Karácsonyi olvasmányok és ablaktetkó

Nekem ősidők óta egyet jelent a karácsonyi szünet a folyamatos, kuckós olvasás élményével, csak a tartalom változott: gyerekkorban mesekönyv, kiskamaszkorban pöttyös könyv, később komoly könyvek, sok vers, majd érettségi tételek, egyetem alatt szigorlati olvasmányok, de onnantól kezdve, hogy lediplomáztam, bármilyen olvasmány, ami egyszerűen csak jó vagy érdekel, kaptam vagy ajánlották. Alapjáraton is képes vagyok órákig elveszni egy könyvben, de karácsonykor aztán hatványozottan, noha anyaként azért némi tervezést igényel ez a hobbi (hát, a tervezés sokszor kimerül annyiban, hogy addig játszunk-eszünk-iszunk, amíg a többiek kimerülnek, én meg végre leülök olvasni éjszakába nyúlóan a családom békés hortyogásától övezve). Nem volt ez idén sem másképp, az ember (asszony) felnőtt fejjel már ragaszkodik a hagyományaihoz (értsd: rugalmatlan, morcos vénasszonyhoz kezd hasonlítani, ha valaki megzavarja szent szertartásait).

1. "La beauté est partout."
Na, ezt nem én mondtam, ilyen komplex francia mondatokat, amelyekben egy alany és egy állítmány is található, egyelőre nem generálok (nem vagyok én Chomsky vagy éppen google fordító), ez, kérem, Auguste Rodin saját bejáratú mondata, mely szerint "a szépség mindenhol jelen van". Gyönyörű, nem? Erre a gyöngyszemre Nicolas Barreau egyik könyvében leltem rá és most szembesültem vele, amikor kicsit kutattam utána, hogy Nicolas Barreau nem is Nicolas és nem is Barreau. Hogy kicsoda, voltaképpen senki nem tudja, kivéve talán az ügynökét, de találgatások szerint se nem francia, se nem férfi annak ellenére, hogy a könyvei borítóján mindig ugyanaz a szöveg jelenik meg róla, miszerint egy párizsi könyvesboltban dolgozó fiatal férfi, aki a Sorbonne-ra járt és noha szereti az irodalmat, nem életidegen könyvmoly, a fotón pedig egy jóképű fiatal férfi mosolyog a fényképezőgép lencséjébe. Hm. Szépen vagyunk, nem elég, hogy tetszenek a könyvei, máris egyenesen beleszeretek, amiért még játszik is ezzel az írói álnév-dologgal. Micsoda persona, azaz perszóna (ha hinni lehet a találgatásoknak)! (Eddig is fúrta az oldalamat, miért németből fordítják ezeket a regényeket, ez mégiscsak gyanús, de most már kiderült, hogy tényleg az.)
Úgy tudom, eddig négy regénye jelent meg, az elsőt egy velencei utazás alatt sikerült elolvasnom és azonnal megfogott, azóta elolvastam mindet, sőt, arra ragadtattam magam, hogy meg is vettem őket. Meghat és lelkesít, hogy mindig kiemeli az élet hétköznapi szépségeit, jó karaktereket talál ki, van benne izgalom és romantika, de megfejtendő titok és csavar is, jók a mondatok (feltételezhetően tehát a fordító is) és a világa tele van olyan dolgokkal, amiket én is szeretek. „Vintage” jó értelemben, azaz kavarognak benne kézzel vagy írógéppel írt levelek és mesék, művészet, nem elcsépelt, noha remélt egymásra találások, rokonszenves és életszagú, egyedi jellemű karakterek, festett képeslapok, régi filmek, mozi, levélnehezékek, papírbolt, kék szín, tenger, múlt századi, századfordulós életstílus jegyei itt-ott, a kézműves élet nyomai a hétköznapi Párizsban – egyáltalán, a rokonszenves francia „savoir vivre”: életszeretet, életélvezet és életigenlés elegánsan, az intellektust sem nélkülözve, noha persze mély filozofálást nem kell várnunk tőle. Egy sereg dologról azt gondolja, amit én és még meg is tudja írni. A fent idézett mondat pedig a „Párizs mindig jó ötlet” c. legutóbbi regényéből van, mindenkinek ajánlom figyelmébe (a többit is).

2. Homo deus
Zita írt erről a könyvről korábban, mégpedig a pázsit kapcsán, miszerint a pázsit egy darabka jólét fitogtatása, ha úgy tetszik és minél több és nagyobb van belőle, annál inkább kifejezzük vele (már aki), hogy mekkora vagyonunk van (már akinek). Az előkertek pl. Amerikában (meg amúgy bárhol) ennek a kisebb-nagyobb jólétnek a csökevényesedett kifejezései manapság is, és jó érzéssel töltheti el a kispolgárt, hogy már ő is megengedheti magának a szépen nyírt zöldet, ha a nyolc, garázsban tartott Bentley-t nem is.
Hát, kérem szépen, személyesen meggyőződhettem róla, hogy nem arról van szó, hogy Zita titokban pázsit-kutató, aki a fent említett Barreau-hoz hasonlóan álnéven publikálja fűfélékről és kerti törpékről szóló értekezéseit, hanem tényleg ez a Harari nevű jóember írt egy Homo deus c. könyvet, ugyanis a karácsonyfa alatt másokkal együtt ott hevert (mármint nem az író, hanem a könyve) – nagy örömömre. (Harari neve meg a könyv címe azóta némi átalakuláson esett keresztül a családi szótárban: az íróból Harakiri lett, a könyvet pedig viccesnek találták egyesek Wolfgang Homodeus Mozartnak átnevezni, de ezekért nem vállalok felelősséget, a kedves Olvasók kérdezzék meg orvosukat vagy gyógyszerészüket, hogy az ilyesmi milyen határig normális...) Annak idején az őskorban szereztem egy filozófia diplomát is, de annyira megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy belőlem rendes filozófus sosem lesz (csak rendetlen), csak tanár („aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja” alapon), hogy azóta sem sok időt töltöttem el filozófiai művek olvasgatásával, pláne amióta megszülettek a gyerekeim és mindenhova egy, majd hamarosan máris kettő, végül három gyerekkel vonultam/totyogtam/másztam el. Persze a gyerekek és a filozófia viszonya nem egy paradoxon önmagában (másoknak), de legalábbis megszállottnak kellett volna lennem ahhoz, hogy az elmúlt 12 évben akár csak a látszatát is fenntartsam filozófiai lelkesedésemnek (ami azért persze még van). Nem vagyok megszállott, ebből is látszik. A Homo deusba viszont azonnal beleolvastam és olyan szellemi kalandban van most részem, amilyenről még Zita pázsit-írása alapján sem álmodtam volna (pedig a pázsit még a filozófiánál is jobban lelkesít). A kérdésköre elég komplex ahhoz, hogy jól el lehessen benne veszni és közben azt is el lehessen felejteni, miért nem mindennel értünk egyet, sőt, a leginkább arra késztet, hogy azonnal leüljünk a szerzővel mindezt élőben is átbeszélni és ha ő véletlenül éppen nem elérhető, hát a Férjjel tegyük ugyanezt (amitől viszont pár óra után párját ritkító feleséggé lépünk elő, amennyiben a sok fejtegetéstől a Férj haja hullani kezd, miután jobban őszülni nem tud). A komplexitás mellett azonban szigorúan logikus, rendszeres és új szempontokat, összefüggéseket világít meg, ráadásul részletesen belemegy és kiveséz minden jelenséget, amit tárgyal, ezzel az alapossággal pedig már önmagában nagyon meg vagyok elégedve, arról nem beszélve, hogy mindezt a hétköznapi ember normális, természetes szókincsét használva ismerteti, tehát még én is értem, sőt, meg is tudom jegyezni az érvelési struktúrát, ami kifejezetten tetszik. Haririt olvasván az ember (ha asszony) maga is okosnak kezdi érezni magát és az a könnyedség, amivel elhiteti velem, hogy ezt akár én is kitalálhattam volna, hiszen teljesen megértem, lenyűgöző és egyben nagyvonalú, hiszen természetesen nem találhattam volna ki semmi ehhez foghatót, egyszerűen csak van, aki tud magyarázni és van aki nem (na, utóbbi esetben aztán előkerül a sok terminus technicus, az olvasó meg főhet a saját levében). Így ezt is jó szívvel ajánlom mindenki figyelmébe, már csak azért is, mert a XXI. század emberi próbálkozásait latolgatja és mivel ebben élünk, hát minket is érint, akár tetszik, akár nem.

