Sokan és sok helyütt hangsúlyozzuk a kisgyerekkori mesélés, aztán a nagyobb gyerekkori mesélés, aztán a még nagyobb gyerekkori mesélés és szép lassan a felolvasás, illetve önálló olvasás fontosságát. Lélek, nyelv, gondolkodás, hit - minden alapja.
A helyes és szép felnőtt beszéd mellett a mesevilág gazdagító erejével tudjuk gyermekeinket nyitott szelleművé, nyitott szeművé, egyszóval befogadó, majd önkifejező teljes emberekké segítenünk.
Az olvasás és írás körkörös kapcsolatáról számtalan nyelvész és pszichológus ír: az olvasásértés a hallás utáni történetértéssel kezdődik.
Első pillantásra furcsának tűnik, hogy egy auditív tevékenység a vizualitást pozitívan befolyásolja, de egyszerűen így van. Amikor az egy-két éves gyerekünknek képeket mutogatunk, jó esetben nem csak megnevezzük a képen látható dolgot, hanem történetbe helyezzük, azaz a látottak kapcsán szabadjára engedett fantáziánkat nyelvi formában tolmácsoljuk a megfelelően megválasztott szókinccsel, fordulatokkal, kifejezőeszközökkel.
Következő lépcső a képes mesekönyv, amikor is a kép már nem a kiindulópont a meséléshez, hanem illusztráció, azaz a történet megértését támasztja alá a képpel. Innen megint csak egy lépés a képek nélküli mesekönyv olvasása - itt már elég, ha szép maga a könyv, ha néha-néha van egy illusztráció.
Aztán megérkeztünk a felolvasásig, amikor is a gyerek már nem nézi velünk a könyvet, hanem egyszerűen, önállóan hallgatja a felolvasást. Kissé meditatív pozíciót vesznek fel ilyenkor: olyan, mintha a belső vetítésüket néznék. És ez a fázis nagyon hamar csap át teljesen önálló olvasásba, amikor már az ágyon hasalva, fotelben lábakat felhúzva belemerülnek a fekete-fehér világba, és már repülnek is a képzeletükkel.
Akiket ezektől a lépcsőktől megfosztanak, és túl egyoldalúan csak a képi világból merítkezhetnek, azoknak a nyelvi kompetenciája általában nem lesz olyan érett és kifejező, mint történethallgató, majd olvasó társaikénak. Egyszer már írtam valami hasonlót: hogy bárhány képünk lehet, sohasem lesz olyan árnyalt, sokszínű, részletgazdag, mint amilyeneket a nyelvvel vagyunk képesek "megfesteni".
A népmeséknek még mindig különösen fontos szerepük van: archetípusokat mozgatnak, kimondatlan félelmeket fogalmaznak meg, de a legfontosabb: bármilyen borzalmat (szegénység, éhezés, bántalmazás, elnyomottság, kiszolgáltatottság) képesek feloldani azzal, hogy a mese végére minden jóra fordul. Hogy a tennivaló és a vakszerencse fontossága egyensúlyban van.

Jolán, aki most lett nyolc éves, már nemcsak önállóan olvas, hanem önállóan is ír. Azért hozom egyik szép történetét, mert közvetetten "Süsü pillangója" ihlette a mesét: édesanya, miről írjak? Hm, egy lila pillangóról. Ennyi volt az anyai indítás, a többi már egyéni munka, icipici anyai helyesírás javítással.
Látványosan kitűnik, hogy milyen evidenciaként épültek be a történetalakításba a népmesei és modernebb, egyértelműen nehéz élethelyzetekre íródott szövegmodellek. Ami viszont "mesteri", az az átlátszóság, illetve a színek szimbolikája Joli meséjében. Az alapfogalmak (társ, barát, szomorúság, irigység, szépség, közösség utáni vágy, egyéni úttalálás, csodavárás és hit a csoda megtörténésében, a sorsalakító nő (anya-boszi) modellje, stb.) letisztultak, és jól megfogalmazottak: tudja, hogy a mi a különbség társ és barát között, tudja, hogy a kitűnni vágyás magányossá tesz, hogy önmagunkat megoszthatjuk, de csak úgy, hogy nem adjuk oda teljesen magunkat, megtartjuk egyediségünket, miközben segítünk a másiknak is megmutatni azt az utat, amit mi szerencsésen megtaláltunk. Elfogadás és egyediség utáni egyidejű vágyunk, ami igencsak bonyolult emberi igény.
És igen, a szerkezet, mint tartópillér megtartása: író, cím, első rész, második rész, bevezetés, párbeszéd, hatásos lezárás.

Mindig csodálkoznak, mikor kiderül, hogy mindegyik gyerekemmel levelezek. Nagyon fontosnak tartom az írott nyelviség birtoklását. Ez az egyik indíték. Ennél azonban tény, hogy fontosabb a másik: egy nagycsaládban egyszerűen nem jut idő mindenkit a maga mélységében meghallgatni, időt és teret teremteni arra, hogy négyszemközt lehessen megbeszélni a kényesebb ügyeket, ami nem tartozik másra. Viszont az "odafigyeléshiányt" jól tudom így kompenzálni - megéri, hiszen olyan bizalmas kommunikációs csatornát lehet így fenntartani a gyerekünkkel, ami a kamaszkor körül is biztosítja azt, hogy ismerjük a gyerekünket, megismerjük és segítsük azt, amivé folyamatosan válnak vagy válni igyekeznek. A helyesírást is finoman ki lehet javítani, mesélni is lehet kicsit, de alapvetően természetesen őróluk szól a beszéd, de azt is érzékelem, hogy írott formában könnyebben "beveszik" a tanácsokat is, ami szemtől szembe - mondjuk ki - sokszor idétlennek hangozna.

Mikor besűrűsödnek a tennivalóim, Janka nagylány papírüzenetekkel szokta segíteni anyai munkámat - a cetliket a pultra helyezi, közvetlenül a vízforraló elé, hogy a reggeli teakészítés közben biztosan észrevegyem.

