Avagy miért jó, ha torokgyulladás miatt nem utazhatsz a Balatonhoz?
I.
A drámai előzmények
Napok óta arról álmodom, hogy ott vagyok a víznél, belelógatom a lábam, érzem a sós levegő illatát, a napot a bőrömön, azt a mindjárt-kibújok-a-bőrömből jóérzést, ami gyakran megesik velem, de most álmomban éppen Barcelonához köt. Ébredéskor velem van az életöröm, egyben konstatálom, hogy Barcelona ébren is az álmok birodalma jelenleg, noha nagyon visszavágyom, de sebaj, pár nap múlva mehetünk a skacokkal a Balcsira! De jó lesz az is, imádom a Balcsit! A Balaton kékje, egészen pontosan kékjeinek és zöldjeinek folyamatosan változó és magával ragadó árnyalatai az otthont jelentik számomra: amikor lehet, megyek haza. Másnap ébredéskor már meglehetősen borús a kedvem: Barcelona, Balaton, minden elillant, ugyanis úgy fáj a torkom, hogy alig tudom lenyelni a bent ragadt túrógombócot, aztán kiderül, hogy még az sem túrógombóc, hanem csak simán gombóc, még csak nem is Artúr. Egyértelmű lesz azon nyomban, hogy nem megyünk mi sehova, hiszen fáj a fejem, fáj az arcom, de még a fülem is és úgy ugatok, mint egy kivénhedt eb. Nem lehetnék kivénhedtebb, érzetre legalábbis. Amikor anyámnak elsuttogom a telefonba (mert közben a hangom is elmegy), hogy most mégsem állítanánk így be hozzájuk, már rajtam van az önsajnálat, mert hát megérdemlem, ugyebár, még a helyi tengerhez sem jutok el, vágyakozás ide vagy oda. A személyiségem olyan furán defektes, hogy kevés dolgot tudok nagyon komolyan venni, így az önsajnálatot is hamar hagyom a fenébe, nem érek rá ilyen hülyeségekre hosszan. Kétperces komoly, megfontolt és elmélyült töprengés után úgy döntök, hogy ha már nem utazunk sehova, csakazértis kifestem a konyhát, ahogy terveztem – végülis a képzőművészet – és így nyilván a festés is – terápiásan hat, ezt mindenki tudhassa. Nem különösebben zavar, hogy sosem csináltam még ilyet, az sem, hogy nincs hozzá semmilyen felszerelés itthon, a köhögős-orrfolyós-torokgyulladós állapot meg végképp nem izgat: majd a festéstől meggyógyulok! A kezdők naivitása, ugyebár, de három nappal (és egy, a biciklim kormányára akasztott 15 literes festékes hordó meg egy 52 kilós, testméreteihez képest átlátszó, pálcikalábú – sőt, képzeletében már egyenesen a hordó és bicikli agresszív kettőse által az árokban agyonnyomott – nőt maga előtt látó, aggódó ábrázatú festékboltossal való találkozással) később…
…a konyha kifestve, gyönyörű szép és nemcsak ahhoz képest, hogy én csináltam, hanem tényleg! (Jó, persze hogy nem tökéletes, de hát én sem vagyok az, mit lehet tenni, mindenki érje be azzal, amije van. Különben sem vagyok festő-mázoló kisiparos, akinek nem tetszik, majd nem lakik itt. Például remélem, a pókok, akiknek a hálóját minden lehető és lehetetlen helyen le kellett szedni, pedig korábban nem tűnt fel, hogy egy Csipkerózsika-kastélyban lakunk.) Éppen takarítok, már alig élek, kivagyok, mint a liba és semmi másra nem vágyom, csak az ágyra és ott itt csak a második gondolatom mindenféle pajzán ötlet, jelenleg éppen csak el akarok nyúlni, nagyjából