Kerthangok és kertzenék.
Zene a kertben. Hangszer a kertben. Kertkoncert.
Kerthasználat. Mulatókert.
A kert különféle használati módjainak sorába nemcsak a haszon- és díszkert, hanem a pihenőkert, a mulatókert is hozzá tartozik. Szabadtéri színpad, kertmozi....
A természetbe kivonulva, azt megtöltve élvezni a felszabadult szellemi és lelki életet, miközben a nyílt tér adta lehetőségek - jobb esetben - hozzáadódnak az élvezethez (és nem elmossák azt). Miért olyan elementáris az időjárás kénye-kedvének kitéve lenni? Miért olyan vonzó, hogy kivigyünk a rétre egy zongorát? Napfény.
Térátértelmezések. Viszonyulásmódosítások. Különlegesség: felejthetetlen.
Bálint munkája nélkül is szeretem a hintánkat, de már hiányérzettel párosul: azt akarom, hogy mindig és bármikor zene szóljon, mikor rajta ülünk. Élvezet- és minőségfokozás, ugyebár.
Írtam már arról, hogy milyen fontosnak tartom a gyerekekkel külön-külön is kapcsolatcsatornákat kiépíteni. Egyikükkel-másikukkal hintázva ugyanolyan mindent elmondható állapotba kerülünk, mint mikor sétálunk vagy főzünk: nem kell egymás szemébe nézni, nincs feszélyezettség amiatt, hogy most kezdeni kéne egymással valamit, most beszélgetni kéne, most mondani kéne valamit, stb. Cselekvés közben ezek a szituációs élek elsimulnak, természetes folyamuk korlátok és elvárások nélkül áradhatnak. Közös dolgaink. Közös.
Balázzsal hintázni pedig: hálóingben és gumicsizmában kacagva megelőzni a napot, a gyerekekkel való együttlét higgadtabb idejét.

Mióta a reneszánsz és barokk kertek történetét bújom, mindig meglep az a gondolatom, hogy - ha a térszerkezet szimbolikájából kiindulva értelmezünk - egy reneszánsz-szerű korszak után megint a barokkban vagyunk: a humanizmus kiegyensúlyozásra törekvő részletezettsége és kidolgozottsága megkérdőjeleződve új hierarchikus viszonyok felé tendál. A részek immár megint nem egyenlőek, hanem az egész koncepciójának alárendeltek. Felbomló harmóniák, melyek végletességbe csapnak.
Újjáéledő villa-koncepciók (villa suburbana: az itáliai reneszánszban a tehetősek városon kívüli, nagyobb területtel rendelkező vidéki háza, amihez nem tartozott gazdaság (az már a villa rustica). Városon kívül, de ahhoz tartozó területeken manapság egyre reprezentatívabb házak és kertek sokaságával találkozunk. Ideális esetben ház és kert egységet képez, azaz a házhoz értelmeződik a kert. Ezzel együtt ugyanakkor egyre nagyobb teret kap az egyformaság, sőt a stílustalanság és a giccs is. Az anyagi lehetőségek nincsenek mindig összhangban a műveltségbeliekkel - az emberiség rendre visszatérő társadalmi és esztétikai problémája.

Jellemző villa suburbana alkotás: Villa Giulia, Róma, homlokzat

Jellemző villa suburbana alkotás: Villa Giulia, Róma, épített kertrészlet

A villa rustica tipikusnak mondható alaprajzi terve

Csak pár fogalom, amivel a barokk bonyolultságát jellemezni szoktuk: ellenreformációs törekvések/politikai abszolutizmus megszilárdítása, gazdagság/pompa, hétköznapok valóságából kiemelni a halandót, miközben az egyház hatalma megerősödik, modern gondolkodók és természettudományos módszerek, tudomány és szépség összekapcsolása, spiritualizmus és realizmus, illetve a racionalizmus és irracionalizmus egyidejű jelenléte, továbbá holisztikus gondolkodás, polihisztorság iránti igény, ami azzal a tudattal párosul, hogy a világ valójában kiismerhetetlen. A manierizmus fő szimbóluma a labirintus (ugye nem kell soroljam az idevágó népszerű kortárs irodalmi alkotásokat? Emlékek őre, Harry Potter, Éhezők viadala....).
Talán az utolsó pont az, ahol a lényeges eltérés mutatkozik a jelennel szemben: szerintem mi, mostaniak hiszünk a világ megismerhetőségében.

Reneszánsz kertrészlet: egységes, megismétlődő parterek egyenrangú, egyenlő súlyú ritmikus megismétlése kiemelt középpontozás nélkül.

Barokk kertrészlet: megjelenik és hangsúlyossá válik az axis szerepe, azaz a középvonal kiemelt jelentőséget kap, illetve a víz eleme kitüntetett státuszba kerül, önálló kertesztétikai és kerttechnikai tényezővé válik.

