Ma anyu talált a hűtőben egy 150 éves élesztődarabot. Megkért, hogy gyúrjak buktát. Vagyis, hogy gyúrjak kelt tésztát, aztán majd meglátjuk mi lesz belőle.

Már a kovász is nagyon nehezen akart feléledni. Aztán amikor végre megdagadt, gyúrtam, gyúrtam, beraktam a kelesztőbe. És nem történt semmi. Közben megebédeltünk, apuval barkácsoltunk, de a tészta még mindig nem dobta le a tetőt. Anyu gondolta utolsó esélyt kap, és feltette a kályha tetejére. Ez megtette a hatását, végre megdagadt.
Ekkor szabad kezet kaptam anyutól, azt mondta, azt csinálok belőle amit akarok. Az órák óta tartó kínlódás, hogy elég jó tésztánk legyen, elvette a kedvem, hogy újabb fél órát töltsek azzal, hogy egyenként lekvározott buktácskákat hajtogassak. Így elsodortam, megkentem szilvalekvárral és megszórtam kakaóval. Föltekertem, és vastag csigákat vágtam. Szorosan megraktam vele egy tepsit, és még kicsit kelni hagytam a langyos sütőben.
Ismételten nem történt semmi. Ekkor ráadtuk a meleget. Szerettünk volna már visszaindulni Pécsre, de a csigák igen lassan akartak megsülni. Ott gugorásztunk a sütő előtt.

Aztán a forró tésztából csomagolt anyu. Elköszöntünk tőlük és elindultunk. Az első faluig sem jutottunk, amikorra a gyerekek már két pofára tömték magukba a forró édességet. A csoda, ha sokára is, de megtörtént, és rajtam újra úrrá lett az a buja életöröm, amit mindig érzek, ha kelt tésztát készítek.

Ahogyan azt már korábban is mondtam:
A kelt tészta minden sütemény ősanyja.
A piskóta, vagy a kevert tészták a sütemények arisztokratái. Kényesek (nem nyitogatod a sütőajtaját, nem leskelődsz). A linzerek a polgárság. Egyaránt töltheted gyümölccsel, zöldséggel, mindenhogyan finom.
De a teremtés, az maga a kelt tészta. Az alapesszenciákból (liszt, só, cukor, tej és élesztő) teremtesz új életet. Ahogy gyúrod, a ragacsos "sár" átváltozik épp-egésszé. A lisztezett gyúrótáblán cipó formálódik. Pont olyan mint a nagymamám melle volt. Hófehér, kerek és puha. És ahogy megkel! Egyszerűen életre kel!

Korábban elkövettem azt a hibát, hogy rémmodernül a kenyérsütőbe szórtam az alapanyagokat, és megdagasztattam a masinával. Szép és tiszta munka volt. Nőtársaim! Ne adjuk ki a kezünkből a teremtés képességét! Legyünk könyékig lisztesek és ragacsosak, de élvezzük a csodát (játszunk istent), gyúrjunk porból és sárból életet!

Miközben rendezgettem a komód hatalmas fiókját, egyéb kincsek mellett megtaláltam déd- vagy nagyanyám „Nők Lapját”. A neve Magyar Úriasszonyok Lapja, és kamasz koromban végigolvastam valamennyit. Nem is csoda, mindegyik egy remekmű egy régvolt időből.

Kezdem ott, hogy minden lap elején fotóval egy neves női előfizető, vagy gyermekének képe van. Az 1932. január 10-ein például Somfay Margit írónő szerepel, az 1930. december 10-ein báró Sztojanovics Mici gyermekei: Tamás, Mihály és Béla, 1931. szeptember 1-jei napon pedig a gyermek Gróf Széchenyi Mihály. A lap ezzel elég elegánsan reklámozta előfizetői körét, amelyhez nyilván akarni tartoztak anno az emberek.

Aztán rengeteg cikk, novella van itt a kor íróitól. Kábé a Nyugat c. folyóirat színvonalát tessék elképzelni.

De ezek eltörpülnek így közel 100 év távlatából az alábbi ínyencségek mellett:

Mert vannak benne kérem bonbonnierek férfiaknak. Például: A nő soha nem öregszik meg . Legfeljebb alkalmazkodik a férfi korához.
És a nőknek: Hű asszony az, akiről még az elbocsátott cselédje sem tud rosszat mondani.
Ezekkel kérem bármilyen vacsora közben lehet szellemeskedni. Merthogy a társaságbeli viselkedés magában foglalta nemcsak a kulináris élvezetek biztosítását, de a szellemesség művelését is. Észrevételezendő, hogy bár rengeteg ilyen kis viccelődést tartalmazott a lap, egyetlen sem volt cinikus, bántó, a másikat leszóló.

Egyébként a társadalmi érintkezés illendő szabályairól rendszeresen kapunk kioktatást, de van itt lakberendezésről, a jó férj ismérveiről szóló szösszenet is dögivel. Ja és pár kotta, ha az ember lányának társaságban zongorázni támadna kedve.

Pletyka rovat is volt, a szerkesztő a híreket három csoportra osztotta: kinevezésekre, eljegyzési hírekre és nyaralási hírekre. Ez utóbbiból példa: Szita Jánosné a Margitszigeten, Suskoff Ilona Szentgyörgypusztán, dr. Homolka Béláné orvos-ezredes neje pedig Mezőkovácsházán élvezi a csodálatos szépségű ősz csöndes örömeit. Rejtély, hogy ennek akkoriban miért volt hír értéke.

Tartalmaz továbbá recepteket különböző társadalmi rang szerinti konyhákhoz.
Polgárasszonyoknak hétfőre például a menü: Húsleves csigatésztával, velőscsont főtt céklamártással, pirított tarhonyával, csőrege.
Az egyszerű étlap ellenben: Paradicsomleves, majd káposztáskocka. Szomorúan állapítottam meg, hogy a konyhám az egyszerű étlapot sem üti meg általában.

A receptekkel sem marad adós a lap, tartalmazza azt is természetesen.
Külön vannak receptek lekvárokra, befőttekre, levesekre, főételekre és természetesen tésztákra. Csak néhány példa befőttekre: narancs-almával, szilva ecettel, tök rummal, barack rummal, birsalma ecetben, szilva mandulával.

