Nagytakarítás, nagymosás. Az idősebbek városban és falun egyaránt komolyan veszik azt a 'parancsot', hogy Húsvétra meg kell tisztulni, mégpedig kívül-belül. Ez is olyan megfoghatatlan, mégis a nők számára jól kitapintható követelmény - elvárás. A mindennapi beszélgetésekben egyértelműen (még ha udvariasan is) megjelenik, mint központi téma: Hogyan haladsz a takarítással?, Az ablakokkal készen vagy már?, Az ólat már kiganéztam, már csak meszelnem kell!, Látom, te is kivitted az ágyneműt a napra!, és így tovább.
Érdekes, finom tapogatózások ezek, helyezkedések, elhelyezések.

Az ablakpucolás mindig fontos aktus, hiszen a legláthatóbb (ezért a legneuralgikusabb pont?) felületről van szó, a ház szeméről, főleg ugye az utcafront felé.
Nagyon szeretem Rozi nénit, már említettem. A kicsi felső ablaka a konyhánknak az ő házuk oldalán lévő bejárati ajtajára néz - innen lesünk ki a másikra, hogy minden rendben van-e. Az első telünk utáni első tavaszon az az ablak kimaradt a nagy suvickolásból (már nem emlékszem pontosan, hogy nem találtam-e elég koszosnak ahhoz, hogy annak is nekiálljak, székre felállni, pepecselni, jajjaaaaj, vagy pedig tényleg elfelejtettem - sajnos valószínűbb az első változat, uff). Mikor mentem tojásért, meg is kaptam a finom megjegyzést: ha sietek, még Húsvétra az is bele fog férni. Nem bántás ez, nem piszokoskodás, hanem az idősek elvárása a fiatalabbak felé, hogy rendesen csinálják meg a dolgokat. Hogy egyszerűen rend legyen. És én jó kislány vagyok - ha még sokszor oly lázadó is -, tehát megpucoltam!

És ugye ne felejtsük el bevallani, hogy a hosszú tél után milyen sokkoló az első éles tavaszi fényben meglátni a szobát, a konyhát.... Hirtelen nem is értjük, hogyan nem vettük észre eddig, hogy ekkora kosz van, hogy ennyi minden csak úgy felhalmozódott, beporozódott, elhasználódott, elkoszlott. És ekkor elementáris erővel ránk tör a takarítás! És Balázsra a meszelés.... Ami azt jelenti, hogy utána is rám tör a takarítás.... Viszont az eszelős-meszelős takarítás után csudajó! Az illat, a látvány - ünnepi!

Ha kisüt a nap, végre nem gond a ruhaszárítás, a lemenő napot megelőzve mennek be a házba szép sorban a megszáradt ruhakupacok. A rutinosak azt is percre pontosan megmondják, hogy mikor érdemes bevinni a vasalnivalót ahhoz, hogy éppen annyi nedvesség maradjon a szövetszálakban, ami kényelmessé teszi a vasalást.

A falu nem nyerte meg a támogatást a csatornázásra, most egyedi gyökérzónás szennyvíztisztítók megvalósításához várjuk a pályázati eredményt. Zöldek lévén mi hiszünk benne és várjuk, sokan kételkednek és hitetlenkednek. Sokan pedig addig is a falut keresztülszelő patakba engedik a mocskukat, mivel a szippantás drága, tényleg drága. A házakból kiinduló gusztusos kis csöveken folyik az árokba, a patakba az illatos, néha kevésbé illatos lé. Nem is olyan lassan pedig belecsordogál a halastavakba - mi is szeretünk halat enni.

A loccsantás: gyerekkoromban a nyarakat Nagyatádon a dédszüleimnél töltöttem. Dédanyám meghatározó nő volt számomra, az elementáris földies nőiséget képviselte. Mezítláb, szoknyában, a kendő alatt kontyba font hajjal, mindig mosolyogva. A vízzel mindig spórolni kellett (mint most, csak most már erősebb a környezetvédelem jelszó, régen egyszerűen csak nem pazaroltunk - nálunk soha senki sem pazarolt - lagom!), folyó vízben semmit sem mostunk, a vájlingból pedig nem a lefolyóba ment a víz, hanem kiloccsantottuk a kertbe. Én is loccsantok, de dédanyám loccsantása az valami nagyon más volt, az olyan igazi, nagybetűs 'a loccsantás' volt: könyökből indult (semmi heves vállból erőlködés), diszkrét csuklómozdulat követte, majd a repülő víz halk súrlódása a levegőben, végül a plottyanás a földre - tökéletes célzás.

A csobbanás: a kertben állt egy hatalmas bádog kád, reggel kivittük a napsütötte fűre, vödrökkel feltöltöttük a kútból felhúzott vízzel, és délután már lehetett is mosakodni, játszani. A fürdés végeztével pedig kimertük a vizet a virágokra.
Mikor még csak kijártunk a házhoz lakhatóvá tenni azt, még kádunk sem volt, hanem, mint Fanni posztjában a gyerekek, beleültettük a skacokat egy-egy vödörbe. Szuper volt! Aztán fejlődtünk: beszereztünk egy hatalmas régi fateknőt és abba kerültek sorba a gyerekek. Esti zárásként kis vödrökkel mi is meregettük a virágokra az értékes vizet.