"A barokk korszak a nagy felfedezések és filozófiai felismerések kora is. Még nem mond le az egységes világképről, a szintézisről, de a kétkedő, elemzőgondolkodás már kezdi szétfeszíteni a világ változatlanságának képét. A művészet is nagy hangsúlyt helyez a tapasztalatra, a természet megfigyelésére. A természet alapjának a dinamizmust, a mozgást, az állandó változást tekintették, ugyanakkor fokozottan jelentkezett az állandóság, a rend, a rendszerezés, a szigorú alá-fölérendelés igénye. A művész egyaránt szólt az értelemhez és az érzelemhez, célja a meggyőzés. Szenvedélyesség, pátosz, teatralitás, misztikus és drámai témák jellemzik. Az egyes művészeti ágak gyakran átlépik határaikat, egyfajta összművészeti hatásra törekszenek." (Dr. Jámbor Imre: Bevezetés a kertépítészet történetébe, 76.oldal)
Hát kérem, nem ezt éljük mostanság is?!?

A telek felső végében álló hintára már akkor szemet vetettem, amikor a házigazdák részéről Balázs először körbevezetett a végeláthatatlannak tűnő területen. Nem volt konkrét tervem, amikor megérkeztem a Hangfarmra, de azt erősen éreztem, hogy a helyszín adottságaiból kiindulva kellene kitalálnom valamit, mégpedig talán egy hanginstallációt. Mivel a szóban forgó hinta – mint minden hinta – már eredendően, definíció szerint egy interaktív, kinetikus installáció, kézenfekvőnek tűnt, hogy ezt a jól működő rendszert egészítsem ki valamiféle hangzó aspektussal.

Itt most álljunk is meg egy kis magyarázkodásra: a kiegészítés mint művészi aktus (mondjuk a semmiből való létrehozáshoz képest) elsőre amolyan nem-eredeti, energiatakarékos, lustaságból fakadó hozzáállást sejtethet; ne feledjük azonban, hogy a létező dolgok kisebb-nagyobb gesztusokkal történő átértelmezése/továbbgondolása hatásos eszköz tud lenni és komoly hagyományokra tekint vissza (public art, intervenció, helyszínspecifikus installációk).
Itt nekem a morális dilemmát és a művészi-technikai kihívást nem is ez, hanem sokkal inkább az okozta, hogy hogyan tegyek hozzá a meglévő struktúrához anélkül, hogy túlságosan beleavatkoznék az ökoszisztémába, elfedve vagy elrontva benne valamit, ami jó. A hinta ugyanis szervesen kapcsolódik a környezetéhez, amely jelen esetben különösen hangsúlyos és gazdagon tagolt: mögöttünk erdős rész, előttünk egy dús és változatos növényzetű rét, körben szántóföldek és gyümölcsfák, a távolban hegyek. Mindezeknek ráadásul hangjuk is van: a közelben rovarok, szél, távolabb harangozás, közeledő vihar hangjai. Maga a hintázás mint tevékenység is ebben a kontextusban teljesedik ki és válik multiszenzoriális élménnyé.

A hinta két, egymástól függetlenül mozgó ülőkével rendelkezik; bár egyedül is élvezhető, a benne rejlő teljes potenciál csak társas felhasználás során mutatkozik meg – ilyenkor a két személy nemcsak a környezethez, hanem egymáshoz is viszonyítja a saját mozgását: törekedhetnek szinkronra vagy függetlenségre, versenyezhetnek, hogy ki tud nagyobb kilengést produkálni vagy extrémebb hintázási technikát bevetni. Ez adta az ötletet, hogy a hanginstalláció-hintát is csak ketten lehessen maradéktalanul kihasználni – egyébként is régóta foglalkoztatnak olyan művészeti projektek, amelyek felfedezéséhez több látogató közötti együttműködésre van szükség.

A kettő mint résztvevői létszám ugyanakkor nemcsak az egyhez, hanem a sokhoz képest is speciális minőséget képvisel, ezt talán nem is kell nagyon magyaráznom. Elkezdtem gondolkozni a ketten létrehozható, kétrétegű, kétszólamú stb. zenei anyagok, illetve általánosságban a párbeszéd és a közös alkotás mentén. A kínálkozó asszociációs mezőből – engedve a kísértésnek – a romantikus-ismerkedős-párkapcsolati tematikára esett a választásom, így született meg a fejemben a szerelmi duett mint a páros hintázás szinte magától értetődő (potenciális) jelentésrétege. Ezzel az is eldőlt, hogy nem absztrakt hangtextúrákat, hanem hagyományos, felismerhető dallamokat fogok használni. Ha már lúd, legyen kövér – gondoltam, és egy kissé szentimentális, de számomra kedves, egyúttal közismert részletet választottam a Bernstein-féle West Side Story-ból. A Somewhere című dal úgy szerelmi duett, hogy valójában egyetlen énekszólam van benne (amelyet hol külön-külön, hol együtt énekel a két főszereplő), viszont a zenekari kíséretben végig jelen van egy második, ellenpontozó szólam. Mivel egyenrangú szerepeket szántam a hintáknak, ezt a két szólamot tartottam meg az eredeti zenéből, minden más kíséretet elhagytam. Hangszínek tekintetében mindenképp szerettem volna eltávolodni az eredetitől és reagálni az új kontextusra, ezért a dúdolás-zümmögés-szél háromszögben keresgéltem szintetikus hangzást, amelyet mesterségesen elbizonytalanított intonációval próbáltam még organikusabbá, életszerűbbé, ember- és állatközelibbé tenni. (Megint nem eredetit alkottam tehát, hanem egy “talált tárgyat” adaptáltam.)