Ugye nem felejted el megvarrni a táskámat?

Légyszi kelts előbb fel, hogy begöndöríthessem a hajamat!

Kovács Jolán: A lila pillangó

Első rész: A lila pillangó

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy pillangócska, s ez a pillangó nem egy átlagos lepke volt: nem volt színe. S ez a pillangócska olyan, de olyan szomorú volt, hogy miért? Hát ezért: Ó, ho, ho, ho, ho, hó.... Engem mindig kicsúfolnak! - mondta szomorúan a kis lepke.
Egyszer a pillangó elment világgá, mert hisz' kicsúfolták. Ahogy szállt, szálldogált, találkozott egy kis galambbal, s mindent elmesélt, töviről-hegyire.
- Ó, te szegény kis pille, majd segítek én a te bajodon! - ajánlotta fel a kis galamb örömmel a segítségét.
- Rendben van! - egyezett bele a kis pille, s kezet ráztak.
S ahogy szálltak, szálldogáltak, találkoztak egy mocsárral, ez a mocsár lila színű volt. Ebben a pillangócska megfürdött, s azon nyomban lila lett.
- Ó, ho, ho, ho, hó! - kiáltott boldogan a lepke. Engem többé irigyelni fognak, hogy ilyen csini lila vagyok!
S így is lett: - Hékás, skacok! Figyeljetek ide! Ez milyen vagány, szép lila! Vaoooooo.....
S így élt boldogan, lilán, a mi kis pillangónk.

Második rész: A lila pillangó barátai

A lila pille, miután megunta, hogy irigyelik a társai, elment barátok után kutatni. Hát ahogy ment, mendegélt, nem volt ott semmi, de ahogy tovább ment, mendegélt, előtte állott egy kis kunyhó, s abban a kunyhóban egy kedves boszorkány lakott, s ez a boszi megsajnálta: - Ó, kedves kis pillangó, miért búsulsz ennyire? Hát így válaszolt a kis lepke: - Ó, hát hogyne búsulnék, ha nekem egy barátom sincsen! - árulta el zokogva a kis pille.
- Ó, hát segíthetek én a te bajodon! - ajánlotta fel a boszi: - Figyelj ide! Mikor lemegy a nap, menj haza, s ezt mondd a lepkéknek: Kövessetek, hogy olyan szépek lehessetek, mint én. S követni fognak! Majd vidd bele őket a mocsárba, s mindenki más-más színű lesz, s ezt fogják kérdezni: - Hogyan csináltad ezt? És milyen szép zöld, kék, sárga.... színű a szárnyam! S mindenki a barátod lesz.
S így is lett, már mindenki a barátja lett, s boldogan élnek, zölden, kéken, sárgán...., s persze lilán, barátságban.

Lányaim

Csalán, tavalyi cékla, amit frissen szedtem fel a reggelihez, pitypang levél, és találtam snidlinget is

Az egér is a képen!

Holdvilágban Horkával

Csontos boldogság

Az ablaknak repült, aztán útjára bocsátottam

Az otthon: Dombay-tó

Vajon az utcáról hogyan lehetett meglátni, hogy az Okos-ház fölötti ligetes pinceteraszon immár két, a föld fogságából kiszabadított borona ácsorog?
Vajon miért akkor látja meg mindenki az értéket, amikor az napvilágra kerül, amikor már megtisztították a kosztól?
Vajon miért akkor tűnnek el a dolgok, amikor a fél falu farsangol a művelődési házban?

Hóvirág (Galanthus)

Pécs – Ellend: 15 km. Az egyetemről, teljes csinosban sietünk haza kicsiny falunk meghitt ölelésébe egy tizenegyedik generációs japán keramikus-teaművész teaszertartási bemutatójáról. Egy idézet és a mellette álló virágkompozíció által megteremtett értelmezési mező, melyben minden mozdulatnak, minden gesztusnak és mimikának szimbolikus kifejeződése és jelentése van.

Hunyor (Helleborus)

Átöltözés, rohanás a kultúrba: pogácsa és fánk. Cukrozott üdítő. Ismerős kedélyesség. Jelmezes gyerekek, akik már nem is értik, mire ez a felöltözés, de így szoktuk....
Közösségeink, ahova tartozunk lakóhely vagy születés által, és megalakítandó közösségeink, ahová szellemileg és lelkileg szeretnénk tartozni.
Még mindig nem tudom, hogy falusi vagyok-e.

Süsü dalát a legelsők között vettük fel az esti, elalvás előtti repertoárunkba.
Az óvodában lila pillangó volt a jelem, anyu hímezte rá a kéztörlőmre és a zsákomra. A kéztörlő a mai napig megvan, maga a hímzés jobb állapotban, mint maga a törülköző.
Azért fontos ez, mert mostanság filozofikus, mély gondolkodású bölcs emberekről derül ki számomra (előbb Irma, aztán Kriszti, aztán Géczi tanár úr és persze Lantos Gábor), hogy alapvégzettségük szerint biológusok.
Tegnap írtam Krisztinek, hogy én pontosan az ellenkező utat jártam be: előbb maga a lét megfejtése érdekelt (filozófia, irodalom) és innen érkeztem meg a biológiához, a botanikához, amit talán magának az életnek nevezhetünk. Furcsa, nem?
Mint mikor egy hímzett lila pillangó leszáll egy virágra. A kertet én művelem hozzá. És azóta, ha kicsi szívem vélük dobogna, nem lennék ilyen nagy otromba....

Nárciszok földkalappal

Miután elolvastam Zita bejegyzését, ami a Magyar Úrasszonyok Lapjairól szólt, elővettem az én ilyen újságjaimat és kicsit belelapoztam…

Imádom ezeket az időutazásokat! Szeretem a múlt finomságát, eleganciáját, azt, hogy megadták mindennek a módját.