Pesten születtem, ott éltem 35 évig. Itt falun én vagyok a "kis pesti", a "pesti úrilány", de a közeli kisvárosban ugyanúgy vidéki vagyok, mint mindenki más, aki nem ott született (helyesebben nem oda, mert már egy jó ideje nem születik a városban gyerek, mert se kórház, se szülőotthon), vagy nem ott lakik.
Szóval a kisvárosban vidéki az összes környékbeli falvakból bejáró dolgozó és iskolás gyerek, és vidéki a más nagyobb városokból jövő "gyüttment" is. Itt falun pedig vidéki a másik falubéli, és az említett kisvárosi is.
Azt mondhatnák, hogy tehát a vidéki kifejezést pusztán helymeghatározásra szolgál, mégis mindig negatív tartalmat hallani ki belőle. De még ha a hangsúlyra nem is figyelek, a boltban, az iskolában, a rendelőben, mindenütt érezhető a megkülönböztetés. Nekem, aki a nagyvárosi jóléthez szoktam, viszont itt minden még a kisvárosban lévő dolgok is vidékiek, de inkább úgy mondom falusiak. Délután 4 és 5 között szinte minden kisbolt bezár, a péknél pedig fél ötkor csak az üres pultot tudnád megvenni, az orvos négykor hazament, szakorvos egy héten egyszer három hónapos várakozási idővel, kizárólag munkaidőben. Mozi egy hónapban egyszer. Színház detto. Miért? Nincs rá igény? Nekem van, de szerintem másnak is biztos lenne! Akkor miért nincs?

Igaz, azt vettem észre, hogy az emberek - és időnként magamat is beleértem - lusták. Lusták kimozdulni. Én is most, ha mozizni akarok, interneten teszem, ha jó sütit akarok enni, megsütöm magamnak, ha jót akarok enni elkészítem magamnak, mert a helyi étteremben hiába tudják, hogy milyen a rosé kacsamell, alapból mégis átsütik, mert rajtam kívül senki nem eszi meg véresen, mondván az még repül (ezzel együtt be kell valljam mázlim van ezzel az étteremmel, mert tudok nagyon jókat enni helyben, ha kedvem tartja). Az is igaz, hogy kimozdulni faluról, az program, amit előre meg kell szervezni, végig kell gondolni, ahogy azt a korábbi posztomban írtam. Nem ihatsz az ebédhez egy pohár bort, ha délután még moziba, cukrászdába, vagy vásárolni mennél. Tessék kérem előre gondolkodni, vagy mindent magadnak megcsinálni.

Azért persze van egy nagyon jó oldala is számomra a falusi létnek: a tér, a szabadság. Egy-egy fárasztó, sok utazásos nap után kiülni a teraszra és csak bámulni a kertet, élvezni a csöndet, megfizethetetlen. 20 perc után, mivel a zabszem a hátsómban, kimegyek a veteményesembe, körülnézek, nyáron kigyomlálok egy sor hagymát, borsót, mogyorót, egyebet; teljes rekreáció, agyzsibbadás, relaxáció.

A gyerekeket simán kiengedem. Nem program már, hogy kimegyünk a játszótérre, mert kimennek az udvarra, vagy az utcába és játszanak. A kiserdő szélén bunkert építenek, saraznak, pocsolyába gázolnak, és nyakig vizesen szaladnak haza átöltözni. Így a jó, szabadon.

A reggeli fagy után tegnap végre elkezdett olvadni! Még kicsit motoszkálni is ki lehetett menni a kertbe. A hó végre leolvadt a friss pitypanglevelekről, a sóskáról, a snidlingről, a ragadós galajról és a nagy kedvencről, a zamatos turbolyáról is!

A pitypangból ritkán csinálok mézet, jobban bevált nekünk a lékészítés - üdébb, frissebb, mint a szörp, hamar elfogy és biztosan nem marad rajtunk.

sokféle, igazán kifejező néven ismerjük ezt a gyógynövényt: gyermekláncfű, pongyola pitypang, kutyatej, kákics, láncfű

Ilyenkor, kora tavasszal a levelei még nem keserűek, szendvicsbe friss zöldnek használom, vagy összekeverem tyúkhúrral, snidlinggel és zamatos turbolyával. Bármit képes vagyok megszórni ezzel a keverékkel: a sajtos-tejfölös lepénytől a rizibiziig tényleg mindenre rápakolom. Ezzel szerencsére nem vagyok egyedül, fiúk barátja Peti tavaly tavasszal megállapította, hogy 'anya is mindig ezt csinálja.'

A pitypanglé úgy készül, mint a bodzalé, vagy bármilyen növényi lé. A levek és a szörp között az a különbség, hogy a lé hideg áztatással készül, hígabb és csak kevés cukor van benne, a szörpöt pedig fel kell főzni és sokkal több cukor szükséges hozzá, hogy tényleg elálljon télire.

Pitypanglé elkészítése: a gyerekekkel szedess tele egy kisebb vödröt a szép, egészséges virágfejekkel, kösd a lelkükre, hogy amelyiken méhecske vagy bogárka táncol, azt hagyják békén. Én egy fél órára ki szoktam borítani papírra vagy tálcára, hogy tényleg mindenki távozhasson a virágfejekről. Lábosba teszem, meglocsolom citrommal és felöntöm vízzel, majd lefedem (az üveg fedő nem jó, mert a citrom ellenére is megbarnul a világosságtól) és hűvösre teszem - a kamra vagy a pince hidege pont megfelelő. Gondolom egyéb lehetőség híján a hűtőszekrény is megteszi. Másnap leszűröm, mézet vagy nádcukrot keverek bele és már iható is. Icipicit kesernyés, ha a gyerekeknek mégsem lesz a kedvencük, a felnőttek akkor is biztosan megisszák.
Ugyanígy készítem a fodormenta- és a borsosmentalevet, vagy a citromfűlevet. Az orgonából és ibolyából készült italok nekünk nem váltak be, olyan, mintha a nagyi virágos parfümjét innánk....

