A következő kis történet a régi időkből arról szól, hogy egyrészt: a tanyasi élet sohasem unalmas, másrészt: hogy az ember lányának legmegbízhatóbb hátaslova tizennégy év után is okozhat meglepetést.
Történt egy borongós, téli napon, hogy a közeli vadász barátunkkal összefutván kiderült, van nála több, kidobásra váró vadbőr. Akkoriban valamiért azt gondoltam, hogy jók lehetnek ezek a bőrök a jurta, vagy más épület fedésére, vízhatlanítására, aztán kiderült, hogy tévedtem, de ez egy másik történet.
Na már most, aki nyúzott már, vagy látott ilyesmit közelről, az tudja, de legalábbis sejti, hogy a sebtiben lenyúzott bőrhöz általában hozzátartozik a négy láb patástul, és adott esetben a fej is. No meg a bőrön marad bőven nyershús, faggyú. Így egy nagyobb testű állat esetén kb. tizenöt-húsz kilót nyom. Ezt hárommal megszorozva hamar megszületett a felismerés, hogy gyalog bajosan cipeljük haza (sáros időben a talicska is kizárva).
A lovak sokszor bizonyították már, hogy rengeteg célra használhatóak, így például a hátukon hozzák be a szemes takarmányt, ha úgy adódik. Mivel a zsák háton cipeléséhez már hozzá vannak edződve, úgy terveztük, szépen átlovagolunk a szomszédhoz, a hátukra dobjuk a már bezsákolt rakományt s hazasétálunk. Ember tervez, Isten végez, ahogy mondani szokták.
Jól ismervén lovaink temperamentumát, Csenge hátára tettünk zsákot először, mert ő nyugodtabb, minden váratlan helyzethez könnyen alkalmazkodik. Egy darabig még azonban ácsorogtunk és a szomszéddal cseverésztünk a keskeny, lebetonozott kocsibeállón, majd mikor kielemeztük az összes aktuális pletykát, Áron összekötözte a két zsákot, és lovam hátára dobta úgy, hogy az egyik zsák jobbra, a másik balra lógott le. Egy pillanatig úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, egészen addig, míg lovam nem vett egy nagy levegőt…
…mert ekkor megérezte a számára rettenetes szagokat, amik a tulajdon hátáról érkeztek, és kijelenthetjük, hogy teljesen megvadult. Én a kantárszárat fogva igyekeztem megfékezni, hasztalan. Mivel fogtam és minden erőmet összeszedve igyekeztem nem engedni őt el, kénytelen volt a pánikreakcióit a szűk, betonozott kocsibeállón levezetni, aminek egyik oldala kerítés, másik díszgyep gyümölcsfákkal, rajta pedig úgy félúton egy vendégautó parkolt. Először csak nagyokat horkantva sétálni kezdett peckesen körbe-körbe, majd amikor rájött, hogy a szagtól nem szabadul, vágtában folytatta ugyanezt. A szomszéd ekkor bemenekült a háza biztonságába, én egyik irányba se mozdulhattam, hogy se a ló, se a fák, se a kocsi, se a kerítés ne sérüljön meg. Áron meg nem tudott a szűk helyen az egyre vadabbul körbevágtató Csenge közelébe jutni. Pár percig tartott csupán, de egy örökkévalóságnak tűnt. Végül Áronnak egy bravúros szökelléssel sikerült mellém ugrania, egy vetődéssel elkapta a félelmetes zsákot és a földre rántotta. Pár pillanat múlva lovam megállt, megállapítottuk, hogy nem okoztunk komolyabb kárt, majd befogtuk a földúton sétálgató másik lovat, akit időközben kénytelenek voltunk elengedni.
Amint biztonságos távolba került a zsák, Csenge is kezdett megnyugodni, a szomszéd is kidugta az orrát. Azt hiszem nagy kő esett le a szívünkről, hogy a vendége autója nem sérült meg. Amíg a lovamon száradt a hideg verejték, alaposan elbeszélgettünk. Sok régi történetet fölelevenítettünk, többek közt az evangélikus lelkész barátunk esetét a vaddisznótetemmel:
Történt egy saras őszi alkonyon, hogy a lelkész úr a barátaival szép vadkant ejtett egy közeli erdőben. Igen ám, de a hely autóval megközelíthetetlen volt, gyalog pedig képtelenség egy ekkora állatot (bocsánat: tetemet) hazacipelni.
Hazasétáltak hát, s a lelkész úr lovát a kocsi elé fogták, majd a hatalmas sárral küszködve végül a helyszínre értek, ott megfordultak a kocsival, majd abban a pillanatban, amikor a tetemet a kocsira próbálták hajítani, a ló megvadult, kitépte magát az őt fogó egyén kezéből, s kocsistul az erdőn át toronyiránt hazáig vágtázott. A szerszámot megszaggatta, a kocsit összetörte.
Ennyit a lovak és a vaddisznók kapcsolatáról.
In.: A szabadság íze
https://www.facebook.com/zakadominika/