3. Bonjour, Madame
Tavaly egyszer szembejött egy olyan című könyv, hogy „Nem harap a spenót”. Hát már a cím is tetszett, a könyv meg még jobban, mert a francia nevelési stílussal foglalkozik, mégpedig angolszász nézőpontból, ami, ugye, sokkal ismerősebb. Kiderült jó pár dolog, amit elmulasztottam a gyerekeim korábbi nevelési szakaszában és ezek már nem is hozhatók vissza (jaj, most mi lesz?), de egy sereg dologgal kapcsolatban meg olyan felszabadító hatással volt rám, hogy már az sem zavar, hogy elmulasztottam bármit is (kit érdekel?). Egy bizonyos Pamela Druckerman írta ezt a remek és szórakoztató könyvet, amely egyébként érdekes kitekintéssel szolgált a női szerep francia értelmezésére is. Ez a kitekintés bővült ki egy új könyvvé, mégpedig „Bonjour, Madame” címmel, melynek alcíme „A kortalan nők kézikönyve” szintén rokonszenvesnek tűnt. Nem mondom, hogy minden oldalon vettem a szerző sajátos humorát, de a története és megfigyelései határozottan tetszenek és mivel magam is közelítek a 40-hez (márpedig ez a könyv a negyvenes női állapot különböző problémáit, kihívásait, kérdéseit világítja meg), aktuálisnak is érzem meg át is érzem.

4. Ablaktetoválás
Hogy micsoda? Igen, ilyen marketing-fogásnak is mondható elnevezéssel álltam elő egy teljesen egyszerű díszítési technika kapcsán. (Nem véletlenül dolgoztam majdnem kerek hét esztendeig egy zenekarnak és próbáltam a koncertjeiket elsózni számtalan külföldi nyolcvanésahalálközött-korú néninek meg bácsinak, akik mai világunkban a jazz-klubokat vezetik. Olvastam én Wolf Gábor marketing bibliáját is, ami utólag elég vicces, tekintve hogy egyáltalán nem érdekel semmi ilyesmi, de még az a könyv is nagyszerű volt, bár voltaképpen egy bölcsész amúgy is kóros könyvolvasási-hormon túltengéssel jön a világra, szóval végül is nem érdem. De kár, már azt hittem...) (Wolf Gábor egyébként a Marketing Commando vezéralakja, ami elég félelmetesen hangzik és tessék is jól vigyázni, mert megvetet a gyanútlan fogyasztóval bármit és egyből vásárlóvá farag minket, akár akarjuk, akár nem. Csak óvatosan!) Szóval van egy vékonyabb vagy éppen vastagabb hegyű fehér toll, ami bármilyen anyagra fog (átlagos papírboltokban is kapható) és ezzel az ember (de főleg az asszony, mert annak jut eszébe ilyesmi) írni kezd valami neki kedves dolgot az ablakra vagy a tükörre. És látja az asszony, hogy ez jó. Ezután némi rafinériával a függöny nélküli ablakra apró szívecskék és pöttyök váltakozásának segítségével csipkemintát rajzol egy darabon. És látja az asszony, hogy ez jó, sőt még jobb. Térül-fordul és a konyhai ablakra megrajzol egy olyan virágmotívumot, ami már a családtagokat is szimbolizálja. És látja az asszony, hogy ez jó, sőt, eddig ez a legjobb. Így készül el az ablak- és tükördíszítés a lakás több pontján, és több napi buzgó inspiráció-keresés és alkotás (meg a rosszul sikerült ábrák levakarása) után az asszony megpihen és bezsebeli a látogatók „ó, de klassz” és „milyen ügyes” és „jaj de szuper, nekem is csinálsz egyet?” kezdetű dicshimnuszait. Az asszony tehát áldja a kreativitását és a papírbolt alternatív kínálatát, estére pedig elnevezi ezt ablak- illetve tükörtetoválásnak.
Valamiért nem véletlen, hogy az első ilyen kedves mondat, amit kiírtam, Brillat-Savarin, az egyik francia főfőgasztroguru (eredetileg jogász) mondása: “To invite a person to your house is to take charge of his happiness for as long as he is under your roof.” vagyis „Meghívni valakit az otthonukba annyi, mint felelősséget vállalni a jóllétéért mindaddig, míg a fedelünk alatt marad.” Nem véletlenül az angol verziót idéztem (hát, igen, persze akkor még nem tanultam franciául, mondhatná a kedves Olvasó és igaza lenne) – ezt egy Judittól kapott fantasztikus amerikai receptkönyvben olvastam először, amely könyvről megint regélni lehetne egy jó sort, mert minden, de minden egyes illusztrációja és betűje kézzel rajzolt, írott: Susan Branch: The Heart of the Home. Szóval ez a mondás fogadja nálunk a vendéget, mert éppen a bejárati ajtóval szemben lévő tükörre írtam ki, noha nem túl nagy betűkkel, hogy azért lássuk magunkat, amikor épp meg akarjuk csodálni bámulatot keltő külsőnket. (Ez a vendégváró mondat ugyan senkit nem hat meg, aki nem beszél angolul vagy nem szemüvegben érkezik, de majd kiírom francia eredetiben is. Hátha. Netán innentől kezdve nagyítót adok a vendég kezébe, amikor elveszem a kabátját. Vagy hasonlók.) A kedves mondat után pedig már jött a többi is magától, pillanatnyilag éppen a fent említett „La beauté est partout” van kiírva a fürdőszobai tükörre, amúgy biztatásként, amikor az ember a hajnali gyűrött orcáját próbálja megvizsgálni a még bedagadt szemei erőteljes és hasztalan kinyitási erőfeszítései ellenére (jobb csukott szemmel a reggeli teát főzni, én mondom). A csipkeminta meg egyéb díszek pedig csak úgy születtek, aztán a legnagyobb gyermek is ihletett kapott, végül Anyám, akinek megrendelésre dolgoztunk (és nyáron megállapíthattuk, hogy azóta sem pucolta meg a tükröt!).
Úgyhogy várjuk a további megrendeléseket, igényeiket küldjék küldjék nyugodtan a Faluság központi email címére, továbbítják.:)

