avagy: Hogy kerül a dínótojás az ablakba?

Igen, szeretünk játszani, gyerekeink humora is elég fejlett, sőt, ahogy a komiszkorhoz, akarom mondani a kamaszkorhoz érünk, egyre fejlettebb, néha persze őseik rovására. Ez egyértelműen kétesélyes dolog: vagy együtt fejlődik a szülők humora is a gyerekek tinédzserkorával vagy előbb-utóbb vér fog folyni. Az én esetemben szerencsére az előbbi történik, bár még csak nagyon enyhén vagyunk benne, úgyhogy nem tudhatom, mikor jelennek meg az első ősz hajszálak majd, vagy mikor szerzek be egy revolvert és kit lövök le vele végül…

A gyerekeknek nálunk mindig korszakaik vannak: az első nagy hullám a Harry Potterrel érkezett, ezt a vírust elsőnek én kaptam el, egy egész évig ki sem gyógyultam belőle, no meg nem is akartam, azóta is nagy rajongója vagyok az egész varázsvilágnak. Megfertőztem hamar a gyerekeimet is, akik azóta azért egy Star Wars időszakon is átestek (erre a betegségre én immunis vagyok), most pedig a Jurassic Park/World van éppen soron. Konzervatív és filmimádó alkat lévén nagyon megválogatom, mit engedek megnézni, így nálunk mindig az írott formával találkoznak először a kölkök és ami érdekli őket, azt szó szerint falják. Így került a képbe ez a jeles irodalom is: Ádám konkrétan nem nézett fel a könyvből, amíg ki nem olvasta, utána következett Juli, aztán a vég nélküli szerepjáték, amelyben már Pötyi is változatos karaktereket testesített meg Dr. Hardingtól kezdve a raptoron át Erzsébet királynőig – utóbbiról nem tudom, hogy került a dínókorba, de ezen a mellékes kérdésen nem is gondolkodhattam sokáig, mert megzavart egy T-rex üvöltése. Mindenesetre egy sereg dínónevet megtanult mindenki (némelyik a hatéves Pötyi szájából úgy hangzott, mint egy érdekesebb tüsszentés), a térképet bújták, jura-kori növényvilágot igyekeztek rajzolni, egyszóval beindult a szokásos lelkesedés. Ezt egyébként én nagyon szeretem: a gyerekek egy témában való elmélyedés során olyan motivációval és játékossággal tanulnak ilyenkor, ahogy igazából egy jó iskolában kellene (fényévekre van ettől az átlag magyar iskola, sajnos, mondhatni, a kréta-korban ragadt).

Ilyenkor az aktuális témakör persze jelen van a mindennapokban, az ünnepeinkben is, így esett, hogy tök véletlenül ráérzett az Angyal, hogy csupa dínós dolgot hozott Ádámnak (ő a főlelkes), többek között egy „igazi” dínótojást is, amit ki kellett keltetni. A leírás szerint belerakja az ember (a gyerek) a tojást annyi vízbe, hogy jól ellepje, majd vár. Ezt tette tehát Ádám, kirakta szépen az ablakba a poharat (talán fény is kell neki, mint a növényeknek, gondolhatta) és valóban, repedezni kezdett a tojás a következő 24 órában. Kicsit ijesztő volt, kezdtem azt hinni, hogy egy valódi állat fog belőle kikelni, de három nap intenzív megfigyelés és tízpercenkénti „jaj, nézzük meg, hátha kibújt már” címzetű kirohanás után megszületett egy nagyon ronda, nyálkás dínóbébi, szerencsére valamilyen gumiféle anyagból. Senki nem akart hozzányúlni, olyan csúnya volt, de kitettük a radiátorra száradni, pár órán belül egész helyes lett, de legalábbis meg mertük fogni, úgyhogy most itt él velünk. Közben pedig az ebédlőasztalnál egyszer csak beindultak a családi szellemességek, amelyeket a kedves Olvasóval is megosztunk az alábbiakban. A kérdést egy szóvicc követi, majd zárójelben lehet megtalálni az eredeti dinoszaurusz-nevet (ha volt, mert némely lelemény saját ötlet), s a listát stílusosan akár thesaurusnak is hívhatjuk. (Thesaurus: szinonímaszótár. Ez itt nálunk nem áll egészen, mert mi alternatív definíciókkal álltunk elő, de annyi baj legyen.) Jó szaurakozást a Szabó-család közös dínóm-dánomjához!

Hogy hívják:
1. az okos dínót? deinon-IQ-s
(Deinonychus)
2. az ideges dínót? toporognathus
(Tropeognathus)
3. a tárolóhelyiségben élő dínót? kamrasaurus (Camarasaurus)
4. a sokat evő dínót? zabasaurus
5. a túlméretezett dínót? dagigantosaurus (Giganotosaurus)
6. a félelmetes dínót? beszaurusz
7. a digitális dínót? digiganotosaurus
(Giganotosaurus)
8. a hegyoldalon leguruló dínót? görgősaurus (Gorgosaurus)
9. a támadó dínót? terrortrisuchus
(Terrestrisuchus)
10. a könnyű dínót? one-kilo-saurus
(Ankylosaurus)
11. a teherautó hátsóján utazó dínót? platósaurus (Plateosaurus)
12. a harctéri bombák után kutató dínót? aknalosaurus (Ankylosaurus)
13. a fán lakó dínót? platánsaurus
(Plateosaurus)
14. a kis triceratopsot? piceratops
(Triceratops)
15. a hajózó dínót? kenusaurus
(Kentrosaurus)
16. a hazudós dínót? sunyisaurus
(Shunosaurus)
17. az óvodás dínót? oviraptor
(Oviraptor)
18. az átkelőhajón utazó dínót? kompsognathus (Compsognathus)
19. az ijedős dínót? parasaurolophus (Parasaurolophus)
20. a balkonon napozó dínót? teraszaurusz
(Pterosaurus)

A dinónevek kitalálói: Szabó Ádám, Juli és Ilona (Pötyike)

Legutóbbi bejegyzésemben meséltem, hogy Judit nyitotta fel a szemem arra, hogy "az életben látni tanulunk". Ez a mondat olyan elementáris erővel hat rám azóta is, hogy muszáj rajta gondolkodnom. Emellett a karácsonyi szünidő tele van jóféle beszélgetésekkel, élményekkel és valahogy most ennek a mondatnak a szűrőjén keresztül figyelek fel az új eszmecserékre is.