örökre. Ehhez képest a festési folyamatot lelkes és nagyon motiváló kommentekkel fűszerező skacokkal éppen visszapakolgatunk – ők hozzám képest fénysebességgel mozognak, a dolgok szépen lassan kerülgetnek vissza a helyükre (vagy éppen jobb helyre) (és még vagy három napig), megvacsorázunk, filmet nézünk és amikor lefekszem, úgy alszom, mint akit agyonvertek. Éjjel megjelenik álmomban… na nem Barcelona, de ha már tenger, akkor egy valódi Szirén (igazi neve Irén, de mivel sz-szel kezdődik a férjezett neve, az email címe sziren@..., a valódi életben az iskolatitkár, igaziból pedig huncut, sziporkázóan vicces, álruhás tündér) és közli velem, hogy hamarosan jobban leszek. S láss csodát, reggelre kidugul az orrom, észreveszem, hogy óriásit aludtam és sokkal jobban vagyok! Na ugye! Az álmok nem hazudnak, kérem szépen és a festés tényleg gyógyít! S amíg a kéz dolgozik, az agy pihen, pontosabban olyasmire koncentrál, ami mellett felszínre tudnak törni gondolatok, érzések és – mint tapasztalatom szerint mindig, amikor az ember takarít, rendezkedik, átalakít és egyben átalakul – meg tudnak fogalmazódni fontos dolgok. Ha érdekli a kedves Olvasót, milyen belső felfedezésekre juthat egy tökkelütött nőszemélyzet, amikor éppen betegen pakolja össze a cókmókot és három, folyton éhes gyereke lábatlankodása mellett festi ki a konyha-nappali-étkezőt, hát hajrá, lehet tovább olvasgatni.
II.
Ház
Kisgyerekkorom óta a lakóházak rabja vagyok, már négyéves kislányként az első lego, amit ajándékba kaptam, egy farm volt. Kinyitható ház, belül berendezéssel, kívül kerttel, virágokkal, állatokkal. Vicces, hogy bizonyos elemei még mindig megvannak, a gyerekeim jókat szórakoznak rajta, mennyit változott a lego design pár (tényleg csak néhány, még fiatal vagyok!) évtized alatt. Nem tudom, azért kaptam-e, mert már akkor tudták a nagyszüleim, hogy házrajongó vagyok vagy éppen emiatt lettem az, de ez mindegy is. Mindenféle ház érdekel kívül-belül: csodálom a dekorációt a homlokzaton vagy éppen húzom a számat a szobák elosztásán, netán éppen csak felskiccelem az alaprajzot, töprengek a színeken, odaképzelem magamat, ahogy élek benne és így tovább a végtelenségig. Persze az is lehet, hogy ennek a mániának az oka egyszerűen csak annyi, hogy 18 éves koromig tizenkétszer költöztünk, de amikor éppen nem, akkor anyám kéthavonta átrendezte a lakást – nem merném állítani, hogy a férje(i) nagy örömére, anyámért egyértelműen mindegyik jobban rajongott, mint a bútorok tologatásáért. Mindenesetre úgy tűnik, ez is örökletes, mint a cipőmánia (a családban három nőtől is örökölhettem ilyen specifikus géneket), aminek nagyon sokáig ellenálltam, aztán egyszer csak felszínre tört. A házak iránti rajongás nem tört sehova, egyszerűen csak van, mióta az eszemet tudom.
Mit is építettem legtöbbet gyerekkoromban? Házat. Mit is rajzoltam leggyakrabban? Házat kerttel. Mitől is vagyok nagyon boldog egy nyaralás alkalmával?
Ha bebarangolhatok egy házat, lakást, építményt, mondjuk azért legyen legalább egy Gaudi, persze, de ha nem, akkor a Canterbury Katedrális.
