Hétfőn délelőtt fél 10 tájékán a kis parkoló megtelik autókkal. Mindjárt kezdődik a "perhekerho"!
Nem szeretem keverni a magyar és a finn nyelvet, de vannak olyan itteni jelenségek, amiket nem fordítunk le, mert nincs elég jó magyar megfelelőjük. A "perhe" amúgy családot jelent, a "kerho" pedig klubot.

Én Botonddal érkezem, miközben Ádám óvodában van. Már negyedik éve járunk lelkesen, illetve Botond csak harmadik éve. Tavaly még itt volt a faluban, de ősztől már perhekerhóra is átjárunk Alavusba. Az egyház úgy döntött, nem tart fenn egy ingatlant heti pár óráért. Persze, érthető, de azért nagyon szomorúan vettük tudomásul! De legalább a csoport megmaradt, nem vonták össze az alavusival. Így sokkal családiasabb. Hét anyuka, kilenc gyerek - jelenleg. A csoportunkat jelképező hattyúmamát és a kishattyúkat ősszel készítettük, az első alkalommal.

A klub háziasszonyai, Anne és Anni jókedvvel, jó szóval fogadják az érkezőket. Helyet foglalunk, félkörben, anyukák széken, bátor nagygyerekek elöl a kispadon, kisnyuszik anya ölébe kucorodva. Elcsendesülés - na, ez nem mindig tökéletes. Névsorolvasás, mert mindenki fontos. Gyertyagyújtás, ének, ima. Vidám és meghitt egyszerre, annyira szeretem! Ezután kis hittan nagyon gyerekeknek valóan, rengeteg szemléltetéssel - egyszerűen szuper!

Következő napirendi pont: tízórai. A kis hátizsákokból előkerülnek az uzsonnás dobozok és a kulacsok. Sonkás kenyér, gyümölcs, darab sárgarépa, gabonagolyó, keksz. Hozzá tej vagy gyümölcslé.

Ezt követően az anyukák kapnak egy kis kimenőt: terített asztal köré ülünk, kávézunk/teázunk, sütizünk, trécselünk. Mindig van egy soros, aki a sütit hozza.

A gyerekekkel ezalatt Anne és Anni játszik a másik helyiségben. Az alábbi fotó karácsony előtt készült, a gyerekeken manósapka. Ádámom is rajta van a képen: ő az óvodával jár perhekerhóba, másik napon, de itt együtt ünnepelt a két csoport.

Ezután közös barkácsolás következik: vágunk (bocsánat: nyírunk), ragasztunk, színezünk nagy lelkesedéssel. Mindig más, mindig érdekes. Legutoljára február 14-ére készítettünk képeslapot. Február 14-e Finnországban ugyanis nem a szerelmesek napja, hanem a barátságé! Olvastam valahol, hogy Karácsony után ebből az alkalomból küldik vagy adják a finnek egymásnak a legtöbb képeslapot.

Befejezésképp még egy közös játék a gyerekeknek, zenével, énekkel. Mennyi minden belefér másfél órába! Kicsi Botond persze még játszana tovább, visszaszalad az autós ládához, nehéz az elválás! De menni kell: boltba, aztán Ádámért.

Csütörtök délutánonként ugyanitt, szintén Anne és Anni vezetésével, hasonlóan remek, 2 és fél órás(!) programmal, de immár anyukák nélkül egy másik "kerho": a "päiväkerho" (ezt sem fordítom le "napközi klub"-ra), 4-5 éves gyerekeknek. Ádám tavaly ősz óta jár ide. Ez is egyházi szervezés, evangélikus-lutheránus. Itt ez a vallás a legelterjedtebb, római katolikus templom csak néhány nagyvárosban van. Fantasztikus dolognak tartom a päiväkerhót: igaz értékeket közvetít, játékba csomagolva. Emellett sok kicsi itt kerül először gyerekközösségbe, ami jó gyakorlat számukra a kötelező iskola-előkészítő előtt.

Aztán péntek délelőttre újabb átváltozás: perhekerho és päiväkerho után ugyanazon a helyen most "perhekahvila" (a "kahvila" kávézót jelent). Ezt az MLL (Mannerheimin Lastensuojeluliitto, a finn gyermekvédő liga) szervezi. A perhekahvila alapvetően kötetlen játék gyerekeknek és közben csevegés az anyukáknak, az elmaradhatatlan csésze kávé mellett. Néha azért van vendég: utoljára például egy könyvtáros az alavusi könyvtárból sok-sok könyvvel megpakolva. És persze a termékbemutatósok is megtalálnak minket.

Az MLL a perhekahvilán kívül más programokat is szervez: kirándulásokat, koncerteket, bababörzéket stb. Vasárnap egy alavusi iskola udvarán volt szánkózás, korcsolyázás, motoros szán... - Látod, Balázs, ez lett mára a lovasszánból!

Talán valakiben felmerült a kérdés: Fizetősek-e a bemutatott klubok? Hát nem! Csak Ádámnak a päiväkerho, mivel nem vagyunk evangélikusok, és nem fizetünk egyházadót. Igaz, számla mostanáig még nem érkezett, tehát igazán nem mondhatom, hogy rögtön egy befizetendő csekket lobogtatva fogadtak minket!

