Juditkám, olvastam ezeket a bejegyzéseket az anyaság vs munka témában az oldaladon.

Az jutott eszembe, hogy teljesen lecsengett bennem ez a téma - egyáltalán nem érzem, hogy bárkinek magyarázkodnom kéne, hogy miért voltam itthon ennyi ideig vagy hogy a 10 év során miért dolgoztam mégis ebből hatot, közben egy évig kétfelé is, ráadásul éppen várandósan plusz két ovissal. Miért vállaltunk ennyi gyereket vagy éppen miért nem vállaltunk még, amikor a férjem szeretett volna. Valahogy amiatt sincs bennem semmi kétely, hogy jó volt-e úgy, hogy jártak bölcsibe/oviba, hogy mikor jártak, mennyit jártak, miért éppen akkor mentek suliba, amikor, stb. Elengedtem az egészet és most már úgy érzem, túl is van ez dimenzionálva. Én is túlpörögtem, amikor éppen pörögtem rajta. Ma már azon sem pörgök, hogy a gyerekek barátai, netán szülei szerint mi kevés zsebpénzt adunk, kevés túlórára járunk, nem tanulunk velük itthon direktben, csak ha kérik (hát ez tényleg ritka), viszont túl sokat játszanak, túl sok házimunkában segítenek és túl sokat olvasnak - legalábbis mások szerint. Na és? Szerintünk így jó. Ja és csak a könyvtárba járunk szombatonként. Hm, hogy ez miért szálka valakinek a szemében?

Olvastam egy nagyon felszabadító könyvet, általánosságban a francia gyereknevelési szokásokról ír, az a címe, hogy "Nem harap a spenót" és elég rendesen szembesít azzal, hogy - az angolszászokhoz hasonlóan - túlaggódjuk az otthonmaradás vs munkába visszatérés kérdését. Túlszorongjuk. (Nem csak a nők.) Valószínűleg az az egyik oka ennek, hogy nincs semmilyen egységes viszonyulás ahhoz, hogyan szoktak itt nálunk menni a dolgok gyereknevelés-ügyben, sokféle alternatíva van, az országnak viszont alacsony a rugalmas lélekszáma, magyarán begyökerezett elméletek-gyakorlatok vannak és aki úgy gondolja, hogy feketén jó, annak a fehér megoldás ellenszenves, sőt pocskondiázandó, a fehéreknek meg a fekete, holott a szürke rengeteg árnyalatát el lehet fogadni, meg lehet érteni, uram bocsá' tanulni lehetne belőle.

Képkocka a Kis Nikolas nyaral c. filmből

A spenótos könyv alapján a franciáknak azért könnyebb, mert elég hasonló alapokról indulva gondolkodnak ott az emberek a gyerekneveléssel kapcsolatban és így nem kell annyit görcsölni rajta, hogy jó-e vagy nem, mert eleve nincsenek nagyon különböző trendek. Volt egy nagyon jó fogalom, a "keret" (cadre), e szerint a francia szülők (általánosságban) nagyon szigorúak a kerettel kapcsolatban: a lefektetett szabályokat a szülők adják meg és ezekhez nagyon ragaszkodnak, de ezekből csak nagyon kevés van - ami igazán fontos. A többi dologban elég nagy szabadságot hagynak a gyerekeknek és lazán kezelik úgy általában az eltéréseket, amíg a gyerekek a keretet betartják. Ez elég hasonló ahhoz, ami nálunk itthon kialakult és (biztos ezért is :-) nagyon rokonszenves - látható, hogy ez működik. A másik, ami nagyon tetszett, hogy képesek elválasztani a maguk felnőtt világát a gyerekekétől és mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül átadni magukat a felnőtt örömöknek is. Tehát pl. nem érzik, hogy el kellene viselniük, hogy térdig járnak a játékokban csak azért, mert vannak gyerekeik, hanem megtanítják nekik, hogy erre a gyerekszoba a megfelelő hely vagy éppen ha a gyerekre valaki más vigyáz, netán bölcsiben van, a nők a legnagyobb lelki nyugalommal fodrászhoz, barátnőzni, trécselni, stb. járnak és nem az elmaradt házimunkának esnek neki. Magyarán: nyugiban hagynak maguknak saját időt feltöltődni. Nekem ezt a mai napig tanulnom kell. Ja, és egyébként minden nő villámgyorsan visszamegy dolgozni és ezen sem feszeng senki, nem találják se meglepőnek, sem ördögtől valónak, ahogy azt sem, hogy valaki úgy dönt, tovább marad otthon. Nyilván Franciaországban sem ilyen egységes a kép, de ettől függetlenül nagyon felszabadító ilyesmiket olvasni a mi elég szorongó, magyarázkodó és kritikus világunkban. (Azért őket sem kell félteni- a francia nők meg azon görcsölnek vagyis szigorkodnak magukkal, hogy terhesség előtt, alatt és után mennyit ehetnek és amint lehet, elmennek egy intim torna tanfolyamra/kezelésre. Hát igen, ők sem tökéletesen lazák - de pont abban azok, amiben mi nem, így mégis jó hatással lehetnének ránk. :-)

Pusszancs! Megyek tovább rajzolni (már-már szerzetesi síkra emeltem ezt a beteg napok alatt és komolyan mondom, hogy nagyon gyógyító. Lehet, hogy antibiotikum helyett kottamásolást és botanikai rajzkészítést kellene felírni a pácienseknek? Na jó, lehet, hogy az ilyen kezelés után meg dilibogyót, legalábbis sokaknak biztosan :-).

Márta e heti keddi írásában egy bekezdésnyit ír a rendről: hogyan kímélhetjük meg magunkat attól, hogy főzés után egy halom koszos edény nézze az alkotásunkat. Szeretek egy gondolatot végigszöszölni. Nem véletlen, hogy Ludwig Wittgenstein Filozófiai vizsgálódások című munkája volt életem egyik igazi katartikus olvasmánya. Pár hete kérte Balázs, hogy a kulturális egyesületünk Rendet! kiadványához írjak magáról a rendről. Annyira ide kívánkozik és annyira nem akarom újra, másként megfogalmazni, hogy hosszas könyörgés után Balázs végre megengedte, hogy itt is olvasható legyen.

