avagy
Anyám és én - változnak az idők I.

Bevillanó emlékképek akkor:
...
anyám: Kislányom, teregesd már ki a ruhákat! Már fél órája lejárt a mosógép!

én (mint fülén ülő kamasz): Tessék, Anya? Mit mondtál?

anyám (mint kicsit feszültebb anya): Már harmadszor kérlek meg, a füleden ülsz? Lejárt a mo-só-gép! Teregess ki, légy szíves!

én (mint ráérős kamasz, aki mateklecke helyett épp levelet ír saját szobája csendes magányában): Jó, jó, csak előbb még be kellett fejeznem a matekot meg nem is hallottam, hogy szóltál.

anyám (mint egyre idegesebb anya): Akkor most csipkedd magad, utálom a vakarózást, már teríteni kéne a vacsihoz!

...

anyám: Te meg mit csinálsz itt még mindig? Kész a házid?

én (úgy is, mint ráérős, egyszersmind tenyérbemászó kamasz): Még nincs, de hát azt mondtad, mosogassak el, nem?

anyám: Persze, de hát hány óráig akarsz itt nekem mosogatni? A többiek már ágyban vannak! Mit tudsz hat tányért egy órán át mosogatni!? Ne álmodozz, hanem haladj, utálom a töszmörgést!

...

anyám: Istenem, mi tart ennek a szerelőnek ennyi ideig? Én már rég megjavítottam volna nemcsak a mosógépet, de az egész elektromos hálózatot!

én (mint mindenlébenkanál kamasz): Anya, ne már, mindig ez a rohanás! Legalább ő hagy magának időt, hogy valamit jól megcsináljon, aztán tíz évig megint működni fog a mosógéped.

anyám: Te csak ne szólj bele ebbe is, te is folyton vacakolsz és mindig valami rózsaszín ködben lebegsz! Na, szálljunk le a földre, haladjunk, mert sose lesz ebből a vacsiból így semmi! Utálom a töszmörgést!

...

és most:

Ádám (mint fiam, akinek a "szerelem" szóról az jut eszébe, hogy "szerelem az áramkört/lámpát/ledeket/stb."):... és ha ideteszed ezeket a ledeket, akkor megint felvillannak, látod, Mama? De ha most a zöldet kiveszem, akkor meg ezek kicsit villognak, nem értem, miért villognak ezek, Mama, az előbb még rendesen működtek!

én (mint Mama): Ádámkám, nagyon szépek, de fogalmam sincs, miért villognak, viszont fel kéne porszívózni. Megcsinálod?

Ádám (mint elmerült fiú): Nem értem, miért villognak! Mikor jön haza a Papa? Majd tőle megkérdezem, de most ezt átszerelem ide... Nézd már nem villog egyik sem, lehet, hogy kiégtek? De hát az nem lehet, mert ezzel az elemmel meg működnek...

én (mint kicsit feszültebb Mama): Ádám! Hahó! Kicsit hagyd abba, légy szíves, mindjárt teríteni kell és szeretném, ha előtte még felporszívóznál! Haladjunk már egy kicsit!

Ádám: Jó, mindjárt, de gyorsan még kiszaladok egy másik ledért, mert ezt muszáj kipróbálnom ebben az áramkörben.

én (mint egyre idegesebb Mama): Ádám! Utálom a töszmörgést, amikor szóltam, hogy tíz perc múlva vacsi, teríteni kell, koszban meg nem tálalok! Apád mindjárt hazaér, utána mennie kell táncpróbára, úgyhogy most porszívózás van, vili? Azt az áramkört meg pakold el az étkező asztalról, mert mindjárt keresztbe lenyelem! Haladjunk már, ne tököljünk itt, mert nem érek rá vakarózni!

...

én (mint feleség): Te, jött ez az új kolléganő, hát nem túl rokonszenves.

Férj (mint férj): Miért?

én (mint feleség): Hát, nehéz megmondani, de már eleve olyan a kézfogása, mint a giliszta, olyan puha, tudod, úgy nem szeretem az ilyet. Na mindegy, ez csak egy dolog, de annyit töszmörög, hogy hogy álljon neki anyagot szerezni ehhez az új tantárgyhoz. Folyton sóhajtozik, hát én már ötször megcsináltam volna, próbáltam is segíteni, hogy hol keressen anyagot hozzá, de alig halad. Nem bírom az ilyet, ne vakarózzon már, hanem végre álljon neki!

...

