A szamárbogáncs akár két méteresnél is magasabbra növő, óriási termetű, ágas lágyszárú. Kétéves életciklusú, első évben csak tőleveleket fejleszt. Az egész növényt fehéres szőrzet borítja. Levelei karéjosak, a karéjok tövisekben végződnek. A szár szélesen szárnyas. A virágzat 3-5 cm-es fészek, melyben lila pártájú virágok vannak.

A szamárbogáncs egy közönséges gyomnövény, amellyel árokpartokon, útszéleken, bolygatott élőhelyeken találkozhatunk. Európában és Nyugat-Ázsiában őshonos, Észak- és Dél-Amerikába, valamint Ausztráliába betelepítették és özönnövénnyé vált.

A bejegyzés eredeti megjelenése: https://lengyel-attila.blogspot.com/2019/06/tegyunk-novenyvaksag-ellen-5.html

A természetes és mesterséges egyik legteljesebb találkozása a kert: mesterségesen hozunk létre egy természeti közeget. Kertünk határai határozott vonallal körülhatároltak, még ha nem teszünk is kerítést, így szimbolizálva a természet és kert kölcsönös kapcsolatát, azért az a jogi vonal csak ott marad. A természetközeli kert stílusa erre a szabadság-ábrándra játszik rá, mikor a kertet az azt körülvevő környezettel úgymond összemossa, egyiket a másikba minél észrevétlenebbül futtatja át.

Bükkfa kihajtás

A természetközeli kert ideológiájának ellentettjei lehetnek akár a franciakertek vagy formakertek, akár a tradicionális japánkertek. Az előbbinél a művészeti megformáltság tökéletességén, a másiknál a természeti szimbolika és a spiritualitás kiteljesítésén van a hangsúly. Vagy szabatosabban fogalmazva: az egyik a kertnek, mint az építészetnek a metaforája, az utóbbi pedig a tökéletes isteni metaforája. Mindegyik nagyon tiszta gondolati síkon dolgozik, innen ered lenyűgöző szépségük, és innen ered mesterséges mivoltuknak nyíltan hangsúlyozott jellege is.
A természetközeli kert is idillisztikus abban az értelemben, hogy egy idealizált, burjánzó erőtől duzzadó, minimálisnak tetetett beavatkozási metódussal igyekszik dolgozni, így megteremtve a kert, mint önműködő rendszer paradicsomi ideáját.

Víz-nyerés

A természetközeli kertben az emberi autoritás önmagát próbálja féken tartani: olyanokat is beenged, amiket más kertészek egy pillanatig sem tűrnének meg. Sokféle gyomnövény kap díszítő funkciót, vagy legalább is elfogadást a benn-létre, ha gyorsan körbeemlékszem az elmúlt napokra, akkor olyanok jutnak eszembe, mint a pásztortáska, a gólyaorr, a pipacs (mindjárt lehet sör-bor-pálinkát játszani!), a kerek repkény, az indás ínfű, a madársóska, a kúszó boglárka, a piros árvacsalán - najó, a pitypang a ház közeli kertből jó messzire van száműzve (persze, mikor szörphöz valót szedek, akkor milyen jó, hogy a telek végében meghagyjuk - najó, ott már nem tudunk boldogulni vele, így is minden tavasszal szép összegeket fizetek ki a gyerekeknek a ház körüli gyep pitypangtalanításáért, ühüm), mi is szép, puha, harsogóan zöld, csiklandozó fűben szeretünk játszani, heverészni.
Az általam oly nagyon szeretett borzaskatát és nefelejcset, annak ellenére, hogy én hurcoltam be a területre - sőt még az amerikai ibolyát is, ami viszont a többi kertből érkezik megállíthatatlanul -, néha gazként kell kezelnem: a borzaskata évről évre legszívesebben megtízszerezné magát, a nefelejcs és az amerikai ibolya pedig a legmesszibb parcellákba is eljuttatja könnyű, széllel szálló magvacskáit.
Amire most tulajdonképpen ki szeretnék lyukadni, az az, hogy a természetközeli kert (erdőkert, permakultúra, stb.) - bármennyire is igyekszik a természettől tanulni - is csak egyik típusa a kerteknek. Ugyanolyan gyönyörű mítosz, mint a többi stílusú kert.
Hogy mi a mesterséges és mi a természetes egy kerten belül? Vagy hogy mi a mesterséges és a mi a természetes a egy természetközeli kerten belül? Jaj, azok a gyönyörű sztyeppekertek! És ajjjaj, az a sok éhes száj!
Abban a pillanatban, hogy haszonnövényeket: zöldséget és gyümölcsöt viszek a egy növénykultúrába, máris a mesterséges irányában tolom a mutatót, hiszen az oly nagyon kedvelt paradicsom vagy paprika tájidegen. Nincs kapcsolata a természettel: nem vadul ki a kerítésen kívülre. Kultúrnövény, haszonnövény, táplálék.
Mikor a tápláléknövényeinket mulccsal takarom, mikor fokhagymával, vöröshagymával, körömvirággal védem, mikor felszíni komposztálással erősítem, és a bomlási folyamatokat gyorsított eljárásban mindent felaprítva szórok ki, akkor nem a természetet utánozom, hanem azt megfigyelve kertesítem a módszert, azaz tanulok és azt egyedi módon alkalmazom mesterségesen fenntartott környezetben.
Mikor lemondok a kényelmes megművelhetőség és betakaríthatóság gyakorlatáról, akkor két szempont vezérel: az egyik növényegészségügyi, hiszen az ültetvényes monokultúra kedvez leginkább az elszaporodó kártevőknek, másik szempont pedig esztétikai: a fajtagazdagság mindig vonzó, hiszen az ideális paradicsomi kert képzetünket igyekszik megtestesíteni. Ráadásul ez a szépségeszmény a hasunknak is kedvez: egyre többeknek fontos az olyan kert, ahol tavasztól őszig mindig érik valami, azaz mindig lehet valami frisset enni, vészhelyzetben pedig legalább valamit enni.
Minden kertnek saját növényanyaga van, legyen az dísz- vagy haszonkert. Paradox módon a dísznövényeknél látom a természetet jobban imitáló önműködést: az életigenlést, a folyamatos burjánzást - élni akarást, a szélsőséges viszonyok közötti megmaradás képességét, még a szárazság és erős szélnek kitettség elviselését is. A haszonnövényeknek mintha nem lenne saját élete, mintha mindig fenn kéne tartani a körfolyamatot: a paradicsom, a napraforgó az elszórt magjaiból szépen keledezik a következő tavasszal, no de a többiek? Magfogás, szárítás, majd magvetés melegben, nevelgetés kicsit melegben, pikírozás, palántanevelés.... Hát, nem tudom....
Minden kertnek saját élete és saját kertésze van. Nem lehet magára hagyni, az állandóan változó kert a kertész keze alatt változik évről-évre. Alakulás és alakítás játéka tavaszról tavaszra. És mielőtt elöregedne a kertünk és mi magunk, még az előtt kell gondoskodni az utánpótlásról, hogy ne hiátusok kísérjék életünket, hanem a folytonosság....
Hát, azt hiszem, kicsit összegubancolódtak a gondolataim - nem baj, ma úgyis (gondolat)gazolok.

