Amikor lányommal terhes voltam, úgy gondoltam, kb. másfél - két évig leszek vele otthon, aztán valahogy részmunkaidőbe vissza szeretnék menni dolgozni. Hogy hogyan képzeltem el, azt máig nem tudom. Az élet viszont közbeszólt, mert alighogy elkezdtem kérdezősködni a lehetőségekről, terhes lettem a kisfiammal is. Így a tervezett másfél - két évből szinte napra pontosan 3 év lett az az idő, amit itthon töltöttem.

Kevés vagy sok? Akkor azt mondtam, elég volt, ma már azt gondolom, kevés volt.

Akkor - és ez már 4 éve volt -, nagyon vágytam már arra, hogy újra dolgozhassak, nyüzsögjek, felnőtt emberek között legyek. Az itthon töltött idő kicsit bezárttá, fásulttá tett. Be kell lássam, akkor az itthoni létet nem élveztem, nem tudtam kihasználni a benne rejlő lehetőségeket. Azt vettem észre, hogy az utolsó 1-2 hónapban, amikor már biztos volt, hogy visszamegyek dolgozni, akkor kezdtem el élvezni egy kicsit.

Akkor kezdtem érezni, hogy önálló felnőtt ember vagyok, saját igényekkel, amit nem a gyerekeim igényei határoznak meg. Vannak lehetőségek, és van élet a házon túl is. Ki lehet mozdulni, de az itthon töltött időt is el lehet hasznosan, értelmesen tölteni.

Aztán visszatértem a munkába, amit élveztem, szerettem. Sokat dolgoztam, de igyekeztem a családdal is sok minőségi időt tölteni. Elég speciális helyzetben voltam, hiszen a munkahelyem egy óra autózásra volt, tehát jól be kellett osztani az időmet és ez az, amit szerintem igazán jól a dolgozó nők tudnak. Egy férfi ezt ilyen precízen nem érzi. Ilyenkor nincs időd arra, hogy még 20 perccel tovább aludjál, vagy öt perccel többet állj a zuhany alatt, vagy csak ugorj be hozzám egy percre megbeszélésre menj, amiről már az elején tudtad, hogy fél óra alatt nem úszod meg, holott tényleg elintézhető lenne 5 perc alatt. Mindennek megvan a maga helye, ideje, és pontos időtartama az életedben, mert különben a gyereket kiteszik az óvodából, végez az úszáson, elfogy a kenyér a boltban, vagy még be is zár. Azt hiszem a legnagyobb kihívás ilyenkor a mérleg egyensúlyban tartása a család és a munka között.

Ha ez az egyensúly borul, és már a munka nem hozza azt az élményt, hogy fontos amit csinálsz, és megéri a családtól elvett időt, akkor ha lehet, váltani kell. Szerencsére én megtehettem, és váltottam. Pontosabban kiléptem a munka mókuskerekéből. És sokkal jobb ez így. A munka, amit eddig imádtam, már nem okozott örömet, csak kényszer volt, sokkal jobban értékelem most azt, hogy a gyerekekkel lehetek. És ők is értékelik, hogy nem egy agyonhajszolt anyát kapnak esténként, hanem olyat, aki tud rájuk figyelni, és sokkal több időt tud velük lenni.

Azt nem tudom, hogy ez az idilli állapot meddig fog tartani. Meddig fog kielégíteni az itthoni teendők elvégzése, a gyerekek logisztikázása, a sütés és a horgolás mint hobbi, de amíg tart, addig ezt élvezni kell. Ez biztos.

"Ezért bántam meg, hogy nyolc évig otthon maradtam a gyerekeimmel."
Mártának kitűnő ötlete támadt a Nők Lapja Cafe (NlCafe) cikk kapcsán, írjuk meg mi is, hogy hogyan látjuk a felvetett problematikát: anyaság és/vagy munka, család és/vagy karrier.
Mivel határozottan érdekesnek ígérkezik az, hogy ugyanazt a témát többen megfogalmazzuk, hát belefogtunk. Sőt kérésünk is lenne: írjatok Ti is! Ha csak pár sor, az sem baj. Több sorocska egy posztocska - lássatok neki!
Én vagyok a legbátrabb, én kezdem a sort, aztán Márta és Inez folytatja. Első körben most egymástól függetlenül írunk, ha pedig sokasodnak a válaszra váró gondolatok, akkor talán egy nyitott gondolatlánc is kialakulhat. Huú, ez igazán izgalmas!

Nem bántam meg! 12 éve vagyok itthon. Mióta Jolika is érett lett az óvodára, alkalmi munkákat igyekeztem keresni: óraadás, korrepetálás, kertészeti munka. Szigorúan és kizárólag napi négy órát, és ha lehet, hetente 3-4 napot. Többre egyszerűen nincs idő. Nem is akarjuk, hogy arra legyen idő.

Közös döntés. Közös akarat. Közös megvalósítás. Közös jó. Sokszor kérdezik, hogy megtehetitek? Meg akarjuk tenni.

Jelenleg nekem van a világon a legkreatívabb, legszínesebb, legsokoldalúbb, a képességeimet leginkább kiteljesítő munkahelyem: az otthonunk.
Én vagyok a nap és a hold. Az én feladatom, hogy mindig jó hangulatúan meleg ház és meleg étel legyen. Én mosok és takarítok. Én gondozom a kiskertet (tényleg próbálom, hogy a virágok mellett egyre több ennivaló is teremjen), én főzöm be télire a lekvárt és a savanyúságot. Én állítom össze a menüt, és én vásárolok be hozzá. Én koordinálom a tanulás ügyeket. Én igyekszem orvosolni a testi és lelki sérüléseket. Én fekszem le minden este úgy, hogy legalább egy könyvet félig elolvastam, hogy végiggondoltam a napot, hogy holnap még jobban tudjam csinálni.

