Karácsonyi olvasmányok és ablaktetkó

Nekem ősidők óta egyet jelent a karácsonyi szünet a folyamatos, kuckós olvasás élményével, csak a tartalom változott: gyerekkorban mesekönyv, kiskamaszkorban pöttyös könyv, később komoly könyvek, sok vers, majd érettségi tételek, egyetem alatt szigorlati olvasmányok, de onnantól kezdve, hogy lediplomáztam, bármilyen olvasmány, ami egyszerűen csak jó vagy érdekel, kaptam vagy ajánlották. Alapjáraton is képes vagyok órákig elveszni egy könyvben, de karácsonykor aztán hatványozottan, noha anyaként azért némi tervezést igényel ez a hobbi (hát, a tervezés sokszor kimerül annyiban, hogy addig játszunk-eszünk-iszunk, amíg a többiek kimerülnek, én meg végre leülök olvasni éjszakába nyúlóan a családom békés hortyogásától övezve). Nem volt ez idén sem másképp, az ember (asszony) felnőtt fejjel már ragaszkodik a hagyományaihoz (értsd: rugalmatlan, morcos vénasszonyhoz kezd hasonlítani, ha valaki megzavarja szent szertartásait).

1. "La beauté est partout."
Na, ezt nem én mondtam, ilyen komplex francia mondatokat, amelyekben egy alany és egy állítmány is található, egyelőre nem generálok (nem vagyok én Chomsky vagy éppen google fordító), ez, kérem, Auguste Rodin saját bejáratú mondata, mely szerint "a szépség mindenhol jelen van". Gyönyörű, nem? Erre a gyöngyszemre Nicolas Barreau egyik könyvében leltem rá és most szembesültem vele, amikor kicsit kutattam utána, hogy Nicolas Barreau nem is Nicolas és nem is Barreau. Hogy kicsoda, voltaképpen senki nem tudja, kivéve talán az ügynökét, de találgatások szerint se nem francia, se nem férfi annak ellenére, hogy a könyvei borítóján mindig ugyanaz a szöveg jelenik meg róla, miszerint egy párizsi könyvesboltban dolgozó fiatal férfi, aki a Sorbonne-ra járt és noha szereti az irodalmat, nem életidegen könyvmoly, a fotón pedig egy jóképű fiatal férfi mosolyog a fényképezőgép lencséjébe. Hm. Szépen vagyunk, nem elég, hogy tetszenek a könyvei, máris egyenesen beleszeretek, amiért még játszik is ezzel az írói álnév-dologgal. Micsoda persona, azaz perszóna (ha hinni lehet a találgatásoknak)! (Eddig is fúrta az oldalamat, miért németből fordítják ezeket a regényeket, ez mégiscsak gyanús, de most már kiderült, hogy tényleg az.)
Úgy tudom, eddig négy regénye jelent meg, az elsőt egy velencei utazás alatt sikerült elolvasnom és azonnal megfogott, azóta elolvastam mindet, sőt, arra ragadtattam magam, hogy meg is vettem őket. Meghat és lelkesít, hogy mindig kiemeli az élet hétköznapi szépségeit, jó karaktereket talál ki, van benne izgalom és romantika, de megfejtendő titok és csavar is, jók a mondatok (feltételezhetően tehát a fordító is) és a világa tele van olyan dolgokkal, amiket én is szeretek. „Vintage” jó értelemben, azaz kavarognak benne kézzel vagy írógéppel írt levelek és mesék, művészet, nem elcsépelt, noha remélt egymásra találások, rokonszenves és életszagú, egyedi jellemű karakterek, festett képeslapok, régi filmek, mozi, levélnehezékek, papírbolt, kék szín, tenger, múlt századi, századfordulós életstílus jegyei itt-ott, a kézműves élet nyomai a hétköznapi Párizsban – egyáltalán, a rokonszenves francia „savoir vivre”: életszeretet, életélvezet és életigenlés elegánsan, az intellektust sem nélkülözve, noha persze mély filozofálást nem kell várnunk tőle. Egy sereg dologról azt gondolja, amit én és még meg is tudja írni. A fent idézett mondat pedig a „Párizs mindig jó ötlet” c. legutóbbi regényéből van, mindenkinek ajánlom figyelmébe (a többit is).

