A Janus-arcú kender és mák a gyógynövény szakirodalom szerint a termesztett növények közül talán a két legintelligensebbnek nevezhető növényeink (minden része nemcsak hogy felhasználható, de különböző hatóanyagokat is tartalmaz - okos növény).

Mindkettőt szeretem, bár egyiket sem élvezeti forrásként használom.

A tavalyi máktermés igazán jól sikerült: nemcsak enni jutott (nagyfejűek), hanem díszítésre is maradt (kicsi fejűek). Az előírásokat nem betartva, nem egyeltem - a mai napig képtelen vagyok egyelni, biztos, hogy jól döntök?, meg persze minek is?, hiszen mindig kiesszük az éppen legnagyobb répát, céklát, a betakarítottak helyére meg belenőhetnek az addig éppen kicsiknek nyilvánítottak. Fokozatos helycsinálás - fokozatos betakarítás, nekünk eddig bevált.

A kendert előbb ismertem spárga/madzag/zsineg formájában, mint növény formájában.

Magamban most azt számolom, hogy mikor is volt a nagy találkozás ezzel az anyaggal - szerintem nagyjából tíz éve.... A gyerekek miatt át kellett térjek a kötésről a horgolásra: a két hegyes tűt túl veszélyesnek és túl nagynak is találtam, a horgolótűt meg egyszerűen zsebre lehetett vágni. Én is a nagymamák útján haladtam: csipketerítő, függöny, sapka. Örök visszatérő problémám volt: a táska - minden nő lényegiségének kifejezője. Egyetemista éveimben azért varrtam magamnak ruhákat, mert egyszerűen nem lehetett kapni olyat, amiben jól tudtam volna érezni magam, hát elkészítettem őket, a kedvenc kollekció: virágos kordbársony trapéznadrág, természetesen kockás blúzzal, kötött mellénykével. Varrtam táskákat is, kicsit, nagyot, csíkosat, csipkéset - a homokozóba menet különösen jó szolgálatot tettek, de szerettem volna egy igazit! Aztán meg már nem tudtam abbahagyni.... Így alakult ki a Herbbag, főként kendermadzag és bármilyen bőrdarabka, ami valahol, valakinél maradt, kombinációja.

Balázs táskája

Az én kedvenc táskám

Számomra csodálatos anyagnak bizonyult: tartós és formatartó, de nem durva. Nem koszolódik, de ha szükséges, könnyen mosható. Különös illatát mindvégig megőrzi. Nem csak nőies, férfias megjelenést ugyanúgy lehet adni neki. A legfőbb érv mellette vidéken: a komposzthalmon majd lebomlik (még egy sem került oda). Korábban készítettem már belőle szőnyegeket, lábtörlőt, kalapot, de az idei tél nagy szenzációja a tutyi volt. Balázstól jött a kérés, miszerint olyan benti valamit szeretne, ami nem mamusz (férfiatlan és tunya), nem papucs (férfiatlan és slampos), nem cipő (de olyasmi, de mégse kelljen bekötni) és természetesen még jól is nézzen ki. Huuuúúú, megszületett a bőrtalpú kendertutyi, mindenki kapott belőle!

Jolánka topánka

Pár év múlva szeretnék saját kenderföldet, a gyerekeknek meg majd kenderházat....

Házunk padlásán találtunk régi tilolót és kártolót is, de a kendertermesztés és a kenderfeldolgozás még várat magára.

Egyébként az Első Magyar Kenderfonó szegedi épülete ma bevásárlóközpont.

Új év, új fogadalmak. Falun, de kicsit városias háztartásban élünk, sok hulladékot termelünk. Korábban a falunkban is voltak szelektív hulladékgyűjtő szigetek, de ahogy szinte mindenhol, itt is megszüntették. Helyette a szemétszállító társaság lehetőséget ad arra, hogy a szelektíven gyűjtött hulladékot (papír, műanyag) külön kihelyezve, egy hónapban kétszer elszállítja. Erre sajnos túlzottan nem hívja fel a figyelmet, csak egy rövid tájékoztatót küld az éves szemétszállítási jogosultságot biztosító matrica mellé. Szerencsétlenségünkre az ügyfélszolgálat sem túl segítőkész. Mindez azonban nem szegheti kedvünket és nem akadályozhat meg minket abban, hogy az év elején tett fogadalmunkat be ne tartsuk: tudatosabban éljünk, szelektáljuk szemetünket!