Ma például egy régi barátunkkal beszélgettünk egy nagyot telefonon, aki idősebb apuka, ikreket nevelnek a feleségével és mivel barátunk kellően töprengő alkat, sokat szoktunk a gyereknevelés kapcsán felmerülő kérdéseiről gondolkodni együtt. Erre évente egy-két alkalmunk van csak, de akkor aztán bepótoljuk a kimaradt időszakot. :-) Most azon tépelődött, jó-e az, hogy ő már 52 éves, a gyerekei meg 6 évesek, egész pontosan a lánya miatt aggódott és engem is erről faggatott, nem izgulok-e, hogy a lányaim majd idősebb fickót választanak csak azért, mert az apjuk is idősebb (nálunk is 56 éves a Férj, 17 év köztünk a korkülönbség, a lányaink meg 6 és 10 évesek múltak). Mit lehet ezzel kezdeni, kérdezte. Sokat beszélgettünk erről, hogy látjuk ezt a kérdést, most ezt nem elemzem ki, számomra a leglényegesebb a diskurzusból megint a látni tanulás témája lett.

Már korábban is megfogalmaztam, hogy a gyerekneveléssel természetesen együtt járó folyamatnak tekintem, hogy azzal együtt, hogy a lehető legjobb emberi értékeket szeretném a gyerekeimnek átadni, és magamat is folyamatosan arrafelé terelem, olyan helyzetbe hozom, hogy esélyem legyen jobb emberré lenni és ezt részben értük is teszem, nemcsak magamért, ennek a folyamatnak azért éppen annyira elementáris része az is, hogy igen, a hibáimmal, rossz döntéseimmel is együtt élnek a gyerekeim, azokat is megtapasztalják, megélik, amelyek nem feltétlenül előre visznek. Lehet, hogy majd valamelyik 10 év múlva amiatt hibáztat, hogy pénteken állandóan rendet pakoltam, takarítottam és ebbe őt is beleszoktattam, pedig ő bizony nem így akar élni, micsoda hülyeség ez. Vagy éppen túl magas elvárásaim voltak, ő meg most attól szenved, hogy mindig meg akar felelni mindenféle élethelyzetben és emiatt szorong. Vagy éppen akármi mást is mondhat akármelyik, hiszen az új nemzedéknek éppen az a lényege, hogy újat, mást akar, legfeljebb egy érési folyamat után tér vissza korábban a szüleitől tanult, tapasztalt értékekhez vagy legalábbis azok egy részéhez, ha nem talál ki jobbat. Ez kis és nagy dolgokban egyaránt igaz, nincs ebben semmi furcsa, legfeljebb az idősebb, éppen kritika alá vett és a felnövekvő gyerekek által megjegyzésekkel bombázott szülői generációnak nehéz elviselni. (Úgy kell nekünk.) Szóval a magam részéről úgy érzem természetesnek, hogy a jóval, amit adok nekik, a rosszat is adom, ha nem sikerül időben felismerni és változtatni rajta és ugyan az az én szülői felelősségem, hogy ezt mennyire csinálom tudatosan, felismerve és megváltoztatni akarva a rosszat, de az már bizony a gyerekek felelőssége, hogy mindezzel később mit kezdenek. Nekem nem dolgom egy tökéletes életet biztosítani, csak egy általam elég jónak ítélt életet, amely során én is hibázhatok. A fiatalabb generáció pedig igenis legyen elég erős és okos, hogy megvívja a maga harcait, felismerje idővel a saját útját és úgy változtasson a batyuval kapottakon, ahogy értelmesnek találja, hiszen annak az erőnek a feltételeit, ami ehhez kell, megkapja azzal a gyerekkorral, amit tőlünk kap. Barátunknak lányainkkal kapcsolatos aggodalmára visszatérve annyit tudtam csak mondani, hogy mindezen semmi értelme töprengeni, mert ha én a korkülönbség miatt racionálisan úgy döntök (az akkori égigérő szerelem ellenére, ráadásul az ilyen fajta észszerű döntés egyébként elég idegen lett volna a természetemtől), hogy nem a Férj lesz a gyerekeim apja, akkor nem is születnek meg ezek a gyerekek. Tehát ha ők azt kapták, hogy idősebb apjuk van, hát akkor eleve örüljenek, hogy megszülettek (igen, én eleve így állok ehhez hozzá: tessék csak szépen örülni és nem valamiféle önsajnálatban dagonyázni), a többi ebből fakadó dolgot pedig tessék majd szépen helyére tenni. (Amúgyis ki mondta, hogy nem lehetnek boldogok egy idősebb palival??? Csak legyen elég pénze. Na, jó, pfuj! Szóval legyen elég jóképű. Ááá! Na, jó, legyen elég szórakoztató. Ugyan már! Maradjunk csak annyiban viccen kívül, hogy: legyen elég. ;-)

