Fogadok, hogy ezt a címet a magyar népesség aránylag kis hányada érezné magáénak, pláne augusztus második felében, ettől függetlenül határozottan tetszik nekem. A héten ugyanis megkezdődött a következő tanév előkészítése a mi sulinkban és pontosan ugyanaz az érzés fogott el, mint akár 32 évvel ezelőtt, amikor 6 évesen iskolába mentem (ne tessék azért nagyon kalkulálni, az káros az egészségre ;-), mégpedig az otthonosság érzése, azaz nemcsak annyi, hogy én itt jó helyen járok, hanem egyenesen az, hogy itt vagyok a helyemen, pontosan itt kell lennem és nem másutt. (Mindez annak ellenére így van, hogy bizton állíthatom, hogy ez nem az az iskola, ahova elsősként mentem.)
Dolgozhatnék egy cégnél is, Kecskeméten mostanság gombamódra szaporodnak a multik, bizonyára egy ilyen cégnél is el tudnék helyezkedni, ha nagyon akarnék. De nem akarok, megyek vissza (majdnem) minden szeptemberben a magyar közoktatás valóságába és mindennel együtt, valamint mindennek ellenére jól érzem magam (nyilván nem olyankor, amikor hirtelen kiadásokat kell valahonnan előteremteni, hanem például amikor a diákjaim lobogtatják a nyelvvizsgájukat). Valahogy úgy van ez, mint amikor összehasonlítottam magamban az élményt, hogy milyen érzés volt Amszterdamba és ehhez képest Krakkóba megérkezni: Amszterdamban megtudtam, mi az, hogy kultúrsokk (pedig aztán nem Afrika, még csak nem is Ázsia, hanem bőven Európa), Krakkóban meg úgy éreztem magam, mint egy kicsit másféle Magyarországon.
Amszterdam ugyanis már az egyetem alatt is a Nyugat volt számomra mint csóró Erasmusos diák számára és elég sok hétköznapi dolgon ledöbbentem, mennyivel másképp (és többnyire jobban) lehet csinálni, mint ahonnan én jövök, Krakkóban ezzel szemben megnyugtatott a hétköznapok kopott és csontjaimból ismert kelet--közép-európaisága, csak éppen sokkal kedvesebbek voltak az emberek.
Az iskola, ahol dolgozom, nem állami ugyan, hanem alapítványi, mégis éppen olyan dekoratívan le van pusztulva és a nyitó értekezleten hasonlóan az az egyik kérdés, mikor lesz végre keret a mosdók teljes felújítására, pedig tudjuk, normális esetben egy szülő mit néz meg először, amikor nyílt napra jön... (Nem, nem a géptermet, vagy ha igen, akkor rossz helyen tetszett eddig informálódni, kérem szépen. Az infóterem ugyanis mindenhol csillog-villog, egy átlagsuliban évente ötször talán be is kapcsolják a gépeket órán a kollégáikhoz képest túlképzett vagy éppen túlbuzgó tanárok, a mosdó állapota és tisztasági foka azonban arról árulkodik, mennyire nézi az intézmény embernek a diákjait. Hát, nem viszik túlzásba, annyit átlagban el lehet mondani és ha valami, akkor ez bizony igencsak szomorú.) Mióta eszemet tudom, a magyar iskola nehézségei pontosan ugyanazok voltak, mint ma, pedig aztán sok víz lefolyt már a Dunán, mióta én ezekkel először szembesültem. Ennek ellenére nekem a szeptember 1. mindig felszabadító dátum volt, nagyon szerettem menni, a suliban lenni és általában véve is élvezni az adott iskolák szellemiségét, noha elég különfélék voltak. Szeretem az "iskolaszagot", mondhatnánk és ez nemcsak diákként volt így, hanem tanárként is megmaradt. Jó nekem. :-)
A másik ok, ami miatt vártam már az iskolakezdést, jóval prózaibb és ezen szerintem viszonylag sokakkal osztozom: azt a két és fél hónapot, amíg szünet van, az ember gyerekeinek értelmesen, pihentetően, (jó értelemben véve) lehetőleg minél szabadabban érdemes eltöltenie. A felnőttek nagy részének azonban nem adatik meg a hasonlóan két és fél hónapos nyári szünet, manapság meg sokszor már a nagyszülők nyári menedéke sem, így viszonylag nehéz megoldani, hogy érezze jól magát a gyerek, hogy közben a táborokra elköltött pénz mégse döntse romba a családi költségvetést. Nekem mint tanárnak persze ott van a nyári szünet, nem kell extrán szervezni az életet, amúgy is otthon van az ember. Jó nekem. :-)
Eme mély igazságtartalommal rendelkező mondat mögött azonban ott van a valóság azon oldala is, amikor a pihenés és feltöltődés mellett (sokszor helyett) minden nap főzni kell, lehetőleg sütni is, fagyizni menni, strandolni vinni a csemetéket, különböző színes programokban részt venni, ahol megadom a gyerekeknek a számukra fontos feltöltődési lehetőséget, de közben vinni a kertet, lekvárt befőzni, rendben tartani a lakást úgy, hogy mindenki itthon van és mindenki nagyon kreatív, magam pedig továbbra is igyekszem kiszorítani mindebből a saját kis (ráadásul női) szabadidőmet, amikor nekem is csurran-cseppen valami, amire tényleg én vágyom és amitől aztán tényleg érzem, hogy jó nekem. Nyár végére bizony én is kellően megtépázottnak érzem magam és nemcsak a saját szakmai örömeimre gondolok, amikor azt állítom, hogy nagyon jó lesz már a gyerekeknek végre az iskolában. ;-)

