Eső utáni színes gazdasági kertjárat:

A kicsírázott héjként lerakott krumplit is felszedtem: egy leszáradófélben lévő növényke alatt általában édeskettecsként lettek:

Tudásőrzés ínség idejére - a szaporodás dialektikája.

Gazolós-fokhagymalerakós időszak következik....

Most...

Az ősz végre kiadós esőt hozott, így a nyáron gyorsan megsárgult spenótom hetek alatt harsogó zöld leveleket hajtott. Szomszéd Verocska egyik nagy adománya ez az erőteljes és gyors növekedésű növény, amely télen takarva sokáig zöldell, tavasszal pedig szinte bokorrá nő.

Tavasszal...

Mivel az éjszakai eső után szinte harapni lehetett a levegőt, reggeli után körbe jártam a kertet. Mintha tavasz lenne, kizöldült a fű, friss csalán sarjad a kerítésnél és a gyermekláncfű is újra virít, spenótom pedig hívogatóan lengeti húsos szárán tenyérnyi leveleit. Felcsillant a szemem, no ebből ma frissítő ebéd lesz!
Magamhoz vettem két nagy tálat, metszőollót és a kertészkesztyűmet. A spenót könnyen ment, csak pár kövér csigát és kellemetlen poloskát kellett elhessegetnem, a másik tálba pedig a kert zegzugaiból szedett zöldek, tyúkhúr, pitypang, csalán, céklalevél és porcsin került.

Évek óta használom a zöldeket a spenót dúsítására, igaz eddig csak kis adag csalánnal vagy tyúkhúrral próbálkoztam. Mivel nincs erőteljes ízük, így nem zavarják a spenótot. De ma nem tudtam ellenállni a sok zsenge hajtásnak, így egy jellegzetesebb ízű, ám annál egészségesebbnek vélt levest készítettem.
A titok a kevés főzés, ám a hosszas előkészületben van! Mindent egész apróra kell vágni, hogy a szárak ne hagyjanak szúrós emléket fogyasztás közben.

Először tehát a szárakat aprítottam és dobtam kevés zsiradékra, majd levelekkel vegyítve, kevés vízzel felöntve pároltam. Utána hideg vízzel hígítottam és leturmixoltam.

Amint eltűntek az apró, alattomos, szúrós kis szálkák, felöntöttem tejjel, behabartam tejfellel és joghurttal, fűszerként zúzott fokhagymát, sót, borsot, és pár csepp citromot adtam hozzá. Szívesen főzök bele személyenként 1 buggyantott tojást, amivel még összeforralom. Tálaláskor fokhagymás vagy sajtos pirítóst kínálok, de az elvetemültek kölesgolyóval is próbálkozhatnak.

Levesem színe harsogó, az íze szokható... Az egészben maradt, belül még lágy tojás pedig selymessé teszi a csalántól kicsit kesernyés, tyúkhúrtól fűszeres, fokhagymától illatos, ám egészében friss "tavaszi erő" levesem!
Tessék kérem kipróbálni!

Sokan megkérdezik, milyen jurtában élni. Három év tapasztalatával elmondhatom, hogy továbbra sem vágyom házba. A jurta nehezen hasonlítható bármihez is, mivel nem kőház, nem vályog, nem szalma, nem tégla, nem OSB, nem gipszkarton, nem ytong… A jurta egy lélegző, az időjárás viszontagságai ellen oltalmat nyújtó kis épület. Bár épületnek sem nevezhetjük igazán, mert e szóhoz már valami állandót, valami nagyot, valami kötöttet és szilárdat társítunk. Nehéz ezt leírni olyannak, aki nem volt még jurtában.

A jurta egy nagy sátor, amit az ember oda állít fel, ahova akar (jogilag is), ebből kifolyólag hatalmas szabadságot biztosít a lakhatás tekintetében. A jurta nem szögletes, nincsenek benne sötét sarkok, benne nem lehet sarokba szorítani senkit, vagy a sarokba állítani egy gyermeket. Nem reked meg semmi a sarkokban és a soha ki nem nyitott sötét szobákban.