2. Homo deus
Zita írt erről a könyvről korábban, mégpedig a pázsit kapcsán, miszerint a pázsit egy darabka jólét fitogtatása, ha úgy tetszik és minél több és nagyobb van belőle, annál inkább kifejezzük vele (már aki), hogy mekkora vagyonunk van (már akinek). Az előkertek pl. Amerikában (meg amúgy bárhol) ennek a kisebb-nagyobb jólétnek a csökevényesedett kifejezései manapság is, és jó érzéssel töltheti el a kispolgárt, hogy már ő is megengedheti magának a szépen nyírt zöldet, ha a nyolc, garázsban tartott Bentley-t nem is.
Hát, kérem szépen, személyesen meggyőződhettem róla, hogy nem arról van szó, hogy Zita titokban pázsit-kutató, aki a fent említett Barreau-hoz hasonlóan álnéven publikálja fűfélékről és kerti törpékről szóló értekezéseit, hanem tényleg ez a Harari nevű jóember írt egy Homo deus c. könyvet, ugyanis a karácsonyfa alatt másokkal együtt ott hevert (mármint nem az író, hanem a könyve) – nagy örömömre. (Harari neve meg a könyv címe azóta némi átalakuláson esett keresztül a családi szótárban: az íróból Harakiri lett, a könyvet pedig viccesnek találták egyesek Wolfgang Homodeus Mozartnak átnevezni, de ezekért nem vállalok felelősséget, a kedves Olvasók kérdezzék meg orvosukat vagy gyógyszerészüket, hogy az ilyesmi milyen határig normális...) Annak idején az őskorban szereztem egy filozófia diplomát is, de annyira megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy belőlem rendes filozófus sosem lesz (csak rendetlen), csak tanár („aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja” alapon), hogy azóta sem sok időt töltöttem el filozófiai művek olvasgatásával, pláne amióta megszülettek a gyerekeim és mindenhova egy, majd hamarosan máris kettő, végül három gyerekkel vonultam/totyogtam/másztam el. Persze a gyerekek és a filozófia viszonya nem egy paradoxon önmagában (másoknak), de legalábbis megszállottnak kellett volna lennem ahhoz, hogy az elmúlt 12 évben akár csak a látszatát is fenntartsam filozófiai lelkesedésemnek (ami azért persze még van). Nem vagyok megszállott, ebből is látszik. A Homo deusba viszont azonnal beleolvastam és olyan szellemi kalandban van most részem, amilyenről még Zita pázsit-írása alapján sem álmodtam volna (pedig a pázsit még a filozófiánál is jobban lelkesít). A kérdésköre elég komplex ahhoz, hogy jól el lehessen benne veszni és közben azt is el lehessen felejteni, miért nem mindennel értünk egyet, sőt, a leginkább arra késztet, hogy azonnal leüljünk a szerzővel mindezt élőben is átbeszélni és ha ő véletlenül éppen nem elérhető, hát a Férjjel tegyük ugyanezt (amitől viszont pár óra után párját ritkító feleséggé lépünk elő, amennyiben a sok fejtegetéstől a Férj haja hullani kezd, miután jobban őszülni nem tud). A komplexitás mellett azonban szigorúan logikus, rendszeres és új szempontokat, összefüggéseket világít meg, ráadásul részletesen belemegy és kiveséz minden jelenséget, amit tárgyal, ezzel az alapossággal pedig már önmagában nagyon meg vagyok elégedve, arról nem beszélve, hogy mindezt a hétköznapi ember normális, természetes szókincsét használva ismerteti, tehát még én is értem, sőt, meg is tudom jegyezni az érvelési struktúrát, ami kifejezetten tetszik. Haririt olvasván az ember (ha asszony) maga is okosnak kezdi érezni magát és az a könnyedség, amivel elhiteti velem, hogy ezt akár én is kitalálhattam volna, hiszen teljesen megértem, lenyűgöző és egyben nagyvonalú, hiszen természetesen nem találhattam volna ki semmi ehhez foghatót, egyszerűen csak van, aki tud magyarázni és van aki nem (na, utóbbi esetben aztán előkerül a sok terminus technicus, az olvasó meg főhet a saját levében). Így ezt is jó szívvel ajánlom mindenki figyelmébe, már csak azért is, mert a XXI. század emberi próbálkozásait latolgatja és mivel ebben élünk, hát minket is érint, akár tetszik, akár nem.