Miről álmodoztam legtöbbet és még ma is? Az Álomházról. (A hasonló című műsor is nagy kedvencem lett, mióta felnyitották a szememet, hogy van olyan, hogy tévéadás.) A különböző házak a képzeletemben persze nem puszta építmények, hanem lakóházak, sőt – otthonok, amelyekben a fantázia-életem ilyen vagy olyan, ahogy én is ilyen vagy olyan vagyok bennük. Ez egy rendkívül szórakoztató játék, ugyanis a legjobban azt (na jó, nem a legjobban, mert van olyan tevékenység, amit még ennél is jobban) szeretem, ha elképzelhetem magamat valamilyen másik életben is.
Imádom az életemet, de rengeteg minden érdekel(ne), amire sosem lesz időm, sem tehetségem, a személyiségem sem alkalmas rá, de ettől még ha lehetne olyan, hogy párhuzamos életek, az lenne az én univerzumom: ahol én párhuzamosan sokféle életet élhetnék egyszerre és sokféle módon bontakozhatnék ki. Már látom a kedves Olvasót, ahogy huss, hajítja ki a gépet az ablakon ijedtében, de itt nem valami skizofrén állapotra gondolok, ahol kellemes belső dialógusok keretében jóban vagyok saját magunkkal egyes szám többes személyben, hanem olyan élethelyzetre, ahol a különböző párhuzamos életeimben a személyiségem nagyon más tapasztalatai építenének engem mint egységes valakit – na most ezt filozófiailag vagy pszichológiailag persze gőzöm sincs, hogy lehetne leírni, de nem is baj, mert sajnos ez úgysem létezik vagy amikor igen, akkor jöhet a kényszerzubbony, mert megbolondulsz és kész. Márpedig ahhoz nincs kedvem. Szóval vissza a házakhoz!
A gyerek- és kamaszkorom családi viszonyai mondhatni, hogy az átlagnál nagyobb tempóban változtak, azaz míg a barátaim nagy többségének ma is ugyanazok a szülei, nekem három pótapa és egy pótanya is jutott, előbbiből az utolsó kétszer is csöngetett (mint a postás), és ezt az egész, utólag kicsit bonyolultnak látszó hullámzást állandóan változó mennyiségű testvérek fűszerezték. Egy lélekbúvár joggal gondolhatná, hogy mivel azért állandóságra is szükségünk van és bármilyen lerajzolt, elképzelt, megépített ház, otthon valahol a családot is jelképezi, nem véletlen, hogy nekem ez ilyen központi szerepet tölt be az érdeklődésemben. Egye fene, mondjuk, hogy a lélekbúvároknak (kivételesen) igazuk van. Tisztán emlékszem, hogy kisgyerekkorom óta egy békés házikó képe lebegett az elmémben: olyané, amelyiknek a sötétben barátságosan hívogató fénnyel világítanak az ablakai. Mindig viszonylag nagy, de kuckós volt, mert benne laktak a gyerekeim is. Ez volt az alapmotívum, erre aztán ráépültek különböző elemek attól függően, épp milyen stílushoz volt kedvem. Én ugyanis éppen olyan otthonosan tudom érezni magam egy zsúfoltabb, például vidéki angol stílusú miliőben, mint egy letisztult, minimalista enteriőrben, mert valahogy nem maga a stílus számít igazán, hanem hogy mennyire hiteles, mennyire harmonikus kisugárzása van számomra, kicsit ezoterikusan szólva: mit üzen nekem és amit mond, az megérint-e, jelent-e valamit az életemben éppen. Ha kicsit is értelmesebb vagyok és van valami közöm a fizikához középiskolában azon túl is, hogy imádtam hallgatni, amikor Uray tanár úr arról mesélt, milyen volt gyerekként olyan közegben felnőni, ahol természetes hétköznapisággal ő Weöres Sándor térdén lovagolt, akkor biztosan komolyan gondolkodhattam volna azon, hogy belsőépítész leszek. Így csak komolyan röhöghettem ezen az ötleten és hát végül is nem bánom, hogy másként alakult: a filozófia szakos diploma kimeríthetetlen anyagi hátteret biztosít, így ma is csak kedvtelésből dolgozom, nem pénzért. (Pénznek ugyanis nem mindig lehet nevezni a tanári fizetést, három gyerekkel hó végén néha különösen nehéz ezt a nyelvileg olyan hízelgő megnevezést használni.)
