A terv az, hogy aquapónia lesz kicsiben, azaz egy akvárium vizét használjuk fel tápanyagként.
A megfelelő hőmérsékletet és a mikroklímát a növények alatt lévő víz melegítésével szeretném elérni. Egyelőre csak a mini üvegházat a fűtéssel szeretném megcsinálni polikarbonátból. Ha működik, akkor a második lépés lesz az akvárium összekötése.
Azt még nem tudom, hogy a csíráig, vagy a 4-5 leveles hajtásig hagyjam-e a növényeket növekedni.
A termesztőközeg is még kérdéses, lehet hogy csak egy keretre feszített szúnyogháló lesz közvetlenül a víz felett, /vagy úszni fog rajta/.
Lényeg, hogy megpróbáljam a csírákat folyamatosan termelni és a mindennapi étrendbe iktatni. Nem csak nyersen hanem pl. a levesek, köretek részeként is felhasználni. A maradékot valahogy tartósítani szeretném, ezért gondoltam egyik lehetőségként a fermentálásra.
Fényképezni fogom a történéseket, ha valamilyen értékelhető szintet elérek a projekttel, jelentkezem.

Személyes köszöntő a közelgő évfordulóra

A Zselici Tündérkertek létrejöttét pár évvel ezelőtt a Gyümölcsoltó Alapítvány kezdeményezte, és folyamatos működtetésének is alapítványunk a motorja. Zselici tündérkertes alakulatunk Kovács Gyula tündérkert-ősalapító áldásával, négy helybeli szervezet összefogásával jött létre: Somogyapáti Község Önkormányzata, Somogyviszló Község Önkormányzata, a városbéci Virágóra Alapítvány és a dióspusztai Gyümölcsoltó Alapítvány.

A szerveződés célja

A helyben és a tágabb zselici környékben megtalálható, értékes, itt régebben vagy akár manapság otthont találó gyümölcsfajták génállományának in situ (eredeti termőhelyen való) megőrzése (akár közösségi kertekben, akár magántulajdonú területeken – ahogy épp az adottságok, körülmények engedik); e nagyszerű, sokszínű fajták továbbéltetése a jelen és a jövő nemzedékeinek a javára.

Június a Zselicben

Oltóvesszők

Azoknak a gyümölcsökhöz, gyümölcsészethez kapcsolódó, hagyományos tudásoknak, ismereteknek a megőrzése, továbbéltetése, amelyeket ma – gyakorlásuk hiányában – az enyészet, a feledés fenyeget (ilyen pl. a régebben elemi iskolában (!) általánosan oktatott és korábban elterjedten gyakorolt oltani-szemezni tudás). Új ismeretek megszerzése, továbbadása, terjesztése (pl. genetikai vizsgálattal történő fajtameghatározás, a Dlusztus Miklós faiskolavezető, kertészmérnök elindította „Nemesítsünk együtt” kezdeményezésben való részvétel, a természeti életgazdagság fontosságának a tudatosítása). Fajtaismeret. Tudományos kutatások, fajtagyűjtés támogatása, sokrétű adatközlés.

Kirándulás egy közeli legelőerdőbe

Sok gyümölcsfát minden kertbe! – Vannak olyan kertek, ahova amiatt nem ültetnek gazdáik gyümölcsfacsemetét, mert esetleg nem tudják a faiskolai csemetéket megfizetni. Az oltás-szemzés tudományának közösségi elsajátítása-gyakorlása során keletkező oltványok egy részét adományként adjuk át ilyen célokra az érdeklődőknek.

Oltónapi előadás

Mesterünk a helyzet magaslatán

Bőség és önellátás friss gyümölcsből és a gyümölcsből előállítható élelmiszerekből. A gyümölcsfeldolgozás hagyományos és újabb, háztartási módszerei, jól bevált régi és új eszközei. Tapasztalatcsere. Éljünk a saját környezetünk bőkezű adományaival. Vadgyümölcsök, az erdők, rétek által kínált jóság, szépség, ízek.

Megérkezett a DMKert adománya, köszönjük Miklós!

Ismerjük meg egymást és a szűkebb-tágabb környezetünkben működő, hasonlóan gondolkodó embereket, szervezeteket. Például Ölbei Faiskola - Mozsgó, DMKert Kertészet - Egerág, PTE Botanikus Kert, PTE Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet, NÖDIK (az ország legnagyobb génbankja Tápiószelén), őszibarack-termesztési hagyományok a Mecsek alján – hogy csak néhányat említsek.

Előzmények

Családunk 1989-ben vásárolt telket az akkor az elnéptelenedéséről híres-hírhedt falu, Gyűrűfű sorsában osztozni látszó, két megye határán fekvő, csak sok kilométeres földutakon, gyakran csak gyalog, a gumicsizmára súlyos koloncként tapadó, levakarhatatlan, vendégmarasztaló sárban megközelíthető zselici Visnyeszéplakon. Akkoriban tíz-tizenöt ember jelentette a helyi lakosságot. A mára ún. ökofaluvá vált Visnyeszéplak mai lakóinak majd pár év múlva betelepülő elődei akkoriban még az iskolák, egyetemek padjait koptatták, többnyire Budapesten és az ország egyéb messzi vidékein. Csönd és nyugalom honolt a visnyeszéplaki tájon, a bokrok alján zavartalanul, dúsan tenyészett az emberfej nagyságú kenyérgomba, az elhagyott kertekben a méltóságos, koros szilvafák, almafák, körtefák, meggyek, cseresznyék, szelídgesztenyék, diók, lasponyák, szederfák bőséggel ontották gyümölcsüket, csak a madarak éneke, a szarvasok bőgése, a rovarvilág zsongása törte meg az áhítatos, aranyló csendet. De nem szaporítom szavaimat tovább: itt, az 1989-es esztendőben csodálkoztam rá a helyben megtalálható öreg gyümölcsfák gyümölcseinek a páratlan sokféleségére, a boltokban, piacon kapható fajták között soha nem kóstolható ízeire, különleges tulajdonságaira, egyszerű körülmények között való eltarthatóságára.

Helybenoltás

A tökéletesen levágott szempajzs

Így a helyes!

