelei pedig mennek száradni, aztán papírzacskóban (nagymamák jó szokása szerint az alaposan kiporolt lisztes vagy cukros zacskó a legpraktikusabb) a kamrapolcra kerülnek.

A citromfű, a borsos- és fodormenta után tegnap előtt volt az első nagy szüret nálunk: akácvirágszedés (bocsi méhecskék). A hófehér virágok nyersen is mézédes finomak, talán az ízük a manduláéra hajaz a legjobban. Lé, szörp és szárítmány is készül belőle. A lé ugyanúgy készül, mint a bodzalé: a virágokat sötét lábosba teszem, felengedem vízzel, megszórom cukorral és bőségesen facsarok rá citromot, szelek rá meghámozott citromkarikát. Sötét fedővel lefedve megy ázni egy napot a jó hűvös pincébe. Elvileg néha meg kéne kavargatni, de valahogyan sosincs időm csak ezért leszaladni a pincébe, de eddig mindig felolvadt magától is a cukor. A délutáni melegben már kínálhattam is, és az esti vacsorához is nagyon jól esett. A szörp annyiban különbözik a létől, hogy sokkal több cukor kerül bele és felforrósítás után teszem a légmentesen lezárt üvegekbe.

Elég sok virágot szoktam szárítani is - télen ugyanolyan jó az áthűlt, elgyötrődött testnek, mint a bodzavirág. Átmelegít, enyhíti a köhögést, oldja a nyákot és elnyugtat. A függőleges szárítás nekem semelyik gyógynövénynél sem vált be, viszont lapos kosarakba téve az ilyenkor nem használt sparhelten kiváló minőségű lesz a szárítmány. Mivel kéznél van, nem felejtem el néha megforgatni, a konyha elég szellős és száraz, és mivel a nap sem süt be jobban a kelleténél, szép színe lesz minden leszárított növényemnek. Ha picit zörögnek a virágok, akkor már készen is van - túl sokáig sem érdemes hagyni száradni, mert a színe nem lesz szép. A leszárított virágok is mennek a papírzacskóba, majd a kamrába. A mai napon pedig beérkezett a konyhába az első szedés spenót! A helyére pedig frissen melegében ment a bab és a cékla (nekem eddig tényleg bevált ez a klasszikusnak számító jó szomszédi viszony), illetve az uborka. Az ágyások peremét mindig teleszórom kaporral, már azok is kezdenek kikukucskálni a földből. Az uborka a biztonság kedvéért kapott még egy adagot.

Kedves asztalosunk szerint nekünk tulajdonképpen park-kertünk van. Mikor ezt mondta, annyira megtetszett nekem a kifejezés, hogy igen, azt hiszem, az a legtalálóbb, hogy nekünk park-kertünk van.

Az összes fotót Janka készítette - eddig is nyitott szeme és füle volt a dolgokra, de most már a kert szinte minden lakóját ismeri! Ma dupla biológia órája volt!

Egy hónappal ezelőtt még arról írtam, milyen nehezen viselem a hosszúra nyúló finn telet. Jelentem, azóta itt is beköszöntött a tavasz - hurrá, hurrá!

Hogy miért a címben a kérdőjel? Mert a finn tavasz azért kicsit másképp érkezik, mint a magyar. Magyarországon a tavasz - legalábbis az én emlékezetemben... - berobban. Hirtelen, félreérthetetlenül. Nagy pompával, virágosan, melegen, sok-sok napsütéssel. A finn tavasz pedig? Ólomlábakon érkezik, többször is visszavonul, és igencsak mérsékelten meleg (=napközben már nem fagy). Tehát a melegebb éghajlatról érkezettben könnyen támadhat némi bizonytalanság: Ez már az? Igen, az. A finnek is állítják, és ők már csak tudják.

Fontos támpontot jelentenek tavasz-ügyben a madarak. Egyszer csak egy varázslatos hajnalon felcsendül a cinege kiscipő-éneke. Majd nem sokkal később megérkezik dél felől a Lufthansa is - Robi hívja így a hattyúkat. Lehet, hogy Magyarországon teleltek?... Április elején láttam meg az első kettőt. Általában harsány gágogás kíséri reptüket, de ez a kettő teljes csendben szállt el a házunk felett. Egészen ünnepélyes pillanat volt az.