Rögtön az első héten felmerült, hogy ha a műanyag narancsleves flakont csak úgy belerakom az általunk kijelölt benti szemetesbe, akkor a benne maradt néhány milliliter maradék néhány napon belül penészedésnek indul. Ok, tehát ez így biztos nem jó, ki kell mossuk! Tejes-dobozok: 1) ezt is ki kell mosni! 2) ez most műanyag vagy papír? Folyékony mosószeres flakon, alján némi maradék mosószerrel. Mi legyen vele? Természetesen nem az okozott gondot, hogy megállapítsam, a műanyagos hulladékok közé kerül, de akkor ezt is ki kell mosni?

És igen! Mindent ki kell mosni, legalábbis öblíteni! Ez azért elég nagy dilemma számomra. Még akkor is, ha a lakótelepen, ahol felnőttem, természetes volt, hogy a vizet használjuk, és fizetünk azért, hogy tiszta víz folyjon a csapból és a koszos lefolyjon a lefolyón. Itt falun is fizetünk, bár csatorna híján nem csatornadíjat, hanem szippantást. Azt pedig - mivel nem szivárog el az emésztőnkből szabálytalanul a szennyvíz - látom, hogy hamar megtelik az akna a sok mosogatás és mosás után.

Szóval! Védem a környezetet azzal, hogy szelektíven gyűjtöm a hulladékot, de minden egyes szelektíven gyűjtött üdítős palackot, tejes dobozt, tejfölös poharat mielőtt kidobok, elöblítek. Vagyis vizet használok!

Nem értem. Segítsetek légy szíves!

Szerkesztői hozzászólás: minden összegyűjtött szemetet, legyen az szelektív gyűjtőből, vagy kommunális edényből származó, leválogatnak - igen!, amit mi bekötözgetünk kukazsákba, azt valaki kibontja és szétválogatja (régi alapszabály, hogy semmi személyes vagy hivatalos papírt ne dobj a kukába - pl. égesd el - , mert azt valaki látni fogja!, és amit látni lehet, azzal vissza is lehet élni....). A Biokomtól származó információ szerint azért igyekeznek a közösségi szelektív gyűjtőket a magánszférába utalni (egyéni gyűjtés ), mert az emberek megbízhatatlanok: össze-vissza dobálnak mindent mindenhova - tehát nem működik a közös dolog, sajnos. A környezetvédelmi dilemma feloldásához szakmabelinek kéne hozzászólnia!

Finnországban a tél hosszú. Nagyon hosszú. Ez nekem most a hatodik. Hogy megszoktam-e? Inkább azt vettem észre magamon, hogy míg az első években a kíváncsiság szemüvegén keresztül szemléltem az éghajlat sajátosságait, az évszakok másságát, az elmúlt ősszel mintha első ízben lettem volna úgy istenigazából tisztában azzal, mi is következik: egy újabb véget érni nem akaró tél - és a gondolattól gombócot éreztem a gyomromban. Beszélgettem finnekkel erről, ők azt vallják: nincs gond a téllel, csak hó legyen. Azért én látom rajtuk, milyen nagyon tudnak örülni egy meleg nyári napnak - tán egy nép se ennyire, mint ezek az északiak! Ilyenkor télen viszont sietősek a lépteik, és napszámra nem látni a szomszédokat, úgy bevackolják magukat jó meleg házikóikba.

De a hófedte vidék tényleg gyönyörű! Amikor mindent beborít a puha fehér hótakaró, barátságosabbá válik a táj, tompul a sötétség. És a gyerekek boldogok, az udvar igazi gyerekparadicsommá válik: négykézláb kúsznak-másznak, épül a hódomb, hóalagút, hókunyhó, siklik a szánkó.

És lehet felnőttként is újra gyereknek lenni, közösen építeni a hókunyhót vagy felülni a kicsi mögé a szánkóra, és fékezés nélkül (ez fontos!) siklani az utca végi lejtőn, ááááá! Aztán kipróbálni a még meredekebbet, de ez még a jövő zenéje.

És akkor - a kissé kacskaringósra sikeredett bevezető után - elérkeztünk a korcsolyázáshoz. A korcsolya a szememben egy nagyszerű téli örömforrás. Lehetőség van rá bőven: Finnországban a sportpályák télen korcsolyapályákká változnak, melyeket bárki szabadon használhat. Hát nem fantasztikus?!