Hogy jön ehhez a (talán feleslegesen hosszú) bevezetőhöz a látni tanulás? Hát bizony csak úgy, kérem szépen, hogy ezt a gondolatsort továbbszőve a saját életemet, gyerekkoromat láttam magam előtt, mert nálam is idősebb apuka, fiatalabb anyuka van, csak éppen elvált változatban. Nem mintha korábban nem tűnt volna fel ez a mintázat (rengeteg mintázat feltűnt már, nem vagyok éppen vakegér), de most egészen más megvilágításban gondoltam a saját gyerekkori tapasztalataimra. Az a világmegváltó gondolat ütött szöget a fejemben, hogy engem valóban minden, az egész eddigi életem látni tanított, csak akkor, amikor negatívan éltem meg egyes eseményeket (anyám négy válását, apám alkoholizmusát, költözéseket, konfliktusos tinédzserkoromat), akkor egyszerűen vak voltam arra, hogy mindez a későbbiek szempontjából baromi fontos, hogy megtörténjen velem. Persze abszurd lenne azt elvárni, hogy egy gyerek egy családi háborús zóna kellős közepén azt szűrje le, hogy jaj, de jó, milyen hasznos lesz nekem ez a tapasztalat majd később, de azt már igenis el kell várni, hogy egy olyan szülő, aki ezt felismeri, akinek erre kinyílik a szeme, az bizony segítse a gyerekeit abban, hogy kapjanak egy ilyen rugalmas szemléletet és idejekorán megértsék, magukba szívják, hogy kevés az a rossz, ami csak rossz és nem lehet belőle építkezni.
Amikor attól szenvedtem, hogy anyám megint válik, egyértelműen csak ennyit láttam belőle és hogy ettől most mindenki szenved. Azt már nem, hogy azt a szellemes és izgalmas nőiséget, amit ő egy ártatlan (hm, nos, nem mindig) flörtben megcsillogtat, akár el is tanulhatnám tőle. Amikor este későn ért haza és még utána is dolgozott, emiatt pedig én mint legidősebb nővér nagyon be voltam fogva, sokat kellett segítenem, akkor csak azt láttam meg belőle, hogy ez nekem milyen terhes és hogy milyen abszurd már egy karrierista nő négy gyerekkel. Azt már nem vettem észre, amit most felnőtt fejjel annyira becsülök és magam is követek, hogy olyan munkabírás és szenvedély, igazi elhivatottság él benne a munkája iránt, ami miatt ő egy elismert és remek szakember, ráadásul sokkal teljesebb személyiség, mint enélkül. Szegény anyámat hozom példának, de persze apámat is elemezhetném, akivel kapcsolatban pont fordítva voltam nagyon elfogult és a gondolkodó művészlelkét annyira imádtam, hogy nem vettem észre, mennyit rombol rajta, hogy iszik. Miért láttam őket így? Most már erre is tudom a választ: mert hiányérzetet okoztak vagy éppen pótoltak. Adott életkoromban nagyon kellett volna nekem anyám figyelme, szeretete és mivel nem kaptam ebből annyit vagy inkább úgy, ahogy nekem arra szükségem volt, öntudatlanul is rosszul láttam őt, hiszen negatívan éltem meg vele kapcsolatban sokmindent. Apám ugyanebben a koromban a szombati teljes figyelmével azonban nagyon sokat enyhített ezeken a hiányérzeteimen, tehát a vele való idő úgymond gyógyítóan hatott, erősített, így az ő viselt dolgaival szemben behunytam a szemem. Érteni vélem tehát, hogy mivel adott életszakaszban nem azt kaptam, amire szükségem lett volna, egy sereg eseményt azért éltem meg rosszul és azért nem láttam mögéjük, nem tudtam ezekből a jót leszűrni, mert abban a korszakban egyszerűen másra lett volna szükségem, ez a más meg hiányzott.

Nekem csak idén, tehát 39 évesen sikerült addig a felismerésig eljutnom, hogy képességem van arra, hogy a hiányérzeteimből, szomorúságaimból örömet tudjak csiholni mindenféle belső munkálkodás során, de most, hogy ezt végre megláttam, azzal is szembesültem, hogy kutyakötelességem, hogy a gyerekeimet is megtanítsam erre. Ők már ne legyenek vakok arra, hogy az élet kerülő úton hoz elénk egy csomó ajándékot, amit ugyan lehet, hogy idővel látunk csak annak, de ha elég figyelmesek vagyunk, előbb-utóbb észre lehet venni, hogy az élet üzen és meg lehet fejteni, hogy mit is akar mondani, megláttatni.

Na most tisztában vagyok vele, hogy mindezzel nem mondtam nagyon újat a kedves Olvasónak, talán inkább magamért akartam elmesélni, hiszen mindez elég közhelyszerű gondolat önmagában. Ami nem az benne, az számomra az a hirtelen bevillant megvilágítás, mint amikor egy filmben a kameramozgás megváltozása miatt más szemszögből látjuk ugyanazt, de onnantól kezdve kiderül, hogy amiről eddig azt hittük, hogy egy jelentéktelen árnyék, az valójában a főszereplő. Így jártam én is: amiről eddig azt hittem, hogy a sok jó mellett mellékesen megtörtént velem és persze ügyes voltam, hogy kibírtam, megemésztettem, helyretettem, stb., az valójában ugyanolyan főszereplő esemény volt és az azt kiváltó jellemek, helyzetek ugyanúgy jó felé is formáltak, csak sokáig nem vettem észre. Anyám válásai együtt jártak a fantasztikus intellektusával, munkamániája lelkesedésből, elhivatottságból fakadt, de míg a spotlámpa adott korban a negatív oldalra irányította a fényt, azóta megtanultam, hogy ezt a lámpát mozgatni kell és akkor előbukkan az árnyékból egy másféle lényeg, ami már építő és örömteli is lehet. A történetem így sokkal összefüggőbb lett (tudjuk, milyen fontos szerepet játszik a narráció, az a tény, hogy adott történeten keresztül értelmezünk valamit, akár természetesen a saját életünket) és mindez mitől: egy barátnőtől kapott mondattól (aki persze tudja, nekem mikor mit kell mondani, hiszen úgy szeret, hogy ismer), amit egy Lengyel Attila nevű, számomra még ismeretlen Faluság-szerző egészen más tárgyú kis dolgozata indított el. Mindkettőjüknek köszönöm a gyerekeim nevében is. :-)

(A pár kiemelés a szövegben csak egy kis játék: régebben nagyon érdekeltek a metaforák és szerettem erre felfigyelni, hogy egy szó mögött milyen plusz tartalom bújik meg. Itt most csak azokat emeltem ki, amelyek az látás=értés relációban működnek.)

avagy Miért nem fenyeget minket se hó-, se épület-, se növényvakság?