Gondolatfoszlányok rendről, rendetlenségről, ürességről, letisztultságról, harmóniáról - na meg mindezek viszonyrendszeréről.
Mi is a rend? Nekem? Neked? Nekünk?
Nekem a rend nyugalom: a tárgyak nyugodt elhelyezkedése, nem kényszeredett szimmetria, hanem kéznél lévőség, mégis átláthatóság, esztétikailag kényelmes elrendezése a tárgyaknak a térben. Neked? A Te rended nem feltétlenül az Én rendem. A Te rended a te íróasztalod, a te polcod - olyan hely, ahol te helyezed el és te kezeled a tárgyaidat, azaz te használod a tárgyakat oly módon, hogy az neked jó legyen. Ha nem jó, akkor az nem a te rended, hanem az már rendetlenség. A Te és a tárgyaid közötti viszonyrendszer és tárgystruktúra célja, hogy a keresett dolgot minél egyszerűbben megtaláld és minél könnyebben elérd, ha ez nem így van, akkor módosítani kell a struktúrán vagy a viszonyrendszeren. Emlékezni, mit hova tettél - saját magad külső vagy belső szemének láthatóvá, elérhetővé tenni. A rend tulajdonképpen eszköz dolgaink kéznél tartásához, rendszerezéséhez. Ha nincs szem előtt, vagy nem emlékszünk egy tárgyra, vagy dologra, akkor az számunkra nincs is. Ha keressük, de nem találjuk, akkor nem jó a rendünk. Ez lenne a rendetlenség? Talán. Ez is.
A tárgy nélküli tér nem rend. Az üresség. Lakótér esetén kimondottan ijesztő. Üres. Élettelen.
A személy nélküli tér a tárgyak által marad személyes. Tárgyaink saját lenyomataink a térben. A tárgyaink a nyomaink. Tárgyaink, azaz nyomaink adják meg egy tér személyiségét, személyességét. A szoba szellemisége több a pillanatnyi személyességnél, az már az összes addig ott létező személyesség összeadódása és története.
A letisztultság nem üresség. A letisztultság a minimalizált tárgyakkal elért harmonikus rend. Kevésszer valósul meg. Ritka.
Lehet-e rend tisztaság nélkül? Nem. A rend feltételezi a tisztaságot. Miért? Mert harmonikus viszonyrendszer csak tiszta megvalósulások között lehetséges. Törött vagy koszos dolgokkal a legjobb lakberendező sem tud mit kezdeni.
Lakberendezés? Milyen fura, ha más csinál nekem rendet. Ha más helyezi el a dolgaimat a térben. Önmagamat sem rendeztetem be mással.
A rend: önmagunk megtalálása a térben a tárgyaink között. Jó ez így?
Van én rendem, te rended és van a mi rendünk. Az én asztalom, a te asztalod, az ő asztala - de nincs a mi asztalunk. Az az étkezőasztal. Amit a kulturális, társadalmi rend szerint rendezünk el. Nem az én szokásrendszerem, nem a te szokásrendszered, nem a mi privát szokásrendszerünk, hanem a társadalmi megszokás. Kulturális hagyomány, kulturális kód egyéni megvalósításokban.
Rendet rakni tanulunk. Otthon, iskolában. Elvárják tőlünk a rendet, elvárják, hogy használhatóak legyünk. Érthetőek. Átláthatóak.
Rendet alapvetően az ember önmagának teremt. Rendetlenség akkor lép fel, mikor az ember rendje nem funkcionál. A vendégnek megalkotott mintarend kit csap be? Engem, vagy a vendéget? Hazugság önmagamról a másiknak, vagy megtisztelése a másiknak azzal, hogy elrejtem önmagam átláthatatlanságát. Vagy: a mintarend oly módon szól a másiknak, hogy beleférjen az én rendembe? Beengedem, használhatóvá teszem számára az én teremet, az én rendemet. Beengedem, valamit feladok önmagamból, hogy helyet csinálhassak a másiknak. Ez még nem a mi rendünk, hanem ez az én rendem, ami neked szól, hogy merj benne lenni. Kiskapu, amin majd lassan behozhatod a te rendedet és esélyt adhatunk egy közös rend kialakításához.
A rend soha sincs készen. A rend mindig alakul. A rend nem statikus, a rendet folyamatosan teremtjük, ugyanúgy, mint önmagunkat.
A én rendem talán önmagam vezetése a térben. Ezért ragaszkodunk annyira hozzá.
Valamit mindig hozunk, és valamit mindig viszünk. A mozgás az egyensúly. Ha ez az egyensúly megbomlik, akkor lesz patologikus: krónikus gyűjtögetés, iszonyatos üresség.
Én a személyes nyitott tereket szeretem: benne van a másik markáns egyénisége, mégis van benne számomra is hely. Jó ott lenni. Ilyenkor a másik rendjéből nem egy torz tükör néz szembe velem, hanem önmagam lehetek.
Kevesen tudnak jó tereket teremteni. Nem értem, hogyan tudnak emberek csúnya terekben élni. A csúnyaság nem egy tőlem idegen stílus. A csúnyaság a stíluson belüli torzság.
Jön a tavasz, tegyél rendet!

Érdemes belenézni Polcz Alain: Rend és rendetlenség című írásába. Az Asszony a fronton című munkája pedig kötelező olvasmány!

Janka három-négy éve készítette ezt a rajzot, azóta is a konyhafalon van a helye

Annyi sokat írtam már a facsemetékről, nevelgetésükről, gyógyító leveikről, hogy miért ne írhatnék az embercsemetékéről is? Amúgy is élénken aktuális a téma, és napi szinten vissza-visszatér a megérkezés után odasúgott félmondatokban (az őszintébb fele), vacsora utáni családi beszélgetésekben (a higgadtabb fele). Mert azért vak, aki nem látja, és gépelésképtelen aki nem írja le: az oktatásügyünk száz sebből vérzik. Ha egy faiskolai populáció nevelésében lépne fel ennyi sérülés, akkor a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara máris sajtótájékoztatót hívna össze, és jótékonyan osztana EU-s gyorssegélyt a gazdáknak. A Nemzeti Erőforrás Minisztere (rövidítése: NEM) viszont nem hív össze semmit és nem oszt gyorssegélyt az önmeghasonlott pedagógusok, gyerekek és szüleik rehabilitációjára. Jó stratégia: ha úgy teszünk, hogy minden rendben és nálunk a szelekció joga, egy idő után tényleg csak az marad meg, ami 'rendben' van.

Nade nézzük is, honnan erednek ezek a sebek!