Ehhez kapcsolódóan az alábbiakat írja a szerkesztő Özv. Zeti Józsefnének a lap üzenetei között: „Kedves Nagyságos Asszonyunk, régi kedves előfizetőnk, aki nemcsak figyelemmel kíséri háztartási rovatunkat és receptjeinket, de ki is próbálja, azon kívánságának adott kifejezést, hogy szeretné, ha Nagyságos Asszonytól kérnénk még recepteket. E kedves, szép elismerésről tanúskodó óhajtást, midőn a magunk kérésével ezúton továbbítjuk Nagyságos Asszonyhoz, reméljük, hogy nem nélkülözzük sokáig receptjei hiányát.” Nem mondom, hogy elsőre értettem, miről szól ez a mondathalmaz, de szerintem a néni felháborodott, hogy újabban nem kérnek tőle recepteket, és most ezért kérnek tőle. De eszem a zúzájukat, hogy milyen szép nyelvezettel!

Megtudhatjuk a lapból azt is, hogy hogyan szépülhetünk. Orra körüli mitesszerek ellen írasson 5%-os kénes kenőcsöt. Nappal kénpúdert használjon.
Vagy: A Komol hajfestékkel festett haj szebb és természetesebb, mint az eredeti. Hovatovább: A természet diadala az egészséges haj, melyhez hozzásegít a nyírfahajvíz. És végül: Önt és bámulóját boldoggá teszi: Használjon Khasana ajakrúzst és arcpírt! De volt is cikk arról is, hogy: Hölgy legyező nélkül olyan, mint a férfi kard nélkül.

Mint látható, a hirdetések akkor is hozzájárultak a lap fenntartásához. De ezekből tudtam meg például, hogy a Gondos háziasszony fiókjából nem hiányozhat a Háztartási számadónaptár. Vagy: A takarékos nők nem Pesten vásárolnak! Ez egyébként igaz, de gondolom a hirdető Budára gondolt, és jelentem az sem olcsó. De hirdeti magát egy leánynevelő iskola is: Bauer Úrileány Otthon, központi fűtés, állandó meleg víz és olcsó árak várják az érdeklődőt! Na ezen elméláztam, hogy mit csinálhat egy egyedülálló úrilány Pesten a Józsefvárosban.

Viccekben sem volt hiány: A férj szemrehányóan mondja a feleségének: - De Emma, hát egészen elfelejtetted, hogy ma van a születésnapom? Mire a feleség: - Ugyan Béla, dehogy felejtettem el. Nem látod, hogy új kalap van rajtam?

És a divat! Csak még néhány fotó:

Mindenesetre e lapok újbóli átolvasását követően mélységesen elszégyelltem magam. Azt hiszem nem kaptam kellő nevelést ahhoz, hogy úrilánynak, vagy koromhoz most már illően Nagyságos Asszonynak tartsam magam.

Lassan két, lassan már három hete, hogy igazi falusi meghívásban lehetett részem a Gyenis tanyán Andinál és Lacinál, no nem teára, hanem kakasvágásra.

Lassan fogtam neki a kakasvágást megírni, mert sok kérdést felvető, napjainkban problematikussá, olykor a kiélesedésig menően nehéz kérdésköröket implikál.
Lassan felülírja bennem a gyerekkori élményeket: már írtam róla egy helyütt, hogy mindenmindent szerettem dédanyámban, kivéve azt, amikor reggel megkérdezte, hogy najány, melyiket együk ebédre? Andival sokat beszélgettünk a régiek és maiak teljesen más viszonyáról nemcsak a háztáji és haszonállatokhoz, hanem a természethez, az ételhez, az éhséghez, egyszóval a táplálkozáshoz.
Családom minden tagja élvezettel cuppogatta, ropogtatta a porcogókat, a nővérem és apukám versenyt licitáltak a kakastaréjra és a disznónyelvre, teljesen természetes volt a velős vagy véres rántotta és a tüdőleves. Soha nem ettem meg ezeket - nevetve renitensnek, idegennek tituláltak, de elfogadták. Tésztás gyerek.
Dédanyám kakas- vagy tyúkvágásából csak annyi maradt meg az emlékeimben, hogy éreztek valamit az állatok, féltek tőle, mikor bement közéjük a késével és kis fehér zománcos edénykéjével, úgy járkált, mintha semmi dolga nem lenne, aztán zsuppsz, megragadott egyet és már nyisszantott is, az állat nyaka alá tartva az edénykéjét. Fröcsögés. Utána már rutinos-ritmusos serénykedés. Az egész délelőtti góréban való játszás után finom volt a rántott csirke.

Az időben odakészített forrázóvíz

Andiéknak fontosak az állatok, nemcsak a jó életük, hanem a jó haláluk is. Nyugalmas természetesség - így tudnám azt a hangulatot a leginkább megnevezni, amiben náluk részem lehetett. Nyugodt magabiztosság, természetesen használt tudás. Én csak kérdeztem és kérdeztem, ők pedig válaszoltak:

Általában a téli időszakra erősödnek meg úgy a tavasztól nevelt fiatal kakasok, hogy nem várhat tovább a levágásuk, mert ilyenkorra már annyira ivarérettek, hogy egymással folyamatosan rivalizálnak (bántják és csipdesik egymást) és a tyúkokat molesztálják. Ez az az idő, amikor már elég méretesek ahhoz, hogy kiadósak legyenek.

Reggel a kiválasztott kakasokat egy kis helyre különzárjuk, hogy minél kevesebb stresszt jelentsen számukra a vágás előtti megfogás. A madarak és az emberek között nincsen olyan jellegű testi kontaktus, mint pl. kutya, macska, ló esetén kialakítható, ezért idegen tőlük, ha a kezünkkel meg akarjuk fogni. Ha a megszokott napi etetésüket végezzük, akkor szívesen vannak a közvetlen közelünkben, mert egyrészt etetjük őket, másrészt pedig nem akarunk hozzájuk érni, ez esetben tiszteletben tartjuk a komfortzónájukat. Miután a kiválasztott szárnyasunkat megfogtuk, a többiektől látótávolságon kívül megyünk, ahol elkezdődhet a vágás.