Hát, igen, be kell látni, változnak az idők és bizony mi magunk is változunk (szépülünk, okosodunk, bölcsebbé válunk, természetesen ;-). Hú, de nem szerettem, amikor anyám sürgetett és persze megfogadtam, hogy én aztán nem ilyen leszek: ma is úgy gondolom, hogy mindennek megvan az ideje az életben, nem kell a dolgokat siettetni - elméletben. De akkor miért utálom én is a "töszmörgést"? Mert bizony anyaként, feleségként, munkavállalóként már nem csak a pillanatnak élek, másban gondolkodom, nagyobb összefüggésekben, hosszabb távon előre, más kontextusban (sokkal bölcsebb vagyok, természetesen ;-).

Ha nincs kész időben a vacsi, akkor késik a fürdés, az esti mese, a lefekvés, reggel fáradtak a gyerekek és az ebből adódó nehézségek miatt (fordítva felvett ruha, álomittas bolyongás fogmosás helyett, meg nem fésülködött gubanchajú leány) mindenki ideges lesz.
Ha nincs kész időben a vacsi, akkor hiába enne a Férj és rohanna tovább kóruspróbára/táncpróbára/szőlőbe/stb., elkésik, rosszkedvű lesz és az ebből adódó nehézségek miatt (harapós Férj, rohanás miatt szétszórt kották, félúton elhajigált néptáncos csizmákba beszorult macskák) mindenki ideges lesz.
Ha nincs kész időben a vacsi, akkor később lehet csak mesét mondani, ágyba bújó porontyokat megszeretgetni, emiatt aztán később jutok hozzá a dolgozatok kijavításához és az ebből fakadó nehézségek miatt (elszámolt pontok, rossz javítás, ingatag lelkiállapottal rendelkező, kialvatlan asszonyszemély) mindenki ideges lesz.
Kell ez nekünk? Nem kell! A sikeres időbeosztás jutalma ezzel szemben az, hogy vacsi, fürdés, esti mese, útjára engedett elégedett Férj, mosogatás-pakolás után időben ballaghatok be a fürdőszobába és nézhetek tükörbe, ahol pedig máris megláthatom - anyámat (aki az én arcomból nézve rám azt mondja: "Ne töszmörögj itt nekem, moss fogat és sipirc az ágyba!").

A fák között a kocsányos tölgyeket kedvelem a leginkább: karimás leveleik, gubancos és mégis robosztus ágrendszerük, életadó pusztulásuk, vaddisznócsíkos makkjaik kifejezik azt, amit az élőlény és környezetének viszonyáról gondolok.... Emiatt hát tele is vagyunk tölgyikékkel, apró csemetéktől kezdve a másfél-2 méteres kölykökig élvezik velünk az életet, és remélem, hogy élvezni fogják nélkülünk is még sokáig...
Azt olvastam, hogy 70-80 éves korukban kezdenek teremni, de már akkor gyanakodtam, hogy ez nem igaz, amikor a Búza téri Penny mellé ültetett, 20 év körüli fácskák tavalyelőtt tele voltak makkokkal - gyűjtöttem is onnan néhányat, hátha a 6-os út gázai nélkül is kibírják nálunk. Aztán nemrég felfedeztük, hogy az egyik saját, 7-8 év körüli példányunkon is termett - egyetlen darab, de határozottan kocsányos makk lóg rajta, sőt, nem is lóg, hanem levélpárnán ücsörög!
Különleges dolog, amikor egy növényfaj először hoz termést nálunk; ha nem is ennyire, de megünnepeltük az első almát, körtét is. A makk majd október vége felé fog lepotyogni, és akkor elvetem valahová. Ugyanígy gyűjtöm és terjesztem a környék egyetlen termő csertölgyének makkjait is, hátha valahol kihajt, életre kel.

Ellenden lakva ismertem meg az élményt, hogy milyen az, amikor egy mag kihajt, egy bujtatott hajtás gyökeret és új szárat ereszt, szóval azt, amikor több élet keletkezik a meglévő egyből (kettőből). Az iskolai babcsíráztatós kísérletek sosem jöttek össze, utána pedig már nem is volt nagyon kedvem vetni semmit, mígnem elhatároztuk, hogy újra megpróbáljuk. Ámulattal adózunk annak a komplexitásnak, amit a növények legkisebb darabjukban, mozdulataikban is hordoznak, ahogy a fényből és a levegőből ezernyi, akár árnyékban várakozó napelemükkel valami tömöret, súlyosat hoznak létre, és ahogy életükben a talajban gyökereznek, utána pedig gyökereik talajjá válnak. Az élet fogalma mintha relatív lenne náluk: a sokszor kivágott szár újrahajt, a gyökerét vesztett szár újragyökerezhet, a ki nem csírázó mag később fényre kerülhet, kihajthat - nem tudni, pontosan hol az a központ, ami irányítja őket, hiszen mindegyik részük csereszabatos.