Judit Drága az internet, de hasznos írásáról eszembe jutott idei nyaralásunk hazaútja.
De kezdem kicsit korábbanról:
Az a jelenet szerintem mindenkinek megvan a hátsó ülésről, amikor a Vezetőülés kérdezi a térképet szorongató Anyósülést:
- Most? Most?
- Még nem.
- Nem itt?
- Nem. Nem tudom!
- Ott a térkép! Miért nem tudod?
- Ne kiabálj! Most! Most! .... kellett volna....
Ezt követően ajtócsapkodás következett az elmúlt 20 év összes téves navigációjának felemlegetésével, a szülők megvitatták a válás lehetőségét és azok következményeit, majd a "hamárkifizettüklenyaraljuk" tanulság levonása után visszaültek a kocsiba. Mi gyerekek pedig levontuk a következtetést, hogy mi soha ilyenek nem leszünk.
Volt rá esély.
Helka barátném ugyanis azzal a tanulsággal ért haza a nászútjáról nyolc éve, hogy ha nem lenne GPS ő már biztos elvált volna.

Na most 2018. nyarán a Vezetőülésen ülő férj nem bízta a véletlenre. Mert lehet hogy három éve ugyanoda járunk nyaralni, de ha már van Navigációs rendszer az autóban, használjuk. Szóval a cél be volt táplálva a rendszerbe és mutatta is az utat. Ugyanakkor férj rendelkezik okos telefonnal is, ami pedig rendelkezik egy olyan applikációval, ami szintén mutatja az utat (nyilván másikat). Ezért volt érthetetlen számára, hogy miért nem segítek neki a saját telefonommal, ha már csak üddögélek az Anyósülésen, semmit sem csinálva.
Így fordult elő, hogy amikor végül egy búzatábla közepén ültünk hátunk mögött az öt gyerekkel, ajtócsapkodás következett az elmúlt 20 év összes téves navigációnak felemlegetésével, megvitattuk a válás lehetőségét és azok következményeit, majd a "hamárkifizettüklenyaraljuk" tanulság levonása után visszaültünk a kocsiba.
A navigációhoz kapcsolódóan jutott egyébként még eszembe, hogy láttátok Tóth Barnabás Újratervezés c. kisfilmjét?

avagy
Generációs különbségek érzékeltetése ellendi kirándulásunk kapcsán: nagymama emészti a hallottakat

• Szia, kislányom, hogy vagytok?
• Hol voltatok?
• Hát az meg hol van?
• Ja, emlékszem, ez az a furcsa család a sok gyerekkel a világ végén. Mit csinál a férfi? Valami eklektikus zenét tanít valahol, nem? Az anyuka meg otthon van még, gondolom, szoptat.
• Mi az, hogy elektromos zenét? Az micsoda?
• És mit csinál az anyuka Afrikában egy kertészetben?
• Ja, értem már, de mit csinál Afrikával? Onnan származik a családja? Mint a Vali néniéknél, tudod, nagyanyád pápai barátnője, oda is beházasodott az a fekete fiú, emlékszel, meséltem, hogy...
• Ja szóval kutatta, hát ott van mit. Na, mindegy és mit csináltatok ti ott?
• Pörköltet? Na, az jó, a múltkor mi is azt csináltunk Juci nénédéknek. De remélem, bográcsban főzték!
• Jól van, mégis rendes gyerekek ezek.
• Présházat? Azt meg minek?
• Jézusom! Hát ezek sem normálisak!
• Milyen farm? Halfarm? Beszélj egy kicsit hangosabban!
• Ja hogy hangfarmot, nem hallottam rendesen. Különben sincs semmi értelme, mi az, hogy hangfarm? Ezek ilyen bölcsészek, mint te vagy pláne művészek? Voltak ott rendes emberek is?
• Jézusom! Na és ti mit csináltatok ott?
• Milyen performansz? Remélem, nem volt kábítószer!
• És erre vittétek a gyerekeket is? Remélem, ők nem nézték meg.
• És hol aludtatok? Remélem, aludtatok valahol!
• Még másnap is? Hát ti sem vagytok normálisak, ennyit autózni - ezért...
• Na, jól van kislányom, örülök, hogy jól éreztétek magatokat, de inkább azt mondd meg, hogy jövő héten...