A motivációról

Vezetőként rengeteg szituációban voltam már, rengeteg személyiség-típusú alkalmazottal. Bevallhatom őszintén, hogy mind a mai napig kerülök olyan helyzetekbe, melyekről fogalmam sincs, hogy hogyan orvosolhatók. Az öngyilkossági kísérleten keresztül a szerelemig minden volt már a palettán, és azt gondolom, hogy ezekre nem könyvekből bemagolt tézisek alapján, hanem intuícióból lehet csak reflektálni. Mégis, amikor mintázatokat vélsz felfedezni a céged működésében, nem árt, ha elkezded vizsgálni, hogy mik lehetnek annak indokai.

Több évnyi konyhavezetést követően jutottam el arra a pontra, hogy a legfontosabb, amit a szemem előtt kell tartani, hogy fenntartsam az embereimben a motivációt. Sajnos, a munkahelyhez való viszonyulás is olyan, mint bármilyen más kapcsolatunkhoz. Dinamikája van, folyamatosan alakul, és baromira résen kell lenni vezetőként, ahhoz, hogy időben reagálj, és ráadásul még jól is a történésekre. Szeretheti egy szakács a munkáját, de a lényeg, hogy az érdeklődését ne veszítse el. Legyen oka az ottlétének, ami fontos neki, ne csak unott fejjel bebattyogjon, aztán letolja a napot.
A folyamatos alakulást úgy tudod párhuzamba helyezni céged érdekeivel, hogy monitorozod megállás nélkül a dinamikákat, az emberek egymáshoz, és munkához levő viszonyának metamorfózisát. A motiváció az tulajdonképpen nem más, mint ami átsegíthet egy alkalmazottat azokon a pillanatokon is, amikor a háta közepére nem kíván semmit és senkit. Hisz semelyikünk sem születik olyannak, hogy folyamatosan a legjobb formájában legyen. Ezért ilyen borzasztóan fontos, hogy ezekben a pillanatokban is egy cég partner tudjon lenni, és olyan mértékben, ahogy ez megfelelő, hitet tölteni az embereibe.

enter image description here

Alapvetően végtelenül hálás vagyok magamnak, hogy vagyok annyira rohadt makacs és idealista, hogy bármi jött szemben, nem adtam fel az álmaim. Örülök, hogy olyan közegben lehetek, akiket kedvelek, (mind munkatársi-mind vendég szinten). Azt hiszem, ezek az emberek generálják bennem napi szinten azt löketet, mely már tíz éve a saját utamon tart. Rengeteg nevetést és szeretetet kaptam már a munkám kapcsán, szabad lehetek, és kreatív. De ahhoz, hogy mások motivációit megismerjem, mindenképp ki kell lépnem a saját egyéniségemből, és elkezdenem vizsgálni általánosabban a kérdést.

Egyszer azt olvastam valahol, hogy a motivációt legjobban úgy lehet fenntartani, ha az emberekben a céghez, közösséghez való tartozást generálódik. Ezért visznek el stílustalan céges bulikba multik alkalmazottakat, meg ezért kell járniuk olyan csapatépítő tréningekre, amiket minden ember legmélyebb lelkéből gyűlöl.

enter image description here

Alapvetően egy érzelgős vezetőnek tartom magam. Nem tudom nem megszeretni az alkalmazottaim. Úgy érzem, hogy feladatom, hogy megismerjem őket, lássam, mi felé és miért és hogyan haladnak. Nagyon nehezen tudom definiálni a pontos határt a munkatársak felé irányuló udvarias érdeklődés, és a legmélyebb lelki társi viszony spektrumában. Valahol úgy látom, hogy az épp aktuális csapatom pozicionálja magát ezen a skálán, egyénileg, és kollektíven egyaránt. A kérdés viszont, hogy ha a motiváció egyik alapvetése a valahova tartozás, akkor feladatom-e nekem ezeket az érzelmi állapotokat manipulálni? És ha igen, akkor meddig a pontig és mennyire korrekt ez a viselkedés?

enter image description here

Manapság a határok összemosódnak. Az emberek idejük nagy részét ugyanis nem a szeretteikkel töltik el, hanem a munkahelyeiken. Családtagjainkkal- már, ha vannak, csak fáradtan találkoznak otthon, egy végiggürizett nap végén. A barátaikra, jó, ha hétvégén jut idő, közben meg persze mindenféle baromságért rohangálnak folyamatosan. Nem csoda, ha ebben a zűrzavarban a munkahelyeken jönnek ki olyan konfliktusok és problémák, melyek nem oda valók, és az otthoniakon csapódik le olyan stressz, amiért viszont a cég a felelős. Így történhet meg, hogy munkahelyünkre tekintünk elrévedve, hogy az az otthonunk, miközben a családunk meg munkahellyé válik. Érzelmi összemosódás jön létre. Olcsó trükkökkel munkahelyek ezrei visszaélnek ezzel a lehetőséggel, hisz az ő céljuk nem egy boldog, hanem egy maximálisan motivált, és felpörgetett munkatárs. Nekik az a céljuk, hogy a munkahely nyújtsa az örömöt, ne az, hogy leviszed a gyereket focizni a parkba.

Nyilvánvaló, hogy az önmegvalósítás, és munkával kapcsolatos sikerek kikerülhetetlen pillérei annak, hogy boldogok lehessünk. Sikertelenséggel ugyanis a motiváció borzalmasan nehezen fenntartható, és sűrűn az érzelemátvitel oda-vissza hat: a munkahelyi sikertelenség párkapcsolati sikertelenséggé, és az ebből kialakuló depresszió pedig a munkahely elvesztéséhez vezet.