Hiányzik a szellemi kihívás, az intellektuális munka? Igen. Lehet pótolni? Igen: csodálatos könyveim és még csodálatosabb barátaim vannak.

Előttük is volt élet: egyetem, konferencia, publikálás. Te most már csak egy anya leszel? Ha választani kell, akkor igen. Boldog anya.

Nem én vagyok az, aki megteremti a betevőnket. Nem én vágom a fát, hogy csak be kelljen hordani a fűtéshez. Nem én ültetem és gondozom a fákat, hogy egyre több gyümölcs teremjen. Nem én dolgozom és zenélek éjszaka, mert nappal semmire sem lehet koncentráltan figyelni. Nem én indulok sokszor hajnalban és érkezem haza éjszaka, csak hogy ne kelljen a családomtól távol aludnom. Nem én rohanok haza, ha olyasmi történik, amit nem tudnak az otthoniak egyedül megoldani.

Négy egyre nagyobb kisember testi, szellemi és lelki fejlődéséért vagyunk felelősek.
Közös munka: közös olvasás, közös zenélés, közös beszélgetés. Egymás teljes tisztelete és megbecsülése.

Miért nem természetes, hogy egy családanya kettő, négy vagy hat órában is dolgozhat? Miért az a társadalmi nyomás, hogy reggel betegyem a gyerekem a bölcsődébe és este 'készen' visszakapva hazavigyem? Miért az a természetes, hogy a három éves gyerekemnek más mesél, más énekel, és más simogatja meg? Miért nem természetes, hogy sokfélék vagyunk, más-más életeket élünk? Miért nem természetes, hogy akinek szüksége van rá, annak van bölcsőde és óvoda, de akinek nem, az otthon marad? Miért nem természetes, hogy van, aki három évig szoptat és van, aki egyáltalán nem szeretne? Miért nem természetes, hogy a házastársaknak ezt közösen kell kialakítaniuk? Miért nem természetes, hogy nagyon sokféle életformából lehet értékeset kihozni?

Csend. Majd ha kirepülnek. Igen, más lesz. Más munkahely lesz. Talán belül igazán gazdag munkavállaló lesz. Talán még gazdagító is: otthont (van olyan, hogy végleg kirepülnek?) és munkát. Áramlás. JÓ.

Vidéken könnyebb? Nem. Nehezebb. Csodálatosabb. Vidéki nagycsaládos értelmiségi nőnek ma nálunk a szakmájában négy órában dolgozni - lehetetlennek tűnik.

Három évvel ezelőtt nagyra becsült egyetemi tanárom kért meg egy (bárhogy töröm a fejem, nem emlékszem, de biztosan valamilyen női) fülszöveg megírására az egyik konferenciájához. A szöveget megtaláltam, úgy érzem, teljesen kifejezi ma is, amit gondolok, íme:

Das Weib?
Die Frau szeretnék lenni.
Reggel anya és feleség szeretnék lenni, aki elindítja: megsimogatja és megcsókolja a szeretteit.
Délelőtt csinosan felöltözve intellektuális munkát szeretnék végezni, ebédre valami könnyű ínyencséget találnék ki, délután a gyerekeimmel szeretnék tanulni, sütit sütni, ösvényeken csavarogni, kertészkedni, cseverészni, este kicsit zenélni, énekelni, vacsorához lassan kortyolt teát iszogatni, utána olvasni, legvégül szeretőmmel, a férjemmel kacéran odaadóan ágyba bújni, éjjel pedig elégedetten aludni. Nőként, anyaként, feleségként, szeretőként - emberként kiteljesedni. Választási és lehetőségi jogot arra, hogy sokszínű legyek, hogy biztonságban merjek.

Fotó: Nagy Anita

Mostanság hamar elkészülnek a leckék, mindenki lelkesen bármiben (komposzt elvitele, elpakolás, terítés, gyors fürdés és tényleg bármi, ami kérhető!) segít, csak hogy minél több vacsora előtti és vacsora utáni olvasás beleférjen a napunkba.
Harry Potter - immár harmadszor. Immár tényleg mindenkinek. És még én is ugyanúgy élvezem. Visszatérő kérdések, felmerülő újak. Nagy létkérdések és feloldhatatlan dilemmák.
Gimnáziumi magyartanárom próbált arra megtanítani, hogy a fontos könyveket mindig vegyem elő újra meg újra. Ő minden nyáron átolvasta magát az egész középiskolai tananyagon! Brrrr.....
Eddig egyetlen egy könyv volt, amit tudatos rendszerességgel - de ezt is csak ötévente - veszek elő: Tolsztoj Háború és békéje. Harry Potter kezd beelőzni!
Bevallom, volt azért egy kósza piszok gondolatom: hogy ne nekem kelljen olvasnom, megveszem a hangoskönyvet - de persze elszégyelltem magam, hiszen pont az a lényeg, hogy én vagy Balázs olvasunk. És a hangoskönyv úgysem tud a megfelelő helyeken elérzékenyülni, elcsukló hangot használni, vagy egyszerűen szamár módjára bőgni.
Eddigi szülői karrierünkben egyetlen könyv volt, amit még Balázs sem bírt száraz szemmel felolvasni: Bálint Ágnes Lepke az írógépen című munkája.

"Jaj, apa, ne már! Jaj, olyan, mint anya!"