A sóskát szándékosan a bejárathoz közeli virágoskertbe tettem, szeretem, mikor a gyerekek csak úgy kilépnek pár levélért, sajthoz, almához, vagy csak úgy, az íze kedvéért.

Gyerekkorom sóskamártása rémálommal egyenlő emlék (szín, szag, állag - egyszerre három érzékszervem kapott negatív impulzust), úgyhogy mi még sohasem ettük főzve, mindig csak nyersen.
Nektek van vonzó elkészítési ötletetek?

A ragadós galaj mehet a salátába is, de teakánt az igazán finom. És persze elvileg belőle is minden nap kéne inni egy csésze teát.......

Ha azt hiszed, hogy nincs a kertedben, akkor nézz jobban körül, biztosan találsz, csak eddig azt hitted, hogy csak gaz. Tévedhetetlenül felismered, amikor gyomlálás közben a kesztyűdre ragad.

És végül a nagy tavaszi kedvenc, a zamatos turbolya is mindenhol megtalálható, csak meg kell állni, hogy észrevegye az ember.

Az illata csodás, az íze mesés, petrezselyem- és zellerrajongók - mint én - le sem fogják tudni tenni. Egyszerűen elég egy vajas zsemlébe begyömöszölni és már jól is érzi magát a pocak.

A snidling (metélőhagyma) szerencsére már a városi ablakpárkányokat is meghódította. A virágja különösen dekoratív, virágcsokorban is megállja a helyét.

És ha a tavaszi salátába nem elég a zöld, akkor lehet bedobni pár fej százszorszépet is. Kicsit mogyoróízű, de vagány látvány a salátában.

Egy kedves emlék: Janka kiskorában nagyon szeretett bárhol a fűben szemlélődve ücsörögni és komótosan járt közben a keze. Maga körül mindig megette az elérhető százszorszépeket. Lassan megrágta és lenyelte. Akár egy egész regényt is ki tudtam olvasni mellette! Lehet, hogy ezért lett olyan szép?

Pár általam kedvelt könyv, igaz, ezek most nem a könyvtárbuszból:

Jó tavaszolást mindenkinek!

Márta hétfői írása arra (is ) ösztönzött, hogy végiggondoljam, hogy nekem mi is hiányzik a városból, a városi létformából (csokit majszolgatok közben).
Természetesen - milyen vicces, de tényleg ezzel mindenki így van körülöttem: egyszerűen mindent megtanulunk magunk elkészíteni, csudajó! - én is megtanultam kenyeret, pizzát sütni, bármilyen tortát elkészíteni, sőt pironkodva bevallom (öregedés helyett profizmusnak nevezem....) az egyszerűbb jégkrémek készítése után nekiálltam igazi fagylaltot készíteni, igen, már most, hogy nyárra belejöjjek! A gasztronómiai élvezetek tehát kipipálva.

Már csak az a kérdés motoszkálhat bennünk, hogy ezt az igényt a vidéki lét generálja, vagy pedig belső követelmény? Szerintetek?

(Santa Barbara)

A kulturális élet területén is egészen jó a helyzet: megpróbáljuk egyrészt szintén önmagunknak megteremteni, másrészt pedig koncentráltabban választani a lehetőségek közül. És ne felejtsük el, az internet felületén a legmagasabb színvonalú dolgok is elérhetőek.
Kultúra, kulturális élet, kulturáltság. A kultúra-igény és a kulturális élet élvezete innen is megoldható, igaz a távolság miatt kicsit több időt és szervezést vesz igénybe.

Nálunk, a mi falunkban is vannak különféle lehetőségek, bár ezek inkább közösségi, mint kulturális események. Van Karácsonyi műsor, Farsang, Nők napja, Mikulás, Falunap, Gyereknap, olykor táncház is akad, és idén még kézműves kör is alakult. Mikor ide kerültünk, engem teljesen meglepett, hogy ezek a műfajok még valóban léteznek: operetténeklés, lakodalmas zene.... Mi a táncházat szeretjük a legjobban, de a többi programot is fontosnak tartjuk, hiszen itt van esélye kialakulni ' a mi falunk' identitásnak.
A falu életébe való beilleszkedésben, a közeg megismerésében ezek igencsak fontosnak bizonyultak - hálásak vagyunk érte.
És ugye a hőn szeretett könyvtárbusz! Amikor a nagy szatyor könyvvel tipegek haza, mindig a Brontë-nővérek jutnak eszembe, akik a megrendelt könyveket rejtő faláda érkezésekor hatalmas élvezettel estek neki a köteteknek.
A kulturális - legyen az magas vagy kommersz - élvezetek is kipipálva.

(Köln)

Írás közben világosodok meg, hogy nekem tulajdonképpen a kulturált viselkedés, a kulturált beszéd és stílus hiányzik a legjobban. Még az ízes cifra káromkodás (isten és szent dolgok káromolása érzelmi felindulásból) sem zavar annyira, mint a vulgáris (nem a pillanatnyi érzelmeinktől függő), altesti, diszkriminatív (nembéliség, etnikai és faji hovatartozás, vallási preferencia, stb.), becsmérlő beszédmód (a másik negatív minősítése). Ezt egyszerűen képtelen vagyok megszokni. Nem vagyok hajlandó belemenni az ilyen diskurzusokba.

Még egy dolog hiányzik: a használtruha-üzletek. Ezen a téren is jól működik a családi és baráti hálózat, de mióta nagyosodnak a gyerekek, már nem mindig elég. Amíg kicsik, tényleg bármit rájuk lehet adni, de én magam is úgy gondolom, hogy a ruházkodás identitáskifejező és éppen ezért fontos, jól kell magunkat éreznünk a bőrünkben.
Hohó! Újabb könyvtárbuszos kincsre bukkantam: a bőrgyógyász dr. Yael Adler Bőrügyek című könyvére. Mindenkinek ajánlom, végre egy olyan tudományos igényű mű, amely közérthetően és szórakoztatva tanít. Németországban a sikerkönyvlistáról még mindig nem került le.