1/ a pedagógus közösség erősen túlterhelt és elbizonytalanított. Azt is mondhatnám, hogy megfélemlített vagy frusztrált, de általánosságban azért ez nem tapasztalható. Az viszont általánosan érzékelhető, hogy - talán az állandó pedagógusminősítés-tanfelügyelet-önértékelés hármasa miatt - nem felszabadultak, nem türelmesek gyermekeink tanárai ahhoz, hogy segítsék "a gyermekek, fiatalok harmonikus lelki, testi és értelmi fejlődését, készségeik, képességeik, ismereteik, jártasságaik, érzelmi és akarati tulajdonságaik, műveltségük életkori sajátosságaiknak megfelelő, tudatos fejlesztése révén, és ezáltal erkölcsös, önálló életvitelre és céljaik elérésére, a magánérdeket a köz érdekeivel összeegyeztetni képes embereket, felelős állampolgárokat nevel"-jenek (köznevelési törvény 1.§(1)).
Ezek a célok gyönyörűek, és emiatt pláne egy tragédia, hogy vagy egy 30 fős gyereksereg mellé kijelölt tanerőre van bízva ez a lehetetlen feladat, vagy/és pedig olyan szakemberekre, akik terheik miatt korántsem harmonikusak, és nem hitelesek az önálló, erkölcsös életvitel tekintetében sem. Emiatt azt javasolnám, hogy a pedagógusok adminisztratív terhei csökkenjenek (az Inez által említett pedagógiai asszisztensek fizikai megjelenése is segíthetne ezen, de találtam egy egész jó szöveggenerátort, amit értékelések megírásához is lehetne használni), és a felszabaduló energiákat segítse a rendszer a differenciáltság felé terelni. Ugyanakkor pedig ésszerűnek tartanám, hogy ne csak pedagógus életpálya modell legyen forgalomban, hanem legyen lehetőség pályaelhagyásra azoknak is, akik már nem képesek ezeket az értékeket hitelesen képviselni. Ez az állapot nem szégyen, bárkivel bekövetkezhet ekkora teher nélkül is.

Kicsit talán túl-happy school

2/ minthogy a pedagógusok leterheltek és bizonytalanok, ez az oktatási folyamat során is megjelenik. A gyerekek nem a tudás, a kísérletezés, a közösségi élmény öröméért járnak iskolába, hanem azért, mert kell. És mint ilyet, a pedagógiai folyamatot is úgy élik meg, mintha különféle gyümölcsfákat ugyanolyan módon akarnánk metszeni: mintha ugyanúgy csonkítanánk a burjánzó almafát, a nyulánk kajszit és a lapos őszibarackot, pedig ezek teljesen más alkatú "alanyok". Tudom, hogy furán hangzik, de van olyan, hogy a gyerekek, a szülők és az oktatók is imádják az (és ráadásul ugyanazt az) iskolát, vagyis szeretnek oda járni. Szerintem ennek kellene a kiindulópontnak lenni. Mert ha szereti, akkor biztonságban érzi magát, és nem kényszertanulás, hanem örömmel és sikerrel teli játéktanulás vár rá. A gyerekek kicsi kutatók, és ezt a jellemüket erősíteni, táplálni szülői és pedagógiai felelősségünk.

3/ a harmadik fő seb mi vagyunk, a szülők. Nekünk köszönhető, hogy a társadalom fenntart egy rosszul működő, a Klebelsberg Kunó-féle, amúgy zseniális elit műveltségközvetítés nyomait mechanikus módszerekkel és az időhúzás további eszközeivel erőltető oktatási rendszert, mindezt azzal az indokkal, hogy nekünk is jó volt. Nos, nem volt jó. És nem nevelt művelt, egyenes tartású, a magánérdeket és a köz érdekeit összeegyeztetni egyáltalán akaró embert belőlünk. Bólogató, szolidaritásképtelen, a saját véleményünket külső tekintélynek minden további nélkül alárendelő polgárokat nevelt, akikben a kreativitás csak a rendszer ellenében fejlődött ki, még ha igen markáns formában is. De nem az ellenállás és a feltétel nélküli elfogadás az, amire társadalmat kéne szerveznünk, hanem a különböző szervezeti szintek között fennálló bizalomra. Ami nincs. És a fentiek alapján a következő generációban sem lesz.

4/ és akkor a fenti, gyökerekbe ható ellentmondás-halmazt kiegyenlíteni hivatott oktatáspolitika vállalná fel a konfliktusok feloldását, az új, előremutató megközelítések szelíd-kényszerű bevezetését. hahaha. Inkább kapkod ide-oda, és még jó döntései (élmény alapú oktatás felvillantása, digitális oktatási stratégia stb.) is fagyott talajra hullanak. Az ebben a helyzetben eltöltött minden év pedig súlyos morális és intellektuális veszteségeket hoz generációkra kihatóan. Nem csoda, ha az amúgy józanul gondolkodó szülők teljesen véletlenszerű döntéseket hoznak gyermekeik érdekében, hogy azonnal vegyék ki őket ebből az egészből, keresvén a gyerekközpontú iskolát és egyéb alternatívákat. Ezeket a döntéseket nem megtűrni, hanem támogatni kellene, mert rengeteg álmatlan éjszaka, belső vívódás és családi tanácskozás előzi meg és követi őket, pro és kontra érvek mérlegre helyezése újra és újra...., és ennek a vívódásnak eredménytől és következményektől függetlenül is értéke van. Végre nem a rendszer ellen, hanem egy későbbi, jobb modell megvalósítása érdekében történik. Belső példaként kéne felhasználni, nem pedig kiutálni.

Középiskolai egyenruhák Japánban

És végül szeretnék pár mondatot írni a szakképzésről is. Nem vagyok szakképzett, hanem sima diplomás, karosszékben ülő blogíró. És nem is láttam soha alternatívát a szakképzésben, hiszen intellektuális szinten nem vetített előre perspektívát. Egészen konkrétan, az ment szakmunkásképzőbe, akinek nem volt jövőképe. Ők most kemény munkával 5x annyit keresnek - igaz, külföldön, távol a családjuktól -, és erősen hozzájárulnak a hazai GDP-hez, de nemcsak a pénz, hanem épp a fentiek, vagyis a megbecsültség hiánya miatt sem fognak egyhamar visszatérni. A szakképzés utánpótlását ez nemigen segíti előre, és talán érdemes lenne emiatt lehetővé tenni a felsőoktatással párhuzamos szakképzés kialakítását: ez kicsit hasonlítana a duális képzéshez, azzal a különbséggel, hogy a szakiskola független lehetne az egyetemen tanultaktól, és csupán időben egészítené ki azt, annak érdekében, hogy az ifj a diploma mellé egy szakmát is kaphasson. A jövő mesterei valahol itt indulhatnak. Meg ott, hogy engedjük őket művelődni és barkácsolni egyszerre.
Ez persze csak egy eleme a rendszernek. Sok-sok, egymásba jól összekapcsolódó elem jó összekapcsolódására lenne szükség. Most már, sok-sok évnyi ellenállás és underground szervezkedés után eljutottam addig, hogy szeretnék egy ilyen rendszer része lenni.