Visszakanyarodva Harry történetéhez, éppen a második kötetnél tartunk, amelyben fontos szerepet kap Bimba tanárnő gyógynövénytan óráján a mandragóra. Nem tudom, hogy mennyien néztek utána, hogy igen, valóban létező növényről van szó.

A valóságban is egyes példányok gyökere emberi alakra hasonlít. Mikor a nebulók a hármas számú üvegházban a palánták átültetését gyakorolják, fülvédőt kell viselniük, nehogy megsüketüljenek a mandragóra üvöltésétől. (90-91.o.)
"Márciusban a mandragórák hajnalig tartó házibulit rendeztek a hármas számú üvegházban, Bimba professzor nagy örömére. - Amint megpróbálnak átköltözni egymás cserepébe, kifejlettnek tekinthetjük őket - magyarázta Harrynek. - Akkor aztán életre keltjük azokat a szerencsétleneket ott a gyengélkedőn." (236-237.o.)

Démokritosz csaknem egy évszázaddal Arisztotelész előtt kimondta már, hogy mivel minden - még a mozdulatlannak látszó dolgok is - folyton mozgó atomokból áll, azaz, minden mozog, tehát a növények is mozognak. "Sőt azon a véleményen volt, hogy a fák az emberekhez hasonlóak, csak fordítva élnek, a fejük a talajban van rögzítve, lábuk pedig a levegőben van."
Az utalás és az idézet Stefano Mancuso - Alessandra Viola: A fák titkos nyelve (A növényi intelligencia meghökkentő bizonyítékai) című műből származik. (16-17.o.)

Rowling mandragóra leírásában a démokritoszi növényelképzelés köszön vissza!

Egyébként a nagy Arisztotelész először élettelennek nyilvánította a növényeket, "később azonban újra kellett gondolnia elméletét, hiszen hogyan lennének képesek a növények szaporodni, ha élettelenek? (...) A növényeknek alacsonyabb rendű lelket tulajdonított, egy vegetatív lelket, amely kizárólag a szaporodást tette lehetővé a számukra. Az arisztotelészi gondolatok évszázadokon keresztül hatottak a nyugati kultúrára, mindenekelőtt a botanikára, amely egészen a felvilágosodás koráig ezt az elvet vallotta. Így nem meglepő, hogy a filozófusok hosszú ideig 'mozdulatlannak' tartották a növényeket, nem zavartatván magukat a gyakorlati megfigyelésektől." (17.o)
Valószínűleg kevés ideig jártam a filozófia szakra, mert ilyesmikről sohasem volt szó. De lehet, hogy csak azóta érdekel az ókori görög filozófia, mióta határozottan beszippantott a botanika láz! Nemrég döbbentem meg, hogy nemcsak az én tudásom hiányos e téren, hanem a tudósok is alig tudnak még valamit a növényekről!

Benedek István Mandragórája különös olvasmány: gyógynövényismeret, kultúrtörténet, varázslás és orvoslás. "Az arányról szól ez a könyv: arról, hogyan, hol s miképp érvényesül a misztika, a mágia, hogyan hálózza be az ésszerű gondolkodást - és megfordítva: hol s hogyan aknázza kis az értelem a hiszékenység nyújtotta lehetőségeket." - olvashatjuk a fülszövegben.

Benedek István: Mandragóra 1. Tibet

Benedek István: Mandragóra 2. India

Janka nagylányomat megkértem, készítsen nekünk egy névjegykártyát, tíz perc múlva már tökéletesen teljesült is a kívánságom! Szeretem a gyerekeimben (az amúgy már alig fokozható mindent szeretek bennükön felül), hogy nálunk minden közös ügy: faültetés, zenélés, horgolás, főzés, sütés, legózás, tanulás, rajzolás, egyszóval minden-minden. Bárki bármit kitalál, mindenki hozzáteszi a magáét - még ha első pillanatra őrültségnek is tűnik az, amit a másik akar. Legtöbbször persze Balázs: még a belvárosban laktunk, de már megvettük a majdan álmainkká varázsolni vágyott vidéki házat. Az természetes volt, hogy kályhánk lesz, az már kevésbé, hogy télen a lakás étkezőasztalán vacsora előtt mindenki elkészít egy csempét. Minden csempénknek külön meséje van: a klasszikus kézlenyomatoktól az anya kedvéért virágokon át egészen anyósom karácsonyi rajzáig mindenki benne van - a kályha így tényleg valóban a miénk.

A házon és a házban a kályhákon kívül tényleg mindent mi csináltunk, de első körben biztonságosabbnak láttuk ezt szakemberre bízni. Legközelebb már ez is menni fog! Sok gyakorlati ötletet és elméleti inspirációt merítettünk az Öko-Völgy Alapítvány remek kiadványából, a Beszélgetések az önellátásról köteteiből. Sokrétű, széles látókörű, az elméletet a gyakorlatban érvényesítő, részletes tapasztalatgyűjtést összegző munka.

Janka elkezdte olvasni a blogot, és ígérete szerint ír majd nekünk arról, hogy hogyan élte meg a városból a falura költözést. Remélem, hogy őszinte lesz! Addig is felajánlotta két nyár/tél fotóját, amit a telek végénél lévő szántóföldről készített.

Olyan helyen lakunk, ahol a házunk felett hattyúk szállnak, a fákon mókusok kergetőznek, a kertben pedig nyulak vendégeskednek (ennek Robi annyira azért nem örül, tekintve, hogy a hívatlan nyuszi-vendégek az áfonyabokraiból lakmároznak).