Számomra az egyik legszebb példa erre a kézimunka, mert hihetetlen, de körülvettük magunkat szebbnél szebb csipkékkel, hímzéssel a lakásban és a ruhatárunkban egyaránt. A régi újságok között lapult régóta egy kiadvány 1985-ből. Annak idején a Magyar Divat Intézet adta ki Régimódi Kézimunkák című gyűjteményét, mely bizonyíték arra a leheletnyi luxusra, ami sokáig még a XX. században is jelen volt a mindennapokban. Aztán elővettem egy könyvet is Kézimunkák ismerettára címmel, ami egy csodálatos összefoglalása mindannak a technikai tudásnak, amit a nők évszázadokon át gyakoroltak. És ezzel a két kinccsel a kezemben elmerültem a fonalak, selymek, aranyszálak, tűk, vásznak, minták világában…

Enczyklopaedia, a női munkák ismerettára – ha csak a tartalomjegyzéket átolvasom, már kikerekedő szemekkel veszem tudomásul, hogy a mai nők elődeik nyomába sem érhetnek ilyen téren. A varrás alapjaitól egészen a velencei csipkékig részletes leírások százai azért, hogy a nők „minden más segédeszköz nélkül magukat a tűművészetben kiképezhessék”. Miközben olvasgattam az öltések nemei között, rájöttem, hogy ha a hímzés világában még mélyebbre szeretnék merülni, és a divattörténeti részét is megismerni - ahogy ez Judit fejéből ötletként kipattant - , ahhoz előbb ezt kell kicsit jobban átlátni. Tudni kell a rengetegféle hímzés között legalább egy picit különbséget tenni. Ha ezt az enciklopédiát átnézem, könnyebb lesz a történeti anyagokat a megfelelő dobozba tenni a fejemben.

A fehér hímzés minden más hímzésfajta anyja. Ebből alakultak ki később a színes minták milliói. Csak ebben a verzióban 15 különböző öltést lehet megtanulni a könyvből, az egyenes száröltéstől a hurkolt ívekig. Így el lehet jutni a Velencei hímzésig vagy a Renaissance hímzésig, ahol kiderül, hogy a hímzésen túl már horgolási ismeretek is szükségesek egy komplett minta elkészítéséhez. Talán az egyik legismertebb fehér hímzés a Madeira hímzés, melyet régebben angol hímzésnek neveztek. „A nevezett szigetről eredő munkák tisztaság és jóság által tünnek ki különösen.” Persze az ágyneműbe, keszkenőbe hímzett monogramok is a fehér hímzéshez tartoznak. Gyönyörűen cizellált betűk, melyek kihímezve hajszálvékony, fehér fonallal kidomborodnak, szinte életre kelnek a vásznon. Virágok, növényi minták a lehető legkülönbözőbb formában és verzióban jelennek meg ropogósra vasalt anyagokon hófehér színben. Meseszép!

Ezt képviseli nemesi vonalon a lapos- és aranyhímzés, ahol aranyfonallal díszítettek selymet, bársonyt. Itt derül ki a könyvből, hogy egy végtelenül összetett dolgot próbálok kibogozni és végig követni, hiszen megjelenik a keleti hímzésfajta, amit a szerző szerint némelyek renaissance hímzésnek, mások meg arab műnek tekintenek. De tovább olvasva „igen valószínű, hogy a távol délen van a bölcsője minden tű művészetnek”.

A teljesség igénye nélkül öltések, minták címszavakban, melyek önmagukban is mesélnek:
- betétes vagy mozaik hímzés
- szegély, perzsiai hímző öltéssel
- csík lapos öltéssel
- csokor, egyenes és áthelyezett lapos öltéssel
- chinai egymásba szaladó öltés.

Az utolsó nagy halmaza a hímzéseknek a vászon és kanava hímzés, mely „egyike a legrégibb, s a nők által különös előszeretettel gyakorolt hímzéseknek”.

Én először naivan azt gondoltam, hogy ez a keresztszemes hímzés lesz. De ez sem ilyen egyszerű, mert 32 (!) féle öltést számoltam meg. Elképesztő! Bizanczi, rococo, mór, görög, mozaik, smyrna, rizs, áthelyezett kettős öltés, gobelin…
És itt kap 15 perc hírnevet a korábban említett, 1906-1916 közötti időszakot felölelő kiadvány a Divat Intézettől, melyben fejezetekre bontva kiderül, mi mindent hímeztek, díszítettek dédanyáink ezzel a rengetegféle öltéssel.

Lakberendezés: párnák, vánkosok, székpárnák, bölcsőtakarók, kályha- vagy verandaellenző, falvédő, függőny.

Asztalneműk végtelen sora: ebédlőasztal terítő, tea- és kávéasztal terítő, varróasztal terítő, asztalfutó, hímzett ozsonnaabrosz, tálcakendő, fagylaltkendő, kendő kenyérkosárba, kávémelegítő, zsebkendők.

Kisebb kézimunkák: kesztyűtartó, tűpárna, könyvborító, írómappa.

Öltözködés: derékdísz, gallér, sál, kézelő, tarsoly, plédburok, napernyők.

Szóhoz sem jutok.

Éppen egy temetésről jöttem, amikor az autórádióban hallottam a szomorú hírt, hogy meghalt Csukás István. Érdekes, az összes híradásban „meghalt”, és nem „elhunyt”. Nem tudom, mi alapján hal meg vagy huny el valaki a médiában. Nekem aki „elhunyt”, az egy kicsit finomabb, árnyaltabb, azt olyan szépen csinálja. Aki „meghalt”, az sokkol. Akár rendes ember volt, akár halálraítélt, ezzel a fogalommal súlyosan tudatja velem, hogy nincs tovább. Amennyire szeretem Csukás István életművét, és ezáltal őt, engem az is sokkolt volna, hogy „elhunyt”, és csak egy leheletnyivel lett volna finomabb a szomorú történés, de mesés világához mégis barátságosabb.

Mert amikor egy idős ember hal meg, szomorúan, de belenyugodva fogadjuk el az élet kegyetlen rendjét. Azonban a közismert személyeknél elfelejtjük, hogy a természet törvényei rájuk is érvényesek, és örökös életművük őket is halhatatlanná teszi. De így szó szerint. Ezért állunk döbbenten a hír előtt, hogy elhunyt Csukás István.