A pontos vágás érdekében (ott vágjuk, annál az érnél, ahol a leggyorsabban vérzik el az állat), másrészt pedig a vér tisztán felfogása érdekében (amit később nagyon finom hagymás vérként lehet elfogyasztani) az állat nyakán pár tollat eltávolítunk.

A végzetes metszés előtt egy kézrevaló bottal tarkón ütjük a kakast (nyúlvágásnál használt rutinból vettük át), ezzel tulajdonképpen elkábítjuk, így nem érzi a vágás fájdalmát, valamint nekünk is könnyebb, hiszen nem ugrál a kezünkben, amíg kivérzik (a szív akkor áll le, amikor már elvérzett). Judittal már többször beszélgettünk arról, hogy elődeink máshogyan viszonyultak a jószághoz: nem minden esetben volt szempont az állat érdeke.

Egy zsák sarkát kivágtuk, hogy a nyíláson éppen kiférjen az állat feje, ebbe belehúzva könnyedébben és biztonságosabban a két térdünk közé tudjuk fogni. Így egyedül is boldogulunk, nem kell segítő kéz az állat testének megtartásához.

Azért fordulok el, nehogy rám fröccsenjen a forró víz, mert forrázáskor előfordulhat, hogy a szárnyával még csap egyet.

Fontos a forrázóvíz megfelelő hőmérséklete: ha túlhevítjük (forró legyen a víz, de nem loboghat), akkor szakadhat a szárnyas bőre, ha pedig nem elég meleg, akkor nehezen engedi a tollát.

Amikor kiemeljük a forró vízből, akkor gyorsan kell serénykedni, mert a láb bőre és a körmök, valamint a nagy tollak ilyenkor engednek könnyen. Ha elkésünk, küszködhetünk.

Az alapos tollazás után visszamaradó hajszáltollacskáktól pörköléssel tudunk megszabadulni.

A bontást én a combok leválasztásával kezdem. Ilyenkor szépen kirajzolódik a végbélnyílás körül lerakódott aranysárga zsír. Ez a háztáji tartás ajándéka.

A combok és szárnyak óvatos (úgy választom el az ízületek és csontok mentén, hogy ne vágjak bele a hasüregbe) eltávolítása után kezdhetjük a még óvatosabb belezést: a kloákánál és a bordák mentén felnyitjuk a hasüreget. A kezünkkel a bordák belső felületén tudjuk elválasztani - a hártyákat leszakítva - a beleket sérülés nélkül. Ha megsértjük a belet, a nemkívánatos béltartalom érintkezik az ebédünkkel. A még rosszabb esetben az epehólyag megsértésével zöld és keserű is lesz.

Mielőtt kidobnánk a beleket, leválasztjuk az ehető részeket: máj, szív, zúza, esetleg herék.

A máj leválasztása igényli a legnagyobb figyelmet, mivel közvetlenül mellette - sokszor tényleg elbújva - található az epehólyag (sötétzöld, hosszúkás hólyag).

Zúzabontás.

A zúza a madaraknál az emésztést segítendő apró kavicsokkal van tele. De szerencsére ezt a tartalmat egy könnyen leválasztható hártya veszi körül. A zúza egyik oldalát bemetszve és kagylószerűen szétnyitva könnyen kifordíthatjuk a tartalmát. Megmarad a színtiszta finom hús.

A zsírját apróra vágva kisütöm és úgy használom fel.

Hasznosítás szerint különböző csomagokat készítek, felcímkézve kerülnek a mélyhűtőbe.

Egy kakasvágásból a kutyák is jóllaknak: a bél, fej, püspökfalat, láb, szárnyvég az ő tányérjukba kerül.

Emlékszem, amikor egy idős néni adott a kezembe egy előre megrajzolt, hímezhető abroszt, hogy díszítsem ki. Azt sem tudtam, mi fán terem ez az egész hímzés-kézimunka dolog. Valahogy 12 évesen ez a világ nem fogott meg. Nem is kezdtem bele, udvariasan visszaadtam az asztalterítőt. Nem értettem, mi a jó ebben. Kislányként anyukám megtanított állítólag kötni, ma fogalmam sincs, hogy kell a kötőtűket forgatni a fonal körül.

Sok évvel később kezdtem saját készítésű ékszerek gyártásába, szerettem rajzolni, néhány egyszerű „kézműves” dolgot csináltam, de nem is sejtettem, hogy kb. 30 éves korom körül majd teljesen beleveszek a tűhímzés/tűfestés világába, varrógépet veszek, elkezdek nemezelni. Valahogy mindegyiknél azt éreztem, hogy ez megy nekem. Hiszen én tudok hímezni! Képes vagyok nyuszit, mackót varrni, a nemezelés első alkalmával nem hitték el, hogy még nem volt gyapjú és szappan egyszerre a kezemben. Azt hiszem, ez az egész jött velem. Hoztam magammal az ősök tudását, hiszen volt kitől örökölni. Mamó kötött, még akár a kórházban is, és egy mellénnyel várt engem látogatásunkkor. Mama varrónő volt, tudom, hogy ha leülök a géphez, most is vezeti a kezeimet. Tudott horgolni, rengeteget kézimunkáztak esténként, ahogy anno mesélték. Három nő a családban, dédanyám, nagymamám és húga elkezdtek egy hatalmas abroszt azsúrozni (bárcsak leülhettem volna közéjük!), közben beszélgettek, nevettek, pihentek. És ez a lényeg. Ezért csinálták ezt a nők évszázadokon át.
Látok magam előtt mondjuk egy vidéki kastélyt Angliában, Jane Austen korában, ahol a hölgyek leültek együtt a szalonban, elővették a hímzőkereteket, pattogott a tűz a kandallóban, és mindeközben gondolatban kiházasították a fél megyét. Vagy hallom a falusi asszonyok énekét itthon, amikor régen összegyűltek kihímezni egy menyasszonyi fátylat. Ők tudták, hogyan kell élni. Tudták, hogy kézimunkázás közben akár a világot is megválthatják, vagy egyszerűen csak jól érezhetik magukat. Együtt. Kár, hogy ez mára szinte teljesen kihalt.