A célként kitűzött felhasználói élmény: minél nagyobb lendülettel hintázok, annál hangosabban szóljon az én hintámhoz tartozó szólam – a mozdulatlan hintához tartozó alapállapot pedig a csend (illetve a környezet által biztosított soundscape). A két résztvevő így behatárolt keretek között ugyan, de változatos helyzetekkel kísérletezhet. Ez első ránézésre két egyforma, egymástól függetlenül működő rendszert feltételez; igen ám, de a romantika érdekében gondoskodni kell arról is, hogy közben a két szólam – még ha az egyik vagy mindkettő olykor teljesen el is némul – mindvégig szinkronban legyen.

A technikai megvalósítás mikéntje csak utólag tűnik magától értetődőnek. Eleinte úgy gondoltam, hogy a vezérlésről egy (vagy két) szenzorokkal felszerelt Arduino és/vagy Raspberry Pi vagy hasonló mikroszámítógép fog gondoskodni, csak aztán jöttek a kétségek a viharbiztosságtól kezdve az áramellátáson át egészen a szenzorokkal kapcsolatos szakértelmem hiányáig. Egy ponton rájöttem, hogy igazából az összes szükséges komponens együtt van a zsebemben lapuló okostelefonban, amelyen ráadásul simán tudom futtatni az algoritmusaimat is. Annál azért gyakorlatiasabb beállítottságú vagyok, hogy túlságosan nehezemre esett volna a barkácsolással járó cool-faktor elengedése – és ekkor még nem is sejtettem, hogy mennyire jól döntöttem.

Vannak különböző telefonos applikációk, amelyek lehetővé teszik számítógépen, a Pd (http://puredata.info/) audiovizuális fejlesztői környezetben összerakott algoritmusok mobileszközön való futtatását. Nekem a MobMuPlat (http://danieliglesia.com/mobmuplat/) app használatával volt már korábbról tapasztalatom, így most is ezen az úton indultam el. Nem mondhatnám, hogy elsőre eltaláltam volna az optimális működési mechanizmust: talán az ötödik-hatodik verzió volt az, amelyik a hintánál való teszteléskor már nagyjából a kívánt eredményt produkálta. A telefonba épített giroszkóp és akcelerométer (gyorsulásmérő) adataival próbálkoztam, először az ülőke maximális dőlésszögéből, majd pedig a maximális gyorsulásból következtetve a hinta kilengésére. Végül ez utóbbi kezdett használhatóan működni, nagyjából akkortájt, amikor az egész Hangfarmot elmosta egy apokaliptikus vihar és a nyomában érkező árvíz.

Mivel a közelgő szombati prezentációs esemény idejére is hasonló időjárást jósolt az összes illetékes szerv, és a szervezők az összes szabadtérre tervezett programot beköltöztették a házba, hamar beletörődtem, hogy itt most semmiféle hintás projekt nem lesz. Az ominózus nap délutánján azonban olyan váratlan optimizmust kezdett sugározni a természet, hogy úgy döntöttem, teszek egy kísérletet az installálásra. És itt jött nagyon jól a technikai setup egyszerűsége: a beépítés gyakorlatilag abból állt, hogy rászigszalagoztam a két mobileszközt (egy iPhone és egy iPad lett végül) az ülőkék aljára, a két bluetooth hangszórót pedig ízlésesen elrejtettem a környező susnyásban – semmi kábel. A szinkront úgy oldottam meg, hogy a lejátszás indításához egyszerre kellett megnyomni egy gombot a két eszközön; egy másik gomb segítségével pedig azt hoztam az adott eszköz tudomására, hogy a mindkét szólamot tartalmazó sztereó hangfájl melyik sávját kell lejátszania a hozzá tartozó hangszórón. A hangszórókat a releváns hinta oldalán, de több méter távolságban, és kifelé fordítva rejtettem el; ezzel nemcsak a páros hintázás inherens sztereóságát kívántam fokozni, hanem azt az érzetet is, hogy az installáció minimál-invazív módon, organikusan simul bele a környezetébe, illetve egészíti ki a meglévő infrastruktúrát. Mivel így az egész technika majdhogynem láthatatlan volt, megszülethetett az elvi lehetősége annak, hogy egy mit sem sejtő hangfarmlátogató (pár) mintegy véletlenül, ártatlan hintázás közben fedezze fel a hozzáadott hangi aspektust.