A válasz lehet egyszerű: egy tökéletesen megszerkesztett és összehangolt rendszerben, ami a moháktól a hatalmas fákig óraműpontossággal működik. Ha viszont belemászunk a témába, utána olvasunk, akkor egy minden pici részletre aprólékosan odafigyelő, molekuláris szinten, biokémiailag bonyolult folyamat tárul elénk, ami megfelelő háttértudás nélkül nehezen kezelhető. Lehetne dobálózni olyan szavakkal, mint autotrófia, ozmózis, kapillaritás, asszimilátumok, respiráció, turgor, sztómák, kloroplasztisz, stb., de akkor senki nem olvasna tovább. Egyszerűen, érthetően is leírható folyamat - remélem -, mely maga a csoda.

Lucfenyő (Picea abies)

Növény = növekvő lény, mely egész élete során növekszik. Azért látjuk zöldnek a növényeket (leszámítva a különböző fény hullámhosszok visszaverődését és elnyelődését), mert a vékony, átlátszó bőrszövet alatt zöld színtestek vannak. Ezek alakja, mérete sejten belüli eloszlása nagyon változó (moszatoknál 1-2 db változatos alakú; fejlettebb növényeknél 0,5 millió/mm2, gömb vagy lencse alakú). Ezek a színtestek az egymással szemben álló, babszem alakú zárósejtekben vannak, melyek nyílásokat zárnak körbe (gázcserenyílás). Ezeken a nyílásokon keresztül párologtat és lélegzik a növény. A levegőből felveszi a széndioxidot, melyből napfény és a gyökereken keresztül felvett víz segítségével cukrot állít elő a zöld színtestekben (fotoszintézis), és ahol a számunkra létszükségletű oxigén „csak” melléktermék. Önállóan, önműködően építi fel sejtjeit, veszi fel és alakítja át a számára nélkülözhetetlen anyagokat, melyeket el is juttat minden egyes sejtjéhez, ezáltal jelentős szerepet vállalva az ásványi anyagok körforgásában.

Szeder (Rubus fruticosus)

Na jó, de mindezt hogyan? Hogy veszi fel és juttatja el például a levelekig a vizet?
Képzeljünk el egy nagyon vékony csőrendszert a növényben (szállítónyalábok), amiben felfelé és lefelé is folyamatosan megy az anyagáramlás. Ez a csőrendszer két részből áll, a farész veszi fel és szállítja felfelé a gyökerek segítségével felvett vizet és ásványi anyagokat, a háncsrész pedig a levelekből lefelé, visszafelé, akár egészen a raktározó gyökerekig, és minden más felhasználási területre elszállítja a fotoszintézis során átalakított cukrokat, szerves anyagokat. A víz részben a fotoszintézishez szükséges, részben pedig az ásványi anyagok szállító közege. A szárban levő szállítónyalábok a levélzetben levélerezet formájában folytatódnak. A farész a levél színe felé, a háncsrész a fonák felé helyezkedik el. A gyökérzet felveszi a vizet, a szállítónyalábokban eljut a levelek összes sejtjéig, ahonnan a sejtközötti járatokon keresztül már pára formájában a gázcserenyílások alatti kis légudvarokba kerül, innen pedig a légkörbe jut a nyílásokon át és elpárolog. Ez az elpárologtatott víz a levél teljes felületével megegyező szabad vízfelület párologtatásának a felét is elérheti. A párolgás mértékét nagyban befolyásolja a levél szerkezete, formája, a növény saját víztartalma, a levegő páratartalma és hőmérséklete, valamint a légmozgás. A növény viszont képes szabályozni a légrések méretét a babszem alakú zárósejtek nyitásával / csukásával, ezáltal képes csökkenteni az elpárologtatható víz mennyiségét.

Nemes babér (Laurus nobilis)

A víz állandóan mozgásban van a növényben, folyamatosan áramlik. A gyökérben levő nyomás tolja felfelé a vizet, de ez csak 1-2 méter magasra juttatná fel a szárban vagy törzsben. A levelekben végbemenő párolgás viszont egy szívóhatást is eredményez, így a víz a legmagasabb lombkoronába is feljut. Ehhez még egy kis segítséget ad harmadik tényezőként a víz molekuláinak az összetartó ereje, így egy tökéletesen működő vízszállító rendszer jön létre.

Olajfa (Olea europea)

