Balázs a hétvégi önfeledt lemezkarcolgatás közben egyszer kapcsolt csak, hogy a hasa ugyanolyan fontos neki, mint a hangkultúra: létrát ragadva ment a skacokkal gyümölcsöt szedni. Intenzív rövid csend van ilyenkor a háznál, ezek azok a percek, mikor mindenki itthon van, de nincs jelen, ezért elmélyült egyéni koncentráltságban lehet megélni a most pillanatait. A mai napig hihetetlen markáns váltás, amikor más terekben vannak a gyerekek (hangjai) és amikor már hallod messziről erősödő, aztán hirtelen a közeledbe berobbanó lényüket (hangosságukat).
Néha megadatik (főleg ha pitéről van szó), amikor a közös munka egyhangúlag közös motivációként születik meg. Összedolgozás, közös ritmus, családi egység.

Kultúrpite: meggyes-fekete epres

Meggymagozás közben már gyúrom is a tésztát, készítem a tepsit, melegítem a sütőt.
Tésztanyújtás, gyümölcs-lecsöpögetés, tepsibe rakás, sütőbe érkezés. Mikor megérzed az illatokat, már mindenki biztonságban érzi a hasát. Drámai percek telnek el várakozással, szaglászás, törlőruhával gyerekhessegetés, utálom, mikor a fiúk megcsipdesik a tészta szélét, vacsorához terítés....

A fekete eper különleges édességének köszönhetően még icipicit sem kellett a gyümölcsöt megcukrozni

A vacsorát még én is azért eszem csak, hogy elérkezzünk a pitéhez. A friss, langyos, közös tésztához. Valahogy annyira jól sikerült, olyan szép idő volt, annyit csiviteltek a cinkék, hogy a fiúk has-kultúrája bekapcsolt és megszületett az Edd a meggyet, csak a meggyet című rap-szöveg Jakab tollából, és persze Jónás megzenésítette, aztán fürdés után az egész család meghallgathatta a közös előadást.

Fiúk munkafolyamatának meglesése

Ilyenkor olyan gyorsan történik minden, annyit rötyög az ember, annyira belefeledkezik önnön szabadságába, annyira hálás a meggyfának, a sütőnek, az életnek, hogy csak este, beszélgetéskor rakja össze, hogy megint valami hihetetlenül egyszerű, örökérvényű történt vele, lehetett annak a része.

Az eredeti fotó pontosan anno 11:25-kor készült, mikor is kisfiam valami belső automatizmusnak köszönhetően odaült várni az ebédet, ami szerinte már késésben volt. Ugyanis nálunk az ebéd Jakab miatt nagyon sokáig pontosan fél tizenkettőkor volt (minden leleményemen kifogott a kis úriember, még az sem segített, ha tizenegykor teletömtem gyümölccsel), és igencsak hosszú időn át csak inget volt hajlandó viselni, általában mellénnyel (természetesen Balázs volt a minta, és igen, hosszú haja is volt...). Ezt a képet Tündike készítette róla egy vászonzsebkendőre applikálva (merthogy csak úgy volt hajlandó oviba menni arra az egy-két napra, ha a gatyája hátsó zsebében a parfümömmel átitatott zsebkendő volt, szaglászandó, ha nagyon hiányzom neki), mikor Bogár Jakab címmel pályáztunk egy mesekönyvre.
Ha most belegondolok, dédszüleimnél és nagyszüleimnél is igencsak sokszor már el volt mosogatva, mire harangoztak....