A jurta megvéd az esőtől, a hótól, megszárítkózhatik benne, aki elázott, s megvédi azt, kinek a lelkét is kifújta a hideg téli szél odakint. A(z esetünkben) középen fölépített téglakályha egész télen ontja magából a kellemes meleget, a tűz testet-lelket melengető pattogását. A jurta éppen akkora, amekkora egy kiscsaládnak elég, semmivel sem kisebb, semmivel sem nagyobb.

A jurta nem szigetel el a külvilágtól. Védelmező falán belül az ember épp úgy van bent, a „Bent” minden előnyével, mint kint, a „Kint” összes csodájával. Reggelente körös-körül a madárfütty, szarvasbőgés, szélzúgás, békakuruttyolás, vaddisznóröfögés, patadobogás, kérődzés hallatszik (évszaktól, tájegységtől, s saját állatainktól függően). Mióta kint élek az erdőszélen egy jurtában, azóta másként viszonyulok a környezetemhez. A jurta bármilyen városi ingatlanhoz viszonyítva bizony luxus. Semmilyen technikai eszköz nem pótolja a lélegző, szellőző, külvilágtól oltalmazó, de el mégsem választó jurtát.

A jurtának lelke van. A jurta fa, bőr, kender(kötél), vászon. A jurta él. S minden nap eszembe juttatja, hogy az emberek szögletesen gondolkoznak, pedig a Világ, az kerek.

In.: Zaka Dominika: A szabadság íze
https://www.facebook.com/zakadominika/

Beérések, elvirágzások és kivirágzások.
A még termést nem kötött cukkini- és tökvirágok mennek a salátába - már úgysem érnének be. Karotinos sárgák kacagása a tányéron.
A magról felújuló évelők (mint a len vagy a kasvirág) és az egynyáriak (mint a körömvirág vagy a szarkaláb) már előresiettek: elszórt magjaikból kicsiny levélkék tömkelege bújik elő a nyesedékkel telehintett föld alól.

Sudárzsálya

Kúpvirág

Énárnyék

Büdöske

Őszirózsa

Őszirózsa

Kékszakáll

Mélyebbek a kert színei, mint ahogyan az árnyékok is egyre mélyen hosszulók.
A zöldek sem harsányak már, hanem egyre sötétülőn fáradnak át barnába.
Az ember szeme issza a színeket: színraktározás akkorra, amikor majd csak az örökzöldek ezüstös-fényes-gyantás zöldjei jelentik az árnyalatokat, szinte már kontrasztok nélkül.

Társadalmi naptárunk és kerti naptárunk közös jegyei.
Szombat reggeli vizes-fáradt-elszáradt körjárat.
A nyári harmat életet adott, felüdített. Ez az őszi harmat hideg súlyával még a másodvirágzókat is meghajolni kényszeríti, az elnyíltaknál pedig gyorsítja a poshadó-rothadó folyamatokat.
Sipircel be az ember a benti, még a nyarat őrző, még nem a fűtött száraz melegbe.