3. Bonjour, Madame
Tavaly egyszer szembejött egy olyan című könyv, hogy „Nem harap a spenót”. Hát már a cím is tetszett, a könyv meg még jobban, mert a francia nevelési stílussal foglalkozik, mégpedig angolszász nézőpontból, ami, ugye, sokkal ismerősebb. Kiderült jó pár dolog, amit elmulasztottam a gyerekeim korábbi nevelési szakaszában és ezek már nem is hozhatók vissza (jaj, most mi lesz?), de egy sereg dologgal kapcsolatban meg olyan felszabadító hatással volt rám, hogy már az sem zavar, hogy elmulasztottam bármit is (kit érdekel?). Egy bizonyos Pamela Druckerman írta ezt a remek és szórakoztató könyvet, amely egyébként érdekes kitekintéssel szolgált a női szerep francia értelmezésére is. Ez a kitekintés bővült ki egy új könyvvé, mégpedig „Bonjour, Madame” címmel, melynek alcíme „A kortalan nők kézikönyve” szintén rokonszenvesnek tűnt. Nem mondom, hogy minden oldalon vettem a szerző sajátos humorát, de a története és megfigyelései határozottan tetszenek és mivel magam is közelítek a 40-hez (márpedig ez a könyv a negyvenes női állapot különböző problémáit, kihívásait, kérdéseit világítja meg), aktuálisnak is érzem meg át is érzem.

4. Ablaktetoválás
Hogy micsoda? Igen, ilyen marketing-fogásnak is mondható elnevezéssel álltam elő egy teljesen egyszerű díszítési technika kapcsán. (Nem véletlenül dolgoztam majdnem kerek hét esztendeig egy zenekarnak és próbáltam a koncertjeiket elsózni számtalan külföldi nyolcvanésahalálközött-korú néninek meg bácsinak, akik mai világunkban a jazz-klubokat vezetik. Olvastam én Wolf Gábor marketing bibliáját is, ami utólag elég vicces, tekintve hogy egyáltalán nem érdekel semmi ilyesmi, de még az a könyv is nagyszerű volt, bár voltaképpen egy bölcsész amúgy is kóros könyvolvasási-hormon túltengéssel jön a világra, szóval végül is nem érdem. De kár, már azt hittem...) (Wolf Gábor egyébként a Marketing Commando vezéralakja, ami elég félelmetesen hangzik és tessék is jól vigyázni, mert megvetet a gyanútlan fogyasztóval bármit és egyből vásárlóvá farag minket, akár akarjuk, akár nem. Csak óvatosan!) Szóval van egy vékonyabb vagy éppen vastagabb hegyű fehér toll, ami bármilyen anyagra fog (átlagos papírboltokban is kapható) és ezzel az ember (de főleg az asszony, mert annak jut eszébe ilyesmi) írni kezd valami neki kedves dolgot az ablakra vagy a tükörre. És látja az asszony, hogy ez jó. Ezután némi rafinériával a függöny nélküli ablakra apró szívecskék és pöttyök váltakozásának segítségével csipkemintát rajzol egy darabon. És látja az asszony, hogy ez jó, sőt még jobb. Térül-fordul és a konyhai ablakra megrajzol egy olyan virágmotívumot, ami már a családtagokat is szimbolizálja. És látja az asszony, hogy ez jó, sőt, eddig ez a legjobb. Így készül el az ablak- és tükördíszítés a lakás több pontján, és több napi buzgó inspiráció-keresés és alkotás (meg a rosszul sikerült ábrák levakarása) után az asszony megpihen és bezsebeli a látogatók „ó, de klassz” és „milyen ügyes” és „jaj de szuper, nekem is csinálsz egyet?” kezdetű dicshimnuszait. Az asszony tehát áldja a kreativitását és a papírbolt alternatív kínálatát, estére pedig elnevezi ezt ablak- illetve tükörtetoválásnak.
Valamiért nem véletlen, hogy az első ilyen kedves mondat, amit kiírtam, Brillat-Savarin, az egyik francia főfőgasztroguru (eredetileg jogász) mondása: “To invite a person to your house is to take charge of his happiness for as long as he is under your roof.” vagyis „Meghívni valakit az otthonukba annyi, mint felelősséget vállalni a jóllétéért mindaddig, míg a fedelünk alatt marad.” Nem véletlenül az angol verziót idéztem (hát, igen, persze akkor még nem tanultam franciául, mondhatná a kedves Olvasó és igaza lenne) – ezt egy Judittól kapott fantasztikus amerikai receptkönyvben olvastam először, amely könyvről megint regélni lehetne egy jó sort, mert minden, de minden egyes illusztrációja és betűje kézzel rajzolt, írott: Susan Branch: The Heart of the Home. Szóval ez a mondás fogadja nálunk a vendéget, mert éppen a bejárati ajtóval szemben lévő tükörre írtam ki, noha nem túl nagy betűkkel, hogy azért lássuk magunkat, amikor épp meg akarjuk csodálni bámulatot keltő külsőnket. (Ez a vendégváró mondat ugyan senkit nem hat meg, aki nem beszél angolul vagy nem szemüvegben érkezik, de majd kiírom francia eredetiben is. Hátha. Netán innentől kezdve nagyítót adok a vendég kezébe, amikor elveszem a kabátját. Vagy hasonlók.) A kedves mondat után pedig már jött a többi is magától, pillanatnyilag éppen a fent említett „La beauté est partout” van kiírva a fürdőszobai tükörre, amúgy biztatásként, amikor az ember a hajnali gyűrött orcáját próbálja megvizsgálni a még bedagadt szemei erőteljes és hasztalan kinyitási erőfeszítései ellenére (jobb csukott szemmel a reggeli teát főzni, én mondom). A csipkeminta meg egyéb díszek pedig csak úgy születtek, aztán a legnagyobb gyermek is ihletett kapott, végül Anyám, akinek megrendelésre dolgoztunk (és nyáron megállapíthattuk, hogy azóta sem pucolta meg a tükröt!).
Úgyhogy várjuk a további megrendeléseket, igényeiket küldjék küldjék nyugodtan a Faluság központi email címére, továbbítják.:)

