Juditkám,

Végre megint volt egy kis időm este leülni a Faluságot olvasni (Faluságot - faliújságot, egy falat újságot - egyre jobban tetszik ez az amúgy ógörög szellemiségű névválasztás:-), és persze megint olyasmire akadtam rá, ami érdekelt és amire belül megmozdult valami. Hát, jól van, csak leírom, gondoltam.

Szóval először is Balázs írása a bio-gépről. Ezt írja: "Szóval a kulcsszó a biodiverzitás, mely elv nemcsak a növények világára kéne érvényes legyen." Mi jut erről eszembe? Sok minden, de elég egy is: a falu megint, ahova a legtöbb gyerekkori emlékem köt, Ácsteszér, de mindjárt egy másik is, Dabrony, ahova meg egy kamaszkori, furcsa, naiv, de csírájában már kicsit felnőtt-szerelem.
Ácsteszéren ott lakott a sok kedves néni-bácsi-gyerekek-féle család mellett egyrészt Juci néném (a korábban emlegetett Gitta húga, mindketten anyám unokatestvérei), aki nem csak, hogy elvált, de miután egyedül nevelte a fiát és nem költözött haza, ahogy ott azt elvárták volna a közösség számára megdöbbentő válás után, még egyszer párra talált, akivel pedig "csak úgy együtt élt". Szóval többszörösen megszegte egy hagyományos falusi kisközösség szabályait (már a 80-as években!), mégis - persze éviekig tartó pad-pletykák után - megbecsülték, elfogadták végül azzal, hogy "rendes lány az a Juci, hiába elvált, aztán meg ilyennek is kell lenni". A biodiverzitás tehát jól működött.
De beszélhetünk itt Ignác bátyámról is, nagyapám egyik testvéréről, aki meg konkrétan az alkoholizmusba halt bele, de időközben persze tönkretette ezzel a feleségét és a gyerekét is (nem bántotta őket, de végig kellett nézniük, hogy az ő szeretetük sem elég egy másik ember értelmes élethez való segítéséhez). Mégis, Ignác bátyámra nem azt mondta a falu, hogy ő rossz ember, nem kiközösítették, hanem csak sóhajtott mindenki, hogy "hát megpróbáltunk mi segíteni, most is segítünk, de hát iszik szegény Ignác, pedig olyan jó feje van, sokra vinné még most is, csak hát az ital". Egyszóval egyrészt mosták a fejét, másrészt segítették, harmadrészt elfogadták, nem ítélkeztek. Persze, hogy szomorúságot jelentett (meg a padon ülőknek tápanyagot a beszélgetéshez: "Láttad, hogy mászott haza tegnap is a Trombitából!"), persze, hogy nem támogatta ezt a viselkedést a közösség, de Ignác bátyám a maga esendőségével együtt része maradt a falunak, segítették, ahogy tudták, és nemcsak a családja. A biodiverzitás tehát több irányban is jól működött és nyilván nem a miénk volt az egyetlen szokatlan személyekkel büszkélkedő család. (Tovább azért nem teregetem itt a családi szennyest, jön a romantikus rész.)
Dabrony. Na, hát az is csak egy hasonló kis falucska, mint Ácsteszér, nincs is messze tőle, bár ma már mindkettőt községnek tartják, de hát holt volt még az, amikor én ott jártam (na, nem mintha olyan öreg lennék, de hát az a szerelem azért már tényleg régen volt). Szóval ott kezdődik a dolog, hogy apám egy amolyan hippi-féle szerzet volt, de olyan fajta, amelyik azért volt munkásőr is meg párttag meg amatőr fotós meg komoly tudományos kutató, aki élete egy nagy részét a vibráció jelenségének szentelte és imádott túrázni, lehetőleg tájékozódási képesség, de akkor legalább iránytű és térkép nélkül. Hasonlóan izgalmas barátai voltak (na egyszer ezt is meg kellene írni, hogy is hatott ezekre a barátságokra a rendszerváltás), akikkel én rendszeresen találkoztam, mert apámhoz szombatonként jártam, szigorúan 8-tól 18-ig, ahogy azt hároméves koromban szépen kimondta a bíróság a váláskor. A lényeg, hogy éppen 18 voltam, amikor apám egy kispolgár meg egy (nem annyira vadakat) terelő juhász barátja mellé beültünk a kocsiba és elporoszkáltunk Veszprémből Dabronyba, a juhász öccséhez, aki amúgy színházi rendező volt - már amikor éppen nem ivott. Ez a rendező, Robi úgy került Dabronyba, hogy már annyi helyen volt mindenféle botránya meg problémája az alkohol meg a pénztelenség miatt, hogy utolsó esélyként a barátai a rendelkezésére bocsátották egy pápai illetőségű színjátszó csoport falusi házát Dabronyban azzal, hogy Robi azt majd szépen felújítja és közben egyszer s mindenkorra kigyógyul az alkoholizmusból - munkaterápiás elvonókúra, amúgy teljesen jó ötlet, ha hiszünk benne, hogy működhet. A barátok hittek. Hát ide tartottunk, és ez az a férfi, akivel egy gyönyörű, bár (szerencsére) plátói, de mégis kölcsönös szerelmet sikerült átélnem - maradjunk annyiban, hogy szép kék szeme volt és gyönyörűen szavalt verseket, ennyi egy lírai érzelemvilágú 18 éves lánykának akkor épp elég volt, nem tudtam még (szintén szerencsére), mi az alkoholizmus. Megtudtam. (Ettől függetlenül három gyerek anyjaként, 12 éve tartó határozottan boldog - ha nem is mindig kiegyensúlyozott - házasságban élve is megvannak a levelei - gyönyörűek.) A lényeg, hogy ebben a kis faluban is magától értetődően élt egy ilyen fura remete, aki csak úgy odavetődött, de mindenféle problémája ellenére befogadták, segítették őt is, nem azt kellett megélni, hogy innen is kilóg és persze itt sem ő volt az egyetlen átlagtól eltérő figura. Ennyit a biodiverzitásról (a szerelemről még lehetne írni, de arra a világon annyi hely nincs, hogy az ember egy kamasz-szerelmet elmeséljen).