Ahhoz, hogy a növény a fotoszintézis során a vízből fényenergia segítségével létrehozott cukrot felhasználhassa, neki is oxigénre van szüksége. A cukor lebontásakor energia szabadul fel, így olyan, mintha a létrejöttéhez szükséges napfény energiáját adná le, vagyis raktározza a fényenergiát. Ezt a felszabaduló energiát használja fel életműködéseihez. A cukor lebomlása, lassú elégetése a növény légzése, ami a fotoszintézis folyamatának a fordítottja. Napközben – a napsütés miatt – fotoszintetizálnak a növények, éjjel pedig a folyamat megfordul – fény hiányában -, és lélegeznek. A növények folyamatosan növekednek, tehát a fotoszintézis nagyobb mértékű, mint a légzés, és cukrot és egyéb anyagokat (keményítő, olajok, zsírok, fehérje) fel is halmoznak. A rothasztó gombák és baktériumok, valamint az állatok ezeket a raktározott anyagokat a növény elfogyasztásával alakítják vissza széndioxiddá és vízzé azáltal, hogy lélegeznek. Az eközben újra felszabaduló energiát ők is a saját életműködéseikhez használják fel. Így érnek körbe a megmozgatott anyagok, így lesz kerek a világ. Az egész növény részt vesz ebben a folyamatban. A gyökérzet a víz felvételéért, a szár a szilárdításért és szállításért felelős, a levelek fő feladata a fotoszintézis. A levelek törekednek a fény teljes kihasználására, úgy állnak egymáshoz képest, hogy a lehető legkevésbé takarják egymást, viszont a többi növénytől minél jobban elvegyék a fényt. A nagy levelek sok fényt képesek felvenni, viszont nagyobb a párologtatásuk is. A növények alkalmazkodnak az adott fényviszonyokhoz, amiben élnek, így beszélhetünk fénykedvelő (heliofil) és árnyékkedvelő (szkiofil) fajokról. A levélhez eljutó fény erőssége nagyban befolyásolja a fotoszintézis mértékét. Az árnyékkedvelők légzése gyenge, így aránylag kis megvilágítással is megélnek. A teljes napfény egy tizedét kitevő fényerősség körül már elérik fotoszintetikus teljesítményük csúcsát. A fénykedvelő növények viszont gyönge megvilágításban nem is tudnak megélni. Fotoszintézisük csúcspontját csak nagy fényerősség mellett érik el, így jól hasznosítják az erős fényt, és sok szerves anyagot tudnak előállítani.

Tulipánfa (Liriodendron tulipifera)

Ami viszont még érdekesebb, hogy egy növényen belül a levelek között is megfigyelhetünk különbségeket. Lehetnek rajta fény- és árnyékkedvelő levelek is. Szabadon álló fák esetében például a lombkorona belsejében árnyékkedvelő levelek vannak, felszínén viszont fénykedvelők. Tehát nem csak egy növény képes alkalmazkodni az adott fényviszonyokhoz, hanem adott növényen belül a levelek is.

Tölgylevelű hortenzia (Hydrangea quercifolia)

Folytathatnám mindezt a fotoszintézis különböző szakaszaival (fényszakasz, sötétszakasz), azok részletezésével (pl.: Calvin-ciklus, glükóz-termelődés), majd ezt követően a lebontó folyamatokban is elmerülhetnék az utolsó részletekig (pl.: glükóz lebontása, citromsav-ciklus, stb.), de ehhez egyrészt – ahogy azt a bejegyzés elején is írtam -, nagyobb háttértudás, a részletek jobb ismerete szükséges, másrészt nem hiszem, hogy valóban szükség lenne rá a folyamat alapvető megértéséhez.

Tűzeső (Heuchera 'Green Spice')

A növények működése, létfenntartásukhoz nélkülözhetetlen anyagaiknak megszerzése és előállítása egy hihetetlenül összetett, gyönyörű folyamat, ami önmagában is érdemes a tanulmányozásra. Ha pedig még azt hozzáteszem, hogy nélkülük mi sem lennénk itt, akkor érthető, miért érdemelnek meg minden figyelmet és tiszteletet.

A fotoszintézis folyamata

A növény levelének szöveti felépítése

A több évnyi gondos földregenerálás hatására (rosszak kaszálása, jók felmagozni hagyása, folyamatos tápanyag kijuttatása mulcsozás formájában) a korábban szántónak használt terület parcellás feltörése, amit idén tavasszal kezdtük meg, nem volt nehéz: a föld a jó füvek és a takarás hatására nem repedt, nem cserepesedett, puha és porhanyós volt, az ásó könnyen haladt a sorokban.
A gyerekekkel leveteményeztük ezt a gazdasági kertrészt: krumpli, bab, répa, cékla - tehát minden olyan, amit szeretünk és amiből mennyiséget szeretnék eltenni télire. A konyhakertnek értelmezett veteményes a virágok között a ház mellet működik: kiszaladok, berohanok és bedobom a levesbe elv alapján.
Már mindenünk szépen keledezik.... De a nagy örömben persze ott az üröm is: a tarack. Anival, Erzsivel (ezért is jó a falu: büntetlenül lehet a kertek alatt a véletlen találkozásnak örülve cseverészni) kimondtuk az ítéletet: ősellenség. Több évnyi aktív kertészkedés után is újra megdöbbentő az a szívósság, az a hihetetlen kitartás, az a felháborító túlélni tudás, ami a tarackot jellemzi. Elég egy pár centis a földben hagyott gyökérdarabka és a tarack máris virgoncan, mint zászlót lobogtatva egyszikű levelét bújik ki a földből. Kapa nem segít, mert akkor az ennivaló sínyli meg, úgyhogy marad a hosszú, keskeny pengéjű kés, amivel óvatosan kiforgatja az ember a föld rejtekéből és csak húzza és húzza, és közben csak arra tud gondolni, hogy még mindig jobb, mint a csalánirtás: se nem csíp, se nem büdös. A csalán nekem mégis gyógynövény. A tarack (nálam) erre a megtisztelő címre esélytelenül pályázik.

A pásztortáska is azt a kérdést feszegeti, hogy gyógynövény vagy pedig gyomnövény. Ez is, az is. Kinek ez, kinek az.
Szív alakú levelei kedvesek a női szívnek, ahogyan hatása a női testnek. Ilyentájt a legjobb szedni, főleg a délutáni napsütéses melegben.
Évek óta visszatérő kérdésem, hogy miért van az, hogy pl. a pásztortáska, vagy a közönséges galaj frissen nem készíthető el teának, mert csak zöld színű meleg vizet kapunk, ellenben, ha kiszárítjuk, ízes, hatóanyagokkal teli teát. Viszont a menták, a csalán vagy a levendula frissen is és szárítva is elkészíthetőek. A főzet és a forrázat problematika világos: a csipkebogyóból vagy a zsurlóból főzetet készítünk, mert egyszerűen több időre van szükség ahhoz, hogy a hatóanyagokat kinyerjük. De ez a friss kontra szárított verzió egyszerűen nem fér a fejembe: egyszer kell, hogy szárítással bezárjuk a növény hatóanyagainak kapillárisait, egyszer nem, egyszer meg teljesen mindegy. Ráadásul a tőlem szokásos vehemenciával végigpásztázva a szakirodalmat is úgy tűnik, hogy egyedül vagyok ezzel a kérdéssel, jaj.