Nagylevelű hársunk a időjárás kontrasztjában

Mi lehet annál nagyobb csapás júniusban, amikor a kert minden szeglete könyörög a gondoskodásért, mint az, hogy az ember lánya befáslizott csuklóval kénytelen hosszú napokat átvészelni? Mivel a jobb kezem csuklójában a hüvelyk- és mutatóujjhoz tartozó ízületek, szalagok sérültek, sem fogni, sem tartani, sem gyomlálni, ásni, ültetni, mosogatni, sütni-főzni, hajat rendesen összefogni, kenyeret dagasztani nem tudok. A tehetetlenség netovábbja. De közben lassan beérik a meggy, amiből lekvárt szeretnék főzni. Virágok, levelek, fűszernövények várják a begyűjtést. A konyhakert egy részén a borsót felszámoltam, és még pont a csukló-baj előtt sikerült kifejteni az utolsó golyóbisokat, de azon a kis területen még a fokhagyma vár sorára, majd újabb zöldségek költözhetnének már be.

Ígértem Ötévesemnek (aki szolidaritásból szintén bekötötte kezét - imádom) méhkast méhekkel – virágcserépből, dekorgumiból, drótból –, a cserépen már megszáradt a sárga festék, de a mesebeli zümmögők még váratnak magukra. Konzervdobozból készültünk katicát, méhet, szitakötőt kreálni és kis kertjébe költöztetni, de most ők is csak a fejünkben köröznek egyelőre. A tündérfáról nem is beszélve…

Én meg itt pötyögök csigatempóban a billentyűkön másfél kézzel, és azt várom, hogy végre visszakapjam a végtagomat. Ja, említettem már, hogy persze jobb kezes vagyok?
Az egyetlen érdemleges dolog, amit belső kényszerből és külső muszájból megcsináltam ezzel a kézzel, az a levendula szörp. Most is itt lengedezik a fásli fölött a citromos-cukros virágillat…

Tudom, orvosi javallatra ki kellene teljesen vonni a forgalomból a jobb kezemet, de ha egyszer ez a fránya növény pont most virágzik! Miközben az igazi méhekkel harcot vívtam, hogy kié is legyen a nektár és a virágpor, szinte egyenként, bal kézzel levágtam a virágokat, fazékba tettem és FérjemLaci belekarikázta a citromokat. Tegnap este pedig újabb segítséget kérve – milyen elveszett vagyok egy bal kézzel a konyhában! – üvegekbe került a nyár egyik darabkája. Legalább ennyit megtettem tehetetlenségemen felülkerekedve. Egy hős vagyok.

Készülő levendula szörp

Kész levendula szörp

Visszatérve a virágokra, levelekre, fejest ugrottam a házi gyógyszertár megvalósításába. Annyira házi, hogy saját növényekből saját gyűjtésű, szárítású virágok, levelek kerülnek majd üvegekbe, vagy további feldolgozásra. Lesz olaj, tinktúra, tea, balzsam, és egyre növekvő tudás és tapasztalat mindezek használatáról. Még „szerencse”, hogy mozdulatlanságra ítélt csuklóm miatt több időt tölthetek igazoltan a gép előtt, és szívhatom magamba a tudást, melynek alapjait az egyetem adta meg a gyógynövény tanszéken. (Micsoda vitatkozásokat folytattam magammal anno, hogy dísznövényes vagy gyógynövényes legyek…)

Málnalevél már mozsárban

Engedek az évek óta bennem cikázó késztetésnek, hogy mélyebbre ássam be magam a növények gyógyító erejének megismerésében, mert a diplomám inkább a termesztésről szól, mint gyógyhatásokról. Mondhatnám azt is, hogy boszorkány leszek. Persze nem az Északi Gonosz Boszi, hanem a Nyugati Jó Boszorkány – szerettem Óz meséjét. Is. Laci már meg is előzte tudat alatt mindezt, és egy számomra újdonsült ismerősünknek már füvesasszonyként beszélt rólam, miközben pünkösdkor sétáltunk a sátoraljaújhelyi Tengerszem körül és fotóztam a vadvirágokat.
Nem tudom, mi lesz ebből, meddig jutok el, de a frissen szedett körömvirágok és málnalevelek már száradnak. És itt lép be egy újabb adalék a történethez, mert a gyümölcsaszalót, ami tökéletesen alkalmas gyógynövények szárítására is, még nászajándékba kaptam/kértem…ki tudja, miért… 😉

Körömvirág aszalóban

Berkenyének vettük, aztán az első termések után rájöttünk, hogy ez nem az. Fanyarka (Amelanchier) lett belőle. Aztán arra is rájöttünk, hogy nem fanyarkának, hanem mézalmácskának illenék hívni.