Akkor most elmesélném az én korcsolyás történetemet... Még az első télen vettünk korcsolyát mindketten: Robi is, én is. Egyszer vittük jégre. Aztán Robi bevallotta, félti a fájós derekát: egy rossz mozdulatnak (hát még egy esésnek!) beláthatatlan következményei lehetnek. Én meg hamarosan várandós lettem, és én sem szándékoztam korcsolyázással növelni sokszorosára az elesés kockázatát. Bőven elegek voltak a jeges-síkos utak. Egy szó mint száz, a korcsolyák visszakerültek a dobozukba, költözéskor pedig fel az emeleti kisszobába, ami jelenleg is raktárként szolgál. Azóta eltelt pár év. A gyerekek már nem olyan kicsik, léteznek hosszabb-rövidebb időkre már nélkülem is, gondoltam hát: elő azokkal a korcsolyákkal, legalábbis az enyéimmel. Szegény Robi nem kis küzdelmek árán szabadította ki azt a bizonyos dobozt az időközben szintén az emeleten elszállásolt kacat-tömkelegből.

A falunk sport- illetve korcsolyapályája (lásd a fenti képen) közvetlenül imádott játszóterünk mellett található. Múlt szombaton felkerekedtünk. Úgy terveztem, hogy én korizok kicsit, közben a gyerekek átmehetnek Robival a játszótérre.

Egyszerre értünk oda egy apukával, aki szánkón húzta két pöttöm kislányát és egy nagy Hello Kittys táskát. A táskából a leánykák lábára korcsolyák kerültek, és a két csöppség már ment is a jégre! Kitartóan gyakoroltak, ha elestek, feltápászkodtak, mentek tovább, miközben az apuka - szintén korcsolyával a lábán, könnyedén - tolta le a havat a pályáról. Én is gyakoroltam, ha nem is könnyedén, de legalább esés nélkül. Csak kicsit tudok korizni, jó lenne belejönni, ügyesedni. Gyerkőceim egy ideig csoszogtak a jégen, aztán bóklásztak kicsit a behavazott játszótéren, csúsztak egyet a csúszdán. Végül még egy traktor is elindult nagy örömükre a közelben. Közben más családok is érkeztek, újabb korcsolyázó apróságokkal. És egy 7 éves forma kisfiúval, hokiütővel, koronggal felszerelkezve.

Ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja, a finn gyerekek igencsak hamar elkezdenek ismerkedni a téli sportokkal. Az óvodában és az iskolában is oktatják a síelést, korcsolyázást. Ádám ovijában is volt tavaly egy síelős hét, elsősorban a nagyobbaknak, de Ádám - aki akkor még csak 3 és fél éves volt - nagyon érdeklődött a dolog iránt, így vettünk neki felszerelést, hogy csatlakozhasson. A korcsolya iránt most nem mutat akkora érdeklődést (feltételezem, hogy fél az eséstől), inkább rögtön jégkorongozna...

Itt tartunk a korcsolyás történettel. Folytatásban reménykedem.

Nekem valahogy mindig azt tanították, hogy a könyvtárba az ember céltudatosan megy keresni - mint az üzletbe bevásárolni, akkor megyek oda, ha tudom, hogy mire van szükségem. Fiatalkorom régi pécsi Megyei Könyvárában is ezt erősítették meg: 'Miben segíthetek?', 'Mit keresel?'. Zárójelben megjegyzem, természetesen ez egy kamasznak sokszor tényleg életmentő, hiszen megkímélik a látványos ügyetlenségtől, miért nem találom?!? Azt is megemlíteném, hogy ebben a könyvtárban tanítottak meg a könyvtárosok kutatni. Komolyan vettek, kerestek, ötleteltek, sőt tudatosan ajánlottak és felépítve a haladási sorrendet toltak előre az úton. Köszönöm!

Az épület, a légkör, a miliő számomra sokat jelentett, hiányzik, főleg, hogy a gyönyörű copf stílusú épület a mai napig üresen kong és csak az enyészet és a gaz tör utat boldogan magának. Ugyebár már megint a növényeknél vagyunk! A fájdalmat szeretem kreatív energiává alakítani (a boldogságot jobban), így sikerült egy ültömben recehorgolással kiírni, hogy ZÁRVA.
1-es tűt és hófehér Honleány horgolófonalat használtam - ilyenekkel készítettem egyébként az összes függönyünket.

Mikor bátrabb könyvtározó lettem, rájöttem, hogy a könyvkeresésnek nem az irányozottság a legjobb módja. Megtanultam andalogva figyelni, csak nézelődni, mint mikor az ember egy új városba érkezik és beszippant, szemlél, hogy azután nekivágjon a kalandnak. A könyvespolcok között sétálva és nézelődve találom a mai napig a legjobb könyveket - mármint a számomra éppen aktuálisan legfontosabb műveket. Idővel aztán persze az ember ötvözi a kétféle technikát: két tudatos keresés közben andalog egy kicsit, és már meg is telt a bevásárlókosár.

