Legutóbbi bejegyzésemben meséltem, hogy Judit nyitotta fel a szemem arra, hogy "az életben látni tanulunk". Ez a mondat olyan elementáris erővel hat rám azóta is, hogy muszáj rajta gondolkodnom. Emellett a karácsonyi szünidő tele van jóféle beszélgetésekkel, élményekkel és valahogy most ennek a mondatnak a szűrőjén keresztül figyelek fel az új eszmecserékre is.
Ma például egy régi barátunkkal beszélgettünk egy nagyot telefonon, aki idősebb apuka, ikreket nevelnek a feleségével és mivel barátunk kellően töprengő alkat, sokat szoktunk a gyereknevelés kapcsán felmerülő kérdéseiről gondolkodni együtt. Erre évente egy-két alkalmunk van csak, de akkor aztán bepótoljuk a kimaradt időszakot. :-) Most azon tépelődött, jó-e az, hogy ő már 52 éves, a gyerekei meg 6 évesek, egész pontosan a lánya miatt aggódott és engem is erről faggatott, nem izgulok-e, hogy a lányaim majd idősebb fickót választanak csak azért, mert az apjuk is idősebb (nálunk is 56 éves a Férj, 17 év köztünk a korkülönbség, a lányaink meg 6 és 10 évesek múltak). Mit lehet ezzel kezdeni, kérdezte. Sokat beszélgettünk erről, hogy látjuk ezt a kérdést, most ezt nem elemzem ki, számomra a leglényegesebb a diskurzusból megint a látni tanulás témája lett.
Már korábban is megfogalmaztam, hogy a gyerekneveléssel természetesen együtt járó folyamatnak tekintem, hogy azzal együtt, hogy a lehető legjobb emberi értékeket szeretném a gyerekeimnek átadni, és magamat is folyamatosan arrafelé terelem, olyan helyzetbe hozom, hogy esélyem legyen jobb emberré lenni és ezt részben értük is teszem, nemcsak magamért, ennek a folyamatnak azért éppen annyira elementáris része az is, hogy igen, a hibáimmal, rossz döntéseimmel is együtt élnek a gyerekeim, azokat is megtapasztalják, megélik, amelyek nem feltétlenül előre visznek. Lehet, hogy majd valamelyik 10 év múlva amiatt hibáztat, hogy pénteken állandóan rendet pakoltam, takarítottam és ebbe őt is beleszoktattam, pedig ő bizony nem így akar élni, micsoda hülyeség ez. Vagy éppen túl magas elvárásaim voltak, ő meg most attól szenved, hogy mindig meg akar felelni mindenféle élethelyzetben és emiatt szorong. Vagy éppen akármi mást is mondhat akármelyik, hiszen az új nemzedéknek éppen az a lényege, hogy újat, mást akar, legfeljebb egy érési folyamat után tér vissza korábban a szüleitől tanult, tapasztalt értékekhez vagy legalábbis azok egy részéhez, ha nem talál ki jobbat. Ez kis és nagy dolgokban egyaránt igaz, nincs ebben semmi furcsa, legfeljebb az idősebb, éppen kritika alá vett és a felnövekvő gyerekek által megjegyzésekkel bombázott szülői generációnak nehéz elviselni. (Úgy kell nekünk.) Szóval a magam részéről úgy érzem természetesnek, hogy a jóval, amit adok nekik, a rosszat is adom, ha nem sikerül időben felismerni és változtatni rajta és ugyan az az én szülői felelősségem, hogy ezt mennyire csinálom tudatosan, felismerve és megváltoztatni akarva a rosszat, de az már bizony a gyerekek felelőssége, hogy mindezzel később mit kezdenek. Nekem nem dolgom egy tökéletes életet biztosítani, csak egy általam elég jónak ítélt életet, amely során én is hibázhatok. A fiatalabb generáció pedig igenis legyen elég erős és okos, hogy megvívja a maga harcait, felismerje idővel a saját útját és úgy változtasson a batyuval kapottakon, ahogy értelmesnek találja, hiszen annak az erőnek a feltételeit, ami ehhez kell, megkapja azzal a gyerekkorral, amit tőlünk kap. Barátunknak lányainkkal kapcsolatos aggodalmára visszatérve annyit tudtam csak mondani, hogy mindezen semmi értelme töprengeni, mert ha én a korkülönbség miatt racionálisan úgy döntök (az akkori égigérő szerelem ellenére, ráadásul az ilyen fajta észszerű döntés egyébként elég idegen lett volna a természetemtől), hogy nem a Férj lesz a gyerekeim apja, akkor nem is születnek meg ezek a gyerekek. Tehát ha ők azt kapták, hogy idősebb apjuk van, hát akkor eleve örüljenek, hogy megszülettek (igen, én eleve így állok ehhez hozzá: tessék csak szépen örülni és nem valamiféle önsajnálatban dagonyázni), a többi ebből fakadó dolgot pedig tessék majd szépen helyére tenni. (Amúgyis ki mondta, hogy nem lehetnek boldogok egy idősebb palival??? Csak legyen elég pénze. Na, jó, pfuj! Szóval legyen elég jóképű. Ááá! Na, jó, legyen elég szórakoztató. Ugyan már! Maradjunk csak annyiban viccen kívül, hogy: legyen elég. ;-)