Magamról tudom, hogy mi a motivációm. Megtanultam különválasztani azokat a dolgokat, amik nem egy alomba tartoznak. A munkahelyi motiváció nem összekeverendő a magánéletünkben levő motivációkkal. Nem szabad, hogy az egyik elbillenjen nagyon a saját irányába, nem szabad összemosni őket.

A vezetők felelőssége, hogy ne éljenek vissza az embereik jóhiszeműségével, félelmeivel. Az ő felelősségük, hogy még, ha ez roppant bonyolult is, de támogassák az embereiket azzal, hogy kiegyensúlyozott életük legyen. Tudom, hogy nagyon nehéz jó vezetőnek lenni, hogy emberséges legyél, és hogy átmenjen a benned levő hit az alkalmazottaidba. Nehéz úgy eredményesen dolgozni, hogy a határok elmosódnak, és nem tudod, hogy épp melyik munkaköri utasításod tenyerel bele valakinek a fájó pontjába, amiről nem is sejtesz. Nehéz megtalálni azt az állapotot, ahol a munkahelyi kommunikáció nem személyeskedés, viszont nem is egy szétterhelt, embereire odafigyelni nem tudó projektmenedzser attitűd.

Számomra érthetetlen, hogy hogyan tudnak emberek évtizedeket lehúzni olyan munkahelyeken, melyeket gyűlölnek, olyan közösségekben, melyeknek nem tagjai. Ordítóan magányos lehet ez, és el sem tudom képzelni, hogy hogy lehet elviselni ezt a lélektelenséget.
És óriási felelőssége van a multiknak abban, hogy ontják magukból ezeket az elfojtott és csalódott embereket.

Megvizsgálhatjuk racionálisan is ezt a kérdést. Nem hiszem, hogy egy kizsigerelt munkaerő eredményesebb tud lenni, mint egy megbecsült. Előbb-utóbb úgyis felmond, aztán szívhat azzal a vállalkozás, hogy betanítson új embert a munkakörére. Persze, akkor még egyáltalán nem biztos az, hogy az új munkaerő is ugyanolyan színvonalon el tudja látni munkakörét, mint az őt megelőző társa. Ha új embert kell betanítani, az még több idő és lóvé, ha pedig mégiscsak beválna az új, úgyis le fog lépni abban a pillanatban, hogy 10 Ft-tal jobb órabért, és meseszép ígéreteket ajánlanak neki valamilyen konkurens cégnél. Ne legyünk már olyan naivak, hogy azt gondoljuk, hogy az emberek döntései nem az épp legnagyobb energia-megmaradás fele billen, és ne várjuk, hogy lojálisak lesznek hozzánk, ha heti 60 órában güriztetjük őket.

Nem hiszem, hogy azok a konyhák hosszútávon minőséget tudnak fenntartani, ahol ki van teljesen készítve a személyzet. Narkózni fognak, megutálják a munkájukat, és ez érződni fog az általuk elkészített produktumon is. A minőségre pedig hiperérzékenyek a vendégek.

Tudom, hogy a problémák nagy részének az az alapja, hogy szürreálisan magasak a munkabér járulékok. Vannak olyan cégek, ahol létkérdés, hogy hány bejelentett alkalmazottal dolgoznak. De mégis, hogy lehetne az üzletileg jó döntés, hogy ahelyett, hogy elégedett munkatársakkal dolgoznánk, ahelyett befásulva robotolnak az embereink egy ablaktalan konyhában, és ötpercenként járnak ki bagózni?

Az alulról szerveződésben hiszek. Abban, hogy ahelyett hogy szomorkodunk, hogy épp milyen törvénykezésünk van, elkezdünk a hétköznapokban változtatni. Mert nem igaz, hogy nem lehet. Nagyon untatnak a kifogások, mindig lehet találni ezret. Mind az alkalmazottak, mind a vezetők a cégen belül felelősek azért, hogy ott mi történik.

Vezetőként nem kell olyan döntéseket meghozni, melyekkel nem értünk egyet.

Alkalmazottként nem kell félni időpontot kérni, és egyeztetni a főnökkel. Sokkal könnyebb a vezetőségnek úgy választ találni problémákra ugyanis, ha tudnak róluk, mintha nem. Kezdjünk már el egy kicsit odafigyelni egymásra. Tudom, hogy mindenhol baromira nehéz minden, nálunk is nehéz, és sokszor én is rossz döntéseket hozok meg, de annak mindig nagyon örülök, ha elindul erről egy kommunikáció. Emberek vagyunk, és azt gondolom, hogy nem kell felülnünk arra a vonatra, amire fel akarnak ültetni.

enter image description here

Nem kell 16 óráztatnom szakácsokat, csak mert más vendéglátós megteszi. Nem kell kipréselnem belőlük minden energiát, csak mert tudom, hogy magamból ki tudok. A motiváció ne negatív, hanem pozitív legyen. Az a stabilitás, ha odajöhet a dolgozó a főnökéhez, és megmondhatja, ha valami nemoké, nem az, ha retteg.

És igen, vezetőként én is borzasztóan be vagyok néha szarva, nem könnyű embereket vezetni. Nagyon sokszor iszonyú magányos vagyok a döntéseimmel, és úgy érzem, hogy legszívesebben órákon át üvöltve bőgnék egy elsötétített szobában. Hogy végtelenül kimerült vagyok, mert egyedül viaskodom minden hülyeséggel a cégben, és alkalmazott lennék legszívesebben, mert megfulladok a rám zúduló felelősségektől. De mindezek akkor sem kifogások arra, ha nem vagyok lojális, ha semmibe veszem az embereimet. Semmi nem lehet indok az inkorrektségre, és egyetlen egy cégnek sincsen joga ahhoz, hogy tönkretegyen életeket. Aki vezetőként ezt nem látja át, az nem jó vezető. Aki nem érti, hogy mekkora tőke az a lelkiismeretes emberállomány, aki neki dolgozik, és nem becsüli meg őket, az hosszútávon nem lesz eredményes. És eredményekben itt nem arra gondolok, hogy hány tízezer forinttal többet kasszírozunk be a járulékokon, amit megspóroltunk létszámcsökkentéssel. Ugyanott ki fogjuk fizetni órabérekben, mert az alkalmazottaink leterheltek, és lassúak lesznek. Eredményekben azt látom, ha van a céged körül egy gárda, akikkel együtt dolgoztok évek óta, jóban vagytok, mindenki ellátja a munkakörét, mindenki elégedett és boldog.

Azt gondolom, hogy hatalmi pozíciókból adódóan ezt a fajta kommunikációt a vezetőknek kell elindítani minden vállalkozásnál. Igényeket kell felmérni, és optimalizálni a cégeken belül. Mert igenis lehet megtalálni a főnökség és alkalmazottak inerciarendszerében azt a pontot, ami mindenkinek ideális. Ha nem, akkor rosszul vannak kialakítva munkakörök, észszerűtlen, és nem jól működő beosztási rendszerekben dolgoznak az alkalmazottak. Nem az a kérdés, hogy a dolgokat meg lehet-e oldani, hanem az, hogy meg akarjuk-e őket egyáltalán. Nem az a kérdés, hogy egy cég tud-e felelős lenni az alkalmazottaiért, hanem, hogy akar-e.