Tavalyelőtt nyáron beléptem Kaposváron egy könyvesboltba, ahol a gyerekkönyv osztályon a teljes Csukás életmű le volt akciózva. Veszett vadállat módjára vetődtem a középső gondolán tornyosuló remekművekre. Süsük és Süsükék landoltak a kosaramba, a Mirr-Murrt átugrottam, az valahogy sose érintett meg. A Pom Pomoknál végleg összezavarodtam, a Festéktüsszentő Hapci Benő biztosan megvan, de a többieknél már keverem, hogy mit láttam és mit olvastam annak idején. Nagy kosárral indultam volna a pénztár felé, amikor rájöttem, hogy ez még leárazva is combos lesz. Kelletlenül átválogattam a kollekciót, és maradtam a Süsüknél (de abból mindjárt kettőt, mert a tesóm kisgyerekének is vettem, vagy neki magának).
Akkor csak sóhajtozva átlapoztam A téli tücsök meséit, mert Virág akkor végezte a második osztályt, és éppen túl voltak a kötelező olvasmányon. A könyvtárból kölcsönözte, így elmerengtem, hogy emlékül megvehetném. Annyi eszem persze nem volt, hogy Zsigának is kelleni fog, hiszen ő még csak akkor készült isibe. Azóta persze már ő is másodikos, így immáron saját példányunk lett belőle. Én pedig hallgathatom a gyerekeimtől az írógép billentyűire tévedt tücsök nyári kalandjait.

Tisztán emlékszem, amikor elkészült a Süsü bábfilm. A TV-ben csak sátoros ünnepek idején vetítették. Olyankor leállt a gyerekvilág. Mindenki azt nézte, és igyekezett a vidám élmény minden pillanatát megjegyezni, hogy kitartson a következő karácsonyi vetítésig. Nem volt se mesecsatorna, se DVD, de még videókazetta sem. Erre a TV-sek is hamar rájöttek, ezért briliáns módon megcsináltál a bábfilm hanglemez változatát. Az egyszerűbb lelkek azt gondolhatnák, simán lemezre másolták a filmek hanganyagát. De nem, ennél ez sokkal profibb munka volt. Az összes színésszel újra felvették hangjátéknak. Azoknál a jeleneteknél, ahol nem lett volna elég csak hallani a poénokat, ott plusz szöveget írtak bele, hogy elmondhassák amit látnunk kellene. Pl. az öreg király nem lát ki a palota erkélyéről, így a kancellár meséli el neki, hogy hogyan zajlik a bajvívás Süsü és a királyfi között. Tüneményes!

Már Fonyódra jártam a gimibe, amikor észrevettem, hogy a teljes lemezsorozat kapható a Balaton Áruházban. Zsebpénzemből azonnal megvettem a húgomnak karácsonyra. Azonban az még olyan messze volt, hogy addig nem lehetett Süsü nélkül maradni. Kifundáltam, hogy szombaton délutánonként, amikor a tesóm hittanra ment a templomba, egy-egy lemezt meghallgattunk anyuval. A múlt század nyolcvanas éveiben még akkora volt a szabadság, vagy a bátorság, hogy isibe is egyedül jártunk, és a templomba is a tiltott hittanra. Így simán belefért a titkos lemezhallgatás, amíg a meglepetés várományosa gyanútlanul hitéletét intézte. Rengeteget nevettünk anyuval, ahogy a bájos történeteket hallgattuk. A dalok és a poénok észrevétlenül ivódtak be elménkbe. És arra is akkor jöttem rá, hogy Süsü nem is a gyerekeknek szól. Az összes archetípust megjeleníti az ostobától a számítóig, a nemes lelkűtől az érzelmesig. Csak legyen rá fülünk!

Amikor Zoli, a férjem még nem volt a férjem és még nem is sejtettük, hogy az lesz, éppen búcsúztam tőlük, mert másik munkahelyre mentem dolgozni, fiatal kollégám, vagyis ő, virtuális virágcsokrot állított össze a nekem fontos növényekből. Mivel biosz tanár voltam, nagy gondossággal, pompásan válogatta össze azokat a virágokat, amiket hozzám társított, és a leírásukat egy-egy gyerek olvasta fel. Volt közte tulipán, nefelejcs, meg csupa szépség. Az egyik növényről azt írta: Csak a mesékben létezem, megóvlak a sárkányoktól. Ez volt a sárkányfű. Tudta rólam, hogy „sárkány ellen sárkányfű”. De jó, hogy ő lett a férjem!

Hat évvel ezelőtt Balatonszárszón megnéztük Virággal a Süsüt a Csukás István színházban. Mivel Zsiga még alig másfél éves forma csepp gyermek volt, nem várhattuk, hogy türelme kitart az előadás végéig, ezért Zoli kint sétált vele a parkban. Ahogy vége lett a darabnak, Virággal vidáman mentünk ki megkeresni őket. Zoli fennhangon kiabált felénk, hogy gyorsan menjünk oda hozzájuk. Az előtérben Csukás Istvánnal álldogált, minket vártak a közös fotóhoz. Valakit megkértünk, hogy kapjon le bennünket. A nagy mesélő látványa valószínűleg annyira megigézte az ismeretlen fotósunkat is, hogy az előttünk álló Virág lányomat figyelmen kívül hagyva, csak mi látszunk a képen. Így Virágnak csak az egyik kezével és fél hajcsatjával van közös fotója vele. Nem így Zsiga, akiről Zoli később mesélte, hogy éppen ott tébláboltak a színház előtt, amikor jött az író. Zoli megkérte, had fotózkodjanak vele. Igen ám, de kezében a kisgyerekkel, nem tudta előkotorni a fényképezőt, így megkérte Csukás Istvánt, hogy fogja meg addig Zsigát, míg előkeresi a gépet. A legnagyobb természetességgel kapta fiunkat ölbe, aki akkor még nem tudta, hogy micsoda kegyet adott neki a sors és égtelen bömbölésbe fogott az idegen papa kezében. Az egyedüli gyerek, akit Csukás István megríkatott, az az én fiam. Mire mi is odaértünk, Zsiga már újra az apjánál kötött ki, de fájdalmas arcocskája még jól látszik a képen (nem úgy, mint szegény Virág :).