Aztán itt van még az olvadás: olvad a jég meg a hó, az a rengeteg. Színültig (és jó, ha csak addig) a vizek medre. A Rantatöysäi-folyóé is. Félelmetes iram - szédítő látvány.

Hó helyett eső. És sár, sár, sár. Gyermekeim éppoly lelkesek most a sok pocsolyától és sártól, mint télen a temérdek hótól. Angyali Botondom különösen nagy örömét leli a dagonyázásban.

Az elmúlt héten három alkalommal is sikerült beleragadnia a sáros, agyagos krumpliföldbe. Először én próbáltam kihúzni, mire én is beragadtam, és még a csizmám is elszakadt, miközben szabadulni igyekeztem a sár fogságából. Másodszor én már meg sem kíséreltem menteni: Robit küldtem. Robi ki is húzta a csupasár gyereket, igaz a csizmája nélkül. Harmadik alkalommal először Ádám igyekezett a körbeásás módszerével kimenteni öccsét a szorult helyzetből (igazán mókás jelenet volt, az ablakból figyeltem:-), aztán végül persze most is Robi szedte ki és hozta be - immár a csizmája és a "sárnadrágja" (finnül "kurahousut") nélkül.

Finnországban ilyenkor (és az év nagy részében...) melegen ajánlott udvari viselet - óvodában pedig egyenesen egyenruhának tekinthető - a gumicsizma és a vízhatlan esőnadrág. Utánanéztem, lehet otthon is kapni ilyen gumigatyeszt, ha nem is minden áruházban. De hordanak ilyet a magyar gyerekek??

Nekem, mint kis családom mosó- és takarítónőjének, csak egy óhajom lenne... Egy nulladik helyiség, egy amolyan elő-előszoba, ahol mindenki levedlené a sáros gönceit, mielőtt belép a házba. Ígéretek szerint ez idén megvalósul.

És ha már a takarításnál tartunk... Itt később tavaszodik és később tör ki a nagy tavaszi takarítási és lomtalanítási láz is. Nálam legalábbis biztosan. A finn háziasszonyok is szépen kitakarítják és csinosítják a házat Húsvét előtt, de azt nem gondolnám, hogy bárki is arra vetemedne, hogy ablakot mosson a mínuszokban. Szerintem erre még Rozi néni a Petőfi Sándor utcából is azt mondaná, hogy "Jól van, aranyom, pár hetet várhat az az ablakpucolás. De azért Pünkösdre ugye már tiszták lesznek?". A Húsvét itt még nagyon télies bármilyen kinti munkálatokhoz, legfeljebb a havat lehet gyönyörűen eltolni az ünnep tiszteletére.

Nálam most a ház rendbe tétele kicsit többről szól, mint egy tavaszi nagytakarításról. Inkább csak felhasználom a tavaszias energiát, lendületet. Arról van szó, hogy hamarosan vissza kell térnem a kinti életbe. Munka vagy tanulás, még nem tudom, de akárhogy is, tiszta, rendezett otthonból szeretnék oda elindulni. Úgyhogy nekiálltam. Lehetőleg minden nap egy kicsit, lépésről lépésre, hangulati alapon, módszeresség nélkül, polcról szekrényre, kellemesebbtől az egyre undokabb felé. Szerintem a sütő marad a legvégére...

Most, hogy kezdünk kilábalni a télből, a kisvárosi élet is érezhetően felpezsdül. Tavaszi nagy babaruha-börze, gyerekkoncert, tűzoltóautó-nézés, vállalkozói napok - minden hétvégére adódik valami.

Ha meg nincs semmi, akkor annak is örülünk. Hiszen vár az udvar, a rengeteg - gyerekes és felnőttes - tennivalóval. Az udvar elsősorban Robi territóriuma, de az egész család örömmel tesz-vesz a maga módján a szabadban. Szép napos időben, úgy vélem, vétek a szobában kuksolni. Finnországban eltöltött hat évem alatt egyet nagyon jól megtanultam: Értékelni kell a jó időt! Mert: ha ma jó idő van, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy 'beköszöntött a jó idő'. Hanem tényleg csak annyit, hogy 'ma éppen jó idő van'. Tehát holnap nagyon könnyedén lehet pont olyan vacak hűvös-szeles-esős idő, mint tegnap volt. És bizony a vacak hűvös-szeles-esős napokon is ki kell menni, mert túlontúl sok van belőlük az évben ahhoz, hogy ez elég indok legyen a bent maradásra.