A könyvből, ami elindított engem is, még semmit nem varrtam. A szalaghímzést, ami először ámulatba ejtett az interneten keresztül, soha nem próbáltam ki. A keresztszemes öltésekbe is belekóstoltam, nem is lenne vele gondom, de számolni kell, az pedig nem az én világom.

Végül kikötöttem a tűfestés (needlepainting) technikájánál, ami tényleg teljesen kikapcsol. Itt megszűnik a világ körülöttem, észrevétlenül suhannak el akár órák is, miközben virágok születnek meg a vásznon. Ráadásul így szívem egy másik csücske is örülhet a növényeken keresztül, hiszen egy részem kertész lett. Festékkel festeni soha nem szerettem, talán mert nem is tudtam. De hímzőfonalakkal árnyalni, mélységet adni a képnek, ez teljesen elvarázsol. Szeretem begyűjteni a szükséges színű fonalakat, imádom a kialakult színsorokat a gyerekkori játékbőröndömben, ahol tartom őket. Muszáj lesz vennem egy asztali rámatartó állványt, mert néha két kéz már nem elég. Szeretnék majd egy szögletes, nagyobb hímzőkeretet is állvánnyal, amihez odaülök, mellettem egy csésze kávé vagy tea, könyvek és növények. Sok-sok növény. Halk zene szól vagy éppen hangosan énekelek, jó meleg van, egy részletes botanikai illusztrációt rajzolok, majd hímzek ki és közben lubickolok a világban, ami rólam szól.

Balázs legutóbbi egyik cikke (Egyszer lesz, hol nem lesz: művészet az ember után), és egy korábbi cikk (Erdész Fanni: Vissza a jövőbe) is utalt arra, hogy talán az emberiség fenntartható fejlődésének útja egyfajta visszalépés lesz akképpen, hogy visszafogjuk fogyasztásunkat, belátjuk káros szokásainkat, és önmérséklés útján leadunk igényeinkből. Akár visszalépés 200 évvel a múltba.

Vissza a jövőbe

Erre egyszer már nekiláttam írni egy cikket, de aztán abbahagytam, elszégyelltem magam. Volt már ugyanis, hogy egy borocska mellett felmerült a kérdés, hogy ki melyik korban élne legszívesebben, és csípőből azt válaszoltam, hogy egy nappal sem a mosógép feltalálása előtt, és ezt a mai napig fenntartom. Ha az emberiség úgy dönt, hogy kihúzza a dugót, én azok között leszek, aki a mosógép és a KÉZ közé veti magát.

Szerintem a közeljövőben (de az csak eufemizmus, igazából soha) ne számítsunk arra, hogy az ember lead majd az igényeiből. Előbb halunk ki, mint hogy önként és dalolva visszalépjünk 200 évet a múltba.

Egyrészről ne áltassuk magunkat: mi itt a világ fejlettebb részén sokkal jobban, tovább és rossz szokásaink ellenére is szebben élünk, mint eleink, köszönhetően a gyógyszereknek, a fejlett technológiának, a demokráciának, a vízellátásnak, az áramnak, a gépeknek, és még az atombombának is. Gyerekeink nem halnak meg járványban, öt gyermekem közül 95%, hogy 5 megéri a felnőttkort, sőt élete hossza is veri a 70-et biztosan. Élelmünk is van, és az éhenhalás mint rém közvetlenül nem fenyeget. Nem úgy néz ki, hogy háború lenne mostanság, vagy ha igen, ne tudnánk menekülni előle valahova. A klímával kapcsolatos veszélyek pedig (vízszint emelkedés, hőség, száradás) valahogy túl vannak az ingerküszöbön még mindig. Persze szép dolog a világtól elbújva élni, de ha beteg lesz a gyerekem jó ha van kocsi és szaladhatok az árammal, gyógyszerrel, vegyszerekkel, gépekkel ellátott kórházba, és akinek 8 órás munkája van, és hiányzik belőle az önmegvalósítás igénye, annak pontosan megfelel a mirelit zöldborsó, és a bontott csirke és örül, ha van mosógépe. Mit köszönhetünk a Rómaiaknak? Például, hogy most itthon melegben, gyermekeim körében, világítás és áram mellett írhatok egy cikket.

A világ másik nagyobb fele pedig... mégis miről mondana le, amikor nekik az az álom, amiben mi élünk?

Szóval, ha tippelnem kellene a világ fejlődésére - és itt most egy lehetséges forgatókönyv következik -, én arra fogadnék, hogy önként és dalolva visszalépni nem fogunk mi sohasem. Ellenben lehetséges, hogy a mesterséges intelligencia és a technológiai fejlődés majd megoldja minden problémánkat, mert egyszerűen egyesíti a rólunk felhalmozott információkat és átlép felettünk. És nem azért, mert a gép öntudatra ébred, hanem mert a betáplált információk magukban hordozzák minden problémánk megoldását, csak mi az emberi képességeink, érzéseink, érdekeink miatt azokat nem látjuk, vagy nem vagyunk képesek alkalmazni. Például mindenki tudja, hogy ha a világ rendelkezésére álló élelmiszert, vizet, pénzt egyenlően szétosztanánk, akkor azzal megoldódhatna a harmadik világ legtöbb problémája, és hosszú távon mi is jól járnánk, hiszen azt is kimutatták kutatások, hogy a nemzeti boldogtalanság párhuzamosa nő azzal, hogy nő az olló a legszegényebbek és a leggazdagabbak között. De önként soha nem fogunk lemondani javainkról. Ellenben egy számítógép, amely kezeli a pénzügyeinket és rendelkezik ezer olyan infóval mely szerint ez lenne a megoldás, az mechanikusan megoldhatná ezen kérdést kb. 1 perc alatt. Szerintem az alapjövedelem kérdése a hozzá kapcsolt erkölcsi tanítások miatt elfogadhatatlan csak, egy számítógép e kérdéssel egyáltalán nem lacafacázna annyit. Nyilván sarkítok, de lehetne fejlődésünk útja majd ez is. Vagy például veszélyesen nő a széndioxid-kibocsájtás mennyisége majd 30 év múlva, erre egy reggel arra ébredünk, hogy az okosházunk klímája nem indul, és az A-K tartományú rendszámmal rendelkező kocsinkat is fújhatjuk, vitethetjük munkába magunkat a szomszéddal.