Száradó pásztortáska

Száradó közönséges galaj

Szántóföldi száradás, mintha augusztus lenne....
Sivatagosodó mezőgazdászság (mezőgazdátlanság) kontra virágzó kiskertkultúrák: az amerikai amishok kertjei (amish garden) vagy az orosz dácsa-kertek (dacha garden). Középút?

A falu házai-kertjei felett a szántó (fényképezte: Kovács Janka)

Kicsit nagyképűen írhatnám, hogy közkívánatra folyatás következik, de valójában csak annyi történt, hogy kaptam két kedves visszajelzést, amelyek felbátorítottak, hogy az amúgy is kikívánkozó további mondanivalót nyugodtan írhatom tovább – ketten legalább el fogják olvasni. (Igazából töknyugodtan írtam volna magamtól is, de hát a hiúság, ugyebár, annak persze hízelegnek az ilyen meggondolatlan visszajelzések). Az ilyen grafománoknak (jelenleg is élő, leírhatatlanul furcsa szokásokkal rendelkező, földrajzilag nem behatárolható népcsoport, tagjai elképesztő mennyiségű papírárut fogyasztanak és állandó bizsergést éreznek a kezükben, amikor éppen nem írnak), mint jómagam, nem számít, mekkora a „köz”, lehet az akár egy ember (vagy simán nulla), írnak, ha rájuk jön az ötperc. Mivel azonban most nem néprajzi kutatásokat végzünk itt, hanem a tulipánról szóló amatőr csacsogás tölti be a húsvéti hétvégét, maradjunk ennél a témánál, mielőtt a kedves Olvasó végleg elveszíti a türelmét ennyi felesleges karakterhalmozás láttán.

Azt sokan tudják, hogy a tulipán jelen van a magyar népművészetben – ebben semmi meglepő nincs, hiszen keleti gyökereink révén természetesen részévé válhatott a kultúránknak. Arról ugyan van némi vita, hogy mennyire ősi szimbólum, illetve hogy amit tulipánként tartunk számon, az eredetileg égigérőfa-jelkép vagy netán rózsabimbó, de mivel ez szakmailag számunkra itt és most teljesen lényegtelen, ebben nem merülök el. Inkább az a gondolat jutott erről eszembe, hogy ha az etnográfusok állításán kicsit elmerengünk, miszerint a tulipán a női szeméremtest jelképe és mint ilyen mindenféle hétköznapi tárgyakon szerepel (ládák, szíjak, fazekastermékek, stb.), tehát a parasztember a mindennapjai részeként folyamatosan találkozott ezzel a motívummal, akkor ez kicsit ahhoz hasonlít, ahogy a mai urak is szívesen nézegetnek kívánatos hölgyeket mindenféle erotikus öltözékben, legyen azokon az öltözéknek nem is feltétlenül nevezhető „petit rien”-darabokon (kis semmiség) tulipán, csipke vagy éppen minél több lyuk (valószínűleg nem ez izgatja adott helyzetben a férfiembert, hacsak nem botanikusról van szó). Magyarán szólva lehet, hogy a parasztembernek is hatékonyabban el lehetett (volna) adni egy tulipánnal díszített kapát (jobb lett volna a kapa marketingje), ahogy manapság egy traktor reklámján is félpucér nőcskék díszelegnek – ki tudja, miért…

Ha már az ábrázolásnál tartunk, szembejött még olvasmányaim során Jacques Le Moyne XVI. századi francia művész, illusztrátor és térképrajzoló. Róla is több mindent érdemes lenne elmesélni, röviden álljon itt csak annyi, hogy az előző szösszenetben említett id. és ifj. John Tradescanthoz hasonlóan komoly utazó volt, aki járt az Új Világban és noha az ottani helyekről készített térképei pontosságát történészek igencsak kétségbe vonták (művész lévén előfordulhat, hogy fantáziájával egészítette ki, amit nem látott vagy amire nem emlékezett – művészeknél ez talán bocsánatos bűn), bizonyos képeit jelentősen megihlette az őslakos amerikai kultúra. Ha pedig megnézzük a következő képet, feltehető, hogy nemcsak ez, hanem a nők is megihlették…

A fenti hölgyemény, kérem, semmi mást nem visel, csupán tetoválást (bár lehet, hogy bizonyos urak véleménye szerint abból túl sokat), s ez a viselet ezek szerint már a XVI. században is izgatta a férfiemberek képzeletét. Ha a tudományos magyarázatot nézzük, Le Moyne elképzelése az volt, hogy a X. századig a mai Skócia területén élő pikt népcsoport egy képviselőjét szerette volna párhuzamba állítani az őslakos amerikaiakkal, és most itt sokat lehetne írni a piktekről is, de előfordulhat, hogy Le Moyne egyszerűen két szenvedélyének hódolt, miközben a képen dolgozott. Az egyik a botanika, a másik meg… Mielőtt azonban a kedves Olvasó fantáziája teljesen más irányba terelődik, emlékeztetni szeretném, hogy mi most a tulipánok miatt vagyunk itt. A valódi tulipánok miatt. Szóval nem(csak ;-) a jelkép miatt. Tehát a lényeg, amiért ezt az ábrázolást idecsatoltam, az a szemmel látható tény, hogy a hölgy tetkói között a tulipán is fellelhető, például a térde fölött mindjárt egy-egy. Márpedig a piktek időszakában tulipán bizisten nem létezett a brit szigeteken, így aztán a művészettörténészek most jót fanyaloghatnak rajta, milyen hiányos is volt Le Moyne botanikai tudása. (Valószínűnek tartom, hogy a művészt ez legalább annyira nem izgatta, mint a térképei pontatlansága, a modellt álló hölgy ezzel szemben…) Ha pedig valakit még az angol történelem adalékai is érdeklik, akkor érdemes még azt megjegyezni a művészről, hogy ugyanúgy Angliába, egészen pontosan Londonba menekült a vallási üldözések elől, mint az előző szövegben említett Lobelius, mégpedig nagyjából ugyanazokban az években, tehát akár találkozhattak is, ezt nem sikerült eddig kinyomoznom.