Ez meg is maradt az elvi lehetőség szintjén: az időjárás jóindulata rövidtávúnak bizonyult, így történhetett, hogy a beépítésben és a tesztelésben önzetlenül segédkező Orsi, T.Bali és Nándi lettek az installáció optimális verziójának egyedüli tanúi. (Orsi és T.Bali amúgy jó teszterek módjára olyan fokú lelkesedéssel feszegették az konstrukció határait, hogy rajtuk kívül a sorsnak is hálával tartozom, amiért sem a rendszer, sem a hinta nem omlott össze…) Alighogy végeztünk, az eső megint esni kezdett, én pedig begyűjtöttem a hangszórókat a rétről, és mindenféle nejlonokba csomagolva a hinta melletti farönkökre helyezem őket. Miközben menekültünk lefelé a fokozódó esőben, reménykedtem abban, hogy ez az állapot csak ideiglenes lesz, és utána a többi érdeklődő is eredeti pompájában látogathatja majd a műalkotást. Persze nem így lett, de ezzel együtt is nagy öröm volt pozitív élménybeszámolókat hallani mindazoktól, akik az este folyamán a körülményekkel dacolva felzarándokoltak a hintához. (Bónusz meglepetés volt, hogy amikor 3-4 órával később felmentem sötétben és szemerkélő esőben, hogy leszereljem az eszközöket, még mindig tökéletesen működött minden, holott meg voltam róla győződve, hogy minden beázott, tönkrement, vagy legalábbis már régen lemerült.)

Természetesen felmerültek távlati tervek, ötletek a projekttel kapcsolatban; nyilvánvaló, hogy lenne még benne lehetőség azon túl, amit így pár nap alatt összedobtam. Egyrészt nekem már közben eszembe jutott, milyen jó lenne, ha a páros tevékenység nem merülne ki a hangerőarányokkal való játékban: például irányíthatná a hintázás tempója az adott szólam tempóját, és lehetne az a feladat, hogy szinkronba hozzuk (és ott is tartsuk) a zenét. Na, ez volna csak az igazi párterápiás tréning! A másik ötlet Balázséktól jött, akik szemmel láthatóan kedvet kaptak ahhoz, hogy a hintájuk állandó hangi komponenst kapjon. Ebben a kontextusban olyan megoldás is felmerült, amely minden elektronikát mellőzve, teljesen mechanikus módon működne – nem lepődnék meg, ha a jövő évi Hangfarmon már egy ilyen, továbbfejlesztett hinta fogadná a résztvevőket.

Az installáció efemer jellegét csak erősíti, hogy semmiféle videódokumentáció nem készült róla (nekem ugye mindkét kamerás eszközöm be volt építve, és éppen a segítőimnél sem volt ilyesmi). Az itt látható fotókat Zsófi készítette a Gábor által vezetett stop-motion workshop keretében.

Ez pedig egy utólag készített, demonstrációs célú hangfelvétel, modellezett (azaz hamisított) réttel és fiktív hintázási tempókkal.

Címe sokáig nem volt a műnek, de aztán gondoltam, nem ártana, ha mégiscsak elnevezném valahogy. Mondjuk így: Swing for Two, Somewhere.

Az a bizonyos bohém könnyedséggel öltözködő nagynéni, akiből orvos, feleség, anya és már nagyanya is lett, látott minket vendégül. Beavatottság érzés, mikor egyszerre vagy családtag és vendég: az ismerősség és idegenség egymást átölelő egyvelege.
Az alapvetően díszkertnek indult kert szélein egyre több, apróbb ágyást hódítanak meg a zöldségek: paradicsom, paprika, zeller, mángold, rebarbara, sőt még bab is felütötte a fejét. Ínyenc látványosság: különféle fajták színezik a pázsitos teret.

Parasztvér: reggel ugyanazt a hálóinges sertepertélést látom, mint amire nagyanyámnál emlékszem és amit én is napi ritmusban gyakorolok. Elindítani a napot. A terasz szélén a muskátli mellett az ötliteres cefrés dunsztos: a kivágott gyümölcsdarabok landolnak benne és kezdik meg alkoholos erjedésüket. Büszkeség: a háziasszony, mint gazdasszony.

A gyümölcsök tekintetében néha billeg a határ aközött ami még cefre és ami már komposzt. Minden értékes, minden felhasználható. Nem anyagi szűkölködés a hajtóerő, hanem az élet tisztelete. Viszonyulás és attitűd. Megértés.
Szüret közben, már a jövő évi kertet alapozod meg: a reggelihez szedett paradicsom magjai feliratozva mennek száradni, hogy már tél végén a vetőtálca földjében hirdessék a bizonyosan eljövő nyarat. A lehetséges bőséget. Természetlakottság.

A terasz grillezőjén száradó paradicsommagok

A grillező sütőtere - én a sparhelten szárongatok....

Ökörszív paradicsommagok

A kertbe csak úgy maguktól érkezett paradicsomok is meg vannak becsülve. A kíváncsiság és a meglepetés játéka: vajon mi lesz belőle?