Izsóp

Konkoly

Boglárkacserje

Szellőrózsa-kivétel

Mezei katáng

Hibiszkusz

Évelő len

Szarkaláb

Begónia

Sárga cickafark

Muskátli

Az Okosház férfimunkálatai látványosan színesek, míg a női háttérmunkák még mindig zöldek, és jelenleg csemete állapotban leledzenek, de hatalmasan nagyot álmodók.
A majdani reprezentáláshoz már tavaly ősszel elültettünk a leendő télikert elé, a leendő terasz-kertbe (pleasure garden) három kínai borókát (Juniperus chinensis), egy magnóliát (Magnolia) és a egy örökzöld magnóliát (Magnolia grandiflora). A növények Miklós ajándékai az ő megfogalmazásában a Hogyan éljünk vidéken? (Farm living research and art center) tematikájú kutatóközpontnak, ami az Okosház fölött lesz.
Öt év után jutottam el oda, hogy bizony nekem is kell - ha nem is télikert, de legalább - egy teleltető. Az ember belefárad abba, hogy semminek sincs rendeltetésszerű helye, hogy mindenféle növény hurcolódik ide-oda, hogy az ablakpárkányon talán átteleljen, akadályozva minket a házban, és még csak jól sem érzik magukat, mert a mi melegünk nekik télen túl sok. A tél végi magvetésnek meg már nincs is helye, szégyen szemre veszem a palántákat, vagy csak szabadföldbe vetek, ez azért valljuk be, igencsak furcsa megítélés alá esik. Öt fok alá ne menjen a hőmérséklet, de világos legyen.... Sem a pajta, sem az ólak, semmilyen a lakóházunkat kiszolgáló gazdasági épület nem alkalmas erre a feladatra. Ráadásul a házhoz stilárisan sem illik, a kertbe sem illik, node kérem az Okosház elegáns aurájába viszont igen! Az első beleegyező hümmögésen már túl vagyunk, lehet tervezgetni, hogy amikor a halk hümmögésből végre najó asszony, csináljuk lesz, akkor már tudjak is előállni a konkrét kérésekkel, nehogy lassúságot szimatolva elmenjen a kedvesnek a kedve az egésztől. Aki ugye csak azért teszi, hogy nekem jó legyen....
A teleltető helyét nem kellett tervezni, mert azon a bizonyos teraszos részen a dombba fut egy pince, ezért önkéntelenül adódott, hogy a pince elé csatlakoztatjuk az üvegházat. Nem túl nagyot, de kényelmeset. Nem kell nekem orangerie, azaz narancsház, nem lesz fűtés és egyéb luxus, csak egyszerűen annyit kérek a helytől, hogy ne fagyjanak el benne a növények: a parasztablakba való muskátlik és begóniák, a dézsás szerelemvirágok, a pozsgások, stb.
És persze mivel télen is olyan napsütéses az a rész, hogy mínuszban is kint lehet ücsörögni, azért mégiscsak jó lenne oda áram is, hogy barátnőzős teázást lehessen csapni és zenét hallgatni.... Pleasure ground.

Amikor először nem szárad le délutánig a második kör mosás, és amikor először döntünk úgy, hogy inkább bent a házban vacsorázunk mert nincsen kedvünk kardigánt húzni, így őrizve csupasz bőrünkön még egy kis ideig a meleget, és hajnalban, mikor kinyitom az ajtót, az ablakát bedobja a pára, na akkor már tudjuk, hogy naptár ide vagy oda, tulajdonképpen elkezdődött az ősz.
Még jönnek a paprikák, paradicsomok, cukkinik, almák, körték, szilvák a kertből, de jóllakottságunkban már nem habzsolunk annyit a fák alatt állva, hanem egyenesen mennek az üvegekbe, hűtőszekrénybe.
Az őszicipő-vásárlás megejtésekor már húztunk egyszer a lábunkra zoknit, de amint lehetett, szabadultunk meg tőle, mert fura, mert idegen. Majd megszokjuk. Szűk. Hozzám ér. Satuba fog. Muszáj? Picim, jó lesz, mert majd úgy csináljuk, hogy az legyen. Közös hintázás a privát és a publikus, a magán és a nyilvános között. Minden este el fogjuk majd magunkat készíteni a reggeli kilépésre. Indulás. Az otthonból visszük az alom-meleg biztonságát és hazahozzuk a kinti terek változatos inspiráltságát. Hintázási harmónia: kiegyenlítve, döccenő nélkül. Swing for Everybody, Somewhere.