Végezetül pedig álljon itt egy érdekes bizonyíték a tulipán színtörés vírus működésére: a saját kertünkben találták a gyerekek ma reggel ezt a színes tulipán-levelet. Ezek szerint nemcsak szirmokon működik.

Mióta beszűkült az életterünk, azon közvetlen közelemben élő embereknek az aránya, akiket érdekel a tulipánnal kapcsolatos bármilyen információ, sajnálatos módon szintén jelentősen lecsökkent – körülbelül nulla százalékra. Valamivel azért magasabb ez az arány, mert a kisebbik lányom kertésznek készül (így, a hetedik szülinapjához közeledve komoly karrierálmai vannak), ezért őt legalább változó mértékben érdeklik a kertben nyíló tulipánok, de a bennem izzó lelkesedést nem osztja senki. Szomorú ez, és a kedves Olvasó bizonyára átérzi, milyen nehéz is annak az élete, aki meg van fosztva más tulipánrajongók társaságától… Szerencsére jelen szösszenetnek a szerzője alkatilag nem alkalmas a borongásra, helyette inkább kiéli fecsegési hajlamát és most a tulipánról fog itt összehordani hetet-havat. (Jó, havat már nem, végülis április van és 15 fok.)

Azt csak a mostani olvasmányaim kapcsán tudtam meg, hogy a tulipán Perzsiában a tökéletes szerelem jelképe, a francia virágnyelvben pedig a szerelem megvallásának a jele – feltételezem, hogy a férfi, akinek az elmúlt hetekben kétszer vagy háromszor is vittem hirtelen ötlettől vezérelve ilyen virágot, ezt szintén nem tudta, de szerencsére annyit igen, hogy vízbe kell tenni. Így aztán volt esélye a szóban forgó tulipánnak földön-kívüliként is nyiladozni, ahogy talán a szerelemnek is, amit ezek szerint jelképez.

A tulipán, mint annyi minden, számomra az angol történelem kapcsán vált érdekessé és persze egy regény kapcsán fogott meg, gondolkodtatott el. A szóban forgó regény Philippa Gregory Earthly Joys c. munkája volt, amelyben a híres id. John Tradescant (XVI-XVII. századi meghatározó angol kertész, gyűjtő, utazó) központi figuráján keresztül lehetett elmerülni nemcsak a szövevényes angol történelemben, hanem a főúri, királyi kertek történetében is. Ebben a könyvben olvastam először a tulipán nemesítéséről, a holland tulipántőzsdéről, annak későbbi összeomlásáról és túl azon, hogy látványszinten is teljesen lenyűgöz ez a növény, nagy hatással volt rám, hogy mennyi különböző műfajban tevékenykedő ember számára jelentett sokat: kertészek, gazdasági szereplők, festők, uralkodók rajongtak érte. Természetesen elég csak átröppenni Hollandiába, és máris egyértelművé válik, hogy ez a rajongás nem csökken, hanem intenzíven jelen van a mai világban is.

Mit lehet tudni a tulipánról? Csak röviden: rengeteg helyen él vad tulipánfaj (Közép-Ázsia, Észak-Afrika, Közel-Kelet, Távol-Kelet, Európa), még a Kárpát-medencében is négyféle. A törökök vették a fáradságot és a XV. században kísérleteztek új változatok kifejlesztésével, de már 1000 körül születtek olyan kertekről szóló leírások, amelyek említést tesznek róla. Majd II. Szulejmántól egy osztrák nagykövet kapott ajándékba tulipánhagymát, kicsit később pedig Carolus Clusius (Charles de L’Écluse, a XVI. század egyik legnagyobb botanikusa) ültette el az első tulipánhagymákat a leideni botanikus kertben, így került át Európába. Angliába I. Erzsébet uralkodása alatt hozták az inkvizíció elől menekülő protestánsok, nagy valószínűséggel a botanikus Lobelius (Matthias de l’Obel flamand orvos és botanikus, róla nevezték el másik nagy kedvencemet, a lobéliát), aki 1570-ben menekült Londonba. Eddig minden komolyabb leírásban azt olvastam, hogy a botanikusokat és a civileket egyaránt a tulipán változatosságra való képessége nyűgözte le leginkább, még a holland tulipántőzsde gazdasági érdekeket szem előtt tartó szereplői sem tudták kivonni magukat a szépsége bűvköréből, így egyáltalán nem csak hideg számítás vagy véletlen az oka, hogy pont ez a növény kaphatott ilyen óriási piaci szerepet az 1633-37 közötti időszakban. (Idealista bölcsész-lelkem örül, amikor ilyeneket olvas, mert ezt egy újabb bizonyítéknak lehet venni, hogy messze nemcsak a racionalitás vagy a praktikum, netán a gazdaság szabályai működtetik a világot, hanem igenis a szépség és az arra való igény is és ezt azért jó tudni. Vagy hinni.)

A tulipán szaporítása is érdekes, erről ugyan jobb lenne, ha Miklós írna itt, de amennyit tudok a történeti oldaláról, azt saját szorgalomból összeszedtem röviden. Az angol forrás, amit én olvasgattam (Literature and the Renaissance Garden from Elizabeth I to Charles II: England’s Paradise, szerző: Amy L. Tigner, Routledge 2012), azt írja, hogy James Garrettnek (szintén XVI. századi flamand gyógyszerész, aki Lobeliusszal is barátságban volt, mikor Londonban éltek mindketten) hét évig tartott, mire a magról szaporított tulipánja virágzó növénnyé fejlődött. Most képzelje el a mai világhoz szokott kedves Olvasó, hogy hét évet fordít arra, hogy magokból valamit nevelgetni próbál, mégpedig úgy, hogy minél változatosabb növényt hozzon létre végül – fantasztikus kísérlet, számomra nagyon jelzi azt is, mennyire más tempóban zajlott az élet korábbi századokban… Más botanikusok, kertészek, ahogy az John Tradescant esetében is történt, a hagymákkal kísérleteztek: az anyahagyma körül kialakult ún, fiókhagymákat választották le vagy éppen szétvágták magát a hagymát és másik típusú hagymával szorosan összekötve azt igyekeztek új változatokat kinevelni – sikerrel. Emellett pedig ott van az ún. tulipán színtörés vírus, ami ha megtámadja a tulipán töveket, szintén változatos színeket, mintázatokat hoz létre, például a cirmos tulipánokat. A XVI. században már ismerték a hollandok ezt a lehetőséget is: az egészéges hagymát ilyen fertőzött hagymával párosítva neveltek ki újabb változatokat, amelyek még többet értek. A Semper Augustus nevű tulipán ára pl. 1624 és 1637 között 1,200 holland forintról 10,000 holland forintra nőtt, ami éppen egy csatorna menti amszterdami ház ára volt... (Vicces adalék az angolok esetében, hogy ők az elején olyan szinten nem voltak képben a tulipánhagymát illetően, hogy elsőre megfőzték és megették, csak aztán világosodtak meg és fogtak hozzá a kísérletezéshez.)