A másik, ami Balázs írása, a "rend" szó és a videó kapcsán eszembe jutott, az a tolsztoji leírás, amikor az Anna Kareninában Levin kaszál. Engem az akkor, amikor először olvastam kötelező olvasmányként, borzasztóan megfogott, olyan érzékletes és ismerős volt az élmény, ahogy Tolsztoj azt Levin érzéseivel megfogalmazza (nem a kaszálás miatt, hanem mert alapélmény számomra is ez a fajta elmélyedés). Itt persze nincs hely az egész részt idézni, de itt egy nagyon kicsi - kedvcsinálónak: "Rend következett rend után. Hosszabb, rövidebb, szebb s rosszabb füvű rendeken mentek végig. Levin elvesztette az időérzékét; végképp nem tudta, késő van-e vagy korán. Munkájában most változás állt be, s ez óriási gyönyörűséget szerzett neki. Munka közben voltak már percei, amikor elfelejtette, mit csinál, könnyűnek érezte magát, s ezekben a percekben az ő rendje is majdnem olyan szép egyforma lett, mint Tyité. De mihelyt eszébe jutott, hogy mit csinál, s jobban akarta csinálni, a munka mindjárt nehézzé vált, s a rend is rosszabbul sikerült." Itt lehet továbbolvasni, de persze inkább az egész regényt ajánlom, akár újraolvasásra is. http://mek.oszk.hu/00500/00510/html/05.htm

Judit "Konyhai tekintet" c. írásához pedig csak egy kis kiegészítés, hogy nálunk a konyha-nappali-étkező térben nem ágy van (hol él ez az én legkedvesebb barátném, kérem szépen, látszik, hogy már régen járt itt!), hanem kérem kanapé, avagy angolul "sofa", franciául "canapé" vagy éppen "récamier", nagyanyám (helytelen) kiejtésében rökamié, azaz rekamié. És akármilyen furcsa is, ez pontosan azzal a céllal lett oda tervezve, hogy ebben a térben lehessen beszélgetni, vitatkozni, szellemi életet is élni a készülő sütemény, gulyás, pörkölt (mindegy, csak hosszan főjön/süljön és finom legyen) mellett, ahogy azt Madame Récamier-nél is lehetett a napóleoni korban, sőt, már a Direktórium idején. Na, jó, ez most kicsit fellengzősen hangzik, nem emlékszem, hogy Récamier asszony neve is elhangzott-e valóban, amikor folyamatosan újraterveztük a konyhát, ráadásul még nem is a mai politikai felállásban hangzott el a dolog, pedig akkor aztán lehetett volna egyéb párhuzamokat is találni, ehem, ehem, ugyebár, de a tény attól még tény, hogy a lényeg a beszélgetés, a nyugodt, meghitt, vagy akár vitatkozó szellemiségű beszélgetés helyének kialakítása volt és ez kellően sikeres is, amint olyan személy ül le erre a bizonyos kanapéra. (Ágyon ilyet nem lehet csinálni, ágyon, kérem, hát ott mást lehet...)

Puszillak,
Fanni 🐋

Nagyanyám oldaláról közelítettem meg a kertes házzal, panellel kapcsolatos emlékeinket, hétköznapjainkat, de eszembe jutott közben Ácsteszér, ahol nagyapám családja él és mivel gyerekként sokat voltam ott nyáron, történt is egy s más. Ácsteszéren a szülői házban nagyapám szülei éltek és ide születtek a gyerekeik is, összesen hatan, bár én már csak nagyapámról, Juliska néniről, Ignác bátyámról és Pista bácsiról tudok, a többiek korábban meghaltak, az viszont egy jó dolog, hogy még dédnagyanyámat is ismertem. Az ácsteszéri szülői házban élt egy darabig nagyanyám is, amikor egy februári napon összeházasodtak sok-sok (több mint 40) évvel ezelőtt és csak később költöztek saját házba innen (Lovászpatonára, ami Pápától nincs messze, még épp Veszprém megyében van). Nagyanyámnak erről az időszakról alapvetően jó emlékei vannak: tisztelte és szerette apósáékat, szerette nagyapám testvéreit is, nem voltak nagy koppanások (Juliska nénémmel és Pista bátyámmal a mai napig telefonon beszélnek, pedig nagyapám már öt éve nem él). Ácsteszérre egy időben rengeteget jártunk, amíg gyerek voltam, aztán kamaszkoromban már jóval kevesebbet, végül egy ideig alig, most pedig újraéled ez a kapcsolat, ami szerintem mindenkinek nagyon fontos.