Igen, e kérdés felveti majd a szabadsághoz fűződő viszonyunk kérdését. De persze az is elgondolkoztató, hogy az eddigi történelmünk fényében jól éltünk-e azzal, boldogabbak lettünk-e általa.

Addig is a válasz a világmindenség minden kérdésére a 42. Ne essetek pánikba!

Két napja kaptam meg az amúgy mindig várt postaládás levelemet, egy részletet elkértem belőle Fannitól:

Elővettem az albumokat, amelyeket kölcsön kaptam Tőled, már több mint egy éve. Belelapoztam a Moments in Eden címűbe és annyira megfogott, hogy a fotók olyanok, mint valami németalföldi festmények a 18. századból! Gyönyörűek, pedig nem megszokott fényviszonyok között készültek, nincsenek a növények úgymond "fénybe mártva". Talán lenne is valamilyen meghatározhatatlan komor hangulatuk ettől, de mégsem, mert annyira átsüt a növények valódisága, szépsége. Azt érzem, hogy a kamera mögötti szem értőn néz ezekre a részletekre. Olyan, mintha egy történet egy képkockáját látnánk kimerevítve az időben, mint egy filmkocka. Nagyon szépek.

Moments in Eden.
Garden Photographs by Richard Brown

A másik, a The Painted Garden meg elmélyülésre késztet, legeltetem a szemem az egyes részleteken és azok leírása, értelmezése szintén sokat jelent, kontextusba helyezi a képeket, amelyek részleteit nem feltétlenül érteném magamtól. Ezt is nagyon élvezem. Egyáltalán, azt veszem észre, hogy hihetetlen nagy igényem van a szépre. Én is megkaptam a Rizsporos hétköznapok c. albumot karácsonyra (talán az Angyal meghallotta azt az egyetlen sóhajtást, hogy milyen jó is lenne ebbe belelapozni, mielőtt elküldöm Ellendre... ) és ott írja a szerző az előszóban, hogy a fő célja a könyvnek a gyönyörködtetés, hiszen olyan nagy vágyunk van a szépre a mai világban, amikor nem olyan tárgyakkal vagyunk alapvetően körülvéve, amelyek a szépségükről volnának híresek.

Budai Lotti: Rizsporos hétköznapok
Női divat- és hálószobatitkok a 18-19. századból

Ha kötelező olvasmány, akkor ilyeneket kérek. Még. Sokat. Köszönöm, Judit!
Régen volt rám könyv ekkora hatással. Talán azért is, mert régen olvastam ennyit, ilyen rövid időn belül. Elhanyagoltam a könyveket, amióta anya lettem, pedig nagyon szerettem mindig is őket. Nem csak az olvasást, de magát a könyvet is. Az e-book soha nem vonzott. Soha nem értettem, hogy egy ilyen praktikus, kis helyen elférő, könnyű valami hogy lehet jó, hiszen nem lehet lapozni és nincs könyvszaga.

A trilógia (Sandra Gulland: Napóleon menyasszonya; Napóleon felesége; Adieu, Napóleon!) utolsó kötetének utolsó nagy fejezete van már csak vissza. Nem akarom, hogy vége legyen! Izgalmas, magával ragadó történet egy kreol nőről, akiből egyszer csak Franciaország császárnéja lesz. Belecsöppenünk egy világba, ami ma már teljesen elképzelhetetlennek tűnik. Selyempapucsok télen, hideg kastélyok, bálok, hatlovas hintók, szolgák százai, háborúk, hetekig tartó utazások Európán belül lovaskocsikkal… Életek történetei összefonódva egy regényben, ami 10 éven át íródott fennmaradt levelek, dokumentumok és egy napló alapján.
Erőt, magabiztosságot, hitet kaptam Joséphine-től, akinek élete, hozzáállása példa lehet mindannyiunk számára. Nem azért, mert gazdag lett. Nem azért, mert császárné lett. Hanem mert mindezt úgy tette, hogy azt tanítani kellene. Történelem. Nagy francia forradalom. Napóleon. Az iskolában arról nem is volt szó, hogy ennek a hatalmas embernek - akiről mindig csak azt emelik ki, hogy alacsony volt - felesége is lett volna. Azt sem mondták el, hogy pl. nagyrészt Napóleonnak köszönhető az egyiptológia tudománya. Rengeteg érdekes tény derül ki a regény során, amitől a történelem óra sokkal szerethetőbb lett volna, és biztosan több dologra emlékeznék még most is. Nálunk csak a királyok, csaták, dátumok voltak fontosak.
De persze I. Napóleon császár mögött is – mint minden nagy ember mögött - ott állt jóban, rosszban egy fantasztikus asszony, Joséphine, aki nélkül talán nem is érte volna el mindazt, ami a nevéhez köthető. Olyan mesebelinek tűnnek ezek a dolgok. Viszont egy napló tele személyes gondolatokkal, érzelmekkel mindezt az orrunk elé teszi le. Érzem a levendula illatát (Joséphine kedvence volt), a citrom aromáját (Napóleon illata), szinte látom a sok rizsport a levegőben szállni a parókák után.