Ezen a télen kerültek a Süsü könyvek elő. Esténként felváltva olvastunk belőlük. Virág az apja mellé kuporodva Süsü szerepét olvasta a párbeszédekben. Én pedig harsányan énekeltem a dalokat, amikor egy-egy következett. A kedvencem a Vadkörte. Ezt annyit szoktam egyébként is énekelni, hogy a gyerekek is fejből tudják. Gondoltam előveszem a régi lemezeket, hogy ők is megérezhessenek valamit abból a varázslatból, amit nekem adott. Mert persze a lemezek visszaszálltak rám, hiszen ma már csak kevesen bíbelődnek a régi lemezjátszókkal. Ahogy Virág meglátta a lemezborítót, lelkesen kiáltott fel: Á, hangoskönyv!

Mindenki azt mondja, hogy a mesék itt maradnak nekünk. Lehet, de már sohasem lesznek olyanok mint voltak. A sok vidám történet és kaland közé beszökött az elmúlás. Az íróé, a miénk.

A Falusi Krónika baranyai fordulójából az országos, lakiteleki bemutatóra Kustos Irma jutott be! - ez a hivatalos verzió. Az érzelmes pedig ez: Ir-ma, Ir-ma, Ir-ma!

Kustos Irma: Vajkörtvély
Elmondásra alkalmazott változat

Egy körtvélyről szeretnék ma nektek beszélni. Egy körtvélyről, ami utolérhetetlen, páratlan, megismételhetetlen!
Bocsásd meg nékem, kegyes hallgatóm, hogy eme – másoknak talán túlságosnak tetszhető – szóktól elmémet elszakasztani nem tudom, de sem nem hivalkodás, sem nem pipeskedés, hanem a színtiszta való, hogy a Dióspusztai nemes augusztusi vajkörtvély eme jóságokkal bírna, és evvel nagy vigasztalására vagyon az emberi állatnak. Nyárban is és télben is. Mert noha érése augusztus havában esik, de, aki akarja, külömb-külömb féle módon bé-csinálhatja, és télbenn is élhet véle.
Vedd azt is eszedbe, kegyes hallgatóm, hogy a Dióspusztai nemes augusztusi vajkörtvély vala, ami e sorok szerény iróját az édes kerti napok után szomjúhozva, távol tengetett, hosszú, keserű évei után hazahozta a dióspusztai kertbe. Lelkében mindig élt, édes hívogatásával csábítgatta e nemes körtvély, e fenséges körtvélyfák gyönyörüséges emlékezete. Ez indította el őtet gyümölcsóltogató utján is annó, épp ahogy itten nektek most sorjában elmondom. Szép, üde, meleg nyári nap volt, kedves illatok szálldostak a légben, méhek zsongtak, s az ég madarai eltikkadtan pittyegtek a hévségben, amidőn az éredendő gyümölcscsel dúsan megrakott körtvélyfa szellőző árnyékjában álmodozó authorunk akkoriban még ifjonti szöme egyszer-csak reányílott arra, hogy a dióspusztai gyümölczöskert szélén álló két termetes, koros körtvélyfa bizony óltovány! Azt valaki óltotta vala! Áldja meg az Ur Isten haló porában is azt az ösmeretlen kezet, azt az óltogató néhai atyánkfiját, aki ama négy nemes ágacskát az ifjú vadkörtvélfa tőkéjébe, úgy térdmagasságban, olly igen jól béeresztette, hogy mi, kései fiak is, bőséggel élhetünk kezemunkája hasznán. Mert igen fölöttébb való az!
Te, édes kertészem, ki gazdaságodnak továbbéli előmenetelire a tudás édes méze után tovább kutatnál, vedd eszedbe, hogy a Dióspusztai nemes augusztusi vajkörtvély esmértetését más authoroknál hiába is keresnéd! Jó atyánkfijai, akik szivükön viselik honunk gyümölcsbéli állapottyát, és arra nékiek tehetség is adatván, a dióspusztai vajkörtvély továbbörökítő lényegét nem oly régiben megküldték vala egy hírneves ángliusi vizsgálóintézetnek, aholis azután – drága pénzen – napvilágra jöve, hogy a mi nemes dióspusztai vajkörtvélyünknek a világon párja nincsen! Esmeretlen az a nagyvilág előtt! De nem úgy immáron mielőttünk, akik eme körtvély ismertetését a Faluság nevű internetes naplóban immáron részletesen is elolvashatjuk, mi több, gyönge csömötéjjét eggyik-másik jó atyánkfia szorgalmatos munkálkodása folytán akár a saját kertünkben is elültethettyük, és gyümölcsével jó idején mi is élhetünk.
Én is ezekkel a szókkal vetek véget a dióspusztai vajkörtvélyrűl való mondókámnak. Ahogyan azt az 1666-dik esztendőben Istenben elnyugodott Páter Lippay János is megirá a’ Posoni Kert című könvében: „… nem kétlem, hogy találkoznak afféle dongó, csípő szúnyogok, akik ítéletükkel, éles nyelvükkel, mardosni fogják az én munkáchkámot. De akinek nem tetszik, csinállyon jobbat, s-nem irégylem a’ jámbornak. Én a’ közönséges jóért igyekeztem munkálkodnom.”
Te-is ezért, kegyes Hallgató, az én igaz szívbéli jó igyekezetemet vedd jó néven, és ha kedved tartya, élly véle.

A Faluság blog versenyen kívül mutatkozott be - juhhéé, jók vagyunk!

Az eredményhirdetéskor mindegyikünk Irmának szurkolt, itt éppen Zita (most már legalább őt is lelepleztem....).