És hogy mit jelentenek nekem, nekünk a baba-mama klubok? Rengeteget! Gyakorlatot arra, hogyan induljak el valahová időre egy, illetve most már két kisgyerekkel, hogy készüljek fel az itthonról távol töltött órákra pelenkával, enni-innivalóval, pótruhával, hogyan rendezzem a gyerekeimet idegen helyen. Tanulási lehetőséget, hogyan csinálja a többi anya: mit ad rá, mivel eteti, és még sok-sok mást! Alkalmat a kimozdulásra, hogy az véletlenül se merüljön ki a boltba járásban. A gyerekeknek tapasztalatokat a négy falon kívülről, a más helyszín, más játékok felfedezésének izgalmát. Társaságot, közösséghez tartozást, ismerősöket, alakuló barátságokat nekem és a gyerekeknek is! Lehetőséget arra, hogy megismerjünk más környékbeli kisgyerekeket. Például a 3 éves Eliast, aki noha olyan közel lakik, hogy - némi fakivágásnak köszönhetően - látni az ablakunkból a házukat, de ilyen klubok híján nagy valószínűséggel a létezéséről sem tudnánk!

A cím helyesebb lenne úgy, hogy buszozunk és autózunk. Egyik faluból a másikba és vissza, városba be és vissza, kinek mi a programja.
Az utak rosszak, de mivel a gyerekek a szomszéd faluba járnak óvodába, iskolába, ezért a forgalom általában kimerül abban, hogy az őzikéket és az egerészölyveket számoljuk, a settenkedő cicákat nézzük. Ritkábban, de akad út szélén üldögélő rókakoma, út közepén a ködben álldogáló szarvas és nyaranta az út szélén kelepelő gólya.

Janka fotója

Reggel autózunk, délután mindenki busszal jön már haza. Az anyukák a megállóban várják a gyerekeket - ez az egyik igazi helye a falusi trécselésnek.
A mai napig döbbenetes átélni azt a végletességet (azt az éles váltást), ami a gyerekek nélküli csend és a gyermeki léttel járó hangosság között van. Egy pillanat az egész: az előbb még halk zörejek, lehelet finom vagy távoli hangok, neszezések hallatszottak csupán, a következő pillogáskor pedig már a fizikai zsizsegést kísérő erős hanghatások vesznek körül. Jó. Vicces. Néha fájdalmas. Néha várakozós. Néha kapkodós. Megunhatatlan.
Ha munkából érkezek, akkor fél órám van itthon arra, hogy begyújtsak, elindítsam a házat és máris hazarobban valamelyik skac, vagy az összes egyszerre. Mindig mindenki éhesen érkezik haza.
Nem iskolabusszal járnak a gyerekek, hanem távolsági busszal. Először furcsának tűnt nekem, de az iskolásoknak tényleg biztonságos és életszerű. Az összes sofőrt ismerjük, szeretjük. Két megálló - tíz perc. Integetés, bólintás. Az elhagyott cuccok mindig előkerülnek - valaki mindig akad, aki tudja, hogy milyen címre kell eljuttatni.
Buszozni is tanulni kell, de vidéken két nap alatt minden lényeges tudnivalót át lehet adni: egy helyi szokásrendszer részesei vagyunk.
Egy vágyunk van csak: olyan buszokat szeretnénk, aminek az elején van biciklitartó (Santa Barbarában és a fiúk legó városában ez valóság!) - beérve a városba egyszerűen csak két kerékre váltana az ember. Talán, talán....

14 éve született Nóri, 9 éve Peti.

Háborítatlanul szülni (megtanultam, hogy ezért is meg kell küzdeni) a gyerekekkel itthon maradni, szoptatni ahogy és ameddig igénylik, nem volt kérdés számomra. Azóta ANYA vagyok, és szülőtársa páromnak.

Számomra a legnehezebb, belső feszültséget okozó dilemmát a társadalmi elvárások okozták. Mit dolgozol? Mikor mész vissza dolgozni? Akkor vagy jó, ha minél hamarabb visszamész a munkaerőpiacra. Talán magam is elhittem, hogy kevesebb vagyok, mint nyolc órában dolgozó nőtársaim. Főzök, mosok, takarítok, kis vetemény, kis virágos kert.

Pár generációval ezelőtt nem volt kérdés, hogy a nők otthon maradnak és legfontosabb feladatuk biztosítani a család hátterét, érzelmi biztonságát. Ezek az asszonyok óriási tudást adtak át lányaiknak (sütés-főzés, befőzés-tartósítás, kézimunka, kiskert gondozása, ház körüli jószág ellátása, az OTTHON teremtése). Azután jött a fordulat, mindenki minél hamarabb menjen vissza dolgozni! A „segítség” megvolt üzemi bölcsi, ovi formájában. Édesanyám munka közben pár óránként leszaladt megszoptatni a bátyámat, velem nagy örömére már három évig otthon maradhatott.
Vannak nők akik valamely szakmában vagy tudományterületen a férfiakéhoz hasonló eredményekre képesek. Közülük talán többen igénylik, belső szükségletük, hogy az anyai szerep mellett valami mást is teremtsenek. Azt hiszem ma komoly, felelős feladatunk (ha megtehetjük) anyaként a párunkkal egyetértésben meghatározni, milyen arányban illesztjük bele életünkbe az anyaság mellett a szakmaiságunkat. Én is fellélegeztem és feltöltődtem, amikor egyre több időt szakíthattam a gyerekek mellett a gyerekkorom óta az életemet meghatározó hobbimra, majd hivatásomra, az állattenyésztésre.

Vidéken - úgy látom - a családok gyakrabban maradnak közel egymáshoz, így a nagyszülők és a közeli rokonok napi szinten is tudják segíteni egymást, ha szükséges.
Egyetemi éveink alatt szakmai gyakorlatomat Németországban, egy családi gazdaságban tölthettem, ott láttam, hogy milyen nagy segítség, ha több generáció együtt viszi tovább, fejleszti a gazdaságot. Minden korosztálynak megvolt a saját élettere, szépen kialakult a családtagok feladatköre a közös nagy munkában. Az idősek átadták a fiataloknak tudásukat, a nagymama segítette a háztartást. Persze, ez a megoldás nagy alkalmazkodó képességet kíván mindenkitől. Minden család más, más a megoldás, a lényeg, hogy boldog, kiegyensúlyozott anyára van gyermekeinknek és párunknak szüksége. A csemetéink „vendégek a háznál”, egyszer van lehetőségünk jól kísérni őket a felnőtt életbe.

