Mitől lehet egy mogyoróbokor különös jelentőségű?
Egy talán semmitől, de húsz mogyoróbokor már mindenképp. Mi ezt nem akartuk, de tényleg. Csak úgy jött az életünkbe telekkel együtt. Hogy megvilágítsam miként tartok most ott, hogy szombat reggel 7-kor a kertben görnyedek a mogyoróbokor alatt: Az úgy volt, hogy kicsinek gondoltuk a 2000 négyzetméteres kertünket. Meg hát a kertszomszéd amúgy is már idős volt, és muszáj volt eladnia a területét. Ami viszont közvetlenül a mi telkünkkel határos. Sőt állítólag valamikor 100 éve ez nem is két telek volt, hanem egy. Szóval az Isten is úgy akarta, hogy mi megvegyük, és újra egyesítsük, ami összetartozik. Na, így van nekünk most 20 mogyoróbokrunk, meg úgy 10 almafánk, cseresznye, dió… stb. Persze, tudom, egy kincs.
De a kincs nem adja ám könnyen magát. Ki is kell azt ásni. Minden évben. Többször is. Ezért most mogyorót szedek reggel hétkor. Tudom, választhatom azt is, hogy ott rohadjon el a bokor alatt. És alighanem részben ez is lesz a vége. De azért rossz nézni. Főleg, hogy rendes diót már évek óta nem láttunk, és a karácsonyi sütibe majd milyen klassz lesz (az a 15 dkg). Hogy lehetne mégis ott hagyni ezt a kincset a földön? Amikor először nekiálltam, csúfos kudarcba fulladt a tevékenység. És veszekedésbe a gyerekkel, hogy arra nem képes 12 évesen, hogy segítsen a mogyorót zsákba rakni. Következtetés: Meg kell bíznunk valakit vagy inkább valakiket, hogy szedjék össze. Férj kijózanító válasza: Mire kifizeted az embereket, már ott is rohadhat inkább… Köszi.
Ma reggel 7-kor végre nem volt égető forróság, sőt egész kellemes idő volt. Egyedül, a mogyoróbokor alatt mogyorószüret meditációt tartottam. Mindenkinek tudom ajánlani, aki szeretne egy kicsit egyedül lenni a gondolataival. Ahogy szedegettem a kincseimet (tudvalevő, hogy a mogyoró nagyon apró jószág, és nagyon mélyre kell hajolni érte), tehát ahogy szedegettem, egy csomó minden megfogalmazódott bennem. Például az is, hogy luxus körülmények között élünk. Egyrészt úgy mint a 21. századi ember. Ez már önmagában hordozza a luxust. Csak elmegyünk bármelyik boltba, és megveszünk bármilyen zöldséget, gyümölcsöt, amit szemünk-szánk kíván. Egy mozdulattal bekapcsoljuk a mosógépet vagy beülünk az autóba, és percek alatt teszünk meg kilométereket. Másrészt mi itt vidéken egy másfajta luxust is magunkénak tudhatunk. A teret, az időt, a nyugalmat. Csak kilépek az ajtón, és a saját hatalmas udvaromban vagyok csupa zölddel körülvéve. A gyerekeim a szomszédba járnak óvodába, iskolába. A hétköznap reggeli indulás és odaérkezés összesen belefér 10 percbe. Utána itthon dolgozom. Vendégházaink vannak, vagyis tulajdonképpen mi ott élünk, ahová mások nyaralni járnak. Hát mi ez, ha nem luxus?
Az a típus vagyok, aki szívesen gondol arra, hogy milyen lehetett az 1900-as évek elején itt élni. A paraszti kultúra gyakorlatiassága, a „mindennek van oka és következménye” nagy hatással van rám. És egyben kapaszkodót nyújt, amit szerintem manapság már kevesen találnak. Amikor még nem volt hűtőszekrény, viszont a boltban is csak egy-két dolgot kaphattál meg, valóban azon múlt az életed, és a családod élete, hogy milyen módszereket találsz az élelmiszerek tartósítására. A ruháidat nem dobáltad egy hordás után a mosógépbe, mert nem volt mosógép. Meg amúgy ruha is csak pár darab, amiket a nagyanyád vagy anyád szőtt és varrt meg. Minden a természetből táplálkozott és oda is tért vissza. Egyszerűen részei voltunk az anyatermészetnek, és ha okosan, gondosan éltünk az életünket, akkor volt esély, hogy nem halunk bele túl gyorsan. Akkor most szégyellnünk kellene magunkat amiatt, ahogy most élünk? Azt hiszem az ember természetének része az is, hogy azokon a dolgokon, amik nem elég kényelmesek, viszont fejleszthetők, mindig változtatni akar. A fejlődés vágya abból alakult ki, hogy valakinek nem volt elég jó az, ami volt. Változtatott rajta. És egyszer csak ide jutottunk. Szóval azt hiszem, ahelyett, hogy szégyellném magam, inkább hálás vagyok, és gyakran gondolok azokra, akik még tudták, hogy mit miért csinálnak. Például miért ültetnek 20 kiirthatatlan mogyoróbokrot egy kertbe…