Az első emlékem (amit folyamatosan újrameséltek a családban, így már az ember nehezen is azonosítja mint saját emléket, de azért még az enyém), hogy jön be anyám a kapun és szörnyülködik. Lakodalomra készültünk, éppen az ő egyik unokatestvére, Gitta esküvőjére, amikor engem pár nappal korábban már lehozott magával nagyanyám, hiszen teendő volt bőven egy falusi lakodalomra készülve, én meg sokat voltam a nagyszüleimmel, hát ide is jöttem. Ama történelmi pillanatban, amikor anyám is megérkezett, éppen a Morzsa kutyával ültünk a küszöbön egymás mellett, kezemben egy rántott csirkecomb (amilyet csak falun lehet enni!) és egy harapást Fannika evett belőle, egyet meg a Morzsa kutya – jóban voltunk, na. Nagyanyám csak legyintett, mit finnyáskodik itt anyám (aki körülbelül hasonló élményekben gazdag gyerekkorral büszkélkedhet) és szépen adott neki feladatot, úgyhogy a többi dologról ráért később értesülni.

A többi dologba beletartozott, hogy én nagyon érdekes állatnak találtam a macskákat. Kíváncsiságomat szerettem is kielégíteni és itt, Ácsteszéren aztán lehetett, elég változatos módokon. Annak idején még a nénik kiültek a ház elé a padra délután/este, amikor elvégezték a házimunkát és ment a terefere. (Olyan volt, mint ma a Nők Lapja vagy a Bors, élő pletykalap volt az összes néni.) Én is nagyon szerettem ezt a szokást, szépen kiültem velük mint ötéves kisasszony, aki ismeri ám a helybeli szokásokat és túl azon, hogy mindenkiről mindenféle érdekes információ áramlott körülöttem, amikor jött a macska, azt én szépen ölbe vettem, s amikor már kellően összebarátkoztunk, megfogtam és finoman odanyomtam a kerítés aljához, hogy nézzem, hogyan ereszti ki a karmait. Ezzel elvoltam vagy jó tíz percig: odatettem – kieresztette, visszahúztam – behúzta, közben kicsit hagytam dorombolni – a néniket is. Teljesen lenyűgözött ez a karom-dolog. Na, nemsokára ennek a macskának kölykei is lettek, akik önfeledten rohangáltak egy idő után az udvaron keresztül-kasul. Velük is jóba lettem – egy ideig. Egyszer ugyanis jó nagy nyári zuhé jött és amikor elállt, észrevettem, hogy megáztak a macskakölykök, gondoltam, megszárítom én őket. Hoztam a kislétrát, fogtam egyenként a kismacskákat és szépen a fülüknél fogva felcsipeszeltem őket a szárítókötélre. Nem kell mondani, hogy ha ezután megláttak, úgy elmarsoltak onnan, hogy többet nem értem a nyomukba. A nénik a padon aztán ezt is mesélhették egy darabig...

Azt már nem tudom, hogy történhetett, de azon a nyáron sikeresen elindítottam Juliska néném férjének, a Zsida Laci bácsinak a traktorját is, amikor ő azt az udvaron hagyta, benne a kulccsal (gondolom, mert erre már csak a sok mesélés révén emlékszem). Hát a Laci bácsi nem volt egy hattyú-termet, de amikor azt látták, hogy kocog a traktor az udvarból kifelé, Fannika meg benne ül, a Laci bácsi nem gondolkodott azon, hogy feltegye-e még a hózentrógert, hanem egyenesen kirepült a házból, föl a traktorra, aztán amikor levegőt is kapott, megkönnyebbülten akkorát nevetett, hogy majdnem megszabadult a plusz száz kilójától. Azt nem tudom, erről anyám mikor és hogyan értesült, de előbb-utóbb bekerült a családi legendáriumba, mert nagyon sokat elmesélték.

Egyébként itt tanultam meg röfögni is (igen, kérem, ez az igazság), mert a rengeteg állat között természetes volt, hogy disznót is tartottak és persze voltak néha kismalacok, akikkel én nyilván barátságban voltam. Vittük hátra a moslékot, vakargattuk a hátukat, a kismalacok jelentették a kismacskák után a legjobb szórakozást: viccesen röfögtek, én meg próbálkoztam, próbálkoztam és egy idő után akcentus nélkül elsajátítottam a röfögést, aminek egyébként mindenki örült. Így aztán ez az első élményem idegennyelv-tanulás terén – már akkor látszott, hogy van nyelvérzékem (angoltanár vagyok, kérem alássan).