Mióta vidékre költöztünk a szellemi bevásárlásaimat helyben tudom megoldani - hurrá! és éljen! -, hiszen a faluba kéthetente jön a könyvtárbusz. Imádom! Bármit meg lehet kérni és kihozzák! és ha andalogni nem is, de ácsorogni itt is igazán hatékonyan lehet - ami természetesen a könyvtárbusz anyagát összeállítók érdeme. Újabb hatalmas köszönöm!

Igyekszem ám a lényegre térni és nem túl sokat andalítani, nos, Fráter Erzsébet egyik könyvét, nevezetesen az Egzotikus piacokon címűt így fedeztem fel.

Botanikai leírások, gyönyörű növény- és piaci fotók, kultúrtörténeti adalékok, növények főbb felhasználási módjai, receptek - a fűszerpolcról nap mint nap használt tasakok új életre keltek, én meg új tudástárral gyarapodtam.

Legújabb könyve tavaly jelent meg A biblia növényei címmel és a karácsonyfa alatt várt rám. Hősiesen megvártam, mire az összes legó felépült és csak utána fogtam bele, jól tettem! Gyönyörű!

Az egzotikus piacokhoz hasonlóan gazdag munka: a Szentföld földrajzától és mezőgazdaságától elindulva kanyargunk végig a gabonaféléken, a gyümölcsfajtákon, a zöldségeken, a fűszer- és gyógynövényeken, a füstölő- és illatszereken, a vadvirágokon és gyomnövényeken át múlton és jelenen, mindez pontos idézet- és forrásmegjelöléssel, remek képekkel színesítve. Az olyan ismertnek vélt növényekről is, mint a tönkölybúza, a len vagy a dió, számos új adalékot tudhatunk meg.

Az elmúlt év másik nagy könyvélménye Jane Goodall növényekről! írt munkája: A remény magvai - a növények varázslatos világa, mely már 2014-ben megjelent - és bár szeretem és ismerem Goodall munkáit, ezt valahogyan csak három év késéssel fedeztem fel.

Azonnal megvettem! Végre ő is ír a növényekről! Személyesen, mondhatni - jó értelemben - nőiesen ír, de nem szépít, nem kendőz, a szokásos szókimondás, de immár mélyen megértő bölcsességgel átitatva. Botanika, kert, mezőgazdaság, élelmiszeripar, gasztronómia, élvezeti- és luxusnövények, ruházkodás. Ez a könyv döbbentett rá, hogy minden-minden, amit eszünk és iszunk, amit viselünk, és amivel ápoljuk magunkat, amit belélegzünk, amiben lakunk, az mind-mind növény.... Külön örültem, hogy végre ő is kimondja, mit jelent egy kert - erről majd még szeretnék írni - nemcsak az idilli gyerekkort, hanem a természet szeretetét és a természetvédelem kezdetét, ami átadható, tanítható.

Mikor közeledett Ádámom 3. születésnapja, és már szépen beszélte a magyar nyelvet, azon kezdtem gondolkodni, hogy jó lenne neki heti pár nap óvoda, ahol elkezdhetne finnül tanulni.

Finnországban három óvodatípus van: 1. Päiväkoti: ez hasonlít leginkább a magyar óvodákhoz. 2. Perhepäivähoito, azaz családi napközi. 3. Ryhmäperhepäivähoito, közismert nevén "ryhmis" (mert ember nincs, aki végigmondaná a négyszeres összetett szót...). Ez egy kis létszámú óvodai csoport, amolyan középút az előző két alternatíva között.

Nem tudtam dönteni, ezért családilag bevonultunk a közeli kisváros, Alavus illetékes irodájába, hogy segítsenek, melyik típus lenne Ádámnak a legmegfelelőbb. A konkrét intézmények véleményét kikérve, közös megegyezéssel a "ryhmis"-re esett a választás, mondván egy kisebb csoport kedvezőbb a nyelvtanulás ezen kezdeti szakaszában. Örültem a döntésnek, úgy éreztem, a családias méretek kevésbé lesznek megterhelőek Ádám számára, hamarabb otthon érzi majd magát. A vegyes korosztály gondolata is megnyugtató volt: Ha vannak a csoportban kisebb gyerekek is, akik tán még egyáltalán nem vagy csak alig tudnak beszélni, akkor Ádám számára is kevésbé lesz zavaró, hogy még nem tud finnül. A nagyobbaktól pedig tanulhat.