A finneknél szokás napsütéses tavaszt kívánni egymásnak. Én is ezt kívánom mindannyiunknak!

A vidék ideje, ha emberek diktálnak benne, nem sokban különbözik a városi időtől: éjjelek és nappalok, munkanapok és hétvégék, ünnepnapok szabdalta évszakok, évek. Az ember által már elhagyott vidék ideje viszont inkább csak az évszakokra tagolódik, állapotok egymás utáni, észrevehetetlen folyamatokban történő váltakozására. Az időbéli kiterjedtség maximalizálása is egyfajta érzékelhetetlenség: ezért is lehetnek olyan sikeresek azok a time-lapse videók, melyek csírázást, virágzást, ébredést vagy pusztulást mutatnak. A folyamatot alakítják ember-léptékűvé. Amikor az ember öntudatlanul becsöppen egy-egy ilyen állapotba, önnön akaratának érvényesítéséig lehetősége van rá, hogy ő igazodjon a természet folyamatainak sebességéhez - kicsit tehát belekóstolhat abba a pozícióba, hogy milyen lehet újra és újra a semmiből kisarjadni, vagy épp több száz évet vegetálni egy ugyanolyan hosszú pusztulási stádium előtt. Vannak persze gyors, sőt észrevehetetlenül gyors folyamatok is, amelyek egyben hangossá teszik és ezáltal gyorsnak mutatják a környezetünket, de érezhetően nagyobb hatása és ereje van a fentieknek. Ránk is nagy hatást tesznek, még akkor is, ha az az illúziónk, hogy egy fűkaszálással, koronaalakítással bármit is befolyásoltunk. A hatás általában úgy jelenik meg, hogy kérdéseket kezdünk feltenni. Pl. olyanokat, hogy mi lehet a szerepünk nekünk, embereknek, a természetben? Ki kéne már mondani, hogy talán a sokszínűség megőrzése, megteremtése? vagy épp egész ellenkezőleg: a természet leigázása és technológia általi helyettesítése? Olyan, mintha mindkét úton egyszerre szeretnénk járni, miközben erőteljesen szelektálunk - nem pusztítunk legalábbis, csak előnyhöz-hátrányhoz juttatunk. A természet is ezt teszi, ha nem is annyira, hanem sokkal erőteljesebben, mint mi: rombol, károsít, elemészt. Erre azonban hamis önnyugtatás lenne hivatkoznunk, mikor mi is ezt tesszük. Zavart érzek és mégis megnyugvást: bármikor végleg kibillenhet a természeti egyensúly, és mégis egyensúlyban marad.

Amikor arról írok, hogy a növények és más élőlények sokszínűsége fontosabb egyikük-másikuk dominanciájánál, akkor arra az egy hónapra gondolok, amit áprilisban kihagytunk a blogon. Nem pihentünk, hanem mást csináltunk, és egy kicsit a természet folyamatait kerestük a társadalom sajátos körülményei között. Azokat a folyamatokat, amik nem látszódnak, de kihatnak az érzékelhető dolgokra. A társadalom nem természet, de alkotóelemei, az emberek egy része mégis természeti, így talán nyomokban annak szabályai is érvényesülhetnek. Be kell-e avatkoznunk, ha az egyensúly megborulását látjuk? vagy itt is számíthatunk ellensúlyokra? mi, vidéki kérdezők is lehetnénk-e talán az az ellensúly?

Igazán szép májust mindenkinek!

Rövid kertjelentés:
A gyümölcsfák már elvirágoztak....
A tulipánok és a nárciszok száradnak le.
Az akácvirágot most kezdik kóstolni a méhek.
A spenót, a borsó, a cékla, a répa, a mák már szépen erősödnek. A lóbab mindenkit kezd lekörözni. A paradicsom és a paprika mindjárt virágzik.
Új lakója is van a konyhakertnek: a seprűcirok - még sohasem láttam élőben, kíváncsi vagyok!