Mi, emberek inkább csak időlegesen adhatunk előnyt egyiknek vagy nyomhatjuk el a másikat, de amúgy nélkülünk is megtalálnák az egymás mellett élés lehetőségeit. Nemcsak egymásra, de ránk is nagy szükségük van pedig, vagyis inkább égéstermékeinkre, és ha szembetűnőbb lenne a tevékenységük, nemcsak tudnánk, de mi is éreznénk, hogy mennyire rájuk vagyunk utalva, pedig mi az ő életükben csak egy fuvallat vagyunk.
Van egy gyanúm, hogy az organikus élet nem feltétlenül azt jelenti, hogy a természettel úgy éljünk együtt, mint a növények: az állatok és a gombák sem tesznek így. Építés és rombolás egyensúlyát kellene fenntartanunk, és elfogadnunk, hogy ha túlzásba visszük az egyiket, előbb-utóbb egy külső erő állítja helyre a rendet. Az emberek között fennálló rendet is olykor külső, az emberek által felruházott / elfogadott / elszenvedett hatalom állítja helyre.

Jó ezért az olyan emberi kapcsolat, ahol építés és rombolás éppolyan aránya áll fenn, mint a természet és az általa feltételezett élővilág között. Ahol a külső rendfenntartásra nincsen szükség. Ahol megbecsüljük az együtt töltött időt, és kicsit fáj, hogy nem kezdhetjük újra az elmúlt 1,10,20 évet. Hogy még egyszer, kicsit őszebb hajjal de újraélhessük. Hogy még több mindent ültethessünk.

Húsz év óta a világ egyre kerekebb.
Húsz év óta értelme van a lentnek és fentnek, a kintnek és a bentnek.
Húsz év óta nincs szebb férfi a földön nekem - azóta a magamnak megálmodott nő lehetek.
Nem érzem az időt, mert még mindig ugyanúgy szeretlek, nem érzem a ráncokat, mert még mindig ugyanúgy udvarolsz nekem.
Na jó, icipicit talán változunk: kezdetben egy hálózsákban is kényelmesen elfértünk, most már inkább egy paplan alatt alszunk jót. A párnámat meg úgyis mindig elveszed.
Húsz év alatt lett gyerekünk, házunk, kertünk. Mindet mi teremtettük.
Húsz év alatt bejártuk a megszokott utat - mégis minden lépése újnak hat.
Húsz év alatt álmodtunk sokat - a valóságunk ebből kap erőt minduntalan.
Húsz év múlva veszek neked egy külön párnát?
(azt hiszem)
Húsz év múlva veszek neked egy külön párnát.
(azt hiszem)
Húsz év múlva sem látom majd meg, hogy a hajad egyre gyérebb lett....
Húsz év múlva se lásd meg, hogy a szoknyám miniből egyre hosszabb lesz....
Húsz év múlva majd megint megírom neked, hogy még mindig Te.
Ilyen egy (szigorúan egyetemi!) latin órai szerelem.
Jó iskolakezdést!

A pottyantós WC szemérmes. Elbújik a csalitosba, megkímélve a háziakat a hangoktól, szagoktól, a kosztól.
A pottyantós WC őszinte. Az ami, se több, se kevesebb.
A pottyantós WC bio, öko, tudatos és ezért menő. Nincs víz, nincs villany, nincs környezetszennyezés, csak a porból leszünk, porrá leszünk alaptétel.
A pottyantós WC közösségi élmény. Nincs finnyásság, hogy ki használhatja, ki nem.
A pottyantós WC kaland. Ritkán vezet hozzá kikövezett út. Azt először meg kell találni (este különösen nehéz), csalánon, dzsumbujon, árkon-bokron kell átvágni. Az ember sohasem tudhatja, odaér-e, mire kell. Kerítés nélküli falvakban, sűrűn épült telkeknél nem tisztázott az sem, ez nem a szomszédé-e.
A pottyantós WC egészséges. Már csak azért is, mert a friss levegőn kell elsétálni/futni hozzá.

A pottyantós WC a hely, ahol egyedül vagy, távol mindenkitől, mégsem vagy sosem egyedül (pókok, legyek). Itt fedezheted fel igazán a természet hangjait. :-)
A pottyantós WC megtanít az időt használni. Be kell tudni tervezni, mikor kell oda elindulni, hogy oda is érjünk és akkor érjünk oda, amikor kell. Se előbb, sem később.
A pottyantós WC jellemfejlesztő. Fiúknak főleg. Hogy ne csábuljunk el az útközben bokrok, fák szirénhangjaira.
A pottyantós WC előtt nem kell sorban állni. Végső esetben a természetben mégis minden megoldható.
A pottyantós WC megtanít tisztelni a másikat. Nincs takarítónő. Amit otthagysz más megtalálja.
A pottyantós WC kialakítása a népművészet egzakt megnyilvánulása. Lehet fából, lehet ötvözete fakalibának és fajansznak, lehet tégla és fa ülőke, és minden csupa tégla. Lehet ülőkével, ülőke nélkül. Lehet csak kapaszkodós. Lehet fedéllel és fedél nélkül. Ablakkal és ablak nélkül. Poszterrel és poszter nélkül. Törülközővel, WC papírral, újsággal, kukoricával, vagy anélkül. Lehet ajtóval, lepellel, pokróccal, lehet gyékénnyel. Lehet árnyékban és lehet napon. Lehet sötét, lehet világos. A kreativitás végtelen, az igényesség mérhető.
A pottyantós WC kikapcsolódás nálam. Ennek legfőbb oka, hogy nem használom a mindennapi életben. Nem csatlakozik a rohanás, kapkodás, munka és időbeosztás fogalmaihoz. Nálam inkább a nyaralás, kert, telki buli kategória része, így csakis kellemes élmények jutnak róla eszembe.
Szeretem...