Kerthangok és kertzenék.
Zene a kertben. Hangszer a kertben. Kertkoncert.
Kerthasználat. Mulatókert.
A kert különféle használati módjainak sorába nemcsak a haszon- és díszkert, hanem a pihenőkert, a mulatókert is hozzá tartozik. Szabadtéri színpad, kertmozi....
A természetbe kivonulva, azt megtöltve élvezni a felszabadult szellemi és lelki életet, miközben a nyílt tér adta lehetőségek - jobb esetben - hozzáadódnak az élvezethez (és nem elmossák azt). Miért olyan elementáris az időjárás kénye-kedvének kitéve lenni? Miért olyan vonzó, hogy kivigyünk a rétre egy zongorát? Napfény.
Térátértelmezések. Viszonyulásmódosítások. Különlegesség: felejthetetlen.
Bálint munkája nélkül is szeretem a hintánkat, de már hiányérzettel párosul: azt akarom, hogy mindig és bármikor zene szóljon, mikor rajta ülünk. Élvezet- és minőségfokozás, ugyebár.
Írtam már arról, hogy milyen fontosnak tartom a gyerekekkel külön-külön is kapcsolatcsatornákat kiépíteni. Egyikükkel-másikukkal hintázva ugyanolyan mindent elmondható állapotba kerülünk, mint mikor sétálunk vagy főzünk: nem kell egymás szemébe nézni, nincs feszélyezettség amiatt, hogy most kezdeni kéne egymással valamit, most beszélgetni kéne, most mondani kéne valamit, stb. Cselekvés közben ezek a szituációs élek elsimulnak, természetes folyamuk korlátok és elvárások nélkül áradhatnak. Közös dolgaink. Közös.
Balázzsal hintázni pedig: hálóingben és gumicsizmában kacagva megelőzni a napot, a gyerekekkel való együttlét higgadtabb idejét.

Mióta a reneszánsz és barokk kertek történetét bújom, mindig meglep az a gondolatom, hogy - ha a térszerkezet szimbolikájából kiindulva értelmezünk - egy reneszánsz-szerű korszak után megint a barokkban vagyunk: a humanizmus kiegyensúlyozásra törekvő részletezettsége és kidolgozottsága megkérdőjeleződve új hierarchikus viszonyok felé tendál. A részek immár megint nem egyenlőek, hanem az egész koncepciójának alárendeltek. Felbomló harmóniák, melyek végletességbe csapnak.
Újjáéledő villa-koncepciók (villa suburbana: az itáliai reneszánszban a tehetősek városon kívüli, nagyobb területtel rendelkező vidéki háza, amihez nem tartozott gazdaság (az már a villa rustica). Városon kívül, de ahhoz tartozó területeken manapság egyre reprezentatívabb házak és kertek sokaságával találkozunk. Ideális esetben ház és kert egységet képez, azaz a házhoz értelmeződik a kert. Ezzel együtt ugyanakkor egyre nagyobb teret kap az egyformaság, sőt a stílustalanság és a giccs is. Az anyagi lehetőségek nincsenek mindig összhangban a műveltségbeliekkel - az emberiség rendre visszatérő társadalmi és esztétikai problémája.

Jellemző villa suburbana alkotás: Villa Giulia, Róma, homlokzat

Jellemző villa suburbana alkotás: Villa Giulia, Róma, épített kertrészlet

A villa rustica tipikusnak mondható alaprajzi terve

Csak pár fogalom, amivel a barokk bonyolultságát jellemezni szoktuk: ellenreformációs törekvések/politikai abszolutizmus megszilárdítása, gazdagság/pompa, hétköznapok valóságából kiemelni a halandót, miközben az egyház hatalma megerősödik, modern gondolkodók és természettudományos módszerek, tudomány és szépség összekapcsolása, spiritualizmus és realizmus, illetve a racionalizmus és irracionalizmus egyidejű jelenléte, továbbá holisztikus gondolkodás, polihisztorság iránti igény, ami azzal a tudattal párosul, hogy a világ valójában kiismerhetetlen. A manierizmus fő szimbóluma a labirintus (ugye nem kell soroljam az idevágó népszerű kortárs irodalmi alkotásokat? Emlékek őre, Harry Potter, Éhezők viadala....).
Talán az utolsó pont az, ahol a lényeges eltérés mutatkozik a jelennel szemben: szerintem mi, mostaniak hiszünk a világ megismerhetőségében.