A borsos- és fodormentát, a citromfüvet már lehet inni.
Teljes pompájában virágzik a gyöngyvirág, a kakukkfű, a snidling, a tavalyról áttelelt körömvirág, a díszlen, és ma felfedeztem az első kinyílt borzaskatát is!

borzaskata

évelő len

Az eperágyások fehérek, mint a menyasszonyi fátylak, egy icike-picike gyümölcsre is rábukkantam. Amúgy pedig csupa kékség és lilaság a kert.

A ti kertetekben mi újság?

A hangokról Balázs tud professzionálisan írni, én maradok az érzelmeknél, a sejtéseknél, a megérzéseknél.
Szeretem, ahogyan a Faluság blognak nemcsak a szövegei, képei, hanem a hangjai is alakulnak: konkrétan, lásd Képeshangok, és átvitt értelemben is, mint a szerzők írás által megszólaló hangjai.
Három hónapja írunk!
Úgy látom, igazán egyedi hangon kezdünk megszólalni.
Nekem különösen izgalmas, ahogyan a blog szövegei az intertextualitással játszanak: nemcsak egy nagyobb, már létező szöveg- és műveltséghálózatra utalunk rendszeresen, hanem egymás írásaival is folyamatos játékban, állandó oda-visszautalásokban vagyunk. Külön szeretem, amikor egy írásból egy szálat valaki más folytat, gondol tovább, mélyít el.

Az evésen kívül egy másik nagyon fontos alapvető emberi igényünket elégítjük ki: dokumentálunk. Tulajdonképpen egy közösségi naplót kezdtünk el írni - ez lett volna induláskor az egyik célkitűzésem. Ha előre szaladok a jövőben, akkor azt kell mondjam, rögzítjük és ezáltal a jövő számára tesszük hozzáférhetővé, kutathatóvá azt, ahogyan most élünk, ahogyan most érzünk - ez fontos. Az egész emberiség kultúrtörténete a dokumentálásnak köszönheti létét. Írjuk önmagunkat és olvassuk önmagunkat, mert izgalmas, mert érdekes, mert ebből tanulunk.
Újra írott (írás alapú) kultúrában élünk. Mikor pszichológusok és kommunikációelmélészek sérelmezik a szóbeli emberi érintkezések csonkulását, elfelejtik kihangsúlyozni, hogy az írott anyag oldalán viszont pozitív a mérleg. Itt nem a kamaszok rövidítéseire, egyéni kódjaira gondolok - reményem szerint ezek az 'ifjúsági nyelv' kategóriájában fognak maradni, feltéve, ha mi, felnőttek, példát mutatunk, és írásunkban is igényesen fejezzük ki magunkat. Elég sok családbeli és baráti kamasszal állok viber-kapcsolatban, és az a tapasztalatom, hogy amennyiben nem viszonozom borzalmas helyesírási hibáktól hemzsegő szövegeiket, nem kezdem el használni az ő szlengjüket (miért is tenném, nem vagyok a bratyijuk), hanem megtartom az én választékos és igényes nyelvemet, szépen lassan ők is egyre figyelmesebb és egyre magasabb szinten kezdenek el írni, miközben mégis megmarad a frissességük, játékosságuk. Maguk között meg miért ne írhatnának pongyolán? A lényeg, hogy ezt is, azt is tudják használni. Tanulunk egymástól.