(Genova)

A városon belül mozogva nemcsak a kiállításokról, galériákról, koncertekről, színházműsorokról értesült óhatatlanul az ember, hanem egy-egy ruhadarab is kényelmesen és észrevétlenül beszerezhető volt. Most program lett. Ez és ez hiányzik, tehát be kell menni a városba megszerezni. Persze összekötni valami más programmal, hogy ne kelljen csak ezért beautózni. És megfelelőt találni sohasem könnyű.....
A kedvencem a tavaszi és az őszi/téli cipővásárlás. Kezdem művészetté fejleszteni: kényeztetés, városi kaland, kicsi kirúgás a hámból. Mókás, mikor egy bevásárlókosár tele van gyerekcipővel - Balázs is próbál egyre kevésbé morogni....

Judit múlt hétfői, a biztonságról szóló írásában érdeklődött, mi a helyzet e téren mifelénk. Következzék erről egy kis összefoglaló...

Ajtó-ablak nyitva van, bejöhet akárki... A házunk bejárati ajtaját tényleg nem zárjuk kulcsra, csak becsapjuk. Jó erősen, nehogy a szél kivágja. Egészen komolyan mondom, nem is emlékszem, hogy néz ki a lakáskulcsom! És azt is csak halványan sejtem, melyik fiók mélyén lapulhat. Azért néha mégiscsak bezárjuk az ajtót: ha legalább egy teljes napra elmegyünk valahová. Ennek is megvan a története: Egyszer kedves tanítónő ismerősöm szeretett volna minket meglátogatni - bejelentés nélkül. Mi nem voltunk itthon, de mivel az ajtó nyitva volt, bejött, és letette a konyhaasztalra a hozott süteményt. Én meg utólag rettenetesen szégyenkeztem a felfordulás miatt, ami a házban fogadta. Szoktam is mondogatni: hozzánk ha "betör" valaki, akkor sem elvisz, hanem hoz. A postás is beteszi a hozott csomagot az előszobába. Arról nem tudok nyilatkozni, hogy vajon mások zárják-e az ajtót, mivel sosem ellenőriztem. Talán igen. Mindenesetre kaptam már néhány dorgálást, hogy "Nyitva volt az ajtó!".

Tartottam egy kis szemlét a környéken kerítés-ügyben. Kezdjük a saját portánkkal: nekünk nincs. Nem is hiányzik - legalábbis jelenleg. A gyerekek szépen megtanulták, hogy nélkülem nem mennek ki az utcára. Nem mintha az utca olyan rettenetesen veszélyes hely lenne! Csendes zsákutca, a házunk előtt csak Jukka szomszédék két autója halad el rendszeresen. A környékbeliek is mind nagyon odafigyelnek ránk.

Azért mégsem adnék öt csillagot a környék biztonságosságára. Egyik aggodalmam: az olykor-olykor felbukkanó, a beláthatatlan kanyarokra fittyet hányó, ész nélkül száguldozó suttyók.

A másik mumus a folyó. Ez a híd, több méter magasságban a folyó fölött, pár perc séta távolságra van csak tőlünk. Egyelőre kizárólag szülői felügyelettel látogatható.

De nézzük tovább a kerítéseket! Jukka szomszédék ritka kivételt képeznek egész telküket körülvevő szabályos drótkerítésükkel, kapujukkal. Igaz, az ő kerítésük sem a "kintről be"-t hivatott feltartóztatni, hanem a "bentről ki"-t. Konkrétan azért készült, hogy bátor és engedelmes kutyáik nehogy kereket oldjanak.

Tőlünk az országútig mintegy 20-30 ház mellett haladunk el. Ezen a szakaszon mindössze kettő - méternél alacsonyabb, telkeket egymástól elválasztó - kerítés-darabkát sikerült felfedeznem.

Sövény azért akad egyik-másik ház előtt, mellett, körül. Alacsony, lombhullató, átlátható (="ettől befelé az enyém") és magas, örökzöld, átláthatatlan (="ne kíváncsiskodj!") is. Nagy divat például sűrűn egymás mellé ültetett lucfenyőkből sövényt készíteni:

Szép dolog ez a kerítésmentesség is, noha bennem több alkalommal keltett már bizonytalanságot. Mikor ideköltöztünk, sokat sétáltam a környéken, Ádámot babakocsiban tologatva. Kíváncsi voltam, fel akartam deríteni mindent. Előfordult, hogy rákanyarodtam egy útra, amiről aztán kiderült, hogy privát volt, és egyszer csak egy vicsorgó (házőrző??) ebbel találtam magamat szembe. Vagy épp ellenkezőleg: a legremekebb erdei ösvényekre sokáig nem mertem rátérni, mert azt gondoltam, az biztos valakié, és akkor nem szabad.

Autó? Én azt sem zárom le! És ha pár percre megyek be valahová, és nem állítom le a motort, hogy ne hűljön ki az autó, a slusszkulcs is marad. És, lássatok csodát, a kocsit ott találom, ahol hagytam.