Fogadok, hogy ezt a címet a magyar népesség aránylag kis hányada érezné magáénak, pláne augusztus második felében, ettől függetlenül határozottan tetszik nekem. A héten ugyanis megkezdődött a következő tanév előkészítése a mi sulinkban és pontosan ugyanaz az érzés fogott el, mint akár 32 évvel ezelőtt, amikor 6 évesen iskolába mentem (ne tessék azért nagyon kalkulálni, az káros az egészségre ;-), mégpedig az otthonosság érzése, azaz nemcsak annyi, hogy én itt jó helyen járok, hanem egyenesen az, hogy itt vagyok a helyemen, pontosan itt kell lennem és nem másutt. (Mindez annak ellenére így van, hogy bizton állíthatom, hogy ez nem az az iskola, ahova elsősként mentem.)
Dolgozhatnék egy cégnél is, Kecskeméten mostanság gombamódra szaporodnak a multik, bizonyára egy ilyen cégnél is el tudnék helyezkedni, ha nagyon akarnék. De nem akarok, megyek vissza (majdnem) minden szeptemberben a magyar közoktatás valóságába és mindennel együtt, valamint mindennek ellenére jól érzem magam (nyilván nem olyankor, amikor hirtelen kiadásokat kell valahonnan előteremteni, hanem például amikor a diákjaim lobogtatják a nyelvvizsgájukat). Valahogy úgy van ez, mint amikor összehasonlítottam magamban az élményt, hogy milyen érzés volt Amszterdamba és ehhez képest Krakkóba megérkezni: Amszterdamban megtudtam, mi az, hogy kultúrsokk (pedig aztán nem Afrika, még csak nem is Ázsia, hanem bőven Európa), Krakkóban meg úgy éreztem magam, mint egy kicsit másféle Magyarországon.
Amszterdam ugyanis már az egyetem alatt is a Nyugat volt számomra mint csóró Erasmusos diák számára és elég sok hétköznapi dolgon ledöbbentem, mennyivel másképp (és többnyire jobban) lehet csinálni, mint ahonnan én jövök, Krakkóban ezzel szemben megnyugtatott a hétköznapok kopott és csontjaimból ismert kelet--közép-európaisága, csak éppen sokkal kedvesebbek voltak az emberek.
Az iskola, ahol dolgozom, nem állami ugyan, hanem alapítványi, mégis éppen olyan dekoratívan le van pusztulva és a nyitó értekezleten hasonlóan az az egyik kérdés, mikor lesz végre keret a mosdók teljes felújítására, pedig tudjuk, normális esetben egy szülő mit néz meg először, amikor nyílt napra jön... (Nem, nem a géptermet, vagy ha igen, akkor rossz helyen tetszett eddig informálódni, kérem szépen. Az infóterem ugyanis mindenhol csillog-villog, egy átlagsuliban évente ötször talán be is kapcsolják a gépeket órán a kollégáikhoz képest túlképzett vagy éppen túlbuzgó tanárok, a mosdó állapota és tisztasági foka azonban arról árulkodik, mennyire nézi az intézmény embernek a diákjait. Hát, nem viszik túlzásba, annyit átlagban el lehet mondani és ha valami, akkor ez bizony igencsak szomorú.) Mióta eszemet tudom, a magyar iskola nehézségei pontosan ugyanazok voltak, mint ma, pedig aztán sok víz lefolyt már a Dunán, mióta én ezekkel először szembesültem. Ennek ellenére nekem a szeptember 1. mindig felszabadító dátum volt, nagyon szerettem menni, a suliban lenni és általában véve is élvezni az adott iskolák szellemiségét, noha elég különfélék voltak. Szeretem az "iskolaszagot", mondhatnánk és ez nemcsak diákként volt így, hanem tanárként is megmaradt. Jó nekem. :-)
A másik ok, ami miatt vártam már az iskolakezdést, jóval prózaibb és ezen szerintem viszonylag sokakkal osztozom: azt a két és fél hónapot, amíg szünet van, az ember gyerekeinek értelmesen, pihentetően, (jó értelemben véve) lehetőleg minél szabadabban érdemes eltöltenie. A felnőttek nagy részének azonban nem adatik meg a hasonlóan két és fél hónapos nyári szünet, manapság meg sokszor már a nagyszülők nyári menedéke sem, így viszonylag nehéz megoldani, hogy érezze jól magát a gyerek, hogy közben a táborokra elköltött pénz mégse döntse romba a családi költségvetést. Nekem mint tanárnak persze ott van a nyári szünet, nem kell extrán szervezni az életet, amúgy is otthon van az ember. Jó nekem. :-)
Eme mély igazságtartalommal rendelkező mondat mögött azonban ott van a valóság azon oldala is, amikor a pihenés és feltöltődés mellett (sokszor helyett) minden nap főzni kell, lehetőleg sütni is, fagyizni menni, strandolni vinni a csemetéket, különböző színes programokban részt venni, ahol megadom a gyerekeknek a számukra fontos feltöltődési lehetőséget, de közben vinni a kertet, lekvárt befőzni, rendben tartani a lakást úgy, hogy mindenki itthon van és mindenki nagyon kreatív, magam pedig továbbra is igyekszem kiszorítani mindebből a saját kis (ráadásul női) szabadidőmet, amikor nekem is csurran-cseppen valami, amire tényleg én vágyom és amitől aztán tényleg érzem, hogy jó nekem. Nyár végére bizony én is kellően megtépázottnak érzem magam és nemcsak a saját szakmai örömeimre gondolok, amikor azt állítom, hogy nagyon jó lesz már a gyerekeknek végre az iskolában. ;-)