Körte gazdagság-ígéret

A rebarbara szár pirosa és a muskátli pirosa ugyanúgy díszítenek

Szakszerű ellátást kap mindenki, aki segítségre szorul

VOLT ILYEN IS

a víz nem túl szabályos hullási szögét a szélnek köszönhette, viharos, jéggé fagyott vizet sodorva kerítette hatalmába a területet, szokásosnak is tekinthető, ha tengeren hajózol rendszeresen, nekem azonban ritkán fordul ilyen helyzetbe az életem, megmenekülve, érdemes, érdekes volt átélni

nem kifizetődő sátorozni ilyen helyzetben, főleg, ha a másfél méter széles vízmosásba, ami természetesen tudva levő volt, állítod a sátrat, ki gondolta volna, (a házigazda?) nade megtévesztésként, ő szintén itt helyezte el tekintélyes, lakosztály méretű sátrát, alább autó parkolt, kisebb nagyobb farakások, télire eltéve gondosan összetéve, a víz nem áll meg csak folyik a hegyről megindulva, gyűjtve a hordalékot, sodorva mindent, ami alkalmas arra

esik, szakad oldalról veri a házat a tető alatt sincs menekvés, csak bent, csak máshol, csakhogy itt már hideg is van, segít a szél hűteni a kellemes júliusi levegőt, a sátor már libeg, kiszaladni, cöveket kell leszúrni, napernyő, esőkabát, harmadik társon nincs védelem, jól bírja, edzett legény; sikerült, rendben, gyerünk vissza a tető alá, fázós vagyok be kell látnom, ház, kamra, pince, pajta és még tároló, hosszú ház a javából, népies?, hagyományos?, szép, nekem bejön ez a stílus, meszelt falak girbegurba tapasztás, mint egy réges-régi emlék a gyermekkorból, még a dédmamánál vidéken, futás tehát a bejárathoz, bejutni száraz ruháért, meleg hangulatért, bár az itt kint is van, fázok, futás, esik, veri a falat a víz

zárva

ajtóüvegen keresztül gyermekek arcai mögöttük felnőttek, együtt tekintenek a kertre, meghitt kép, el is időznék szívesen, nézve, elmélkedve, azonban itt kint esik, fázok, víz mindenhol, ruhát kell cserélni remegve kopogok, finoman jelezve, bemennék, kérem, szabad lesz, gyermek fordítaná a kulcsot, sikertelen, ne viccelődj itt fagyok meg, te jó ég, hagyd már az esőt, engedjenek be kérem, gyerekek mögűl nyugtató karmozdulatokat és tekinteteket látok, hideg van, kérem, szeretnék bejutni, a gyerekek többszőr próbálják kinyitni a külső, bejárati, szépen kidolgozott ajtót, reménytelen sírás környékez, fojtogat, itt a véghez közel, zárva marad az ajtó?, közöttük segítő kéz nyúlik át, kettő mert nem elég a kulccsal bíbelődni, az ajtót is mozgatni kell,
ééÉÉS

nyitva

éljen, meleg, van törölköző, vizes póló versenyen használható lenne, ami rajtam van, ledobni, szerencsére van másik, véletlenül reggel itt felejtettem az jó lesz, nevetés, öröm, jókedv ez kell ide, csak így lehet

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ

ajjajjajj hangzik fel csendesen nyugodt kimért hangon a hátul állók közül, megindult a sátor

hahaha vicces, nézd milyen szép kép, de még sem, viszi már a sátor a másikat, ömlik a sárlavina, folyik a mederben, sodor visz mindent, amit csak lehet, ennyi; szerencsés nap ez; mindkét sátor személytelenül, üresen ázik, csúszik birkózik a sárban neki az autónak, torlasz lesz!, menteni kell, ha van, ha nincs kedv, akkor is jobb csinálni, száraz póló le, futás, a többiek már elindultak , autóval el az útból, nem, már késő, ömlik a sár, sodor döntene le a lábainkról, torlasz, a sátrakat jobbra vagy balra el az autótól, nem mozdul, már tele van sárral, fogjad húzzad toljad, valami lesz, csendes riadalom, megindult jó lesz sikerült dől a farakás ugrás vigyázz, esik még mindig, sárpatak ömlik körülöttünk….

és egyszer csak vége lett, édes kellemetlenség ként gondolok vissza erre a délutánra, köszönöm ezt az emléket,

és hogy mi volt még?

HANGFARM 2020, ez volt

fantasztikus összeállás alakult ki a résztvevők között, jöttek, mentek látogatók, váltották egymást a szakácsok volt rendszer, vacsora ebéd reggeli, fürdőkád a bokor takarásában, vásárlás előtti kávé, anélkül ugyan is nem indul a menet,

megtelt a kert, bocsánat, A FARM élettel alkotásokkal élményekkel, mosolyogva lebegő érzésekkel

forrasztás, fénykép előhívás, óriás palacsinta sütése tárcsán, vágás, hanglemez készítés önkezűleg épített berendezésen, fúrás, írás, festés, táncos mulatság, kisfilm fotókból, hangzó installációk elhelyezése a birtokon, muzsikáló hinta, improvizáció, sparhelt az udvaron, rajta bográcsban étel készítés, hangterápia, kalapálás, mese, linómetszés, egyhúron pendülés a saját kézzel készített gitárokon, nyomtatás, lemezborító, öröm, vidámság, alkotás, élő rádióközvetítés, ötletroham, jó, jó, jó, jó, sok jó

szombat

bemutatók, kiállítások, koncertek, 5 tételes opera, művészek, tanárok, résztvevők, siker

és még sok minden amit nem írtam le

ez volt az elmúlt években általam látogatott események közül a legkiemelkedőbb, sok tapasztalattal lettem gazdagabb és segíthettem alkotások létrehozásában, kaptam és adtam ötleteket.

köszönet a házigazdáknak, alkotóknak, gyermekeknek a folyamatos pörgésért, látogatóknak, szakácsoknak és Mankának a kutyának

„így megy ez”

A sarjadékhagyma virág igazi rovarbarát növény. Találkozási pont. Közös tál.