III.
Otthon
A ház persze többnyire nekem nem csupán egy lakás, egy épület vagy művészeti forma, hanem elsősorban otthon – ha más emberek otthona is. Minden esetben beleképzelem magam: hogyan élnék ott, milyen életem lenne, hogy érezném magam, kikkel laknék együtt, milyen lenne onnan elindulni reggel és hazatérni egy nyaralás után. Minden életszakaszomban volt egy képem arról, milyen is lenne számomra az Álomház, most is álmodozom ilyenről és ez nagyon inspiráló számomra. Az elmúlt években új irányba tereltem az életem és emiatt nagyon más lett a viszonyom az otthonomhoz is. Ahol már 15 éve élek, az egy olyan ház, ahol a férjem családjának korábbi generációi éltek visszamenőleg vagy 150 évig. Ez fontos érzés, élmény volt, amikor ideköltöztem és elkezdtük közös életünket, mert egy ilyen parasztház, ami annak idején a város szélén állt, mostanra egy modernebb berendezésű otthon lett, gyakorlatilag szinte a belvárosban – márpedig minden ház életét nagy mértékben befolyásolja az is, hol áll, nem beszélve arról, hogy milyen régóta és milyen módon igyekszik a benne lakók számára élő otthon lenni. Erről rengeteget lehetne még írni, de most maradok a személyes perspektívánál. Ebben a házban születtek a gyerekeink és egyre több részét újítottuk fel, majd szépen lassan ugyanitt hűlt ki ez a házasság, de a házas-ság megmaradt: még itt lakom egy darabig. Mióta a férjem nem a férjem, semmilyen hatással nincs rám, hogy kinek a háza volt ez valamikor – szimbolikusan nemcsak tőle, de az egész valamikori itt élő családjától elvágtam magam érzelmileg. Érdekes, izgalmas és nagyon felszabadító folyamat volt ez a családi átalakulás (persze csak nekem, a 150 évvel ezelőtt élt ősöket ez bizonyára hidegen hagyja) és ugyanez mondható el arról, ahogy ezzel párhuzamosan, szépen követve a történések érzelmi ívét, az otthonom belső lényege is teljesen átalakult és még most is változásban van. Egyrészt alakítom, másrészt távolságot is tartok tőle azáltal, hogy tudom, nemsokára elmegyek innen – sokkal praktikusabban, bátrabban, ügyesebben kezelem a teret ezáltal és furcsa módon ettől sokkal élőbb lett, sokkal inkább kifejezi azt, amit otthonnak tartok. A Balcsi helyetti festés-terápia során is ez volt a kulcsszó: bátorság. Felvállalni és megpróbálni kifejezni, ami belőlem jön, olyan térré változtatni a konyhát, amiben végre én is jól érzem magam – most vettem észre, mennyi minden volt nyomasztó benne számomra. Kísérleteztem és megint csak a kezdők szerencséje: klassz lett! Ugye mennyivel jobb ez, mintha a hasamat süttettem volna a parton?
Annak ellenére, hogy ennyire fontos számomra ez a témakör és maga az otthon fogalma, megtanultam tárgyként, lakóhelyként, épített környezetként tekinteni rá és elengedtem azt a korábban nagyon erős vágyat, hogy saját házam legyen. Persze most is álmodozom róla és ha hirtelen lehetőségem lenne egyet építtetni, félóra múlva oda tudnám dugni az építész kampós orra alá a részletes tervrajzot, még azt is tudnám, hol áll a hintaló, de elhussant az a görcsös akarás, hogy mindenképpen kell egy saját otthon, sőt, lehetőséget látok benne, hogy nem kell odakötnöm magamat valamihez, ami akár teher is lehet, nyomasztó röghöz kötöttség a felszabadult, örömteli szárnyalás helyett. Ez persze a jelenlegi élethelyzetemből adódik és ahogy az változik, úgy a lakáshoz, otthonhoz való viszonyom is alakul majd és ez jó érzés, mert azt jelenti, hogy az életemben az érzelmileg fontos síkok egyensúlyban vannak. (Most éppen megveregetem a vállamat: ügyes vagyok.)