Judit Drága az internet, de hasznos írásáról eszembe jutott idei nyaralásunk hazaútja.
De kezdem kicsit korábbanról:
Az a jelenet szerintem mindenkinek megvan a hátsó ülésről, amikor a Vezetőülés kérdezi a térképet szorongató Anyósülést:
- Most? Most?
- Még nem.
- Nem itt?
- Nem. Nem tudom!
- Ott a térkép! Miért nem tudod?
- Ne kiabálj! Most! Most! .... kellett volna....
Ezt követően ajtócsapkodás következett az elmúlt 20 év összes téves navigációjának felemlegetésével, a szülők megvitatták a válás lehetőségét és azok következményeit, majd a "hamárkifizettüklenyaraljuk" tanulság levonása után visszaültek a kocsiba. Mi gyerekek pedig levontuk a következtetést, hogy mi soha ilyenek nem leszünk.
Volt rá esély.
Helka barátném ugyanis azzal a tanulsággal ért haza a nászútjáról nyolc éve, hogy ha nem lenne GPS ő már biztos elvált volna.

Na most 2018. nyarán a Vezetőülésen ülő férj nem bízta a véletlenre. Mert lehet hogy három éve ugyanoda járunk nyaralni, de ha már van Navigációs rendszer az autóban, használjuk. Szóval a cél be volt táplálva a rendszerbe és mutatta is az utat. Ugyanakkor férj rendelkezik okos telefonnal is, ami pedig rendelkezik egy olyan applikációval, ami szintén mutatja az utat (nyilván másikat). Ezért volt érthetetlen számára, hogy miért nem segítek neki a saját telefonommal, ha már csak üddögélek az Anyósülésen, semmit sem csinálva.
Így fordult elő, hogy amikor végül egy búzatábla közepén ültünk hátunk mögött az öt gyerekkel, ajtócsapkodás következett az elmúlt 20 év összes téves navigációnak felemlegetésével, megvitattuk a válás lehetőségét és azok következményeit, majd a "hamárkifizettüklenyaraljuk" tanulság levonása után visszaültünk a kocsiba.
A navigációhoz kapcsolódóan jutott egyébként még eszembe, hogy láttátok Tóth Barnabás Újratervezés c. kisfilmjét?

avagy
Generációs különbségek érzékeltetése ellendi kirándulásunk kapcsán: nagymama emészti a hallottakat