Az élet úgy hozta, hogy pár év múlva a visnyeszéplaki édenből át kellett helyeznünk kertünket egy lakóhelyünkhöz közelibb helyre, Dióspusztára. De mi lesz a kedves, nagyon megszeretett, akkor már nélkülözni nem óhajtott gyümölcseinkkel?! A fákat csak nem vihetjük magunkkal! Bizony, akkor könyvből, mégpedig Jeszenszky máig is forgatott, fogalommá vált Oltás, szemzés, dugványozás című könyvéből megtanultam oltani, szemezni, hogy a kedves fajták velünk jöhessenek. Ettől kezdve életem részévé vált a gyümölcsfajták megőrzése, szaporítása, továbbéltetése. Dióspusztán évtizedek csendes munkájával összegyűjtöttem a környékben fellelhető régi gyümölcsfajtákat, sokszor különleges tájfajtákat. Többször is előfordult, hogy egy-egy begyűjtött fajta anyafája rövidesen úgymond kivágódott, elveszett – de szerencsére a fajta megmenekült! Oltottam, szemeztem, ültettem, fölös oltványaimat az érdeklődőknek szívesen adtam. Még Visnyeszéplakon Rózsi nénitől azt tanultam, hogy ha kapsz egy új fajtát a kertedbe, az első dolgod az legyen, hogy amint lehet, a magját, gumóját, hagymáját, vesszőjét szétosztod a szomszédok, barátok között. Minél több kertben legyen meg a fajta, mert ha nálad el is veszne, akkor is lesz honnan visszakérni!

Oltóember munkában

Oltás a gyakorlatban

Eljött az idő, amikor úgy éreztem, hogy amit gyűjtögettem, jó fajtákat, szerény tudást, másokkal is, szélesebb körben is meg szeretném osztani. Ekkor hoztam létre a Gyümölcsoltó Alapítványt, annak kezdeményezésében pedig a Zselici Tündérkerteket. Nagy örömömre szolgált, hogy ezen az úton rátaláltam azokra a lelkes támogatókra, csatlakozókra, barátokra, akiket most itt köszönthetek!

Tevékenységek

A Zselici Tündérkertek közelebbi és távolabbi településeken lakó gyümölcsbarátokból verbuválódott kis csapatával nagyjából havi rendszerességgel jövünk össze Dióspusztán – már amikor a helyzet azt engedi (reméljük, hamarosan visszatérhetünk a rendes kerékvágásba!). Somogyapáti polgármestere, Kis Péter szíves támogatásával a dióspusztai volt iskola épülete felújítva, kicsinosítva, kitakarítva, ha kell, kellemesen befűtve ad helyet kis csapatunknak. Összejöveteleink tárgya az évköri rendhez igazodik. A téli hónapokban többnyire előadásokat hallgatunk és tartunk a gyümölcsészet, gyümölcsfeldolgozás, gazdálkodás tárgyköréből. Előadóink vagy külső szakemberek, vagy pedig maguk a csapatunk tagjai ismertetik meg társaságunkat egy-egy különleges területtel. Többször visszatérő, mindig örömmel várt előadónk és mesterünk Ölbei Mihály kertészmérnök, a mozsgói Ölbei Faiskola immár harmadik nemzedéki, a pomológia szakemberei által is tisztelt és elismert vezetője. Előadásai óriási szakértelemről, a gyümölcsfajták elmélyült ismeretéről tanúskodnak. A tavaszonta, Gyümölcsoltó Boldogasszony napja tájékán immár hagyományosan megtartott, egyre nagyobb érdeklődéssel kísért gyümölcsoltó napunk előadója is ő.

Gyümölcsoltónap

Erzsike előadása a házi tejtermékekről

De hallhattunk már előadást világjáró, természetszerető előadótól a genetikai módszerekkel történő fajtameghatározásról; gyakorló borásztól – kóstolóval – a gyümölcsborokról; a világ messzi tájait bejárt kertészmérnök faiskolás osztotta meg velünk érdekfeszítő úti élményeit és értékes tapasztalatait; egyik tündérkertes társunk nagy érdeklődés és siker mellett tartott teakóstolóval kísért előadást a gyógynövényekről, máskor pedig a különféle tejtermékek, sajtok, gyümölcsjoghurtok házilagos elkészítéséről; gyümölcsmustrákat, gyümölcskóstolókat is tartunk; régi tervünk, hogy egyik ügyes kezű gépész társunk bemutassa a saját maga által szerkesztett, hasznos házi gyümölcsfeldolgozó gépeit; egy másik társunk a szintén maga készítette aszalóberendezéséről és az aszalás tudnivalóiról tart majd előadást; tündérkertes társaink minden alkalommal elhalmozzák a résztvevőket saját készítésű gyümölcsös süteményeikkel, befőttjeikkel – a hagyományos, helyi recepteket is megosztva – és még hosszan sorolhatnám. Gyümölcsoltó napjainkra messzi vidékekről is érkeznek érdeklődők. Az elméleti ismeretek megszerzése mellett gyümölcsoltásra is biztosítunk lehetőséget. Alapítványunk gondoskodik a saját kezű oltás megtanulásához, gyakorlásához szükséges alanyok – vadalma, vadkörte, sajmeggy, vadcseresznye, mirobalánalany – beszerzéséről. A kész oltványokat mindenki vagy hazaviszi, vagy eladományozásra felajánlja. Az oltóvesszők egy részét a dióspusztai fajtagyűjteményben szedjük meg télen, jó időben, másik részét pedig résztvevőink hozzák. Így az oltóvesszők, fajták csereberéjére is sor kerül oltónapjainkon.

Egy nagyszerű kajszifajta megmentése Dióspusztán

Végül pedig csak címszavakban villantok fel a Zselici Tündérkertekre jellemző néhány eseményt, gondolatot:

• minden résztvevő lehetőségei szerint létrehozza, ápolja, fenntartja a saját tündérkertjét,
• tavasszal gyümölcsoltó napot, nyáron szemzési napot, ősszel faültetési bemutatót tartunk,
• gyümölcsfametszési ismeretekkel is gazdagodhatunk,
• ritka, érdekes gyümölcsészeti kiadványokat, ismereteket osztunk meg egymással,
• széleskörű összefogással megrendeztük az I. Országos Dió Szépségversenyt,
• összegyűjtjük a zselici gyümölcsös recepteket,
• egymást meglátogatjuk, megismerjük, vendégül látjuk,
• tanulmányi kirándulásokat teszünk (NÖDIK Tápiószele, PTE Botanikus Kert stb.),
• a hasonló környékbeli törekvéseket megismerjük – pl. Visnyeszéplak gyümölcsészete,
• spontán beszélgetések, a közösség összekovácsolódása, együttműködések,
• nyitott, önfenntartó szerveződés.