Egyetemista koromban számtalan szövegalkotási ötletem volt. Az egyik nagy gondolati kedvencem az az elképzelésem, hogy a világirodalom már megírt mondatait felhasználva alkotok meg egy irodalmi szöveget.
Nos, itt még nem tartok, de a mai hosszúhetényi olvasóköri találkozóra együtt összehoztunk (négy bátor nő és egy még bátrabb férfi) egy Faluáság-montázst - ezt fogjuk ma délután előadni, hozzá válogattunk a blogról zenéket és képeket. Faluság előadás 3D-ben, drukkoljatok!

Olvasva napról-napra az írásokat a blogon, azt érzem, mintha valamennyien más módon azt járnánk körbe, hogyan lehet a jelenkorban, annak igen sajátos viszonyai között függetlenné válni és mégis hatással is lenne környezetünktől/re.

Kíváncsi vagyok, merre haladunk tovább. Érezzük és keressük azokat a szemszögeket, amik hiányoznak, de azt is érezzük, hogy a megkezdett irányokban is egyre végtelenebb világok nyílnak, amikről írni is lehet, vagy csupán éreztetni, hogy vannak.... Eddig az utóbbi stratégiát követtük. Ez nem a populárblog-út. Itt az Olvasónak is aktív szerepe van: továbbgondolásra, megírásra, ide-írásra!

Hargrand: Kanadai nemesítésű, nagyon ellenálló, bőven termő, öntermékeny kajszifajta. Július végén érő gyümölcse pirossal pöttyözött és enyhe pírral futtatott narancsszínű, kellemesen édes, aromás, leveses, teljesen magvaváló! Friss fogyasztásra és eltevésre is kiváló! Termésbiztonságát az is fokozza, hogy kifejezetten jó fagy- és szárazságtűréssel rendelkezik.

Néhány tulipánhagymával kezdődött, amit tizenkét éves koromban az akkor 80 éves szomszéd nénitől kaptam ajándékba, hogy ültessem csak el, majd meglátom, mi lesz tavasszal...

Leül a nyárikonyha elé a sámlira, megtisztogatja és csinosan fonatokba fonja az év hagymatermését. Úgy fonja, mint a lánya, Lidiska, a Nagymama szokta reggelente a hosszú, sötét hajamat, copfba, de előtte csavarostetejű kisüvegből dióolajat önt kapától kérges tenyerébe, majd a hajamba kenegeti gondosan.

Mandulakajszi: Nevét különleges alakú, nagyméretű, megnyúlt gyümölcseiről kapta, melyek világos-narancs alapszíne pirossal pöttyözött, bemosott. Érési ideje július második fele. Ajánlatos a közelébe más fajtát is telepíteni a megfelelő porzás érdekében.

Egyre többünkben fogalmazódik meg, hogy ez a mostani aszályos időszak nem egy húszéves periódus, hanem ez már így marad tovább is. Hogy ennek a forgatókönyvnek nem happy end a vége. És hogy sosem késő visszafordulni. De most komolyan, el tudunk képzelni egy civilizációt, ami egyszercsak visszaugrik időben 200 évet?

Ha az emberiség egyszer úgy dönt, hogy kihúzza a dugót, én azok között leszek, aki a mosógép és a Kéz közé veti magát. Előbb halunk ki, mint hogy önként és dalolva visszalépjünk 200 évet a múltba.

Hogy én? Nadrágban járnék, rövid hajat viselnék, elszöknék. Tele akarnám írni a fehér könyvtár még meg nem írt lapjait.

Perla: Közepes méretű termése a felület kb. 20%-án pirossal pöttyözött, futtatott. Az egyik legfinomabb kajszi! Húsa olvadó, lédús, édes aromás. Öntermékeny. Június 20-a körül érik.

Az ormánsági Festett Templomok régóta a Magyar Műveltség Jeles Emlékei... Fiatal koromban, mikor ezekkel ismerkedtem, nem értettem, mitől lett ez a pompa, úgymond az Isten háta mögött?....
....később láttam csak, hogy ez a Világvége, akkoriban igazából a Világ Közepe volt... ahol Új Világ Született.... ezt Reformációnak nevezzük ma...

Minden előadó hivatkozott Kiss Géza Ormánság c. könyvére. Az író célja - miközben részletesen taglalja az Ormánság 1930-as évekbeli életét - mementót írni egy elsüllyedt világról. Amelyet a földosztás, annak következményeként azonban az egykézés tett tönkre.

Ceglédi arany: Magyarországon, az 1960-as években nemesítették. Fája erős növekedésű, jó fagytűrő, öntermékeny. Későn nyíló virágait a fagyok kevésbé károsítják. Rendszeresen és bőven hozza középnagy, kárminpirossal színezett narancssárga gyümölcseit. A zamatos ízű, lédús, kemény húsú termések július második felében érnek. Magvaváló, friss fogyasztásra és feldolgozásra is nagyon jól megfelel.

Vajon mikor kezdett el pusztulni Okos Józsi szomszédom? Visszamehetnék egészen a kezdetekig, de most nem teszem. Mikor kezdett el pusztulni Okos Józsi szomszédom, mikor kezdett pusztulni a lelke, hogy aztán a háza is elkezdjen pusztulni? Mikor kezdett el fogyni az erő, a kreativitás, a célorientáltság, a siker, a motiváció, az öröm a lelkéből, a szelleméből? Mennyire menjünk vissza?

Bele sem merek gondolni, milyen lehet egy pusztuló házban vegetálni (lényegében maga a lakó ítéli pusztulásra az otthont, a házat, nem?). Amikor hiányzik az élet, csak a stagnálás és az elemi erők kártételének szép lassú rombolása van jelen.

Roxana: Afganisztánból származó, jó hidegtűrésű, június végi érésű, nagy gyümölcsű, kifejezetten szép küllemű, piros fedőszínű, ízletes fajta. Öntermékeny.