• Szia, kislányom, hogy vagytok?
• Hol voltatok?
• Hát az meg hol van?
• Ja, emlékszem, ez az a furcsa család a sok gyerekkel a világ végén. Mit csinál a férfi? Valami eklektikus zenét tanít valahol, nem? Az anyuka meg otthon van még, gondolom, szoptat.
• Mi az, hogy elektromos zenét? Az micsoda?
• És mit csinál az anyuka Afrikában egy kertészetben?
• Ja, értem már, de mit csinál Afrikával? Onnan származik a családja? Mint a Vali néniéknél, tudod, nagyanyád pápai barátnője, oda is beházasodott az a fekete fiú, emlékszel, meséltem, hogy...
• Ja szóval kutatta, hát ott van mit. Na, mindegy és mit csináltatok ti ott?
• Pörköltet? Na, az jó, a múltkor mi is azt csináltunk Juci nénédéknek. De remélem, bográcsban főzték!
• Jól van, mégis rendes gyerekek ezek.
• Présházat? Azt meg minek?
• Jézusom! Hát ezek sem normálisak!
• Milyen farm? Halfarm? Beszélj egy kicsit hangosabban!
• Ja hogy hangfarmot, nem hallottam rendesen. Különben sincs semmi értelme, mi az, hogy hangfarm? Ezek ilyen bölcsészek, mint te vagy pláne művészek? Voltak ott rendes emberek is?
• Jézusom! Na és ti mit csináltatok ott?
• Milyen performansz? Remélem, nem volt kábítószer!
• És erre vittétek a gyerekeket is? Remélem, ők nem nézték meg.
• És hol aludtatok? Remélem, aludtatok valahol!
• Még másnap is? Hát ti sem vagytok normálisak, ennyit autózni - ezért...
• Na, jól van kislányom, örülök, hogy jól éreztétek magatokat, de inkább azt mondd meg, hogy jövő héten...

(Markovics Anita fotója)

Lassan közeledik a nyár vége, de megjöttek közben a csillaghullós éjszakák, amikor szépen ki kell feküdni a matracra a kertben és fölfelé kell meresztgetni a szemünket, mert csodákat láthatunk és persze kívánhatunk. Mióta megszülettek a gyerekeink, hagyomány lett, hogy augusztus 8-15. között minden este kifekszünk és versenyzünk, melyik este ki lát több, szebb és nagyobb hullócsillagot. Porontyaink azonban néha túlzásba viszik a felszabadulást (értsd: kacagnak, sikoltoznak, hülyébbnél hülyébb vicceket faragnak és ezeken fogják az oldalukat, de úgy, hogy a szomszéd utca túlsó végében is lehessen hallani), így amikor éppen elszabadulna a hangulat, elkezdünk csöndkirályt játszani és utána el kell mesélni, milyen hangokat hallottunk - természetesen az győz, aki minél többfélét képes rekonstruálni. Ilyenkor derül ki, hogy egyes családtagok azt bizony hallják, hogy nő a fű, iskolaidőben mégsem jutnak el a fülükhöz olyan kérdések, mint hogy gyakoroltál-e már a zongorán. Kedves hangok töltik be amúgy a teret: macskadorombolás, tücsökciripelés, szomszédból kihallatszó zenefoszlányok, gyerekek szuszogása, elfojtott röhögések, kóbor zümmögés, távoli repülőgépzúgás. Legutóbb a legkisebb poronty azt is hallotta, hogy rágják a meztelen csigáink a féltett epreket - na, azonnal vége lett a csöndkirálynak! Nyáron van egyébként több jó kis fesztivál is Kecskeméten (ajánlom ezeket a kedves Olvasó figyelmébe), így aztán viszonylag sokat hallgatunk zenét késő este vagy netán éjjel különböző koncerteken vagy éppen saját otthonunkban (olykor ha akarjuk, ha nem alapon is), ezek is igazán kedves hangok (többnyire). Amikor a Balatonhoz utazunk vagy az utca végén lévő strandra megyünk ki, remekül lehet hallgatni a vízcsobogást, vízfröcsögést, bugyborékolást és James Bond-plusz-búvárosdit játszó gyermekeink hörgéseit és fújtatásait (ilyenkor remekül lehet szívbajt is kapni néha), ezeket a hangokat is szeretjük, noha jómagam az esti lecsendesült part hangjait preferálom a játékban már korábban kiázott és immár nyugalomban elnyúló gyerekek társaságában meg kezemben a Férj meleg tenyerével (néha kenyerével, ha megéhezünk a nagy bámulásban). Imádjuk még a nyári viharokat, amikor jókat lehet rémüldözni a nagy dörgések közepette: ki szoktunk ülni a védett teraszra és nézzük a villámokat meg ha szerencsénk van, a műsor vége felé a szivárványt is (noha ez kevésbé hangos).
A nyár legkedvesebb hangja azonban - ha hiszi a kedves Olvasó, ha nem - nálunk bizony a jégkrémes autó tülkölése arra a bizonyos rémes dallamra, amire egyből azt is rá lehet énekelni, hogy "szólj anyádnak, hozzon pénzt" - és tényleg, viszem és veszem és nemcsak a hangját...

Korábban tudományosan megalapoztuk ezt a kis szösszenetet mindenféle etimológiai kutatással, miszerint a pipere nem csak fűszer, hanem cziczoma is egyben. Zengtünk ódát a szappanról, melynek utóélete is kedvesen alakult (éljenek a női témájú irományok és a nagy nehezen kiszorított női szabadidő, melyet mindenféle szelleminek látszó időtöltéssel múlatnak egyesek), jöhet egy újabb szépség: a csipke.