Kisebbik csemetém, Botond júniusban - már csak 4 hónap! - betölti a 3. életévét, és ezzel megszűnik a támogatás, amit eddig itthonra kaptam. És ez a pénz bizony hiányozna a családi kasszából. Tehát lassan ki kell találnom a hogyan továbbot. Évekig nem gondolkodtam magamról, a jövőmről; a gyerekeimmel voltam elfoglalva. Most is nehezemre esik ez a magamról gondolkodás, kicsit halogatom, hessegetem még, de sokáig nem lehet. Az érzések ezzel kapcsolatban? Legfőképp szorongás. Ugyanakkor azt is érzem, hogy az anyaság erősebbé tett, rengeteget tanultam, fejlődtem az elmúlt 4 és fél év alatt. Ennyi ideje vagyok itthon a gyerekekkel.

Körülbelül egy évvel ezelőtt fontolgattam, hogy nekiállok részidős munkát keresni, talán azért, mert több példát láttam erre magam körül. De aztán átgondoltam, és úgy döntöttem, hogy maradok, amíg tart a támogatás. Gondolatmenetem dióhéjban ez volt: 'Kemény évek állnak mögöttem: Későn, gyors egymásutánban - 38 és majdnem 40 évesen - szültem a két gyereket, fizikailag nagyon lemerültem (szülések, rengeteg-rengeteg szoptatás, éjszakázás, extra nehéz eset elsőszülött gyermek...), Robin kívül senki segítségem itt, se nagymama, se senki, és most végre egy kicsit fellélegezhetnék, hiszen már nem olyan kicsik a gyerekek, könnyebb velük, és Ádám heti néhány délelőttöt óvodában tölt, ami szintén egy jó adag "teherátvétel" (bocs, Kicsim:-). Szükségem van a hátralevő időre, hogy egy kicsit magamhoz térjek, regenerálódjak! Megérdemlek egy icipicit könnyebb időszakot!' Hát nem?? De igazán nem magyarázkodni akarok, amúgy sem vagyok igazán híve annak, hogy egy anya aprócska gyermekét idejekorán bölcsibe-oviba vigye! Persze bizonyára vannak olyan esetek, amikor egyszerűen nincs más megoldás. Hálás is vagyok nagyon, hogy én itthon lehetek még a gyerekeimnek! Az különösen jó, hogy így most van alkalmam kicsit kettesben lenni Botonddal, aki mint (tipikus?) második gyerek, Ádám mellett jellemzően a háttérbe szorul. Botond elég későn kezdett el beszélni, korai is lett volna 2 évesen bekerülnie a finn óvodába! Szeretném, ha szépen megtanulna magyarul, akárcsak a bátyja. Amúgy nagyon kedves, barátságos, alkalmazkodó kisfiú, egyáltalán nem féltem a közösségbe kerüléstől.

Akkor most kanyarodjunk vissza hozzám és a terveimhez... Én nem beszélhetek olyanról, hogy visszatérés a munkahelyemre vagy akár a munkámhoz. Hiszen Finnországban még egyáltalán nem dolgoztam: az első évben munkanélküliként nyelvtanfolyamra jártam, utána meg jöttek a gyerekek. Otthon németet tanítottam, itt nem fogok. És akkor mégis mihez kezdjek? Magamról gondolkodom, de immár mint családanya. Jó lenne még nyelvet tanulni vagy elvégezni valami érdekes és hasznavehető tanfolyamot, de ez - és most nem előny a falu meg a kisváros! - helyben nem megoldható, én pedig nagyon nem szeretnék napi minimum 2 órát utazással tölteni, amikor két kisgyerek vár itthon, azaz az óvodában!

A tervem, amit még körül kell járni: pedagógiai asszisztensi munka egy - lehetőleg közeli - általános iskolában. Itt még a legkisebb iskolákban is foglalkoztatnak pedagógiai asszisztenseket, akik a tanítók, szaktanárok keze alá dolgoznak.

Egy hónapig csináltam már, az Alavus központjában lévő iskolában, mikor a nyelvtanfolyam gyakorlatra küldött minket, és nagyon tetszett! Úgy képzelem, hogy kezdetben a munkaügyi központon keresztül mennék el dolgozni egy iskolába, ahol fogadnának, később meglátjuk. Ez a munka azért is lenne szimpatikus, mert legkésőbb 2 órakor eljöhetnék (a tanárok munkaideje ugyanis emlékeim szerint fixen 8-tól 14 óráig tart), így a gyerekeknek sem lenne olyan rettentően hosszú a nap az óvodában. És nekem pedig jutna rájuk meg talán még a háztartásra is időm-energiám. Legalábbis így képzelem most. (Naiv vagyok?)

Az itthon töltött évek után ki vagyok éhezve új ingerekre, más, házon kívüli élményekre. Fontosnak tartom, hogy legyen egy munkám, amit örömmel végzek, és amiben sikereim vannak. Azt gondolom, hogy az ilyen munka nem is annyira fárasztó, hanem inkább feltölt, sőt: boldogít, amiből aztán az egész család profitál. Említettem a szorongató érzést... Ha munkába állok vagy esetleg újra tanulni fogok, új korszak kezdődik az életünkben. És én aggódom, hogy túl nehéz lesz, és nem fogom bírni. Hiszen így sem könnyű, hogy csak itthon vagyok, jelenleg is állandóan zsonglőrködöm a két gyerek meg a házimunka között! Szeretnék valamiféle egyensúlyt találni az előttem álló új életszakaszban, amiben helyet kap család, munka, kikapcsolódás, pihenés egyaránt. Rossz hallani, amikor valaki ilyet mond: "Csak dolgozunk, semmire sincs időnk." Mert rájuk, akik nekem a világon a legeslegfontosabbak, mindig kell, hogy legyen időm!