Hétfőn délelőtt fél 10 tájékán a kis parkoló megtelik autókkal. Mindjárt kezdődik a "perhekerho"!
Nem szeretem keverni a magyar és a finn nyelvet, de vannak olyan itteni jelenségek, amiket nem fordítunk le, mert nincs elég jó magyar megfelelőjük. A "perhe" amúgy családot jelent, a "kerho" pedig klubot.

Én Botonddal érkezem, miközben Ádám óvodában van. Már negyedik éve járunk lelkesen, illetve Botond csak harmadik éve. Tavaly még itt volt a faluban, de ősztől már perhekerhóra is átjárunk Alavusba. Az egyház úgy döntött, nem tart fenn egy ingatlant heti pár óráért. Persze, érthető, de azért nagyon szomorúan vettük tudomásul! De legalább a csoport megmaradt, nem vonták össze az alavusival. Így sokkal családiasabb. Hét anyuka, kilenc gyerek - jelenleg. A csoportunkat jelképező hattyúmamát és a kishattyúkat ősszel készítettük, az első alkalommal.

A klub háziasszonyai, Anne és Anni jókedvvel, jó szóval fogadják az érkezőket. Helyet foglalunk, félkörben, anyukák széken, bátor nagygyerekek elöl a kispadon, kisnyuszik anya ölébe kucorodva. Elcsendesülés - na, ez nem mindig tökéletes. Névsorolvasás, mert mindenki fontos. Gyertyagyújtás, ének, ima. Vidám és meghitt egyszerre, annyira szeretem! Ezután kis hittan nagyon gyerekeknek valóan, rengeteg szemléltetéssel - egyszerűen szuper!

Következő napirendi pont: tízórai. A kis hátizsákokból előkerülnek az uzsonnás dobozok és a kulacsok. Sonkás kenyér, gyümölcs, darab sárgarépa, gabonagolyó, keksz. Hozzá tej vagy gyümölcslé.

Ezt követően az anyukák kapnak egy kis kimenőt: terített asztal köré ülünk, kávézunk/teázunk, sütizünk, trécselünk. Mindig van egy soros, aki a sütit hozza.

A gyerekekkel ezalatt Anne és Anni játszik a másik helyiségben. Az alábbi fotó karácsony előtt készült, a gyerekeken manósapka. Ádámom is rajta van a képen: ő az óvodával jár perhekerhóba, másik napon, de itt együtt ünnepelt a két csoport.

Ezután közös barkácsolás következik: vágunk (bocsánat: nyírunk), ragasztunk, színezünk nagy lelkesedéssel. Mindig más, mindig érdekes. Legutoljára február 14-ére készítettünk képeslapot. Február 14-e Finnországban ugyanis nem a szerelmesek napja, hanem a barátságé! Olvastam valahol, hogy Karácsony után ebből az alkalomból küldik vagy adják a finnek egymásnak a legtöbb képeslapot.

Befejezésképp még egy közös játék a gyerekeknek, zenével, énekkel. Mennyi minden belefér másfél órába! Kicsi Botond persze még játszana tovább, visszaszalad az autós ládához, nehéz az elválás! De menni kell: boltba, aztán Ádámért.

Csütörtök délutánonként ugyanitt, szintén Anne és Anni vezetésével, hasonlóan remek, 2 és fél órás(!) programmal, de immár anyukák nélkül egy másik "kerho": a "päiväkerho" (ezt sem fordítom le "napközi klub"-ra), 4-5 éves gyerekeknek. Ádám tavaly ősz óta jár ide. Ez is egyházi szervezés, evangélikus-lutheránus. Itt ez a vallás a legelterjedtebb, római katolikus templom csak néhány nagyvárosban van. Fantasztikus dolognak tartom a päiväkerhót: igaz értékeket közvetít, játékba csomagolva. Emellett sok kicsi itt kerül először gyerekközösségbe, ami jó gyakorlat számukra a kötelező iskola-előkészítő előtt.

Aztán péntek délelőttre újabb átváltozás: perhekerho és päiväkerho után ugyanazon a helyen most "perhekahvila" (a "kahvila" kávézót jelent). Ezt az MLL (Mannerheimin Lastensuojeluliitto, a finn gyermekvédő liga) szervezi. A perhekahvila alapvetően kötetlen játék gyerekeknek és közben csevegés az anyukáknak, az elmaradhatatlan csésze kávé mellett. Néha azért van vendég: utoljára például egy könyvtáros az alavusi könyvtárból sok-sok könyvvel megpakolva. És persze a termékbemutatósok is megtalálnak minket.

Az MLL a perhekahvilán kívül más programokat is szervez: kirándulásokat, koncerteket, bababörzéket stb. Vasárnap egy alavusi iskola udvarán volt szánkózás, korcsolyázás, motoros szán... - Látod, Balázs, ez lett mára a lovasszánból!

Talán valakiben felmerült a kérdés: Fizetősek-e a bemutatott klubok? Hát nem! Csak Ádámnak a päiväkerho, mivel nem vagyunk evangélikusok, és nem fizetünk egyházadót. Igaz, számla mostanáig még nem érkezett, tehát igazán nem mondhatom, hogy rögtön egy befizetendő csekket lobogtatva fogadtak minket!

És hogy mit jelentenek nekem, nekünk a baba-mama klubok? Rengeteget! Gyakorlatot arra, hogyan induljak el valahová időre egy, illetve most már két kisgyerekkel, hogy készüljek fel az itthonról távol töltött órákra pelenkával, enni-innivalóval, pótruhával, hogyan rendezzem a gyerekeimet idegen helyen. Tanulási lehetőséget, hogyan csinálja a többi anya: mit ad rá, mivel eteti, és még sok-sok mást! Alkalmat a kimozdulásra, hogy az véletlenül se merüljön ki a boltba járásban. A gyerekeknek tapasztalatokat a négy falon kívülről, a más helyszín, más játékok felfedezésének izgalmát. Társaságot, közösséghez tartozást, ismerősöket, alakuló barátságokat nekem és a gyerekeknek is! Lehetőséget arra, hogy megismerjünk más környékbeli kisgyerekeket. Például a 3 éves Eliast, aki noha olyan közel lakik, hogy - némi fakivágásnak köszönhetően - látni az ablakunkból a házukat, de ilyen klubok híján nagy valószínűséggel a létezéséről sem tudnánk!