Gitta néném lakodalmán aztán nyilván sok minden történt, de az egyik legemlékezetesebb dolog, ami az én ötéves fantáziámat rendesen megragadta, nem is kellett újból elmesélni, hogy a mai napig emlékezzek rá, mégpedig, hogy nagyapám „beleragadt a trombitába". Ez a mondat, hogy a „Laci bácsi beleragadt a trombitába", valamikor éjjel vagy hajnalban hangzott el, amikor arra ébredtem a sötétben, hogy jön be nagyanyám a szobába, ahol én már nyilván egy jó ideje aludtam és kérdezi valakitől, hogy hát hol van nagyapám. Képileg ez bennem a mai napig úgy él, mint Papa, ahogy éppen egy trombitába van beszorulva (volt zenekar, természetesen), pedig a valóság az volt, hogy Ácsteszér egyetlen kocsmájában, a Trombitában énekelt nagyapám, feltehetően már nem volt nagyon szomjas, a kocsma meg bezárt, de hát a lakodalmas bácsikkal (főleg nagyapám, Ignác bátyám meg Pista bátyám) nem tudott mit kezdeni a kocsmáros, kitenni nem akarta őket, hazaküldött az egyik asszonyért, hogy valaki a lakodalmas népből vigye már őket haza, de olyan lassan haladtak az események, hogy a kocsmáros előbb hazament. Nagyanyámra meg Ignác bátyám feleségére maradt a nemes feladat, hogy lecsillapítsák az énekes torkú férfiakat és mindenkit jobb belátásra bírjanak. Másnap azért egy ideig aludt nagyapám, aki szerencsésen kiszabadult a „trombitából"...

Azt gondolom, fantasztikus élmény ezekből az emlékekből építkezni. Ezek a történetek, akár úgy, hogy én emlékszem rájuk, akár úgy, hogy sokat elmesélték és így épültek be, olyan identitást adnak, ami megtart, amihez nehezebb időszakokban vissza lehet nyúlni. Tudja az ember, hogy honnan jött, milyen hatások érték és akár nagy szomorúság, akár nagy öröm jön, nem „száll el" az ember, ismeri a gyökereit, amelyek tartják és amelyek révén ott az élmény, hogy micsoda szabadságban éltem gyerekként itt, ebben a közegben. A nagyszüleimnek, a családomnak jó szórakozás volt mindig újramesélni ezeket, én pedig már tudatosan megteremtem a helyzeteket, ahol ezek a történetek elő tudnak jönni, mert azt akarom, hogy a gyerekeim is ismerjék mindezt, érezzék, hogy egy nagyobb egész, egy sokkal nagyobb család részei, mint amit ténylegesen személyesen ismernek.

Immár leírva szövöm tovább az Anival való beszélgetést a konyháról. Meleg. Ágy. Megnyílás. Titok. Tekintet.
Megannyi szál, ami nőiségünk-férfiasságunk kusza szövedékeit alkotják.
Fanni konyháját nagyon szeretem, mert van benne ágy. Fanni konyhája nem csupán a konyha-étkező-nappali ötvözete, nem egy szokványos amerikai konyha, hanem maga a konyhaság. Főzés-sütés, étkezés és szunyókálás - egy térben minden, ami meleg, ami otthonos, ami feltölt, ami az emberi kapcsolatokat meghitté teszi, ami lelassít, ami elvarázsol. Különleges élmény volt gyerekként a konyhában sertepertélő, mindig mozgásban levő nagyanyáimat, dédanyámat elnézegetnem. Mindennapi varázslat többször: a finomságok elkészülése, a táplálás/táplálkozás biztonsága. Immár anyaként talán még különlegesebb megélni, mikor nemcsak egy-egy saját gyerek, hanem még az itt vendégeskedő gyerekek közül is egy-egy beódalog ebéd előtt - igen, azt is tudni akarják, hogy mi lesz az ebéd, hány perc van még addig (nekünk is megvan a nyári és a téli menetrendünk, az adott évszakban mindig ugyanakkor eszünk és mégis az örök kérdés, az örök megbizonyosodni akarás), de aztán szépen leülnek és máris kezdődik a meghitt beszélgetés, a mesélés, az elmesélés, a vallomás. Egy ebédet készítő, háttal álló anyának mindent el lehet mondani - az ember teljes mértékig bírja a másik figyelmét, mégsem kell a szemébe nézni és zavarba jönni. A hallgató (az anya) egyszerre passzív és aktív. Aktív, hiszen folyamatosan mozgásban van, ráadásul teremtő aktus az övé: készül az étel, alkotás történik. Passzív, hiszen hallgat, de teljes figyelemmel, mivel mozdulatai már nem a kezdő nőé, aki bújja a receptet, egyszerre húsz lábast pakol elő, tesze-tuszakodik, hezitál, hanem már a magabiztos asszonyé, aki rutinosan, ütemesen, magabiztosan dolgozik, akinek már nem kérdéses, hogy sikerül-e az ebéd - mintha a konyhai tánchoz születne a történet. Anya-gyerek, asszony/gyerek kapcsolatban ezek az időkezelések, ezek a történések különleges kapcsolatokat szőnek.
Tanítások - tanulások. Ősbizalom.