Ötévesen.

A fanyarka nemzetség legtöbb faja Észak-Amerikában található, de Észak-Afrikában, Ázsiában és Európában is fellelhető. Európában is honos és védett faja a szirti fanyarka (Amelanchier ovalis).
Kertészetekben az észak-amerikai fajtákat lehet kapni (A. alnifolia, A. canadensis), és mivel ízük egyáltalán nem fanyar, mint európai társainak, inkább a mézalmácska megnevezés javasolt rájuk.
Erről a növényről egyszerűen nehéz józanul, érzelemmentesen beszélni (akarok egyáltalán?), olyannyira pozitív jelenség. Habitusa nőiesen nyújtózkodó, szétterülő. Szellős, mégis látványos, nem kerüli ki a tekintet. Van valami keleties vonás benne, ami tavaszi virágzásakor teljes fehérben egyértelműsödik.

Az égerfa-bodza kombináció előtt, a bimbózó sásliliomok mögött, a farakástól jobbra azt a szélfútta világoszöldes lombozatú bokrocskát, amire a pipacs mutat rá, nemrég ültettük át mostani helyére, mert elsőre nem igazán érezte jól magát. Meghálálta, idén már bőven termett.

Fekete ribizlinél nagyobb szemű, almatermésű gyümölcse ízvilágban és megjelenésben is az áfonyára hasonlít, pici koronával a csészerésznél. Már pirosan is finom, de ha van türelem, sötétpirosan a legédesebb. Szakaszosan érik, ennélfogva kiskertekben kimondottan előnyös: két hétig is folyamatosan esszük ebéd utáni desszertnek, vagy délutáni csemegének.
Ribizli-málna-meggy-mézalmácska együtt a sláger. A gyerekek ínyenc falat-kínálatából a kedvencem, mikor egy meggy- vagy málnaszembe ribizlit vagy mézalmácskát tesznek és egy kocka csokival tálalják....

A jövőből, október 23-án írom hozzá:
A kortárs blogos naplóműfaj dokumentatív jellegében az is megengedett (jó), hogy utólagosan, visszamenőleg, azaz a jelenből visszanézve is ki lehet egészíteni az akkori múltat - hozzá lehet tenni a mostani pillanatból azt, amit akkor még nem láttunk. Átírások. Átértelmezések.
Most csak egy aprócska kiegészítés:

A mézalmácska őszpiros lombszíne

Amikor Jakab kisiskolásan hősiesen azzal a kéréssel állt elém, hogy többet ne horgoljak neki sapkát, hanem inkább olyan boltit vegyünk, mint a többieké, tudtam, hogy elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor már nemcsak a családi kötelékek, hanem egyéb kötődések is fontosak a számára. Bólint az ember, természetes és csak icipicit fáj legbelül, hogy ennek a korszaknak is vége, ő már soha többet nem fog kézimunkát hordani.
Sokat tettem-vettem magamban, miért van a kézimunkának az öltözködésben olyan furcsa státusza. Általában azt várjuk egy ruhadarabtól, hogy egyedi, kézzel, szeretettel készített, egyénre szabott legyen és mégis, azért annyira ne látsszon rajta, hogy a nagyi kötötte. Talán csak a kötött/horgolt dolgok megítélésére vonatkozik ez? Túlzottan otthon-szagú?
Elkényeztetett kislány voltam abból a szempontból, hogy anyai nagyanyám kötötte a pulóvereimet, apai nagyanyám pedig varrta a szoknyáimat. Mindig izgatott esemény volt a fonal anyagának és színének kiválasztása (jó, jó, őszintének maradva annyira sokat nem szólhattam bele....) illetve a szabás és minta meghatározása. Valamiért rizs-mintát nem szeretett kötni, nagyritkán lehetett rávenni.
A maradék fonalat megkaptam, abból kötöttem a babáimnak ruhát. Ültem mamám mellett és lestem hogyan csinálja: hogyan tartja a tűket, hogyan szedi fel a szemeket, köt, fordít, variál, fogyaszt és szaporít. A másiknál a varrógép lába mellett ültem a szőnyegen és hallgattam a lábintós gép surrogását, az anyag sustorgását, a tű percenését, ahogyan a ritmikus mozgás a szelíd hangokkal ruhává alakul. Tűzdelés, fércelés, próbálás, igazítás, variálás, és rengeteg finoman átadott tudás a testről, a női testről, a nőiségről - intim pillanatok, ahova férfi ember nem tehette be a lábát. Csak teljes díszünkben mutatkoztunk meg.
Joli szeret megfűzni ezt-azt varrni, horgolni, kötni a babáinak, nyár lévén kedvenc fababája kapott olyan kenderkalapot, amilyet én hordok. És persze ő is kapott egyet.

A kalapokat, csakúgy, mint a táskákat, kenderzsinegből horgolom: mintájuknál fogva szellősek, ugyanakkor - mivel a legvékonyabból készítem - puhák, megvéd a napsütéstől, de nem izzadunk bele, a karimájuk szélessége olyan keskeny, hogy éppen csak napvédőnek legyen, de ne lógjon bele zavaróan a kilátásba és persze az eredeti legfőbb motiváció azt volt, hogy sehol sem lehetett olyan kalapot kapni, ami alá befért volna a kontyom. Hát kérem a frizurás nők alapvetően ezért nem hordanak kalapot, vagy ezért alakult ki, hogy a fejükön maradhat még ebéd közben is, nem tudom (ha jól belegondolunk, az utóbbi azért nagyon vicces, hm azt is sokáig értegettem meg, mikor télvíz idején a nők egy kiállításon, templomban kabátjukat levéve magukon hagyják kötött sapkájukat - egyszer a mosdóban látva az alatta lévő látványt döbbentem rá a miértre, jaj!....).

Ad.1: az agyfejlődés és érzelmi fejlődés egyik kulcseleme a hintázás - amikor a hasunkon és a hátunkon hordozzuk a kölykeinket, akkor nemcsak azért tesszük, mert számtalan helyen nem lehet eltolni a babakocsit, vagy mert egyszerűen nem hajlandó benne maradni a kicsi, hanem azért is, mert tudjuk, hogy neki ez jó: testi kontaktusban és folyamatos mozgásban lenni.
Ad.2: Kaliforniában láttam először egy óceánparti játszótéren hintázva olvasó kamaszokat.
Ad.3: az ellendi játszótér hintáját két éve (tíz évnyi használat után) leszerelték, mert nem találták biztonságosnak.
Ad.4: felnőtt fejjel is szeretünk hintázni, de nem tudunk hol.