(Markovics Anita fotója)

Lassan közeledik a nyár vége, de megjöttek közben a csillaghullós éjszakák, amikor szépen ki kell feküdni a matracra a kertben és fölfelé kell meresztgetni a szemünket, mert csodákat láthatunk és persze kívánhatunk. Mióta megszülettek a gyerekeink, hagyomány lett, hogy augusztus 8-15. között minden este kifekszünk és versenyzünk, melyik este ki lát több, szebb és nagyobb hullócsillagot. Porontyaink azonban néha túlzásba viszik a felszabadulást (értsd: kacagnak, sikoltoznak, hülyébbnél hülyébb vicceket faragnak és ezeken fogják az oldalukat, de úgy, hogy a szomszéd utca túlsó végében is lehessen hallani), így amikor éppen elszabadulna a hangulat, elkezdünk csöndkirályt játszani és utána el kell mesélni, milyen hangokat hallottunk - természetesen az győz, aki minél többfélét képes rekonstruálni. Ilyenkor derül ki, hogy egyes családtagok azt bizony hallják, hogy nő a fű, iskolaidőben mégsem jutnak el a fülükhöz olyan kérdések, mint hogy gyakoroltál-e már a zongorán. Kedves hangok töltik be amúgy a teret: macskadorombolás, tücsökciripelés, szomszédból kihallatszó zenefoszlányok, gyerekek szuszogása, elfojtott röhögések, kóbor zümmögés, távoli repülőgépzúgás. Legutóbb a legkisebb poronty azt is hallotta, hogy rágják a meztelen csigáink a féltett epreket - na, azonnal vége lett a csöndkirálynak! Nyáron van egyébként több jó kis fesztivál is Kecskeméten (ajánlom ezeket a kedves Olvasó figyelmébe), így aztán viszonylag sokat hallgatunk zenét késő este vagy netán éjjel különböző koncerteken vagy éppen saját otthonunkban (olykor ha akarjuk, ha nem alapon is), ezek is igazán kedves hangok (többnyire). Amikor a Balatonhoz utazunk vagy az utca végén lévő strandra megyünk ki, remekül lehet hallgatni a vízcsobogást, vízfröcsögést, bugyborékolást és James Bond-plusz-búvárosdit játszó gyermekeink hörgéseit és fújtatásait (ilyenkor remekül lehet szívbajt is kapni néha), ezeket a hangokat is szeretjük, noha jómagam az esti lecsendesült part hangjait preferálom a játékban már korábban kiázott és immár nyugalomban elnyúló gyerekek társaságában meg kezemben a Férj meleg tenyerével (néha kenyerével, ha megéhezünk a nagy bámulásban). Imádjuk még a nyári viharokat, amikor jókat lehet rémüldözni a nagy dörgések közepette: ki szoktunk ülni a védett teraszra és nézzük a villámokat meg ha szerencsénk van, a műsor vége felé a szivárványt is (noha ez kevésbé hangos).
A nyár legkedvesebb hangja azonban - ha hiszi a kedves Olvasó, ha nem - nálunk bizony a jégkrémes autó tülkölése arra a bizonyos rémes dallamra, amire egyből azt is rá lehet énekelni, hogy "szólj anyádnak, hozzon pénzt" - és tényleg, viszem és veszem és nemcsak a hangját...

Korábban tudományosan megalapoztuk ezt a kis szösszenetet mindenféle etimológiai kutatással, miszerint a pipere nem csak fűszer, hanem cziczoma is egyben. Zengtünk ódát a szappanról, melynek utóélete is kedvesen alakult (éljenek a női témájú irományok és a nagy nehezen kiszorított női szabadidő, melyet mindenféle szelleminek látszó időtöltéssel múlatnak egyesek), jöhet egy újabb szépség: a csipke.

A csipke nekem régen valami olyasmi volt, amit fukar öregasszonyok poros vitrinekben őrzött ronda nippek alatt tároltak és sosem lehetett hozzájuk nyúlni, mert mindjárt szétfoszlottak volna. Jóval később azonban láttam egy csipkeverő nénit dolgozni és egyrészt megfogott, milyen finom mozdulatokkal készül az "élő" csipke a szemem láttára, másrészt azonnal feltűnt, hogy ez nem egy magamfajta ugribugrinak való elfoglaltság - ehhez bizony türelem kell (azért közben erre is szert tettem, de még nincs belőle elég a kötésen kívül másfajta kézimunkához). Mindenesetre azonnal kedves lett nekem a csipke, mikor megtudtam, hogy ez is a(z általam nagyon szeretett és csodált) reneszánsz terméke és persze honnan is származhatna, mint Velencéből, ahol a reneszánsz pompa nyomai a mai napig itt élnek velünk. Jártam azon a bizonyos trabantos olasz úton Buranoban is, ahol most is ismerik és aktívan művelik a csipkevarrást, mert a XIX. században még élt egyetlen asszony, aki meg tudta tanítani a többieknek és ezáltal feléledt ez a csipke-rózsa-álomba merült technika (ma pedig a csipkékért szép összegeket hagynak ott a tátott szájú turisták - úgy kell nekik, ha már a fogyasztói társadalom rabjai és alig látnak szépséget maguk körül, miközben végigrohanják a világot utazás helyett).

Csipkéből egyébként létezik varrott és vert csipke is, mindegyik fajtája a díszítésen kívül a társadalmi rang jelzésére is szolgált (ahogy egyébként a selyem is): a reneszánsz Angliában például egyből látni lehetett, ki VIII. Henrik legújabb szeretője (emiatt aztán később egész fejetlenség uralkodott el, ha érti a kedves Olvasó, mire gondolok ;-), mert azon nyomban vagy a királytól kapott a ruhája ujjára, netán mellrészére csipkedíszt bizonyos szolgálataiért cserébe (az ártatlanabb olvasók kedvéért: esti felolvasás, tánc, ének, vadászat iránti lelkesedés, a 18+-osok kedvéért: miegymás), vagy az adott ifjú hölgy törtető és hataloméhes férfiakból álló családja vásárolt neki ilyet, hogy ezúton is lenyűgözze az uralkodót, aki ebből persze egyből láthatta, hogy az ártatlan szépség (höhö) nem mint királyától, hanem mint férfitól bűvölődött el (no persze).