A cím helyesebb lenne úgy, hogy buszozunk és autózunk. Egyik faluból a másikba és vissza, városba be és vissza, kinek mi a programja.
Az utak rosszak, de mivel a gyerekek a szomszéd faluba járnak óvodába, iskolába, ezért a forgalom általában kimerül abban, hogy az őzikéket és az egerészölyveket számoljuk, a settenkedő cicákat nézzük. Ritkábban, de akad út szélén üldögélő rókakoma, út közepén a ködben álldogáló szarvas és nyaranta az út szélén kelepelő gólya.

Janka fotója

Reggel autózunk, délután mindenki busszal jön már haza. Az anyukák a megállóban várják a gyerekeket - ez az egyik igazi helye a falusi trécselésnek.
A mai napig döbbenetes átélni azt a végletességet (azt az éles váltást), ami a gyerekek nélküli csend és a gyermeki léttel járó hangosság között van. Egy pillanat az egész: az előbb még halk zörejek, lehelet finom vagy távoli hangok, neszezések hallatszottak csupán, a következő pillogáskor pedig már a fizikai zsizsegést kísérő erős hanghatások vesznek körül. Jó. Vicces. Néha fájdalmas. Néha várakozós. Néha kapkodós. Megunhatatlan.
Ha munkából érkezek, akkor fél órám van itthon arra, hogy begyújtsak, elindítsam a házat és máris hazarobban valamelyik skac, vagy az összes egyszerre. Mindig mindenki éhesen érkezik haza.
Nem iskolabusszal járnak a gyerekek, hanem távolsági busszal. Először furcsának tűnt nekem, de az iskolásoknak tényleg biztonságos és életszerű. Az összes sofőrt ismerjük, szeretjük. Két megálló - tíz perc. Integetés, bólintás. Az elhagyott cuccok mindig előkerülnek - valaki mindig akad, aki tudja, hogy milyen címre kell eljuttatni.
Buszozni is tanulni kell, de vidéken két nap alatt minden lényeges tudnivalót át lehet adni: egy helyi szokásrendszer részesei vagyunk.
Egy vágyunk van csak: olyan buszokat szeretnénk, aminek az elején van biciklitartó (Santa Barbarában és a fiúk legó városában ez valóság!) - beérve a városba egyszerűen csak két kerékre váltana az ember. Talán, talán....

14 éve született Nóri, 9 éve Peti.

Háborítatlanul szülni (megtanultam, hogy ezért is meg kell küzdeni) a gyerekekkel itthon maradni, szoptatni ahogy és ameddig igénylik, nem volt kérdés számomra. Azóta ANYA vagyok, és szülőtársa páromnak.

Számomra a legnehezebb, belső feszültséget okozó dilemmát a társadalmi elvárások okozták. Mit dolgozol? Mikor mész vissza dolgozni? Akkor vagy jó, ha minél hamarabb visszamész a munkaerőpiacra. Talán magam is elhittem, hogy kevesebb vagyok, mint nyolc órában dolgozó nőtársaim. Főzök, mosok, takarítok, kis vetemény, kis virágos kert.

Pár generációval ezelőtt nem volt kérdés, hogy a nők otthon maradnak és legfontosabb feladatuk biztosítani a család hátterét, érzelmi biztonságát. Ezek az asszonyok óriási tudást adtak át lányaiknak (sütés-főzés, befőzés-tartósítás, kézimunka, kiskert gondozása, ház körüli jószág ellátása, az OTTHON teremtése). Azután jött a fordulat, mindenki minél hamarabb menjen vissza dolgozni! A „segítség” megvolt üzemi bölcsi, ovi formájában. Édesanyám munka közben pár óránként leszaladt megszoptatni a bátyámat, velem nagy örömére már három évig otthon maradhatott.
Vannak nők akik valamely szakmában vagy tudományterületen a férfiakéhoz hasonló eredményekre képesek. Közülük talán többen igénylik, belső szükségletük, hogy az anyai szerep mellett valami mást is teremtsenek. Azt hiszem ma komoly, felelős feladatunk (ha megtehetjük) anyaként a párunkkal egyetértésben meghatározni, milyen arányban illesztjük bele életünkbe az anyaság mellett a szakmaiságunkat. Én is fellélegeztem és feltöltődtem, amikor egyre több időt szakíthattam a gyerekek mellett a gyerekkorom óta az életemet meghatározó hobbimra, majd hivatásomra, az állattenyésztésre.

Vidéken - úgy látom - a családok gyakrabban maradnak közel egymáshoz, így a nagyszülők és a közeli rokonok napi szinten is tudják segíteni egymást, ha szükséges.
Egyetemi éveink alatt szakmai gyakorlatomat Németországban, egy családi gazdaságban tölthettem, ott láttam, hogy milyen nagy segítség, ha több generáció együtt viszi tovább, fejleszti a gazdaságot. Minden korosztálynak megvolt a saját élettere, szépen kialakult a családtagok feladatköre a közös nagy munkában. Az idősek átadták a fiataloknak tudásukat, a nagymama segítette a háztartást. Persze, ez a megoldás nagy alkalmazkodó képességet kíván mindenkitől. Minden család más, más a megoldás, a lényeg, hogy boldog, kiegyensúlyozott anyára van gyermekeinknek és párunknak szüksége. A csemetéink „vendégek a háznál”, egyszer van lehetőségünk jól kísérni őket a felnőtt életbe.

Kisebbik csemetém, Botond júniusban - már csak 4 hónap! - betölti a 3. életévét, és ezzel megszűnik a támogatás, amit eddig itthonra kaptam. És ez a pénz bizony hiányozna a családi kasszából. Tehát lassan ki kell találnom a hogyan továbbot. Évekig nem gondolkodtam magamról, a jövőmről; a gyerekeimmel voltam elfoglalva. Most is nehezemre esik ez a magamról gondolkodás, kicsit halogatom, hessegetem még, de sokáig nem lehet. Az érzések ezzel kapcsolatban? Legfőképp szorongás. Ugyanakkor azt is érzem, hogy az anyaság erősebbé tett, rengeteget tanultam, fejlődtem az elmúlt 4 és fél év alatt. Ennyi ideje vagyok itthon a gyerekekkel.