Hintafestés

A hintakészítés a gyakorlatban ott kezdődött, hogy végre megérkezett a javítóból a láncfűrész, így ki tudták a fiúk vágni az oszlopoknak való akácokat. Azon melegében érdemes háncsolni, mert így jön le a legkönnyebben a kéreg, akár két méter hosszan is csak húzza-húzza az ember, az elejétől a végéig egy darabban. A tábortűz akkor is remek, ha éppen csak annyi a célja, hogy a fák egyik végét feketére égessük, hogy a földbe leásva ne kezdjen el rohadni, hanem tartósan megmaradjon. Lazúrozás közben már lehet is gondolatban Pitagorasz-tételét alkalmazni, hogy kiszámoljuk a háromszögű tartóoszlopok hosszúságát, magasságát, dőlésszögét, stb.
A konkrét hely kiválasztása a legegyszerűbb művelet: panorámában hintázni. Nem csupán kinézni és szemlélni, hanem behintázni azt.
Gödörásás, fúrás, összeillesztés, szerelés.... És egyszercsak még a teljes naplemente előtt készen vagyunk és azon kapjuk magunkat, hogy megilletődve végre mi, felnőttek kerülünk sorra és gyönyörű és sírni valóan jó és tudom, hogy holnap hajnalban egy könyvvel a kezemben fogok felmenni és a reggeli ébresztő előtt hintázva fogok olvasni és gyönyörködni. Felváltva. Ide-oda. Hintázva.

Az estére elkészült hinta

A behintázandó panoráma

Kétfajta nő létezik: aki kaszál és aki nem.
Dédanyám is tudott kaszálni, csak nem kellett neki, mert dédapám feladata volt - csak ha nagy ritkán szükség volt rá, segített be neki.

Attilától már sok kincset kaptam: ez a Képes Híradó plakát is egy közülük (jó szórakozást hozzá!)

Dédanyám szebben tudott kaszálni, de ezt nem volt ildomos dédapám orra alá dörgölni, mert szerepcserét ugyebár senki sem akart. Tehát maradt a szótlan női tudás: meg tudom csinálni, szebben tudom csinálni, de nem csinálom, nemcsak a házitűzhely békéjének kedvéért, hanem a férfi-női szerepek megtartásának üdvéért. Meg mert - maradjunk őszinték - olyan hosszan, olyan mindennapi állandósággal és kitartással már nem tudnám és nem akarnám. Az már túllépne szoknyám apró-cseprő, mindenfélét magába foglaló mivoltát. Folyamatosan felkötött szoknyával pedig ugyan ki akar mindennap járni!?

Modern falusi nőnek modern fűkasza jár. Mi már nemcsak kaszálni tudunk, ha kell, hanem füvet polírozni is. Női finomságunk visszaköszön az ápolt gyep egyformán sima selymességén.
Márpedig kaszálnunk kell, mert a férfiak mellett/nélkül/helyett a mi feladatunk (is). Szívesen kaszálunk, mert már lehet: társadalmilag és géptechnikailag is eljött a mi időnk.
A fűnyíró ember mozgása olyan, mintha a babakocsit tolná: előre, fordul, kicsit vissza a padkánál, finom beigazítása az iránynak, manőverezés a szűkebb helyeken.... A fűnyíró előtt/mögött az ember kötött: vagy húzza az eszközt, vagy tolja, tili-toli, de uncsi....

A fűkaszával a kaszálás (a blogon már többször emlegetett ritmikus/meditatív) aktusa imitálható: szabad mozgást ad a testnek, miközben meghosszabbított karjával szépen elsimogatja az ember a rakoncátlan fürtöket. Dombra fel és dombról le, és máris mezítláb lehet az ember után suhanni.
Az akkumulátoros kasza mellett nemcsak a környezetünk minél kevésbé való megterhelésének érve szólt, hanem ugyanilyen fontos szerepet játszott csendessége is: nemcsak a saját gondolataimat hallhatom tisztán, najó, olykor zagyván (de legalább hallom), hanem a gyerekeket is mindig a fülemben tudom tartani.

A minap köztünk, falusi csajok között a körül forgott a diskurzus, hogy miért is voltak nagyapáink és nagyanyáink olyan magabiztosak, olyan egyenesek, olyan nyugodtak. És akkor Erzsi rájött a miértre: mert tudták, hogy meg tudják csinálni. Fel tudják ásni. Le tudják kaszálni. Meg tudják művelni. Nem hitték, nem remélték, hanem tudták. A karjukban, a lábukban, a fejükben.
Amióta tudom, hogy ezt már én is tudom, egyre nyugodtabb, egyre magabiztosabb, egyre megingathatatlanabb vagyok - ez nem a hosszútávfutó magányossága. Ez egyszerűen önmagunk folyamatos művelése.