és persze az őshit: rózsaszín diszperzittel festett konyha

Balázs-varázs: a tégláig levert, kitapasztott, kimeszelt konyha

Írtam arról, hogy dédapám 'első paraszt' (nagygazda, nagyparaszt) volt - de mivel anno mindenét beadta a téeszbe, nem került kuláklistára. Nincsenek történeteim arról, hogy ők ezt hogyan élték meg, mennyire fájt (gondolom igen, mivel azt sokszor hallottuk, hogy 'nehezen adta'), mennyire mély sebbel mentek tovább. De mentek és csinálták, amit az élet hozott (ahogyan Fanni írta, nem lelkiztek túl mindent) - a dugdosásról viszont konkrét mozdulat élményeim vannak (Anival beszélgettünk arról, hogy neki például inkább illat-emlékei, nekem pedig úgy tűnik, mozdulat-emlékeim vannak): a zöld kredencben a zöld-fehér csíkos bádogtartóban a fehér liszt legalján kis csomagocska pénzescske, a konyhaasztal fiókjának aljára ragasztott nagyobbacska csomagocska pénzecske....

A könyvtárbuszon újabb csemege nézett velem szembe: Guzel Jahina regénye, a Zulejka kinyitja a szemét olvasása közben jöttem rá, hogy 'ejszen' a mi családunk sorsa is ennek a történetfüzérnek a része, még ha szerencsére csak az átlagos, a mindennapi változások hullámai vitték, és nem a mindent elmosó ár.
Tekintélytisztelet - itt most jó értelemben: ha nem Ljudmila Ulickaja ajánlása van a könyv borítóján, lehet, hogy visszateszem (hezitált a kezem).

Emlékezés...

Fanni Panelból kertes házba című írásai felébresztették emlékeimet és egy beszélgetés alkalmával Judit bátorítására, biztatására az íráskedv is megérkezett! Köszi Judit!!!

Gyerekként én is panelos, vagyis kertvárosi voltam, ahogy itt Pécsen nevezik. Kertváros harmincezres lakosságával Pécs legnagyobb és egyben legnépesebb lakótelepi városrésze, Pécsen kívül csak Budapesten és Miskolcon található ilyen hatalmas lakótelep. Milyen érdekes ellentét: a panelos városrészt épp kertvárosnak hívják... Hmm. Mindig is elvágyódtam ebből a létformából... kertes házba, vidékre, szabadságra, vadregényes tájakra húzott a lelkem. Már felnőtten, anyukaként kislányom, Gréti születésével jött el a pillanat. Költözés vidékre, egy álmaimban mindig is szereplő gyönyörűséges parasztházba. Hazaérkezésős élmény volt, minden a helyére került. A gyerekeim már vidéken nőttek, nőnek fel, épp úgy, ahogy én azt gyerekoromban megvágytam magamnak.

A legelső panelos emlék, ami utat tört magának, egy nagyon erős, meghatározó kép.

Téli este van, sűrű pelyhekben hull a hó - a konyhaablakból figyelem a meleg radiátoron ücsörögve. Édesanyám tésztát gyúr, vacsorát készít és én mesélek neki a titkaimról, az érzéseimről, a gondolataimról, magamról!

Öcsémmel felváltva a radiátoron melegedve gyóntuk meg legféltettebb titkainkat vagy meséltünk szerelemeinkről, örömeinkről vagy épp sírtuk el bánatunkat. Valószínű épp ugyanúgy, ahogy édesanyám tette ezt gyerekkorában a pázdányi kis parasztházunk kályhája mellett drága nagyanyámnak. Van, ami nem változik ... a konyha, a kályha melege, édesanya, tészta – gondoskodás!

Vannak dolgok, amik nem változnak még egy emberi léptéket nem ismerő környezetben sem, mert ezt a közeget is LELKES – lélekkel teli EMBEREK lakták és talán lakják még ma is, nem feledve az igazi emberi értékeket.

A mi kertünk – bizony, be kell ezt is vallani – sokkal szegényebb egynyári vagy akár évelő virágokban, mint anyósom és Gitta néni idejében volt. Az ő felfogásukban a fű/pázsit/gyep nem létezett, így ahol nem nőtt (volna) semmi, ott virág nőtt vagy föld volt, gondosan kikapálva. A most is meglévő rózsatövek mögött/között mindenféle virág nyílt: rengeteg büdöske/bársonyka, oroszlánszáj/tátika, körömvirágok egész halmaza, búzavirág vagy inkább imola (nem tudom), fátyolvirág, margitvirág, porcsinrózsa (itt bohócvirágnak is hívták, nem tudom, ez valódi neve-e vagy csak családi elnevezés), vadárvácska, Kleopátra tűje és hihetetlen bódító illatú petúniaözön (konkrétan még a mai napig a téglás udvaron nőnek rengetegen, pedig azóta már annyiszor volt felújítás és annyi sitt próbálta elnyomni őket, mégis maradtak – nagy örömünkre). Nyílt még egy sor másik virág is, de nem emlékszem, hogy akár akkor, akár most tudnám a nevüket.