A csipke nekem régen valami olyasmi volt, amit fukar öregasszonyok poros vitrinekben őrzött ronda nippek alatt tároltak és sosem lehetett hozzájuk nyúlni, mert mindjárt szétfoszlottak volna. Jóval később azonban láttam egy csipkeverő nénit dolgozni és egyrészt megfogott, milyen finom mozdulatokkal készül az "élő" csipke a szemem láttára, másrészt azonnal feltűnt, hogy ez nem egy magamfajta ugribugrinak való elfoglaltság - ehhez bizony türelem kell (azért közben erre is szert tettem, de még nincs belőle elég a kötésen kívül másfajta kézimunkához). Mindenesetre azonnal kedves lett nekem a csipke, mikor megtudtam, hogy ez is a(z általam nagyon szeretett és csodált) reneszánsz terméke és persze honnan is származhatna, mint Velencéből, ahol a reneszánsz pompa nyomai a mai napig itt élnek velünk. Jártam azon a bizonyos trabantos olasz úton Buranoban is, ahol most is ismerik és aktívan művelik a csipkevarrást, mert a XIX. században még élt egyetlen asszony, aki meg tudta tanítani a többieknek és ezáltal feléledt ez a csipke-rózsa-álomba merült technika (ma pedig a csipkékért szép összegeket hagynak ott a tátott szájú turisták - úgy kell nekik, ha már a fogyasztói társadalom rabjai és alig látnak szépséget maguk körül, miközben végigrohanják a világot utazás helyett).

Csipkéből egyébként létezik varrott és vert csipke is, mindegyik fajtája a díszítésen kívül a társadalmi rang jelzésére is szolgált (ahogy egyébként a selyem is): a reneszánsz Angliában például egyből látni lehetett, ki VIII. Henrik legújabb szeretője (emiatt aztán később egész fejetlenség uralkodott el, ha érti a kedves Olvasó, mire gondolok ;-), mert azon nyomban vagy a királytól kapott a ruhája ujjára, netán mellrészére csipkedíszt bizonyos szolgálataiért cserébe (az ártatlanabb olvasók kedvéért: esti felolvasás, tánc, ének, vadászat iránti lelkesedés, a 18+-osok kedvéért: miegymás), vagy az adott ifjú hölgy törtető és hataloméhes férfiakból álló családja vásárolt neki ilyet, hogy ezúton is lenyűgözze az uralkodót, aki ebből persze egyből láthatta, hogy az ártatlan szépség (höhö) nem mint királyától, hanem mint férfitól bűvölődött el (no persze).

Természetesen a csipke mint férfiakat elbájoló anyag jelen korunkban is létezik és az sem változott, hogy a férfiak többsége VIII. Henrikhez hasonlóan előnyben részesíti, amikor kevesebbet takar, mint amennyit mutat az adott finom és rafinált darab. Történt egyszer, hogy voltam én is menyasszony és meg akartam lepni az én kedvesemet amúgy női módra, de olyan jól sikerült, hogy a megfelelően előkészített pillanatban a sok csipke miatt nem volt egyértelmű, hol a kijárat a ruhadarabnak éppen nem nevezhető lenge öltözékből - kiderült, hogy a kevesebb néha több...

A csipkétől azonban mi, nők is rendesen el tudunk ájulni: feldobja a ruhát, a virágcsokrot, az ajándék csomagolását, a befőttesüveget, a párnahuzatot, paplanhuzatot, lámpabúrát, karkötőt, hajpántot, vázát, polcot, ablakot, macskanyakörvet (ja, azt nem, de lehet, hogy csak azért nem próbáltam még ki, mert akkoriban még nem volt macskánk). Jómagam fiatalasszonyként egészen csipkelázban égtem (mindig vannak ilyen lázaim, tudok lelkesedni, meg is értek mindenkit, aki 36 fokos lázban ég) és miután került az újonnan berendezett lakrész minden négyzet-centiméterére csipkeszegély vagy csipketerítő (természetesen messze nem brüsszeli vagy akár halasi csipkéről volt azért szó, csak amolyan bolti csipke állt a házhoz), nagy lendülettel nekiálltam anyóskám kamráját is szépítgetni. Mikor egyik hétvégén meglátogatta a húgát, kipakoltam a kamrát, szépen kisúroltam, és vettem amolyan "papírcsipkét": a boltban lehet ilyen szép fehér szegélyt kapni, ami csipkére hasonlít, hát én azokat ügyesen felraktam a polcok felénk néző oldalára, vissza katonás rendben a befőttesüvegeket, lábosokat, ma is állítom, hogy gyönyörű lett. Mikor hazaért, anyósom tényleg majd elájult a csipkéktől - megrökönyödve nézte alkotásomat és nem tudom, min volt jobban ledöbbenve: azon-é, hogy egyáltalán be mertem tenni a lábamat a szentélyébe és még rendet is raktam vagy azon-é, hogy feldíszítettem az ő korábban teljesen funkcionális kamráját. Később hallottam, hogy Gitta nénivel nagy egyetértésben riogatják egymást, hogy olyan lett a spájz, mint egy női kombiné. Hát, igen, ma már én is megválogatom, mennyire csípem/csipkézem ki a lakást vagy akár saját magamat - meg kell azt is tanulni, mit jelent az arányérzék...