Aki földutakhoz, erdőkhöz, mezőkhöz van szokva, hihetetlen egyensúlyérzéket fejleszt ki magában. Mert ahol földutak és ösvények szolgálnak közlekedésre, ott minden lépésünkre figyelni kell (egy idő után ez ösztönössé válik, és nem kell rá külön figyelmet fordítanunk, természetesen).
Ugyanaz az út lehet száraz, lehet poros, majd saras, esetleg jeges, havas, és olykor ezek kombinációja meglepetésszerűen (ahol több napsütés éri, már saras, ahol kevesebb, ott még jeges; esetleg a jég alatt kilágyul sárral, ami az egyik legizgalmasabb).

Az ember egy idő után mégis egyensúlyban marad és semmi sem billenti ki. Sem egy váratlan vaddisznótúrás, sem egy meredek és fölázott rézsű, sem egy különösen mély, hófúvásban fölhalmozódott bucka.
Sőt, olyan is adódik, hogy egy napfényes nyári napon az ember sétálni indul (akár kedvtelésből, akár szükségből), s amikor már elég messze van, beborul az ég, s hirtelen zápor zúdul a nyakába. A földút elázik, a szandál pedig alkalmatlan a sárban való közlekedésre. Ilyenkor nincs más lehetőség, az ember leveszi a szandálját, cipőjét, s mezítláb folytatja az útját. Ugyanígy járhat télen, amikor fagyon indul el, s kisüt a Nap, ami megolvasztja a megfagyott sarat és vizeket. Ilyen esetben is vetettem már le a cipőt, hiába volt mindössze egy-két fok.
Sőt, kora tavasszal az is előfordult, hogy bakancsos kirándulásra indultunk, majd utunkat egy elárasztott láprét keresztezte, amin nem tudtunk száraz bakanccsal átkelni. Így, hogy az utunk további része is kellemesen, száraz lábbal teljen, inkább levettük a lábbelit, zoknit, a nadrágot feltűrtük, s úgy gázoltunk át a jeges-hideg, harminc-negyven centi mély vízen. Végül egy köves pataknál lábat mostunk, felöltöztünk, s élveztük a (lábunkhoz képest) meleg zoknit és cipőt a hideg víz és sár után.
A városban élő, és azt soha el nem hagyó ember számára ismeretlen mindez. El sem tudja képzelni, hogy mezítláb hagyja el a lakását, megcsúszik az első jégfolton és talán képtelen végigsétálni egy alaposan fölázott, agyagos úton.

Aki az aszfaltot választja, az Egyensúlyát áldozza föl (nem tudatosan és nem akarattal). Én a "kényelmet" áldoztam föl, hogy mindig és mindenhol Egyensúlyban éljek. Mert a fizikai és lelki egyensúly sincs minden összefüggés nélkül, s mintha kölcsönösen erősítenék egymást: minél régebb óta élek fizikai egyensúlyban, annál stabilabb a belsőm is, s minél inkább megingathatatlan a belsőm, annál könnyebb a járás a legnehezebb terepen is.

In.: A szabadság íze
https://www.facebook.com/zakadominika

Ebben a télies tavaszban már azt sem tudom, hol áll a fejem. Egyik olyan családi receptünkkel szeretném megörvendeztetni a Faluság kegyes olvasóit, ami nem éppen tavaszra való, sokkal inkább októberre, novemberre, ámbár… nem elképzelhetetlen, hogy van, aki mostanság is örülne egy kis házi savanyúkáposztának: nosza, a recept alapján, akár kisebb mennyiségben, egy-két fej káposztából, nagy üvegben elkészítve, még most is érdemes nekiállnia.

