„Töröm a diót a karácsonyi kalácsba.” Milyen egyszerű, hétköznapi mondat volt ez nemrég, s ma már milyen ünnep maga az, hogy törhetem, mert van.
Pár éve történt. Szép, üde, meleg nyári nap volt, kedves illatok szálldostak a légben, méhek zsongtak, amidőn a NÖDIK, a NÉBIH és az Ölbei Faiskola zselici gyümölcsfajtagyűjtő úton járó jeles munkatársai, valamint – helyi erőként – jómagam, a délelőtti terepi munka után eltikkadtan üldögéltünk Dióspusztán, a Diós Kertvendéglő kertjének szellőző árnyékjában, a ház specialitására, a Diós-tálra várakozva, és arról beszélgettünk, hogy Dióspuszta méltán kapta a Diós előnevet, mert itt bőségben tenyésznek és teremnek a sokszor madárpottyantotta, de szebbnél szebb diók. Hirtelen ötletből így született meg – Zsolt javaslatára – a szeptemberi dióérésre tervezett fajtamentő-gyűjtő megmozdulás, az I. Országos Dió Szépségverseny gondolata.
A plakát
A nyertes dió: Dióspusztai fehérbélű
Szeptemberre – széles összefogással, lelkes támogatókkal – mindent előkészítettünk, mindenre felkészültünk, csak arra nem, hogy szerte e hazában alig lesz dió, ami a szépségversenyre benevezhető lenne, pedig a kiírás szerint egy-egy fajtából csupán huszonöt szem tört és tisztított, és huszonöt szem héjas diót kellett volna beküldeni. Megdöbbenve tapasztaltuk Dióspusztán is, hogy az addig mindig gyönyörű, hibátlan és bő termést adó fáinkon a diószemek burka már az érés előtt, júliusban-augusztusban elfeketedett, s amikor szedni próbáltuk, fekete, elfolyó, bűzös, ocsmány burokból, nagy, kövér, fehér nyüvektől nyüzsgő fertőből kellett valahogy kihámozni a diót, aminek lemoshatatlanul elfeketedett a szépséges, világos, kemény héja is, és sokszor már belül is károsodott a bele.
Hamarosan megvilágosodtunk, hogy immár – a glóbuszon nyugatról keletre haladó útján – nálunk is megjelent a nyugati dióburok-fúrólégy névre hallgató károsító, és hogy mostantól már soha semmi nem lesz úgy a dióval, mint rég. Az Ex oriente lux példájára: Ex occidente pestibus – vélhetné a kertjeinkben katasztrófával felérő károkat okozó kártevőktől szenvedő, elkeseredésében általánosító szőlősgazda (lásd pl.: filoxéra), mezőgazda (lásd pl.: krumplibogár) vagy gyümölcsész (lásd pl.: nyugati dióburok-fúrólégy).
A kártevő életmódjáról, kártételéről, a megelőzés lehetőségeiről többek közt itt olvashatunk részletesebben:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Nyugati_di%C3%B3burok-f%C3%BAr%C3%B3l%C3%A9gy
Eltelt három, diószeretőknek keserű év, amikor tehetetlenül figyelhettük a termés teljes megsemmisülését. Eluralkodott a tanácstalanság. Hallani lehetett olyan elkeseredett hangokat is, hogy vágjuk ki a diófákat, már úgysem lesz termésünk rendes sohasem. Igaz az is, hogy a médiában olvasható javaslatok elsősorban a nagy ültetvényeken valósíthatók meg (mint pl. a nagyteljesítményű permetezőgéppel, júliustól szeptemberig tartó, kéthetenként való permetezés), de mi, kiskertesek – mint jobbára más területeken is – a magunk találékonyságára vagyunk utalva. Tettünk is megfigyeléseket a saját kis körünkben. Egyik zselici tündérkertes társunk, Panni például, a saját szemével látta, hogy abban a pillanatban, ahogy a dió lepottyan, a burokban lévő nyüvek azonnal usgyi, a földbe bele. Arra is végeztünk megfigyelést, hogy vajon számít-e, ha a diófa tyúkudvar közepén áll, ahol a népes baromfihad, tyúkok, kacsák, libák, elvileg fölcsipegetnék a nyüveket, de sajna: ez a diófa is rendre épp úgy károsodott, mint a tyúkudvaron kívüliek.