Egy Semper Augustus-portré

Mivel érdekel ez a téma, megnéztem a Tulipánláz című filmet is, de ezt senkinek nem javaslom, kiábrándítóan túljátszott, unalmas és szinte semmi köze nincs ehhez a témához. Philippa Gegory korábban említett regénye viszont érdekes időutazás, mégpedig abból a szempontból is, ahogy a szerelem, hűség, ragaszkodás különböző, néha talán nagyon meglepő formáit körbejárja. Mivel id. John Tradenscant alkalmasint egy ifj. John Tradenscantot is produkált híres kertjei és gyűjteménye mellett, érdemes elolvasni a Virgin Earth című Gregory-regényt is, amely már róla és az Új Világ Angliára gyakorolt hatásáról is szól a növények szeretete mellett. Ifj. John Tradescant sem volt akárki: I. Károly és francia felesége, Henrietta Maria főkertészeként fontos kertek kialakításában, gondozásában, az apja által elkezdett gyűjtemény kibővítésében és dokumentálásában is vezető szerepet játszott.

Egy saját kerti (fogalmam sincs milyen nevű) példány

Szinte semmit ne kelljen csinálni vele és mindig jól nézzen ki....
Zitáék orfűi nyaralójának most kialakított hátsó teraszát és támfalát látványosítottam.

Elölről már kialakult extravagáns retro-nyaraló hangulat - hátulra letisztult szecessziós érzületet próbáltam csempészni.
A növényanyag kiválasztásánál a könnyen gondozhatóság, a mindig díszítsen követelmények mellett az volt a célom, hogy az első részhez hasonlóan a hátsó traktusba is napfény és vidámság kerüljön. Ezért az örökzöldeknél, illetve a levélszíneknél a világoszöldes-aranysárgás lombozatokat részesítettem előnyben. Még egy fontos kérés volt: levendula mindenképpen legyen. Tulajdonképpen ez a kérés indította el az egész gondolkodási-szelektálási-tervezési folyamatot: ide nem lehet a klasszikus, sztenderd lila virágú angol vagy francia levendulát betenni. Fehér virágú növényekkel egyáltalán nem akartam apellálni, azok egyszerűen nem illenek a házhoz. Tehát azonnal megvolt a kiindulási alapszínem: a rózsaszín. Ide rózsaszín virágú levendula illik. A támfalhoz amúgy is az volt az első gondolatom, hogy az alsó részre, tehát a földhöz közeli falrészekbe kakukkfű lenne a legjobb választás: egyszerű növény, de fűszernek, teának télen-nyáron is kiváló, ráadásul igen dekoratív, de mégis kissé bohókás rózsaszín virágai vannak.

Ezután jött maga a tervezési folyamat: a hátsó teraszról készült kép és az ott jártamkor korábban beszívott térélmény összehangolása. A fotót lehalványítva kinyomtattam és arra gondolkodtam rajzosan.

A terasz lépcsőjét kellett először is kihangsúlyozni, egyértelműsíteni, azaz kijelölni a szemnek, hogy itt lehet fel és le közlekedni. Az ilyen lépcsők szimbolikájukban kicsinyített bejáratok - azaz jelölni kell őket a szem és a térérzékelés számára. Mivel a nyaraló homlokzati ablaka kerek, ezért képzeletben arra utalva ide valamilyen kerek örökzöld kívánkozott: aranyosan cirmos, világoszöld tojásdad törpe gömbtuja (Thuja occidentalis Little Giant). Mellé, mindkét oldalra Arany Szőnyeg henyeboróka (Juniperus horizontalis Golden Carpet) került.
A terasz bal oldali sarkát a sötétzöld hátterű fenyők miatt még mindig világosítani akartam, de nem cifrázni, ezért ide szintén rózsaszín virágú, közepes magasságú (hogy csak kiemelje a teret, de ne zárja le a kilátást a kert többi része felé) amerikai édes borscserje (Cletha alnifolia Ruby Spice) került.
A nyaralókert jobb hátsó sarkát aranysárga oszlopos ciprusokkal (Cupressus macrocarpa Wilma) zártam le. A kerítés mentére rózsaszín virágú Tinkerbelle (Syringa Tinkerbelle) orgonasort tettem.
A ciprusok és az orgonasor előterébe, a terasz jobb oldali sarkába a beláthatóság maitt szintén csak közepes méretű cserje kerülhetett, lila szellősben gondolkodtam: Blauer Spatz kékszakáll (Caryopteris clandonensis Blauer Spatz) mellett döntöttem.
Eléje, a terasz jobb oldalát keretezendő került a rózsaszín virágú levendulasor.
A gömbtuja által kijelölt lépcsősortól a kékszakállig - mivel ez a rész van szinte egész nap árnyékban, és mivel az egész kertet be kell látnia a tekintetnek - világoszöld-aranyos levelű árnyliliomokat tettem, a June vagy a Liberty (Hosta June vagy Hosta Liberty) fajtákat.
A támfal elemeibe a játékosság nevében japán kígyóbajusz (Ophiopogon chingii), illetve a változatosságot és a jobb oldalsó sarok kiemelését hangsúlyozandó (azt sem szabad elfelejteni, hogy a támfalelemek kanyarodása miatt egyedül itt van megfelelő földmennyiség ennek a növénynek, de pont jól jön ki a praktikum és az esztétikum találkozása) csoportos elrendezésben valamilyen zöldes lombú tűzeső (Heuchera Green Spice vagy Heuchera Electra) került.