És olyan helyen lakunk, ahol már rég elfogyott az útról az aszfalt, a kukásautó télen hólánc hiányában olykor egész egyszerűen nem viszi el a szemetünket, és úttakarítási munkálatokkal sem kényeztetnek el minket túlságosan. Ez az a bizonyos "valamit valamiért". Teljes mértékben a mi választásunk! Dimbes-dombos környék, kanyargó utak, tekergő folyócska, csendes zsákutca négy házzal... Lehet ennek ellenállni? Bizonyára, de én nem tudtam! Nyugodt, természetközeli, és mégsem Isten háta mögötti hely! Hozzáteszem: ha van autónk. Vagy inkább: két autónk...

Autóval igazán kényelmes: Robi negyed óra alatt a munkahelyén van. Mi (=én+gyerekek) pedig ritkán ülünk tíz percnél tovább az autóban, hiszen többnyire csak a szomszédos kisvárosig, Alavusig megyünk. Ádám óvodája 3 kilométer, kisbolt úgyszintén, nagyobb bolt, orvosi rendelő, városközpont (városháza, posta, bank, templom, könyvtár stb.) pedig 6-7 kilométer. Én különösen tudom értékelni ezt a kényelmet, hiszen világéletemben tömegközlekedtem. Szóval amikor az otthoniak azt kérdezik tőlem, hogy bírom ezt a hideget, ezt szoktam válaszolni: Magyarországon sokkal többet fáztam! Itt nem ácsorgok buszmegállókban, várva a csodát, na meg a téli ruhatáram is megkomolyodott kissé.

Van egy remek találmány, amivel a téli autózás jelentősen komfortosabbá tehető. Ez az elektromos autómelegítő, amivel indulás előtt előmelegíthetjük a motort és az utasteret. Robinak időzítős van, én pedig távirányítóval kapcsolom be a fűtést hőmérséklettől függően akár már 2 órával indulás előtt. A képen pedig egy - lakók vagy dolgozók számára fenntartott - parkoló látható, ahol oszlopokra helyezett dobozokban található a konnektor a motor-előmelegítő számára:

Ami az autós közlekedést illeti, nagy könnyebbséget jelent nekem a gyér forgalom, és az általában jellemző nyugodt vezetési stílus. Jövet-menet látom, hogy olyanok is volán mögé ülnek - nagyon idős emberek, járni alig tudók - akik otthon valószínűleg jogosítványt se kaphatnának. Talán ezért is türelmesebbek, toleránsabbak itt a sofőrök: tudják, hogy sokan vezetnek kényszerből.

Itt a vezetést nem a többi jármű nehezíti, hanem a természet. Különösen a téli vezetés nem egy leányálom: az utak havasak-jegesek-latyakosak, és ehhez jön még a sötétség is tél derekán a nap jelentős részében. Az autókon szöges gumi van (igaz, nem kötelező, de szerintem őrült, aki nem használja), ami sokat segít, de adódnak helyzetek, amikor még ez is kevésnek bizonyul. Van is ehhez kapcsolódó friss történetem... Múlt hét elején nagyon hideg volt: mínusz 27 fok. Aztán pár nap alatt gyors felmelegedés, plusz néhány fokra. Az utak csütörtök reggelre jégpályává váltak. Említettem már, hogy a környékünkön nem gondozzák túl az utakat. Kora délután Ádámot kellett vinnem valahová, nevezzük jobb híján hittanos napközinek. Az utcánkból kikanyarodva nekiveselkedtem az emelkedőnek, de akkor az autó elkezdett egészen mást csinálni, mint amit szerettem volna: szöges gumi ide vagy oda, megpördültek a kerekek, és már ott is álltam keresztben az úton, hoppá! Meglepődés, lélekjelenlét pillanatnyi elvesztése majd visszanyerése. Visszatolattam a jobb oldalra, de az autó nem akart újra elindulni a jeges emelkedőn. Fogalmam sincs, mihez kezdtem volna, ha nem jön a segítség. Van egy rendkívül pozitív élményem ebben az országban: ha szorult helyzetbe kerülök (párszor már megesett...), valaki mindig ott terem és segít! Ez alkalommal egyszerre ketten is: először a postásunk, aztán egy környékbeli férfi, aki épp akkor jött szembe a terepjárójával. Rögtön megállt, kipattant a kocsiból, váltott pár szót a postással, aztán kikapott egy vödör homokot a csomagtartójából (micsoda felkészültség!), és már szórta is a kerekeim elé. Tanácsokkal látott el (ne nyomjam olyan vadul a gázpedált), még kaptam egy kis kezdőlökést és végre elindultunk, köszönöm, köszönöm! Eső után köpönyeg, azért ideért hozzánk is a traktor a homokkal:

Végezetül egy kis körkép, mivel lehet mifelénk még autón kívül közlekedni. A teljesség igénye nélkül, csak azok alapján, amit látok, tapasztalok magam körül:

Gyalog, bármilyen időjárási viszonyok között.

Biciklivel, szintúgy. Állítólag biciklihez is lehet szöges gumit kapni! Több környékbeli kisgyerek jár ilyenkor télen is kerékpárral iskolába. (Ezt az iskolákban szorgalmazzák is nagyon.) Én ezt egy ismerős testvérpár konkrét esetében oda-vissza kb. 8 kilométernek számolom. Hozzáteszem: nem könnyű terep! Vagány kölykök, nem? De lakik például a közelben egy idősebb házaspár: ők is biciklivel járnak át a mínusz 28 fokban is bevásárolni Alavusba, mivel itt a faluban nincsen bolt már sok-sok éve.

Motorkerékpárral. Ez nagyon népszerű a fiatalok (és örök fiatalok) körében.