Amikor én óvatosan, lassan, de aztán egyre bátrabban átvettem a terepet Gittuskától, akkor megszületett kb. két négyzetméternyi pázsit és aztán még több, bár ez kemény munka volt és sok energia. Messze van ez a számomra oly üdítő angol gyeptől, de ahhoz képest, hogy ilyen itt nem volt, azért most már legalább van. Fura lehet, hogy nekem ez ilyen fontos, de engem sokkal jobban feltölt a rendezett, szépen nyírt, friss zöld látványa, mint az akkori sok virág, pedig igazán szeretem a virágokat. Ahhoz képest, hogy parasztházban lakunk, talán meglepő, hogy én ültettem először muskátlit is, noha azt például korábban nem szerettem. Rájöttem azonban, ahogy Judit is írta, hogy akár szeretjük, akár nem, a muskátli hűségesen pompázik egész nyáron, csak úgy ontja a virágokat és ez az egyetlen, ami a hetekig tartó 40 fokban is jól néz ki. Annyit variáltam a dolgon, hogy a futómuskátlit vezettem be, először csak pirosban, most meg már szabadon mindenféle színeket vegyítek és gyönyörű, már csak a látvány miatt is az egyik kedvencem lett, nagyon dekoratív. Persze be kellett szereznem angol muskátlit is a helyes kis cirmos virágai miatt, ebből kevesebb van és kevésbé bírja ugyanazt a kiképzést, mint a hagyományos muskátli, de nagyon megéri törődni vele. Beleszerettem nemrég a lobéliába is, ez szépen csüng a létrán és most már háromféle színben van összeültetve, szerintem nagyon kedves virág. Van nálunk még kis télizöld, bazsarózsa, európai zergeboglárka, négyszögletes ligetszépe, napraforgó, bársonyka és rengeteg mézvirág (ebből szintén többféle színű), lett kasvirágunk és a most divatos klemátisz avagy iszalag. Utóbbi szintén nagy kedvencem lett, ugyanis rendkívül szeretem, amikor egy növény szabadon kúszik és szépen benövi a lehetőségeit a falon vagy ahol szeretné. Ezért aztán költözött ide futórózsa (idén már tényleg fut, ahogy én is) és vadszőlő is, imádom őket, fantasztikus, ahogy nőnek, legszívesebben centivel mérném, mekkora utat tesznek meg egy nap. Nem igazán tudom, miért, de nagyon szeretem a futórózsával, vadszőlővel, borostyánnal, klemátisszal benőtt falakat: jó érzés, amikor a természet befogadja és megszépíti az épített életünket, ami ettől aztán kevésbé mesterséges, kevésbé civilizált, talán egy kicsit olyan holiday-feeling is.

Kicsit furcsa nekem, hogy egy parasztkertben nem voltak fűszernövények, de most már vannak. Mentából valahogy lett háromféle is (nem tudom, hogyan, ráadásul egyszer kivettem egy mentahatározót és kiderült, hogy ezerféle menta van, így nem is nagyon sikerült beazonosítanom, hogy ezek itt miféle menták, az egyik nagy valószínűséggel fodormenta, de a másik kettőt nem tudom), sőt, tavaly egy kertészetben találkoztam még érdekesebb mentákkal is: vettem is ananászmentát és mandarinmentát (tényleg ilyen az illatuk, fantasztikus), de volt még ott pl. csokoládémenta is meg már nem tudom, még milyen, csak épp pénz(menta) nem volt nálam több, úgyhogy a többiek maradtak a boltban. A menta mellett van nálunk most már kakukkfű, rozmaring és levendula, valamint a rózsák mellett többféle bazsalikom, ők valahogy szeretik egymást. Ja, és egy érdekesség: a „folytontermő" eprekért cserébe (ezek nem olyan finomak ugyan, mint a "hobbin" a szamócáink, de nyár elejétől kezdve őszig minden reggel van egy maréknyi eper a joghurtunkba, ami azért nem utolsó) nemrég kaptam egy banánfát – na, ilyen se lakott itt korábban! Igaz, hogy banánt nem fog hozni, már csak azért sem, mert cserépben van (télire be kell vinni), de gyönyörűek a levelei. S végül, de nem utolsó sorban, lakik itt három gyönyörű hortenzia, mert a kertnek elég sok árnyékos vagy félárnyékos része is van és ők azt nagyon szeretik, én meg őket. Azt tervezem, hogy minden évben beszerzek egy újabbat (az idei még hátravan), mert nem tudok betelni velük, olyan szépek és annyiféle van belőlük is.

Azt még érdemes elmondani, hogy a korábban virággal teli kert gyepesítése miatt a mostani virágok nagy része cserépben vagy balkonládában él nálunk, aminek az lett az előnye, hogy a téglás udvar sokkal élőbbé vált és az ablakok is tele lettek virággal – korábban ennek itt nem volt divatja. A kertbe pedig immár be szabad menni, mert nem tapossuk le a virágokat, viszont a gyerekek szívesen cigánykerekeznek, hasalnak, olvasgatnak a fűben.

Most nézem, hogy ez a felsorolás azért elég szép olyan valakitől, akinél korábban mindenféle szobanövény kiszáradt, mert elfelejtette öntözni őket (igen, igen szépen vállon veregetem magam)... (Igaz, szobanövény most sincs, az valahogy idegen tőlem, nem egészen érzem, hogy jó lenne nekik bent, de azért lassan megfogalmazódik bennem az igény egy fikuszra...)

A kép nem saját (pillanatnyilag)...