Bio nők

Nekem valahogy mindig azt tanították, hogy a könyvtárba az ember céltudatosan megy keresni - mint az üzletbe bevásárolni, akkor megyek oda, ha tudom, hogy mire van szükségem. Fiatalkorom régi pécsi Megyei Könyvárában is ezt erősítették meg: 'Miben segíthetek?', 'Mit keresel?'. Zárójelben megjegyzem, természetesen ez egy kamasznak sokszor tényleg életmentő, hiszen megkímélik a látványos ügyetlenségtől, miért nem találom?!? Azt is megemlíteném, hogy ebben a könyvtárban tanítottak meg a könyvtárosok kutatni. Komolyan vettek, kerestek, ötleteltek, sőt tudatosan ajánlottak és felépítve a haladási sorrendet toltak előre az úton. Köszönöm!

Az épület, a légkör, a miliő számomra sokat jelentett, hiányzik, főleg, hogy a gyönyörű copf stílusú épület a mai napig üresen kong és csak az enyészet és a gaz tör utat boldogan magának. Ugyebár már megint a növényeknél vagyunk! A fájdalmat szeretem kreatív energiává alakítani (a boldogságot jobban), így sikerült egy ültömben recehorgolással kiírni, hogy ZÁRVA.
1-es tűt és hófehér Honleány horgolófonalat használtam - ilyenekkel készítettem egyébként az összes függönyünket.

enter image description here

Mikor bátrabb könyvtározó lettem, rájöttem, hogy a könyvkeresésnek nem az irányozottság a legjobb módja. Megtanultam andalogva figyelni, csak nézelődni, mint mikor az ember egy új városba érkezik és beszippant, szemlél, hogy azután nekivágjon a kalandnak. A könyvespolcok között sétálva és nézelődve találom a mai napig a legjobb könyveket - mármint a számomra éppen aktuálisan legfontosabb műveket. Idővel aztán persze az ember ötvözi a kétféle technikát: két tudatos keresés közben andalog egy kicsit, és már meg is telt a bevásárlókosár.