Közönséges lágybogár, zengőlégy, mindenféle lepke- és pillangófajta és mi csak keressük és keressük a neveket a határozókban.... És vannak olyan gyorsan jövők-menők is, akiket meg sem tudunk figyelni, csak éppenhogy észrevenni....
Hangfarm virágszimbolika....

Készülődés, pakolás, térrendezés. Tervezgetés, várakozás, sertepertélés, privát terek publikussá alakítása.
Találkozások. Játék és munka, feloldódás és átalakulós átalakítás. Gyerekcsapat és felnőttek hol együttes, hol különváló megélés-dinamikája.
Előkészítés. Kezdet. Alkotás: Hangfarm.

https://hangfarm.hu/workshopok-2020.php

Maller Nándi szélcsengője

A gyerek gazdasági érdek. Családi munkaérték. Erő.
"Én ezért még könyörögnék is, hogy csinálhassam!" - mondták egymás között a fiúk. Elnézve egyre ügyesedő szerszámkezelési technikájukat, rájöttem a miértre: kincskeresés.
A sérültek megsütve kerültek a vacsoraasztalra, a hibátlanok betározva várják sorukat. A babot is felszedték, újabb hagymaadagok is kerültek a kosarakba. Babra munka: a lányoké maradt a babfejtés.
Tapasztalják, megértik és nap mint nap örömforrás számukra a kertből az asztalra kerülés folyamata. Illatok. Ízek. Frissesség. Különlegesség.

Megérte a sok munkát. Hasznos és szép. Azt hiszem, sikerült tényleg megteremtenem a víz-képzetet: formával, anyaggal, beültetéssel. Száraz tó - medence. Fürdődézsa.

Vízhasznosítási minimál: reggel feltöltjük, délre felmelegszik, egész délután lehet benne hancúrozni, bohóckodni, este pedig kilocsoljuk a növényekre. Minden nap tiszta víz. És néha Balázs még azt is megengedi, hogy a slaggal is lehessen csatát vívni. Úszásra meg maradnak az igazi tavak.

A kislevelű hárs takarásában

Sárgálló sásliliomok, mocsári nőszirmok, árnyliliomok

Sásliliomos kilátás

Mű-tóhoz illően a vizes érzetet egy öntöttvas kútcsap és egy zománcos vájling hivatott fokozni - talán még a giccs határán innen....

Borongós, esős reggelre ébredtünk fel. A falubeli szállóba indultunk lóháton, hogy magunkkal vigyük a tulajdonost és annak lányát egy közeli víztározó tóhoz úsztatni. Ez egy nagyszerű hely, a tó partján magyarul kiírt felirat hirdeti, hogy „Úszni és horgászni szigorúan tilos és életveszélyes.”. A gyengébbek kedvéért kis szimbólumokat is láthatunk erre vonatkozólag a kiírás mellett. Áronnal már sokszor eltűnődtünk azon, hogyan lehet a horgászat szigorúan életveszélyes, de ne kötözködjünk, nem tudhat mindenki világosan fogalmazni. A legjobb, hogy határozószó hiányában a felirat, mint alapigazság értelmezhető, az úszásra és horgászatra általában.

Azt hiszem, talán grammatikai ínyencségeket szívesen taglaló természetem miatt neveznek baráti körben „nyelvtannácinak”. S persze, miután minden cikkben és könyvben képes vagyok a hibákat kiszúrni, aláhúzni, akár még a szerzőnek is elküldeni, a saját mondataimban a vesszőhibát sem veszem észre, ez már csak így szokott lenni. De, hogy a lényegre térjek, a két nő csatlakozott hozzánk a kastélyparkban, és négyesben indultunk el a faluból a tó felé. Pompázatos angol telivér lovaikon silány, kopott, veszélyesen szakadozott lószerszámot láttunk, ez volt az első baljós jel. Engem azonban nem olyan fából faragtak, hogy holmi rossz előjelek miatt ne vigyem véghez, amit aznapra kitűztünk.

Ami a nagyobbik probléma volt, és gyakorlatilag csak útközben derült ki, hogy a lányok lovastudása messze alulmúlta a két telivér irányításához és féken tartásához szükséges szintet. A nehézségeket csökkentendő én átadtam Csenge lovamat az anyukának, és bevállaltam a telivért, akivel, mint utóbb kiderült, semmi probléma nem volt. Számunkra teljesen természetes, hogy lóháton igyekszünk mindenhová a legrövidebb úton eljutni, ha kell, erdőn, patakon, vasúton, falvakon át. A lovak ehhez már hozzáedződtek, nem félnek semmitől, akár a főút mellett is elvágtáznak a padkán, ha kell, de a posta elé kikötve is nyugodtan várakoznak. No, ezek nem annyira természetes dolgok pályán tanult, közepes szintű lovasoknak, akiknek nem is az elméleti tudása kevés, hanem a gyakorlati tapasztalata és az önbizalma.