Bori tegnapi írásában írt arról, hogy milyen nehéz közeg a szakácsvilág. Én, mint óraadó tanár pillanthattam be az ő tantermi életükbe - mivel nem fognak érettségizni, ezért kommunikáció néven kellett lebutított magyar nyelv- és irodalmat tanítanom. Borzalmas tankönyv, idétlen elvárások, abszolút szakmaiatlan, életszerűtlen hozzáállás. Kiakadtam azon, hogy elvileg Bánk bánt kéne velük vegyek az egyik órán, a következőn pedig tanítsam meg az emojikat. Jól kinevettek, mikor azt feltételeztem, hogy számukra én olyasmiket képzelnék el kommunikáció címszó alatt, mint receptszövegek böngészése, étlap összeállítása, vagány feliratok készítése, képiség és szöveg viszonyának próbálgatása, elemzése - ami nekem is természetesen nagyobb kihívást és érdekesebb munkát jelentett volna. A műveltséget így is könnyen be lehetne csempészni: előbb-utóbb úgy is szóba kerülnének a régi szakácskönyvek, az Eszterházy-lajstromok, a főzés- és evéskultúra, innen pedig már csak egy szempillantásnyira van a divattörténet, a lakáskultúra és ezek megjelenése a szépirodalomban. Életszagú irodalom....
És most egy hónapnyi életszagú csendet szavaztunk meg magunknak - áprilisban szünetelünk, május elsején folytatjuk. Köszönöm, hogy vagyunk!
Mindennapi csemege az írás/olvasás - nekem különösen, mivel én látom őket először.
Egy vágyam lenne még: ha azok is mernének írni, akik eddig nem tették. Annyi minden vár még ránk, annyival színesebb lenne a blog!
Szerettem volna megszólaltatni anyáinkat, hiszen ők a maguk módján szüntelenül mesélnek. Az az ötletem támadt, hogy megkérem őket, hogy azokat a témákat, amiket érintünk, gondolják át ők is, emlékezzenek vissza, hogyan volt, hogyan csinálták, hogyan alakultak a dolgok. Sajnos az egyéni írást nem vállalták, de talán majd tudunk nyitni egy 'anyáink mesélték' rovatot. Jan Assman a Kulturális emlékezetben 40 évben állapítja meg a visszaemlékezés hitelességét. Hajrá!

Rituálék: halottak napja körül kiválasztunk egy szép napos hétvégét és anyuval együtt heten elmegyünk a nagyatádi temetőbe, a barcsi rokonokhoz és mindig megállunk az Ősborókásnál. Az egész kirándulás egy gyönyörűen koreografált visszaemlékezés: én vezetek, Balázs mellettem szendereg, anyu pedig beül a középső sorba, hogy mindenki hallja és már a Pécs táblánál indul a szendvicsosztás és természetesen a mese: az ő gyerekkorában.... Dédapám hogyan hajtotta a lovakat, mikor mit vetettek, mikor mit arattak, hogyan adták le a tejet, milyen krumplifajták voltak ritka kincsek, hogyan kocsiztak Babócsára mulatságra, Kacsótán lehetett kapni a legfinomabb tejfölt, hogyan segített dédanyámnak meszelni, kinek mi volt a feladata a disznóölésen, kinek milyen szokásai voltak.... Évi egyszeri közös csemege, amikor a halottaink tényleg újra velünk vannak.
Írjunk tovább, május elsején találkozunk!

Meg kell mondjam, kicsit irigykedve olvasom tavaszias beszámolóitokat. Számomra március-április az év legnehezebben elviselhető időszaka időjárás-szempontból, amikor már a hátam közepére kívánom a telet, a havat meg a mínuszokat. Ilyenkor legszívesebben időjárás-jelentési tilalmat rendelnék el Magyarország irányából. Na de ne búslakodjunk, előbb vagy (inkább) utóbb itt is beköszönt a tavasz. Addig is: menjünk könyvtárba, hiszen mi lehetne ennél remekebb program, amikor kint süvít a szél és a gyerekek is taknyosak?!

A könyvtár Alavus város központjában van, 7 kilométerre tőlünk. Autóval ez nem távolság, de erről már írtam.

Könyvtárba járni jó. Akkor is, ha ez jelenleg többnyire a gyerekrészleg látogatására korlátozódik. Én ezt cseppet sem bánom, szívesen kutakodom a gyerekkönyvek, cd-k és dvd-k között, már amennyire ez igencsak eleven gyermekeim mellett lehetséges. Olyan nincs, hogy ne találnék valami hasznosat vagy érdekeset. Legutóbb például ezen a könyvön akadt meg a szemem:

Nicsak, Reich Károly! Persze belelapoztam. A finn ábécéskönyv oldalait szeretett meseillusztrátorunk rajzai díszítik. Íme a magyar eredeti, Donászy Magda verseivel, ami ezennel fel is került a Magyarországról beszerzendő könyvek listájára:

Könyvek, cd-k, dvd-k - finn nyelven... Könyveket elvből nem olvasok finnül a gyerekeimnek; ezt meghagyom az anyanyelvűeknek. Úgyhogy olvasmány-téren a kevés szöveg-sok kép párosítás a nyerő. Szeretjük a keresgélős, böngészős, számolós könyveket, olyasmiket, mint például ez is:

Azt a pár mondatot gyorsan le lehet (tartalmilag) fordítani, az élvezeti érték csökkenése nélkül: Ki visel piros csizmát? Hol van a pókocska? Melyik bagoly csíkos? ...