Najó, öntözni azért néha ezt is kell!

Falusi - építésekor hangsúlyosan jómódú, az akkori városias, nagypolgári jelleg elemeit felhasználó - ház mögötti, a portához tartozó, de a kerítésen kívüli szántórészből újonnan kivett (bekerített) területet gondoltam át kertté.

Dédszüleim atádi ház- és kerítésstruktúrája a ház melletti kiskerttől a szántóig a következő volt:

1. lakóházhoz tartozó udvar pottyantóssal, góréval, kúttal, veteményessel és pár sor csemegeszőlővel, némi virággal

2. kocsiszín, pajta és istálló udvara ólakkal és csibelakkal

3. gazdasági veteményes (krumpli, káposzta, bab), ami már nem volt körbekerítve

4. nyílt szántóföld búzával vagy kukoricával

Tehát a háztól a szántóra három kiskapun kellett átmenni. Mindenhol volt nagykapu is, hogy (lovas)kocsival is lehessen előre, az utca felé, vagy hátra, a szántó felé közlekedni.

A ház és a kert is praktikus volt: a mindennapi rutinokat és az évi egyszer-kétszeri eseményeket is, mint pl. disznóvágás jól kiszolgálta. Egyszerű, otthonos, de esztétikai értelemben nem mondhatni szépnek.

Jelen kerttervbe a ház mögötti régi kert kiskapuján lépünk be (pálcikanő).
A kert tervezésénél két szempontot kellett különös tekintettel figyelembe venni: egyrészt, hogy a házhoz és a körülötte már régebben kialakított terekhez stilárisan illeszkedjen, másrészt pedig, hogy a tájba futó tekintetnek ne hasson idegenül, miközben nem akarja letagadni önnön kert mivoltát.
Mindezeken felül pedig azt a kérést kellett teljes körűen szem előtt tartanom, hogy hasznos legyen minden porcikájában, még a díszekben is. Azaz egyszerű, letisztult és elegáns legyen.

A kertnek a kaputól (nagykapuvá nyitható, hogy bármikor nagyobb járművel is járható legyen) a szántóig főtengelyt adtam egy széles, kényelmes, tehát talicskának, de akár traktornak is járható út személyében. Ezzel kettéosztással szimmetrikusra tagoltam a teret. A szimmetriát azzal teljesítettem ki, hogy az út két oldalára szintén szimmetrikusan került a mandula-hárs-gesztenye sor.
A régi kertet az újtól szeder-málna sorral választottam el, melyet mahóniával zártam, magát a kiskaput (melyen a régiből az újba lépünk) borókával kereteztem.
A kertet a klasszikus, stabilitást adó kétharmad-egyharmad aszimmetrikus aránypárral osztottam tovább: balra egyharmad gyümölcsöst (öt fával) követi a kétharmad veteményes, jobb oldalon pedig kétharmad veteményes után egyharmad gyümölcsös (öt fával) kapott helyet. A bal oldali, mélyebben fekvő gyümölcsös részbe szilva, ringló, meggy és alma kapott helyet, a jobb oldali, magasabban fekvőbe pedig kajszi- és őszibarack került.
A bal oldalon levendulasorral, a jobb oldalon pedig rozmaringsorral határoltam a veteményes és gyümölcsös között húzódó kisutat.
A főútról a kisutakat két felől rózsabokor indítja, a velük szembeni oldalra - hogy minél szebb és illatosabb legyen a pár pillanatra megpihenő tekintet számára a látvány - egy-egy pad került, én odagondoltam már termoszban a teát is.
A kertet a szántó irányába bal oldalon mogyoró-rózsa-cserszömörce-tamariska határolja, jobb oldalon pedig som-fanyarka-som-fanyarka sor zárja. A kerítés túloldalára, a nyílt területű, immár füves-rétes részt árvalányhaj sor indítja. A terület egészét a földút melletti bogyós határoló zárja le: kökény, bodza, galagonya, berkenye, bangita és orgona. Szimbolikusan és praktikusan is jelképezi a határt, intimitást ad a területnek, elrejti magát a kertet a kíváncsi tekintetek elől, megakadályozva ezzel az esetlegesen ténylegesen is bekíváncsiskodni akarókat.

Látványproblematika több tényezőből fakadhat, de legtöbbször, leghétköznapibb helyzetekben egyszerűen nem elég ritmikus, nem elég játékos, ebből kifolyólag pedig nem érezzük otthonosnak, kellemesnek, netalán szépnek az adott részt. A két véglet a túl üres és a túl zsúfolt. Hogy a zsúfoltságot miért érezzük mégis inkább barátságosnak, sőt olykor gazdagnak, az megint kereshető főként a ritmikában: értem itt mind horizontális, mind pedig vertikális vonalvezetésben. Ha az alapvonalak jól érzékelhetően kihangsúlyozottak, akkor a zsúfoltságot nem érezzük nyomasztónak, hiszen egy rendezett keretbe van kényszerítve. Gondoljunk csak arra, hogy még egy rendetlen könyvespolc is rendesebb és megnyugtatóbb, mint a polc nélküli könyvkupacok halmaza. Maga a könyvespolc keretezi a könyvek összevisszaságát, így határt és értelmezési helyet jelöl ki számukra. A szerte heverő könyvek mindig csak értelmezhetetlen egységek lesznek. Értelmezhetetlen: nem áttekinthető, nem kereshető egy általánosan értelmezett szabályrendszer szerint, csak a tulajdonos egyéni keresési útvonalai alapján találhatóak meg.

Kertről alapvetően úgy gondolkodunk, mint egy olyan térről, melyben a leghangsúlyosabb és legfontosabb egységet, azaz a kiindulási pontot az otthon jelképezi - ehhez viszonyítva értelmeződik maga a körülötte lévő tér, az udvar vagy a kert. A házhoz illeszkedik a kert és nem fordítva. Viszont ezen alaptétel igazsága mellett azt sem szabad elfelejteni, hogy a kert is visszahat a házra: kiemelheti, elrejtheti, megszelídítheti. A lényeg az, hogy ház és kert összhangja megvalósuljon.