Hogy jön ehhez a (talán feleslegesen hosszú) bevezetőhöz a látni tanulás? Hát bizony csak úgy, kérem szépen, hogy ezt a gondolatsort továbbszőve a saját életemet, gyerekkoromat láttam magam előtt, mert nálam is idősebb apuka, fiatalabb anyuka van, csak éppen elvált változatban. Nem mintha korábban nem tűnt volna fel ez a mintázat (rengeteg mintázat feltűnt már, nem vagyok éppen vakegér), de most egészen más megvilágításban gondoltam a saját gyerekkori tapasztalataimra. Az a világmegváltó gondolat ütött szöget a fejemben, hogy engem valóban minden, az egész eddigi életem látni tanított, csak akkor, amikor negatívan éltem meg egyes eseményeket (anyám négy válását, apám alkoholizmusát, költözéseket, konfliktusos tinédzserkoromat), akkor egyszerűen vak voltam arra, hogy mindez a későbbiek szempontjából baromi fontos, hogy megtörténjen velem. Persze abszurd lenne azt elvárni, hogy egy gyerek egy családi háborús zóna kellős közepén azt szűrje le, hogy jaj, de jó, milyen hasznos lesz nekem ez a tapasztalat majd később, de azt már igenis el kell várni, hogy egy olyan szülő, aki ezt felismeri, akinek erre kinyílik a szeme, az bizony segítse a gyerekeit abban, hogy kapjanak egy ilyen rugalmas szemléletet és idejekorán megértsék, magukba szívják, hogy kevés az a rossz, ami csak rossz és nem lehet belőle építkezni.
Amikor attól szenvedtem, hogy anyám megint válik, egyértelműen csak ennyit láttam belőle és hogy ettől most mindenki szenved. Azt már nem, hogy azt a szellemes és izgalmas nőiséget, amit ő egy ártatlan (hm, nos, nem mindig) flörtben megcsillogtat, akár el is tanulhatnám tőle. Amikor este későn ért haza és még utána is dolgozott, emiatt pedig én mint legidősebb nővér nagyon be voltam fogva, sokat kellett segítenem, akkor csak azt láttam meg belőle, hogy ez nekem milyen terhes és hogy milyen abszurd már egy karrierista nő négy gyerekkel. Azt már nem vettem észre, amit most felnőtt fejjel annyira becsülök és magam is követek, hogy olyan munkabírás és szenvedély, igazi elhivatottság él benne a munkája iránt, ami miatt ő egy elismert és remek szakember, ráadásul sokkal teljesebb személyiség, mint enélkül. Szegény anyámat hozom példának, de persze apámat is elemezhetném, akivel kapcsolatban pont fordítva voltam nagyon elfogult és a gondolkodó művészlelkét annyira imádtam, hogy nem vettem észre, mennyit rombol rajta, hogy iszik. Miért láttam őket így? Most már erre is tudom a választ: mert hiányérzetet okoztak vagy éppen pótoltak. Adott életkoromban nagyon kellett volna nekem anyám figyelme, szeretete és mivel nem kaptam ebből annyit vagy inkább úgy, ahogy nekem arra szükségem volt, öntudatlanul is rosszul láttam őt, hiszen negatívan éltem meg vele kapcsolatban sokmindent. Apám ugyanebben a koromban a szombati teljes figyelmével azonban nagyon sokat enyhített ezeken a hiányérzeteimen, tehát a vele való idő úgymond gyógyítóan hatott, erősített, így az ő viselt dolgaival szemben behunytam a szemem. Érteni vélem tehát, hogy mivel adott életszakaszban nem azt kaptam, amire szükségem lett volna, egy sereg eseményt azért éltem meg rosszul és azért nem láttam mögéjük, nem tudtam ezekből a jót leszűrni, mert abban a korszakban egyszerűen másra lett volna szükségem, ez a más meg hiányzott.