A cd-ket és dvd-ket viszont igyekszem bevetni nyelvtanulásra is. Temérdek finn gyerekdal van már a fülü(n)kben. Amit sajnálok és nem is igazán értek: Ádámék az oviban nagyon ritkán énekelnek. Lehet, hogy megemlítem majd ezt a következő fogadó órán, hátha lesz valami változás...

Rajzfilmek. A könyvtárban fedeztem fel többek között a Maisa (angolul "Maisy") című dvd-sorozatot, ami egy fehér egérről szól. Magyarországon tudtommal nem vetítették. Vagy ismerős esetleg valakinek?

Maisa nálunk évekig sláger volt, Ádám rengeteg szót tanult meg belőle. Nyelvtanulás szempontjából azóta sem találtam ennél jobbat kisgyerekeknek. Sajnos Ádám mostanában nem igazán akar finn nyelven mesét nézni (és így aztán Botond se néz): valószínűleg zavarja, hogy nem érti olyan jól, mint a magyart. Bár ő nem mondja így ki, de észrevehetően jobban tetszenek neki és határozottan előnyben részesíti a magyarul beszélő meséket.

Úgy veszem észre, hogy Finnországban nagy súlyt helyeznek arra, hogy megszerettessék a gyerekekkel a könyveket, az olvasást. A könyvtár már a legkisebbeket is megszólítja a havonta egyszer a könyvtárosok által tartott igazán élvezetes meseórákkal (finnül "satutunti"). Sok kisgyerek vesz részt ezen a programon, többnyire a környező óvodákból.

Az iskolában is tovább buzdítják a gyerekeket az olvasásra és a könyvtárba járásra - ezt tapasztaltam. Mikor első osztályban voltam egy hónapig nyelvi illetve munkagyakorlaton, egy alkalommal könyvtárlátogatás óra volt, amikor átsétáltunk a könyvtárba, a gyerekek könyveket hoztak vissza, másikakat választottak, kölcsönöztek. Ha jól emlékszem, valami jutalom is járt a tanító nénitől minden elolvasott könyv után.

Judit, többször emlegetted már a könyvtárbuszt. Én meglepődve olvastam erről, mert restellem, de nem is tudtam, hogy otthon is van ilyen! Merthogy itt is van, jön a mi falunkba is, minden második kedden. Így néz ki:

Leea, a friss nyugdíjas angoltanárnő ismerősöm, aki most napjait túlnyomórészt olvasással tölti (és közben enyhe lelkiismeret-furdalása van, hogy még mindig nem állt neki az évek óta tervezett pincétől-a-padlásig lomtalanításnak..:-) mindig türelmetlenül várja a következő menetrend szerinti könyvtárbuszt, ami úgyszólván házhoz szállítja az általa óhajtott regényeket. Nekem általában nincsenek ilyen konkrét könyvbéli elképzeléseim, ráadásul nem is áll meg a közelünkben a busz (oda is csak autóval kéne menni...), úgyhogy mi nem látogatjuk. Ha mi nem is vesszük igénybe, azért nagyon jó dolognak tartom, hogy van ilyen. Végigjárja a környező falvakat, és megáll az összes iskolánál is. - Csak egyet nem értek: Ha van mozgó könyvtár, akkor vajon mozgó boltok miért nincsenek errefelé??

Végezetül egy érdekesség. Az alavusi könyvtár bejárati ajtaján van egy rés, amin nyitvatartási időn kívül be lehet dobni a visszahozott könyveket. Az ajtón belül a rés alatt pedig egy láda, amibe a könyvek belecsúszdáznak:

Hát nem remek? Bizony velem is többször megesett már, hogy amikor belenéztem a naptárba, ezt láttam: KÖNYVTÁR!! Azaz: 'Hűha, vissza kell vinni a könyveket!' Ilyenkor aztán nagyon jól jön ez a "palautusluukku", mert csak arra kanyarodok - hétvégén, este, bármikor -, behajítom és KÖNYVTÁR!!: pipa.