Diós előadás

Jelmondatunk Gyulai István Örökségünk c. szerzeménye nyomán:

Megtanulom, megőrzöm, tanítom, továbbadom, gyümölcs-örökségünk elveszni nem hagyom!

A Zselici Tündérkertek megalakulásának negyedik évfordulója alkalmából ezen írásommal köszöntöm kedves tündérkertes társaimat, kis csapatunkat és minden kedves előadónkat, támogatónkat, segítőnket, a kedves érdeklődőket! Mindannyiatoknak köszönöm részvételeteket, minden segítségeteket, támogatásotokat! Várom, hogy rendszeres találkozásainkra mielőbb újra lehetőség nyíljék! Régi tagjainkat és az új érdeklődőket is szeretettel várjuk körünkben!

Vetnivalók

Zselici gyümölcsös finomságok

Még sok jó és szép gyümölcsöző évet kívánok magunknak!

Virágzó Hólyagoscseresznye

Öreganyám almája

Almavirágzás a gyakorlókertben

Kustos Irma
Gyümölcsoltó Alapítvány

A SÁMSONHÁZI KERTRENDEZÉSI SZOKÁSOK ÉS AZ AZT BEFOLYÁSOLÓ NÖVÉNYVILÁG

I. Bevezető
Sámsonháza Nógrád megyében a Kis-Zagyva patak völgyében helyezkedik el a Mátra és a Kelet-Cserhát találkozásánál. A legközelebbi város Pásztó alig 10 km-re található, de autóval húsz perc távolságra van Bátonyterenye és Salgótarján is. Budapest az M3-as autópálya és a 21-es jelzésű gyorsforgalmi út miatt kevesebb, mint ötven perc alatt megközelíthető. A Kelet-Cserhát Tájvédelmi Körzethez tartozik, ennek kiemelt része a Novohrad-Nógrád Geopark nevezetű geológiailag és ornitológiailag is védett kőfejtő. A Kék-túra, a Gyöngyök útja illetve a Mária zarándokút szintén keresztezik Sámsonházát. Mindössze 260 lelkes lakossága ellenére három önkormányzat működik a faluban: magyar, szlovák és cigány. Elöregedő település, a szlovák gyökerekre igen büszke lakosság száma egyre csökken, melynek okai az idős generáció elhalálozása, valamint a szlovák-magyar aktuálpolitika problémái.
Miért került érdeklődésem homlokterébe e védett kis nógrádi falu?
Feleségemmel 2018-ban találtunk rá Sámsonházára. Erdélyből hazaköltözve, kétévnyi néptánc tanítás után, egy dolog volt biztos számunkra: Nógrád megyében szeretnénk letelepedni. A szüleink közelsége és Budapest megközelíthetősége segítette az elhatározásunkat. 2020-ban költöztünk be az ekkorra felújított, a falu egyik legrégebbi házának számító otthonunkba.
Dolgozatomban ennek a kis településnek a kertrendezési szokásait és növényeit mutatom be, egyrészt a rendelkezésre álló szakirodalomból, valamint az egyik ősi, helyi család tagjaival, a Bukrán-családdal készített interjú anyagából.

Nagybárkány felé

II. A sámsonházi építkezés, kertrendezés
A Kapros Márta által szerkesztett Nógrád megye népművészete című könyv Az épített környezet: település, építkezés fejezetében többször megemlíti Sámsonházát.
„A megyében olyan falvak is voltak, ahol a hosszú szalagtelkes fundusok kialakítására nem volt lehetőség. A hosszú beltelkek kimérését akadályozhatta az azok mögött húzódó hegy (Sámsonháza, Hollókő), az évenként ismétlődő árvíz (Őrhalom).”

Településszerkezeti részlet

Sámsonházán szűk és rövid házhelyek voltak a Kis-Cserhát dombjai, kezdődő lankái miatt, így az istállók és pajták elhelyezésére más területet kellett keresni. Így a pajták (jelenleg 21-es út túloldalán lévő) Tar és a szomszédos Nagybárkányt összekötő országút jobb oldalán helyezkedtek el. Mivel a faluban minden gazdának az előbbi elosztásból két beltelke származott, ezért Sámsonháza is a kétbeltelkű települések közé tartozik. Ez a második világháború után az állatállomány csökkenésével megváltozott, ez az útszakasz ma már teljesen be van építve lakóházakkal, és a falu fő utcáját, a Petőfi utat alkotják, míg a korábbi „falu” utcái a mellékutcáivá szorultak vissza.

Szlovák Porta

III. A Bukrán-család
A Bukrán-család ősi sámsonházi família, akik az új életforma és a modern eszközök mellett, megtartottak sok régi praktikát a mindennapokban, például a kertrendezésben és kerttervezésben. A falu határában lévő tehenészetükben húsmarhákat tartanak, valamint a tehenek tejéből házi tejtermékeket készítenek, amelyeket a salgótarjáni piacon árusítanak (alább olvasható régi hagyományt visznek tovább).
Bukrán Pál 1964-ben született Pásztón, dédszülőkig visszamenően a családjából mindenki Sámsonházán született és lakott. Ágostai hitvallású evangélikusnak tartja magát, aktív templomba járó.
Bukrán Pálné, 31 éve él Sámsonházán, de békéscsabai származású.
Bukrán Valér, 25 éves, sámsonházi származású, evangélikus, magát szlováknak valló lakos.
Bukránné Kovács Erzsébet, 24 éves, hajdúböszörményi származású, a tavalyi évben költözött Sámsonházára, Bukrán Valér feleségeként. Férjével együtt mezőgazdasági egyetemi diplomát szereztek a Debreceni Tudományegyetemen.

IV. A sámsonházi kertrendezési szokások és az ezt befolyásoló növényvilág
Az alábbiakban velük együttesen készített interjú tanulságain keresztül foglalom össze a Termelőszövetkezetek megjelenése előtti sámsonházi kertrendezési szokásokat és a hozzájuk tartozó növényvilágot.

Az interjúban elmondottak szerint, Sámsonházán régen a házak mellett volt:

• a kiskert virágokkal,
• a konyhakert – maguknak megtermelt növények,
• és a baromfiudvar.

A második földön, a falu szélén:

• ólak: disznó, birka, tehén és ló,
• csűrök: a takarmányok tárolására,
• eladásra, piacra szánt termések: burgonya, bab, mák és kukorica,
• valamint gyümölcsfák: saját használatra.

A határban:

• gyümölcsös (nem mindenkinek),
• termések: búza, rozs,
• valamint a kender- és len áztatók.