És ez bármi másra is igaz. Ha valamit valahová leteszünk vagy valahol ottfelejtünk, elhagyunk, akkor az ott megvár. Egyes elhagyott rendes tárgyak akár az idők végezetéig keresik rendetlen gazdájukat. Mint ez a fél pár gyerekkesztyű a környékünkön az út szélén:

Mi is jópár elszórt játékunkat találtuk már meg így karóvégre tűzve. Örülök, hogy a gyerekeim ebben nőnek fel, ez nekik a természetes. Mert hogy lehet elmagyarázni egy gyereknek, hogy ellopták a biciklijét? Tavaly nyáron nekünk is volt egy rossz élményünk Magyarországon, mikor Teri mamáékat látogattuk Vas megyei falujukban. Ahogy az már ott lenni szokott, beugrottunk valamelyik szomszédba. A frissen vásárolt kisautót meg letettük addig az árokpartra. Hát fél óra múlva már nem találtuk! Olyan elkeserítő volt. Mit mondjak az értetlenül, könnyes szemekkel néző gyerekemnek, hová lett a játéka? Nem mondtam, hogy látod, kisfiam, ez Magyarország.

Írtam a múltkor a beilleszkedésről, és arról, hogy a jó dolgokat könnyen átveszi az ember. Így volt ez nálunk a nem zárással és a kerítésnélküliséggel is. Olyan jól ment, hogy e téren tán már a finneknél is finnebbek lettünk. Lubickolunk ebben a lakat-, lánc- és tüskés kerítés-mentes világban. Talán mert mi tudjuk, hogy ez egyáltalán nem olyan magától értetődő.

A falusi élet legnagyobb hátránya számomra, hogy az ínyenc vagy kevésbé ínyenc gasztronómiától távol kerültem.

Pesten, a szombati ebéd után elfogyasztott pohár bor után, ha megkívántam egy kis cukrászsüteményt, csak felvettem a legszebb ruhámat, és irány az egyik közeli cukrászda, kávézó, étterem, bármi. De mit csinálunk falun, ahol a legközelebbi cukrászda 15 km, és a busz óránként jár, ha egyáltalán jár? Kinyitom a hűtőt, a kamrát, előveszek egy szakácskönyvet vagy a nagymamám receptjeit, megkérdezem legjobb barátomat: google-t és sütök valamit. Így találtam rá Édesem-re (http://edesem.blog.hu/), Márk Szonjára http://edesem.blog.hu/2013/03/28/en_337. A Blogján a bemutatkozását már bővíteni kellene, mert egy nagyon jól működő, isteni sütiket helyben készítő cukrászdája van Budán, és már három könyve is megjelent receptjeivel.

Családom igazi csoki-fun. Ha kitennék az asztalra két kiló csokit, öt perc alatt eltüntetnék. De lehet, hogy kevés is lenne. Egyik születésnapkor a kívánság az volt, hogy lepjem meg A-t egy nagyon finom tortával. Ebben a szakácskönyvben

több recept is van, de a Missisippi torta tűnt a legkönnyebbnek. Az elkészítése tényleg nem igényel sok tudást, inkább csak türelem kell hozzá és sok-sok csoki. (Ez egy korábbi változata szerintem.) És íme az egyik eredmény, amit én sütöttem:

A legnagyobb dicséret pedig az volt, hogy egy héttel azután, hogy készítettem itthon egy ilyen tortát, eljutottunk Szonjához is, és ott is megkóstolta a család az eredetit, és azt mondták, teljesen ugyanolyan mint az enyém (vagy az enyém olyan mint Szonjáé?). Lehet, hogy be kellene vinnem a városi cukrászdákba?

Mi nekem a biztonság, avagy mitől félek? Azt hiszem az életteremben igazából nem félek, biztonságban érzem magam. Csak nagykapunk van, amit csak éjszakára illetve akkor zárunk, ha nem vagyunk itthon, vagy tényleg nem akarunk senkit látni. Így tehát a kapun elvben csak az nem jön be, aki nem akar. Nem zavar, mert mivel csengőnk sincs, aki bejön, vagy bejönne a kapun dudál, vagy kiabál. Jelzi, hogy beljebb jönne, és a jó fülemmel általában meg is hallom. Nekem ez itt elég biztonság.

Biztonságos a falu a gyerekeknek is. Kicsi koruk óta tanulják, tanítjuk őket, hogyan közlekedünk a faluban. Mivel sok helyen nincs járda, az út szélén megyünk, ha kocsi jön félre állunk, sőt meg is állunk. Az egyszerűbb utakat tudják is már szinte mióta járni tudnak. Hogyan megyünk a mamához, unokatestvérhez, boltba, egy-egy baráthoz. Már 5 évesen ezeken az utakon tudtak, és mertek is egyedül közlekedni. Most már ugyanezt tanuljuk, csak biciklin. A főútra egyedül még biciklivel nem mehetnek a forgalom miatt, de ott van járda.

(http://diafilm.osaarchivum.org/public/?fs=2682)

Sokszor elcsodálkozom azokon a szülőkön, akik még a 14-15 éves "nagy lovakat" is kocsival szállítják falun belül. Minek is? Legyen bicikli, legyen rajta elől-hátul világítás, és a gyereket meg kell tanítani közlekedni.

Budapesti vagyok, külső kerületben laktam gyerekkoromban, ott jártam iskolába. Elsősként a második félévben már egyedül mentem haza. Másodikban ez már teljesen természetes volt, pedig az az iskolaépület már nem két sarokra volt. Havonta egyszer be kellett menni a Kossuth térre fogorvoshoz. Két alkalom után ezt az utat is önállóan tettem meg. Iskolából adott időben ki, buszra felszállni, metróba beszállni. Kezemben a kis papír a megállók nevével és színével. Egyedül utaztam, apukám várt a Kossuth téren az állomáson. 10 évesen így már az egész metróvonalat ismertem, és a ma oly sűrűn emlegetett 3-as metróra átszállva szintén egyedül mentem a nagymamához a Lehel térre. Természetes volt, sosem féltem.