Természetesen a csipke mint férfiakat elbájoló anyag jelen korunkban is létezik és az sem változott, hogy a férfiak többsége VIII. Henrikhez hasonlóan előnyben részesíti, amikor kevesebbet takar, mint amennyit mutat az adott finom és rafinált darab. Történt egyszer, hogy voltam én is menyasszony és meg akartam lepni az én kedvesemet amúgy női módra, de olyan jól sikerült, hogy a megfelelően előkészített pillanatban a sok csipke miatt nem volt egyértelmű, hol a kijárat a ruhadarabnak éppen nem nevezhető lenge öltözékből - kiderült, hogy a kevesebb néha több...

A csipkétől azonban mi, nők is rendesen el tudunk ájulni: feldobja a ruhát, a virágcsokrot, az ajándék csomagolását, a befőttesüveget, a párnahuzatot, paplanhuzatot, lámpabúrát, karkötőt, hajpántot, vázát, polcot, ablakot, macskanyakörvet (ja, azt nem, de lehet, hogy csak azért nem próbáltam még ki, mert akkoriban még nem volt macskánk). Jómagam fiatalasszonyként egészen csipkelázban égtem (mindig vannak ilyen lázaim, tudok lelkesedni, meg is értek mindenkit, aki 36 fokos lázban ég) és miután került az újonnan berendezett lakrész minden négyzet-centiméterére csipkeszegély vagy csipketerítő (természetesen messze nem brüsszeli vagy akár halasi csipkéről volt azért szó, csak amolyan bolti csipke állt a házhoz), nagy lendülettel nekiálltam anyóskám kamráját is szépítgetni. Mikor egyik hétvégén meglátogatta a húgát, kipakoltam a kamrát, szépen kisúroltam, és vettem amolyan "papírcsipkét": a boltban lehet ilyen szép fehér szegélyt kapni, ami csipkére hasonlít, hát én azokat ügyesen felraktam a polcok felénk néző oldalára, vissza katonás rendben a befőttesüvegeket, lábosokat, ma is állítom, hogy gyönyörű lett. Mikor hazaért, anyósom tényleg majd elájult a csipkéktől - megrökönyödve nézte alkotásomat és nem tudom, min volt jobban ledöbbenve: azon-é, hogy egyáltalán be mertem tenni a lábamat a szentélyébe és még rendet is raktam vagy azon-é, hogy feldíszítettem az ő korábban teljesen funkcionális kamráját. Később hallottam, hogy Gitta nénivel nagy egyetértésben riogatják egymást, hogy olyan lett a spájz, mint egy női kombiné. Hát, igen, ma már én is megválogatom, mennyire csípem/csipkézem ki a lakást vagy akár saját magamat - meg kell azt is tanulni, mit jelent az arányérzék...