Körülbelül egy évvel ezelőtt fontolgattam, hogy nekiállok részidős munkát keresni, talán azért, mert több példát láttam erre magam körül. De aztán átgondoltam, és úgy döntöttem, hogy maradok, amíg tart a támogatás. Gondolatmenetem dióhéjban ez volt: 'Kemény évek állnak mögöttem: Későn, gyors egymásutánban - 38 és majdnem 40 évesen - szültem a két gyereket, fizikailag nagyon lemerültem (szülések, rengeteg-rengeteg szoptatás, éjszakázás, extra nehéz eset elsőszülött gyermek...), Robin kívül senki segítségem itt, se nagymama, se senki, és most végre egy kicsit fellélegezhetnék, hiszen már nem olyan kicsik a gyerekek, könnyebb velük, és Ádám heti néhány délelőttöt óvodában tölt, ami szintén egy jó adag "teherátvétel" (bocs, Kicsim:-). Szükségem van a hátralevő időre, hogy egy kicsit magamhoz térjek, regenerálódjak! Megérdemlek egy icipicit könnyebb időszakot!' Hát nem?? De igazán nem magyarázkodni akarok, amúgy sem vagyok igazán híve annak, hogy egy anya aprócska gyermekét idejekorán bölcsibe-oviba vigye! Persze bizonyára vannak olyan esetek, amikor egyszerűen nincs más megoldás. Hálás is vagyok nagyon, hogy én itthon lehetek még a gyerekeimnek! Az különösen jó, hogy így most van alkalmam kicsit kettesben lenni Botonddal, aki mint (tipikus?) második gyerek, Ádám mellett jellemzően a háttérbe szorul. Botond elég későn kezdett el beszélni, korai is lett volna 2 évesen bekerülnie a finn óvodába! Szeretném, ha szépen megtanulna magyarul, akárcsak a bátyja. Amúgy nagyon kedves, barátságos, alkalmazkodó kisfiú, egyáltalán nem féltem a közösségbe kerüléstől.

Akkor most kanyarodjunk vissza hozzám és a terveimhez... Én nem beszélhetek olyanról, hogy visszatérés a munkahelyemre vagy akár a munkámhoz. Hiszen Finnországban még egyáltalán nem dolgoztam: az első évben munkanélküliként nyelvtanfolyamra jártam, utána meg jöttek a gyerekek. Otthon németet tanítottam, itt nem fogok. És akkor mégis mihez kezdjek? Magamról gondolkodom, de immár mint családanya. Jó lenne még nyelvet tanulni vagy elvégezni valami érdekes és hasznavehető tanfolyamot, de ez - és most nem előny a falu meg a kisváros! - helyben nem megoldható, én pedig nagyon nem szeretnék napi minimum 2 órát utazással tölteni, amikor két kisgyerek vár itthon, azaz az óvodában!

A tervem, amit még körül kell járni: pedagógiai asszisztensi munka egy - lehetőleg közeli - általános iskolában. Itt még a legkisebb iskolákban is foglalkoztatnak pedagógiai asszisztenseket, akik a tanítók, szaktanárok keze alá dolgoznak.

Egy hónapig csináltam már, az Alavus központjában lévő iskolában, mikor a nyelvtanfolyam gyakorlatra küldött minket, és nagyon tetszett! Úgy képzelem, hogy kezdetben a munkaügyi központon keresztül mennék el dolgozni egy iskolába, ahol fogadnának, később meglátjuk. Ez a munka azért is lenne szimpatikus, mert legkésőbb 2 órakor eljöhetnék (a tanárok munkaideje ugyanis emlékeim szerint fixen 8-tól 14 óráig tart), így a gyerekeknek sem lenne olyan rettentően hosszú a nap az óvodában. És nekem pedig jutna rájuk meg talán még a háztartásra is időm-energiám. Legalábbis így képzelem most. (Naiv vagyok?)

Az itthon töltött évek után ki vagyok éhezve új ingerekre, más, házon kívüli élményekre. Fontosnak tartom, hogy legyen egy munkám, amit örömmel végzek, és amiben sikereim vannak. Azt gondolom, hogy az ilyen munka nem is annyira fárasztó, hanem inkább feltölt, sőt: boldogít, amiből aztán az egész család profitál. Említettem a szorongató érzést... Ha munkába állok vagy esetleg újra tanulni fogok, új korszak kezdődik az életünkben. És én aggódom, hogy túl nehéz lesz, és nem fogom bírni. Hiszen így sem könnyű, hogy csak itthon vagyok, jelenleg is állandóan zsonglőrködöm a két gyerek meg a házimunka között! Szeretnék valamiféle egyensúlyt találni az előttem álló új életszakaszban, amiben helyet kap család, munka, kikapcsolódás, pihenés egyaránt. Rossz hallani, amikor valaki ilyet mond: "Csak dolgozunk, semmire sincs időnk." Mert rájuk, akik nekem a világon a legeslegfontosabbak, mindig kell, hogy legyen időm!

Amikor lányommal terhes voltam, úgy gondoltam, kb. másfél - két évig leszek vele otthon, aztán valahogy részmunkaidőbe vissza szeretnék menni dolgozni. Hogy hogyan képzeltem el, azt máig nem tudom. Az élet viszont közbeszólt, mert alighogy elkezdtem kérdezősködni a lehetőségekről, terhes lettem a kisfiammal is. Így a tervezett másfél - két évből szinte napra pontosan 3 év lett az az idő, amit itthon töltöttem.

Kevés vagy sok? Akkor azt mondtam, elég volt, ma már azt gondolom, kevés volt.

Akkor - és ez már 4 éve volt -, nagyon vágytam már arra, hogy újra dolgozhassak, nyüzsögjek, felnőtt emberek között legyek. Az itthon töltött idő kicsit bezárttá, fásulttá tett. Be kell lássam, akkor az itthoni létet nem élveztem, nem tudtam kihasználni a benne rejlő lehetőségeket. Azt vettem észre, hogy az utolsó 1-2 hónapban, amikor már biztos volt, hogy visszamegyek dolgozni, akkor kezdtem el élvezni egy kicsit.

Akkor kezdtem érezni, hogy önálló felnőtt ember vagyok, saját igényekkel, amit nem a gyerekeim igényei határoznak meg. Vannak lehetőségek, és van élet a házon túl is. Ki lehet mozdulni, de az itthon töltött időt is el lehet hasznosan, értelmesen tölteni.