Télen úgynevezett "potkukelkkával" (a szótár szerint taposószán). Ez egy lábbal hajtott szánkó, az ülésre kisgyerek vagy csomag helyezhető. Mi is "örököltünk" egyet, egyszer próbáltam: nem is olyan egyszerű (főleg a mi környékünkön...), gyakorolni kell!

Taxival. Ezzel is szállítanak iskolás gyerekeket. Meg idősek is igénybe vehetik, úgy tudom, támogatottan.

Busszal, alig-alig. Van tőlünk 1 kilométerre egy buszmegálló, de utánanéztem: napi egyetlen buszjárat közlekedik (csak munkanapokon), az iskolások órarendjéhez igazítva, tehát elsősorban nekik szánva.

Felsorolás vége. Nagyvárosokban bizonyára más a helyzet, ez itt viszont a finn vidék a javából. És én pont ilyennek szeretem.

A boltokban és a kávézók süteményes pultján már megjelentek a henger formájú, málnalekvárral és fehér cukormáz-gyűrűvel díszített tortácskák: közeledik február 5-e, Runeberg-nap.

Johan Ludvig Runeberg (1804. február 5., Pietarsaari - 1877. május 6., Porvoo) finnországi svéd romantikus költő, újságíró, tanár. Munkásságának fontos szerepe volt a finn nemzeti tudat kialakításában. Műveit svéd nyelven írta, mivel a finn nyelvű irodalom akkoriban még nem bontakozott ki. A haza szépségét méltató "Vårt land" (Hazánk) című költeménye később a finnek himnusza lett Paavo Cajander fordításában, "Maamme" címmel, Fredrik Pacius zenéjével.

Íme a finn himnusz, szöveggel:

De vajon miért is Runeberg torta a Runeberg torta? Egy kedves történet szerint a költő szívesen fogyasztott süteményt reggelire. Mivel költséges lett volna mindig cukrászdából hozatni, felesége, Fredrika, aki takarékos háziasszony volt, a konyhában fellelhető egyszerű alapanyagokból - mint például keksz, zsemlemorzsa, mandula, lekvár - készítette el Runeberg egyik kedvelt cukrászsüteményének saját, házi változatát. Fredrika receptkönyvét, benne az azóta rendkívül népszerűvé vált tortarecepttel, a Porvoói Múzeum őrzi.

A Runeberg tortának ma rengeteg receptváltozata létezik. A tésztájába keverhetünk liszt mellett zsemlemorzsát vagy darált kekszet (például karácsonyról megmaradt piparit). A darált mandula viszont kötelező! Készítik fehér cukorral és barnával is. A közepébe lehet tenni sütésálló lekvárt. Több recept ajánlja, hogy a sütőből kivett forró tortácskákat öntsük nyakon egy kis alkoholos - rumos vagy mandulalikőrös - sziruppal. Talán majd jövőre, legalább a saját sütimre, ha sikerül eljutnom az Alkóba, mivel élelmiszerüzletekben nem árusítanak alkoholt, csak ott...

Finnországban kapható kifejezetten Runeberg tortához való - 90 ml-es, henger alakú - sütőforma, de ez sem muszáj. Én tavaly például egy nagy tortát sütöttem a sok kicsi helyett. Ezalkalommal pedig Runeberg muffinokat készítettem. A receptet a Dansukker oldaláról vettem, de mivel a végeredmény nem nyerte el maradéktalanul sem az én, sem pedig a családom tetszését (kivéve Botondot, mert ő aztán egyáltalán nem válogatós, ha sütiről van szó...), módosítottam rajta kicsit, és újra próbálkoztam. Szerencsére nem egy időigényes sütemény! Az eredeti receptben zsemlemorzsa volt, de az ropogott a fogunk között, és kellemetlenül kiérződött az íze - lecseréltem kekszmorzsára. Ezenkívül 1 dl barna cukor helyett fele-fele arányban fehér cukrot is tettem bele, mert Ádám nem szimpatizált a barna "fariinisokeri" intenzív ízével. A javított változat már mindenkinek ízlett. Itt a módosított recept:

Hozzávalók (10 db muffinhoz):

A tésztához: 100 g vaj 1/2 dl fehér cukor 1/2 dl barna cukor 1 tojás 1 dl finomliszt 1 dl darált keksz 1/2 dl darált mandula 1 tk sütőpor 1 tk vaníliás cukor néhány csepp keserűmandula aroma (én ezt nem tettem bele, mert két boltban is hiába kerestem)

A díszítéshez: málnalekvár kb. 2 dl porcukor kevés citromlé víz

Elkészítés: A vajat megolvasztjuk. Hozzákeverjük a cukrokat és a tojást. Összekeverjük a száraz összetevőket, majd ezt is a masszához adjuk. Simára keverjük a tésztát. Óvatosan adagolva hozzácsepegtetünk egy kevés keserűmandula aromát. A tésztát papírformával bélelt muffin sütőformákba kanalazzuk, jól a forma aljára nyomkodjuk, és 200 fokon kb. 10 percig sütjük a sütő középső szintjén. A kihűlt muffinokról eltávolítjuk a papírt, majd fejre állítjuk őket. A sütemények tetejére málnalekvárt kanalazunk. A porcukorhoz néhány csepp citromlevet cseppentünk, és apránként vizet adagolunk, hogy sűrű, alig folyós, nyúlós állagú cukormázat kapjunk, amivel - például kilyukasztott csücskű zacskó segítségével - körberajzoljuk a lekvárhalmot. A sütiket végül tiszta muffinformákba tesszük, és már készen is vagyunk.