Reneszánsz kertrészlet: egységes, megismétlődő parterek egyenrangú, egyenlő súlyú ritmikus megismétlése kiemelt középpontozás nélkül.

Barokk kertrészlet: megjelenik és hangsúlyossá válik az axis szerepe, azaz a középvonal kiemelt jelentőséget kap, illetve a víz eleme kitüntetett státuszba kerül, önálló kertesztétikai és kerttechnikai tényezővé válik.

"A barokk korszak a nagy felfedezések és filozófiai felismerések kora is. Még nem mond le az egységes világképről, a szintézisről, de a kétkedő, elemzőgondolkodás már kezdi szétfeszíteni a világ változatlanságának képét. A művészet is nagy hangsúlyt helyez a tapasztalatra, a természet megfigyelésére. A természet alapjának a dinamizmust, a mozgást, az állandó változást tekintették, ugyanakkor fokozottan jelentkezett az állandóság, a rend, a rendszerezés, a szigorú alá-fölérendelés igénye. A művész egyaránt szólt az értelemhez és az érzelemhez, célja a meggyőzés. Szenvedélyesség, pátosz, teatralitás, misztikus és drámai témák jellemzik. Az egyes művészeti ágak gyakran átlépik határaikat, egyfajta összművészeti hatásra törekszenek." (Dr. Jámbor Imre: Bevezetés a kertépítészet történetébe, 76.oldal)
Hát kérem, nem ezt éljük mostanság is?!?

A telek felső végében álló hintára már akkor szemet vetettem, amikor a házigazdák részéről Balázs először körbevezetett a végeláthatatlannak tűnő területen. Nem volt konkrét tervem, amikor megérkeztem a Hangfarmra, de azt erősen éreztem, hogy a helyszín adottságaiból kiindulva kellene kitalálnom valamit, mégpedig talán egy hanginstallációt. Mivel a szóban forgó hinta – mint minden hinta – már eredendően, definíció szerint egy interaktív, kinetikus installáció, kézenfekvőnek tűnt, hogy ezt a jól működő rendszert egészítsem ki valamiféle hangzó aspektussal.

Itt most álljunk is meg egy kis magyarázkodásra: a kiegészítés mint művészi aktus (mondjuk a semmiből való létrehozáshoz képest) elsőre amolyan nem-eredeti, energiatakarékos, lustaságból fakadó hozzáállást sejtethet; ne feledjük azonban, hogy a létező dolgok kisebb-nagyobb gesztusokkal történő átértelmezése/továbbgondolása hatásos eszköz tud lenni és komoly hagyományokra tekint vissza (public art, intervenció, helyszínspecifikus installációk).
Itt nekem a morális dilemmát és a művészi-technikai kihívást nem is ez, hanem sokkal inkább az okozta, hogy hogyan tegyek hozzá a meglévő struktúrához anélkül, hogy túlságosan beleavatkoznék az ökoszisztémába, elfedve vagy elrontva benne valamit, ami jó. A hinta ugyanis szervesen kapcsolódik a környezetéhez, amely jelen esetben különösen hangsúlyos és gazdagon tagolt: mögöttünk erdős rész, előttünk egy dús és változatos növényzetű rét, körben szántóföldek és gyümölcsfák, a távolban hegyek. Mindezeknek ráadásul hangjuk is van: a közelben rovarok, szél, távolabb harangozás, közeledő vihar hangjai. Maga a hintázás mint tevékenység is ebben a kontextusban teljesedik ki és válik multiszenzoriális élménnyé.