Még az adventi időszakban beszélgettünk Judittal mindenféléről Lengyel Attila növényvaksággal kapcsolatos, inspiráló írása nyomán. Akkor mondta Judit, akinek a letisztult, egyszerű, hajszálpontos megfogalmazásai számomra mindig megrendítőek, hogy az élete során az ember látni tanul. Milyen igaz, erről szól az egész – kicsit sajnáltam, hogy ez nem nekem jutott eszembe, de közben örültem, hogy a barátném ilyen okos. ;-)

A nagy karácsonyi pihenés alatt a napi futáson kívül nem volt késztetésem kimenni, de egyik délelőtt már annyira gyönyörűen sütött a nap, hogy képtelenség lett volna otthon maradni, felkerekedtünk hát. Azt ugyanis nagyon szeretjük, ahogy a környékbeli kis utcákat járva megbeszélhetjük, melyik épület miért tetszik vagy éppen nem tetszik nekünk. Rengeteg időt el tudunk ezzel tölteni, bírálgatjuk a már hatszázszor látott házat, kertet és mindig van róla valami mondanivalónk egymásnak. Persze így karácsony táján arról is jól el lehet diskurálni, mennyire ízléses a díszítés.

A mostani séta alatt két nagyon érdekes dolog történt. Az egyik, hogy a következő virágzó növényekkel találkoztunk: kutyabenge (a saját kertünkben), petúnia (szintén a saját kertünkben) rózsa, körömvirág és többféle százszorszép. Azért ezt csak a vak nem látta volna meg, annyira furcsa érzés decemberben sétálgatva ezekkel a virágokkal találkozni. Én most itt nem kezdek rá sem a kéztördelésre, sem a fontoskodásra, de ami tény, az tény – többek között az is, hogy 20 évvel ezelőtt Anyám majdnem kilőtt a holdra mérgében, amikor meglátta, hogy egyszál bőrkabátban meg sálban futkározok az utcán télvíz idején, idén meg még egyszer sem kellett felvennem a télikabátot…

A másik igencsak érdekes dolog és ez rendszeresen előfordul a gyerekeimmel való séta közben (ugye, milyen jó lehet még az is, ha az ember/asszony annyira béna, hogy nem tud ügyesen vezetni, így muszáj sétálni!), hogy valami nagyon kreatív ötlet születik az ilyen „mozgásos” beszélgetések alatt. Nem tudom, honnan jött Pötyi ötlete, hogy milyen jó lenne egyszer egy villa alakú villa, ahol éttermet lehetne működtetni. Persze akkor már elfilóztunk, hogy kellene egy kanál meg kés alakú épület is oda, meg ha már étterem, akkor legyen saját biokertje, de akkor már lehessen is ott lakhatásért cserébe dolgozni, ehhez pedig legyen egy hotel, de ha már hotel, akkor a kanál alakú épület éppen jó lenne medencének és így tovább szépen sorban. Mire hazajöttünk, összeállt egy egész komplexum, amit aztán muszáj volt megrajzolni is, annyira tetszett mindenkinek az ötlet és annyi egyéb igény felmerült még, mintha valóban neki akarnánk állni egy ilyen miniverzum megépítésének. Egy csomó dolog láthatóan nem került rá a tervre, például a torta és muffin alakú cukrászdák sem, de sokminden jelölve van, lehet bogarászni.

Késvillakanál-komplexum

Új világ kitárulása és megteremtése magunknak: az áhított, vágyott mikroszkóp.

Egy-két virágpor mikroszkopikus képét igazán felhasználhatnák a textiltervezők....

Minden Jolán szemszögeivel kezdődött: a másként, máshonnan is látni igényével. Családi játékaink és érdeklődéseink összeértek és közössé váltak - a mikroszkópban. Azt hiszem jól példázza a világ dolgaihoz való viszonyunkat az, hogy a földgömb és a mikroszkóp egymás mellett kapott helyet az asztalon - kalandos utazások, hm.
A bónusz: Jolán egyszemes távcsövet is kért és persze kapott. Szülőként különleges élmény mindig, ahogyan egy-egy gyerekünk eljut addig, hogy mit kérjen az Angyaltól. Joli is tette-vette, hogy messze szeretne látni, de nem praktikus a kétszemes távcsövünk és amúgy is mindig veszekedés tárgya, hogy ki használja, olyat szeretne, ami kicsi, egy kézzel használható és könnyen hordozható, és mivel a kalózok vagányak, ezért kitalálta, hogy egyszemes távcső lenne az igazi. Őszintén szólva - tájfutás, vándortáborozás, kirándulás ide vagy oda - én nem tudtam, hogy létezik ilyen. Ott volt a fa alatt. Seperc alatt rózsaszínű vállpántot is horgolnom kellet hozzá, természetesen rózsaszínű csattal. Gyermeki teljesség.

A Jó nő - vagy mégsem c. írással kapcsolatosan meg az jutott eszembe, amit hallottam valakitől, de egyszerűen fogalmam sincs ki mondta és mikor: Hogy mi a jó az öregségben? Semmi.

Csapek Károly: Öreg nő

Na pont így vagyok vele. Esek szét (ezen a szülések sem segítettek), esek ki a munkaerő piacról, túlérek a horizonton, átváltottam a B. oldalra (és az a baj, hogy ezt a B oldal dolgot is csak egy kor után érti az ember), tartós tejet már nem veszek, és az a legdühítőbb, hogy belül pontosan 25 évesnek érzem magam. Miért van, hogy a lélek öregedése nem követi a testét? Ez az egész öregedés témakör úgy, ahogy van, mérhetetlenül igazságtalan, felháborító, méltatlan. (Az meg hab a tortán, hogy születnek közben a fiatal csajok, egyik szebb, mint a másik. Szilvi barátném anyukája mondta, amikor sápítoztunk 20 évesen, hogy jaj kicsi a mellem, jaj szörnyű a hajam, hogy: Gyermekeim minden fiatal gyönyörű! És tényleg. Egyszerűen szép a bőrük, csillog a szemük, dús a hajuk, minden (testrész) új rajtuk. Na de ez egy másik téma.)
Most volt a szülinapom. Kimondani is rettenet a számot. És lesz még több is (remélem).

