Régi húsvétokra gondolok. Naftalin szagú zakóban, verejték-glóriás kalapban beköszönő rég nem látott nagybácsik, kirepülés előtt álló unokatesók, egymást ugrató vők, és a fáradhatatlan nagymamám társaságára. Bár akkor még nem volt se okos-, se buta telefon, a rokonok valahogy mégis tudták, hogy mikorra kell odaérni. És azok is, akik nem jelentkeztek be, csak váratlanul betoppantak. Vagyis nem váratlanul, mert bárki jött, mindenkit örömmel fogadtak. Az igazság az, hogy borzasztóan untam ezeket az ünnepeket. Mindig a nagymamámhoz mentünk, és ahogy érkeztek a rokonok, megkaptam a csokinyulamat, meg egy-két ajándékot, aztán senki nem foglalkozott velem. A mamám kertjéből rózsaszín és kék, illatos jácint is mindig került a kezembe. Húsvét hétfőn meg annyiszor hallottam a „zöld erdőben jártam…”-ot, hogy már visszafelé is el tudtam volna mondani. Arról nem is beszélve, hogy a hajam bűzlött az olcsó, kisüveges pacsulitól, amit ha óvatlan voltam, még a szemembe is locsoltak. Mégis, varázslata volt ezeknek a húsvétoknak. A felnőttek beszélgettek egymással, régi történeteket meséltek, nagyotmondtak. Én csak hallgattam őket, csillogtak a szemeim egy-egy izgalmas résznél. Akkor vették észre, hogy a gyerek is hallja, és ha nagyon veszélyes területre tévedtek, hirtelen átváltottak horvát nyelvre, nehogy megértsem. Ez is egy régi örökség, mert a családom Verőce mellől származott. A háború utáni etnikai tisztogatások elől menekültek az óhazába. Anyu mindhárom idősebb testvére „kint” született, csak ő őshonos magyar. És persze már horvátul sem tanult meg. Illetve mégis, tökéletesen tud káromkodni, mert gyermekkorában a csúnya szavakat előtte is horvátul mondták, nehogy megértse a gyerek.

Talán az volt a legfurcsább ezekben az ünnepekben, hogy lelassultak a felnőttek. Előtte mindig mindenki dolgozott, de ilyenkor szép ruhát vettek fel, és csak beszélgettek. Semmi munka. Kivéve a mamámat, aki fergeteges ebédet főzött. Hatalmas daragombócok úsztak a gyöngyöző, sárga húslevesen. Nem tudom hány csirkét vágott le, hogy a nagy lábas megteljen pörkölttel, és a nokedlit is egy hatalmas vájlingba keverte. Ha későbbre esett a húsvét, akkor már fejes saláta is került anyukám fóliasátrából az asztalra. Persze akkora asztal nem volt, hogy ennyien tudjuk körül ülni. Ezért a lakásból összehordtuk az asztalokat, székeket, és így terítettük meg a hosszúasztalt. Mindig nagy kérdés volt, hogy ki éri fel az asztalt a sezlonyon ülve, és kinek a feneke alá tesznek rendes széket. A terítés a nők és a gyerekek dolga volt. Tiszta konyharuhával töröltük át a tányérokat és evőeszközöket. Anyukámnak és a szeretett rokonoknak igyekeztem a legszebbnek tartott edényeket kiosztani. Akkor voltam csalódott, ha nem az ült a kiválasztott helyre, akit odaszántam. A nap fénypontja volt a délutáni közös filmnézés. A másfél TV-csatorna húsvéti csúcskínálata egy-egy Bud Spencer film, vagy délután egy igazi Tarzan Johnny Weissmuller-rel. Mindenki fogta a székét, és bevonultunk a nagyszobába, ahol a fényesre törölt fekete-fehér TV-n, Afrikába repített a történet bennünket. A legemlékezetesebb dzsungel kaland az volt, amikor az egész família rátapadt a képernyőre, és azt sem vettük észre, hogy a fáradt nagymama közben elszenderedett. A következő izgalmas jelentet Feri bátyám megelőlegezte, és mindenkit sokkolva megjegyezte: jön az orrszarvú! A mamám ijedten eszmélt fel: az Országné? Mit akar itt az Országné? Így hívták a szomszédot. Sajnos elvesztettük a történetet. Az egész család fergeteges röhögésbe tört ki. Azóta is így emlékszünk rájuk.