Rendkívül korrekt dolognak tartom, hogy mivel Ádám a nyelvtanulás végett jár óvodába (hiszen én még itthon vagyok a kistesóval), változatlanul kapom a gyerekek után járó támogatást. Az óvoda Finnországban alapvetően költségtérítéses, a havi díj a család egy főre jutó bevételétől függ - nekünk ennek alapján jelenleg nem kell fizetnünk.

Ádám immár másfél éve jár - többnyire - lelkesen a "ryhmis óvodába" (ahogy ő nevezi), a fent említett Alavus városkába. A falunkban működő ryhmist ugyanis pár éve bezárták. Ezt követően a helyi iskola (alsó tagozat: 1-6. osztály) kapujára is lakat került - hiába a helyiek tiltakozása, aláírásgyűjtése. Bár a bezárásokat szívből fájlalom, nekünk (sok más családdal ellentétben!) kényelmi szempontból nem jelent nagy különbséget. A távolság kicsit nagyobb, de még így is mindössze 3 kilométer. Oda is autóval jártunk volna, ide is autózunk. A forgalom gyér, hipphopp ott vagyunk.

A következőkben bemutatnám Ádám óvodáját, ahol heti 3 délelőttöt tölt. A csoportba összesen 9 gyerek jár, de többségük - Ádámhoz hasonlóan - nem jön minden nap. A legfiatalabb az alig 1 éves kis Hilda, a legidősebb pedig (miután tavaly a nagyok "elballagtak") az én Ádámom. Két óvónőjük van, mindketten falunkbéliek, és korábban a saját otthonukban vezettek családi napközit. Ügyesek, rátermettek, egyikük a katonásabb fegyelem- és rendfelelős, másikuk csupaszív nagyanyó, szóval remek páros. Ádám hamar, gond nélkül beilleszkedett. Szépen halad a nyelvvel, már elkezdett mondatokban beszélni, szókincse hatalmas, ügyesen kommunikál, megérteti magát. A nyelvtanulás mellett még sok más jó hatása is van az óvodának: Ádám önállóbb, ügyesebb lett, sok újat tanult - tanul. A csoporttársait számon tartja, nevüket hamar megtanulta, megismeri őket a szupermarketben, és ha valaki hiányzik, az óvónőktől érdeklődik felőle. Vannak kis barátai is, az egyik kisfiúval már kölcsönösen meglátogatták egymást.

Az óvónők voltak olyan kedvesek és megengedték, hogy készítsek pár képet a helyről, persze gyerekek nélkül. Ezek következnek, néhány hozzáfűzött gondolattal.

A ryhmis egy sorházi lakásban kapott helyet - ez igen gyakori itt, Finnországban. A bejárat körül nemrég készült el a kerítés, hogy a már felöltöztetett gyerekeket biztonságban kitehessék a szűk előtérből.

Előszoba: reggel 8-kor érkezünk. Az egyik óvónéni várja, fogadja Ádámot, néhány korai gyerek kukucskál, ki érkezett. Hangos "Huomenta!" (Jó reggelt!). Mindig van idő pár mondatot váltani, elmondhatom, ha Ádámnak rossz éjszakája volt, stb.

Fogasok, polcok - névvel ellátva. Érdekes, hogy a finn óvodákban a gyerekeknek nincs jele. Fontosnak tartják, hogy a gyerekek minél hamarabb fel tudják ismerni és le tudják írni a nevüket. Ádámnak is megtanították, nekem még eszembe nem jutott volna!

Az óvónéni ragaszkodott hozzá, hogy a mosdóról is készítsek képet. Láthatóan nagyon örül az új fenékmosónak és a pelenkázóasztalnak.

A finn óvodákba beveszik a pelusos gyerekeket is, már csak azért is, mert Finnországban nincs külön bölcsőde, így a babák is rögtön óvodába kerülnek. Az óvoda egyébként senkinek sem kötelező, csak az iskola-előkészítő 6 éves kortól.

Nappali-étkező: a kis asztaloknál esznek és rajzolnak, barkácsolnak a gyerekek. Reggeli zabkása 8 órakor, ebéd 11.15-kor.

A délelőtt egy részét bent töltik játékkal, olvasgatással, barkácsolással, másik részét pedig a szabadban.

December 6. (!) Finnország legnagyobb állami ünnepe, a függetlenség napja. Tavaly ünnepelte az ország a 100 éves függetlenségét, az egész év a "Suomi 100" jegyében telt. Erre a nagy ünnepre készítették a gyerekek a falon látható kék-fehér zászlócskákat, amelyek aztán az óvodai csoportkép hátteréül is szolgáltak.