Hűséges, háttérbe húzódó, észrevétlen kísérője életünknek a csalán. Ritkán gondolunk vele, jelenlétére általában csak akkor eszmélünk, amikor csupasz lábszárunkon érezzük csípős üzenetét, pedig mennyi minden jóságot, hasznot kínál az emberiségnek ez a szerény növény, csak a kesztyűs kezünket kell kinyújtani érte!

Kertünkben számtalan slow wood növekszik. Minden évben gyűjtünk és szórunk ki újabb és újabb makkokat, hátha valahol helyet találnak nekik a mókusok, vagy csírázni engedik őket a rágcsálók és a vaddisznók.

Szép lassan természetessé válik, hogy az elkapott és el nem fogyasztott patkány- és vakondtetemeket lapátra kell tenni és a háztól messzire el kell tüntetni. A meztelen csigákat egyszer már megpróbáltam szétvágni metszőollóval, de annyira undorítónak találtam a kibuggyanó feketeséget, hogy inkább továbbra is marad a vödrös megoldás: összeszedem őket és elhurcolom a komposztra.

Sylvercot: Francia nemesítésű, nagyon jó ellenállóságú kajsziújdonság. Virágzása középidejű, érése június közepi. Termése gyönyörű, nagy méretű, kiváló ízű, pirosas bemosódású, narancssárga színű. Fája erélyes növekedésű, kissé szétterülő, korán termőre forduló.

Az egész úgy kezdődött, hogy az új kocsink (hahaha, 14 éves!) hibajelzést adott, a szerelő pedig alánézve elrágott drótokra lelt, továbbá magvakra, és állatszőrre. Állat van a kertünkben! Egy városit ez a dolog felzaklatja. Hiába költöztünk kertes házba, erdőszélre, hittel hittük, hogy a várostábla megelőzi a bajt, nevezetesen, hogy egy élőlény beköltözik majd a kertünkbe. Na de most mit csináljunk?

Ninfa: A legkorábbi érésű kajszik egyike, egyes kedvező években már május utolsó napjaiban szedhető! Termése nagyon szép, enyhén pirossal futtatott aranysárga. Héja vékony, húsa világossárga, friss fogyasztásra és gyümölcssalátákba is kiváló. Öntermékeny fajta.

Az úgy kezdődött, hogy kaptam két kiscicát - de nem lehet őket kint tartani... ők vannak az egyik folyosón...
Az úgy kezdődött, hogy lett egy kotlós...
kikelt 1 kiscsibe...
11 tojás még nem...
mi van, ha csak egy marad?....
kell venni gyorsan pár napos csibét a kotlós alá...

Wonder Cot: A világ egyik legkorábban érő kajszija, melyet az USÁ-ban nemesítettek. Gyümölcse nagyon szép méretű, a felülete 50%-ban szép pirosas fedőszínű, roppanva olvadó húsú, kellemes, harmonikus, édes ízű, egyes kedvező években, illetve jó mikroklímájú termőhelyeken már május közepe előtt szedhető!

A szálkai öreg ház például azért fogta meg a szívünket, mert igazi gangos, gazdag parasztos, rengeteg helyiséggel rendelkező kovácsoltvaskerítéses, hatalmas istállós ház volt. Szerelmesek voltunk, álmodoztunk és álmodoztunk. Valószínűleg minden vasárnap fehérített kisingben vonultunk volna templomba, kertészkedtem volna, és az almáriumban mindig lett volna borocska.

Sokszor cseng bennem Zita írása, ahol arról elmélkedik, hogy miket csinálnának, milyenek lennének attól függően, hogy milyen házat vettek volna. Önmagunk lehetséges változatai. Igen, ez a kis nüansznyinak tűnő változtatás, a tér, amiben élni adatik vagy élni választatik, micsoda életlehetőségeket rejt magában! Összehangolódunk a lakóterünkkel. Kölcsönösen kifejeződünk egymás által. Összecsiszolódunk. Más jelentésmezőket hívunk életre, más minőségeket teremtünk meg. Azt hiszem, tényleg nagyot kell álmodni.

Anegat: Az egyik legszebb minőséget adó fajta az újdonságok között, mely gyümölcsének nagyon szép piros fedőszíne és nagy mérete miatt különösen figyelemre méltó! Hűtve viszonylag sokáig eltartható. Virágzása késői, betegségekkel szemben ellenálló, bőven termő, öntermékeny változat!

Ha meg akarnám ragadni az agyag és a mész lényegi különbségét, akkor abból indulnék ki, hogy a sár mindig az életet vonzza, a mész pedig inkább a pusztulást. Lúgos marása megöli az élet formáit, és rövidebb ideig távol is tartja az új csírák megjelenését. A vályog viszont kézbarát, és otthont ad a csíráknak. Talán emiatt is kapcsolódik össze ez a két anyag olyan erősen a mi kultúránkban.

Szeretnék is majd építeni egy ilyen vályogházat. Sajnos Magyarországon elég nehézkes a szabályozások miatt, de van egy csoport, akiknek már sikerült keresztülverekedniük magukat a bürokrácia útvesztőjében, úgyhogy ez reménnyel tölt el.

Már írtam néhány bejegyzést a kedvenc anyagaimról, vagyis a vályogról és a mészről. Mellettük a mészhabarcs az, amivel a legnehezebben barátkoztam meg, ha egyáltalán. Három összetevője közül csak egy, a víz van meg helyben, sem homok, sem mészkő nincs a környéken a talajban, kezeléséhez szerszámok vagy legalább gumikesztyű, porvédő maszk kéne....

Mitől jó a nyár? No, erre a kérdésre ezer választ is lehet adni, de nálunk elsősorban az a válasz, hogy attól jó, hogy kötetlenül vagyunk együtt annyit, amennyit akarunk.

Cafona: Június közepén érő, bőtermő olasz fajta. Termése kisebb, vagy közepes, kevéssé lédús, de nagyon aromás, aszalásra elsőrendű, de friss fogyasztásra, illetve dzsemnek is kiváló!