Gyalulásra várva

A családi házi savanyúkáposztánk receptje

Az alábbi mennyiség egy 50 literes fedeles műanyagedényre van számítva.
Az edényt a káposzta forrása (tejsavas erjedése) alatt kármentőben kell tartani (azaz pl. egy nagyobb dézsában), mert erjedés közben esetleg kiforr az edényből a káposzta leve.
Végy úgy 32 kg káposztát legyalulva – a laposfejű káposzta a jófajta, annak vékony a levele és a levélere.

Kézi káposztagyalu

Egy erős összemarék gyalult káposzta egy réteget képez az edényben. Rétegenként le kell nyomkodni döngölőfával (ennek híján egy vízzel megtöltött palack is megteszi), majd ezután következik a só és a fűszerek, majd az újabb káposztaréteg és a sulykolás.

Káposztataposás

Összesen 20 dkg sót használunk – vagy másik változat szerint:
1 evőkanál sót egy összemarék gyalult káposztára (így kevesebbre jön ki a só mennyisége, mint a 20 dkg). Szóval egy réteg káposztára kb. egy jó evőkanál só kell.

Ha nincs kedved cifrázni, vagy nem kedvelitek a borsikafüvet például, akkor készítsd az alapfűszerezéssel: só, pár szem egész feketebors, néhány egész babérlevél – ennyi az egész. Marika barátnőm Dióspusztán így csinálja, és így is nagyon finom a házikáposztája!

Babérlevél

Nálunk viszont mindenki szereti a „cifrább” fűszerezésűt, ezért mi így szoktuk készíteni már régóta: a már ledöngölt káposztára szórjuk rá, rétegenként, a következőket:

1. friss vagy szárított torma, 5-6 centis, vékony szeletekben – rétegenként kb. 2 szelet (!)
2. összesen ½ zacskó zöld szemesbors rétegenként elosztva
3. összesen 10-12 gramm házi fűszerkeverék szárított fűszerekből, ami így készül:

• 10 g szárított borsikafű (mozsárban megaprítva)
• 10 g szárított kapor (mozsárban megaprítva)
• 8 g őrölt feketebors
• 8 g őrölt köménymag
• 4 g őrölt babérlevél

Fűszerek

Fűszerkeverék

Ez a keverék összesen 40 grammot ad ki, de a fenti káposztamennyiséghez nem kell több, mint kb. 10-12 gramm.
Vagy kevesebbet kell készíteni, vagy jól záró kisüvegben, sötétben, jól eltartható évekig is, a következő évek káposztájához.
(Megjegyzésem: itt nagyon is indokolt a grammokban számolás! Óvatosan a fűszerezéssel!)

Őszi sarjúpaprika

Szárított torma

Zöldbors

Kiegészíthető még az egész – ha van – érett pirospaprikával, sárgarépával, birsalmaszeletekkel. Mind jó bele, de anélkül is finom.

Fűszerezés

(Régi népi módszer, nemrég hallottam, de még nem próbáltam: kemény vadkörtét, vackort – amit éretten Süsü is szeretett – kell a tetejére rétegezni, ez nagyon jó ízt ad neki. Nem tudom, hogy közé is keverhető-e, mint a birs. Szerintem igen. Ki kéne egyszer próbálni...)