Ugyanakkor az otthon fogalma még fontosabb lett, mint korábban – de otthon lenni nem valahol akarok, hanem valakikkel és ez az én eddigi felfogásomat tekintve óriási változás. Amikor kiderült, hogy a férjem már nem lesz többet a férjem, azonnal le tudtam szögezni, hogy a gyerekeimen kívül hosszabb távon többet senkivel nem akarom megosztani az otthonomat. Kicsit meg is ijedtem ettől a bizonyosságtól, hiszen alapvetően nagyon szeretem a számomra kedves embereket magam körül tudni – akkor meg mi ez az izé? Az otthonom én vagyok (’a la XIV. Lajos), de jöhetek azzal az angol szállóigével is, hogy „my home is my castle”, azaz nemcsak hogy engem fejez ki, de elsősorban számomra lesz tökéletes és még azok számára lesz a lehető legkényelmesebb és legideálisabb, akik engem mélyen ismernek és egyben (ennek ellenére vagy épp ezért) szeretnek is, sőt, kimondottan szívesen alkalmazkodnak éppen hozzám – puszta szeretetből és/vagy mert ez jó nekik. Márpedig valljuk be, akármilyen tüncibünci vagyok, az ilyen leírással bíró halmazba sorolható egyének száma bizony véges. És akkor még nem is beszéltünk a kulcsszóról: alkalmazkodás. Márpedig enélkül együtt lakni nem lehet, én pedig 13 évig alkalmazkodtam, néha túlzásokba esően, a természetes belső energiáimat elnyomva is egy férjhez és ezt a káprázatos(az eszement) attrakciót nincs szándékomban többször megismételni: az egyszeri (de sok naiv humanoid számára többnyire feleslegesen megismételhető) tapasztalatom az lett, hogy az egésznek nagyobb a füstje, mint a lángja. (Igen, igen, számomra, hát persze, de hát itt most én írok, ez nem valami interaktív politikai műsor a Klub Rádióban, kedves Olvasó, nem fogadom most telefonon az LMBTQ-véleményeket meg a Marsról jött hallgatók olyan kívánságait, hogy „akkor kérem az elgététől azt a számot, hogy nincsen olyan jány”…) Emellett rá kellett jönnöm, hogy akármennyire is értékelem, ha valaki engem magamért szeret, nem kell, hogy minden kiábrándító pillanatomban jelen legyen. Ha nehéz nekem valami, netán nagyon töprengek, esetleg szomorú vagyok vagy beteg, amúgyis jobb szeretem nem terhelni a környezetemet, hanem elvonulni a vackomra, aztán majd előjövök, amikor már nem remeg a kezemben a szemhéjtus és valami esztétikai élményt is tudok nyújtani. Ide tartozik még az is, hogy az otthonomban úgy lehetek önmagam, ahogy más fizikai térben nem – mindenhol máshol van rajtam plusz szerep, még ha olyan szerep is, amit teljes egészében élek és ami segít annak lenni, aki vagyok, ami épít. De akkor is plusz. (Egyébként ha csak ennyit tudnának a mai kórházak az emberi pszichéről és a hozzá tartozó gyógyulási folyamatról, akkor elmondhatnánk, hogy lassan közeledünk a XXI. századhoz, de ez annyira komoly és messze vezető téma, hogy sajnos most nem ragadok le itt, bocsika.)