Aztán visszatértem a munkába, amit élveztem, szerettem. Sokat dolgoztam, de igyekeztem a családdal is sok minőségi időt tölteni. Elég speciális helyzetben voltam, hiszen a munkahelyem egy óra autózásra volt, tehát jól be kellett osztani az időmet és ez az, amit szerintem igazán jól a dolgozó nők tudnak. Egy férfi ezt ilyen precízen nem érzi. Ilyenkor nincs időd arra, hogy még 20 perccel tovább aludjál, vagy öt perccel többet állj a zuhany alatt, vagy csak ugorj be hozzám egy percre megbeszélésre menj, amiről már az elején tudtad, hogy fél óra alatt nem úszod meg, holott tényleg elintézhető lenne 5 perc alatt. Mindennek megvan a maga helye, ideje, és pontos időtartama az életedben, mert különben a gyereket kiteszik az óvodából, végez az úszáson, elfogy a kenyér a boltban, vagy még be is zár. Azt hiszem a legnagyobb kihívás ilyenkor a mérleg egyensúlyban tartása a család és a munka között.

Ha ez az egyensúly borul, és már a munka nem hozza azt az élményt, hogy fontos amit csinálsz, és megéri a családtól elvett időt, akkor ha lehet, váltani kell. Szerencsére én megtehettem, és váltottam. Pontosabban kiléptem a munka mókuskerekéből. És sokkal jobb ez így. A munka, amit eddig imádtam, már nem okozott örömet, csak kényszer volt, sokkal jobban értékelem most azt, hogy a gyerekekkel lehetek. És ők is értékelik, hogy nem egy agyonhajszolt anyát kapnak esténként, hanem olyat, aki tud rájuk figyelni, és sokkal több időt tud velük lenni.

Azt nem tudom, hogy ez az idilli állapot meddig fog tartani. Meddig fog kielégíteni az itthoni teendők elvégzése, a gyerekek logisztikázása, a sütés és a horgolás mint hobbi, de amíg tart, addig ezt élvezni kell. Ez biztos.

"Ezért bántam meg, hogy nyolc évig otthon maradtam a gyerekeimmel."
Mártának kitűnő ötlete támadt a Nők Lapja Cafe (NlCafe) cikk kapcsán, írjuk meg mi is, hogy hogyan látjuk a felvetett problematikát: anyaság és/vagy munka, család és/vagy karrier.
Mivel határozottan érdekesnek ígérkezik az, hogy ugyanazt a témát többen megfogalmazzuk, hát belefogtunk. Sőt kérésünk is lenne: írjatok Ti is! Ha csak pár sor, az sem baj. Több sorocska egy posztocska - lássatok neki!
Én vagyok a legbátrabb, én kezdem a sort, aztán Márta és Inez folytatja. Első körben most egymástól függetlenül írunk, ha pedig sokasodnak a válaszra váró gondolatok, akkor talán egy nyitott gondolatlánc is kialakulhat. Huú, ez igazán izgalmas!

Nem bántam meg! 12 éve vagyok itthon. Mióta Jolika is érett lett az óvodára, alkalmi munkákat igyekeztem keresni: óraadás, korrepetálás, kertészeti munka. Szigorúan és kizárólag napi négy órát, és ha lehet, hetente 3-4 napot. Többre egyszerűen nincs idő. Nem is akarjuk, hogy arra legyen idő.

Közös döntés. Közös akarat. Közös megvalósítás. Közös jó. Sokszor kérdezik, hogy megtehetitek? Meg akarjuk tenni.

Jelenleg nekem van a világon a legkreatívabb, legszínesebb, legsokoldalúbb, a képességeimet leginkább kiteljesítő munkahelyem: az otthonunk.
Én vagyok a nap és a hold. Az én feladatom, hogy mindig jó hangulatúan meleg ház és meleg étel legyen. Én mosok és takarítok. Én gondozom a kiskertet (tényleg próbálom, hogy a virágok mellett egyre több ennivaló is teremjen), én főzöm be télire a lekvárt és a savanyúságot. Én állítom össze a menüt, és én vásárolok be hozzá. Én koordinálom a tanulás ügyeket. Én igyekszem orvosolni a testi és lelki sérüléseket. Én fekszem le minden este úgy, hogy legalább egy könyvet félig elolvastam, hogy végiggondoltam a napot, hogy holnap még jobban tudjam csinálni.

Hiányzik a szellemi kihívás, az intellektuális munka? Igen. Lehet pótolni? Igen: csodálatos könyveim és még csodálatosabb barátaim vannak.

Előttük is volt élet: egyetem, konferencia, publikálás. Te most már csak egy anya leszel? Ha választani kell, akkor igen. Boldog anya.

Nem én vagyok az, aki megteremti a betevőnket. Nem én vágom a fát, hogy csak be kelljen hordani a fűtéshez. Nem én ültetem és gondozom a fákat, hogy egyre több gyümölcs teremjen. Nem én dolgozom és zenélek éjszaka, mert nappal semmire sem lehet koncentráltan figyelni. Nem én indulok sokszor hajnalban és érkezem haza éjszaka, csak hogy ne kelljen a családomtól távol aludnom. Nem én rohanok haza, ha olyasmi történik, amit nem tudnak az otthoniak egyedül megoldani.

Négy egyre nagyobb kisember testi, szellemi és lelki fejlődéséért vagyunk felelősek.
Közös munka: közös olvasás, közös zenélés, közös beszélgetés. Egymás teljes tisztelete és megbecsülése.

Miért nem természetes, hogy egy családanya kettő, négy vagy hat órában is dolgozhat? Miért az a társadalmi nyomás, hogy reggel betegyem a gyerekem a bölcsődébe és este 'készen' visszakapva hazavigyem? Miért az a természetes, hogy a három éves gyerekemnek más mesél, más énekel, és más simogatja meg? Miért nem természetes, hogy sokfélék vagyunk, más-más életeket élünk? Miért nem természetes, hogy akinek szüksége van rá, annak van bölcsőde és óvoda, de akinek nem, az otthon marad? Miért nem természetes, hogy van, aki három évig szoptat és van, aki egyáltalán nem szeretne? Miért nem természetes, hogy a házastársaknak ezt közösen kell kialakítaniuk? Miért nem természetes, hogy nagyon sokféle életformából lehet értékeset kihozni?

Csend. Majd ha kirepülnek. Igen, más lesz. Más munkahely lesz. Talán belül igazán gazdag munkavállaló lesz. Talán még gazdagító is: otthont (van olyan, hogy végleg kirepülnek?) és munkát. Áramlás. JÓ.

