Éppen egy temetésről jöttem, amikor az autórádióban hallottam a szomorú hírt, hogy meghalt Csukás István. Érdekes, az összes híradásban „meghalt”, és nem „elhunyt”. Nem tudom, mi alapján hal meg vagy huny el valaki a médiában. Nekem aki „elhunyt”, az egy kicsit finomabb, árnyaltabb, azt olyan szépen csinálja. Aki „meghalt”, az sokkol. Akár rendes ember volt, akár halálraítélt, ezzel a fogalommal súlyosan tudatja velem, hogy nincs tovább. Amennyire szeretem Csukás István életművét, és ezáltal őt, engem az is sokkolt volna, hogy „elhunyt”, és csak egy leheletnyivel lett volna finomabb a szomorú történés, de mesés világához mégis barátságosabb.
Mert amikor egy idős ember hal meg, szomorúan, de belenyugodva fogadjuk el az élet kegyetlen rendjét. Azonban a közismert személyeknél elfelejtjük, hogy a természet törvényei rájuk is érvényesek, és örökös életművük őket is halhatatlanná teszi. De így szó szerint. Ezért állunk döbbenten a hír előtt, hogy elhunyt Csukás István.
Tavalyelőtt nyáron beléptem Kaposváron egy könyvesboltba, ahol a gyerekkönyv osztályon a teljes Csukás életmű le volt akciózva. Veszett vadállat módjára vetődtem a középső gondolán tornyosuló remekművekre. Süsük és Süsükék landoltak a kosaramba, a Mirr-Murrt átugrottam, az valahogy sose érintett meg. A Pom Pomoknál végleg összezavarodtam, a Festéktüsszentő Hapci Benő biztosan megvan, de a többieknél már keverem, hogy mit láttam és mit olvastam annak idején. Nagy kosárral indultam volna a pénztár felé, amikor rájöttem, hogy ez még leárazva is combos lesz. Kelletlenül átválogattam a kollekciót, és maradtam a Süsüknél (de abból mindjárt kettőt, mert a tesóm kisgyerekének is vettem, vagy neki magának).
Akkor csak sóhajtozva átlapoztam A téli tücsök meséit, mert Virág akkor végezte a második osztályt, és éppen túl voltak a kötelező olvasmányon. A könyvtárból kölcsönözte, így elmerengtem, hogy emlékül megvehetném. Annyi eszem persze nem volt, hogy Zsigának is kelleni fog, hiszen ő még csak akkor készült isibe. Azóta persze már ő is másodikos, így immáron saját példányunk lett belőle. Én pedig hallgathatom a gyerekeimtől az írógép billentyűire tévedt tücsök nyári kalandjait.
Tisztán emlékszem, amikor elkészült a Süsü bábfilm. A TV-ben csak sátoros ünnepek idején vetítették. Olyankor leállt a gyerekvilág. Mindenki azt nézte, és igyekezett a vidám élmény minden pillanatát megjegyezni, hogy kitartson a következő karácsonyi vetítésig. Nem volt se mesecsatorna, se DVD, de még videókazetta sem. Erre a TV-sek is hamar rájöttek, ezért briliáns módon megcsináltál a bábfilm hanglemez változatát. Az egyszerűbb lelkek azt gondolhatnák, simán lemezre másolták a filmek hanganyagát. De nem, ennél ez sokkal profibb munka volt. Az összes színésszel újra felvették hangjátéknak. Azoknál a jeleneteknél, ahol nem lett volna elég csak hallani a poénokat, ott plusz szöveget írtak bele, hogy elmondhassák amit látnunk kellene. Pl. az öreg király nem lát ki a palota erkélyéről, így a kancellár meséli el neki, hogy hogyan zajlik a bajvívás Süsü és a királyfi között. Tüneményes!