A hatalmas, vágtára hívogató, puha talajú búzatarlókon lépésben és ügetésben szenvedtünk végig, nehogy valakit elragadjon a lova, bár a lócserével ennek esélyét abszolút minimálisra csökkentettük. A kislánynak engedélyeztem, hogy előrevágtázzon, amíg én az anyukáját pesztráltam és próbáltam legalább ügetésbe nógatni (pedig nagyon szépen lovagol, csak fél). Láttam, ahogy a lány alatt a telivér nekirugaszkodik a hosszú földeknek és erős késztetést éreztem, hogy eleresszem az alattam levőt szélsebes galoppba, s kipróbáljam, mennyivel gyorsabb az én Csengémnél. Itt kell emlékeztetnem a kedves Olvasót arra a közhelyre, hogy „Vigyázz mit kívánsz, mert valóra válik!”. S hogy milyen meglepő formákban tudnak olykor vágyaink testet ölteni, arra legmerészebb álmainkban sem gondolnánk.

A faluból kifelé menet keresztezte az utat egy vasúti sín, mely meglepő módon nem a lovaknak, hanem újdonsült barátainknak okozott problémát. Anyuka kijelentette, hogy ő ott nem mer átjönni, mivel nincs sorompó, és az átkelés biztonságos voltáról csupán körülnézéssel (és a füleim használatával) győződtem meg. Szerinte ez egy roppant veszélyes átkelés volt, mert „mi történne, ha hirtelen jönne a vonat?”. Hiába magyaráztuk neki, hogy ha a vonat (ami naponta négy alkalommal halad itt át) öt kilométernél közelebb van, olyan zajt csap, hogy a környékről is el kell menekülni, nem hitt a józanész szavának, de a saját szemének sem, és képes volt leszállni, hogy a lovat átvezesse. Hogy ez mivel volt biztonságosabb, arra azóta se jöttünk rá. A lovat ugyanis sokkal könnyebb kontroll alatt tartani, ha a hátán ülünk, a haladás pedig gyorsabb, mint gyalogosan. A hölgy azonban óvatos természet, ezt be kell látni. Például nem ül lóra védősisak nélkül, azért, mert ismert valakit, aki aszfalton fejre esett és szörnyethalt. Részemről inkább törjem szét a fejem és távozzak átmenetileg az élők sorából, minthogy eltörjem a nyakcsigolyámat és évtizedekre béna maradjak, de: nem vagyunk egyformák.

Végül különösebb gond nélkül elértük a tavat, ahol Áronnal villámgyorsan fürdőruhára vetkőztünk, és a lenyergelt lovakkal már mentünk is úszni a vízbe. Anya és lánya egy kicsit tanácstalanul álltak a tó szélén a vizet még soha nem látott telivérekkel. Áronra bíztam a mi két lovunkat, s a kislánynak segítettem a vízbe nógatni a lovát. Ez erőszak alkalmazása nélkül annyira jól sikerült, hogy a ló az előtte bambán ácsorgó lány feje fölött átugorva csobbant a tóban, ahol úszott egy nagy kört, majd becsatlakozott a mi két lovunk nyugodtan pihenő csapatába, a körül-belül hasukig érő vízben.

Igen ám, de a másik telivér még mindig a parton ácsorgott, szára a lány kezében, s mivel a három másik lovat széles nádas takarta el, és nem volt hozzátréningezve az egyedülléthez, toporzékolni kezdett. A lány, aki egyébként igen jó lovas (lenne), de fél, elengedte a szárat, mire a ló sebes vágtában indult hazafelé.

Másodpercek alatt kint voltam a tóból, az ott maradt telivért kihoztam, nyerget és kantárat dobtam rá, és ahogy voltam, mezítláb, vizes bikiniben száguldottam a másik ló után, hogy megfogjam, mielőtt valamelyik faluban baleset érhetné. Izgalmas napjuk volt a galgagutai polgároknak! Először egy elszabadult, megvadult ló verte fel az utcák csendjét, majd pár percre rá egy bikinis őrült, aki minden szembejövőre ráordított, hogy merre ment a ló. Mivel az összes megrémült lakó készségesen elárulta, hogy látták a lovat, valószínűsítettem, hogy az állat már el is hagyta a falut és úton van az istállója felé. Teljes sebességgel eredtem a nyomába, az eső meg az én nyomomba, s sajnos nem is akart elállni a nap hátralevő részében.