Amikor lányommal terhes voltam, úgy gondoltam, kb. másfél - két évig leszek vele otthon, aztán valahogy részmunkaidőbe vissza szeretnék menni dolgozni. Hogy hogyan képzeltem el, azt máig nem tudom. Az élet viszont közbeszólt, mert alighogy elkezdtem kérdezősködni a lehetőségekről, terhes lettem a kisfiammal is. Így a tervezett másfél - két évből szinte napra pontosan 3 év lett az az idő, amit itthon töltöttem.

Kevés vagy sok? Akkor azt mondtam, elég volt, ma már azt gondolom, kevés volt.

Akkor - és ez már 4 éve volt -, nagyon vágytam már arra, hogy újra dolgozhassak, nyüzsögjek, felnőtt emberek között legyek. Az itthon töltött idő kicsit bezárttá, fásulttá tett. Be kell lássam, akkor az itthoni létet nem élveztem, nem tudtam kihasználni a benne rejlő lehetőségeket. Azt vettem észre, hogy az utolsó 1-2 hónapban, amikor már biztos volt, hogy visszamegyek dolgozni, akkor kezdtem el élvezni egy kicsit.

Akkor kezdtem érezni, hogy önálló felnőtt ember vagyok, saját igényekkel, amit nem a gyerekeim igényei határoznak meg. Vannak lehetőségek, és van élet a házon túl is. Ki lehet mozdulni, de az itthon töltött időt is el lehet hasznosan, értelmesen tölteni.

Aztán visszatértem a munkába, amit élveztem, szerettem. Sokat dolgoztam, de igyekeztem a családdal is sok minőségi időt tölteni. Elég speciális helyzetben voltam, hiszen a munkahelyem egy óra autózásra volt, tehát jól be kellett osztani az időmet és ez az, amit szerintem igazán jól a dolgozó nők tudnak. Egy férfi ezt ilyen precízen nem érzi. Ilyenkor nincs időd arra, hogy még 20 perccel tovább aludjál, vagy öt perccel többet állj a zuhany alatt, vagy csak ugorj be hozzám egy percre megbeszélésre menj, amiről már az elején tudtad, hogy fél óra alatt nem úszod meg, holott tényleg elintézhető lenne 5 perc alatt. Mindennek megvan a maga helye, ideje, és pontos időtartama az életedben, mert különben a gyereket kiteszik az óvodából, végez az úszáson, elfogy a kenyér a boltban, vagy még be is zár. Azt hiszem a legnagyobb kihívás ilyenkor a mérleg egyensúlyban tartása a család és a munka között.

Ha ez az egyensúly borul, és már a munka nem hozza azt az élményt, hogy fontos amit csinálsz, és megéri a családtól elvett időt, akkor ha lehet, váltani kell. Szerencsére én megtehettem, és váltottam. Pontosabban kiléptem a munka mókuskerekéből. És sokkal jobb ez így. A munka, amit eddig imádtam, már nem okozott örömet, csak kényszer volt, sokkal jobban értékelem most azt, hogy a gyerekekkel lehetek. És ők is értékelik, hogy nem egy agyonhajszolt anyát kapnak esténként, hanem olyat, aki tud rájuk figyelni, és sokkal több időt tud velük lenni.

Azt nem tudom, hogy ez az idilli állapot meddig fog tartani. Meddig fog kielégíteni az itthoni teendők elvégzése, a gyerekek logisztikázása, a sütés és a horgolás mint hobbi, de amíg tart, addig ezt élvezni kell. Ez biztos.

"Ezért bántam meg, hogy nyolc évig otthon maradtam a gyerekeimmel."
Mártának kitűnő ötlete támadt a Nők Lapja Cafe (NlCafe) cikk kapcsán, írjuk meg mi is, hogy hogyan látjuk a felvetett problematikát: anyaság és/vagy munka, család és/vagy karrier.
Mivel határozottan érdekesnek ígérkezik az, hogy ugyanazt a témát többen megfogalmazzuk, hát belefogtunk. Sőt kérésünk is lenne: írjatok Ti is! Ha csak pár sor, az sem baj. Több sorocska egy posztocska - lássatok neki!
Én vagyok a legbátrabb, én kezdem a sort, aztán Márta és Inez folytatja. Első körben most egymástól függetlenül írunk, ha pedig sokasodnak a válaszra váró gondolatok, akkor talán egy nyitott gondolatlánc is kialakulhat. Huú, ez igazán izgalmas!

Nem bántam meg! 12 éve vagyok itthon. Mióta Jolika is érett lett az óvodára, alkalmi munkákat igyekeztem keresni: óraadás, korrepetálás, kertészeti munka. Szigorúan és kizárólag napi négy órát, és ha lehet, hetente 3-4 napot. Többre egyszerűen nincs idő. Nem is akarjuk, hogy arra legyen idő.

Közös döntés. Közös akarat. Közös megvalósítás. Közös jó. Sokszor kérdezik, hogy megtehetitek? Meg akarjuk tenni.