Jhaj, csuhaj

Ezzel kapcsolatosan beszélgettünk a férjemmel - őt is megviseli a kor - hogy régen bezzeg jobb volt. Tudom ez is az idősödés jele. De annyiban mindenképp igazunk van, hogy régen az öregedés jele volt az is, hogy a fiatalok tisztelettel fordultak feléd, te voltál az orákulum, a tudás halmozója, a tapasztalt. Ha nem ellett a tehén szalajtottak az öregért, hogy mi lehet. A lekvárt úgy főzzük, mint a nagymama. Reped a bejgli? Futás receptért Sári nénihez! Köhög a gyerek? Anya mit csináljak? Beadvány érkezett? Szaladjunk Pista bához, hogy ezt hogy szokták? És akkor az öregek tanácsáról, az öreg varázslóról, Törpapáról ne is beszéljünk. Ellentétben ma van az internet, meg annak népe és megoldja minden problémánk, amivel nincs semmi gond, de eltörli azt, amiért régen egyedül érdemes volt öregnek lenni, hogy számított a szavad. És a baj, hogy nemcsak nem hallgatnak meg, de tényleg nem tudod a válaszokat. Már olyan gyors a világ, hogy szinte követhetetlen, és aki nem online él, az nem is létezik. Ezzel egy időben letegeznek állandóan, amit személy szerint utálok (mert öreg vagyok), mert ez korbeli különbségeknél a tiszteletlenség jele.
Szóval oda a tisztelet, az odafordulás, ellenben marad az ittfájottfáj, az ősz hajszál, és egyebek. Meg az örök kérdés, hogy ha a ránctalanító krém tényleg ránctalanít, hogy lehet a nőknek ujjlenyomata?

Minden a kacsacombokkal kezdődött. Vagy mégsem? Inkább talán a Jamie Oliver videóval? Nem, dehogy! Azzal, hogy egy inspiráló titkos barát-játékot játszottunk a kollégákkal az adventi időszakban. Vagy mégsem? Hát, jobb, ha bevalljuk az igazat: minden azzal kezdődött, hogy lusta voltam. Megint. Nem túl könnyű ezzel szembenézni, de hát az ember (az asszony) már csak megtiszteli a nyájas Olvasót, ugyebár.

1. Hát, szóval, van az úgy, hogy az ember (még az asszony is) lusta, kérem szépen, mit takargassuk. Mentségemre szóljon, hogy az októbertől decemberig tartó munkahelyi időszak nem volt éppen sétagalopp, így aztán december közepére tényleg nagyon elfáradtam, főleg lelkileg, de azért a reggel hatos felkelés is kezdett igencsak nehezemre esni. (Jó, jó, tudom, vannak itt hősnők, akik ennél sokkal korábban kelnek, hagyjam abba a nyavalygást. Abbahagyom.) (De ha én egyszer éjjeli bagoly vagyok, nekem már az is hősi tett, hogy egyáltalán felkelek hatkor és terített asztallal, rubinteával és sárga páragőzzel várom az álmos és éhes bandát, kérem szépen, na, tessék csak ezt is bátran elismerni! Na, jó, kussolok.) Szóval a lényeg, hogy az utolsó iskolai héten én már nem tanultam senkivel, hanem filmet néztünk és elemeztünk, utóbbi ugyan néha csak sima beszélgetés lett, de annak jó. Persze azért angolul csináltuk, hogy magunk előtt se szégyelljük, hogy bizony nincs már kedvünk a tankönyvet előhúzni. Így esett, hogy az egyik csoportommal, akikkel éppen az étkezés témaköre volt soron, megnéztünk egy Jamie Oliver főzős videót, amelyben mesés karácsonyi ételek elkészítését végezte és kommentálta nagyon lelkesen Jamie, akiről egyébként túl sok mindent nem tudok, de ettől még a videó tele volt igencsak hasznos szókinccsel és rokonszenves kiejtéssel. Jólesett hangolódni és tényleg olyan ételek jöttek szembe, amelyekről feltételeztem, hogy én is képes lennék megsütni ilyesmiket. Itt került a kacsacomb először a képbe.

2. Az is igaz azonban, hogy a titkos barát-játék is rendesen benne volt a dologban. Mi is ez, kérem szépen? Nem egy bonyolult dolog, de nagyon szívmelengető. A kollégák közül aki szeretne, bedobja a nevét december elején egy Mikulás-sapkába, ahonnan kihúzzuk egymás nevét és az a feladat, hogy hetente legalább háromszor valami apró figyelmességgel megajándékozzuk az általunk kihúzott barátot, akinek egész decemberben mi vagyunk a titkos barátja, míg végül az utolsó napon felfedjük kilétünket. A játék neve magunk között TB. Szóval a TB-től kapunk mindenféle figyelmességet (hát éppen kaphatnánk az „igazi” TB-től is, onnan azonban ilyenkor sem jön semmi). Én idén egy olyan kollégát húztam, akiről, azt hittem, nem tudok túl sokat. Először is informatikus, így a szakmája nem áll hozzám éppen közel. Emellett folyton kötözködik. Ráadásul egy másik irodában dolgozik, tehát alig találkozunk. Elkezdtem ráhangolódni azért, és mivel azt tudtam, hogy remek a humora és nagyon intelligens, bepróbálkoztam egy kódfejtő játékkal: minden kis figyelmesség, amit küldtem neki, valamilyen kódolt formában érkezett, így előbb egy megfejtést kellett produkálnia, hogy hozzájuthasson az ajándékához. Nem adtam könnyen a dolgokat, jól „becsomagoltam” mindent, amiből egy nagyon inspiráló együtt-játszás kerekedett ki. Ő borzasztóan élvezte, hogy használhatja az agyát és kiélheti a kíváncsiságát, én meg fürödtem a sikerekben, mert mindig kaptam nagyon elismerő visszajelzést tőle, ráadásul a vele egy irodában dolgozó kolléganők mindig nagy kacagva mesélték, hogy mennyit pörög azon az agya, ki lehet a titkos barátja és folyton mellétrafál, amin ők persze nagyon remekül szórakoznak. Így telt tehát a december: én egyre bonyolultabb fejtörőket és kódokat találtam ki, közben egyre több mindent meg is tudtam róla, így tényleg érdekes dolgokat küldtem neki, ő meg egyre jobban belelkesedett, tehát remekül szórakoztunk. Az utolsó pillanatig nem találta ki, ki a titkos barátja, amikor pedig kiderült, jót beszélgettünk a karácsonyi ebéd mellett. Ez annyira inspiráló volt, hogy közben el is feledkeztem róla, hogy meg kellene tervezni, mit főzzek karácsonykor, így persze a kacsacomboknál kötöttem ki, mert azt nálunk mindenki szereti, de csak ilyenkor szoktunk ilyen „haute cuisine” ételt enni.