Tetszik, hogy hangsúlyt kapnak az ünnepek: ajándékot készítenek Anyák napjára és Apák napjára (mert itt az is van, november második vasárnapján), karácsony előtt piparit sütöttek, hagyományos karácsonyi ételeket kóstoltak, sőt templomba is elmentek a gyerekekkel. Megemlékeznek a szülinapokról is: az óvónéni sajátkezűleg készít képeslapot az ünnepeltnek, és ebéd után a gyerekek kapnak valami finomságot.

A sarokban kényelmes kanapé mesekönyv-lapozgatáshoz.

Fiús játszószoba legóval, autókkal - lányos játszószoba babakonyhával. Rengeteg játék!

A gyerekek minden délelőtt kimennek levegőzni, kivéve, ha nagyon esik az eső vagy extrém hideg van. Az óvónők nagy súlyt helyeznek arra, hogy a kicsik minél többet mozogjanak. Az óvodának saját bekerített játszótere van. Néha - a változatosság kedvéért - átsétálnak valamelyik másik közeli játszótérre.

Ebéd után megyek Ádámért. A többi gyerek ilyenkorra már általában visszavonult délutáni alvásra a hálószobába. Ádám az ajtóban vár, ragyogó arccal, élménybeszámolóval. Elköszönés: "Hei-hei", aztán indulás haza.

Szerencsére sokszor megadatott már, hogy Balázs munkája révén külföldön töltsünk el egy-egy hónapot. Tavaly ősszel Essenben voltunk, októbert választottuk: már készen legyünk a ház körüli munkákkal, a kerttel, és még ne legyen annyira hideg, hogy hazaérve megfagyjunk a házban.

Essen-Kettwigben - egy romantikus darabhoz díszletként illő régi falusi része a városnak - találtunk megfelelő szállást: egy hatalmas villa alsó szintjét béreltük ki.

Mondanom sem kell, kicsiny famíliánknak mindig elég nehéz szállást találni, szerencsénkre a felső szintet lakó család most várta a harmadik csemetét és magunkat láthattuk meg bennük jómódú németként. Hatalmas emberi egymásra találás volt!

Mi szeretünk otthon tanulni és otthontanulónak lenni: ilyenkor tényleg azt érzem, hogy értelmesen, tanulással, fejlődéssel töltjük a napot. Reggel nyolc és kilenc között reggelizős szöszmötölés, édesapa puszidobálós elintegetése és az elengedhetetlen lista átadása: mit szerezzen meg a városból (apa elment vadászni) - az európai egyetemek általában a belvároshoz közel helyezkednek el, ami hatalmas könnyebbség, Kaliforniában bezzeg!, de erről majd inkább máskor.

9 órára kell mindenkinek a felszerelésével az étkezőasztalhoz érkeznie - arra mindig ügyelünk, hogy nagy konyha legyen, hiszen amíg tanulunk, addig el kell készülnie az ebédnek is, na meg gyümölcsöt is jó ropogtatni matekozás közben, ugye? Szeretem elnézni, ahogyan a nagyok már önjáróak: cucc elő, laptop elő, néhány kérdés, amúgy teljes belefeledkezés. A kicsiknek még feladatfeldobás, motiválás, önállóságtanítás. Egymás meghallgatása, együttes keresés: mindenki érzékeli a másik feladatát és a maga szintjén be is fogadja. Hihetetlen, de Jolánt szinte semmire sem kell megtanítani: elmozizza a többiektől! Piciket lehet pihenni: egy kis szintizés, egy kis furulya, egy gyors skicc az utcai forgalomról, egy menet sakk.... Dél körül ebéd, aztán szabadság! Bevásárlás, foci, játszótér, hétvégén nagyobb kirándulás. A tájékozottság mellett a mélységekre is jut idő - arra mindig kéne jusson!

Otthontanulós helyzetekben technikához, matekhoz - ha lanyhul a munkakedv - nagyon szeretem a Sweet Home 3d lakberendező programot. Itt egy kétdimenziós alaprajzon lehet rajzolni és háromdimenziós látványban lehet gyönyörködni, közben pedig térigényről, térelrendezésről, térhasználati praktikákról, arányokról, harmóniáról lehet mindenkivel a maga szintjén beszélgetni. Hihetetlen, de még ilyen esetekben is előtűnik a gyerekek egyéni stílusa: ki használ pl. sok növényt, ki tervez emeletet, teraszt - ezeket megvitatva meg már ott vagyunk az építészetnél, a művészetnél, a dizájnnál, szerintem szuper gondolattúra!