Tudom, hogy idealista vagyok. De abszolút látom a szükségességét is annak, hogy legyenek kimondva dolgok, induljanak el folyamatok.

Azt kívánom, hogy az újév ezt hozza meg nekünk. Most kicsit megállhatunk, vehetünk egy nagyon mély lélegzetet, és beleállhatunk abba, hogy az életünk jobbá váljon. Létrehozhatunk magunk körül olyan életkörülményeket, melyek élhetőek számunkra. Nem kötelező belehajtanunk a fejünket valamibe, ami nem jó, mindig van más út is. Merjünk elindítani dolgokat. Merjünk elkezdeni egy kommunikációt. Merjünk odafigyelni egymásra.

Ezt kívánom mindenkinek az új évre, teljen így el a következő év minden egyes napja.

Szellemi önellátás

Balázs és Fanni után úgy érzem, nekem is meg kell szólaljak Faluság-lét ügyben.
A blog elindítása előtt két dolgot érzékeltem határozottan: a kiköltöző értelmiség egyedül, magányosan kószál az egyes falvakban. Mindenki mástól várja a szellemiséget. Mintha ebben a tekintetben is különvált volna létrehozás és befogadás. Vágyunk valamire, hiányolunk valamit, de csak konstatáljuk a hiányt és nem teszünk ellene vagy helyesebben érte (az idült optimizmus, ugye?).
Egyre határozottabban úgy látom, hogy nemcsak az elit gimnáziumokban kéne filozófiát tanítani, hanem már általános iskolában. Nem arra gondolok, hogy a Tiszta ész kritikáját olvassák a hatodikosok. De arra viszont egyre többet gondolok, hogy milyen jó lenne, ha a gondolkodás, az elvonatkoztatás, a kifejezés, a szót kérés és kulturált kritikai hozzáállást természetessé lehetne tenni. A gondolkodó attitűd tanítható. Nem tudom, hogy a belső motor a gyerekeknél tényleg ösztönös-e, vagy pedig szerzett és látott, vagy, ha nem blokkolják, akkor jó esetben mindhalálig kitart - néha hajlok az utóbbira.

enter image description here

Fanni kiszólása a tanításmódszertanra, miszerint dolgoztatni kell a diákokat, teljesen az én hozzáállásomra hajaz: kicsi koruk óta arra szoktattuk a gyerekeket, hogy 'járj utána', 'nézd meg', 'fedezd fel'. Másoknak lassúnak tűnt ez, sőt, sokak szerint túl nagy önállóságot adok, miközben időt pazarolok. Nos a válaszom immár nekem is egyértelmű nem. Nem fogom megmondani, hogy mikor született xy, nem vetem oda a választ a flegma kérdésre, hogy minek is a fővárosa Madrid. Mindenféle és fajta eszköz elérhető, kis drágáimnak még csak súlyos lexikonokat sem kell lapozgatniuk, egyszerűen csak a géphez kell araszolniuk. Tegyék meg kérem maguk. Hamar beépült ezzel a módszerrel (ne felejtsük el, nem egyéni ötlet ez, Maria Montessori igencsak legitimálta ezt a viszonyulást a tudáshoz) az, hogy maguknak tanulnak, a tudás és önmaguk örömére, nem anyukának. Anyuka viszont mindig segít, ha bármilyen elakadás történik (ami a valóságban azt jelenti, hogy mire odaér, addigra kisdrágám mégiscsak megoldotta egyedül - a nagycsaládos létben ez az egyik legviccesebb: mire vennéd a soron következő kérdést, kérést, addigra kisdrágáim már meg is oldották - tulajdonképpen a jól működtetett tanár szerep háttérszerep, bábáskodás. Környezet- és hangulatteremtés. A legtöbbször minden megy a maga útján és csak néha kell egy-egy határozott beavatkozás. Problémafelvetés és feladatadás. Inspirálás.
Szóval, visszatérve a filozófiához, a szellemi önállóság megléte az első lépcsőfok a szellemi önellátás felé.
Kert és könyvtár. Az élet szellemisége.
"If you have a garden and a library, you have everything you need." - Marcus Tullius Cicero
Önmagunknak, önmagunkért.

Lantos Gábor: Huszonhárom markóci madárkánon

Variációk egy énekes rigó dalára
Bemutató, 1. rész

Úgy adódott, hogy – Balázs Soundscape-ökológia című, pár hete a Faluságban megjelent cikke által indíttatva – Lantos Gábor Huszonhárom markóci madárkánon című, Markócon, 2007 januárjában megjelent, zenei művekből álló összeállításába a szélesebb közönség most, Lantos Gábor születésének 65. évfordulóján, és itt, a Faluságban kaphat legelőször betekintést – köszönettel az oldal szerkesztőjének, Juditnak.

enter image description here

Lantos Gábor már több mint tíz éve a – főműve címéül választott – kozmikus ösvényeken bandukol jellegzetes hosszú lépteivel, vállán kopott, zöld, vászon vadásztarisznyájával, benne tompán, ezüstösen csillogó kis felvevőszerkentyűjével, kezében féltett mikrofonjával, meg-megállva, hogy a természetnek a csendből felzengő, tünékeny, megismételhetetlen hangjait lélegzetvisszafojtva elkapja, lerögzítse az örökkévalóságnak.
Majd hazaballag könyvekkel és egyéb írott szóval tömött, rendkívül puritán dolgozószobájába és hosszú órákon át, étlen-szomjan, az időről tökéletesen megfeledkezve belemerül alkotómunkájába: a hangoknak az általa lefektetett szimmetriai rendszerek szerinti rendezgetésébe, újjákomponálásába.