Judit tisztálkodással kapcsolatos írásából a fürdőház szó megütötte a fülemet (szememet) és egyből a Menzel-féle Sörgyári capriccio c. film egyik jelenete ugrott be, amikor a zabolátlan Maryska egy szeles estén a Sörgyár fürdőházában egy dézsában fürdik illetve mossa a híresen hosszú haját (melyet aztán mindenki, de főleg férje nagy bánatára "megrövidíttet", ahogy jön a modern kor). Erről a filmről az embernek rengeteg minden jut eszébe ("Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!", Pepin bácsi és Maryska a kémény tetején, Maryska, amint a doktornak bespriccel az orrába némi ideglazító gyógycseppeket, persze hígítás nélkül, stb.), most azonban maradjunk a fürdődézsánál.
Magam is nagyon élvezném, ha lenne egy külön fürdőházunk, mert itt az embernek lenne tere, ahol szépen lepakolhatja a holmiját, ott lenne a keze ügyében minden szükséges tisztálkodószer (elsősorban persze a szappan!) és ahol kényelmesen el lehetne nyúlni és a forró vízben háborítatlanul... olvasni. Nekem ugyanis a fürdés nem egyszerű tisztálkodás a mostani apró fürdőszobánkban sem, hanem inkább egy rítus: az ellazulás, a feltöltődés, a pihenés egyik formája. A kád is lehet nagyon szép (bár a miénk sajnos semmi különlegességgel nem rendelkezik, hacsak az nem különös benne, hogy kisebb, mint egy átlagos kád, mert csak így fért be) és lehet nagyon érdekes, inspiráló helyeken (egyik ismerősünk esetében például a nappaliban), de egy fürdőház igazi dézsával maga a luxus számomra - annak hangulata van, szellemi teremtő ereje, ahol a testiség egyrészt a maga pőreségében, esetlenségében mutatkozhat meg, nem kell takargatni, hiszen éppen hogy foglalkozni kell vele (felesleges például a panelekből jól ismert és általam nagyon utált műanyag zuhanyfüggöny, bár kétségtelenül kreatív bújócska helyet teremt), másrészt azonban a tér, a víz csobogása, a dézsa megtöltése, esetenként felfűtése időt igényel, ezért kénytelen az ember lelassulni, ellazulni, hagyni, hogy a meleg párába burkolózva kimosódjon a feszültség és bekússzon a jó.
Néha megveszem a Veranda címzetű ál-népi stílusú lakberendezési magazint (a címlapot többnyire nagyon jó fotóval díszítik, ezzel húzzák el előttem a mézesmadzagot a gaz szerkesztők), ahol mindenféle szép képeket (cserébe pedig átlagon aluli minőségű szövegeket) lát az ember arról, milyen az, amikor az embereknek jó sok pénzük van megvalósítani azt, amiről azt hiszik, hogy ez egy amolyan "magyar country" stílus. Jó, igaz, van olyan, hogy eklektika, legtöbbünk otthona természetesen többféle stíluselem keveredéséből áll össze egyéni hangulatúvá, ez a magazin mégis sokszor bosszant engem és elsősorban nem azért, mert drága, hanem mert következetesen véghezvitt, a tényleges hagyományokhoz valóban ragaszkodó belső illetve külső terek helyett trendek termékeit mutatja be, márpedig ízlést véleményem szerint nem ilyen felületes módon kell formálni (így csak deformálni lehet). A múltkor azonban találkoztam benne egy kis hirdetéssel, amelyben mindenféle kádáripari termékeket reklámoztak, de ne hordókra tessék ám itt gondolni, hanem különböző fürdődézsákra, úgy mint: beltéri fürdődézsa, kültéri merülődézsa, wellness dézsa, fűthető dézsa és mindenféle egyéb dézsák, amelyekről azonnal a Menzel-féle Sörgyári capriccio c. film egyik jelenete ugrott be, amikor a zabolátlan Maryska egy szeles estén...
Tudják már, mi az, hogy dézsa-vu? :-)

jelenet a filmből

Fürdőház vagy fürdőszoba - ki melyiket választaná?
Gyerekkoromban Atádon a konyhában volt egy hideg vizes csap. Semmi több, és mégis micsoda kényelemnek számított! Fürdőszoba nem volt - nyáron kint, télen a jó meleg sparhelt előtt a fürdővájlingban (a legnagyobb kerek fehér kék csíkkal a peremén) lehetett mosakodni. Fadeszkás budin lehetett a szükségest elintézni - a szagok és hangok senkit sem zavartak, nem kellett álintimitással hitegetnie magát az embernek. Természeti népeknél és ortodox vallásúaknál (muszlim, zsidó kultúra szakrális és higiénés fürdési szokásai) az önuralom és tisztaság egyik fokmérője, hogy a lakóhelyemtől minél messzebbre viszem el testem váladékait - csak a beteg ember csinál maga alá, őt pedig el kell különíteni a többiektől, mert nem higiénikus (mint ahogyan a törlés sem az, mosakodni illik).
Én fürdőház párti vagyok. A lakótér nem ürítésre való. Kényelmes, meleg, gyors - és cikisen büdös. Nemszeretem mesterséges illatosítás. Ezen már a szappan sem segít!
Bár.... Egy kis csalás van ebben a történetben, hiszen ugye emlékszünk még az éjjeli edényre!? Szintén zománcos, fehér, kék csíkkal a peremén, helyes kis füllel, hogy reggel, mikor kiviszi az ember a kertbe, nehogy kilötyögjön. Ez a kis 'teásbili' csak a női szakasznak járt, férfi ember kérem, fáradjon ki, azok úgyis csak fröcsögetnek. Az éjjeli edény helye az ágy alatt volt - tedd beljebb, nehogy felrúgd, mikor kiszállsz az ágyból!

Hálóing éjjel, szoknya-kötény nappal - térdig érő alsónemű hideg ősztől tavaszig. Két sor között diszkrét leguggolás és senki észre sem vesz semmit. Azért a huncutság is benne van szerintem a dologban.
Ruhásszekrény soha nem használt darabokkal: betegségre, ünnepre, halálra. Betegség esetére nevezetű polcon hálóingek, törülközők, lepedők, ágyhuzatok - a legszebbek, a legdrágábbak, de szigorúan hófehér mintásak. Ünneplősen színesek a vendégeknek jártak. Nem öblítővel, hanem szappannal voltak illatosítva. Dunyhanehéz álmodozó álom....
Anival egyszer elsírtuk magunkat a telefonban, mikor azt találtam mondani, hogy szerintem mi vagyunk az utolsó generáció, aki még élő, tevékenyen működő, öneláttó falusi portákon tölthette a gyerekkorát. Ma a népesség kb. 65%-a városokban él. Magyaroszágon e szám fölötti a mutató.

Csaptelep-keresés közben bukkantunk ebbe a remekbe: Sapho Crystal arany csaptelep, három részes, automata lefolyóval, 603.241 huf

Szeretem a takarék lángot: szépen lassan elkészülnek rajta a levesek, főzelékek és persze a lekvárok (és akkor sem történik semmi katasztrófa, ha közben háromszor is elfelejtettem, hogy a mit tettem a tűzre, vagy hogy egyáltalán tettem rá valamit).