A hinta két, egymástól függetlenül mozgó ülőkével rendelkezik; bár egyedül is élvezhető, a benne rejlő teljes potenciál csak társas felhasználás során mutatkozik meg – ilyenkor a két személy nemcsak a környezethez, hanem egymáshoz is viszonyítja a saját mozgását: törekedhetnek szinkronra vagy függetlenségre, versenyezhetnek, hogy ki tud nagyobb kilengést produkálni vagy extrémebb hintázási technikát bevetni. Ez adta az ötletet, hogy a hanginstalláció-hintát is csak ketten lehessen maradéktalanul kihasználni – egyébként is régóta foglalkoztatnak olyan művészeti projektek, amelyek felfedezéséhez több látogató közötti együttműködésre van szükség.

A kettő mint résztvevői létszám ugyanakkor nemcsak az egyhez, hanem a sokhoz képest is speciális minőséget képvisel, ezt talán nem is kell nagyon magyaráznom. Elkezdtem gondolkozni a ketten létrehozható, kétrétegű, kétszólamú stb. zenei anyagok, illetve általánosságban a párbeszéd és a közös alkotás mentén. A kínálkozó asszociációs mezőből – engedve a kísértésnek – a romantikus-ismerkedős-párkapcsolati tematikára esett a választásom, így született meg a fejemben a szerelmi duett mint a páros hintázás szinte magától értetődő (potenciális) jelentésrétege. Ezzel az is eldőlt, hogy nem absztrakt hangtextúrákat, hanem hagyományos, felismerhető dallamokat fogok használni. Ha már lúd, legyen kövér – gondoltam, és egy kissé szentimentális, de számomra kedves, egyúttal közismert részletet választottam a Bernstein-féle West Side Story-ból. A Somewhere című dal úgy szerelmi duett, hogy valójában egyetlen énekszólam van benne (amelyet hol külön-külön, hol együtt énekel a két főszereplő), viszont a zenekari kíséretben végig jelen van egy második, ellenpontozó szólam. Mivel egyenrangú szerepeket szántam a hintáknak, ezt a két szólamot tartottam meg az eredeti zenéből, minden más kíséretet elhagytam. Hangszínek tekintetében mindenképp szerettem volna eltávolodni az eredetitől és reagálni az új kontextusra, ezért a dúdolás-zümmögés-szél háromszögben keresgéltem szintetikus hangzást, amelyet mesterségesen elbizonytalanított intonációval próbáltam még organikusabbá, életszerűbbé, ember- és állatközelibbé tenni. (Megint nem eredetit alkottam tehát, hanem egy “talált tárgyat” adaptáltam.)

A célként kitűzött felhasználói élmény: minél nagyobb lendülettel hintázok, annál hangosabban szóljon az én hintámhoz tartozó szólam – a mozdulatlan hintához tartozó alapállapot pedig a csend (illetve a környezet által biztosított soundscape). A két résztvevő így behatárolt keretek között ugyan, de változatos helyzetekkel kísérletezhet. Ez első ránézésre két egyforma, egymástól függetlenül működő rendszert feltételez; igen ám, de a romantika érdekében gondoskodni kell arról is, hogy közben a két szólam – még ha az egyik vagy mindkettő olykor teljesen el is némul – mindvégig szinkronban legyen.

A technikai megvalósítás mikéntje csak utólag tűnik magától értetődőnek. Eleinte úgy gondoltam, hogy a vezérlésről egy (vagy két) szenzorokkal felszerelt Arduino és/vagy Raspberry Pi vagy hasonló mikroszámítógép fog gondoskodni, csak aztán jöttek a kétségek a viharbiztosságtól kezdve az áramellátáson át egészen a szenzorokkal kapcsolatos szakértelmem hiányáig. Egy ponton rájöttem, hogy igazából az összes szükséges komponens együtt van a zsebemben lapuló okostelefonban, amelyen ráadásul simán tudom futtatni az algoritmusaimat is. Annál azért gyakorlatiasabb beállítottságú vagyok, hogy túlságosan nehezemre esett volna a barkácsolással járó cool-faktor elengedése – és ekkor még nem is sejtettem, hogy mennyire jól döntöttem.