Egyszer olvastam egy mondatot, amit aztán egy párnára is ráhímeztem: „Mindig viseld a láthatatlan koronád!” Olyan egyszerűnek hangzik, mégis mennyi minden van benne! Hiszen attól, mert nem vagyok királyné (nem is szeretnék az lenni), attól még az önmagamhoz, mint NŐ-höz való hozzáállásom ugyanaz kell, hogy legyen. Azon vagyok, hogy érezzem a korona súlyát a fejemen. Hogy képes legyek kihozni nőiességem legjavát első sorban önmagam előtt. Nagyon fontosnak érzem ezt, mert a házasságom, az emberi kapcsolataim, a lányommal való viszonyom múlik rajta. Mennyi mindent kell még megtanítani Ötévesemnek! A párna a hímzéssel már az ő szobájában van.
(…)
Befejeztem. Sírtam, amikor el kellett válniuk, és sírtam, amikor meghalt. „De a vérvonala tovább él…” Valóban letehetetlen könyv. Az üzenetét sem szabad letenni többé! Mindenkiben ott él a királynő, engedjük meg magunknak! Ez nem azt jelenti, hogy 800 (!) fős udvartartásra van szükség. Azt sem, hogy 4 szolga kelljen ahhoz, hogy egyik szobából a másikba átmenjen az ember. Azt sem, hogy drága ruhákban, gyémántokban pompázzunk. Az önmagunkba vetett hitet jelenti. Azt, hogy emelt fővel, őszintén nézzünk szembe a világgal. Ettől még a tartásunk is megváltozik. Így a kötelességtudathoz kitartás párosul, a nehéz helyzetekhez valahonnan erő érkezik. Mindezt megbolondítja egy csipetnyi elegancia és ott áll egy királynő. Ja, hogy ehhez kell egy király is, aki igazi királynőként bánik az ember lányával? Lehet. Sok minden valóban könnyebb egy királlyal az oldalunkon. De ahhoz, hogy reggel a tükörben korona nélkül is lássam magamban a királynőt, ahhoz Neki semmi köze. Ahhoz, hogy odafigyeljek az étkezésemre, a ruhámra, a hajamra, ahhoz Ő nem kell. Ő akkor bánik velem koronásként, ha már így jelenek meg előtte. Ha önmagamat királynőkét élem meg, akkor mások is így látnak engem. És akkor jön majd a tenyerén hordás, a virág, az udvariasság, az előre engedés, a kabát fel/lesegítése, mert Ő is elhiszi, hogy királynő vagyok.
Megyek is. Fel kell tennem a koronámat!

Mindig viseld a láthatatlan koronád!

Jónásnak eddig még nem írtam szülinapi bejegyzést - egyrészt mert vasárnapi hangjai magukért beszélnek, másrészt pedig azért, mert....

Az egész házunkat betölti zeneisége - képletesen és a valóságban is. Hallást kapott. Zenei nyelven beszél.
Megfogalmazni azt, hogy milyen ezt anyailag átélni? Megpróbálom - a legőszintébben.

Napról napra rácsodálkozás, hogy jé, micsoda kis lénység ez itt.... Gyönyörködés abban, ahogyan ül a zongora előtt és csak játszik, és csak fejlődik.... Megbocsátása mindannak, ami nehéz vele....

Még az arca is megváltozik, az egész lénye a koncentrált ellazultság állapotában (tudom, látszólag ellentmondásos kifejezés, de mit tegyek, ha egyszerűen ennyire bonyolult!!!).

A fejlődést (azt hiszem bármilyen jellegűt) olyan változásként tudnám leírni, aminek során a kibontakozási irányok és egyensúlyok egyre magasabb minőséget érnek el. Terelgetés.... Mutogatás.... Felelősség.... Emberismeret.... Gyerekismeret.... Jónásismeret.... Eltalálni a pillanatot, amikor bedobható először egy Hauser, utána pedig egy Philip Glass....

Elkapni a percet, amikor megmutatom neki Ani újabb csodálatos fotóit - látni, ahogyan dolgozik benne a kép és aztán az ő hangjaival: egy-két leütés, dudorászás és mehet a felvétel. Varázslat. Ajándék. Anival beszélve bőgés a telefonban: tulajdonképpen ők ketten együtt dolgoznak, hatnak egymásra, adnak egymásnak, kifejezik egymást. Mamma donna érzés, hogy egyikük a fiam, a másikuk a barátom. Kötöm a szálakat. Közvetítek.

És ilyenkor tényleg semmivé válik, hogy a botmixeremmel nyírt füvet (cserébe letette télire az egyik parcellát: azaz kigazolta és lemulcsozta), hogy nagyképűen el akarta zavarni vmelyik testvérét a zongorától (cserébe ő készítette a vacsorát), hogy szándékosan megdobta egy jókora fadarabbal a bátyját (cserébe egy hétre való fát felhasogatott a rönkhasítóval), hogy mindenféle rondákat vágott a fejemhez, amikor nem engedtem meg neki, hogy a hétköznapi felolvasás helyett filmet nézhessen (cserébe másnap egész este ő mesélt Jolinak).

Hát kérem, mi így vagyunk....
Boldog születésnapot Jónás!

Javított kiadásaink a gyerekeink.... /!/?

Női érés - Fanninál én még előrébb megyek: nővé kellett előbb ahhoz válni, hogy már a női érését élhesse az ember.
Nővé szerintem a mi korosztályunkat nem nagyon nevelték: koedukált uniszex. Ha tovább megyek a játékban Fannival és Zitával, akkor kezdhetem akár az óvodai egyen pöttyös nadrágnál is. Mindenkin, lányokon és fiúkon kötelezően pöttyös nadrág.... Miért????..... Mindenkin, lányokon és fiúkon kötelezően? (csak nehogy már írott!?, ebben az esetben felmentés az íratlanság, amit ugye társadalmi nyomásként szokás manapság leírni) lábosfrizura. Nem tudom, mi menti fel őket jobban: hogy csak ilyet tudtak, vagy az, hogy ilyet akartak.... Mindenki egyforma. De tényleg! A testtartás beállítottan kényszeredett akar lenni, csak az arc beszél - már amennyire mer.
Mindig ámultam a hosszú hajú lányokat. Elérhetetlennek tűnő nőiség volt az akkor - egy érthetetlen, vágyott világ, ami csak a mesékben létezett (és dédanyám kendője alatt, de erről a vágy- és példakép szerepről már többször írtam, írunk).
Lányaink óvodai képei szerencsére már nem egyenruhásak, hanem ünneplősek. Változatos gyerekek, egyedi megjelenéssel, ízléses frizurákkal. Hosszú vagy rövid haj, nem számít, már egyéniségeket kezd tükrözni, kibontakozásokat, amik ígérnek és amik már kicsiként is megelőlegezik a jövőt.
Nem tudom, ti mennyire emlékeztek arra a szlogenre (szívesen folytatott korosztályi női diskurzusokban ez rendszeresen visszatérő kínos önröhögés tárgya), hogy a gyerekek haját azért kell rövidre nyírni, hogy erősödjön, vagy mert az olyan könnyen kezelhető, praktikus. Jaj, anyáink tényleg hittek benne? Anya?!