Sámsonházán nem volt tipikus formája a kerteknek, hogy azt meg lehessen említeni, a földrajzi adottságok miatt. A legfontosabb, hogy minden kert – mérettől és elhelyezkedéstől függetlenül – örökösödés után osztódott. Így lettek a legnagyobb gazdaságokból is elaprózódott töredék kertek. Sokkal több volt az ember, mint az igazi, valós termőföld, ezért elkezdték vegyíteni a növényeket, s egy kertrészt többször is használtak egy évben.

Februárban elültették a mákot, a máksorok közé pedig a marharépát tették, de csak a fagy után. Addigra a mák már jó magas volt. A marharépát az állatoknak vetették. Minden portán tartottak állatokat: tyúkot, kacsát, libát, disznót és birkát, amelyek (mint a legtöbb vidéki életformában) elengedhetetlenek voltak. Az állatok ürülékéből jól tudták trágyázni a földeket, nem volt olyan időszak, hogy ne tették volna ezt meg. Nagyon figyeltek, hogy ne váljon meddővé a föld, és mindig pótolják a hiányzó anyagokat. Minden állat trágyájának megvolt a helye: a kender és len földeket csak baromfi trágyával, lehetőleg tyúkéval és csirkéével táplálták. Ahol paradicsomot, paprikát, burgonyát, sárgarépát és zöldséget termeltek ott csak kérődző trágyát használtak, vagy birkáét, vagy tehénét. Ló és disznótrágyát sosem használtak.

A mindennapi élelmet szolgáló konyhakerti növények, és a fentebb felsoroltak mellett sárgadinnyét és görögdinnyét is termesztettek. Jellemzően a sárgadinnye mindig beérett és állítólag nagyon finom volt, de a görögdinnye – zöld színű, „simafajta” – sokszor nem érett be a korai fagyok miatt, ezért befőzték az asszonyok télire. Ezt a szomszédos, magyar asszonyoktól tanulták, a szlovákoknál nem volt szokás.

Sámsonházán minden a piac miatt volt, amelyet minden héten Salgótarjánban tartottak. Az asszonyok többsége járt árulni, amit megtermeltek azt vitték is eladásra. Ha a piacon nem tudták eladni a dolgaikat, akkor a Salgótarján környéki bányászkolóniáknál próbáltak szerencsét, ahol nagy eséllyel, sikerrel jártak.

A bab fontos cikk volt a piacon, ezért a faluban is sokan termeltek saját használatra is, így körülbelül 18-20 féle babot is megkülönböztettek. A legjobb savanyú babot „cseszkónak”, a legjobb édes babot pedig „gyöngybabnak” hívták, melyek a mai napig megtalálhatók a faluban. A jobbakat maguknak hagyták az asszonyok, de piacra főleg a „cukorbabot” és a „májbabot” vitték, mert nagyon szép, feltűnő volt a hüvelye, oda vonzotta a városi asszonyok szemét. A „cigánybab” és „Juliska bab” is kedvelt volt a helyiek körében. Az asszonyok semmiféle olyan babot nem szerettek, amely „kukorgott”, tehát bokrosodott, csak az volt a jó bab, amely fölmászott. Sosem karózták, hanem a kukorica vagy a kerítés mellé ültették.

A faluban nem volt jellemző a borsó, azzal nem foglalkoztak az emberek. Ismerték, megették, de nem nagyon termelték eladásra. Sokkal inkább szerették a lencsét, mert a rossz, agyagos földben is jól termett. Helyi megnevezése a „sosovica”. A káposzta nem termett meg, de az uborka egész nyáron fontos volt, valamint a cékla is. A céklát festékként is használták a savanyítás mellett. Az asszonyok viszont nem bírtak a tormával, mert mindent kiölt, ezért ha valaki akart tormát enni, akkor a mezőről ásták ki mindig maguknak, lereszelték és megsütötték.

Minden kert végébe ültettek valamilyen gyümölcsfát, hogy árnyékoljon, főleg almát, körtét, cseresznyét és szilvát, de például barackot sosem, mert nem termett meg. A diófát legtöbbször hátra ültették. Levelei miatt a fa alatt más nem termett meg, mint egy bizonyos fajta fokhagyma, amit „jegyinyáknak” hívtak. Ennek nem voltak gerezdjei, hanem egyben volt az egész fő. Nem dugványozták, hanem magról ültették. A hagymát csak saját használatra termelték, a konyhakertben volt az újhagyma, a „cíbika”, kint a határban pedig a többi (vörös-, és lilahagyma), a krumplival és kukoricával együtt. Annyi krumpli megtermett, hogy az állatok is azt kaptak, nem pedig abrakot. Sámsonházán (a tót hagyományok okán) az ételek 92%-a krumpli alapú, ezért volt fontos, hogy mindenki termelje. Kétfajta kukoricát vetettek, az egyik fehér magú volt és pattogatni való, a másik pedig az úgynevezett „magyar” fajta. Az állatok sokkal hamarabb, nagyon szépen híztak tőle. Mikor törték a kukoricát, a csövek közepét, a legszebb részét hagyták magnak. Emellett búzája is mindenkinek volt, kivétel a kicsi, töredéktelkes parasztnak nem, illetve a zselléreknek, akiknek már szinte nem is volt földje. Ezek az emberek elmentek bérmunkásnak, marokszedőknek, s a munkájukért cserébe kaptak búzát, reggelit és uzsonnát, nem pedig pénzt.

A salátát nem ismerték, nem termesztették, csak a szocializmus után a szomszédos falvakból csempészték be a kertekbe, de akkor is inkább a kacsáknak adták csalánnal keverve. Ezzel szemben a sóskát viszont nagyon kedvelték. A tövet a mezőn keresték, ősszel a magokat leszedték róla, majd a kertekben elültették, így telepítették be a kertekbe. Bukrán Pál állítása szerint „a sámsonházi sóskafőzeléknek híre van (!)”.

A sütőtök nagy kedvencnek számított a falubeliek körében. A kukorica közé volt ültetve, így olyan, hogy „tökföld” sosem volt, mert a kukorica törése után még sokáig bent hagyták a tököt a földben. Töréskor magától szétesett olyan darabokra amekkorára kellett. A magyarok úgy hívták, „Istengyalló”. Minden háznál volt cirok, amelyből seprűt készítettek. Mindenki a saját maga által készített seprűt használta. A kender és a len áztatók a falutól távolabb voltak. Nagy hagyománya volt a szövésnek, de kimondottan fonóházak nem voltak. Mindenkinek a tisztaszobába volt beállítva a szövőszék.