Ha az ünnepnapok az általában vett emberek érzéseit, vágyait fejezik ki (még akkor is, ha az egyes ember számára ezek néha csak szabadnapok), akkor ezek között a magyar nép reményteli és tragikus érzéseinek foglalatát képezik szabadságharc-napjaink. Pontosabban: csak a forradalmak kitörését tudjuk ünnepelni, mert a végük valahogy nem a terveknek megfelelően jött össze. Nyilvánvaló és mégis félelmetes lehetett fővárosinak, városinak, vidékinek, átutazónak egyszerre azt megéreznie, hogy valami történni fog, valami változik, és ebben neki is, mindenkinek része van... (És ha ebbe az érzésbe még a szabadságharc reménytelensége is vegyül!) Rengeteg versünk, dalunk és filmünk szól a szabadságról, és mégis, rabságban, nyomás alatt élünk. Nem érezzük azt már, amit a '48-asok már természetesnek vettek. De majd.

Egy szabadság"madár" 2011-ből, ismeretlen alkotó műve

Addigis, amíg eljön az a majd, leírom annak az országnak a három jellegzetességét, ami a képzeletemben él. Szóval, abban az országban ...
- Biztonság van. Bezárhatod az ajtódat, de nem szükséges. Nem megy be más. Kimondhatod a véleményedet a munkahelyeden. Nem rúgnak ki (vagyis nem ezért), nem kell félned. Sőt, megbecsülnek, amiért önállóan gondolkodsz. Elmehetsz tüntetni, vagy tüntetést szervezhetsz. Attól még elfogadják a más-véleményedet, és te is elfogadod a más véleményét.
- Demokrácia van. Okos, ráérő és független emberek hatalmi érdekektől mentesen egymást meggyőzve konszenzusra jutnak, és aszerint is cselekednek. Az őket meghatalmazó polgárok pedig elfogadják döntéseiket, de ha nem értenek egyet valamivel, merik jelezni. A politikusok meghallgatják őket, és ezt figyelembe véve vitatják meg még egyszer. Addig teszik ezt, amíg mindenkinek jó nem lesz. Kölcsönös bizalom áll fenn a társadalom különböző szintjei között.
- Környezettudatosság van. Ez nem csak egy szlogen. A lélegző élőlények a légtermelő növényekre vannak szorulva, és ezt a felismerést az élet apróbb és nagyobb ügyeinek szervezése során mindenhol alkalmazzák is. Cselekedeteik ezérthát organikusak, alázattal idomolnak a környezetükhöz, annak tudatában, hogy a természetnek is szüksége van rájuk valahol, valamilyen formában. Mindenki tudja, hogy ebben az összekapcsolódásban fontos szerepe van, és azt is tudja, hogy hol a helye.

Valami ilyesmi irány érdekelne. Vagy egy olyan lehetőség, ami efelé mutat. De ezekért a célokért tenni kell. Csendes munkával (ahogy Heisenberg írja a "nagy korszakok" utáni kutatómunkáról), figyelemmel, tervezéssel. "Tervezni pénz nélkül is lehet" - szoktuk mondani otthon. Vagy akár mozgástér nélkül is - gondolom most hozzá.

Hogyan is élünk? Milyen az életstílusunk? Milyen elvek szerint rendezzük a mindennapokat?
A számomra alapvetőnek tűnő normalitásnak svéd neve a Lagom, a dán megfelelője a Hygge.

Életstílus, életmód, életvitel - elvek a gyakorlatban.

"Nem túl kevés, nem túl sok - éppen elég."

Ahogyan anyáink és nagyanyáink mondják: középút és mértékletesség! Apró örömök észrevétele.

Úgy tűnik, ezeket az alapvető értékrendbeli normákat tanulni kell, nem evidenciák, hanem kialakítandó minták és attitűdök, ha tetszik, elvek a gyakorlatban. Ezeket az apróságokat is jó néha kimondani, leírni, elolvasni. Ilyenkor kicsit elgondolkozhatunk magunkon, megvizsgálhatjuk cselekedeteinket, és ami még fontosabb talán, az azokat mozgató erőket és gondolatokat.

Az 'éppen elég elve' akkor válik Lagommá, ha az élet minden területére kiterjesztjük, amikor 'pont helyesen' cselekszünk. Egyfajta egyensúly, amit mindannyian keresünk.

"Lagom az, ha elfogadjuk egy barátunk meghívását, hogy nála töltsük a hétvégét de magunkkal visszük a saját ágyneműnket, mert úgy tisztességes, ha nem kell még mosnia is utánunk." (8.o.)
Családdal és barátokkal mi is így szoktuk, mindenki hozza-viszi legalább a párnáját, egy-két takarót vagy hálózsákot. Megvan ennek a rituálénak a maga végtelenül vicces koreográfiája: reggel felkelsz, a langyos ágyneműt összehengereled, majd azon melegében hurcolod ki a csomagtartóba a már előzőleg bekészített bőröndök tetejére. Megérkezéskor az üdvözlés után máris lehet behurcolkodni, immár fordított sorrendben. És persze az ajándékok valahogyan mindig legalulra kerülnek...
Falun ez a költözködés hangulat könnyebben kivitelezhető, észrevétlenebb, hiszen az udvaron kell csak átmenni, a városban pedig az egész társasház látja, hogy megint a kispirosszívecskés huzat van felhúzva. Amíg kicsik voltak a gyerekek, a vendégségeknek ez a része sokkal egyszerűbb volt: egy ágyban, egy paplan alatt két gyerek is elfért.