Bölcsődei csoportkép - nem, nem mondom meg, hogy én melyik vagyok, a mondanivaló tekintetében elég csak az első sort jól megszemlélni. Innen indulva egész jól alakultam.... Remélem jobb lett az eredmény, mint az várható lett volna....
Ha szüleim azon merengenének, hogy hogyan és miért is lettem én (az ő szemükben) ilyen furcsán alternatív - otthonhívő - hosszúhajú, szoknyában járó női személy, megnyugtatásukra, azt hiszem elég csak annyit jelezni, hogy nem ők tehetnek róla, egyszerűen így alakult: 1. anyukámat háromszor sírtam vissza a munkahelyéről, mikor három évesen be merészelt tenni engem a bölcsődébe, 2. apukámtól iskoláskoromtól fogva azt hallom, hogy na mi a helyzet az ostobában? (azt hiszem apa, akkor leginkább te vagy a hibás, te tettél bogarat a fülembe), 3. akaratuktól függetlenül, teljesen véletlenül kerültem iskolásként egy reformpedagógia-kísérleti osztályba, 4. hatéves koromtól fogva krónikus olvasási kényszerbetegségben szenvedek - arany szíveim, szóval nyugodtan fogjátok a sorsra!

Másik korosztályi önbörleszk szerintem a tornadressz kérdése. Pedig balettoztam.... de mégis, hogyan gondolhatták tanáraink, hogy normális dolog cseperedő-alakuló nyüzüge vagy éppen túlgömbölyű testformációkat dresszbe bújtatva erősíteni - a szépség szóba sem került, ugye. (Félreértés ne essék, a testre feszülő-tapadó-nájlon viseletnek megvan a maga létjogosultsága a sportban, de nem egy iskolai tornaórán.)
A gimiben én voltam az egyetlen, aki megtagadta (de hát te tájfutsz, akkor miért nem?), hogy tornadresszben szaladgáljon a történelmi belvárosban. És kérem, nem értette a tanárnő, hogy miért. Mi van abban? Jaj, most már szabatosan el tudnám magyarázni, de akkor csak annyit éreztem, hogy megalázó. Nem a városban futkosás, hanem természetesen a tornadresszben való futkosás. Pőre. Csupasz. Perverz. Mert ha szép lány lettem volna: dús keblek, formás combok, hajzuhatagok, kellem és kecs, akkor talán nem zavart volna, de ez nem igaz, akkor lehet, hogy még jobban bántott volna. Nem lecsupaszítani, hanem felöltöztetni kell....

Anyám kisiskolás osztályának tornabemutatója a napközi teraszán. A fellépés kedvéért kapott mindenki fehér masnit, a tornaruha a megszokott.

Szülőként már sikerült diplomatikusan, de határozottan kiállni amellett, hogy a lányom nem fog egyszál feszülő műszál feketeségben tornászni. Egészségesebb, kényelmesebb, esztétikusabb és helyénvalóbb ruhadarabok is rendelkezésre állnak. Aztán persze szép lassan a tornatanárok és iskolavezetők is eljutottak eme remek álláspontra. Hurrá! Haladunk!

Jaj, csak ne belül legyenek ezentúl az uniformisok....

Mind Judit, mind Zita nőiség témakörben megfogalmazott gondolatai leciripeltek a képernyőről a fülembe, nem hagynak nyugodni, már csak azért sem, mert ugyanez (mily meglepő) engem is foglalkoztat egy ideje: a női érés.

Igazából nem is tudom, hol kellene ezt kezdeni.
Induljunk megint anyámtól (aztán majd egyszer kinyomtatom neki ezt a sok halandzsát ajándékba, hátha örül, bár nála semmit sem lehet biztosra venni, ahhoz túl színes egyéniség), de lehet akár a nagyanyáimtól is, messzebbre nem nagyon látok, talán még a teszéri dédi jöhet a képbe egy incifincit. Dédiről annyi a kép, ahogy ülök az ágyán este Ácsteszéren, ő a kendőjét bontja, kontyából a csatokat húzogatja, leomlik egy végtelen hosszú fonat, amit kibontva még ennyi idősen is viszonylag sok és végtelen hosszú haj takarja a hátát. Átváltozás. Egy másik nőt látok, mint akit dédiként ismerek, s noha ötévesen ezt még nem tudom, kislányagyam azért mégis elteszi, mert gyönyörű kép, benne van az is, ahogy nyúl a rózsafüzér után és rám mosolyog. Szívmelengető, lélekemelő az egész, pedig nem is ismertem, hiszen kis töpörtyű voltam még akkor, akinek annyi esze volt, hogy az udvarában felcsíptesse a kismacskákat a fülüknél fogva a szárítóra eső után, hogy megszáradjanak (a gondoskodó nőiség, ugyebár…).
Nagyanyáimról már jóval többet tudok. Veszprémi nagyanyám (is) híres cipőmániás, nagyapámmal azt játszották, hogy Mama megvett egy újabb pár cipőt, felvitte titokban a padlásra, majd pár hét múlva szólt Papának, hogy ő nem mer felmenni az egerek miatt, hozza le az adott topánkát. Papa hősiesen lehozta, dünnyögött, hogy: „Iluskám, miféle cipő ez, hát nem is láttam még rajtad”, erre Mama: „ugyan, Laci, hát már a Teriék esküvőjén is ezt vettem fel, csak nem emlékszel”, s hogy aztán nagyapám mit kezdett ezzel a jól ismert mondattal, az az ő titka maradt. Férfi-nő játékok. Gyerekként is imádtam ezt a történetet, már az én gyerekeim is kívülről fújják, persze. Mama, Csillagmama, úgy hívtam gyerekkoromban, egyébként nem volt nagy piperés, de a haját hetente egyszer befésültette a fodrásznál, csinos kosztümökben járt, amíg dolgozott, körmét lakkozta, természetesen, egyszóval igényes és nagyon szép asszony volt, de alapvetően praktikus. Fehérvári nagyanyám, Fehérvárimama, így neveztem, már egy egészen fantasztikusan nőies nő volt, szédítő tűsarkú cipők egész arzenáljával (ezek a légies csodák felrepítették akár 160 centis magasságba is), csipkés ruhakölteményekkel, kesztyűvel, kalappal, ékszerekkel, gyönyörűen bodorított hajjal. A két nagymama egyik közös és nagyon jellemző története, hogy amikor télen együtt utaztak vonattal Moszkvába, Csillagmamám melegítőt vitt aludni, Fehérvárimama pedig hófehér selyemhálóinget… Sajnos Fehérvárimamát 14 éves koromban elvesztettem, Csillagmamám pedig egészen másfajta női bölcsességeket adott át nekem, amelyek ugyan nagyon fontosak az életemben, de nem a női testiség vagy külső szépség, szépítkezés témaköréhez kötődnek szorosan.