A testvéremmel elszármaztunk otthonról. Ő a fővárosban, és Pécsen telepedtem meg. Házastársaink is vidékről származnak, így a családi ünneplések mindig komoly szervezést igényelnek, hogy minden nagymamának jusson belőlünk, és mi is eljussunk mindenhova. A húsvétokat úgy találtuk ki, hogy nagypénteken a férjem családjánál vagyunk. (Az anyósom isteni halászlét főz. Ezzel kezdjük az ünnepi menüsort.) Vasárnap reggelig a tesómék is a férje családjánál ünnepelnek. Mi nagyszombaton hazamegyünk a szüleimhez, a gyerekek végre kiszabadulhatnak a panelszorításból, és boldog örömmel rohangálnak az udvaron. Vasárnap aztán mindenki összejön otthon, amíg reggelizünk, a nyúl kommandózik az udvaron, és piros tojással meg ajándékokkal szórja tele. Ha szerencsénk van, a kutya sem hordja szét, mire a gyerekek összeszednék. Délután egy séta a Balaton parton, és örülünk, hogy együtt lehetünk.

Néhány évvel ezelőtt kitaláltuk, hogy átbicajozunk az unokatestvéremék családjához. Több generáció él együtt, és a két unokahúgomnál már öt gyerkőc szaladgál. Volt, hogy az ottani vők a kisfiúkkal ugrottak át hozzánk locsolkodni, aztán másik évben felhívtuk őket, hogy mi mennénk át. Az elmúlt két évben, mindenféle egyeztetés nélkül, csak úgy mentünk. Már vártak bennünket, a sok, ki tudja hányad fokú uncsitesó az udvaron játszott. A felnőttek beszélgettek, ünneplőbe öltöztek, a vők ugratták egymást. A legnagyobb mutatvány a csoportkép elkészítése volt, amikor nyolc gyereket és még több felnőttet próbáltunk egy képre terelni. Most itthon ülünk. A nyuszi, a panel ablakban virító százszorszépek és kankalinok tövébe tojta hímes tojásait. Miközben a gyerekek az ünnepi terítékhez törlik a tányérokat, daragombócot főzök a levesbe, és nokedlit szaggatok a kakaspörkölthöz. Mindenki szomorúan gondol a régi, közös húsvétokra. Én mégis boldog vagyok, mert bár tőlünk távol, de megvannak a mamák-papák és kis rokonok, akikre vigyázva a távollétet is könnyebb elviselni.

Tudom, Judit, hogy most a fotoszintetizálásról kellene írnom, de ezek a gondolatok most kikívánkoznak belőlem. Hiszen ma van zöld csütörtök, amikor a nagymamámtól eredő hagyományhoz híven valami zöldet kell enni. Ez nálunk mindig spenót főzelék volt bundás kenyérrel (szerk.megj.: mi is azt ettünk tegnap - fotoszintézis helyett elfogadva).

Tulipán

Szeretem a hagyományokat. Van bennük egyfajta nyugalom, ami valahonnan az ősi időkből finoman fújdogál felénk, és ha az ember arra fordítja az arcát, akkor érzi a bőrén a gyengéd, de határozott erejét. Holnap, nagypénteken pedig úgy tartotta Mamó, hogy a tűzhelyet már nem lehet begyújtani az ünnep előtt, így ezen a napon mindig hideget ettünk ebédre. Tejfölös babsaláta, körözött, olajos hal, friss zöldségek. Imádtam. De ez is együtt jó igazán. Mint ahogy a frissen sült húsvéti kalácsot is együtt jó megvágni. Milyen természetes volt egészen mostanáig mindez. Persze a nagyszülők hiánya sok-sok éve egy megbújó érzés valahol a kalács illata mellett, de ennyire szűk körben soha nem töltöttem még ezt az előttünk álló hétvégét. Ez a húsvét az első, amikor csak hárman ünnepeljük a tavaszt, az újjászületést. Jelen helyzetben az a legtöbb, amit adhatok a szüleimnek, hogy nem megyek el hozzájuk. Milyen paradox…