Ez az összeállítása – mert több is van – elsősorban a szívének kedves pedagógiai, módszertani célzattal készült, a hallgató fülének kényeztetése harmóniába rendezett hangokkal most kevésbé állt törekvésének a középpontjában.
Olvassuk saját kísérőszövegét, hallgassuk zenéit:

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Futórózsa

A rózsa is azon kevés növények közé tartozik (a nőszirom, a kardvirág és a kannavirág mellett), amikkel nehezen, lassan, meg-megállva, előre egyet - kettőt hátra stílusban barátkozom. Nem szeretem a rózsában, hogy tüskés, hogy a szendén bájos külső alatt szúrós - a rossz értelemben vett nőiességgel szoktam magamban azonosítani. Hazudik. Ámít.
És most én készülök arra, hogy belemenjek ebbe a játékba, tudniillik vannak dolgok, amiket anyagiak, vagy kellő akarat híján nem tudunk megváltoztatni a ház körül. Ilyen szó szerinti határpont a kerítés. Örökségnek is csúfolhatjuk, de őszintébb, ha azt mondjuk, hogy ránk hagyták - no, nem az elődök -, hanem az előttünk lakók. Ronda, rozsdás drótkerítés. Nagyobb munkát jelent elpusztítani, mint nézegetni. Mennyi hezitálás, mérlegelés előz meg egy ilyen döntést!? Vagy csak nálunk? Nézegetem, nézegetem és próbálom az idealizmusomat összeegyeztetni a valósággal, meg persze a praktikummal. Ráhangolódni arra, hogy megfűzzem Balázst, minden mást megelőzve ennek álljunk neki (nincs az a vacsora, ami után a kerítés ügyét venné fel a teendők listáján az első helyre....). Nem tudok randa kerítés mögött élni, sem azon keresztül hazaérkezni. Egyszóval alkut kötöttem az érzelmeimmel és a mindig fontos szimbolikával: megtaláltam a helyzet számára az ideális kerítést! Rózsaszín, tüskétlen kúszórózsa: Zéphirine Drouhin.
Amióta várom a tavaszt, hogy elültethessem a rózsatöveket, azóta próbálok nem arra gondolni, hogy milyen szép lenne már most a kerítés, ha előbb küzdöm le a rózsák iránti ellenszenvemet. Tudatlanság. Rugalmatlanság. És a kiskapu fölötti boltíven is futni fog! Romantika. Ó, jaj! És mi lesz télen?

enter image description here

Botanika és illusztrációk

Irma szövege a keleti és nyugati virágábrázolásokról nagyon tetszett és egyből eszembe jutott, hogy van nekem egy felnőtt színezőm, amelyben botanikai rajzok alapján lehet virágokat színezni és még bele sem kezdtem, csak néha nézegetem, hogy egyszer majd elmerülök ebben is. Ennek valószínűleg ma jön el az ideje. Fellapoztam és Redouté kortársával, Walter Hood Fitch-csel találkoztam benne, így születik a mai írás.
A történet azonban sokkal messzebbről indul, onnan, amikor apám Japánban járt egy konferencián és örömteli élményekkel meg egy Utamaro, Hirosige és Hokusai alkotásait bemutató képeslap-gyűjteménnyel tért haza. Utóbbit nekem hozta és én azonnal beleszerettem, többek között ezek a képeslapok díszítették kamaszkorom szobáit a különféle házakban, ahova akkoriban költözködtünk, majd végül egyetemi éveim alatt az albérletet is. Nem tudom, mi lett velük végül, talán ajándékoztam is belőlük, mindenesetre sajnos már nincsenek meg, pedig újra csak kitenném a falra őket. Hokusai 1760-1849 között élt japán képzőművész, aki elsősorban tájképfestészetéről híres, de más tárgyú fametszeteket is készített, Hirosige 1797-1858 között élt és alkotott, elsősorban fametszeteket, melyek van Gogh-ot és Gauguint is megihlették, Utamaro 1753-1806 között élt fametsző és festőművész, akinek munkái szintén nagy hatással voltak a XIX. század impresszionistáira, de hatnak a mai korban is (érdemes 18+-osoknak a női szépségről, netán egyéb örömökről készült munkáit is megnézni). Mindhárom művész az ún. ukijo-e nevű, XVII. és XIX. század közötti japán művészeti stílus képviselője. Az ukijo-e kifejezés azt jelenti, hogy „a lebegő világ képei” és egyfajta hedonista életszemlélet, életstílus kifejezései ezen művészeti stílus alkotásai, melyek végső soron a szépséget hivatottak bemutatni különböző témákon keresztül.
Irma írására reagálva Hokusai peóniáját illetve pipacsát teszem be ide, majd Hirosige íriszeit:

enter image description here
Hokusai: Peonies and Butterfly, 1832

enter image description here
Hokusai: Poppies, 1833-34

enter image description here
Hirosige: Horokiri Iris Garden, 1857

A fent említett művészek tehát Redouté és a most következő Fitch kortársai, ezzel a tudással birtokunkban is érdemes tehát megfigyelni alkotásaikat. Walter Hood Fitch 1817-92 között élt skót származású botanikai illusztrátor, akinek tehetségére már 13 éves korában felfigyeltek és aki később a neves Curtis Botanikai Magazin számára készített illusztrációkat. A londoni Kew Gardens (Királyi Botanikai Kertek, Kew) által kiadott bármilyen publikáció egyedüli hivatalos illusztrátora lett 1841-től, amikor Londonba költözött. Rendkívül jó megfigyelő volt, aki fontosnak tartotta, hogy a részleteket a legmesszemenőbb pontossággal érzékeltesse. Álljon itt tőle is néhány illusztráció szintén az Irma által közreadott képekre reagálva.

enter image description here
Fitch: Lilium neilgherriense, 1880

enter image description here
Fitch: Iris Reticulata, 1850

enter image description here
Fitch: Peony Emodi, 1853-71

enter image description here Fitch: Blue Poppy, 1855

Rózsát illusztrációként a neten nem találtam tőle, mert amikor rákerestem, mindig Redouté rózsái jöttek elő, noha elég egyértelmű, hogy a rózsákat sem hagyta ki, én azonban most feladom a keresgélést, rábízom ezt a kutatást a kedves Olvasóra (ez egyébként új tanári hozzáállásom egyik sarokpontja is lett az idei évtől, mert rá kellett jönnöm, hogy a mai kamaszok nagy része azért motiválatlan, mert mindent eléjük/alájuk tesz(n)ek és mivel már semmiért nem kell küzdeni, nem is becsülik a felkészültséget. Bezzeg ha nekik kell kibányászni a tudást és megdolgozni az eredményért, egyből érdekesebb lesz a helyzet és értékesebb a munka. Ugyanezt nem feltételezem ugyan a kedves Olvasóról, mármint a motiválatlanságot, de a kutatás és rátalálás örömét is átadom ezzel.).
Végül álljon itt két teljesen amatőr illusztráció is: kedves elfoglaltságom, hogy egyszerű kis képzeletbeli kerteket tervezek XIV. Lajos-korabeli minták alapján és ezeket színezgetem a magam örömére (írtam is korábban André Le Nôtre és Versailles kapcsán erről). Nemrég a dolgot párosítottam némi francia nyelvtanulással is (mellyel nyelvtanár létemre éppen olyan lassan haladok, mint a kertek tanulmányozását illetően, ami elég lehangoló beismerés, de hát mit szépítsük), így ezt a két kis képet is ide pakolom, még írisz is van rajtuk.