Fogyasszuk finnesen: egy csésze kávé kíséretében, a nap bármely szakában.

Hyvää ruokahalua! (=Jó étvágyat!)

A Janus-arcú kender és mák a gyógynövény szakirodalom szerint a termesztett növények közül talán a két legintelligensebbnek nevezhető növényeink (minden része nemcsak hogy felhasználható, de különböző hatóanyagokat is tartalmaz - okos növény).

Mindkettőt szeretem, bár egyiket sem élvezeti forrásként használom.

A tavalyi máktermés igazán jól sikerült: nemcsak enni jutott (nagyfejűek), hanem díszítésre is maradt (kicsi fejűek). Az előírásokat nem betartva, nem egyeltem - a mai napig képtelen vagyok egyelni, biztos, hogy jól döntök?, meg persze minek is?, hiszen mindig kiesszük az éppen legnagyobb répát, céklát, a betakarítottak helyére meg belenőhetnek az addig éppen kicsiknek nyilvánítottak. Fokozatos helycsinálás - fokozatos betakarítás, nekünk eddig bevált.

A kendert előbb ismertem spárga/madzag/zsineg formájában, mint növény formájában.

Magamban most azt számolom, hogy mikor is volt a nagy találkozás ezzel az anyaggal - szerintem nagyjából tíz éve.... A gyerekek miatt át kellett térjek a kötésről a horgolásra: a két hegyes tűt túl veszélyesnek és túl nagynak is találtam, a horgolótűt meg egyszerűen zsebre lehetett vágni. Én is a nagymamák útján haladtam: csipketerítő, függöny, sapka. Örök visszatérő problémám volt: a táska - minden nő lényegiségének kifejezője. Egyetemista éveimben azért varrtam magamnak ruhákat, mert egyszerűen nem lehetett kapni olyat, amiben jól tudtam volna érezni magam, hát elkészítettem őket, a kedvenc kollekció: virágos kordbársony trapéznadrág, természetesen kockás blúzzal, kötött mellénykével. Varrtam táskákat is, kicsit, nagyot, csíkosat, csipkéset - a homokozóba menet különösen jó szolgálatot tettek, de szerettem volna egy igazit! Aztán meg már nem tudtam abbahagyni.... Így alakult ki a Herbbag, főként kendermadzag és bármilyen bőrdarabka, ami valahol, valakinél maradt, kombinációja.

Balázs táskája

Az én kedvenc táskám

Számomra csodálatos anyagnak bizonyult: tartós és formatartó, de nem durva. Nem koszolódik, de ha szükséges, könnyen mosható. Különös illatát mindvégig megőrzi. Nem csak nőies, férfias megjelenést ugyanúgy lehet adni neki. A legfőbb érv mellette vidéken: a komposzthalmon majd lebomlik (még egy sem került oda). Korábban készítettem már belőle szőnyegeket, lábtörlőt, kalapot, de az idei tél nagy szenzációja a tutyi volt. Balázstól jött a kérés, miszerint olyan benti valamit szeretne, ami nem mamusz (férfiatlan és tunya), nem papucs (férfiatlan és slampos), nem cipő (de olyasmi, de mégse kelljen bekötni) és természetesen még jól is nézzen ki. Huuuúúú, megszületett a bőrtalpú kendertutyi, mindenki kapott belőle!

Jolánka topánka

Pár év múlva szeretnék saját kenderföldet, a gyerekeknek meg majd kenderházat....

Házunk padlásán találtunk régi tilolót és kártolót is, de a kendertermesztés és a kenderfeldolgozás még várat magára.

Egyébként az Első Magyar Kenderfonó szegedi épülete ma bevásárlóközpont.

Új év, új fogadalmak. Falun, de kicsit városias háztartásban élünk, sok hulladékot termelünk. Korábban a falunkban is voltak szelektív hulladékgyűjtő szigetek, de ahogy szinte mindenhol, itt is megszüntették. Helyette a szemétszállító társaság lehetőséget ad arra, hogy a szelektíven gyűjtött hulladékot (papír, műanyag) külön kihelyezve, egy hónapban kétszer elszállítja. Erre sajnos túlzottan nem hívja fel a figyelmet, csak egy rövid tájékoztatót küld az éves szemétszállítási jogosultságot biztosító matrica mellé. Szerencsétlenségünkre az ügyfélszolgálat sem túl segítőkész. Mindez azonban nem szegheti kedvünket és nem akadályozhat meg minket abban, hogy az év elején tett fogadalmunkat be ne tartsuk: tudatosabban éljünk, szelektáljuk szemetünket!

Rögtön az első héten felmerült, hogy ha a műanyag narancsleves flakont csak úgy belerakom az általunk kijelölt benti szemetesbe, akkor a benne maradt néhány milliliter maradék néhány napon belül penészedésnek indul. Ok, tehát ez így biztos nem jó, ki kell mossuk! Tejes-dobozok: 1) ezt is ki kell mosni! 2) ez most műanyag vagy papír? Folyékony mosószeres flakon, alján némi maradék mosószerrel. Mi legyen vele? Természetesen nem az okozott gondot, hogy megállapítsam, a műanyagos hulladékok közé kerül, de akkor ezt is ki kell mosni?

És igen! Mindent ki kell mosni, legalábbis öblíteni! Ez azért elég nagy dilemma számomra. Még akkor is, ha a lakótelepen, ahol felnőttem, természetes volt, hogy a vizet használjuk, és fizetünk azért, hogy tiszta víz folyjon a csapból és a koszos lefolyjon a lefolyón. Itt falun is fizetünk, bár csatorna híján nem csatornadíjat, hanem szippantást. Azt pedig - mivel nem szivárog el az emésztőnkből szabálytalanul a szennyvíz - látom, hogy hamar megtelik az akna a sok mosogatás és mosás után.