3. El is mentünk Juliskával a piacra, ami szinte soha nem fordul elő. Mármint az, hogy bármelyik gyerekem velem jöjjön, mert utálják a piacot. Nem hibáztatom őket, mert én is szívből gyűlöltem a piacra járni nagyanyámmal ennyi idős koromban, így aztán a piacozást úgy fogom fel, hogy az egy kis én-idő. Máshol ételt nem szívesen vásárolok (persze azért szoktam), mert számomra csak a piac közege igazán inspiráló. Hétvégén többnyire úgy is főzök, hogy először kimegyek a piacra és ha nem is veszek semmit, ötletem akkor is lesz: mire hazaérek, már kitaláltam, mit főzzek és az úgy jó lesz. Beindul ilyenkor bennem egy kreatív folyamat és onnan már megy minden magától. No meg persze az ember (az asszony) a piacon beszélget, ami egy nőszemélyzet számára alapvető fontosságú ahhoz, hogy jól érezze magát a bőrében. Szóval Juliskával megérkeztünk a szárnyas pultokhoz, ahol is a gyönyörű kacsacombok mellett kacsanyakat is lehetett kapni (többek között, persze), így hirtelen felindulásból (no meg mert még hatott rám a Jamie Oliver videó) vettem hármat. A lányommal tehát boldogok voltunk – én azért, mert gyönyörű húst találtam és már éledezett a fantáziám, hogy fogom elkészíteni, Juli meg azért, mert végre indulhattunk haza. Mindez együtt egy nagyon fontos anya-lánya beszélgetést indukált a hazafelé vezető séta során, ami már önmagában felért egy karácsonyi ajándékkal.

4. Ezzel el is jutottunk a szó szerint értendő karácsonyi morzsákhoz, mert az idei karácsony valahogy pontosan olyan természetesen alakult, ahogy a sütés-főzés is: az egyes morzsákból összeállt egy egész. Amikor megsütöttem a kacsacombot és maradt utána zsír, természetes volt, hogy másnap az a zsír benne lesz a lepénytésztában. Amikor kisült az első adag zabkeksz és kiderült, hogy nem volt benne elég liszt, akkor természetes volt, hogy a megsült morzsalékból lesz a karácsonyi csokitorta alapja, míg a második adag zabkeksz már elég liszttel megfelelő aprósüteménynek bizonyult. Minden, amiből maradék lett vagy éppen elsőre nem az volt belőle tervezve, megtalálta a helyét és felséges ízeket produkált. Mindez teljesen görcs, akarás, kínlódás nélkül, kreatív flow-élményként jött létre. Ez is karácsonyi ajándék volt, úgy vélem. Ja, és hogy mi lett a kacsanyakból? Hát, a fiam kreatív szókincsének köszönhetően: nyakleves. Két napon át mindenki azt kapott karácsonyra. Megérdemelték. :)

5. Mindezek mellett azt hiszem, a legnagyobb karácsonyi ajándék mégis a ritmus, ami összeköti a téli szünetet, mióta elkezdődött. Itthon vagyunk mindannyian, elég fáradtan, magunk mögött az egész éves megharcolt harcainkkal, sikereinkkel, feszültségekkel, örömökkel. Mindenbe bele lehet fáradni, ezekbe is. Mégis valami olyan harmónia alakult ki, amit megint csak nem kellett (nem is lehetett volna) erőltetni: minden akkor és úgy történt, amikor és ahogy jólesett.
   Tíz éve kérem az Angyalt, hogy a fát egy héttel karácsony előtt hozza meg és feldíszítve tegye be szépen a helyére, mert nekem olyan jólesne az utolsó héten úgy indulni a dolgozóba, hogy az a szépség már ott van. Az Angyal (helyett a Férj) tíz éve mindig azt mondja, hogy nem Anglia ez, kérem szépen, a karácsonyfa majd 24-én jön és punktum. Hát idén egy nappal előbb jött (thanks, Buddy) és akkora öröm volt látni, hogy meglepődtek a gyerekek és milyen izgalommal várták a másnapot. Az izgalom hajnali négykor a tetőfokára hágott, mert Pötyi telehányta az ágyat és utána két órán át csücsültünk a mosdóban, mert a hasmenés miatt nem mert leszállni, a rosszullétek miatt meg közben tartottam neki a vödröt. Szerencsére eddigre az Angyal már meghozta az ajándékokat, így nem kereszteztük az útját, amitől Pötyi gyomrának háborgásai is csendesedni kezdtek. Pár órával később kiderült, hogy az ajándékai között stílusosan volt egy rókás zokni is… Hát, igen, az Angyalnak még humora is van.
   Itt-ott beteg vagy legalábbis hőemelkedéses, hányingeres gyerekek és izgatott ajándékbontogatás közepette megfőtt, megsült minden, mi a Férjjel bőszen whiskyztünk, ami nemcsak belső fertőtlenítésre volt teljes mértékben alkalmas elfoglaltság, hanem a jó hangulatot is kellően megalapozta, majd a diétás illetve kacsacombos ebéd után megfelelően pihentető szundikálás-sorozat első fejezetét bonyolítottuk le.
   Innentől pedig beindult egy jófajta ritmusa a közös és egyéni tevékenységeknek: társasozás, albumnézegetés, olvasás, kirakózás, rajzolás, kötögetés, legózás, futás, favágás, séta, eszegetés, iszogatás, szundikálás, filmnézés váltogatták egymást. Amikor elég volt az együtt-létből, találtunk magányos elfoglaltságot, majd megint egymás felé vonzott minket a karácsony, utána újból egyéni örömöknek szenteltük az időnket. Olyan szépen gomolygott és gomolyog most is ez az egész családi együtt-létezés, hogy még ezt a blog-bejegyzést is sikerült megírnom.
   Most pedig itt az ideje, hogy megnézzük együtt a Sörgyári capricciót – ajánlom a kedves Olvasónak is szeretettel.