Földrajzhoz, történelemhez ritkán kell kedvet csinálni, de amúgy is jó kiinduló játékhelyzetet lehet teremteni a Flightradar nemzetközi élő légiforgalom-figyelő oldallal. Csak a kérdéseket kell feltenni és már be is kapcsol a gyerekek belső motorja: merrefelé tart az a repülő?, az melyik égtáj?, a fővárosban fog leszállni?, hogyan öltöznél, ha most repülhetnél oda?, milyen vallásúak ott az emberek?, szerinted miket esznek? - a többi meg már úgyis jön magától.

Mégiscsak kell pár szót írjak Kaliforniáról, pontosabban a Santa Barbara-i Campus-ról. Az óceánhoz közel, a családosoknak fenntartott lakóövezetben laktunk - hintázva olvasó kamaszokkal itt találkoztam először. A meglepetés erejével hatottak: ilyen sok különböző, jól kommunikáló, értelmes, intelligens fiatallal én még életemben nem találkoztam! Mint kiderült, mindenki otthontanuló volt - néha bejártak az egyetem középiskolájába - , és a saját belső motorja igencsak jól működött, amire egyszerűen csak fel kellett fűzni a műveltséget és a tárgyi tudást. Ja, és tudták, hogy hol van Budapest! (Nekem sem kell szégyellnem az iq-mat, de ezen a helyen én valahol nagyon hátul döcögtem.)

Megfogadtuk, és eddig talán sikerült is a legtöbbet megtartani, hogy minden utunkból a jót becsempésszük az itthoni mindennapjainkba. Megpróbáltuk a közoktatás mellett jobban megtartani a sajátot és hetente apasulit vagy anyasulit csináltunk a gyerekeknek: egy témakör sok érintkezési területtel. Nehéz! A rendszeres intézménybe járással megint maghasadáson mentünk keresztül: szülőre és nevelőre osztódtunk és a gyerekeknek csak a szülő kellett, hisz a nevelőt már megkapták a suliban. Akik régebbről ismernek, azok tudják, örök dilemmám a közoktatás és a magánoktatás ügye, pedagógiája. Azt hiszem, én közoktatás címén olyan hozzáértő hozzáállást várok, ami lehet, hogy csak magánúton valósítható meg. Ráadásul nemcsak szülőnek tartom magam, hanem a neveléséért is én érzem magam felelősnek - csak ezt hogyan egyeztessem össze az iskolai igazolásokkal?

Az én választott otthonom egy gyönyörű kis finn falu. Írásaimban apránként bemutatnám az itteni életünket, egy vidéki kisgyerekes család életét, és egyúttal mesélnék egy s mást a finnekről, szokásaikról, nyelvükről stb.

Egy karácsonyi emlékkel kezdeném, hiszen az ünnepek táján olyan sok szép eseményben lehetett részünk, amire jó visszagondolni. Számomra az egyik legkedvesebb egy szabadtéri program volt a szomszéd faluban, amelyre friss nyugdíjas tanárnő ismerősöm invitált minket. Ez tulajdonképpen egy kis erdei séta volt, lámpásokkal díszített ösvényen, havas fák között, a gyerekeknek karácsonyi meglepetés ígéretével. A séta közben rövid pihenők.

Első állomás: kolbászsütés egy erre a célra kialakított kis kunyhóban.

Az én 2 éves Botondom, aki feltartóztathatatlanul érdeklődik minden iránt, ami világít, rekord gyorsasággal fedezte fel és fújta el valamennyi kis gyertyát a házikóban. Bocsánatkérések... Az egyik homályos szegletben idős bácsi üldögélt szótlanul, észrevétlenül. Ő is kolbászt evett, végtelen ráérősen. Talán valahol az erdőben lakik, egyedül, reggeltől estig dolgosan, és most előbújt, hogy kicsit emberek között legyen, megmelegedjen. Mi viszont nem időztünk itt sokáig, karakán tanárnő ismerősöm indulásra buzdított: Menjünk, nézzük meg, hátha rejtettek el nektek valami ajándékot a karácsonyi manók!

Következő állomás: glögi és pipari. A "glögi" a mi forralt borunkhoz hasonló ital, mi itt természetesen gyümölcsléből készült alkoholmentes változatát kaptuk. A "pipari" (becsületes nevén "piparkakku", csak a finnek - sok más hosszú szavukhoz hasonlóan - lerövidítették) amolyan északi mézeskalács, jellegzetes fűszere a gyömbér.