A két falu közötti mezőgazdasági területeken sehol nem akadtam a nyomára, így egészen az otthonáig vágtattam – hiába. Mivel ott sem volt, sarkon fordultam, és kiügettem a földek szélére, aholis leintett egy rendőr, hogy nem a határban kóborló jószágot keresem-e. Hihetetlen következtetés ez egy hatósági személytől, ruházatom és idegállapotom alapján valóban nem volt teljesen magától értetődő az összefüggés. Amikor meghallottam a „vérző ló” szókapcsolatot, pár hajtincsem megőszülhetett, de azóta se találom őket – szépen beleolvadtak szőke hajkoronámba. Sebességrekordot döntöttem a két falu közt annak ellenére, hogy dombról le, szakadó esőben, egyre nagyobb sárban haladtam véraláfutásosra dörzsölt alsó lábszárral és méhek által összemart belső combokkal. Hogy a méhek hogyan kerültek a napraforgótáblába ilyen időjárási körülmények között, rejtély, de sokan voltak, és nem épp jó kedvükben. Erőt adott, hogy megpillantottam az út szélén rostokoló rendőrautót és egy falubuszt. Ez volt az első tájékozódási pont a ló felé, akit nem soká észre is vettem az út túloldalán. Épp egy fiatal rendőrből, egy ügyeletes helyi alkoholista sofőrből és az időközben megkerült saját tulajdonosából csinált teljesen hülyét, és boldogan rohangált a végtelen búzatarlón, szabadon. Mikor teljes sebességgel odavágtattam, egy kicsit meglepődött, én meg gyorsan elkaptam.

Ekkor a tulajdonos szívéről nagy kő esett le, de nem volt kedvem vele erről társalogni – ő sietett megkeresni hites nejét és lányát a tóparton, én pedig siettem haza a lovaival. Már amennyire lehetett, mert a szökevény patkója megcsúszott az aszfalton és elesett, így több kisebb-nagyobb seb tarkította lábait. Lépésnél gyorsabb haladásra nem sikerült rábírni, ami leginkább azért volt kellemetlen, mert szakadt az eső és fújt a szél. Lépésben pedig még egy jó óra volt hazáig az út.

Egy neveletlen lovat kezelni extrém szituációban gyerekjáték, de vezetni mellette egy még neveletlenebbet már a kihívások közé tartozik. Amikor az országúton megpróbáltam velük átkelni, csúnya meglepetésben volt részem. Amelyiken ültem, már rég beszüntetett minden ellenállást, nem úgy a hisztis szökevény! Kiléptem az útra, melyen a szokásosnál tízszer nagyobb volt aznap a forgalom – épp egy közeli fesztiválnak lett vége, ha jól emlékszem. Amikor sikerült átléptetnem a túloldalra, az alattam levő ló szépen átugrott az utat szegélyező kis árkon, a mellettem levő meg szokása szerint nem. Mivel egyiket sem akartam elengedni, a két ellentétes irányú hatás következtében először csak a nyereg fordult le, úgy csüngtem a ló oldalán, majd inkább lecsúsztam a sárba, és újra egymás mellé rendeztem a jószágokat.

Innentől aránylag sima utunk volt hazáig, végül a lányok is visszaültek a lovakra, hogy ne maradjon bennük rossz emlék. A szálló parkjában csontig fagyva szálltam le a nyeregből, és gyorsan megfogadtam, hogy ha legközelebb kedvem támad kipróbálni milyen gyors valaki másnak a lova, inkább egy rövid tőmondatban öt másodperc alatt: elkérem.

In.: Zaka Dominika: A szabadság íze
https://www.facebook.com/zakadominika/

Zitával nemrégen arról beszélgettünk, hogy kinek mit jelent az ajándék. Igazán pironkodva vallottam be, hogy mi két dolognak örülünk, ha kapjuk: jó könyv és jó gép (szerszám).
Néha szeretnék olyan nő lenni, aki smukkokat kap a férjétől és attól hetekig boldog (szerencsére Joli még mindig fűz, horgol, fon nekem karkötőket, hely hiányában lábkötőket - ehhemm, volt már olyan nyár, hogy a könyökömig értek a gyöngyök....). Néha jó lenne, ha több festmény, szobor kerülne a házba. Néha jó lenne egy mindennél csinosabb szoknya (szerencsére létezik a barátnői szolidaritás). Aztán persze marad az évi ingyenes könyvtárjegy, mint ténylegesen legnagyobb örömforrás. Néha azért én is kapok csak úgy belső csinosítású kincseket, tegnap is egy igazi papír smukk került haza Balázs táskájával: Lányi András Bevezetés az ökofilozófiába című most megjelent könyve.
Gondolkodtatónak csak két mondatot hozok az nyolcadik oldalról, az Előszóból:

"A válság leginkább szembeötlő tünetei az élővilág pusztulásával kapcsolatosak, az ökocídium folyamatainak megértéséhez azonban elsősorban nem természettudományos ismeretekre lesz szükségünk, hanem a modern ipari társadalmak működését kell szemügyre vennünk, megvizsgálva a politikai uralom természetéről, a tudományos-technikai haladásról, szabadságról és a jólétről alkotott fogalmainkat."

"Agyonspecializált tudományos életünkben elkerülhetetlen, hogy a viták belterjessé váljanak, így az ökológiai politikához vagy környezeti etikához értő szerzők is többnyire egymás műveit olvassák, egyébre nemigen marad idejük. Ez azonban az ő esetükben mégiscsak önellentmondás - a holisztikus gondolkodásnak lehetnek-e specialistái?"