Jelenleg nekem van a világon a legkreatívabb, legszínesebb, legsokoldalúbb, a képességeimet leginkább kiteljesítő munkahelyem: az otthonunk.
Én vagyok a nap és a hold. Az én feladatom, hogy mindig jó hangulatúan meleg ház és meleg étel legyen. Én mosok és takarítok. Én gondozom a kiskertet (tényleg próbálom, hogy a virágok mellett egyre több ennivaló is teremjen), én főzöm be télire a lekvárt és a savanyúságot. Én állítom össze a menüt, és én vásárolok be hozzá. Én koordinálom a tanulás ügyeket. Én igyekszem orvosolni a testi és lelki sérüléseket. Én fekszem le minden este úgy, hogy legalább egy könyvet félig elolvastam, hogy végiggondoltam a napot, hogy holnap még jobban tudjam csinálni.

Hiányzik a szellemi kihívás, az intellektuális munka? Igen. Lehet pótolni? Igen: csodálatos könyveim és még csodálatosabb barátaim vannak.

Előttük is volt élet: egyetem, konferencia, publikálás. Te most már csak egy anya leszel? Ha választani kell, akkor igen. Boldog anya.

Nem én vagyok az, aki megteremti a betevőnket. Nem én vágom a fát, hogy csak be kelljen hordani a fűtéshez. Nem én ültetem és gondozom a fákat, hogy egyre több gyümölcs teremjen. Nem én dolgozom és zenélek éjszaka, mert nappal semmire sem lehet koncentráltan figyelni. Nem én indulok sokszor hajnalban és érkezem haza éjszaka, csak hogy ne kelljen a családomtól távol aludnom. Nem én rohanok haza, ha olyasmi történik, amit nem tudnak az otthoniak egyedül megoldani.

Négy egyre nagyobb kisember testi, szellemi és lelki fejlődéséért vagyunk felelősek.
Közös munka: közös olvasás, közös zenélés, közös beszélgetés. Egymás teljes tisztelete és megbecsülése.

Miért nem természetes, hogy egy családanya kettő, négy vagy hat órában is dolgozhat? Miért az a társadalmi nyomás, hogy reggel betegyem a gyerekem a bölcsődébe és este 'készen' visszakapva hazavigyem? Miért az a természetes, hogy a három éves gyerekemnek más mesél, más énekel, és más simogatja meg? Miért nem természetes, hogy sokfélék vagyunk, más-más életeket élünk? Miért nem természetes, hogy akinek szüksége van rá, annak van bölcsőde és óvoda, de akinek nem, az otthon marad? Miért nem természetes, hogy van, aki három évig szoptat és van, aki egyáltalán nem szeretne? Miért nem természetes, hogy a házastársaknak ezt közösen kell kialakítaniuk? Miért nem természetes, hogy nagyon sokféle életformából lehet értékeset kihozni?

Csend. Majd ha kirepülnek. Igen, más lesz. Más munkahely lesz. Talán belül igazán gazdag munkavállaló lesz. Talán még gazdagító is: otthont (van olyan, hogy végleg kirepülnek?) és munkát. Áramlás. JÓ.

Vidéken könnyebb? Nem. Nehezebb. Csodálatosabb. Vidéki nagycsaládos értelmiségi nőnek ma nálunk a szakmájában négy órában dolgozni - lehetetlennek tűnik.

Három évvel ezelőtt nagyra becsült egyetemi tanárom kért meg egy (bárhogy töröm a fejem, nem emlékszem, de biztosan valamilyen női) fülszöveg megírására az egyik konferenciájához. A szöveget megtaláltam, úgy érzem, teljesen kifejezi ma is, amit gondolok, íme:

Das Weib?
Die Frau szeretnék lenni.
Reggel anya és feleség szeretnék lenni, aki elindítja: megsimogatja és megcsókolja a szeretteit.
Délelőtt csinosan felöltözve intellektuális munkát szeretnék végezni, ebédre valami könnyű ínyencséget találnék ki, délután a gyerekeimmel szeretnék tanulni, sütit sütni, ösvényeken csavarogni, kertészkedni, cseverészni, este kicsit zenélni, énekelni, vacsorához lassan kortyolt teát iszogatni, utána olvasni, legvégül szeretőmmel, a férjemmel kacéran odaadóan ágyba bújni, éjjel pedig elégedetten aludni. Nőként, anyaként, feleségként, szeretőként - emberként kiteljesedni. Választási és lehetőségi jogot arra, hogy sokszínű legyek, hogy biztonságban merjek.

Fotó: Nagy Anita

Mostanság hamar elkészülnek a leckék, mindenki lelkesen bármiben (komposzt elvitele, elpakolás, terítés, gyors fürdés és tényleg bármi, ami kérhető!) segít, csak hogy minél több vacsora előtti és vacsora utáni olvasás beleférjen a napunkba.
Harry Potter - immár harmadszor. Immár tényleg mindenkinek. És még én is ugyanúgy élvezem. Visszatérő kérdések, felmerülő újak. Nagy létkérdések és feloldhatatlan dilemmák.
Gimnáziumi magyartanárom próbált arra megtanítani, hogy a fontos könyveket mindig vegyem elő újra meg újra. Ő minden nyáron átolvasta magát az egész középiskolai tananyagon! Brrrr.....
Eddig egyetlen egy könyv volt, amit tudatos rendszerességgel - de ezt is csak ötévente - veszek elő: Tolsztoj Háború és békéje. Harry Potter kezd beelőzni!
Bevallom, volt azért egy kósza piszok gondolatom: hogy ne nekem kelljen olvasnom, megveszem a hangoskönyvet - de persze elszégyelltem magam, hiszen pont az a lényeg, hogy én vagy Balázs olvasunk. És a hangoskönyv úgysem tud a megfelelő helyeken elérzékenyülni, elcsukló hangot használni, vagy egyszerűen szamár módjára bőgni.
Eddigi szülői karrierünkben egyetlen könyv volt, amit még Balázs sem bírt száraz szemmel felolvasni: Bálint Ágnes Lepke az írógépen című munkája.