Egy hosszú üvegfal látványilag szinte mindig problematikus: túl egyenes, túl visszatükröződő, túl értelmezhetetlen a végigsikló tekintet számára, valahogyan kapaszkodó nélkülinek érezzük. Jól megválasztott növényzettel pontosan ezeket a kapaszkodókat teremthetjük meg: a túl-túlokat meg kell törni, tekintet-léptékűvé kell tenni ahhoz, hogy az ember kényelmesen érezze magát. Optikailag a szemnek egyszerűen nyugvópontokra, pihenőpontokra van szüksége ahhoz, hogy be tudja fogadni, értelmezni tudja azt a teret, amelyben benne áll.

Üvegsor növényzet nélkül

A mostani, konkrét esettanulmány alapkiindulása az, hogy a hosszú lakóház előtt végigfutó üvegsor mögött télikert húzódik meg, tehát a kintből a bentbe ezen az átmeneti téren keresztül jutunk be. Többfunkciós ez az úgynevezett átmeneti tér: egyrészt előszobaként funkcionál, azaz a felöltözés és levetkőzés helyszíne, másrészt télikert, azaz rossz idő esetén is megadja a kintlevés illúzióját, harmadrészt pedig természetesen télikert és egyben a melegigényesebb növények számára teleltető.
A háztól balra elhelyezkedő tó látványilag már kompakt, szépen megoldott egységet képez, viszont a üvegfal előtti rézsü még megoldásra vár.

Mivel egy családi otthont és egy vendéglakást, tehát egy másik potenciális otthont rejt az üvegsor, első lépésként a két bejárati ajtó szerepének kiemelése, szimbolikus kihangsúlyozása a legfontosabb szempont. Ezt vertikális irányokkal célszerű elérni: szimbolikus kapu-hatás, a kilépés-belépés, az áthaladás misztériuma. Az összefüggő üvegfal effektus és maguknak az ajtóknak színnel vagy formával való kiemeletlensége, tehát hangsúlyozatlansága miatt a tekintet megzavarodik, nem tudja értelmezni, hogy hol lehet ki-vagy bejutni az épületbe/ből.

Két javaslatot készítettem a problematika megoldására: egy otthonos-letisztult elegánsat és egy szellősen-letisztult elegánsat. Az első erősebben ritmizált és családi otthont inkább hangsúlyozó szimbolikával bír, a másik pedig elsősorban a télikert és a körülötte lévő kert egységére apellál.
Természetesen még sok egyéb tényezőt is gondolati sorba kellett venni: a családtagok valóban közlekednek a ház előtti járdán, gyakori ki- és bemenetel zajlik, amúgy is kedvelik a tágas tereket.
Ugyanilyen fontos tényező, hogy milyen növényekhez vonzódnak a tulajdonosok, az ezt szeretem/ezt nem szeretem erősen körbehatárolja a növényanyag kiválasztását.
Már erősen praktikus szempont, de sohasem szabad figyelmen kívül hagyni a beszerezhetőséget és persze az adott növényanyag költségét.
És hosszútávon szintén fontos, hogy olyan növényeket válasszunk, amiknek fenntarthatóságával és gondozási feltételeivel tisztában vagyunk.
És akkor már csak az van vissza, hogy megnézzük a tájolást, a szélirányt, a talajminőséget....

"Magnóliás terv"

A "magnóliás tervnél" (nekem ez a kedvesebb) a családi bejárati ajtót hangsúlyoztam meg úgy, hogy mivel balra átmenetet kellett képezni növényanyag szempontjából a tóhoz, japánfüvet tettem, jobbra pedig örökzöld oszlopos magnólia került. A vendéglakás bejárati ajtaját is ezzel kereteztem. A hosszú üvegfal így hármas vertikalitással megtörtté vált, miközben az ajtók is megkapták a maguk szimbolikus keretét. Fontos szempont volt, hogy télen-nyáron díszítsenek a növények. A szimmetria-asszimmetria játék mindig egyensúlyt terem, ezért a japánfű habitusához kerekdeden karcsú, süveges formát kerestem.
A cukorsüvegfenyőt gyorsan sutba dobtam, a tiszafa sem jöhetett számításba erős halál szimbolikája miatt. A borókát már-már jónak találtam, de rájöttem, hogy olyan örökzöldet akarok, ami virágzásában is látványos, ezért kötöttem ki végül az oszlopos örökzöld magnóliánál, a Magnolia grandiflora Alta fajtánál. A rézsü aljába - a magnóliák nyugalma játékosabb, kuszább, elterülőbb cserjékkel szép kontrasztot képeznének, tehát itt inkább a forma, mint a szín játszana főbb szerepet - egy rózsaszín virágú liliomfa (Magnolia), illetve a vendéglakás ajtaja elé - azt szelídítve, szimbolikusan kissé takarva, így intimitást adva annak - egy pirosas virágú japánbirs (Chaenomeles) vagy pedig valamelyik fajta piros virágú zanót (Cytisus).

"Mahóniás terv"

A "mahóniás tervnél" a tó nyitottsága folytatódik egészen a vendéglakás ajtajáig. A japánfű magasságban hasonló a mahóniához, habitusuk is hasonlónak mondható, a textúrájukban viszont erős kontraszt érvényesül. A mahónia és a korallberkenye textúrában hasonlóak, formában viszont ellenpontozzák egymást.
A növényanyag kiválasztásánál itt is elsődleges volt, hogy télen-nyáron díszítsen, a lakás előtti örökzöld pedig látványos, szép virágzatú legyen. A japánfű sárgássága és a korallberkenye mélypirosa játékosan aszimmetrikus keretbe vonja a mahóniát.
A rézsü aljába a mahóniák képezte háttér elé itt is liliomfa (Magnolia) került, a korallberkenyék elé pedig illatos tündércserje (Chimonanthus praecox), melynek virágszíne olyas sárgás, mint a mahóniáé.

Mindkét tervalapnál a rézsüt ki lehet tölteni tetszőlegesen évelőkkel, akár egynyáriak tünékeny hadával is, de ha maradok az elegáns koncepciónál, inkább csak alacsonyabb díszfüveket (tollborzfüvet, szőrtippant vagy gyöngyperjét) tennék, illetve hagymásokkal hinteném meg - ezzel erősebb lenne a tóhoz, a nyílt terekhez való kapcsolat és persze gondozni is könnyebb lenne.