Az első diólegyes évek megdöbbenése, bénultsága és hiányérzete után azonban az idei év kétféle ötletet, tanulságot is hozott. Egyrészt arra gondolva, hogy semmiképp sem szeretném idén már nélkülözni azt a sok jót, amit a királyi dió – Juglans regia – nekünk nyújtani tud (és amiről sok-sok élvezetes és érdekes olvasnivaló található Orosz Péter bio-diótermesztőnek ebben a szabadon letölthető, de közvetlenül az interneten is olvasható, értékes könyvében: https://dioskonyv.hu/), június elején, biztos, ami biztos, megszedtem a zsenge zölddiót és elkészítettem belőle a karácsonyra beérendő zölddió-likőrt és kandírozott zölddiót, aminek jó hasznát venni ajándékként is, a karácsonyi püspökkenyér hozzávalójaként, és csak úgy is.
Másrészt figyeltem a károsítás megjelenését, ami valami ok miatt idén később, csak augusztus közepe táján következett be. Nagyon bőtermő év volt az idei, régen láttunk ennyi diót a fákon. Csodában reménykedtem, hogy talán valami titkos itteni kór támadt a fúrólégyre, vagy ilyesmi, és egy csapásra eltűnik ez a nyomasztás az életünkből. Sajnos nem. Szeptemberre szárazon ráfeketedett a burok a diókra, amik szilárdan ültek az ágakon, potyogni sem a rendes időben, hanem csak október elején, az esős idő megérkeztével kezdtek. Néhány szem azonban majdnem olyan volt, mint régen: alig feketedett be a héja, a bél pedig szép világos, jóízű volt. Mindenképp menteni szerettem volna, ami menthető. A régi diószedésnél százszor küzdelmesebb munkával, a fekete gusztustalanság miatt gumikesztyűben, minden szemért egyenként megharcolva sikerült is valamennyit, a régen megszokott mennyiség töredékét összegyűjteni, menet közben a csúszós, nyálkás feketeséget a külsejéről a fűben valahogy lekapargatni-letörölgetni.
Rendszeresen olvasgatom a közösségi médiában a hasonlóan szenvedelmes gyümölcsbarátok alkotta csoportok beszélgetéseit, így bukkantam arra a hozzászólásra is, miszerint nem lenne szabad a diót, még ha fekete is, a fán rajtahagyni, hogy majd magától lepotyog, hanem igenis a szokott érési idejében, szeptemberben kézzel le kell szedni, majd egy edényben a fekete, rászáradt burkot rövid úton, vízben föláztatni, aztán fúrógéppel, keverőszárral azt a dióról lecsapatni. Ezután a dió gyors szárítása-törése-szárítása következik, amivel megelőzhetjük a bél másodlagos károsodását, penészedését.
Megalapozottnak tűnő módszer, jövőre kipróbálom.
Az is fontos, hogy amilyen módon csak bírjuk, saját házikerti körülményeink között is, a kártevőnek legalább a gyérítésére törekedjünk (lásd fönt a csalomoncsapdákról szóló cikket és a médiában fellelhető más sokféle ötletet), hiszen így legalább valamennyit megmenthetünk a termésből, hogy ne kelljen nélkülöznünk a dió jó ízét, áldásait.
A Dióspusztai fehérbélű dió fája, levele és hajtása tavasszal
Töröm tehát a diót a karácsonyi kalácsba, a kedvenc karácsonyi mézeskalácsunkba, a Dédi receptje szerint készülő zserbóba, a kajszilekváros-diós linzerkarikába és a diós hókiflibe, és ha sok kidobnivaló rossz van is közte, azért magamban örvendezgetek, hogy dejó, hogy idén is van egy kis dió!
Boldog karácsonyt kívánok!