enter image description here

enter image description here

Újévi gondolatok

A következő szösszenetnek túl sok köze valójában nincs az új évhez vagy nem feltétlenül ahhoz van, de címet csak kell adni, ugyebár.
Először is boldog új évet kívánok a Faluság-közösségnek és hadd kezdjem rögtön azzal, hogy a tavalyi évben úgy beszőtte az életemet a Faluság, hogy magam is meglepődök rajta most, hogy ezt tudatosítom magamban (és a kedves Olvasóban is). Nagyon örültem, amikor Judit és Balázs elkezdték, mert úgy gondoltam, ez pont nekik való, meg fogják tudni tölteni olyan tartalommal, ami engem egész biztosan érdekel majd. Volt már erről tapasztalatom: amikor Ámerikában élt ez a kedves Kovács-Parrag család, közösen írtak az élményeikről és akkor jöttem rá, hogy engem tulajdonképpen az ilyen típusú hírek érdekelnek, amilyenekről ők akkor beszámoltak. Már akkor azt mondtam, hogy valójában ezeket a dolgokat, témákat szeretném a rádióban hallgatni vagy a tévében nézni hírműsorok gyanánt, mert nekem igazából ezek a hírek.
A wikipédia az alábbi definíciót adja a hírről: „A hír egy újságírói műfaj, válogatott információk összessége, amely nyomtatásban, televízióban, az interneten vagy szájhagyomány útján nyer publicitást. A hír az objektív újságírói műfajok közé tartozik, rövid, tényszerű összefoglalója egy olyan történésnek, amely sok embert érint. A hír valamennyi objektív műfaj alapja. A hír akkor jó, ha válaszol az alábbi négy kérdésre: kivel vagy mivel; hol; mikor; mi történt, vagy mi fog történni. A négy alapvető kérdésre a kishír ad választ. Ha a megválaszolandó kérdések egy ötödik (miért?), illetve egy hatodik (hogyan?) kérdésre is válaszolnak, akkor a kifejtett hír típusáról beszélhetünk.” Nekem Juditék írásai annak idején teljesen ebbe a kategóriába tartoztak, hiszen „hírt adtak” akkori életükről a(z Óperenciás) tengeren túl, csak annyival voltak sokkal-sokkal érdekesebbek, hogy nem csupán az objektív, hanem a szubjektív valóságokról is beszámoltak, amelyek engem pontosan annyira érdekelnek, mint a tények. (Hát, sajnos nem is tengerbiológus vagy botanikus lett belőlem, hanem bölcsész, ami önmagában, ugye, na igen...)
Szóval abban biztos voltam, hogy én ezt a blogot lelkesen olvasom majd és ez így is lett. Az viszont nagyon meglepett, hogy nemcsak, hogy megkértek, hogy írjak ide, hanem még örültek is, sőt bátorítottak és dicsértek. Ezzel számomra egy nagyszerű fejezet érkezett el – egyrészt, mert sosem írtam volna ezekről a dolgokról csak úgy, legfeljebb véletlenszerűen Juditnak papíron, másrészt, mert egy olyan inspiratív közegbe kerültem ezáltal, hogy mindig azt érzem, folyamatosan nyílik ki a világ előttem, egyre újabb és érdekesebb arcait mutatva meg, amelyek engem mind nagyon érdekelnek! Egy színes szövedék része lettem és ez mind szellemileg, mind a közösségbe tartozás érzése miatt nagyon fontos lett számomra – köszönöm mindenkinek, akivel így érintkezésbe kerültem!
Mindezek után nem véletlen, hogy a karácsonyi szünet alatt egyszer nyitottam ki a gépet: tegnap, azaz január elsején és azonnal a Faluságot néztem meg, ahol azonnal szembejött máris két olyan írás, amelyek most arra késztettek, hogy hajnali öttől az ágyban ébren való forgolódásom helyett hatkor már a gép előtt üljek és írjak. Őszintén állítom, hogy semmi egyéb nem tudott volna erre indítani engem, az abszolút éjjeli baglyot, talán egy különösen szép nyári napfelkelte versenyezhet a Falusággal ebben a tekintetben. Most tehát 2019-re is további örömteli inspirálódást, írást és (személyes vagy virtuális) találkozásokat kívánok a kedves Olvasónak és magamnak is nagy szeretettel!

Virágok keletről és nyugatról

Bár a nappalok kis ideje már hosszabbodnak, kint azért még nagyon is a kopárság, szürkeség, a jeges téli szél uralkodik. Épp ezért valódi vigasz, egyben pedig vegytiszta esztétikai élvezet, ha a fűtött szobában a kikeletről álmodhatunk az itt bemutatandó két művész – egy keleti és egy nyugati – természeti témákról készült gyönyörű képeinek a nézegetésével. Ezt az élményt szeretném megosztani a Kegyes Olvasóval is és kívánni vele boldog, gyümölcsöző új évet!

A kelet művésze: Jün Sou Ping [Yun Shou Ping, 恽, yùn, 寿平 (1633——1690)]

enter image description here

Jün Sou Ping, a Csing dinasztia korai éveinek híres festője, költője és kalligráfus művésze 1633-ban született Kína Csiangszu tartományában, Vucsin városban (ma: Csangcsou), kiváló, de elszegényedett család sarja. Három éves volt, amikor Kína utolsó császári dinasztiája, a mandzsu Csing dinasztia (1636-1912) megkezdte uralkodását.
Jün Sou Ping fiatal évei mozgalmasan teltek, keresztül-kasul beutazta Kína sok tartományát. A Ming dinasztia összeomlását követően apjával együtt menekülni kényszerültek, útjaik elváltak, majd egy buddhista kolostorban újra találkoztak. Az ifjú Jün Sou Ping nem kívánta az idegen mandzsu uralmat szolgálni, emiatt a költészet, festészet és kalligráfia felé fordult, tájképek festésével tartotta el magát. Kortársa és közeli barátja volt a gazdag és híres Vang Huj művésznek (Wang Hui 王翬, 1632-1717), akit olyannyira tisztelt, hogy kinyilatkoztatta barátja elsőségét a tájképfestészetben, és emiatt ő maga elsősorban virágok és állatok ábrázolásával kezdett foglalkozni.
Jün Sou Ping festészeti stílusát az elegancia és kifinomultság jellemzi. A színek használatában merész: a hagyomány szerint nem kívánatos, erős színeket is bátran, de harmóniába olvadóan alkalmazza.
Újítást és egyben frissességet hozott kora festészetébe azzal, hogy – visszanyúlva a X. században élő és alkotó Hszü Hszi [Xu Xi] úgynevezett „moku” (másképp: „csont nélküli”, mogu, 沒骨) módszeréhez – képein a szigorú körvonalakkal határolt formák helyett inkább a foltszerű, friss, könnyed, szabad ecsetkezelésű festésmódot alkalmazta.
Jün Sou Ping-et a Csing korszak hat kiemelkedő mestere között tartják számon, művészete évszázadokon keresztül hatott, sokan követték festészeti stílusát. A költészetben és a kalligráfiában is kiemelkedő alkotó. Képeibe gyakran a művészi kalligráfiával leírt verseit is belekomponálta.

