Nagyvárosban születtem, mint ahogy szüleim is. Ők ott is nőttek fel, mindketten a belvárosban. Az 1950-es évek elején egy teljesen más világ volt Pécsett a maihoz képest, de még így is hatalmas változás volt nekik, amikor az egyetem befejezése után Dél-Somogy kis falvai fogadták be őket/minket.
Én már faluban nőttem fel, és elmondhatom, hogy ennél szebb gyerekkort nem is kívánhattam volna. Óvoda, 8 osztályos iskola helyben, városok 20, 40, 60 km-re.
A faluban sok gyerek, játszópajtás, hol a szomszédban, hol a falu határában játszottunk, bicikliztünk. Esténként még megvártam, míg a teheneket hazahajtják a legelőről - ki-ki ment a saját udvarába -, csak utána voltam hajlandó vacsorázni menni. (Itt ittam szó szerint frissen fejt tejet, ami langyos volt még.) Diáksportkör, vándortáborok (imádtam), számháborúk az erdőben (mindig is utáltam), kirándulás a Fegyveres Erők Napján, saját iskolai könyvtár és tornaterem, kosármeccsek hetente kétszer esténként felnőttekkel együtt a saját szórakozásunkra. Mindenünk megvolt, ami gyerekként fontos volt.
Aztán 14 évesen újra közelebb kerültünk a szülővárosunkhoz, visszaköltöztünk Baranya megyébe, egy kisvárosba. Ez lehetőségek terén és lelkileg is átmenet volt a nagyvároshoz képest, ahova aztán az egyetem miatt kerültem vissza. Nagyon szerettem Pécsett lakni. Már fejem majdnem benőtt lágyával, önállóan, egyedül. Maga volt a tökély 19-20 évesen. Szerettem csak úgy a belvárosban sétálni, vagy felmenni a hegylakó barátnőmhöz a Mecsekre. Moziba, színházba, koncertekre jártunk, táncoltunk, imádtam a Megyei Könyvtárat az Apáca utcában, a fesztiválokat a Séta-téren.
De eljött az idő, amikor már feleségként, leendő anyaként visszavágytam egy kertes házba, faluba. Azt szerettem volna, ha olyan helyen nő fel a lányom, ahol elmehet biciklizni anélkül, hogy találkozna akár egy autóval is. Így kerültünk 12 km-re Pécstől, egy zsákfaluba (tudom, ez áramlásilag nem jó ;-) ), de azt hiszem, elmondhatom, hogy Pogány kilóg egy kicsit ebből a szempontból. Itt olyan közösségi élet van, amibe jó beletartozni. Megnyugtató a tudat, hogy a közvetlen szomszédokkal bármiben számíthatunk egymásra (hiányzó cukor, benzin a fűnyíróba, zöldség, liszt, tojás, szerszám, stb.). De azt is tudom, hogy bárhova becsöngethetnék az utcánkban, mindenhol barátságosan fogadnának és segítenének, ha kell. Ez olyan előny a városi élettel szemben, ami felbecsülhetetlen értékkel bír. Emlékszem, kb. fél éve laktunk itt, amikor pótoltuk a hiányzó benzint a fűnyíróba a szomszédnak, és másnap szó nélkül jött az ott lakó srác és lekaszálta a házunk előtt a füvet. De érzem annak a frissen kirántott töknek is az ízét a számban, amit cserébe kaptam magáért a tökért, amit adtam ajándékba.
Soha nem költöznék vissza városba, ez teljesen biztos, de szeretem a közelségét. Ha kultúrára éhesen bemegyek Pécsre, az mindig egy nagy, jól eső, elégedett sóhajt vált ki belőlem. De élményszámba megy az is, ha nyáron céltalanul bóklászom a belvárosban órákon át. Pécs a szívem egyik csücske marad mindig, de az igazi béke akkor költözik belém, ha hazajövök és becsukom kertünk kiskapuját magam mögött.
Apropó kert. Az évek során megtanultam, hogy ezt sem lehet megtanulni könyvekből. Pedig nagyon szépen illusztrált, részletes leírásokban bővelkedő könyvek állnak méterszám rendelkezésre, de az élet a konyhakertben bebizonyította, hogy nem úgy van az teljesen.
A gondolat, hogy legalább részben önellátóak leszünk, ha újra faluban lakunk, az egyik fő hajtóerő volt a kiköltözéshez. Lelkesen, nagy lendülettel bele is vágtam, de kiderült, hogy ez nem csak ezeken múlik. Hiába még a kertészeti diploma is, ma már egyértelmű számomra, hogy a növényeknek önálló tudatuk van, és ha ők úgy döntenek, akkor- ha beleszakadok is, akkor sem fognak irodalmi módon fejlődni és beérni. Na jó, ez kissé furán hangzik, de néha tényleg így érzem. A végeláthatatlannak tűnő feladatok a kertben tudnak nyomasztóak lenni, de még így is megéri, mert a kerti séta során a fáról leszakított alma, vagy a szőlő-szerűen ehető paradicsom, a tudat, hogy bármikor kiülhetek egy székre a napsütésre és csak bámulhatom a sárguló faleveleket a fáinkon, vagy kimehetek hóembert építeni, vagy belehuppanhatok a frissen összegereblyézett falevelekbe és mindezt még meg is oszthatom a lányommal, az mindennél többet ér. Ez maga az élet. Nekünk.
Nagy Anita fotója
(szerk.megj.: Ani szombaton, nálunk készült fotói közül azért választottam ezt Kata írásához, mert a távolban ott sejledezik a Mecsek)