Fűszernövények közül a legfontosabb a „raszca”, azaz a köménymag volt, ami vadon termett és a mezőn lehetett szedni. A fűszerpaprika itt nem volt divat, nem is ismerték. Főzéshez a legfontosabb a majoránna, a só és a bors volt.

A rozst olyan földre vetették, ahova már az ember csak gyalog tudott felmenni.

A szőlőket is nehezen megközelíthető helyekre ültették, nagyon meredek és apokás (azaz agyagos) talajba. Ebből kifolyólag ezért ezek a szőlők nem voltak túl jók, ízletesek. Egyetlen, jobb ízű szőlőjük, a „delevár”, amit a gyermekeknek adtak, mint csemegeszőlő. A rosszabb helyeken „nova” (szőlőfajta) volt, amelyből a savanyú bor hamar az emberek fejébe szállt, illetve az „elvira”, amit csak festéknek tudtak használni. Ezektől függetlenül mindenkinek volt saját szőlőse és saját bora. A szőlő mellett még megtermett a piszke és berkenye.

A kártevők ellen semmilyen vegyszert nem használtak. A krumplibogár ellen később kipróbálták az ún. Matador-vegyszert, de rájöttek, hogy többet árt a földnek és a növényeknek, mint használ. Ezért visszatértek a régi módszerhez, ahol csalánt és hamut összefőztek és azzal kezdték el locsolni a bogarakat. Gyakran kellett ismételni, de használt.

A ház előtti kiskertben voltak a virágok, de nagyon sokat nem foglalkoztak vele. Az egyszerű házi szegfű, a nárcisz, a tulipán, a jácint és a pünkösdi rózsa jelent meg. A gangok (tornácok) párkányain a muskátli és a rozmaring volt a jellemző. A rozmaringgal sosem főztek, csak dísz volt. Amit csak tudtak, maguk készítettek és csak a legfontosabb dolgokat vásárolták meg, mint a rézüst és a teknő. A kosarakat is maguknak fonták, de nem fűzfából, hanem juhszalagból.

Fehérkő vára vagy Szentkút felé

V. Befejezés
Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a sámsonházi kertek szabálytalan formája, mérete és elhelyezkedése okán a termesztett növények elhelyezése sokkal inkább a praktikumból fakadt: többször használták ugyanazt a földet, kihasználva minden szegletét, ismerve a növények párosíthatóságát. A családok saját felhasználás mellett piaci árusítással keresték meg azokra a cikkekre pénzüket, amelyeket önmaguk nem tudtak megtermelni, beszerezni. Alkalmazkodva az anyagos talaj adottságaihoz, valamint a környék terepviszonyaihoz, olyan életmódot alakítottak ki, amellyel egész évben, kialakítva a növényviláguk „ritmusát” tudtak a legfontosabb alapanyagokhoz hozzájutni.
Bukrán Pál szavaival zárnám dolgozatomat, amely nemcsak a sámsonházi mentalitás, hanem alapvetően a paraszti gondolkodásmód egyik mottója lehet:
„Akinek nincs fejőstehene, szőleje és gyermeke, annak nincs munkája.”

A 21-es út felől

Felhasznált szakirodalom:
Bajnokné Képes Gyöngyi: Sámsonháza szlovák nemzetiségi múltja és jelene. Szakdolgozat, 2012.
https://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/szlovakok/samsonhaza/samsonhaza_szlovak_nemzetisegi_multja_es_jelene/pages/000_szakdolgozat.htm, 2020. december 21. 17:38.

Kapros Márta (szerk.): Nógrád megye népművészete, Európa Kiadó, Balassagyarmat, 2000.

Ani malacház terve

Falusiasodunk. Mármint mi, falusivá vált nők. Falunők.
A kertgondolatok mindig könnyebbnek tűntek, mint az állatgondolatok. Az állattartással kapcsolatosan túl sok kérdés merül fel: nemcsak etikai, hanem könyvekből sokszor kiolvashatatlan gyakorlatiak. Túl sok nemtetszik (gyerekkori) tapasztalás, túl bonyolult táplálkozástani és földegészségügyi probléma, melyek megválaszolásában a nagyok véleménye is szélforgószerűen váltakozik.
Mivel jár? Mit jelent? Mi lesz ha? Mi változik ha? Hogyan is fogom csinálni? Hogyan alakítsam ki azt, ahogyan szeretném csinálni? Hogyan is szeretném csinálni?
Anyóskám mondta mindig az újszülöttekkel kapcsolatban, hogy az anyák általában a következőkön mennek keresztül: az elsőnél jaj hogyan kell csinálni, a másodiknál jaj hogyan is csináltam, a harmadiknál majd csak lesz valahogyan, a negyediktől felfelé meg már mi sem természetesebb.
Ani számomra igazi heraldika: rengeteg nemakarom, minek és jajjajjjaj után - mint utólag kiderül, ez tulajdonképpen a felelősségteljes mérlegelés fontos szakasza - egyszercsak elhatározta, megtervezte és elkészítette. És karácsonyra beköltözött Tilda és Guszti.
Ani malacóla lett így az én pajzsomon a címer, tudniillik Klári - aki tavaly teljes felhőtlen örömmel kacagta ki minden aggályomat - még az ősszel megüzente, tavasszal vihetem a nekem szánt tyúkocskákat, csak hogy végre előmozdítsa a bennem is bizonnyal ott szunnyadó vulkanikus életenergiákat.
Balázsnak átküldtem a létező összes linket, könyvet, gondolatot a témával kapcsolatban. Terepszemle. Tervezünk.
Rozi néni szavai is erősen biztatnak: te lyány, én is így voltam az elején, de most már bele sem gondolok, csak teszem, hogy legyen.

Az elkészült malacház

A gyerekeknek kivilágított ól

Kinti karácsonyfa

Tilda és Guszti

Jürgen cica az ól padlásán

fotók: Nagy Anita

„Töröm a diót a karácsonyi kalácsba.” Milyen egyszerű, hétköznapi mondat volt ez nemrég, s ma már milyen ünnep maga az, hogy törhetem, mert van.