Nekem csak idén, tehát 39 évesen sikerült addig a felismerésig eljutnom, hogy képességem van arra, hogy a hiányérzeteimből, szomorúságaimból örömet tudjak csiholni mindenféle belső munkálkodás során, de most, hogy ezt végre megláttam, azzal is szembesültem, hogy kutyakötelességem, hogy a gyerekeimet is megtanítsam erre. Ők már ne legyenek vakok arra, hogy az élet kerülő úton hoz elénk egy csomó ajándékot, amit ugyan lehet, hogy idővel látunk csak annak, de ha elég figyelmesek vagyunk, előbb-utóbb észre lehet venni, hogy az élet üzen és meg lehet fejteni, hogy mit is akar mondani, megláttatni.
Na most tisztában vagyok vele, hogy mindezzel nem mondtam nagyon újat a kedves Olvasónak, talán inkább magamért akartam elmesélni, hiszen mindez elég közhelyszerű gondolat önmagában. Ami nem az benne, az számomra az a hirtelen bevillant megvilágítás, mint amikor egy filmben a kameramozgás megváltozása miatt más szemszögből látjuk ugyanazt, de onnantól kezdve kiderül, hogy amiről eddig azt hittük, hogy egy jelentéktelen árnyék, az valójában a főszereplő. Így jártam én is: amiről eddig azt hittem, hogy a sok jó mellett mellékesen megtörtént velem és persze ügyes voltam, hogy kibírtam, megemésztettem, helyretettem, stb., az valójában ugyanolyan főszereplő esemény volt és az azt kiváltó jellemek, helyzetek ugyanúgy jó felé is formáltak, csak sokáig nem vettem észre. Anyám válásai együtt jártak a fantasztikus intellektusával, munkamániája lelkesedésből, elhivatottságból fakadt, de míg a spotlámpa adott korban a negatív oldalra irányította a fényt, azóta megtanultam, hogy ezt a lámpát mozgatni kell és akkor előbukkan az árnyékból egy másféle lényeg, ami már építő és örömteli is lehet. A történetem így sokkal összefüggőbb lett (tudjuk, milyen fontos szerepet játszik a narráció, az a tény, hogy adott történeten keresztül értelmezünk valamit, akár természetesen a saját életünket) és mindez mitől: egy barátnőtől kapott mondattól (aki persze tudja, nekem mikor mit kell mondani, hiszen úgy szeret, hogy ismer), amit egy Lengyel Attila nevű, számomra még ismeretlen Faluság-szerző egészen más tárgyú kis dolgozata indított el. Mindkettőjüknek köszönöm a gyerekeim nevében is. :-)
(A pár kiemelés a szövegben csak egy kis játék: régebben nagyon érdekeltek a metaforák és szerettem erre felfigyelni, hogy egy szó mögött milyen plusz tartalom bújik meg. Itt most csak azokat emeltem ki, amelyek az látás=értés relációban működnek.)
Késvillakanál-komplexum