"Lagom az, ha pusztán a maradékokból ütünk össze egy vadonatúj vacsorafogást, mivel a pazarlás halálos vétek." (9.o.)
Faluhelyen tényleg kevesebbet pazarolnak az emberek, vagy csak kevésbé szembetűnő, nem tudom. Mindennek amúgy is helye van, mindennek szerepe van, szinte semmi sem megy veszendőbe: ami már sült zöldségnek vagy kompótnak sem jó, az megy a komposztra, ami a tányérokon marad, az megy a cicáknak, kutyáknak. Az ember olyankor sem érez lelkiismeretfurdalást, ha a kamrában felejtett pár almát, hiszen komposztra is mindig szükség van. Falun az ember eltesz mindent (jó lesz az még valamire alapon), hiszen van rá helye és előbb-utóbb valóban szüksége lesz rá, mert pont az az apróság fog hiányozni.

Az élet és a munka egyensúlya (20.o.). Szerintem ezt a vágyunkat az anyaság versus munka kapcsán kellőképpen kifejeztük.

Egyenlőség és családi élet (29.o.). Ha gyermek érkezik, az apák és az anyák is három hónapnyi fizetett távollétet kapnak a munkahelyüktől. Andi írása jut eszembe a családi gazdaságok több generációsságáról - letűnt világ, viszont van modern megoldás!
Emlékeztek milyen, mikor az első két hét után apuka fekete karikás szemmel trappol a munkahelyére, a baba visszaaludt, hát te is behunyod kicsit a szemed, jaj de nagyon jó, és teljes a malőr, kócosan, gyűrötten nyitsz ajtót a felmentő seregnek: anyáinknak - akik rögtön levonják a kézenfekvő következtetést, nélkülük semmi sem halad előre! Köszönjük mamák!

"Én-idő", a kreativitás és a szabadidő fontossága (32.o.). Igen, logikus érvek a hatórás munkarend mellett! "A svéd cégek országszerte kísérleteznek a hatórás munkaidővel. Rengeteg munkáltató felismerte, hogy a hatórás munkaidő jóval vonzóbb, így az állásokra többen jelentkeznek, a dolgozók pedig nemcsak boldogabbak, hanem hatékonyabbak is lesznek."

Az új skandináv konyha - vissza az alapokhoz; saját termesztés és gyűjtögetés (52.o.). Slow food. És persze Bori írásai, aki hangsúlyozta a gasztronómiai szakemberek felelősségét az alapanyagok megválasztásakor: szezonalitás és könnyen elérhetőség. Frissesség.
Az étel élvezete, tisztelete és mértékletesség. Termeld meg magad mozgalmak.

A funkcionalista szemlélet elsajátítása - a praktikus ruhatárról és az ésszerű vásárlásról (86.o.). Minden időjárási helyzetre legyünk felkészülve - faluhelyen, főleg a gyerekek esetében ez dupla ruhatárat jelent: otthoni szett és városba, iskolába menő szett.

Társas élet a lagom szerint: barátok, klubok és szomszédok (116.o). Közösségi lét. Kötődés. Faluság. Szomszédság. Hihetetlenül hangsúlyos az ember életében. Szeretem, mikor átszaladok Rozi nénihez tojásért, és azt mondja, hogy jó ránézni este az ablakunkra, mert tudja (és egyszerűen csak tudnia kell ezt), hogy itthon vagyunk. Nem leskelődés ez, csak bizonyosság, megvan a másik, jól van. Én a konyhaablakból szoktam átlesni, hogy van-e már mozgás, szaladhatok-e át. Január elsején a bejárati ajtó előtt a lépcsőkorlát párkányán egy szál gyertya égett. Tanakodás itthon, mit jelenthet ez? Néprajzi ismeretek felelevenítése: nem tudom, milyen szokás ez. Nem mertem zavarni. Másnap kérdezem Rozi nénit, hogy mi végre a gyertya? Ezen a napon halt meg az édesapja és mivel nem tudott kimenni a temetőbe, gyertyát gyújtott az emlékére. Az élet és a halál megosztása.

Lagomban gondolkodni, zöldként cselekedni (132.o.) "A lényeg a konszenzus, és az, hogy ebben mindenki osztozzon."

Rantatöysä egy alig 300 lelket számoló finn falucska. Ebben a kis faluban lakunk mi, ékes bizonyítékául annak, hogy tényleg mindenhol, a világ legeldugottabb szegleteiben is élnek magyarok. Egy ilyen kis helyen külföldinek lenni, főleg, hogy nem is a szomszédból jöttünk (azaz nem vagyunk se oroszok, se svédek), különlegesnek számít. És mire számíthat az ember, ha történetesen magyar? A) Felcsillanó szemek: már járt Magyarországon az illető, vagy vannak magyar ismerősei. B) Felcsillanó szemek, mert eszébe jut iskolai tanulmányaiból a finn-magyar nyelvrokonság. C) Homályos tekintet: régen volt az a földrajzóra... Ők azok, akiket még harmadszorra is ki kell javítanom, hogy nem ukrán vagyok, hanem magyar. A finnben ez elég hasonlóan hangzik: unkarilainen (=magyar) - ukrainalainen (=ukrán). De ami a lényeg: a helyiek kedvesek, barátságosak, befogadóak velünk szemben. Bizonyára sokat számít, hogy a saját nyelvükön próbálunk velük kommunikálni. És mint köztudott, a kisgyerekek is könnyítik a barátkozást.

4700 négyzetméteres telkünk talpalatnyi magyar föld. Egy aprócska magyar sziget mintegy 2500 kilométerre az anyaországtól. Vagy időben megadva: 2 és fél óra repülő- + 2 óra autóútra. De amikor a Mamival skype-olunk, megszűnik a távolság. A Mami itt ül a nappalinkban (vagy épp "átvisszük" a konyhába...), és gyönyörködik nyüzsgő-zajos kisunokáiban.