"Jaj, apa, ne már! Jaj, olyan, mint anya!"

Visszakanyarodva Harry történetéhez, éppen a második kötetnél tartunk, amelyben fontos szerepet kap Bimba tanárnő gyógynövénytan óráján a mandragóra. Nem tudom, hogy mennyien néztek utána, hogy igen, valóban létező növényről van szó.

A valóságban is egyes példányok gyökere emberi alakra hasonlít. Mikor a nebulók a hármas számú üvegházban a palánták átültetését gyakorolják, fülvédőt kell viselniük, nehogy megsüketüljenek a mandragóra üvöltésétől. (90-91.o.)
"Márciusban a mandragórák hajnalig tartó házibulit rendeztek a hármas számú üvegházban, Bimba professzor nagy örömére. - Amint megpróbálnak átköltözni egymás cserepébe, kifejlettnek tekinthetjük őket - magyarázta Harrynek. - Akkor aztán életre keltjük azokat a szerencsétleneket ott a gyengélkedőn." (236-237.o.)

Démokritosz csaknem egy évszázaddal Arisztotelész előtt kimondta már, hogy mivel minden - még a mozdulatlannak látszó dolgok is - folyton mozgó atomokból áll, azaz, minden mozog, tehát a növények is mozognak. "Sőt azon a véleményen volt, hogy a fák az emberekhez hasonlóak, csak fordítva élnek, a fejük a talajban van rögzítve, lábuk pedig a levegőben van."
Az utalás és az idézet Stefano Mancuso - Alessandra Viola: A fák titkos nyelve (A növényi intelligencia meghökkentő bizonyítékai) című műből származik. (16-17.o.)

Rowling mandragóra leírásában a démokritoszi növényelképzelés köszön vissza!

Egyébként a nagy Arisztotelész először élettelennek nyilvánította a növényeket, "később azonban újra kellett gondolnia elméletét, hiszen hogyan lennének képesek a növények szaporodni, ha élettelenek? (...) A növényeknek alacsonyabb rendű lelket tulajdonított, egy vegetatív lelket, amely kizárólag a szaporodást tette lehetővé a számukra. Az arisztotelészi gondolatok évszázadokon keresztül hatottak a nyugati kultúrára, mindenekelőtt a botanikára, amely egészen a felvilágosodás koráig ezt az elvet vallotta. Így nem meglepő, hogy a filozófusok hosszú ideig 'mozdulatlannak' tartották a növényeket, nem zavartatván magukat a gyakorlati megfigyelésektől." (17.o)
Valószínűleg kevés ideig jártam a filozófia szakra, mert ilyesmikről sohasem volt szó. De lehet, hogy csak azóta érdekel az ókori görög filozófia, mióta határozottan beszippantott a botanika láz! Nemrég döbbentem meg, hogy nemcsak az én tudásom hiányos e téren, hanem a tudósok is alig tudnak még valamit a növényekről!

Benedek István Mandragórája különös olvasmány: gyógynövényismeret, kultúrtörténet, varázslás és orvoslás. "Az arányról szól ez a könyv: arról, hogyan, hol s miképp érvényesül a misztika, a mágia, hogyan hálózza be az ésszerű gondolkodást - és megfordítva: hol s hogyan aknázza kis az értelem a hiszékenység nyújtotta lehetőségeket." - olvashatjuk a fülszövegben.

Benedek István: Mandragóra 1. Tibet

Benedek István: Mandragóra 2. India

Janka nagylányomat megkértem, készítsen nekünk egy névjegykártyát, tíz perc múlva már tökéletesen teljesült is a kívánságom! Szeretem a gyerekeimben (az amúgy már alig fokozható mindent szeretek bennükön felül), hogy nálunk minden közös ügy: faültetés, zenélés, horgolás, főzés, sütés, legózás, tanulás, rajzolás, egyszóval minden-minden. Bárki bármit kitalál, mindenki hozzáteszi a magáét - még ha első pillanatra őrültségnek is tűnik az, amit a másik akar. Legtöbbször persze Balázs: még a belvárosban laktunk, de már megvettük a majdan álmainkká varázsolni vágyott vidéki házat. Az természetes volt, hogy kályhánk lesz, az már kevésbé, hogy télen a lakás étkezőasztalán vacsora előtt mindenki elkészít egy csempét. Minden csempénknek külön meséje van: a klasszikus kézlenyomatoktól az anya kedvéért virágokon át egészen anyósom karácsonyi rajzáig mindenki benne van - a kályha így tényleg valóban a miénk.

A házon és a házban a kályhákon kívül tényleg mindent mi csináltunk, de első körben biztonságosabbnak láttuk ezt szakemberre bízni. Legközelebb már ez is menni fog! Sok gyakorlati ötletet és elméleti inspirációt merítettünk az Öko-Völgy Alapítvány remek kiadványából, a Beszélgetések az önellátásról köteteiből. Sokrétű, széles látókörű, az elméletet a gyakorlatban érvényesítő, részletes tapasztalatgyűjtést összegző munka.

Janka elkezdte olvasni a blogot, és ígérete szerint ír majd nekünk arról, hogy hogyan élte meg a városból a falura költözést. Remélem, hogy őszinte lesz! Addig is felajánlotta két nyár/tél fotóját, amit a telek végénél lévő szántóföldről készített.

Olyan helyen lakunk, ahol a házunk felett hattyúk szállnak, a fákon mókusok kergetőznek, a kertben pedig nyulak vendégeskednek (ennek Robi annyira azért nem örül, tekintve, hogy a hívatlan nyuszi-vendégek az áfonyabokraiból lakmároznak).