Pár éve történt. Szép, üde, meleg nyári nap volt, kedves illatok szálldostak a légben, méhek zsongtak, amidőn a NÖDIK, a NÉBIH és az Ölbei Faiskola zselici gyümölcsfajtagyűjtő úton járó jeles munkatársai, valamint – helyi erőként – jómagam, a délelőtti terepi munka után eltikkadtan üldögéltünk Dióspusztán, a Diós Kertvendéglő kertjének szellőző árnyékjában, a ház specialitására, a Diós-tálra várakozva, és arról beszélgettünk, hogy Dióspuszta méltán kapta a Diós előnevet, mert itt bőségben tenyésznek és teremnek a sokszor madárpottyantotta, de szebbnél szebb diók. Hirtelen ötletből így született meg – Zsolt javaslatára – a szeptemberi dióérésre tervezett fajtamentő-gyűjtő megmozdulás, az I. Országos Dió Szépségverseny gondolata.

A plakát

A nyertes dió: Dióspusztai fehérbélű

Szeptemberre – széles összefogással, lelkes támogatókkal – mindent előkészítettünk, mindenre felkészültünk, csak arra nem, hogy szerte e hazában alig lesz dió, ami a szépségversenyre benevezhető lenne, pedig a kiírás szerint egy-egy fajtából csupán huszonöt szem tört és tisztított, és huszonöt szem héjas diót kellett volna beküldeni. Megdöbbenve tapasztaltuk Dióspusztán is, hogy az addig mindig gyönyörű, hibátlan és bő termést adó fáinkon a diószemek burka már az érés előtt, júliusban-augusztusban elfeketedett, s amikor szedni próbáltuk, fekete, elfolyó, bűzös, ocsmány burokból, nagy, kövér, fehér nyüvektől nyüzsgő fertőből kellett valahogy kihámozni a diót, aminek lemoshatatlanul elfeketedett a szépséges, világos, kemény héja is, és sokszor már belül is károsodott a bele.

Hamarosan megvilágosodtunk, hogy immár – a glóbuszon nyugatról keletre haladó útján – nálunk is megjelent a nyugati dióburok-fúrólégy névre hallgató károsító, és hogy mostantól már soha semmi nem lesz úgy a dióval, mint rég. Az Ex oriente lux példájára: Ex occidente pestibus – vélhetné a kertjeinkben katasztrófával felérő károkat okozó kártevőktől szenvedő, elkeseredésében általánosító szőlősgazda (lásd pl.: filoxéra), mezőgazda (lásd pl.: krumplibogár) vagy gyümölcsész (lásd pl.: nyugati dióburok-fúrólégy).

A kártevő életmódjáról, kártételéről, a megelőzés lehetőségeiről többek közt itt olvashatunk részletesebben:

https://portal.nebih.gov.hu/-/megjelent-diofaink-ujabb-karositoja-a-nyugati-dioburok-furolegy-rhagoletis-complet-1

https://hu.wikipedia.org/wiki/Nyugati_di%C3%B3burok-f%C3%BAr%C3%B3l%C3%A9gy

http://www.csalomoncsapdak.hu/5kartevoklatinnevszerint/pdffajonkentik/rhagoletiscompletadioburoklegy.pdf

Eltelt három, diószeretőknek keserű év, amikor tehetetlenül figyelhettük a termés teljes megsemmisülését. Eluralkodott a tanácstalanság. Hallani lehetett olyan elkeseredett hangokat is, hogy vágjuk ki a diófákat, már úgysem lesz termésünk rendes sohasem. Igaz az is, hogy a médiában olvasható javaslatok elsősorban a nagy ültetvényeken valósíthatók meg (mint pl. a nagyteljesítményű permetezőgéppel, júliustól szeptemberig tartó, kéthetenként való permetezés), de mi, kiskertesek – mint jobbára más területeken is – a magunk találékonyságára vagyunk utalva. Tettünk is megfigyeléseket a saját kis körünkben. Egyik zselici tündérkertes társunk, Panni például, a saját szemével látta, hogy abban a pillanatban, ahogy a dió lepottyan, a burokban lévő nyüvek azonnal usgyi, a földbe bele. Arra is végeztünk megfigyelést, hogy vajon számít-e, ha a diófa tyúkudvar közepén áll, ahol a népes baromfihad, tyúkok, kacsák, libák, elvileg fölcsipegetnék a nyüveket, de sajna: ez a diófa is rendre épp úgy károsodott, mint a tyúkudvaron kívüliek.

Az első diólegyes évek megdöbbenése, bénultsága és hiányérzete után azonban az idei év kétféle ötletet, tanulságot is hozott. Egyrészt arra gondolva, hogy semmiképp sem szeretném idén már nélkülözni azt a sok jót, amit a királyi dió – Juglans regia – nekünk nyújtani tud (és amiről sok-sok élvezetes és érdekes olvasnivaló található Orosz Péter bio-diótermesztőnek ebben a szabadon letölthető, de közvetlenül az interneten is olvasható, értékes könyvében: https://dioskonyv.hu/), június elején, biztos, ami biztos, megszedtem a zsenge zölddiót és elkészítettem belőle a karácsonyra beérendő zölddió-likőrt és kandírozott zölddiót, aminek jó hasznát venni ajándékként is, a karácsonyi püspökkenyér hozzávalójaként, és csak úgy is.

Másrészt figyeltem a károsítás megjelenését, ami valami ok miatt idén később, csak augusztus közepe táján következett be. Nagyon bőtermő év volt az idei, régen láttunk ennyi diót a fákon. Csodában reménykedtem, hogy talán valami titkos itteni kór támadt a fúrólégyre, vagy ilyesmi, és egy csapásra eltűnik ez a nyomasztás az életünkből. Sajnos nem. Szeptemberre szárazon ráfeketedett a burok a diókra, amik szilárdan ültek az ágakon, potyogni sem a rendes időben, hanem csak október elején, az esős idő megérkeztével kezdtek. Néhány szem azonban majdnem olyan volt, mint régen: alig feketedett be a héja, a bél pedig szép világos, jóízű volt. Mindenképp menteni szerettem volna, ami menthető. A régi diószedésnél százszor küzdelmesebb munkával, a fekete gusztustalanság miatt gumikesztyűben, minden szemért egyenként megharcolva sikerült is valamennyit, a régen megszokott mennyiség töredékét összegyűjteni, menet közben a csúszós, nyálkás feketeséget a külsejéről a fűben valahogy lekapargatni-letörölgetni.