Bevásárlólista - hozzávalók.
Három napja sütünk, előkészítünk.
Tervezés - folyamatos variálás.

Jónást egyre inkább érdekli a zongora belseje is, ő készítette a fotót

Hajnalban kipattan az ember szeme, annyi a teendő. Szoknyatánc a konyhában és a konyha körül: konyhapult-sütő-mosogató-füstölő-pince csillagvonalában zajlik a nap.
Nőnek lenni életművészet: hajnali bevásárlás után reggeli előkészítés és napi megvalósítás. Közben a szokásos itthoni ritmus megtartása: reggeliztetés, ebédeltetés, vacsoráztatás, közben kicsi gyümölcs, kicsi finomság (és mosás, és teregetés.... a vasalni valót eldugtam a kályha mögé....) - tulajdonképpen kétféle ritmus egyszerre: a tevékeny várakozás és a mindennapiság.

Mindenévi betlehemi figurák készítése színes gyurmából

Jakab minecraft báránya

Janka újraértelmezett Máriája

Ügyes kezek olykor segítenek, olykor akadályoznak - asszonyi intelem önmagamnak: így jó. Együtt jó. Ez már jó. Csak így jó. Ez már csak családi. Ez már a család.
Az elmúlt hét a Gyere cica, ütközünk össze! hangulatában telt (gondolom a legtöbbünknél): gyerekeket reggel elszállít, munkába rohan, kapkodva ünneplőbe átöltözik (büdös lábra tiszta harisnya és szoknya) és átöltöztet - minden délután fellépés, közben begyújt, elpakol, életteret teremt, az uzsonnáról sem megfeledkezni, mert éhes gyereknél és felnőttnél (férjnél) nincsen rosszabb, este hazaesik, vacsora (legalább a gyertyákat nem felejtjük el), fürdés és gyerekmasszírozás közben az elalvás ellen küzdeni, mert a holnapi napot is elő kell készíteni. És akkor azzal szembesültem, hogy egy átlag család egész évben ebben a tempóban él. A gyerekek arról számolnak be, hogy osztálytársaik rendszeresen este 7-8 körül érnek haza (szülővel vagy anélkül), és tulajdonképpen - mivel reggeli a futás miatt nincsen - csak a hideg vacsora közben találkoznak a családtagok. Nekünk egy évben egy hét ebből a tempóból bőven elég. Egymásból viszont még mindig nem. Családi jó.

Amikor a dolgok végül elrendeződnek....

Kinyílik a szeme a világra.

Nálunk viccesen már nem azt kérdezzük, hogy ettél-e almát, hanem azt, hogy Budai Domokost vagy pedig Gálát ettél.
Ismerethalmozás. Differenciálódás. Tudás.

Budai Domokos

Gála

Irodalmi művekről beszélve elengedhetetlen, hogy a kezünkben legyen a könyv. A tárgy, az objektum. Megmutatás. A digitalizálás problematikája. A tárgy konkrétsága. De a képernyőn is meg lehet mutatni magát a szöveget. Létezésformák. Létezésspecifikumok.

Épületvakság. A gyerekeket meg kell tanítani látni. Meg kell mutatni, hogyan lehet észrevenni a dolgokat - ehhez ugyebár nyitott szemű felnőttnek kell lennünk, aki észrevesz, aki megtanít észrevenni. Aki megmutatja a homlokzatokat, azokon a táblákat, de még a tetőket is. Azt hiszem, az élet legtöbb területén vakok és süketek vagyunk.

Úton lenni tudni. Gyerekként és fiatalként sokat autóztam apukámmal. Nem egy szószátyár típus, de útközben mindig mutatott dolgokat: fényeket, állatokat, táblákat, útlefagyásokat. Más autósok mozgásait mindig megmagyarázta: nézd, ez előttünk lévő nem tette ki balra az indexét, de mivel lassít és egyre bizonytalanabb a mozgása, ráadásul kissé balra húzza a járgányt, tuti, hogy váratlanul be fog kanyarodni - és úgy lett.
Nézd, előttünk annál az erdőnél a kanyarban megcsillant a napfény az úttesten, mintha röpke délibáb lenne, tuti, hogy le van fagyva - erdőrésznél és hídon mindig számíts lefagyásra - és úgy volt.

Szak- és tudományterületek. Összekapcsolni a gyakorlatot az elmélettel. Összehozni az írót az irodalmárral, a néprajztudóst a falusi emberrel. Megmutatni az elméleti botanikusnak a fűkaszát. Polihisztorság. Egymásra nyitni őket, hogy térben láthassunk.

Gyerekkoromban megpróbáltak minket arra tanítani, hogy egyszerre egy dolgot csinálni, azt viszont kitartóan. Hát kérem nem. Sokféle dolgot és sokfélén mélyebb tudással - ez azért is jó cél, mert biztos sohasem unja meg az ember (és persze, sohasem éri el - dehát kellenek a távlatok, ugyebár).
Régimódi apukám egyszer majdnem visszafordult az ajtóból, amikor éppen arra a mondatra érkezett meg hozzánk: kislányom, de hiszen egyszerre több mindent is tudnál csinálni, hát nőből vagy, nem?

Amit Balázs csinál a Bütyköldéken, azt kéne minden egyetemi szakon megvalósítani: a hallgatók igenis tartsanak kisebb és nagyobb gyerekeknek szakköröket. Több legyet és egeret is le lehetne ezzel a módszerrel csapni: megvan az utánpótlás, megvan az egyetemi hallgatóknak a pedagógiai és szakmai tapasztalat, megvan a fiatalokban a vágy, a cél, hogy mifelé is lehetne haladni, megvan az áramlás a két világ között, létrejöhet párbeszéd - kölcsönhatások.