Kankalin

Árlevelű lángvirág

Csendes, napsütéses, nyugodt hétvége elé nézünk, ellentétben gyerekkorom húsvétjaival, amikor kilencen vártuk a nyuszit, hárman építettünk, díszítettünk fészket a gyümölcsfák tövében. Ez volt az első alkalom sokszor, hogy elmentünk Fenyvesre az adott évben. Nagyszüleim, unokahúgomék és mi. Ott tanultam meg biciklizni egy kék camping biciklin, amit a nyuszi hozott. Mindig kötelező program volt elsétálni a Balaton partjára és megnézni a vizet. Általában szép időnk volt, de előfordult, hogy bent „jött a nyúl”, mert annyira hideg volt. Icipici házikó kilenc emberrel, nevetéssel, vidámsággal, finomságokkal, az együtt lét örömével. De jó is volt.

Pázsitviola

Ilonka körte

Azzal, hogy anya vagyok, a családi hagyományok átadása a lányomnak egy csodálatos, megtisztelő feladat lett. Életünk fontos építőkockái, amik arra várnak, hogy megéljük, ismételjük, kicsit a saját szánk ízére formáljuk őket, ezzel is tovább éltetve az erőt, melyet magunkkal hoztunk.

Nárcisz

Almavirág

Szívvirág

Szívvirág (Lamprocapnos spectabilis)

Tessék elképzelni, van nekem egy barátném. Amikor még kellően kelekótya nőszemélyzetek voltunk mindketten (bár jobban belegondolva mintha még kelekótyábbak lennénk azóta), akkor ismerkedtünk össze.
Sajnálkoztam egy gyönyörűséges türkizkék, pörgős szoknya miatt, ami túl hosszú volt nekem, mire felajánlotta, hogy majd felhajtja. Valamilyen rejtélyes okból rögtön vacsorára is meghívott, amin nagyon meglepődtem, de persze elmentem. Még jobban elképedtem, amikor leszidott, hogy rosszul vágom a hagymát és szigorúan kijelentette, hogy ugyan foglalkozik a szoknyámmal, de közli, hogy vele nem lehet ilyen bagatell női témákról beszélgetni. Megtanította, hogy kell mérnöki precizitással felvágni a hagymát (azóta is így csinálom, mintha kritikusan nézne közben), finom vacsorát adott (azóta szeretem a chilis babot), a szoknyámat gyönyörűen, pontosan felhajtotta (utána évekig hordtam, ösztöndíjasként az első amszterdami hetemen ebben a szoknyában szereztem új barátokat) és azóta gyakorlatilag állandóan beszélgetünk. Mint kiderült, csupa női témáról…

Közben lediplomáztunk, feleségül mentünk, született neki négy gyönyörűséges gyereke, nekem három, amikor tudtunk, találkoztunk, amikor nem, akkor körülbelül 15 éve minden héten legalább egy órán át cseverésztünk telefonon, és ugyanennyi ideje nagyjából hetente-kéthetente küldözgettük kézzel írott leveleinket, amelyeket csak az elmúlt egy-két évben váltott fel az email, de a telefonálás megmaradt.
Most is minden héten beszélünk és ha valamiért mégsem sikerül, akkor is gondolok rá és tudom, hogy ő is gondol rám. Benne vagyunk egymás életében, összefonódva, eltéphetetlenül. Mindegy, hogy fizikailag mekkora a távolság (nem olyan kicsi, bár közben hol nőtt, hol csökkent, de még mindig órákig kell egymáshoz autóznunk), lelkileg, érzelmileg, szellemileg össze vagyunk nőve és jó belegondolni, hogy nincs az a változás bennünk vagy körülöttünk, ami miatt ez másképp lenne.
Otthonos, bizalmas, megingathatatlan barátság, még mindig tele a másik jóságának örömével, a rácsodálkozással, hogy milyen gazdagság, mennyi szépség, mennyi tisztaság is lakozik a másikban. Szemérmes barátság, mégis mindent el lehet mondani, meg lehet beszélni.