Vannak különböző telefonos applikációk, amelyek lehetővé teszik számítógépen, a Pd (http://puredata.info/) audiovizuális fejlesztői környezetben összerakott algoritmusok mobileszközön való futtatását. Nekem a MobMuPlat (http://danieliglesia.com/mobmuplat/) app használatával volt már korábbról tapasztalatom, így most is ezen az úton indultam el. Nem mondhatnám, hogy elsőre eltaláltam volna az optimális működési mechanizmust: talán az ötödik-hatodik verzió volt az, amelyik a hintánál való teszteléskor már nagyjából a kívánt eredményt produkálta. A telefonba épített giroszkóp és akcelerométer (gyorsulásmérő) adataival próbálkoztam, először az ülőke maximális dőlésszögéből, majd pedig a maximális gyorsulásból következtetve a hinta kilengésére. Végül ez utóbbi kezdett használhatóan működni, nagyjából akkortájt, amikor az egész Hangfarmot elmosta egy apokaliptikus vihar és a nyomában érkező árvíz.

Mivel a közelgő szombati prezentációs esemény idejére is hasonló időjárást jósolt az összes illetékes szerv, és a szervezők az összes szabadtérre tervezett programot beköltöztették a házba, hamar beletörődtem, hogy itt most semmiféle hintás projekt nem lesz. Az ominózus nap délutánján azonban olyan váratlan optimizmust kezdett sugározni a természet, hogy úgy döntöttem, teszek egy kísérletet az installálásra. És itt jött nagyon jól a technikai setup egyszerűsége: a beépítés gyakorlatilag abból állt, hogy rászigszalagoztam a két mobileszközt (egy iPhone és egy iPad lett végül) az ülőkék aljára, a két bluetooth hangszórót pedig ízlésesen elrejtettem a környező susnyásban – semmi kábel. A szinkront úgy oldottam meg, hogy a lejátszás indításához egyszerre kellett megnyomni egy gombot a két eszközön; egy másik gomb segítségével pedig azt hoztam az adott eszköz tudomására, hogy a mindkét szólamot tartalmazó sztereó hangfájl melyik sávját kell lejátszania a hozzá tartozó hangszórón. A hangszórókat a releváns hinta oldalán, de több méter távolságban, és kifelé fordítva rejtettem el; ezzel nemcsak a páros hintázás inherens sztereóságát kívántam fokozni, hanem azt az érzetet is, hogy az installáció minimál-invazív módon, organikusan simul bele a környezetébe, illetve egészíti ki a meglévő infrastruktúrát. Mivel így az egész technika majdhogynem láthatatlan volt, megszülethetett az elvi lehetősége annak, hogy egy mit sem sejtő hangfarmlátogató (pár) mintegy véletlenül, ártatlan hintázás közben fedezze fel a hozzáadott hangi aspektust.

Ez meg is maradt az elvi lehetőség szintjén: az időjárás jóindulata rövidtávúnak bizonyult, így történhetett, hogy a beépítésben és a tesztelésben önzetlenül segédkező Orsi, T.Bali és Nándi lettek az installáció optimális verziójának egyedüli tanúi. (Orsi és T.Bali amúgy jó teszterek módjára olyan fokú lelkesedéssel feszegették az konstrukció határait, hogy rajtuk kívül a sorsnak is hálával tartozom, amiért sem a rendszer, sem a hinta nem omlott össze…) Alighogy végeztünk, az eső megint esni kezdett, én pedig begyűjtöttem a hangszórókat a rétről, és mindenféle nejlonokba csomagolva a hinta melletti farönkökre helyezem őket. Miközben menekültünk lefelé a fokozódó esőben, reménykedtem abban, hogy ez az állapot csak ideiglenes lesz, és utána a többi érdeklődő is eredeti pompájában látogathatja majd a műalkotást. Persze nem így lett, de ezzel együtt is nagy öröm volt pozitív élménybeszámolókat hallani mindazoktól, akik az este folyamán a körülményekkel dacolva felzarándokoltak a hintához. (Bónusz meglepetés volt, hogy amikor 3-4 órával később felmentem sötétben és szemerkélő esőben, hogy leszereljem az eszközöket, még mindig tökéletesen működött minden, holott meg voltam róla győződve, hogy minden beázott, tönkrement, vagy legalábbis már régen lemerült.)

