Az én választott otthonom egy gyönyörű kis finn falu. Írásaimban apránként bemutatnám az itteni életünket, egy vidéki kisgyerekes család életét, és egyúttal mesélnék egy s mást a finnekről, szokásaikról, nyelvükről stb.

Egy karácsonyi emlékkel kezdeném, hiszen az ünnepek táján olyan sok szép eseményben lehetett részünk, amire jó visszagondolni. Számomra az egyik legkedvesebb egy szabadtéri program volt a szomszéd faluban, amelyre friss nyugdíjas tanárnő ismerősöm invitált minket. Ez tulajdonképpen egy kis erdei séta volt, lámpásokkal díszített ösvényen, havas fák között, a gyerekeknek karácsonyi meglepetés ígéretével. A séta közben rövid pihenők.

Első állomás: kolbászsütés egy erre a célra kialakított kis kunyhóban.

Az én 2 éves Botondom, aki feltartóztathatatlanul érdeklődik minden iránt, ami világít, rekord gyorsasággal fedezte fel és fújta el valamennyi kis gyertyát a házikóban. Bocsánatkérések... Az egyik homályos szegletben idős bácsi üldögélt szótlanul, észrevétlenül. Ő is kolbászt evett, végtelen ráérősen. Talán valahol az erdőben lakik, egyedül, reggeltől estig dolgosan, és most előbújt, hogy kicsit emberek között legyen, megmelegedjen. Mi viszont nem időztünk itt sokáig, karakán tanárnő ismerősöm indulásra buzdított: Menjünk, nézzük meg, hátha rejtettek el nektek valami ajándékot a karácsonyi manók!

Következő állomás: glögi és pipari. A "glögi" a mi forralt borunkhoz hasonló ital, mi itt természetesen gyümölcsléből készült alkoholmentes változatát kaptuk. A "pipari" (becsületes nevén "piparkakku", csak a finnek - sok más hosszú szavukhoz hasonlóan - lerövidítették) amolyan északi mézeskalács, jellegzetes fűszere a gyömbér.

Harmadik állomás: egy kis szerencsejáték. Átlátszó, aprópénzzel teli malacperselyt mutattak: Tippeljünk, mennyi pénz lehet ez összesen? Én bizonyára melléfogtam, hisz azóta sem hívott senki...

Az utolsó állomáson - egy düledező pajtában... - nem kisebb személyiség várta a gyerekeket, mint maga a Mikulás! Minden gyerekkel egyenként elbeszélgetett, és kedves kis csomaggal ajándékozta meg őket.

Karácsony környékén nagy érdeklődéssel figyeltem gyerekeim reakcióját olyan alkalmakkor, amikor (a) Mikulással találkoztunk. - A bevásárlóközpontban teljes közönnyel sétáltak el mellette. Akár egy felnőtt! - Egy reklámújságban megpillantva egy Mikulásos képet rendkívül jó megfigyelő nagyobbik (de mindössze 4 éves) gyermekem ezt a zavarba ejtő kérdést szegezte nekem: Miért van minden Mikulásnak ilyen nagy szakálla? - És most ez a harmadik találkozás. Örömnek, izgatottságnak semmi nyoma. Úgy kellett odatuszkolni őket a kedves öreg Télapóhoz. Az ajándéknak azért persze örültek végül.

Pedig korábbi ábrázolásokat elnézve Joulupukki (így hívják finnül a Mikulást, a "joulu" karácsonyt, "pukki" pedig bakot jelent) határozottan előnyére változott:

Szilveszter előtt jöttünk haza a karácsonyi családi látogatásból, és Bonyhádon álltunk meg egy nagyáruháznál vásárolni, szusszanni. Még sosem láttam azt a jelenetet, amikor leszedik a karácsony díszeket a polcokról és azon melegében kipakolják a magokat. Bizsereg az ember szíve és mancsa, lehet lassan konkrétabban álmodozni: mit hova és mikor és hogyan fog vetni, ültetni.

Új év - új magok: megfontolt tervezésen alapuló elementáris hit. Én is szeretem a magfogási procedúrát, szelektálva begyűjteni, szárítani, feliratozva elpakolni, hogy igen!, nemsokára elő lehessen venni és csak szórni, szórni, a többit meg a természetre bízni....

Mindig megfogadom, hogy kevesebb virág és több ennivaló lesz, de a kezem egyelőre még a szememnek és nem a hasamnak kedvez.

Szeretem Bonyhádot, a kisvárosi lét idilli megvalósulása. Tavaly nyáron eltöltöttünk ott egy kirándulós napot: megnéztük a Perczel-kúriákat, pizzáztunk, és természetesen csobbantunk a strandon. A gyerekek már tudják: ha a kulturális programot kellő érdeklődéssel mosolyogva végigcsinálják, utána övék a nap további része és biztosak lehetnek a megérdemelt fagyiban is. Szerintem ez így korrekt szülő-gyerek alku.

A régen jelentős pozícióval bíró nagycsaládok története nekünk is mindig izgalmas kérdés: mit lehet kezdeni az örökségükkel, a szellemi örökségükkel? A Perczel-kúriák siralmas jelenében is ott lapul a nagyság és különlegesség története.

Visszatérve a magokra és a jelentős családokra: eszembe jutott, hogy 1934-ben, Az én falum megjelenésének évében hunyt el Mauthner Ödön, akit a szakirodalom a magyar vetőmagtermesztés úttörőjeként tart számon. Életútja és munkássága különösen figyelemre méltó abban a tekintetben is, hogy a kereskedelmet és a szakmai életet zseniálisan kapcsolta össze.

2014-ben két könyv is megjelent a II. világháború előtti Magyarország gazdasági életét uraló családokról, a Mauthner-Chorin-Weiss-Kornfeld famíliákról. Szegedy-Maszák Marianne és Kornfeld Tamás könyve is nemcsak sok-sok tanulsággal szolgál, hanem sokrétű bepillantást enged ennek a korszaknak a társadalmi, gazdasági életének pezsgő pillanataiba is. Engem különösen az iregszemcsei birtok működtetése, a bevezetett újítások leírása ragadott meg, gondolkodtatott el. Kíváncsi lennék, hogy Mauthnerék ismerték-e a bólyi Monteneuvo családot - ugyanaz a kor, ugyanolyan zseniális gazdálkodók, hasonlóan előnyös anyagi lehetőségek.... Na, ez már tényleg pletyka....