Rendszeresen olvasgatom a közösségi médiában a hasonlóan szenvedelmes gyümölcsbarátok alkotta csoportok beszélgetéseit, így bukkantam arra a hozzászólásra is, miszerint nem lenne szabad a diót, még ha fekete is, a fán rajtahagyni, hogy majd magától lepotyog, hanem igenis a szokott érési idejében, szeptemberben kézzel le kell szedni, majd egy edényben a fekete, rászáradt burkot rövid úton, vízben föláztatni, aztán fúrógéppel, keverőszárral azt a dióról lecsapatni. Ezután a dió gyors szárítása-törése-szárítása következik, amivel megelőzhetjük a bél másodlagos károsodását, penészedését.
Megalapozottnak tűnő módszer, jövőre kipróbálom.
Az is fontos, hogy amilyen módon csak bírjuk, saját házikerti körülményeink között is, a kártevőnek legalább a gyérítésére törekedjünk (lásd fönt a csalomoncsapdákról szóló cikket és a médiában fellelhető más sokféle ötletet), hiszen így legalább valamennyit megmenthetünk a termésből, hogy ne kelljen nélkülöznünk a dió jó ízét, áldásait.

A Dióspusztai fehérbélű dió fája, levele és hajtása tavasszal

Töröm tehát a diót a karácsonyi kalácsba, a kedvenc karácsonyi mézeskalácsunkba, a Dédi receptje szerint készülő zserbóba, a kajszilekváros-diós linzerkarikába és a diós hókiflibe, és ha sok kidobnivaló rossz van is közte, azért magamban örvendezgetek, hogy dejó, hogy idén is van egy kis dió!
Boldog karácsonyt kívánok!

Kultúra vetületek: tudományos, szellemi, műveltségi, érzelmi, lelki, szakrális, kommunikációs... A különféle területek és részterületek magasabb tudatossági szinten való összekapcsolása. Művelni (colere: beépít, ápol, tisztel).
Cultura agri (Cato: föld művelése). Cultura animi (Cicero: lélek művelése).

A szakemberek és elemzők többször vészharangot fújtak már a nyelv, a kommunikációkultúra és beszédkultúra elcsökevényesedése ügyében - teljesen jogosan. Nade, az egyoldalú vizuális kommunikáció túlsúlyát a vírushelyzet és a technikai adottságok miatt felváltotta újra a rádiózás: kontakt órákon, hogy megmaradjon az adatforgalom jobb minősége, meg hogy privát szféránk láthatatlan legyen, kikapcsoljuk a kamerát. Hallgatjuk egymást. Rádiózunk. Mégpedig úgy, hogy megtartjuk a műsorvezető (tanár) autoritását, de immár a kérdésekre mint hallgató, azonnali választ tudunk adni, sőt lehet kérdezni, beleszólni - egyre ügyesebben, egyre bátrabban. Interaktív rádiózás. Mik ennek a pozitív hozadékai? Megfigyelésem szerint szebben, artikuláltabban, jobban hallhatóan-érthetően kezdtünk el (újra) beszélni. Hangkultúra. Hangigény. Merthogy most újra tétje van a hangsúlyoknak, a hanglejtésnek, a hang érzelmi színezetének, ritmusának - árnyaltság. Hangok által összekötve lenni, miközben testi valónk elfe(le)désbe vonult. És pillanatnyilag úgy néz ki, hogy a hangjaink őszintébben csengenek, mint a képernyőn megjelenő sokszor torz(ított) képeink - a hangokban ugyebár nincsenek pixelek. Adatmennyiségeink.

Tegnap a szőlőhegyen: terméssel telirakott almafa. Elhagy(at)ott termékenység.

Virtualitás helyett virtuóz játékmunka: elfogultság nélkül mondhatom, hogy lenyűgözően koreografált, elmélyült, szenzációs ötleteket végigvivő, ugyanakkor folyamatában ösztönös rugalmassággal alakuló munkában vannak. Kovácsbanda, amiben még a gimnazista is szerepet vállal.
Mesés idejű, belső dinamizmusú és azt a külvilágra projektáló játékterek és szituációk. Napjában többször átváltoznak a tereink: játékjelentésekkel telnek meg.
A mélyen megélt és ezáltal belsővé is tett (interiorizált) játékszituációimra és azoknak egyre csak gyűrűző folyamára, ami akár hetekig is kitartott, a mai napig emlékszem: rohanás haza az iskolából, hogy tovább alakíthassam a történeteket.
Történetekben élünk. A narráció hatalma. A gyerekeink életében mi vagyunk a szűrők és nap mint nap igyekszünk megtanítani azt, hogy ezt hogyan alakítsák ki önmaguknak. Eszköz-, média- és véleményhasználat.
Jakab titokban felment a pajtába és lehozta a gyerekkori legóimat, felépítette nekem a régi városomat: tűzoltóállomás, orvosi rendelő, malom.... (igen anya, tudjuk, a doktornő a malmosba volt szerelmes, aki meg is kérte a kezét....) Örömszerzés a másiknak és kíváncsiság a másikra - továbbjátsszák a nekik belőlem tetsző részt - családi kiemelések, egyénítések. Új kontextusok teremtése, variációs folytatás. Családi mítoszok: játék és történetek.

Az első években kézzel húztuk fel a vizet a kútból - az embert lendíti az akarat. Aztán apa megsajnált minket és kaptunk szivattyút - egészen a fenti gazdasági veteményesig eljut a víz, a legnagyobb súlyok cipelése radikálisan kevesebb lett.
Először csak annyi pénzünk volt, hogy kaszáljunk, sarlózzunk - bármilyen nehéz volt, azért nem számított, mert reméltük, hogy majd lesz jobb és tudatosítottuk magunkban, hogy ilyen alapossággal csak így ismerhetjük meg a kertünket: mindenkit egyenként, két kézzel számba venni. Erőt ad az embernek, mikor úgy építkezik, hogy tudja, hogy az összes tégla vagy tetőcserép átment a kezei között. Hozzá ért. Belakása a térnek.

Az ellendi házfelújításnál visszatérő szlogenem volt, hogy hú de jó, hogy nem lettem régész, a fene akar a föld alatt más szemete után kutatni! Itt értettem meg, hogyan kerülnek a dolgok a föld alá.... A legnagyobb kincsem egy föld alól kiásott vadonatúj Kawasaki kipufogódob és egy monitor volt, amúgy csak olyasmikre akadtam, mint pillangós bicska, nejlon harisnya, hamis gyöngysor, és rengeteg-rengeteg tejeszacskó - állítólag itt régen teheneket tartottak.... A falusiak jóslata eddig szerencsére nem vált valóra: orosz katonát még nem találtunk....