Kutatóiskolát szeretnék! Azt szeretném, hogy a gyerekeim ilyen iskolába (és ne csak a családiba) járhassanak. Már kicsiként. Kutassanak a homokban, vegyék észre, hogy szemcsés szerkezetű, hogy van bányászott sárga és szürke folyami, lássák meg, hogy beszívja a vizet, de nem tartja meg, hanem csak átereszti, átszűri, tanulják meg, hogy hidat építeni homokba ágyazott tartópillérre nem lehet és kísérletezzék ki, hogy milyen talajokba viszont igen, és tanulják meg kiszámítani az anyagszükségletet és lássák meg, hogy az íves híd szebb, mint az egyenes, és gondolkodjanak el rajta, hogy ez miért is van így. Ezt akarom.

Ernyősvirágzatúak a konyhakertünkben: sárgarépa, petrezselyem, zeller, pasztinák.

Kinyílásaink és becsukódásaink.
Kinyílásaink és kiteljesedéseink.
Bezárulásaink és megtermékenyüléseink.
Az ernyős virágzat nem virág, hanem virágzat. Virágok szövedéke, virágok csoportrendszere. Hálózat. Lebeg a szélben, lebeg a széllel. Összetettség. Család. Rokonság. Kiterjesztettség.
Mikor a szoknyádba belekap a szél és kiöblösödik (harangszabás, hm, valaha, a szülések előtt még nekem is jól állt....) - a képzelettel már repülsz is. Mikor a szoknyádba belekap a szél és a felsőtestedre tapad, deréktól lefelé pedig csupaszul szemérmetlenkedsz ('A' szabás, most már csak ez áll jól, hm...) - a szabás játéka: esőernyő és napernyő. Ívek, vonalak.
Világmászókák.

Som virágrügy nyílás

Ernyő alatt felnőni. Minden gyereknek adhatunk ernyőt: a valóságban szeretnek alatta játszani és annak biztonságából csak néha-néha kitekinteni. Képzeletbeli, hosszan megtartó ernyőt kialakítani: olyat, ami megvéd, de mégis ki lehet alóla lesni, hm.....

Szibériai áfonya vagy Kamcsatkai mézbogyó (Lonicera kamtschatica)

Pesten jártam, s az új metróra szálltam. Ezt, ha csak lehet, elkerülöm, és inkább görkorcsolyával, gyalog vagy kerékpárral oldom meg. A tömegközlekedés drága, zsúfolt, az új metró megállói különösen ridegek, lélektelenek. Mivel a bliccelés nem egészen etikus (a tömegközlekedést mégiscsak érdemes fenntartani), ezért kidolgoztam egy számomra is elfogadható jegyhasználati módszert ezen ritka alkalmakra. Egy bkv-jegynek két oldala van, tehát legalább kétszer kezelhető. Ha egy jeggyel kétszer-háromszor utazunk, már nagyjából magyar bérekhez viszonyítva reális árat fizetünk egy utazásért. Miért fontos ez?

A bkv jegyeknek, csak úgy, mint minden másnak (többek közt jelen kötetnek), adomány alapúnak kellene lennie. Értem ezalatt, hogy nem szabadna szabott árának lennie. Az állomás területén mindenki annyit dobna a perselybe (kezelőkapuba, automatába, vagy bármi másba), amennyit rá tud szánni az útra. Akadna, aki sokkal kevesebbet dobna, s akadna természetesen, aki többet. Biztos vagyok benne, hogy ilyen kezdeményezés növelné a tömegközlekedésre való hajlandóságot, ezáltal csökkentené az autók által kibocsátott környezetszennyező gázokat, s mindenki elégedett lenne, hisz sem többet, sem kevesebbet nem adott, mint amennyit helyesnek érez.

Nem ezért kezdtem el azonban ezt a fejezetet megírni. A négyes metró egy kocsijában ülve, egy nem túl forgalmas vasárnap este, egy légy került a szerelvénybe. Jól olvasták: egy légy. Egy tanyákon, természeti közegben megszokott, állatokat és embereket egyaránt idegesítő, trágyát és dögöt evő légy. Figyelni kezdtem utastársaimat. Egy-egy oldalpillantást mindenki engedélyezett magának, volt, aki tett egy óvatos hessegető mozdulatot is. A légy nem igazán érezte otthon magát. Föl-alá repkedett, egy pillanatra nem volt nyugodása. Ezt meg tudom érteni. Mit is találhatna egy légy egy tisztára suvickolt metrókocsiban, öblítőillatú emberek ruháján, amin bizalommal elhelyezkedhetnék? Elindult hát a légy a metró egyik végéből, fölborzolva a kedélyeket, s én mosolyogva figyeltem az embereket. Aztán egyszercsak csoda történt. Miután a velem szemben ülő férfi odébbtessékelte őt, a legközelebbi felület én magam voltam. S ekkor fogta magát, leszállt – érkezése óta először – a bal lábon keresztbe tett jobb lábfejemre, a szandál lóillatú bőrpántja mellé, s ott csendesen és láthatatlanul zihált. Mennyi ismerős illat ebben a betonszagú, élettelen közegben! A szandálomban ott volt az összes tanyasi zamat. A pár nappal azelőtti lekvárfőzés illata, a lószerszámok zsírozásához használt rongy szaga, mellyel a bőr lábbeliket is törölgetni szoktam. Az út porából fölszedett megszáradt lótrágya, a nap kezdetén, az erdei ösvényen rátapadt rothadó avar szaga. Az emberi, vegyszerrel soha nem érintkező bőr jellegzetes illata, a rászáradt kutyanyál (mely Bogyótól való búcsúzásomkor került rá) íze. Egész napos verejtékem sója.
Mennyi ismerős illat és íz egy idegen lábán egy idegen közegben. Le is csillapodik a légy. Nem akar már sehova repülni. Míg be nem mondja egy géphang a hangszórókba, hogy szíveskedjünk elhagyni a kocsit, mindketten mozdulatlanul ülünk, a többi ember értetlenkedését próbáljuk megérteni. A Légy és én.

In.: A szabadság íze
https://www.facebook.com/zakadominika