Már Fonyódra jártam a gimibe, amikor észrevettem, hogy a teljes lemezsorozat kapható a Balaton Áruházban. Zsebpénzemből azonnal megvettem a húgomnak karácsonyra. Azonban az még olyan messze volt, hogy addig nem lehetett Süsü nélkül maradni. Kifundáltam, hogy szombaton délutánonként, amikor a tesóm hittanra ment a templomba, egy-egy lemezt meghallgattunk anyuval. A múlt század nyolcvanas éveiben még akkora volt a szabadság, vagy a bátorság, hogy isibe is egyedül jártunk, és a templomba is a tiltott hittanra. Így simán belefért a titkos lemezhallgatás, amíg a meglepetés várományosa gyanútlanul hitéletét intézte. Rengeteget nevettünk anyuval, ahogy a bájos történeteket hallgattuk. A dalok és a poénok észrevétlenül ivódtak be elménkbe. És arra is akkor jöttem rá, hogy Süsü nem is a gyerekeknek szól. Az összes archetípust megjeleníti az ostobától a számítóig, a nemes lelkűtől az érzelmesig. Csak legyen rá fülünk!
Amikor Zoli, a férjem még nem volt a férjem és még nem is sejtettük, hogy az lesz, éppen búcsúztam tőlük, mert másik munkahelyre mentem dolgozni, fiatal kollégám, vagyis ő, virtuális virágcsokrot állított össze a nekem fontos növényekből. Mivel biosz tanár voltam, nagy gondossággal, pompásan válogatta össze azokat a virágokat, amiket hozzám társított, és a leírásukat egy-egy gyerek olvasta fel. Volt közte tulipán, nefelejcs, meg csupa szépség. Az egyik növényről azt írta: Csak a mesékben létezem, megóvlak a sárkányoktól. Ez volt a sárkányfű. Tudta rólam, hogy „sárkány ellen sárkányfű”. De jó, hogy ő lett a férjem!
Hat évvel ezelőtt Balatonszárszón megnéztük Virággal a Süsüt a Csukás István színházban. Mivel Zsiga még alig másfél éves forma csepp gyermek volt, nem várhattuk, hogy türelme kitart az előadás végéig, ezért Zoli kint sétált vele a parkban. Ahogy vége lett a darabnak, Virággal vidáman mentünk ki megkeresni őket. Zoli fennhangon kiabált felénk, hogy gyorsan menjünk oda hozzájuk. Az előtérben Csukás Istvánnal álldogált, minket vártak a közös fotóhoz. Valakit megkértünk, hogy kapjon le bennünket. A nagy mesélő látványa valószínűleg annyira megigézte az ismeretlen fotósunkat is, hogy az előttünk álló Virág lányomat figyelmen kívül hagyva, csak mi látszunk a képen. Így Virágnak csak az egyik kezével és fél hajcsatjával van közös fotója vele. Nem így Zsiga, akiről Zoli később mesélte, hogy éppen ott tébláboltak a színház előtt, amikor jött az író. Zoli megkérte, had fotózkodjanak vele. Igen ám, de kezében a kisgyerekkel, nem tudta előkotorni a fényképezőt, így megkérte Csukás Istvánt, hogy fogja meg addig Zsigát, míg előkeresi a gépet. A legnagyobb természetességgel kapta fiunkat ölbe, aki akkor még nem tudta, hogy micsoda kegyet adott neki a sors és égtelen bömbölésbe fogott az idegen papa kezében. Az egyedüli gyerek, akit Csukás István megríkatott, az az én fiam. Mire mi is odaértünk, Zsiga már újra az apjánál kötött ki, de fájdalmas arcocskája még jól látszik a képen (nem úgy, mint szegény Virág :).
Ezen a télen kerültek a Süsü könyvek elő. Esténként felváltva olvastunk belőlük. Virág az apja mellé kuporodva Süsü szerepét olvasta a párbeszédekben. Én pedig harsányan énekeltem a dalokat, amikor egy-egy következett. A kedvencem a Vadkörte. Ezt annyit szoktam egyébként is énekelni, hogy a gyerekek is fejből tudják. Gondoltam előveszem a régi lemezeket, hogy ők is megérezhessenek valamit abból a varázslatból, amit nekem adott. Mert persze a lemezek visszaszálltak rám, hiszen ma már csak kevesen bíbelődnek a régi lemezjátszókkal. Ahogy Virág meglátta a lemezborítót, lelkesen kiáltott fel: Á, hangoskönyv!
Mindenki azt mondja, hogy a mesék itt maradnak nekünk. Lehet, de már sohasem lesznek olyanok mint voltak. A sok vidám történet és kaland közé beszökött az elmúlás. Az íróé, a miénk.