Ugyanakkor, mint mondottam volt, a valakivel, valakikkel otthon lenni állapotra való rácsodálkozásom ugyan nem mai keletű, de most megint erőteljes élmény. Az életem során szerencsére többször megtapasztaltam már, hogy teljes harmóniában beszélgetek, tevékenykedek emberekkel, főleg barátokkal akkor is, ha jó ideje nem láttuk egymást – mégis olyan harmónia van közöttünk, ami egy teljesség-állapot. Ilyenkor egymásból úgy töltekezünk, hogy közben teljesen magunkat adjuk, olyan csatornáink, rezgéseink nyílnak meg egymásra, amelyek egy mély, közösen-jól-lenni érzésben feloldanak gátakat, elmosnak szerepeket és az ember felszabadultan önmaga lehet és közben megtapasztalja, hogy önmagáért szereti a másikat és a másik is önmagáért szereti őt. Én ezt a bensőséges érzést hívom úgy, hogy otthon vagyok valakiben/valakivel, otthon vagyunk egymásban. Nem biztos, hogy ez minden egyes találkozáskor megismétlődik, de amikor éppen nem ilyen mélyen rezgünk egymásra, akkor is ott van valahol, hiszen már megtapasztaltuk és ez nagyfokú bizalmat, szeretetet, egyben hála-érzetet ad. Nekem szerencsém van, vannak barátaim, családtagjaim, akikkel ezt megélhetem, a gyerekeimmel ez például egy teljesen természetes állapot, mindig is otthon voltunk egymásban. (Na, majd a kamaszkor! Lesz itt még sok másféle rezgés is! Már közeleg, néha rengésnek érződik…) Az elmúlt időszak lenyűgöző élménye viszont az, hogy ezt végre egy Férfival is megélhetem. Döbbenetes ez azért is, mert hogy lehet, hogy férjhez mentem és el is köszöntünk egymástól anélkül, hogy ezt bármikor megélhettem volna, pedig voltam én szerelmes, nem a semmiből született ez a három gyönyörű gyerek! Ugyanakkor fantasztikus azért is, mert egyszeriben csak itt van Ő és otthon érzem magam vele mindenféle helyzetben anélkül, hogy ezért tenni kellene különösebben bármit és anélkül, hogy állandóan együtt akarnánk lenni. Hagyunk egymásnak teret, éljük az életünket örömmel és közben ha csak rágondolok, az egész univerzum otthonosabb lesz a szememben. (Na jó, a Mars nem, oda menjen csak az Elon Musk.) Amikor meg vele vagyok (nem Muskkal!), akkor otthon vagyok és kész, zsigeri szinten működik ez, nem kell rajta gondolkodni sem, bár amikor hirtelen észreveszem és rácsodálkozom, az is nagyon jó érzés. Így aztán kiderült, hogy otthon lenni én alapvetően már így akarok mindazzal együtt, hogy igen, fontos a fizikai otthonom, szeretettel ápolom, szépítem, tsinosítom (na most meg Kazinczy), igényes vagyok rá, hol és hogyan élek. De ők, akikkel otthon lehet lenni a világban – erre ráébredni csudajó! Na ugye, hogy megéri megbetegedni és nem utazni sehova? Mit nekem Barcelona meg a Balaton, amikor a magam kis belső tengerén hánykolódva egyszer csak rájövök, mit is akarok és hol van a kincs, ami már az enyém! (Jól van, na, ha van otthon egy felesleges repjegy, azért tessék csak átküldeni, nagy duzzogva átmennék a barátosnémhez abba a Katalóniába, így festés után csak ki tudnám magam pihenni a tenger parttyán. (Most meg Weöres, pedig róla már szó volt meg a Psychéről is és hát akkor már el is kalandoztunk – megy ez, meg se kell mozdulni, folyton utazik az ember.)
Utószónak pedig álljon itt egy idézet, amit már jó régen kiírtam a tükörre, mert annyira az enyém is:
„Meghívni valakit az otthonunkba annyi, mint felelősséget vállalni a boldogságáért mindaddig, míg a fedelünk alatt marad.”
A. Brillat-Savarin