Harmadik állomás: egy kis szerencsejáték. Átlátszó, aprópénzzel teli malacperselyt mutattak: Tippeljünk, mennyi pénz lehet ez összesen? Én bizonyára melléfogtam, hisz azóta sem hívott senki...

Az utolsó állomáson - egy düledező pajtában... - nem kisebb személyiség várta a gyerekeket, mint maga a Mikulás! Minden gyerekkel egyenként elbeszélgetett, és kedves kis csomaggal ajándékozta meg őket.

Karácsony környékén nagy érdeklődéssel figyeltem gyerekeim reakcióját olyan alkalmakkor, amikor (a) Mikulással találkoztunk. - A bevásárlóközpontban teljes közönnyel sétáltak el mellette. Akár egy felnőtt! - Egy reklámújságban megpillantva egy Mikulásos képet rendkívül jó megfigyelő nagyobbik (de mindössze 4 éves) gyermekem ezt a zavarba ejtő kérdést szegezte nekem: Miért van minden Mikulásnak ilyen nagy szakálla? - És most ez a harmadik találkozás. Örömnek, izgatottságnak semmi nyoma. Úgy kellett odatuszkolni őket a kedves öreg Télapóhoz. Az ajándéknak azért persze örültek végül.

Pedig korábbi ábrázolásokat elnézve Joulupukki (így hívják finnül a Mikulást, a "joulu" karácsonyt, "pukki" pedig bakot jelent) határozottan előnyére változott:

Szilveszter előtt jöttünk haza a karácsonyi családi látogatásból, és Bonyhádon álltunk meg egy nagyáruháznál vásárolni, szusszanni. Még sosem láttam azt a jelenetet, amikor leszedik a karácsony díszeket a polcokról és azon melegében kipakolják a magokat. Bizsereg az ember szíve és mancsa, lehet lassan konkrétabban álmodozni: mit hova és mikor és hogyan fog vetni, ültetni.

Új év - új magok: megfontolt tervezésen alapuló elementáris hit. Én is szeretem a magfogási procedúrát, szelektálva begyűjteni, szárítani, feliratozva elpakolni, hogy igen!, nemsokára elő lehessen venni és csak szórni, szórni, a többit meg a természetre bízni....

Mindig megfogadom, hogy kevesebb virág és több ennivaló lesz, de a kezem egyelőre még a szememnek és nem a hasamnak kedvez.

Szeretem Bonyhádot, a kisvárosi lét idilli megvalósulása. Tavaly nyáron eltöltöttünk ott egy kirándulós napot: megnéztük a Perczel-kúriákat, pizzáztunk, és természetesen csobbantunk a strandon. A gyerekek már tudják: ha a kulturális programot kellő érdeklődéssel mosolyogva végigcsinálják, utána övék a nap további része és biztosak lehetnek a megérdemelt fagyiban is. Szerintem ez így korrekt szülő-gyerek alku.

A régen jelentős pozícióval bíró nagycsaládok története nekünk is mindig izgalmas kérdés: mit lehet kezdeni az örökségükkel, a szellemi örökségükkel? A Perczel-kúriák siralmas jelenében is ott lapul a nagyság és különlegesség története.

Visszatérve a magokra és a jelentős családokra: eszembe jutott, hogy 1934-ben, Az én falum megjelenésének évében hunyt el Mauthner Ödön, akit a szakirodalom a magyar vetőmagtermesztés úttörőjeként tart számon. Életútja és munkássága különösen figyelemre méltó abban a tekintetben is, hogy a kereskedelmet és a szakmai életet zseniálisan kapcsolta össze.

2014-ben két könyv is megjelent a II. világháború előtti Magyarország gazdasági életét uraló családokról, a Mauthner-Chorin-Weiss-Kornfeld famíliákról. Szegedy-Maszák Marianne és Kornfeld Tamás könyve is nemcsak sok-sok tanulsággal szolgál, hanem sokrétű bepillantást enged ennek a korszaknak a társadalmi, gazdasági életének pezsgő pillanataiba is. Engem különösen az iregszemcsei birtok működtetése, a bevezetett újítások leírása ragadott meg, gondolkodtatott el. Kíváncsi lennék, hogy Mauthnerék ismerték-e a bólyi Monteneuvo családot - ugyanaz a kor, ugyanolyan zseniális gazdálkodók, hasonlóan előnyös anyagi lehetőségek.... Na, ez már tényleg pletyka....