Tavaly nyáron nagy szomorúságom volt, sokat sírtam, küzdöttem magamban, hogyan legyen előrefelé az élet, milyen döntéseket hozzak, hogyan éljek ezután, hogy ki tudjon törni belőlem megint az életöröm. Tudta ezt az én barátném, hogyne tudta volna, mindent tud rólam, néha volt úgy, hogy jobban is, mint én magam. Küldött nekem két szívvirágot valamikor nyár végén, ősz elején, kiültettem. Kicsit aggódtam, túlélik-e majd a telet, de jól betakartam őket, hogy meg ne fázzanak.
Közben nagyot fordult az életem, aztán nemcsak az enyém, hanem mindenkié, itthon vagyunk bezárva, élve egy új élethelyzetet, aminek egy részét én választottam és tele van tiszta, szívből jövő örömmel, a másik részét meg nem választotta senki, hanem mindannyiunkra rázúdult és az bizony nagyon messze van az örömtől, még mindig csak keresem benne a feladatok között, hogyan lehetne benne a jót is megtalálni valahol.
A kertben matatok, teszek-veszek, egyszer csak ott vannak előttem a szívvirágok, akikre nem is gondoltam már egy ideje. Túlélték a telet, ahogy én is. Virágoznak, ahogy én is megint. Gyönyörűek! Elönt a hála, amiért a barátném mindig tudja, mi jó nekem, mivel szerez örömet, és hogyan terel mindig mindent az élet felé. Köszönöm neki itt is, nagy szeretettel!

Hófehér szívvirág (Lamprocapnos spectabilis Alba)

Aki földutakhoz, erdőkhöz, mezőkhöz van szokva, hihetetlen egyensúlyérzéket fejleszt ki magában. Mert ahol földutak és ösvények szolgálnak közlekedésre, ott minden lépésünkre figyelni kell (egy idő után ez ösztönössé válik, és nem kell rá külön figyelmet fordítanunk, természetesen).
Ugyanaz az út lehet száraz, lehet poros, majd saras, esetleg jeges, havas, és olykor ezek kombinációja meglepetésszerűen (ahol több napsütés éri, már saras, ahol kevesebb, ott még jeges; esetleg a jég alatt kilágyul sárral, ami az egyik legizgalmasabb).

Az ember egy idő után mégis egyensúlyban marad és semmi sem billenti ki. Sem egy váratlan vaddisznótúrás, sem egy meredek és fölázott rézsű, sem egy különösen mély, hófúvásban fölhalmozódott bucka.
Sőt, olyan is adódik, hogy egy napfényes nyári napon az ember sétálni indul (akár kedvtelésből, akár szükségből), s amikor már elég messze van, beborul az ég, s hirtelen zápor zúdul a nyakába. A földút elázik, a szandál pedig alkalmatlan a sárban való közlekedésre. Ilyenkor nincs más lehetőség, az ember leveszi a szandálját, cipőjét, s mezítláb folytatja az útját. Ugyanígy járhat télen, amikor fagyon indul el, s kisüt a Nap, ami megolvasztja a megfagyott sarat és vizeket. Ilyen esetben is vetettem már le a cipőt, hiába volt mindössze egy-két fok.
Sőt, kora tavasszal az is előfordult, hogy bakancsos kirándulásra indultunk, majd utunkat egy elárasztott láprét keresztezte, amin nem tudtunk száraz bakanccsal átkelni. Így, hogy az utunk további része is kellemesen, száraz lábbal teljen, inkább levettük a lábbelit, zoknit, a nadrágot feltűrtük, s úgy gázoltunk át a jeges-hideg, harminc-negyven centi mély vízen. Végül egy köves pataknál lábat mostunk, felöltöztünk, s élveztük a (lábunkhoz képest) meleg zoknit és cipőt a hideg víz és sár után.
A városban élő, és azt soha el nem hagyó ember számára ismeretlen mindez. El sem tudja képzelni, hogy mezítláb hagyja el a lakását, megcsúszik az első jégfolton és talán képtelen végigsétálni egy alaposan fölázott, agyagos úton.