Láncfűrész, fűnyíró és fűkasza - a legfontosabbak. Kordában tartani a természetet, megtartani formájában a kertet. Kapálni, sekélyen ásni a mai napig kéziszerszámmal teszem. Mivel nem vágyunk több gépre, ezért csak mindig egyre jobbakra áhítozunk....

Apa írását szerkesztve azon merengtem magamban, hogy nekem személyesen milyen is a viszonyom a gépekhez.
Használjuk őket, természetesen vesszük igénybe munkakönnyítő szerepüket, de általában csak akkor gondolunk hálával rájuk, amikor elromlottak és a megszerelésig, vagy az új megérkezéséig nehézségként éljük meg a hiányukat.
A háztartási géphasználatban (de úgy általában mindenféle géphasználatban) két tényező, ami különösen fontos egy háziasszonynak (a háziurat miért mindig statikus-csinosan képzeljük el? miért nem munka közbeni férfikép ugrik be erre a szóra? Szólítottak meg már titeket idegenek kinti munka közben? Az első puhatolózó kérdés: Jó napot kívánok, Ön a ház ura?): az idő és az erő. Vagy az adott munkafolyamatra szánt időt tudom lerövidíteni, vagy a fizikai erőmet meghaladó munkát tudom én is elvégezni.
Zita a dugót kihúzó Kéz és a mosógép közé vetné magát (https://falusag.hangfarm.hu/2020/01/visszateres-az-ipari-forradalom-elotti-korba) - szerintem a legtöbbünk így van ezzel. Elég csak a pelenkás időszakokra visszagondolni, brrr......
A mosógépemet én is nagyon szeretem - mivel semmilyen kemikáliát nem használok, a szürkevíz mehet a kertbe. A saras-vályogos-homokos-földes-trutyis ruhákat egyszerűen először bedobom valamelyik kerti hordóba - előmosás, hogy egyáltalán a gépbe kerülhessen.
A tűzhelyem iránt viseltetek a leggyengédebb elkötelezettséggel: ennek tüzén és tüzében készül minden finomság, ami táplál minket. Ő a leghelyettesíthetetlenebb.

Mamánál a minisütő éppen babaágy funkcióban. Amikor sokan vagyunk, a gyerekek fejtől-lábtól szoktak egy ágyban aludni.

A hűtőszekrény és a fagyasztó megőrzi az ételeket a felhasználásukig - a mieink azért olyan kicsik, mert a ház rengeteg más variálható alternatívát is kínál számunkra: füstölő, kamra, pince. Az alapanyagokat sokféleképpen lehet tárolni, a mindennapi főzésből pedig sohasem marad semmi....
A habverő és a dagasztó nélkül messze nem olyan szívesen sütnék annyit, mint velük. Hokedlin ülő, ölében kerámia mélytálat tartó dédanyám ritmikusan remegő blúza-szoknyája-kendője a habverő kéz ütemére.

Németországban (Halver) is pakolnak az erdősávba az emberek - amúgy mellette egy gyönyörű tanyán laktunk.

A porszívóban az a legjobb, hogy a legkorábban adható gyerekkézbe, két legyet ütve ezzel egy csapásra: mindenki örül, és még relatív tisztaság is lesz. A vasalóban pedig az az illat, ami olyankor betölti a házat.
A legnélkülözhetetlenebbnek persze a számítógép tűnik: az egész életünk rá és vele íródik, világkapcsolatunk.

Házlomtalanítás közben Janka azt játssza, hogy működő számítógépen játszik....

Szeretem, hogy mindegyik gép egyre szebb, csendesebb és takarékosabb. Asszony boldog, nincsen gondod - ehhemm.

Szeretem a hagyományokat - azokat, amelyeket egyfajta intertextuális játékként a mai napig be lehet vonni az interkulturális szöveg-gondolat-kifejezés-cselekvés korpuszba. Jelentéstelítettség.
Nem szeretem a hagyományos dolgokat - azokat, amelyek üresek, használhatatlanok, relikviának sem tárgy, hanem pusztán történelmi tény, adat formájában használhatóak. Jelentésvesztés, funkciótlanság.
A hagyomány inspirál: a múlt játékba hozása a jelennel mindig előrelendítő.
A hagyományos untat: banalitás, olyan múlt, ami gátként áll a jelen előtt, elveszi a kilátást a jövő elől. Akadályoz.
Legyen mégis inkább hagyományos online kerekasztal a Faluság minikonferencia - a legvégső döntése a főszervezőknek. Nekem ez Ányos. (Az Ányos férfinév valószínűleg a görög Annianosz névből ered, a latin Anianus közvetítésével. Eredeti jelentése feltehetőleg: bántó, zsarnoki.) Hát velünk ugyan nem. Bocsánat, de ezt a döntést egyedül, mint szerkesztő hozom meg. Elcsépelt semmitmondó letudása a dolgoknak nem jellemző ránk.
Hóhó, de jön a kedvenc 'de' szócskám: de szerintem magát a kitalált/tervezett/gondolt Faluság kiállítás oldalt csináljuk meg! Ha benne vagyunk, akkor seperc átírom az eredeti irányokat: Ron Lutsko-nak tegnap írtam (jaj, most miben reménykedjek? Igenben? Nemben? Mindig ez a variálós diplomácia, ami legtöbbször exkluzálásból áll.... Najó, ha igent mond, akkor interjút kérek tőle....).

szerk.megj.: az exkuzál - exkluzív gondolatvillám sült ki az exkluzálás kifejezésben....

Kata borsós nénijéhez hasonlóan én is az idősektől tanultam a levegőbe szippantva tudni.
Kezdőként vagy túl hamar vittem teleltetni a muskátlikat (és még majdnem egy hétig nézhettem a szomszéd pirosló ablakát), vagy túl későn, és akkor egy kellemesen melegnek tűnő nap után egycsapásra elfagytak a csillagporos éjszaka mínuszában.
Hamar rájöttem, hogy ha Kati néni vagy Rozi néni hurcolja befelé az ablakvirágokat, akkor az pontosan a megfelelő (majdhogynem egyetlen helyes, vagy legalább is egyetlen értelmes) időpont.
Most már én is seperc alatt meghozom a jó döntést: cserélni kell. Merthogy az ember nemcsak beviszi a muskátlikat, hanem átváltoztatja az ablakpárkány dekorációt: árvácskára.

Viszont a mai napig csúszik hiba a kuka bentről kintre juttatásának időpontjába.... Ez még mindig csak naptárral megy, igaz, két-három hetet is simán kibírunk a nálunk keletkező mennyiséggel...