Jolánka nagyon szereti/nagyon nagy hatással van rá egyik osztálytársnője, Ada, akinek ugyanolyan tankönyvei vannak, mint az osztály többi tanulójának, csak az ő betűi Braille-írásosak. Már tavaly, első osztályban is lyukasztgatta Joli a papírt, így készítve neki üzeneteket, rejtvényeket, kedvességeket. Jolán idén már csak néha-néha használja a kinyomtatott Braille-ábécét, fejből ír Adának. Az öreg asztallap résébe szúrva ceruzával vagy horgolótűvel lyuggatja a papírt. Mindenkinek azon a nyelven üzenni, amit ért. Megtanulni a másik nyelvét, hogy üzenhessünk.

Ma reggelre itthon az igazi Mikulás járt, este pedig majd a falu Mikulás napi ünnepségére kerül sor a Kultúrházban.
Minden általános iskolás gyerek rajta van a listán és általában a falu valamelyik férfija, vagy éppen idén egy éppenhogymajdnem férfija lesz a Mikulás (mi felnőttek már tudjuk ezt egy ideje, mert idén rövid, találó jellemzést kellett írjunk a gyerekekről, hogy aki felismeri magát, az menjen ki majd az ajándékáért).
A falubeli kamaszokra egyik szokványos vád sem illik, amit általában a felnőttebbek szoktak hangoztatni. Mindig előre, jól hallhatóan köszönnek és nem csinálnak úgy, mintha nem vették volna észre az embert. Jó nekik, végre kezdik elfogadni a köszönést fogadók, hogy ők nem fognak csókolomot mondani, hanem teljesen jó kifejezés a jó napot! is. Ügyesen jelzik, hogy hátrább a véleményekkel, és kéretik nem letegezni. Az időseknek én a mai napig csókolomot köszönök és egyértelmű, hogy mivel a lányuk, unokájuk lehetnék, le is tegeznek. Azt, aki jónapotot köszön, nem illik letegezni, ugyebár.
Külön hálás vagyok nekik azért, hogyha senki más nem látja, akkor még arra is hajlandóak, hogy a kisebbeknek bekössék a cipőjét, vagy behúzzák a hátizsákjuk cipzárját (amin az enyémek először teljesen megrökönyödtek: édesanya, képzeld, XY, aki mindig olyan morcos arcot vág és titokban a patak partján szokott bagózni, odajött és segített behúzni a cipzáromat!).
Legjobban pedig annak örülök, amikor nyáron vacsora után kimennek a játszótér melletti kivilágított parkba és társasoznak, kártyáznak, vagy egyszerűen csak rihegnek-röhögnek.
Ha már a mostani kamaszoknál időzök, el kell mondjam, hogy a lányoknál az egyik kedvenc divatdarabom az olyan zokni, ami csak éppenhogy kilóg a cipőből, a nadrág pedig még fel is van kicsit tűrve, hogy a boka egésze szabadon maradjon (brrrr, én ilyenkor már rég csizmában járok....). Ha félreteszem (és persze hogy félreteszem) anyai aggodalmaimat, miszerint télvíz idején így csak megfázni lehet, azt kell mondjam, hogy Kosztolányi, Arany János, vagy Petőfi Sándor, de még akár Krúdy is folyamatosan férfias lázban fetrengenének ilyen női provokáció láttán. Kivillanó boka: véletlennek álcázott kacérság, kihívás, női frivolitás, csábítás - egyszóval tetszeni vágyás. Ha most anyáink meg mernének szólalni, akkor elég nekik csak annyit felelni, hogy az ő miniszoknyájuk alig-alig takart el abból a bizonyos sejhajból, amit tornáztatni kéne, hogy formás maradjon.

Várakozással teli éjszaka

Gyerekviselkedés megfigyeléseim azt támasztják alá, hogy az ajándékozás nem feltétlenül tanult dolog, hanem sokkal inkább belső igény, ösztön. Viszonzás. Kölcsönösség. Egyensúly.
Sohasem tanítottuk a gyerekeket arra, hogy adjanak az ajándékokért cserébe bármit is a Mikulásnak vagy az Angyalnak. Ők maguktól ezt mégis mindig megteszik: igaz nem kekszet és tejet tesznek ki, hanem rajzolnak, vagy kicsi kedvességeket készítenek ki (én meg éjszaka alig bírok aludni az izgatottságtól, nehogy elfelejtsem az összeset begyűjteni....).

És amikor még a főrendezőt is meglepik: reggeli üzenet Norvégiából a telefonomon a Mikulástól, miszerint a fenti mosógépbe érdemes lenne belenéznem. Gyereköröm felnőtt testben is.

Csodálattal töltenek el a kamaszok - bennük látom azt a föld alatti változást, amiből bármi és minden lehetséges. Az előkészület egy másik jövő felé. Vajúdás és csírázás egyszerre: gyökérkialakítás, szárba szökkenés és köldökzsinór elvágás. Határhibridizáció.

A fenti kép első ránézésre anyuka tüncibünci szíve csücske nagylánya teljesíti gyermeki és testvéri feladatainak egyikét: megfesti a faangyal arcát.
Közbevetésként elárulom, hogy nálunk markáns szabály az, hogy legkésőbb ebédre fel kell öltözni - értik és tudják (azaz nem üres szülői tekintély-elfogadásról, hanem megértett és belátott tudásról lenne szó), hogy miért ez a kulturális elvárás nemcsak felénk, hanem önmaguk felé is (szerintem elég, ha csak a test- és evéskultúra jelentésére és jelentőségére utalok).

Ha alaposabban megnézzük: ezen az ebéd után lopva készült képen, ezen a leányon bizony pizsamanadrág van, amit még a szigorú anyai tekintet sem vett észre evés közben, hiszen az asztalnál ülve csak a csinos blúzt láttam (és persze az már szinte mellékes, hogy kisdrágám itt éppen az én kedvenc kabátomban ücsörög, és persze párnát sem tett a hideg lépcsőre....).
Na, ezt szeretem leginkább ebben a korosztályban: ezeket az apró nüanszokat, amivel egyrészt kifejezik, hogy önálló véleményük is van, másrészt pedig úgy csúsznak át a rendszeren, hogy észre sem veszi először az ember. Diszkrét báj, ugye?

A rénszarvas még vissza van....