Aki az aszfaltot választja, az Egyensúlyát áldozza föl (nem tudatosan és nem akarattal). Én a "kényelmet" áldoztam föl, hogy mindig és mindenhol Egyensúlyban éljek. Mert a fizikai és lelki egyensúly sincs minden összefüggés nélkül, s mintha kölcsönösen erősítenék egymást: minél régebb óta élek fizikai egyensúlyban, annál stabilabb a belsőm is, s minél inkább megingathatatlan a belsőm, annál könnyebb a járás a legnehezebb terepen is.

In.: A szabadság íze
https://www.facebook.com/zakadominika

Nem is rossz. Persze borzasztó. Főleg mert megint jön a létbizonytalanság, a megélhetési kérdések köre, és ki tudja mi lesz.
De a jelen, az én kis mikrovilágomban határozottan nem rossz. Adott ugye egy egyébként is éppen otthon levő anyuka (igen ez mázli), és az öt gyerek.
Minden nyári szünettel úgy vagyok, hogy az előtte levő két hétben – főleg azért, mert mindenki előre sajnál, lamentál és kelti a feszkót – rettegek, hogy mit csinál majd az 5 gyerek itthon, aztán kiderül, hogy tök jó az egész, minden gyerek tök normális, nagyon kedves és baromi jó fej. Most is így van ez. Csináltunk egy napirendet és tartják a gyerekek. A napirend az alábbi:

A lincshangulat elkerülése végett ki szeretném hangsúlyozni, hogy a séta a mellettünk levő erdőbe megy, és muszáj, mert Benit februárban műtötték, most tanul újra járni, és muszáj kimozgatni. És persze a többieket is. És bámulatosan hatékony a módszer: Beni első alkalommal kifulladva ért fel az emelkedőre, és fordulhattunk is vissza, most már csak kicsit lassabb mint mi, és elmegy a lejtő végéig, majd kb. 25ször lecsúszik a hóban és visszasétál a dombtetőre. Külön örülünk a hónak, ez most felüdülés, gyógytorna, kaland.

Visszatérve a digitális oktatás nálam eddig ötös, csak egy-két túllengés van benne. Például akkor, amikor rajzból és technikából küldtek leckét, felkaptam a vizet, erre nem számítottam. Ennél a pontnál azért tollat - egeret - ragadtam, hogy legalább hangolják össze az egész alsós évfolyamnak ezt a két tantárgyat, hogy ne kelljen már egy nyuszit, egy bárányt és egy cseresznyefát csináltassak már a három gyerekkel, hanem csinálhassak három bárányt. Az is túlzás, mert minek. De lehet erre rákontrázni, mert az óvónéni írt, hogy az óvodai fejlesztési tervet megtalálhatjuk a honlapjukon, és hajrá fejlesszük a gyereket itthon. Kackackukac. De a legviccesebb eddig az, hogy most 17 órától a Panna lányom ritmikus gimnasztika edzője online edzést tart majd. Hm, na már a kíváncsiság miatt is bejelentkeztem rá. (Update. Annyira klafa volt, hogy szerdától én is csinálom itthon.)