Hazaérkezni: mikor belépsz, és tudod, hogy ez a tiéd. Nem az elidegenítő tényezőket, hanem a megvalósulandó álmot látod. Az első lakás: a tulajdonlás, a saját, a szülőktől független berendezkedés euforikus élménye. Baráti segítségek. Házibulik - a közös öröm.
Városi terepen a belvárost szeretem csak igazán - ami ott lakva tulajdonképpen a falusi élethez hasonlítható a legjobban: a házban és az utcában mindenki mindenkit ismer, a patikában, a gyümölcsösnél, a kisboltban, a könyvtárban mindenki tudja, hogy melyik házból is ugrottál le - otthon voltunk. Amíg nagyon aprók voltak a gyerekek, addig csak az előnyét láttuk annak, hogy a belvárosban lakunk: a könyvtár ott volt szemben velünk (a ház idős nénijei szívesen vigyáztak az ebéd utáni alvásukat durmolókra, amíg én átszaladtam újabb szellemi mannáért), a galériák, a kiállítások még a gyerekekkel is megnézhetőek voltak, hiszen útba esett, Balázs ebédszünetben hazaugrott velünk enni - az ember az egyetemi évei alatt megszokott kulturális közegből és intenzív együttlétből nem került ki hirtelen, átmenet teremtődött a korábbi és az aktuális életforma között.
A 'falusi' vagy 'kolesz' hangulatot erősítette az egy házban lakás közössége: egyrészt mindenki mindent tudott (a nénik ugyanolyan érdeklődőek, mint bárhol másutt), másrészt mindenki megpróbált diszkrét lenni. Minden gyerekem születésekor zacskók lógtak a kilincsen, tele friss gyümölccsel. Minden elutazásunkkor a nénik (tényleg!) könnyes szemmel, zsebkendőt lebegtetve integettek el minket - az Apáca utcai lakásban, ha jól számolom, legalább 6-7 pótmamára tettünk szert. Húsvétkor a mi ablakunk alatt igencsak nagy forgalom volt - egyszer jól meg is ijesztettük egymást ügyködés közben.
Természetes volt, hogy akinek kellett, hoztunk kenyeret, segítettünk megtanulni a mobiltelefon rejtelmeit, elkotortuk a havat, stb.
Hazudnék, ha elhallgatnám a hátrányokat, a nehézségeket: próbáltam viccesként felfogni, hogy amint megjelentünk azt udvaron, az ablakokban is mindenki megjelent, mert mindenki minket nézett - sokszor az volt az ember érzése, hogy a néniknek nincsen saját életük, hanem a mi életünket élik (azt hiszem, mi voltunk a kedves-bolond Kovácsék sorozat). Nehéz volt mindig annyira csendben lenni, hogy ne zavarjuk a többi lakót. Nehéz volt diszkréten jelezni a határokat, udvariasan jelezni a magánszféránkba kíváncsiskodás kellemetlenségét. Megtanultuk, hogy az idősek ugyanannyi figyelemre vágynak, mint a gyerekek (csak egy icurkát fáradnak el hamarabb) - de cserébe történeteket, meséket, élettapasztalat-elmondásokat kaptunk, amiért mindig hálás leszek. Megtanultunk ez a sok nő között igazi felnőttekké válni, megtanultunk segíteni és segítséget elfogadni, ugyanakkor nemet is mondani. Megtanultunk kiállni magunkért, a családunkért, megtanultuk azokat a határokat, amik mindenki számára emberiek. És persze rengeteg süteményreceptet zsebeltem be!
A belvárosi lét kulturált, művelt, csinos, sokszínű.
Szerettünk az Apáca utcában lakni, ha kitolhattuk volna a falakat és keríthettünk volna magunk köré egy kertet, szerintem sohasem kerülünk falura. A térigény és a hangerősség szabadságának igénye azonban erős motiváció. Kert nélkül különösen nehéz lehet mesekönyvi-idilli gyerekkort nyújtani. Kert nélkül feleannyi mindent lehet megtanítani a gyerekeknek. Kert nélkül nincs felhőtlen, álmodozó, igazán szabad gyerekkor. Kert nélkül nincsen felfedezés, kaland.... Kert nélkül nincsen állandóan jelenlevő, tapintható kötődés a természethez. Kert nélkül nincsen kapcsolat a megtermelt élelmiszer és a tányéron megjelenő ínycsiklandozó finomságok között.
Balázzsal többször terveztük, hogy egy éjszaka feltörjük a társasház udvarán a betont és ültetünk! Mi nem mertük megtenni, de azóta egyre népszerűbb a gerillakertészet. Nekünk maradtak a dézsás és cserepes növények. Gondozási ösztön kiélésére ők is megfeleltek.