Darabka Magyarország ez itt, finn házfalak között. Bableves Teri mama babjából, tepertős pogácsa házi töpörtyűből. Robi szalámit érlel a pincében (=magyar származású falusi férfi). Baracklekvár, kolbász, szalonna, betűtészta, mézek, pirospaprika, teák, tarhonya - hazulról hozott felbecsülhetetlen kincsek. Fogyóban a készlet? Menni kell haza!

Igen, "haza". Mi Magyarországra mindig "hazamegyünk". (És minden alkalommal kínzó türelmetlenséggel várjuk, hogy mehessünk...) Én Fehérvárra, Robi pedig Vas megyei falujába. Aztán visszatérünk Finnországba, az otthonunkba. De vajon a gyerekeink? Ők is "hazamennek" Magyarországra? Nem igazán. Inkább csak látogatóba. Ahogy mi mentünk gyerekkoromban édesapám nyírségi szülőfalujába. Ez az út sem tart tovább, mint akkoriban az. Mostanában eszmélek rá erre. Szívszorító gondolat. Ádám és Botond szülőhazája és otthona is egyben: Finnország. Itt születtek, ezt a levegőt és ezt a tájat szívják magukba születésüktől fogva. Fenyőket és nyírfákat, szántókat, szellősséget, csendességet, nyugalmat, hosszú, hideg, havas teleket. Itt érzik otthon magukat, ide vágynak vissza az utazásból. Azért a magyarországi látogatásokat persze mindig rettenetesen élvezik! A nagymamák, unokatesók, nagynénik-nagybácsik körülölelő szeretetét, a sok figyelmet, kényeztetést. Rengeteg szívmelengető, vidám és izgalmas élmény, amit aztán magunkkal hozunk, és újra meg újra felidézünk még hónapok múltán is.

Ádám és Botond finnországi magyar kis legénykék, magyar gyökerekkel - és virtussal. Az anyanyelvük is magyar, tőlem örökölték... Nagy súlyt is helyezek rá, hogy szépen elsajátítsák. Magyar mesékkel, dalokkal, mondókákkal.

Így aztán - a magyarországi magyar gyerekekhez hasonlóan - Ádám és Botond is ismeri és szereti például a Frakkot, Pom Pomot meg a Vízipókot. Ádám egy időben annyira rajongott a Vízipókért, hogy úszástechnikáját utánozva malomkörzéssel közlekedett. Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy újabban inkább a mai fiús mesék érdeklik (az öccse meg követi ebben is, mint mindenben...), úgymint Tűzoltó Sam vagy a Mélytengeri mentőcsapat.

Zenében nagy kedvencünk Gryllus Vilmos. Itt van például a borzos dala: "Fekszik a borz a barlangban, borzongva ásta hajnalban. Sáros a szőre, torzonborz, fújtat a borzos, morcos borz." Borzasztóan jó!

A gyerekeket esténként én altatom. Együtt bebújunk a "nagyágyba" és olvasunk. Boribont, Maszat történeteit, Vadadi Adrienn ovis meséit és még sorolhatnám.

Magyarországról mindig táskányi új olvasmánnyal térünk vissza. Itt jegyezném meg, Judit szombati írásához kapcsolódóan, hogy az Anna, Peti, Gergő sorozat már évek óta nem kapható a könyvesboltokban. Mi Rita húgomtól kaptunk kölcsön két kötetet, Mami pedig szerzett még egy harmadikat antikváriumból.

Lámpaoltás után Botond rögtön elalszik, Ádámmal viszont még sutyorgunk egy kicsit. Mostanában azt kéri, meséljek "olyat, ami régen történt". Ezekben a leírhatatlan percekben Magyarországon járunk: hajóhintázunk a lakótelepi játszótéren, kószálunk a Tihanyi-félszigeten, hegyet mászunk a Mátrában, bújócskázunk a Bory-várban, tyúkokat etetünk a nyírtelki nagymama udvarán, dinnyét falatozunk a balatoni nyaraló teraszán...

Szeretném nemcsak képzeletben, de apránként a valóságban is megmutatni a gyerekeimnek Magyarországot. Szeretném, ha szeretnék, ha kötődnének hozzá. Tudom, hogy nincsenek könnyű helyzetben, de bízom benne, hogy magyar voltukat sosem érzik majd tehernek vagy hátránynak, hanem valami különlegesnek, kincsnek, amire büszkék lehetnek, és amit óvniuk, ápolniuk kell.

Írásomban a magyaros dolgainkat domborítottam ki, arról számoltam be, miként őrizzük saját magyarságunkat és építgetjük a gyerekeinkét. De emellett ott van önmagunk jól felfogott érdeke és (legalábbis az én véleményem szerint) kötelességünk: tanulni annak az országnak a nyelvét, amelyben élünk és hosszú távon élni akarunk, megismerni kultúráját, ha szükséges, alkalmazkodni az itteni szokásokhoz, egyszóval: beilleszkedni. Így eszik Ádám az óvodában - ha tetszik, ha nem - minden reggel zabkását, és iszik minden étkezéshez tejet. És így mondott le Robi nem kis örömömre arról, hogy mindenáron túlórázni akarjon. A jó dolgokat pedig szívesen átveszi az ember. Ilyen például a szauna (a mi házunkban is van, mert ez itt egyáltalán nem luxus), a gyapjúzokni (mert tényleg nagyon jól melegít) vagy az áfonyaszedés. Magyar és finn jól megfér egymás mellett: a paprikás csirke finn tejföllel is finom:-) Sőt még a Mikuláson sem fogunk összeveszni, hiszen december 6-án finnek mással vannak elfoglalva: a függetlenségüket ünneplik.