És olyan helyen lakunk, ahol már rég elfogyott az útról az aszfalt, a kukásautó télen hólánc hiányában olykor egész egyszerűen nem viszi el a szemetünket, és úttakarítási munkálatokkal sem kényeztetnek el minket túlságosan. Ez az a bizonyos "valamit valamiért". Teljes mértékben a mi választásunk! Dimbes-dombos környék, kanyargó utak, tekergő folyócska, csendes zsákutca négy házzal... Lehet ennek ellenállni? Bizonyára, de én nem tudtam! Nyugodt, természetközeli, és mégsem Isten háta mögötti hely! Hozzáteszem: ha van autónk. Vagy inkább: két autónk...

Autóval igazán kényelmes: Robi negyed óra alatt a munkahelyén van. Mi (=én+gyerekek) pedig ritkán ülünk tíz percnél tovább az autóban, hiszen többnyire csak a szomszédos kisvárosig, Alavusig megyünk. Ádám óvodája 3 kilométer, kisbolt úgyszintén, nagyobb bolt, orvosi rendelő, városközpont (városháza, posta, bank, templom, könyvtár stb.) pedig 6-7 kilométer. Én különösen tudom értékelni ezt a kényelmet, hiszen világéletemben tömegközlekedtem. Szóval amikor az otthoniak azt kérdezik tőlem, hogy bírom ezt a hideget, ezt szoktam válaszolni: Magyarországon sokkal többet fáztam! Itt nem ácsorgok buszmegállókban, várva a csodát, na meg a téli ruhatáram is megkomolyodott kissé.

Van egy remek találmány, amivel a téli autózás jelentősen komfortosabbá tehető. Ez az elektromos autómelegítő, amivel indulás előtt előmelegíthetjük a motort és az utasteret. Robinak időzítős van, én pedig távirányítóval kapcsolom be a fűtést hőmérséklettől függően akár már 2 órával indulás előtt. A képen pedig egy - lakók vagy dolgozók számára fenntartott - parkoló látható, ahol oszlopokra helyezett dobozokban található a konnektor a motor-előmelegítő számára:

Ami az autós közlekedést illeti, nagy könnyebbséget jelent nekem a gyér forgalom, és az általában jellemző nyugodt vezetési stílus. Jövet-menet látom, hogy olyanok is volán mögé ülnek - nagyon idős emberek, járni alig tudók - akik otthon valószínűleg jogosítványt se kaphatnának. Talán ezért is türelmesebbek, toleránsabbak itt a sofőrök: tudják, hogy sokan vezetnek kényszerből.

Itt a vezetést nem a többi jármű nehezíti, hanem a természet. Különösen a téli vezetés nem egy leányálom: az utak havasak-jegesek-latyakosak, és ehhez jön még a sötétség is tél derekán a nap jelentős részében. Az autókon szöges gumi van (igaz, nem kötelező, de szerintem őrült, aki nem használja), ami sokat segít, de adódnak helyzetek, amikor még ez is kevésnek bizonyul. Van is ehhez kapcsolódó friss történetem... Múlt hét elején nagyon hideg volt: mínusz 27 fok. Aztán pár nap alatt gyors felmelegedés, plusz néhány fokra. Az utak csütörtök reggelre jégpályává váltak. Említettem már, hogy a környékünkön nem gondozzák túl az utakat. Kora délután Ádámot kellett vinnem valahová, nevezzük jobb híján hittanos napközinek. Az utcánkból kikanyarodva nekiveselkedtem az emelkedőnek, de akkor az autó elkezdett egészen mást csinálni, mint amit szerettem volna: szöges gumi ide vagy oda, megpördültek a kerekek, és már ott is álltam keresztben az úton, hoppá! Meglepődés, lélekjelenlét pillanatnyi elvesztése majd visszanyerése. Visszatolattam a jobb oldalra, de az autó nem akart újra elindulni a jeges emelkedőn. Fogalmam sincs, mihez kezdtem volna, ha nem jön a segítség. Van egy rendkívül pozitív élményem ebben az országban: ha szorult helyzetbe kerülök (párszor már megesett...), valaki mindig ott terem és segít! Ez alkalommal egyszerre ketten is: először a postásunk, aztán egy környékbeli férfi, aki épp akkor jött szembe a terepjárójával. Rögtön megállt, kipattant a kocsiból, váltott pár szót a postással, aztán kikapott egy vödör homokot a csomagtartójából (micsoda felkészültség!), és már szórta is a kerekeim elé. Tanácsokkal látott el (ne nyomjam olyan vadul a gázpedált), még kaptam egy kis kezdőlökést és végre elindultunk, köszönöm, köszönöm! Eső után köpönyeg, azért ideért hozzánk is a traktor a homokkal:

Végezetül egy kis körkép, mivel lehet mifelénk még autón kívül közlekedni. A teljesség igénye nélkül, csak azok alapján, amit látok, tapasztalok magam körül:

Gyalog, bármilyen időjárási viszonyok között.

Biciklivel, szintúgy. Állítólag biciklihez is lehet szöges gumit kapni! Több környékbeli kisgyerek jár ilyenkor télen is kerékpárral iskolába. (Ezt az iskolákban szorgalmazzák is nagyon.) Én ezt egy ismerős testvérpár konkrét esetében oda-vissza kb. 8 kilométernek számolom. Hozzáteszem: nem könnyű terep! Vagány kölykök, nem? De lakik például a közelben egy idősebb házaspár: ők is biciklivel járnak át a mínusz 28 fokban is bevásárolni Alavusba, mivel itt a faluban nincsen bolt már sok-sok éve.

Motorkerékpárral. Ez nagyon népszerű a fiatalok (és örök fiatalok) körében.