Szóval! Védem a környezetet azzal, hogy szelektíven gyűjtöm a hulladékot, de minden egyes szelektíven gyűjtött üdítős palackot, tejes dobozt, tejfölös poharat mielőtt kidobok, elöblítek. Vagyis vizet használok!

Nem értem. Segítsetek légy szíves!

Szerkesztői hozzászólás: minden összegyűjtött szemetet, legyen az szelektív gyűjtőből, vagy kommunális edényből származó, leválogatnak - igen!, amit mi bekötözgetünk kukazsákba, azt valaki kibontja és szétválogatja (régi alapszabály, hogy semmi személyes vagy hivatalos papírt ne dobj a kukába - pl. égesd el - , mert azt valaki látni fogja!, és amit látni lehet, azzal vissza is lehet élni....). A Biokomtól származó információ szerint azért igyekeznek a közösségi szelektív gyűjtőket a magánszférába utalni (egyéni gyűjtés ), mert az emberek megbízhatatlanok: össze-vissza dobálnak mindent mindenhova - tehát nem működik a közös dolog, sajnos. A környezetvédelmi dilemma feloldásához szakmabelinek kéne hozzászólnia!

Finnországban a tél hosszú. Nagyon hosszú. Ez nekem most a hatodik. Hogy megszoktam-e? Inkább azt vettem észre magamon, hogy míg az első években a kíváncsiság szemüvegén keresztül szemléltem az éghajlat sajátosságait, az évszakok másságát, az elmúlt ősszel mintha első ízben lettem volna úgy istenigazából tisztában azzal, mi is következik: egy újabb véget érni nem akaró tél - és a gondolattól gombócot éreztem a gyomromban. Beszélgettem finnekkel erről, ők azt vallják: nincs gond a téllel, csak hó legyen. Azért én látom rajtuk, milyen nagyon tudnak örülni egy meleg nyári napnak - tán egy nép se ennyire, mint ezek az északiak! Ilyenkor télen viszont sietősek a lépteik, és napszámra nem látni a szomszédokat, úgy bevackolják magukat jó meleg házikóikba.

De a hófedte vidék tényleg gyönyörű! Amikor mindent beborít a puha fehér hótakaró, barátságosabbá válik a táj, tompul a sötétség. És a gyerekek boldogok, az udvar igazi gyerekparadicsommá válik: négykézláb kúsznak-másznak, épül a hódomb, hóalagút, hókunyhó, siklik a szánkó.

És lehet felnőttként is újra gyereknek lenni, közösen építeni a hókunyhót vagy felülni a kicsi mögé a szánkóra, és fékezés nélkül (ez fontos!) siklani az utca végi lejtőn, ááááá! Aztán kipróbálni a még meredekebbet, de ez még a jövő zenéje.

És akkor - a kissé kacskaringósra sikeredett bevezető után - elérkeztünk a korcsolyázáshoz. A korcsolya a szememben egy nagyszerű téli örömforrás. Lehetőség van rá bőven: Finnországban a sportpályák télen korcsolyapályákká változnak, melyeket bárki szabadon használhat. Hát nem fantasztikus?!

Akkor most elmesélném az én korcsolyás történetemet... Még az első télen vettünk korcsolyát mindketten: Robi is, én is. Egyszer vittük jégre. Aztán Robi bevallotta, félti a fájós derekát: egy rossz mozdulatnak (hát még egy esésnek!) beláthatatlan következményei lehetnek. Én meg hamarosan várandós lettem, és én sem szándékoztam korcsolyázással növelni sokszorosára az elesés kockázatát. Bőven elegek voltak a jeges-síkos utak. Egy szó mint száz, a korcsolyák visszakerültek a dobozukba, költözéskor pedig fel az emeleti kisszobába, ami jelenleg is raktárként szolgál. Azóta eltelt pár év. A gyerekek már nem olyan kicsik, léteznek hosszabb-rövidebb időkre már nélkülem is, gondoltam hát: elő azokkal a korcsolyákkal, legalábbis az enyéimmel. Szegény Robi nem kis küzdelmek árán szabadította ki azt a bizonyos dobozt az időközben szintén az emeleten elszállásolt kacat-tömkelegből.

A falunk sport- illetve korcsolyapályája (lásd a fenti képen) közvetlenül imádott játszóterünk mellett található. Múlt szombaton felkerekedtünk. Úgy terveztem, hogy én korizok kicsit, közben a gyerekek átmehetnek Robival a játszótérre.

Egyszerre értünk oda egy apukával, aki szánkón húzta két pöttöm kislányát és egy nagy Hello Kittys táskát. A táskából a leánykák lábára korcsolyák kerültek, és a két csöppség már ment is a jégre! Kitartóan gyakoroltak, ha elestek, feltápászkodtak, mentek tovább, miközben az apuka - szintén korcsolyával a lábán, könnyedén - tolta le a havat a pályáról. Én is gyakoroltam, ha nem is könnyedén, de legalább esés nélkül. Csak kicsit tudok korizni, jó lenne belejönni, ügyesedni. Gyerkőceim egy ideig csoszogtak a jégen, aztán bóklásztak kicsit a behavazott játszótéren, csúsztak egyet a csúszdán. Végül még egy traktor is elindult nagy örömükre a közelben. Közben más családok is érkeztek, újabb korcsolyázó apróságokkal. És egy 7 éves forma kisfiúval, hokiütővel, koronggal felszerelkezve.

Ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja, a finn gyerekek igencsak hamar elkezdenek ismerkedni a téli sportokkal. Az óvodában és az iskolában is oktatják a síelést, korcsolyázást. Ádám ovijában is volt tavaly egy síelős hét, elsősorban a nagyobbaknak, de Ádám - aki akkor még csak 3 és fél éves volt - nagyon érdeklődött a dolog iránt, így vettünk neki felszerelést, hogy csatlakozhasson. A korcsolya iránt most nem mutat akkora érdeklődést (feltételezem, hogy fél az eséstől), inkább rögtön jégkorongozna...

Itt tartunk a korcsolyás történettel. Folytatásban reménykedem.

Nekem valahogy mindig azt tanították, hogy a könyvtárba az ember céltudatosan megy keresni - mint az üzletbe bevásárolni, akkor megyek oda, ha tudom, hogy mire van szükségem. Fiatalkorom régi pécsi Megyei Könyvárában is ezt erősítették meg: 'Miben segíthetek?', 'Mit keresel?'. Zárójelben megjegyzem, természetesen ez egy kamasznak sokszor tényleg életmentő, hiszen megkímélik a látványos ügyetlenségtől, miért nem találom?!? Azt is megemlíteném, hogy ebben a könyvtárban tanítottak meg a könyvtárosok kutatni. Komolyan vettek, kerestek, ötleteltek, sőt tudatosan ajánlottak és felépítve a haladási sorrendet toltak előre az úton. Köszönöm!

Az épület, a légkör, a miliő számomra sokat jelentett, hiányzik, főleg, hogy a gyönyörű copf stílusú épület a mai napig üresen kong és csak az enyészet és a gaz tör utat boldogan magának. Ugyebár már megint a növényeknél vagyunk! A fájdalmat szeretem kreatív energiává alakítani (a boldogságot jobban), így sikerült egy ültömben recehorgolással kiírni, hogy ZÁRVA.
1-es tűt és hófehér Honleány horgolófonalat használtam - ilyenekkel készítettem egyébként az összes függönyünket.

Mikor bátrabb könyvtározó lettem, rájöttem, hogy a könyvkeresésnek nem az irányozottság a legjobb módja. Megtanultam andalogva figyelni, csak nézelődni, mint mikor az ember egy új városba érkezik és beszippant, szemlél, hogy azután nekivágjon a kalandnak. A könyvespolcok között sétálva és nézelődve találom a mai napig a legjobb könyveket - mármint a számomra éppen aktuálisan legfontosabb műveket. Idővel aztán persze az ember ötvözi a kétféle technikát: két tudatos keresés közben andalog egy kicsit, és már meg is telt a bevásárlókosár.

Mióta vidékre költöztünk a szellemi bevásárlásaimat helyben tudom megoldani - hurrá! és éljen! -, hiszen a faluba kéthetente jön a könyvtárbusz. Imádom! Bármit meg lehet kérni és kihozzák! és ha andalogni nem is, de ácsorogni itt is igazán hatékonyan lehet - ami természetesen a könyvtárbusz anyagát összeállítók érdeme. Újabb hatalmas köszönöm!

Igyekszem ám a lényegre térni és nem túl sokat andalítani, nos, Fráter Erzsébet egyik könyvét, nevezetesen az Egzotikus piacokon címűt így fedeztem fel.

Botanikai leírások, gyönyörű növény- és piaci fotók, kultúrtörténeti adalékok, növények főbb felhasználási módjai, receptek - a fűszerpolcról nap mint nap használt tasakok új életre keltek, én meg új tudástárral gyarapodtam.

Legújabb könyve tavaly jelent meg A biblia növényei címmel és a karácsonyfa alatt várt rám. Hősiesen megvártam, mire az összes legó felépült és csak utána fogtam bele, jól tettem! Gyönyörű!

Az egzotikus piacokhoz hasonlóan gazdag munka: a Szentföld földrajzától és mezőgazdaságától elindulva kanyargunk végig a gabonaféléken, a gyümölcsfajtákon, a zöldségeken, a fűszer- és gyógynövényeken, a füstölő- és illatszereken, a vadvirágokon és gyomnövényeken át múlton és jelenen, mindez pontos idézet- és forrásmegjelöléssel, remek képekkel színesítve. Az olyan ismertnek vélt növényekről is, mint a tönkölybúza, a len vagy a dió, számos új adalékot tudhatunk meg.

Az elmúlt év másik nagy könyvélménye Jane Goodall növényekről! írt munkája: A remény magvai - a növények varázslatos világa, mely már 2014-ben megjelent - és bár szeretem és ismerem Goodall munkáit, ezt valahogyan csak három év késéssel fedeztem fel.

Azonnal megvettem! Végre ő is ír a növényekről! Személyesen, mondhatni - jó értelemben - nőiesen ír, de nem szépít, nem kendőz, a szokásos szókimondás, de immár mélyen megértő bölcsességgel átitatva. Botanika, kert, mezőgazdaság, élelmiszeripar, gasztronómia, élvezeti- és luxusnövények, ruházkodás. Ez a könyv döbbentett rá, hogy minden-minden, amit eszünk és iszunk, amit viselünk, és amivel ápoljuk magunkat, amit belélegzünk, amiben lakunk, az mind-mind növény.... Külön örültem, hogy végre ő is kimondja, mit jelent egy kert - erről majd még szeretnék írni - nemcsak az idilli gyerekkort, hanem a természet szeretetét és a természetvédelem kezdetét, ami átadható, tanítható.