enter image description here

Mióta vidékre költöztünk a szellemi bevásárlásaimat helyben tudom megoldani - hurrá! és éljen! -, hiszen a faluba kéthetente jön a könyvtárbusz. Imádom! Bármit meg lehet kérni és kihozzák! és ha andalogni nem is, de ácsorogni itt is igazán hatékonyan lehet - ami természetesen a könyvtárbusz anyagát összeállítók érdeme. Újabb hatalmas köszönöm!

Igyekszem ám a lényegre térni és nem túl sokat andalítani, nos, Fráter Erzsébet egyik könyvét, nevezetesen az Egzotikus piacokon címűt így fedeztem fel.

enter image description here

Botanikai leírások, gyönyörű növény- és piaci fotók, kultúrtörténeti adalékok, növények főbb felhasználási módjai, receptek - a fűszerpolcról nap mint nap használt tasakok új életre keltek, én meg új tudástárral gyarapodtam.

Legújabb könyve tavaly jelent meg A biblia növényei címmel és a karácsonyfa alatt várt rám. Hősiesen megvártam, mire az összes legó felépült és csak utána fogtam bele, jól tettem! Gyönyörű!

enter image description here

Az egzotikus piacokhoz hasonlóan gazdag munka: a Szentföld földrajzától és mezőgazdaságától elindulva kanyargunk végig a gabonaféléken, a gyümölcsfajtákon, a zöldségeken, a fűszer- és gyógynövényeken, a füstölő- és illatszereken, a vadvirágokon és gyomnövényeken át múlton és jelenen, mindez pontos idézet- és forrásmegjelöléssel, remek képekkel színesítve. Az olyan ismertnek vélt növényekről is, mint a tönkölybúza, a len vagy a dió, számos új adalékot tudhatunk meg.

Az elmúlt év másik nagy könyvélménye Jane Goodall növényekről! írt munkája: A remény magvai - a növények varázslatos világa, mely már 2014-ben megjelent - és bár szeretem és ismerem Goodall munkáit, ezt valahogyan csak három év késéssel fedeztem fel.

enter image description here

Azonnal megvettem! Végre ő is ír a növényekről! Személyesen, mondhatni - jó értelemben - nőiesen ír, de nem szépít, nem kendőz, a szokásos szókimondás, de immár mélyen megértő bölcsességgel átitatva. Botanika, kert, mezőgazdaság, élelmiszeripar, gasztronómia, élvezeti- és luxusnövények, ruházkodás. Ez a könyv döbbentett rá, hogy minden-minden, amit eszünk és iszunk, amit viselünk, és amivel ápoljuk magunkat, amit belélegzünk, amiben lakunk, az mind-mind növény.... Külön örültem, hogy végre ő is kimondja, mit jelent egy kert - erről majd még szeretnék írni - nemcsak az idilli gyerekkort, hanem a természet szeretetét és a természetvédelem kezdetét, ami átadható, tanítható.

Beatrix Potter

A falu buszmegállója néha kisebbfajta női klubbá szokott alakulni, amikor egyszerre két irányból is érkezik busz, hazatérők, hazatérőket várók, indulók és indulókat kísérők - pár perc önfeledten csicsergős információcsere. Egy ilyen pillanatnak köszönhetem a Miss Potter című film megszerzését. Erzsitől kaptam, aki az egyik nagyon szép házban lakik, mikor az Anna a zöld oromból című filmsorozat 'értelmes emberi történéseiről' beszélgettünk. (A Lego újságja szerint idén tavasszal döntenek arról, hogy piacra dobják-e a Zöld Ormot. Én drukkolok, hogy megvalósuljon!)

enter image description here

Ritkán nézünk meg egy filmet egy héten belül kétszer. A Miss Potter-t megnéztük a gyerekekkel és nélkülük is.

enter image description here

Lassú, szűkszavú film - elementáris gesztusokkal és képiséggel. Miért, hogy a lassan hömpölygő történetvezetésű alkotásokról, legyen az film, vagy könyv mindig sokkal többet beszélgetünk, mint a pörgős meséjűekről? Mindig lenyűgöz, ahogyan a gyerekek megfigyelik, ahogyan értelmezni próbálják a ki nem mondottat, az elhallgatottat, vagy a csak éppen érzékeltetettet. Ahogyan szavakat keresnek a sejtésekre, a benyomásokra - rengeteget tanulunk belőle.