Az utolsó káposztarétegre már nem teszünk fűszert. A ledöngölt káposzta tetejére egy erős nájlont kell borítani („vízzáró rétegként”), majd vízzel (vagy búzaszemekkel, homokkal…?) töltött nájlonzsákokkal le kell nyomtatni. Az a lényeg, hogy levegő ne férkőzhessen a káposztához, nem tesz neki jót.
A vizeszsák: 2-3 nagyobb átlátszó műanyag zsákot egymásba kell húzni, majd kb. 6 liter vizet tölteni bele súlynak. Lazán bekötni, hogy majd lazán terüljön el a káposzta teljes felületén a víz. Légmentes zárás kell. Most tesszük rá az edényre a tetejét. Ezzel a lezárási módszerrel kivenni is könnyű később a káposztából, és könnyű újra légmentesen visszazárni.
Az is jó módszer, hogy eleve egy (-két) nájlonzsákot teszünk a savanyítóedénybe, abba megy az egész káposztaanyag, majd a végén (a forrás után) mindig légmentesen lekötjük a zsák száját. A lényeg, hogy mindig levegő nélkül legyen a káposzta!
A forrás ideje alatt szobahőmérsékleten kell tartani. Kb. két hét alatt leforr, azaz végbemegy a tejsavas erjedés. Ezután hűvös/hideg helyen kell tárolni. Magában, salátaként is nagyszerű például egy kis sült krumpli mellé.

Az ínyesmester nagy szakácskönyve, 381. oldal

Az ínyesmester nagy szakácskönyve, 382. oldal

Az ínyesmester nagy szakácskönyve, 383. oldal

Kellemes kísérletezést, finom házikáposztát kívánok minden kedves próbálkozónak!

A rendkívüli általános helyzetünket tetézte a márciusi hó. Állandóan figyelve az időjárás előrejelzéseket (szakmai ártalom) sem gondoltuk, hogy ennyit kapunk belőle. Mintha a karácsonyt pótolná az elmaradt élmény.
Mindenki itthon, 20 cm hó, hógolyózás, szánkózás, hóember építés, meleg süti. Talán csak az maradt el, hogy most nem erről beszél mindenki a hírekben, sajnos.

Suttyó annyira fázott a hideg széllel érkező havazásban, hogy elő kellett vennem a gondosan elpakolt téli takaróját. Évente pár nap van szükség rá.

A libáink is értetlenül néztek ránk a reggeli etetésnél. Sajnos a zord idő a rókát is a baromfi udvar felé csalta.

Peti örült legjobban a szép havas tájnak, két lecke között rohant ki havazni Apával.

Az énekes madarak viszont nem örültek az új helyzetnek, de próbáltunk nekik több helyen terülj-terülj asztalt tálalni.

Végül úgy döntöttem, mindenki megkapja a kabátját, amíg intenzíven havazik.

Akác-, bodza- és mentaszörp.
Tavasszal, akác- és bodzaérés idején még szinte felfoghatatlanul messzinek tűnik az a pillanat, amikor a szüret eredményét élvezni fogjuk. A tavaszt megelőző nyár munkálatai után életmentőként legurított sör üvegei kimosva kerülnek a nekik kialakított polcra. Kérlek, vegyél még csatos üvegű sört!
Őrzi az ember a kamra polcain ücsörgő teli üvegeket, pakolja jobbra-balra a lefagyasztott csemegéket és vár: még nem, most még nincsen rá szükség, most még van más is, mára mást találtam ki, van még a meggyből?, és akkor eljön a pillanat, amikor a kamrából a konyhába érkezik a kiszemelt áru.

Meggyespite.
Tavaly nyáron Jankával puttyogattuk a cigánymeggyet - minden második szemnél megállapítva, hogy jó dolog a nemesítés: nagyobb szemű, könnyebben feldolgozható gyümölccsel hamarabb elkészül az ember (lánya).
A munkát megosztottuk: a fiúk leszedték a gyümölcsöt, a lányok kimagozták, én pedig eltettem - tegnap csak elővettem, és feldolgoztam. Megettük.

Tavasztól tavaszig - nyártól nyárig kiszámítani az évadot: ősszel már kísértésbe esik az ember, télen könnyedén kapkod a teli befőttes üvegek után, tavasszal pedig ünnepnapnak számít egy-egy csemegés üveg felbontása: sakkozás, kitartson a készlet a frissig.

Tanítunk és tanulunk.

Balázs órát tart, azt hiszem itt éppen webszerkesztést.