Természetesen felmerültek távlati tervek, ötletek a projekttel kapcsolatban; nyilvánvaló, hogy lenne még benne lehetőség azon túl, amit így pár nap alatt összedobtam. Egyrészt nekem már közben eszembe jutott, milyen jó lenne, ha a páros tevékenység nem merülne ki a hangerőarányokkal való játékban: például irányíthatná a hintázás tempója az adott szólam tempóját, és lehetne az a feladat, hogy szinkronba hozzuk (és ott is tartsuk) a zenét. Na, ez volna csak az igazi párterápiás tréning! A másik ötlet Balázséktól jött, akik szemmel láthatóan kedvet kaptak ahhoz, hogy a hintájuk állandó hangi komponenst kapjon. Ebben a kontextusban olyan megoldás is felmerült, amely minden elektronikát mellőzve, teljesen mechanikus módon működne – nem lepődnék meg, ha a jövő évi Hangfarmon már egy ilyen, továbbfejlesztett hinta fogadná a résztvevőket.

Az installáció efemer jellegét csak erősíti, hogy semmiféle videódokumentáció nem készült róla (nekem ugye mindkét kamerás eszközöm be volt építve, és éppen a segítőimnél sem volt ilyesmi). Az itt látható fotókat Zsófi készítette a Gábor által vezetett stop-motion workshop keretében.

Ez pedig egy utólag készített, demonstrációs célú hangfelvétel, modellezett (azaz hamisított) réttel és fiktív hintázási tempókkal.

Címe sokáig nem volt a műnek, de aztán gondoltam, nem ártana, ha mégiscsak elnevezném valahogy. Mondjuk így: Swing for Two, Somewhere.

Az a bizonyos bohém könnyedséggel öltözködő nagynéni, akiből orvos, feleség, anya és már nagyanya is lett, látott minket vendégül. Beavatottság érzés, mikor egyszerre vagy családtag és vendég: az ismerősség és idegenség egymást átölelő egyvelege.
Az alapvetően díszkertnek indult kert szélein egyre több, apróbb ágyást hódítanak meg a zöldségek: paradicsom, paprika, zeller, mángold, rebarbara, sőt még bab is felütötte a fejét. Ínyenc látványosság: különféle fajták színezik a pázsitos teret.

Parasztvér: reggel ugyanazt a hálóinges sertepertélést látom, mint amire nagyanyámnál emlékszem és amit én is napi ritmusban gyakorolok. Elindítani a napot. A terasz szélén a muskátli mellett az ötliteres cefrés dunsztos: a kivágott gyümölcsdarabok landolnak benne és kezdik meg alkoholos erjedésüket. Büszkeség: a háziasszony, mint gazdasszony.

A gyümölcsök tekintetében néha billeg a határ aközött ami még cefre és ami már komposzt. Minden értékes, minden felhasználható. Nem anyagi szűkölködés a hajtóerő, hanem az élet tisztelete. Viszonyulás és attitűd. Megértés.
Szüret közben, már a jövő évi kertet alapozod meg: a reggelihez szedett paradicsom magjai feliratozva mennek száradni, hogy már tél végén a vetőtálca földjében hirdessék a bizonyosan eljövő nyarat. A lehetséges bőséget. Természetlakottság.

A terasz grillezőjén száradó paradicsommagok

A grillező sütőtere - én a sparhelten szárongatok....

Ökörszív paradicsommagok

A kertbe csak úgy maguktól érkezett paradicsomok is meg vannak becsülve. A kíváncsiság és a meglepetés játéka: vajon mi lesz belőle?

Körte gazdagság-ígéret

A rebarbara szár pirosa és a muskátli pirosa ugyanúgy díszítenek

Szakszerű ellátást kap mindenki, aki segítségre szorul