Vidéken könnyebb? Nem. Nehezebb. Csodálatosabb. Vidéki nagycsaládos értelmiségi nőnek ma nálunk a szakmájában négy órában dolgozni - lehetetlennek tűnik.

Három évvel ezelőtt nagyra becsült egyetemi tanárom kért meg egy (bárhogy töröm a fejem, nem emlékszem, de biztosan valamilyen női) fülszöveg megírására az egyik konferenciájához. A szöveget megtaláltam, úgy érzem, teljesen kifejezi ma is, amit gondolok, íme:

Das Weib?
Die Frau szeretnék lenni.
Reggel anya és feleség szeretnék lenni, aki elindítja: megsimogatja és megcsókolja a szeretteit.
Délelőtt csinosan felöltözve intellektuális munkát szeretnék végezni, ebédre valami könnyű ínyencséget találnék ki, délután a gyerekeimmel szeretnék tanulni, sütit sütni, ösvényeken csavarogni, kertészkedni, cseverészni, este kicsit zenélni, énekelni, vacsorához lassan kortyolt teát iszogatni, utána olvasni, legvégül szeretőmmel, a férjemmel kacéran odaadóan ágyba bújni, éjjel pedig elégedetten aludni. Nőként, anyaként, feleségként, szeretőként - emberként kiteljesedni. Választási és lehetőségi jogot arra, hogy sokszínű legyek, hogy biztonságban merjek.

Fotó: Nagy Anita

Mostanság hamar elkészülnek a leckék, mindenki lelkesen bármiben (komposzt elvitele, elpakolás, terítés, gyors fürdés és tényleg bármi, ami kérhető!) segít, csak hogy minél több vacsora előtti és vacsora utáni olvasás beleférjen a napunkba.
Harry Potter - immár harmadszor. Immár tényleg mindenkinek. És még én is ugyanúgy élvezem. Visszatérő kérdések, felmerülő újak. Nagy létkérdések és feloldhatatlan dilemmák.
Gimnáziumi magyartanárom próbált arra megtanítani, hogy a fontos könyveket mindig vegyem elő újra meg újra. Ő minden nyáron átolvasta magát az egész középiskolai tananyagon! Brrrr.....
Eddig egyetlen egy könyv volt, amit tudatos rendszerességgel - de ezt is csak ötévente - veszek elő: Tolsztoj Háború és békéje. Harry Potter kezd beelőzni!
Bevallom, volt azért egy kósza piszok gondolatom: hogy ne nekem kelljen olvasnom, megveszem a hangoskönyvet - de persze elszégyelltem magam, hiszen pont az a lényeg, hogy én vagy Balázs olvasunk. És a hangoskönyv úgysem tud a megfelelő helyeken elérzékenyülni, elcsukló hangot használni, vagy egyszerűen szamár módjára bőgni.
Eddigi szülői karrierünkben egyetlen könyv volt, amit még Balázs sem bírt száraz szemmel felolvasni: Bálint Ágnes Lepke az írógépen című munkája.

"Jaj, apa, ne már! Jaj, olyan, mint anya!"

Visszakanyarodva Harry történetéhez, éppen a második kötetnél tartunk, amelyben fontos szerepet kap Bimba tanárnő gyógynövénytan óráján a mandragóra. Nem tudom, hogy mennyien néztek utána, hogy igen, valóban létező növényről van szó.

A valóságban is egyes példányok gyökere emberi alakra hasonlít. Mikor a nebulók a hármas számú üvegházban a palánták átültetését gyakorolják, fülvédőt kell viselniük, nehogy megsüketüljenek a mandragóra üvöltésétől. (90-91.o.)
"Márciusban a mandragórák hajnalig tartó házibulit rendeztek a hármas számú üvegházban, Bimba professzor nagy örömére. - Amint megpróbálnak átköltözni egymás cserepébe, kifejlettnek tekinthetjük őket - magyarázta Harrynek. - Akkor aztán életre keltjük azokat a szerencsétleneket ott a gyengélkedőn." (236-237.o.)

Démokritosz csaknem egy évszázaddal Arisztotelész előtt kimondta már, hogy mivel minden - még a mozdulatlannak látszó dolgok is - folyton mozgó atomokból áll, azaz, minden mozog, tehát a növények is mozognak. "Sőt azon a véleményen volt, hogy a fák az emberekhez hasonlóak, csak fordítva élnek, a fejük a talajban van rögzítve, lábuk pedig a levegőben van."
Az utalás és az idézet Stefano Mancuso - Alessandra Viola: A fák titkos nyelve (A növényi intelligencia meghökkentő bizonyítékai) című műből származik. (16-17.o.)

Rowling mandragóra leírásában a démokritoszi növényelképzelés köszön vissza!

Egyébként a nagy Arisztotelész először élettelennek nyilvánította a növényeket, "később azonban újra kellett gondolnia elméletét, hiszen hogyan lennének képesek a növények szaporodni, ha élettelenek? (...) A növényeknek alacsonyabb rendű lelket tulajdonított, egy vegetatív lelket, amely kizárólag a szaporodást tette lehetővé a számukra. Az arisztotelészi gondolatok évszázadokon keresztül hatottak a nyugati kultúrára, mindenekelőtt a botanikára, amely egészen a felvilágosodás koráig ezt az elvet vallotta. Így nem meglepő, hogy a filozófusok hosszú ideig 'mozdulatlannak' tartották a növényeket, nem zavartatván magukat a gyakorlati megfigyelésektől." (17.o)
Valószínűleg kevés ideig jártam a filozófia szakra, mert ilyesmikről sohasem volt szó. De lehet, hogy csak azóta érdekel az ókori görög filozófia, mióta határozottan beszippantott a botanika láz! Nemrég döbbentem meg, hogy nemcsak az én tudásom hiányos e téren, hanem a tudósok is alig tudnak még valamit a növényekről!

Benedek István Mandragórája különös olvasmány: gyógynövényismeret, kultúrtörténet, varázslás és orvoslás. "Az arányról szól ez a könyv: arról, hogyan, hol s miképp érvényesül a misztika, a mágia, hogyan hálózza be az ésszerű gondolkodást - és megfordítva: hol s hogyan aknázza kis az értelem a hiszékenység nyújtotta lehetőségeket." - olvashatjuk a fülszövegben.

Benedek István: Mandragóra 1. Tibet

Benedek István: Mandragóra 2. India