A film Beatrix Potter életét és szellemiségét meséli el. Számtalan gyerekkönyv szerzője és illusztrátora, többek között Nyúl Péter, Nyuszi Benjamin és Kacsa Jolán megalkotója.

enter image description here!enter image description here

A Sony 2015-ben megszerezte a jogokat és most februárban már érkezik is Nyúl Péter élőszereplős játékfilm változata az amerikai mozikba. Nem tudom....

Próbálom pozitívan zárni soraimat, de csak az jut eszembe, hogy mennyire szíven ütött, mikor arról olvastam, hogy gombatani megfigyeléseit és rajzait felsőfokú végzettség híján, nőként, nem tudta közzétenni. Rajzainak segítségével talán a mikológia is közelebb került volna hozzánk.

enter image description here enter image description here

A magokról

Szilveszter előtt jöttünk haza a karácsonyi családi látogatásból, és Bonyhádon álltunk meg egy nagyáruháznál vásárolni, szusszanni. Még sosem láttam azt a jelenetet, amikor leszedik a karácsony díszeket a polcokról és azon melegében kipakolják a magokat. Bizsereg az ember szíve és mancsa, lehet lassan konkrétabban álmodozni: mit hova és mikor és hogyan fog vetni, ültetni.

Új év - új magok: megfontolt tervezésen alapuló elementáris hit. Én is szeretem a magfogási procedúrát, szelektálva begyűjteni, szárítani, feliratozva elpakolni, hogy igen!, nemsokára elő lehessen venni és csak szórni, szórni, a többit meg a természetre bízni....

enter image description here

Mindig megfogadom, hogy kevesebb virág és több ennivaló lesz, de a kezem egyelőre még a szememnek és nem a hasamnak kedvez.

enter image description here

Szeretem Bonyhádot, a kisvárosi lét idilli megvalósulása. Tavaly nyáron eltöltöttünk ott egy kirándulós napot: megnéztük a Perczel-kúriákat, pizzáztunk, és természetesen csobbantunk a strandon. A gyerekek már tudják: ha a kulturális programot kellő érdeklődéssel mosolyogva végigcsinálják, utána övék a nap további része és biztosak lehetnek a megérdemelt fagyiban is. Szerintem ez így korrekt szülő-gyerek alku.

A régen jelentős pozícióval bíró nagycsaládok története nekünk is mindig izgalmas kérdés: mit lehet kezdeni az örökségükkel, a szellemi örökségükkel? A Perczel-kúriák siralmas jelenében is ott lapul a nagyság és különlegesség története.

Visszatérve a magokra és a jelentős családokra: eszembe jutott, hogy 1934-ben, Az én falum megjelenésének évében hunyt el Mauthner Ödön, akit a szakirodalom a magyar vetőmagtermesztés úttörőjeként tart számon. Életútja és munkássága különösen figyelemre méltó abban a tekintetben is, hogy a kereskedelmet és a szakmai életet zseniálisan kapcsolta össze.

2014-ben két könyv is megjelent a II. világháború előtti Magyarország gazdasági életét uraló családokról, a Mauthner-Chorin-Weiss-Kornfeld famíliákról. Szegedy-Maszák Marianne és Kornfeld Tamás könyve is nemcsak sok-sok tanulsággal szolgál, hanem sokrétű bepillantást enged ennek a korszaknak a társadalmi, gazdasági életének pezsgő pillanataiba is. Engem különösen az iregszemcsei birtok működtetése, a bevezetett újítások leírása ragadott meg, gondolkodtatott el. Kíváncsi lennék, hogy Mauthnerék ismerték-e a bólyi Monteneuvo családot - ugyanaz a kor, ugyanolyan zseniális gazdálkodók, hasonlóan előnyös anyagi lehetőségek.... Na, ez már tényleg pletyka....