Télen úgynevezett "potkukelkkával" (a szótár szerint taposószán). Ez egy lábbal hajtott szánkó, az ülésre kisgyerek vagy csomag helyezhető. Mi is "örököltünk" egyet, egyszer próbáltam: nem is olyan egyszerű (főleg a mi környékünkön...), gyakorolni kell!

Taxival. Ezzel is szállítanak iskolás gyerekeket. Meg idősek is igénybe vehetik, úgy tudom, támogatottan.

Busszal, alig-alig. Van tőlünk 1 kilométerre egy buszmegálló, de utánanéztem: napi egyetlen buszjárat közlekedik (csak munkanapokon), az iskolások órarendjéhez igazítva, tehát elsősorban nekik szánva.

Felsorolás vége. Nagyvárosokban bizonyára más a helyzet, ez itt viszont a finn vidék a javából. És én pont ilyennek szeretem.

A boltokban és a kávézók süteményes pultján már megjelentek a henger formájú, málnalekvárral és fehér cukormáz-gyűrűvel díszített tortácskák: közeledik február 5-e, Runeberg-nap.

Johan Ludvig Runeberg (1804. február 5., Pietarsaari - 1877. május 6., Porvoo) finnországi svéd romantikus költő, újságíró, tanár. Munkásságának fontos szerepe volt a finn nemzeti tudat kialakításában. Műveit svéd nyelven írta, mivel a finn nyelvű irodalom akkoriban még nem bontakozott ki. A haza szépségét méltató "Vårt land" (Hazánk) című költeménye később a finnek himnusza lett Paavo Cajander fordításában, "Maamme" címmel, Fredrik Pacius zenéjével.

Íme a finn himnusz, szöveggel:

De vajon miért is Runeberg torta a Runeberg torta? Egy kedves történet szerint a költő szívesen fogyasztott süteményt reggelire. Mivel költséges lett volna mindig cukrászdából hozatni, felesége, Fredrika, aki takarékos háziasszony volt, a konyhában fellelhető egyszerű alapanyagokból - mint például keksz, zsemlemorzsa, mandula, lekvár - készítette el Runeberg egyik kedvelt cukrászsüteményének saját, házi változatát. Fredrika receptkönyvét, benne az azóta rendkívül népszerűvé vált tortarecepttel, a Porvoói Múzeum őrzi.

A Runeberg tortának ma rengeteg receptváltozata létezik. A tésztájába keverhetünk liszt mellett zsemlemorzsát vagy darált kekszet (például karácsonyról megmaradt piparit). A darált mandula viszont kötelező! Készítik fehér cukorral és barnával is. A közepébe lehet tenni sütésálló lekvárt. Több recept ajánlja, hogy a sütőből kivett forró tortácskákat öntsük nyakon egy kis alkoholos - rumos vagy mandulalikőrös - sziruppal. Talán majd jövőre, legalább a saját sütimre, ha sikerül eljutnom az Alkóba, mivel élelmiszerüzletekben nem árusítanak alkoholt, csak ott...

Finnországban kapható kifejezetten Runeberg tortához való - 90 ml-es, henger alakú - sütőforma, de ez sem muszáj. Én tavaly például egy nagy tortát sütöttem a sok kicsi helyett. Ezalkalommal pedig Runeberg muffinokat készítettem. A receptet a Dansukker oldaláról vettem, de mivel a végeredmény nem nyerte el maradéktalanul sem az én, sem pedig a családom tetszését (kivéve Botondot, mert ő aztán egyáltalán nem válogatós, ha sütiről van szó...), módosítottam rajta kicsit, és újra próbálkoztam. Szerencsére nem egy időigényes sütemény! Az eredeti receptben zsemlemorzsa volt, de az ropogott a fogunk között, és kellemetlenül kiérződött az íze - lecseréltem kekszmorzsára. Ezenkívül 1 dl barna cukor helyett fele-fele arányban fehér cukrot is tettem bele, mert Ádám nem szimpatizált a barna "fariinisokeri" intenzív ízével. A javított változat már mindenkinek ízlett. Itt a módosított recept:

Hozzávalók (10 db muffinhoz):

A tésztához: 100 g vaj 1/2 dl fehér cukor 1/2 dl barna cukor 1 tojás 1 dl finomliszt 1 dl darált keksz 1/2 dl darált mandula 1 tk sütőpor 1 tk vaníliás cukor néhány csepp keserűmandula aroma (én ezt nem tettem bele, mert két boltban is hiába kerestem)

A díszítéshez: málnalekvár kb. 2 dl porcukor kevés citromlé víz

Elkészítés: A vajat megolvasztjuk. Hozzákeverjük a cukrokat és a tojást. Összekeverjük a száraz összetevőket, majd ezt is a masszához adjuk. Simára keverjük a tésztát. Óvatosan adagolva hozzácsepegtetünk egy kevés keserűmandula aromát. A tésztát papírformával bélelt muffin sütőformákba kanalazzuk, jól a forma aljára nyomkodjuk, és 200 fokon kb. 10 percig sütjük a sütő középső szintjén. A kihűlt muffinokról eltávolítjuk a papírt, majd fejre állítjuk őket. A sütemények tetejére málnalekvárt kanalazunk. A porcukorhoz néhány csepp citromlevet cseppentünk, és apránként vizet adagolunk, hogy sűrű, alig folyós, nyúlós állagú cukormázat kapjunk, amivel - például kilyukasztott csücskű zacskó segítségével - körberajzoljuk a lekvárhalmot. A sütiket végül tiszta muffinformákba tesszük, és már készen is vagyunk.

Fogyasszuk finnesen: egy csésze kávé kíséretében, a nap bármely szakában.

Hyvää ruokahalua! (=Jó étvágyat!)