A nyugat művésze: Pierre-Joseph Redouté (1759 - 1840)

enter image description here

Több mint egy évszázaddal később a nyugati féltekén élt és alkotott Pierre Joseph Redouté, akit a botanikai festészet Rafaellójaként is szoktak emlegetni. Sokgyermekes flamand festőcsaládba született 1759-ben, és már korán ő is festeni kezdett. Tizenhat éves volt, amikor Párizsba került, ahol a Theatre des Italiens díszletfestőjeként dolgozott, szabadidejében pedig a régi mestereket tanulmányozta és gyakran látogatta a királyi botanikuskertet, a Jardin du Roi-t. Itt találkozott Charles Louis L'Héritier botanikus tudóssal, aki növényanatómiai tanulmányok készítésére ösztönözte az ifjú festőt.
Redouté munkája hamarosan Gérard von Spaendonck virágfestő figyelmét is felkeltette, így kis idő múltán a királyi megrendelésre dolgozó botanikai festőcsapat tagja lett. E munka során megismerkedhetett Spaendonck világos, áttetsző színeket alkalmazó akvarellfestési módszerével. Végül a fiatal Redoutét Marie-Antoinette udvari festővé nevezte ki. Bár a királyi családdal ritkán találkozott, a francia forradalom időszakában azonban látogatást tett a börtönben, ahova azért hívatta a királyi család a festőt, hogy megörökítse egy ritka kaktuszfajta épp akkor kinyílt virágát.
Redouté az 1790-es években kora egyik legnépszerűbb botanikai festőjévé vált. Tökéletesre csiszolta a londoni tartózkodása során elsajátított színes metszetkészítési technikát, majd 1802-től kiadta a "Liliacées" című sorozatát. E munkában a botanikai festészet hagyományainak megfelelően körvonalakkal határoltan ábrázolta a növényi formákat. 1805-ben Josephine császárné is udvari virágfestőjévé nevezte ki a sikeres művészt.
Redouté 1817 és 1824 között készült el a pályafutásának a csúcsát jelentő, parádés kiadásban megjelenő "Les Roses" című monográfiával. A közönség kitörő örömmel fogadta a különféle rózsafajtákat kifinomultan ábrázoló sorozat minden egyes színes rézmetszetét. Az ünnepelt művész ezekben az ábrázolásokban is nagyobb hangsúlyt fektetett a tudományos pontosságra, mint a tisztán művészi céllal készült virágfestményeknél szokásos kompozíciós és színbeli hatásokra.
1822-től haláláig tanára, Spaendonck nyomában járva fiatalok százait vezette be a botanikai festészet titkaiba. Redouté kortársa, Joseph-Francois Grille így emlékezik meg a művészről:
Erőteljes test, a végtagok mint az elefánté, a fej olyan busa és lapított, mint a holland sajt, vastag ajkak, reszelős hang, görbe ujjak, megdöbbentő megjelenés, de a durva külső rendkívüli érzékenységet, finom ízlést, mély művészi érzéket takar! Nagy érzékenység, nemes jellem és a géniusz kifejlődéséhez szükséges kitartás -- ez volt Redouté, akinek Párizs minden szép hölgye a tanítványa volt.

Kelet és nyugat virágainak találkozása
Most pedig következzenek a képek! Találkozzék itt kelet és nyugat a két művész azonos vagy nagyon hasonló témákról készült növényábrázolásai egymás mellé állításával, minden szó nélkül, csak a képek beszéljenek. Kívánok élvezetes szemlélődést!

Fehérliliom: enter image description here
Jün Sou Ping fehérliliomja
enter image description here
Redouté fehérliliomja

Írisz:
enter image description here
Jün Sou Ping írisze

enter image description here
Redouté írisze

Peónia: enter image description here
Jün Sou Ping peóniája

enter image description here
Redouté peóniája

Pipacs:
enter image description here
Jün Sou Ping kerti pipacsa

enter image description here
Redouté kerti pipacsa

Rózsa:
enter image description here
Jün Sou Ping rózsája

enter image description here
Redouté rózsája

Szőlő:
enter image description here
Jün Sou Ping szőlője

enter image description here
Redouté szőlője

Szerkesztőférji köszöntő

Judit tavaly ugyanezen a napon szólt, hogy indíthatnánk egy blogot falu/vidék/város tárgyban. Ezzel egyet is értettem, mert már éltünk annyi ideje vidéken, hogy ne a közvetlen élményeink (első répa, első tapasztás stb.), hanem épp a vidékkel való vertikális távolság keresése adja a témáinkat. Persze továbbra is nagyon fontosak az első, itt szerzett élményeink: aki visszateker a korábbi bejegyzésekre, csomó olyan fotót és kiszólást láthat, amit áthat a természeti környezetbe ágyazott lakóközösség (=falu) elhagyottságából kiburjánzó világra (= jelenkori magyar falu) vetett első pillantás öröme. Ezt a pillantást szeretném megőrizni azóta is, amióta már benne élünk és rájuk építettük a mindennapi rutint. Ezeknek a pillanatoknak az emlékei visznek tovább abba az irányba is, hogy újabb és újabb "ért/zelmes" helyeket keressünk a kifejezés számára.
A Faluságot, úgy látom, hasonlóképp építi Judit is. Új, épp a blog témájának szövése által talált emberi kapcsolataiból, türelmesen és örömmel horgolja napjainak azon részében, amikor az időjárás nem engedi, hogy kimenjen dolgozni a 'parkba', a gyerekek alszanak vagy mást csinálnak stb. De igazából úgy látom, hogy fejben akkor is ekörül sétafikál. A faluságközösségben is, mindannyiunknak egy kicsit eköré épült az élete és gondolkodása az elmúlt év során: a bejegyzés-vázlatok első megfogalmazása, napokon átívelő gondozgatása, az ébredés utáni utolsó finomhangolás és közzététel majd ellenőrzés ritmusát már nehéz lenne megtörni.
Kiváncsi vagyok, merre haladunk tovább. Érezzük és keressük azokat a szemszögeket, amik hiányoznak, de azt is érezzük, hogy a megkezdett irányokban is egyre végtelenebb világok nyílnak, amikről írni is lehet, vagy csupán éreztetni, hogy vannak.... Eddig az utóbbi stratégiát követtük. Ez nem a populárblog-út. Itt az Olvasónak is aktív szerepe van: továbbgondolásra, megírásra, ide-írásra!

enter image description here Ghenadie Popescu installációja, Kassa, Kaszárnya Kultúrfabrik, 2011