Judit tisztálkodással kapcsolatos írásából a fürdőház szó megütötte a fülemet (szememet) és egyből a Menzel-féle Sörgyári capriccio c. film egyik jelenete ugrott be, amikor a zabolátlan Maryska egy szeles estén a Sörgyár fürdőházában egy dézsában fürdik illetve mossa a híresen hosszú haját (melyet aztán mindenki, de főleg férje nagy bánatára "megrövidíttet", ahogy jön a modern kor). Erről a filmről az embernek rengeteg minden jut eszébe ("Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!", Pepin bácsi és Maryska a kémény tetején, Maryska, amint a doktornak bespriccel az orrába némi ideglazító gyógycseppeket, persze hígítás nélkül, stb.), most azonban maradjunk a fürdődézsánál.
Magam is nagyon élvezném, ha lenne egy külön fürdőházunk, mert itt az embernek lenne tere, ahol szépen lepakolhatja a holmiját, ott lenne a keze ügyében minden szükséges tisztálkodószer (elsősorban persze a szappan!) és ahol kényelmesen el lehetne nyúlni és a forró vízben háborítatlanul... olvasni. Nekem ugyanis a fürdés nem egyszerű tisztálkodás a mostani apró fürdőszobánkban sem, hanem inkább egy rítus: az ellazulás, a feltöltődés, a pihenés egyik formája. A kád is lehet nagyon szép (bár a miénk sajnos semmi különlegességgel nem rendelkezik, hacsak az nem különös benne, hogy kisebb, mint egy átlagos kád, mert csak így fért be) és lehet nagyon érdekes, inspiráló helyeken (egyik ismerősünk esetében például a nappaliban), de egy fürdőház igazi dézsával maga a luxus számomra - annak hangulata van, szellemi teremtő ereje, ahol a testiség egyrészt a maga pőreségében, esetlenségében mutatkozhat meg, nem kell takargatni, hiszen éppen hogy foglalkozni kell vele (felesleges például a panelekből jól ismert és általam nagyon utált műanyag zuhanyfüggöny, bár kétségtelenül kreatív bújócska helyet teremt), másrészt azonban a tér, a víz csobogása, a dézsa megtöltése, esetenként felfűtése időt igényel, ezért kénytelen az ember lelassulni, ellazulni, hagyni, hogy a meleg párába burkolózva kimosódjon a feszültség és bekússzon a jó.
Néha megveszem a Veranda címzetű ál-népi stílusú lakberendezési magazint (a címlapot többnyire nagyon jó fotóval díszítik, ezzel húzzák el előttem a mézesmadzagot a gaz szerkesztők), ahol mindenféle szép képeket (cserébe pedig átlagon aluli minőségű szövegeket) lát az ember arról, milyen az, amikor az embereknek jó sok pénzük van megvalósítani azt, amiről azt hiszik, hogy ez egy amolyan "magyar country" stílus. Jó, igaz, van olyan, hogy eklektika, legtöbbünk otthona természetesen többféle stíluselem keveredéséből áll össze egyéni hangulatúvá, ez a magazin mégis sokszor bosszant engem és elsősorban nem azért, mert drága, hanem mert következetesen véghezvitt, a tényleges hagyományokhoz valóban ragaszkodó belső illetve külső terek helyett trendek termékeit mutatja be, márpedig ízlést véleményem szerint nem ilyen felületes módon kell formálni (így csak deformálni lehet). A múltkor azonban találkoztam benne egy kis hirdetéssel, amelyben mindenféle kádáripari termékeket reklámoztak, de ne hordókra tessék ám itt gondolni, hanem különböző fürdődézsákra, úgy mint: beltéri fürdődézsa, kültéri merülődézsa, wellness dézsa, fűthető dézsa és mindenféle egyéb dézsák, amelyekről azonnal a Menzel-féle Sörgyári capriccio c. film egyik jelenete ugrott be, amikor a zabolátlan Maryska egy szeles estén...
Tudják már, mi az, hogy dézsa-vu? :-)

jelenet a filmből