A gitárt tanuló gyerekek is haladnak, íme ilyen egy online gitár óra:

Viszont külön pont jár a fiam foci egyesületének, aki a legjobb edzésvideót beküldő gyerekeknek felajánlott egy-egy pizzát. Mondanom se kell, hogy egész hétfő délután ezen pörögtünk, és íme az eredmény:

Összességében tehát jól vagyunk, és minden várakozáson felüli.
MI (még) jól vagyunk.
És bár összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy mi lesz a vége az egésznek, a keressünk minden rosszban valami jót elvnek megfelelően az alábbiakat szedtem össze:

1, Köszönöm, hogy az a vírus nem ebola, vagy bármi olyan szörnyűség, amiben meghalhatna a családom fele, vagy mindenki. Vagy nem olyan, mint volt a gyermekbénulás, ami a gyerekeket érintette.
2, Hálás vagyok, hogy márciusban van ez az egész, és nem télen, hidegben. (Update: hó van, de ez a háromnapos hó, így hogy nem megyünk úgysem sehova felüdülés.)
3, Jó, hogy mi már a sokadik ország vagyunk, és vannak előttünk jó és rossz példák járványügyben.
4, Bár nagyon rosszul érinti majd ez a gazdaságot, de mégiscsak jó, hogy egy kis konszolidáció után jött, és nem 2008-ban mondjuk.

És bár ez nem a koronavírusnak köszönhető, hálás vagyok, hogy az internet népe a jó magyar cinizmusból átlibbent a hétvégén a fogjunk össze kommunikációra.
Eddig ennyire futotta, ezen is nagyon kellett gondolkodni, de azért ez nem is kevés.
És még egy kis kiegészítés: múlt vasárnap nagyon lekonyultam, de ekkor a csajok rámcsörögtek, hogy találkozzunk online. Nos fantasztikus volt! Íme egy kép az onlájn csettingről fejenként egy fél üveg bor elfogyasztása után:

A Faluság virtuális szerkesztőségében én vagyok a legközelebb a poszthumán gondolatkörhöz (tehát: a legpesszimistább), de még ezzel a megközelítéssel sem mertem gondolni, hogy két hónap alatt ennyire megváltozik a világunk. Az alábbiakban néhány ismerősöm facebook-bejegyzéseiből válogatok, akiknek a mondatai egy tavalyi olvasó számára igen furának tűnnének. Ma már nem.

Szülinapi ajándék: kaptam élesztőt a teszkóban!
(K. O.)

6-os, Pécs-Nyugat. Bácsi (75+), szatyorral, egyedül. Stoppolt.
Mire felfogtuk, mit láttunk (és el is hittük), már mindegy volt.
(B. A.)

Tegnap a lányomat 11 néztem. A konyhában ült, matek házit írt. Közben egy kis csoport gyerekkel beszélgetett a messengeren. Amolyan e-tanulószoba, Hallgattam, ahogy segítik egymást, ha valaki nem értett éppen valamit. Meghatódtam. Mély TISZTELET és NAGYRABECSÜLÉS a gyermekeinknek!!!
(Sch. G.)

Maruzsának tisztelettel csak annyit mondhatok, hogy a feleségem reggeltől késő estig a sulis ügyeket intézi, feladatokat ad fel, dolgozatokat javít Gclassroom-ban. Sajnos a Krétát is használnia kell, összesítésre, bizonyítéknak.
(L. I.)

Micsoda világ lett! Félünk a Veled való találkozástól. Hátha Te is víruhordozó vagy. Mi lesz ezután? Vissza tudunk változni? Félek.
(K. L.)

Mindenütt rossz, de a legrosszabb otthon maradni.
(W. Kr.)

Ma délben kiadtam az első-belső rendeletet. Az ebéd ugyanaz, mint ami tegnap volt (lencseleves csipetkével). Kiegészítő rendelet az első-belső rendelethez: a füstölt csont a kutyáé.
(W. K.)