Nagytakarítás, nagymosás. Az idősebbek városban és falun egyaránt komolyan veszik azt a 'parancsot', hogy Húsvétra meg kell tisztulni, mégpedig kívül-belül. Ez is olyan megfoghatatlan, mégis a nők számára jól kitapintható követelmény - elvárás. A mindennapi beszélgetésekben egyértelműen (még ha udvariasan is) megjelenik, mint központi téma: Hogyan haladsz a takarítással?, Az ablakokkal készen vagy már?, Az ólat már kiganéztam, már csak meszelnem kell!, Látom, te is kivitted az ágyneműt a napra!, és így tovább.
Érdekes, finom tapogatózások ezek, helyezkedések, elhelyezések.

Az ablakpucolás mindig fontos aktus, hiszen a legláthatóbb (ezért a legneuralgikusabb pont?) felületről van szó, a ház szeméről, főleg ugye az utcafront felé.
Nagyon szeretem Rozi nénit, már említettem. A kicsi felső ablaka a konyhánknak az ő házuk oldalán lévő bejárati ajtajára néz - innen lesünk ki a másikra, hogy minden rendben van-e. Az első telünk utáni első tavaszon az az ablak kimaradt a nagy suvickolásból (már nem emlékszem pontosan, hogy nem találtam-e elég koszosnak ahhoz, hogy annak is nekiálljak, székre felállni, pepecselni, jajjaaaaj, vagy pedig tényleg elfelejtettem - sajnos valószínűbb az első változat, uff). Mikor mentem tojásért, meg is kaptam a finom megjegyzést: ha sietek, még Húsvétra az is bele fog férni. Nem bántás ez, nem piszokoskodás, hanem az idősek elvárása a fiatalabbak felé, hogy rendesen csinálják meg a dolgokat. Hogy egyszerűen rend legyen. És én jó kislány vagyok - ha még sokszor oly lázadó is -, tehát megpucoltam!

És ugye ne felejtsük el bevallani, hogy a hosszú tél után milyen sokkoló az első éles tavaszi fényben meglátni a szobát, a konyhát.... Hirtelen nem is értjük, hogyan nem vettük észre eddig, hogy ekkora kosz van, hogy ennyi minden csak úgy felhalmozódott, beporozódott, elhasználódott, elkoszlott. És ekkor elementáris erővel ránk tör a takarítás! És Balázsra a meszelés.... Ami azt jelenti, hogy utána is rám tör a takarítás.... Viszont az eszelős-meszelős takarítás után csudajó! Az illat, a látvány - ünnepi!

Ha kisüt a nap, végre nem gond a ruhaszárítás, a lemenő napot megelőzve mennek be a házba szép sorban a megszáradt ruhakupacok. A rutinosak azt is percre pontosan megmondják, hogy mikor érdemes bevinni a vasalnivalót ahhoz, hogy éppen annyi nedvesség maradjon a szövetszálakban, ami kényelmessé teszi a vasalást.

A falu nem nyerte meg a támogatást a csatornázásra, most egyedi gyökérzónás szennyvíztisztítók megvalósításához várjuk a pályázati eredményt. Zöldek lévén mi hiszünk benne és várjuk, sokan kételkednek és hitetlenkednek. Sokan pedig addig is a falut keresztülszelő patakba engedik a mocskukat, mivel a szippantás drága, tényleg drága. A házakból kiinduló gusztusos kis csöveken folyik az árokba, a patakba az illatos, néha kevésbé illatos lé. Nem is olyan lassan pedig belecsordogál a halastavakba - mi is szeretünk halat enni.

A loccsantás: gyerekkoromban a nyarakat Nagyatádon a dédszüleimnél töltöttem. Dédanyám meghatározó nő volt számomra, az elementáris földies nőiséget képviselte. Mezítláb, szoknyában, a kendő alatt kontyba font hajjal, mindig mosolyogva. A vízzel mindig spórolni kellett (mint most, csak most már erősebb a környezetvédelem jelszó, régen egyszerűen csak nem pazaroltunk - nálunk soha senki sem pazarolt - lagom!), folyó vízben semmit sem mostunk, a vájlingból pedig nem a lefolyóba ment a víz, hanem kiloccsantottuk a kertbe. Én is loccsantok, de dédanyám loccsantása az valami nagyon más volt, az olyan igazi, nagybetűs 'a loccsantás' volt: könyökből indult (semmi heves vállból erőlködés), diszkrét csuklómozdulat követte, majd a repülő víz halk súrlódása a levegőben, végül a plottyanás a földre - tökéletes célzás.