Anyámmal sok közös női dolgom nem volt, egyszerűen nem voltunk egymáshoz eléggé emberi közelségben ahhoz, hogy egy természetes anya-lánya kapcsolatnak olyan dimenzióiról is essen köztünk szó, ami a nőiség témaköréhez tartozik. Ez egyébként sokáig nekem fel sem tűnt, hanem csak akkor, amikor nyolc éve Canterbury-ben egy továbbképzésen összebarátkoztam egy anyám-korabeli tanárnővel, aki eljött velem vásárolni és egy számomra addig ismeretlen, pedig tipikus női jelenetet bonyolítottunk le: ő adogatta a rucikat, én próbáltam, csiripeltünk, hogy melyik jó, melyik nem, végül nem vettem semmit, aztán beültünk tovább csicseregni egy teázóba. A kurzus utolsó estéjén megkaptam tőle a szívemnek legkedvesebb kék, szívecske mintás, kötött, nagyon angol és nagyon én kardigánt a sok felpróbált ruhadarab közül a következő mondattal: látod, te sosem voltál anyáddal vásárolgatni, nekem meg nem született lányom, de most mindketten pótoltunk valamit egymás életében. Én úgy sírtam, ahogy ilyenkor sírni lehet, megöleltük egymást és a kék kardigánom azóta is a legkedvesebb darabjaim egyike, abszolút vintage. Annick most is Brüsszelben él, néha beszélünk és innen is üzenem neki, hogy imádom.
Ilyen előzményekkel sok női impulzust nem kaptam, noha a cipőmánia engem is jellemez – úgy látszik, ez női génekbe kódolt igény, anyám és húgom esetében is alapvető. Hol van azonban a női testről, a menzeszről, a női szépségről, piperéről, az anyaságról, a női test változásairól való tudás átadása? Hát ez bizony elmaradt, ezeket nekem kellett így vagy úgy megélni, az információkat barátnőktől, divatlapokból, persze regényekből, filmekből, tehát innen-onnan, jól-rosszul felkutatni, gyűjtögetni. (Senkinek nem javaslom utóbbiak ártatlan felhasználását: az ember lánya olyan naiv marad, hogy ihaj, aztán mégis csak a saját bőrét kell vinnie a vásárra, hogy nőt formáljon magából, bár az tény, hogy műveltsége, az lesz.) Ez a folyamat persze ma is tart és egyre intenzívebben, mert egy ideje már érdekel is (valóban, engem ez sem tiniként, sem egyetem alatt abszolút nem izgatott). A furcsaság éppen az benne, hogy én azt éltem meg a női érésem során, hogy egyre jobb nő leszek, pedig igaza van Zitának, az idősebbek tudják, hogy kicsi mell, problémás bőr, széles csípő ide vagy oda, minden fiatal szép, én meg már nem vagyok kimondottan fiatal, szép pedig sose is voltam. Ennek ellenére olyan női történetben veszek részt nagyon szerencsésen, ahol ugyan nem kintről befelé, hanem bentről kifelé építkeztem, mégis oda jutottam, hogy most vagyok a legjobb formámban. Most van harmónia a kint és a bent között és ez valami olyan áldás, hogy elmondani nehéz, megélni viszont fantasztikus. Pedig még mindig van mit tanulnom, akár a tízéves lányomtól is, aki két pillantással el tudja csavarni egy fiú fejét (ráadásul ezt babakora óta tudja, gőzöm sincs, honnan), én meg sosem tudtam, mikor és hogyan érdemes szempillát rebegtetni. Viszont – ellentétben egy fiatallal – én pontosan tudom, hogy miben rejlik a vonzerőm és hogy mennyire a kezemre játszik az idő. Úgyhogy egyáltalán nem irigylem a mai tinilányokat vagy éppen húszas fruskákat, harmincas karrierista vagány nőket, mert nekem ennyi idő kellett ahhoz, hogy igenis jó nő legyek smink, fűző, kétméteres műszempilla vagy éppen – köröm nélkül. Ráadásul ott előttem a példa, amivel legutóbbi barcelonai utam során találkoztam hat ötvenes-hatvanas barátnő képében, akik révén kiderült, hogy amit én tudok, ami számomra harmónia, az még csak langyos piskóta, az ő nőiségükhöz képest én még kezdő kis tacskó vagyok, mert ötvenes-hatvanas nőnek lenni az igazi. Hú! Már alig várom! Női kalandra fel!

Mindez a gondolkodás meg a régóta bennem érlelődő női történetek ennyiben nem tudnak kimerülni, készül tehát egy hardcore női írás „Stefánia testestől-lelkestől avagy Mi rejlik egy női bugyiban?” munkacímmel, aztán majd a Főszerkesztő asszony eldönti, bevállalja-e a Faluság ezt is vagy majd kéz alatt, amúgy offlány módban megosztjuk mi, nők.