Takarékoskodni: lassan, beosztva, hosszú távon gondolkodni - a takarékoskodás nem zsugoriság, mint sokan vélik. A takarékoskodás életszemlélet, viszonyulás az élet anyagiságához, a mindennapi életünk anyagi oldalához. A lelkizéssel nem szoktunk takarékoskodni. A csevegéssel sem szoktunk takarékon élni. Az energiánk, ami hajt minket a dolgok elvégzése felé, no az már néha takarék lángon van: lassan, komótosan tol előre minket az elvégzendő feladatok listáján - de ez szintén a materiális minőségek terepe.
Falun kevesebb pénzre van szükségünk, arra is inkább készpénz formájában: szippancsot fizetni (úgydeúgy vágyom már arra, hogy a falu végre hozzálásson a szennyvízprobléma megoldásához!), tojást, pékautót finanszírozni. Most, hogy végiggondolom, a városban nem is használok készpénzt.
Igaz a mondás: ki mire költi.... Életvitel. Mérlegelés. Fontossági sorrend. Fegyelmezettség - amit főleg akkor szeret az ember, ha néha viszont ki lehet rúgni a hámból.
Márta írása számomra is jól összeszedte a szülő-gyerek kapcsolatban lévő pénzáramlást:
1. zsebpénz, amiből szép lassan összegyűlik valamilyen áhított dolog, általában lego, nagyobbaknál inkább már könyv.
2. fizetés, amit konkrétan elvégzett munkáért kapnak a kölykök (autótakarítás, bozótirtás, stb.).
3. költőpénz, amiből egyéni kirándulás, táborozás alkalmával élhetnek - Mártáékkal ellentétben a maradékot vissza kell szolgáltatni (ajjaj, ez a szigorú maradiság!).
4. ajándékozás névnapra, szülinapra - a mindenkinek egyértelmű és nyíltan kezelt keretösszegen belül.
5. Fogtündér, aki a szuvas fogért feleannyi pénzt hoz a párna alá.
6. Az Angyal, akitől a legáhítottabb és a szülőktől amúgy sohasem megkapható dolgokat lehet kérni. Varázslat.
Jó jegyért mi sem fizetünk, viszont be kell vallani, volt idő, mikor káromkodásért zsebpénzlevonás járt - viszonylag hamar ki is koptak az intézményesült gyerekkor eme sallangjai. Meg élelmesebbek is már, főleg a fiúk, megpróbálják a verbális dühöt nem a jelenlétemben kiengedni. Önfegyelem.
A látszólagos szigorúság mellett viszont szeretem a gyerekeket spontán meglepni: vásárfiák, csakúgymegláttamésrádgondoltam meglepetések, apró figyelmességek. És igen, ami kell az kell: cipő, táska, nagykabát.
A vizet, áramot nem lehet pazarolni. Használjuk a szükségeset, de nem pazarolunk. Pancsolás a slaggal vagy a hordóban, kiáztatás a Balatonban vagy a strandon. Ledes izzók, napelemes töltők a telefonoknak. Tudatosság. Beosztás.
Nemcsak a pénztárcánk felé, hanem a Föld felé is el kell számolnunk. A gyerekek ezt megértik - úgy látom, falun, kertes házban ez lényegesen könnyebb, hiszen a szemük előtt van az élet körforgása. Környezeti, természeti nevelés.
Még bőven van mit tenni e téren! Az egyik legnépesebb család vagyunk a környéken, a mi kukánkból mégsem folyik ki a szemét.... Körülöttünk alig akad, aki komposztál - megtömik a kukát rohadt krumplival, lombbal. A kert végében tűzgyújtási napon (szabálykövetés!) elégetik a műanyag szemetet (a faluban is van szelektív konténer - igaz itt is olyan kicsi a bedobó, hogy elmegy tőle az ember kedve).... Az építési törmelék kistrakin megy a kiserdőbe, miközben ingyen leadható a város határában lévő szeméttelepen. Lehet, hogy a városiak tényleg tudatosabbak már ezen a téren? (Paradox módon mi is a városból hoztuk a környezettudatosság gyakorlati szabályait: inkább kevés, de minőségi dolgok beszerzése, szelektív szemétgyűjtés, autó helyett biciklizés, textiltáska bevásárláshoz.....)

Ha vendégség, akkor takarítás, sütés-főzés és főleg: öröm!

Takarítás? Hát, nem tartozik a hobbijaim közé, képtelen mennyiségű dolgot szeretek sokkal jobban csinálni és mégis - rendszeresen van bennem hajtóerő, hogy nekilássak és felmossak, lemossak, elmossak, kimossak, átmossak dolgokat (összemosni nem szokásom). Többnyire van ennek egy heti rendje, nálam a szerda és a péntek a kritikus napok: szerdán hét közepe van, tehát kicsit rendet kell tenni, kicsit fel kell porszívózni, kicsit össze kell kapni a lakást, hogy élvezhető maradjon a hangulat hétvégéig. Pénteken aztán vége a hétnek, vége a melónak, jó alkalom a házzal szöszmötölni egyrészt, hogy hétvégén, amikor mind itthon vagyunk, élvezhessük a tisztaságot és ne azon kelljen görcsölni, hogy a szombat fele súrolással telik, másrészt valamiféle lelki feltöltődés, ahogy az ember ugyanazt a munkát ezredszerre is megcsinálja és közben befelé figyel, emészti a hetet, gondolkodik az új terveken (bennem ilyenkor születnek a kreatív óravázlatok) és egyszer csak rend lesz - kint is, bent is. Ettől függetlenül nem vagyok a házimunka bajnoka, nagytakarítást csak karácsony előtt és tavasszal/nyár elején végzek, azoknak is inkább lelki töltetük van, noha persze fontos a külső tisztaság, rend is, de főleg ezek összhangja a belsővel.