A csobbanás: a kertben állt egy hatalmas bádog kád, reggel kivittük a napsütötte fűre, vödrökkel feltöltöttük a kútból felhúzott vízzel, és délután már lehetett is mosakodni, játszani. A fürdés végeztével pedig kimertük a vizet a virágokra.
Mikor még csak kijártunk a házhoz lakhatóvá tenni azt, még kádunk sem volt, hanem, mint Fanni posztjában a gyerekek, beleültettük a skacokat egy-egy vödörbe. Szuper volt! Aztán fejlődtünk: beszereztünk egy hatalmas régi fateknőt és abba kerültek sorba a gyerekek. Esti zárásként kis vödrökkel mi is meregettük a virágokra az értékes vizet.

Pesten születtem, ott éltem 35 évig. Itt falun én vagyok a "kis pesti", a "pesti úrilány", de a közeli kisvárosban ugyanúgy vidéki vagyok, mint mindenki más, aki nem ott született (helyesebben nem oda, mert már egy jó ideje nem születik a városban gyerek, mert se kórház, se szülőotthon), vagy nem ott lakik.
Szóval a kisvárosban vidéki az összes környékbeli falvakból bejáró dolgozó és iskolás gyerek, és vidéki a más nagyobb városokból jövő "gyüttment" is. Itt falun pedig vidéki a másik falubéli, és az említett kisvárosi is.
Azt mondhatnák, hogy tehát a vidéki kifejezést pusztán helymeghatározásra szolgál, mégis mindig negatív tartalmat hallani ki belőle. De még ha a hangsúlyra nem is figyelek, a boltban, az iskolában, a rendelőben, mindenütt érezhető a megkülönböztetés. Nekem, aki a nagyvárosi jóléthez szoktam, viszont itt minden még a kisvárosban lévő dolgok is vidékiek, de inkább úgy mondom falusiak. Délután 4 és 5 között szinte minden kisbolt bezár, a péknél pedig fél ötkor csak az üres pultot tudnád megvenni, az orvos négykor hazament, szakorvos egy héten egyszer három hónapos várakozási idővel, kizárólag munkaidőben. Mozi egy hónapban egyszer. Színház detto. Miért? Nincs rá igény? Nekem van, de szerintem másnak is biztos lenne! Akkor miért nincs?

Igaz, azt vettem észre, hogy az emberek - és időnként magamat is beleértem - lusták. Lusták kimozdulni. Én is most, ha mozizni akarok, interneten teszem, ha jó sütit akarok enni, megsütöm magamnak, ha jót akarok enni elkészítem magamnak, mert a helyi étteremben hiába tudják, hogy milyen a rosé kacsamell, alapból mégis átsütik, mert rajtam kívül senki nem eszi meg véresen, mondván az még repül (ezzel együtt be kell valljam mázlim van ezzel az étteremmel, mert tudok nagyon jókat enni helyben, ha kedvem tartja). Az is igaz, hogy kimozdulni faluról, az program, amit előre meg kell szervezni, végig kell gondolni, ahogy azt a korábbi posztomban írtam. Nem ihatsz az ebédhez egy pohár bort, ha délután még moziba, cukrászdába, vagy vásárolni mennél. Tessék kérem előre gondolkodni, vagy mindent magadnak megcsinálni.

Azért persze van egy nagyon jó oldala is számomra a falusi létnek: a tér, a szabadság. Egy-egy fárasztó, sok utazásos nap után kiülni a teraszra és csak bámulni a kertet, élvezni a csöndet, megfizethetetlen. 20 perc után, mivel a zabszem a hátsómban, kimegyek a veteményesembe, körülnézek, nyáron kigyomlálok egy sor hagymát, borsót, mogyorót, egyebet; teljes rekreáció, agyzsibbadás, relaxáció.

A gyerekeket simán kiengedem. Nem program már, hogy kimegyünk a játszótérre, mert kimennek az udvarra, vagy az utcába és játszanak. A kiserdő szélén bunkert építenek, saraznak, pocsolyába gázolnak, és nyakig vizesen szaladnak haza átöltözni. Így a jó, szabadon.