Mi van a bfz karanténkoncerttel? Csak nálam szűnt meg az első szám után?
Ez ma már a második A hvg.hu radar reggeli hírösszefoglalója sem jött.
Nemcsak hiányzik, aggódom is mindkét csapatért.
(M. A.)

Új maszk, új remények
(D. A. T.)

Az ALDI-ban is fogytán a liszt meg a cukor, viszont van David Bowies meg Karl Lagerfeldes polo vedoruhazatnak
(J. K.)

Kérem, ha valaki jön Nyíregyházáról Budapestre az segítsen! Minden kórházi ruhám ott maradt, nem fogok tudni most újakat venni! Jó volna, ha valaki el tudná hozni nekem!
(K.O.)

Soha, egyetlen percre se kísértett az otthontanulás gondolata, mindig is olyan hálás szívvel gondoltam a pedagógusokra...
(B. Zs.)

megkérdeztem az ürgét, mindenkihez most megy órát cserélni, öregekhez, fiatalokhoz, mindenkihez, akinek most járt le az órája, mert.....- ahogy ő mondta, - valakinek dolgoznia is kell.....
(V.O.)

Pepe ma kiszámolta, hogy a budipapír készletünk 64 napra elegendő.
(Cs. E.)

~

Lehet, hogy néhány hónap múlva elkezd visszarendeződni a világ olyanra, mint tavalyig volt. De attól még nyitva marad a kérdés: mi lesz jövő tavasszal és utána? Kezdünk-e valamit addig azzal, hogy civilizációnk két alapvető részét, a mobilitást és a társas érintkezést érte lék?

Hócsatára felkészülve és várakozva a többiekre, általam meglesve és megörökítve

Havas virágzó ringló

Délutáni zongoraóra Bea nénivel - a kamera a kezekre irányítva

Most: vacsorakészítés közben kitekintve.

Szürkület előtti utolsó pillanat

Most: vacsora után Jónás zenélt hozzá.

Egylakiság.
Családanyaként döbbentem csak rá, hogy a növényeknek micsoda különleges, sokrétű, bonyolult, egyszerre harsogóan nyilvános és mégis játékosan rejtett nemi életük van.

A tavalyi hímivarú barka és nőivarú füzér mellett ott láthatóak az idei nőfüzérek (bal oldali ágon) és a megnyúlt hajtásrügyek (jobb oldali ágon).

Balázs a kovászfelelős: leadom a rendelést, átveszem az anyagot, és elkészítem a kenyeret, zsemlét.
A kovászkészítés folyamata olyan, mint a veteményes körforgása: táplálás liszttel/trágyával, hogy aztán elvehessem belőle azt, amire szükségem van, hogy táplált legyek és tápláló tudjak lenni. Arányok, egyensúly, ami a folyamatot fenntartja. A folyamatot irányítani kell: haszonnal bíró fenntartása az ember felelőssége.
Bomlások, erjedések, átalakulások - másként levés.

A kredenc tetején alakul a víz és a liszt kovásszá - szigorú arányok, anyagismeret és rutin

Az alapanyagok széles választéka helyett újra az elkészítési módozatok és eljárások különféle variációi biztosítják a változatosságot: ha több a víztartalom, akkor hagymalevesnek nevezem, ha sűrűbbre készítem, akkor hagymamártásnak hívjuk. Megnevezés, fogalomalkotás: nem sűrű levest vagy híg mártást készítünk ebédre, hanem levest vagy mártást. Mindegyik más menüsorba illeszthető - változatosság....

A növénycsoportosítások is hasonló elven működnek: ugyanaz a növény más és más jelentést, jelentőséget, szimbolikát kap környezetétől függően.
Mahóniánk Balázs keresztanyjától érkezett, egy székesfehérvári nagypolgári, villaszerű kertből - ott a kaputól a házig vezető út reprezentatív szegélynövény sora volt: itt szoliterként érvényesül teljes egyediségében.

Mahónia habitusa

Mahónia virágzata