Most vendégek jönnek hétvégére: legkedvesebb (és egyetlen) húgom, új barátja és anyám is. Na már most Hugi tudja, mi itt a helyzet, anyám is, nagyjából értik, mit jelent, hogy három kreatív gyerek él a lakásban, ami, ugyebár nem múzeum, de többnyire szerencséjük van, mert hétvégi látogatásaikat megelőzi a pénteki tisztaság-nap. Na de hát az új barát! Először is életében először hozza haza a Hugi (korábban nehéz lett volna, mert nem ismerték egymást, még csak három hónapja tart a l'amour), másodszor egy nagyon szexi fekete fickóról van szó (márpedig itt akkor szexi rendnek kell lenni, nincs mese), harmadszor még párizsi is, azaz francia, tehát fel kell kötni az alsószoknyát, hogy villantani tudjunk egyet híres magyar vendégszeretetünkből, kulináris magasságainkból, de nekem ez csak akkor megy, ha tényleg rend van körülöttem - kupi- és mulató-hangulatban nincs ihletem (nem vagyok egy Toulouse-Lautrec, még a konyhában sem). Ráadásul első telefonos csevegésünk máris az étkezés körül zajlott és azonnal beígérte Bruno (mert így hívják a jóembert), hogy majd elmeséli nekem, milyen az igazi pezsgő. Tehát: start! (Már szerdán!)

A menüt röpke három óra alatt összeraktuk telefonon mi, lányok: Hugi, anyám és én, néha Bruno véleményét is kikérve: legyen lángos, á, dehogy, azt nem tudok olyan jót sütni, akkor inkább gulyás, á, az nem jó, holnap én pont azt főzök neki, de ugye nem vegetáriánus, hát szerintem nem, most evett meg öt rántott húst, de mit tudsz igazán jól készíteni, enchiladas-t, az meg mi, ja, hasonlít a hortobágyi rakott palacsintához, az jó lesz, de ne már, szegény megsül a konyhában ebben a kánikulában, inkább valami gyorsat, de hát ha egyszer itt lesz és francia, mégiscsak legyen valami különleges, na jó, enchiladas-t csinálhatsz, azt én is szeretem, Bruno, do you like enchiladas, yes, that's perfect, de mi legyen másnap, hát krumplis tészta, ugyan már, az tök egyszerű, olyat majd csinál neki a Hugi, akkor paprikás krumpli, ja, de nem szereti a virslit meg különben is, milyen kaja már az, nálunk nem kaja van, Hugi, hanem étel, kaját a macskák kapnak, mindegy az most, ne legyél sznob, csinálj neki inkább paprikás csirkét nokedlivel, jó, az lehet, de nem baj, ha készen veszem a nokedlit, az enyém nem mindig sikerül, nem baj, a múltkor is jó volt, amit a boltban vettél, de nem is ott vettem, azt én csináltam, ja bocs, szóval ahogy akarod, na és Anya, csináljak megint olyan oroszkrém tortát, mint múltkor, naná, persze, tudod mit, szerintem ha oroszkrém torta lesz, azzal én elvagyok, ne is készíts mást, de Anya, hát a Bruno is itt lesz, ja tényleg, igaz is, de azért tortát mindenképp csinálj...

Az ihlet megalapozásához elindult a takarítás is. (Már csütörtökön!) Őszintén szólva engem mindig meglep, hogy akárhányszor rászánom magam az alaposabb takarításra, egyből szembesülnöm kell vele, hogy csipkerózsika-álomban élünk és nem annyira azért, mert ez itt egy palota, hanem mert mindig újabb pókhálókat fedezek fel, amelyek (esküszöm) tegnap még nem voltak ott. Az ember felszerelkezik egy porszívóval (úgy hívjuk, hogy Aranyoska, ő az egyik legjobb barátunk, miután a Nyugdíjas helyett megvettük) és úgy érzi magát, mint Szent György, akinek a sárkánnyal kellett megküzdeni, vagy éppen mint a Herceg, akinek meg a csipkerózsán kellett átvágnia magát, de végül alakul a helyzet, noha váratlan pókok kerülnek elő, akiket ki kell toloncolni, hogy újból lakhatóvá váljék otthonunk. Kánikulában ez külön jó szórakozás, de hát jön hozzánk egy igazi francia, mit nekünk pókok meg hálók! Viszonylag hamar megküzdöttünk egyébként a helyzettel (ami, tekintve hogy egyébként heti kétszer takarítok, nem olyan szörnyű), a gyerekekre is átragadt a láz, mert olyan rendet raktak a szobáikban, hogy még én is elcsodálkoztam (merci, Bruno) és megteremtettük az ihletett állapotokat a további sütés-főzéshez. (Sőt, annyira belelendültünk, hogy a szomszéd barátoknál, akik elutaztak és ránk hagyták a macskát meg a locsolást, szintén felsöpörtünk és felmostunk. Ez azért már kóros, gyorsan haza is jöttünk.)

Úgyhogy most ott tartunk, hogy jöhet a lista alapján a bevásárlás (a Férj imádja a listákat, a vásárlást meg főleg), utána pedig a lényeg: az alkotás, amibe mindenki beleszól vagy beletorkoskodik kicsit. Ahogy korábban Judit is írta, vége már a feszült, mindenmásodpercbenodakellkoncentrálnom típusú főzésnek, sütésnek - a gázról vagy a sütőből a maguk szintjén remekművek kerülnek elő, ha meg nem, akkor megvannak a módszerek, amelyekkel azzá válnak, ha tetszik, ha nem, így ebben a témakörben nagy izgulni való nincs, de az öröm abszolút ott van (nem csoda, ha ezt a részét élvezem legjobban a vendégvárásnak, még jobban, mint magukat a vendégeket - na jó, csak vicc volt). Vendéget várni pedig véleményem szerint a szintén francia gasztronómus Brillat-Savarin mondata alapján kell: "To invite a person into your house is to take charge of their happiness for as long as they are under your roof" és ezt a zseniális mondatot nem véletlenül egy szakácskönyvben találtam, majd felírtam itthon a nagytükörre. Ez a szakácskönyv messze nem hagyományos és nem is csak úgy megvettem a boltban, hanem az én legkedvesebb barátném küldte nekem egyszer Ámerikából és teljesen elámulok rajta minden alkalommal, amikor kinyitom, tudniillik az egész (!) kézzel (!) van leírva és megrajzolva (!) - olyan, mint egy álom, gyönyörű, néha elalvás előtt csak a szépsége miatt nézegetem, olvasgatom kicsit, mint egy verset és tényleg: költészet, ami benne van. Most pedig nincs már más hátra, mint hogy a kedves Olvasó kívánjon sok szerencsét a holnapi sütés-főzéshez, aztán pedig megjönnek, akiket szeretünk és pár óra ölelgetés, puszilózás, pálinkázás/whiskyzés/pezsgőzés meg magyar-angol-francia cseverészés után bon appetit!

Minap felmerült egy közösségi portálon, mikortól és mennyi zsebpénzt adjunk a gyerekeknek. A hozzászólásokból elsőre az tűnt ki, hogy sajnos mi felnőttek sem vagyunk tisztában azzal, mi a zsebpénz, mi az ajándék, és mi a költőpénz. Ti meg tudjátok ezeket a fogalmakat határozni?

Barátom volt gugli, és a következőket találtam:
Az értelmező kéziszótár szerint a zsebpénz olyan, egy eltartott személynek rendszeresen adott kisebb pénzösszeg, amelyet az eltartott alkalmi személyi kiadásai fedezetére fordíthat. - Hú de szépen megfogalmazták!
Egy, a pénzügyi kultúra elterjedését célzó internetes portál szerint a zsebpénz arra való, hogy gyermekünk megtanulja a pénzt beosztani, megtanulja céljait elérni vele (tanuljon meg takarékoskodni, gyűjteni!). Ugyanezen portál szerint az a pénz, amit gyermekünknek a buszjegyre, kirándulásra, vagy az iskolai büféhez azért adunk, hogy abból reggelit vagy uzsonnát vegyen, az a költőpénz.

Nem fényezve magamat, én is így határolnám el a dolgokat. Nézve az említett bejegyzéshez a hozzászólásokat eléggé elszörnyedtem.
Néhány helyen még a bölcsis 2 éves is kap egy-két naponta a kis perselyébe 100-200 Ft-ot. (?) A jó jegyekért adott 500-1000 Ft-ok szintén kiverték nálam a biztosítékot, mivel ezek biztosan nem a zsebpénz kategóriába tartoznak, és arról sem vagyok meggyőződve, hogy ennek kell lennie a motivációs eszköznek.

Azt gondolom, elég maradi vagyok és annak sem vagyok híve, hogy születésnapra, névnapra, karácsonyra a gyerekek (0-14) pénzt kapjanak a rokonságtól. Számomra ez személytelen, még akkor is, ha úgy kapják, hogy a szülők majd megveszik nekik belőle amit gondolnak.

Gyerekkoromban én nem kaptam zsebpénzt. Viszont kaptam költőpénzt, ha kellett. Ami abból megmaradt, az az enyém volt, azt lehetett félre tenni. Emlékeztek még a takarékbélyegre? Na, hát abba ragasztgattam szorgalmasan az 1-2 Ft-os bélyegeket, hogy aztán a nyári szünet első hetében elmehessek a legközelebbi OTP-be beváltani. Nagy kincs volt. Abból volt nyáron az extra fagyi, de szigorúan egyszerre csak két gombóc.

Ma már nincs ilyen takarék, de jó lenne a könnyen törhető perselyen kívül valami költségmentes gyűjtési lehetőség.

Ti hogyan tanítjátok takarékoskodásra a gyerekeket?