Legszívesebben a diófa tetején időztem, természetesen valamilyen könyv társaságában és abban a csodaszép fantáziavilágban, amit, azt hiszem, elfelejtettem kinőni. Szerencsére.
Hatalmas küzdelmet folytattam azért, hogy lehessen saját kertem: megkaptam a cseresznyefa alatti árnyékos földdarabot. Jól emlékszem arra a földre, a tapintására, az állagára: teljesen száraz, csupasz, meg szürkén poros és kemény, mint az aszfalt, tele cseresznyemagokkal. De! A hihetetlen gyermeki akarat salátát és hagymát termelt ezen a földdarabon. Hihetetlenül büszke voltam, mikor bejelenthettem, hogy ma az ebédhez az én salátám van feltálalva!
Egyébként már akkor megelőlegezhettem volna magamnak a mostani vegyeskultúrás, biokertész minősítést, hiszen sohasem tetszettek az utakkal szegélyezett ágyásokban a madzaggal vezetett sorok, a letaposott utak, az a hatalmas rend, ami nekem ijesztőnek és kivitelezhetetlennek tűnt (tűnik a mai napig is). Na jó, akkor még nem takartam a földet mulccsal, nem tudtam mi a felületi komposztálás, nem tudtam, mi a vegyes kultúra, de az esztétikája már bevonzott: a salátát és hagymát nem külön sorokba ültettem (pedig mennyit kérték, hogy legalább ezt a szabályt tartsam be!), hanem ritmikus egymásmellettiségbe, azaz egy saláta köré került négy hagyma és gondolom, még variáltam össze-vissza.

Az én anyai nagyszüleim is beköltöztek idős korukra egy két és fél szobás panelbe - a fűtést és a korlátlanul folyó meleg vizet élvezték a legjobban. Viszont a közeli Gyódon, a szőlőhegyen vettek földet és busszal jöttek-mentek a lakás és a telek között. Emlékszem arra a precíz procedúrára, ami a szerszámok kivitelét előzte meg: nagyapám előbb újságba, majd rongyba tekerte a kapa fejét, így került bele egy műbőr szatyorba, nehogy baleset vagy kellemetlenség történjen.
Nagymamám minden létező tésztafajtát ismert és sütött - 'tésztásak' voltak. Meglett háziasszonyként visszaemlékezve is döbbenetes, hogy abban a parányi panelkonyhában hogyan tudott több tálcányi képviselőfánkot tökéletes minőségben elkészíteni. Ez volt az a művelet, amikor a konyha ajtajához hozzá sem lehetett érni, nehogy a huzattól lelapuljon a tészta. Mennyivel természetesebb volt ez a dédszüleim nagyatádi konyhájában! Hatalmas konyha, nagy asztalok - lehetett iregni, pörögni! A panelkonyhában csak önmaga körül tud forogni az ember. Gyerekként még nem tudtam - azt hittem ez a természetes -, hogy micsoda kincs az, ha az ember egészen kamaszkorig minden nyáron a dédszüleinél lehet. Ahogyan Fanni írta, azok a pozitív minták, az az erősen töltött erkölcsi értékrend nemcsak a mi életünket, de még a gyermekeinkét is meghatározza, hatással van rá. Amilyen szeretettel és hálával beszél a nagyszüleiről, én olyan mély érzelmekkel és köszönettel tartozom a dédszüleimnek. Kidülledő mellkassal, halkan még el kell áruljam, hogy engem az ükanyám is megvárt - tartott a karjában és ringatott, ő volt a Sicca mama, mert ringatás közben állítólag mindig "siccegett".

Ükanyám és dédanyám

Fanni írásai kapcsán én is számba vettem magamban, mik is azok a minták, amik dédszüleimtől (a múltból) erednek és a mai napig meghatározóak az én/a mi életünkben. (Ilyenkor jó tudatosítani magunkban, hogy minden rezdülésünket, minden gesztusunkat, szokásunkat, sőt, minden fontosabb mondatunkat apró emberkék figyelik és örökre megjegyzik - a mostani jelenünk gyermekeink jövőjében köszön majd vissza.)

Dédszüleimnél a góré volt a fő játszóhelyem.

Apukám fotói a góréról

Nem is tudom, hogy dédapámmal vagy dédanyámmal kezdjem-e. Na jó, legyen dédapám. Szikár, csontos, napcserzette parasztember. 'Első' (értsd úgy, hogy a kisatádi földművelő közösségen belül a legfontosabb szava neki volt) paraszt - a fejesek az államosítások idején tudták, hogy ha a Ferkót meggyőzik arról, hogy lépjen be a TSZ-be, akkor mindenki csatlakozni fog. Állítólag nem adta könnyen, de végül belement.... Mindig szövetnadrágban, ingben, mellényben, csizmában. Szép ember volt. Öregnek is szép volt. Olyan inas fajta, aki erőt sugároz, akinek nincsen egy tohonya mozdulata sem. A konyhában, a sparhelt mellett szeretett aludni.

Ő nem a dédapám - apukám fotója valamelyik lábodi (Nagyatádhoz közeli falu), rokonról. A dédapámról készült fényképet nem találom, pedig az Apáca utcában mindig elől volt.... Nem a gyermeki képzelet, nem az emlékezés megszépülése miatt, de tényleg: egy ugyanilyen képen az én dédapám magasabb, szigorúbb, cserzettebb, inasabb, erősebb, de a hangulat hasonló.

Felmenő férfijaim közül mindenki ingben járt/jár. Gyerekkorom óta vasalom az ingeket. Balázsnak sokszor napi kettőt: egy városit és egy munkásat. Szeretem. Férfias. Mögötte pedig ott a vasaló nő. Az illat.

Dédanyám huncutul mosolygó, modern nő volt, olyan igazi Katica - mármint belül. Kívül hiteles parasztasszony: térd alá érő bő szoknya, ing, mellény, kötény, mezítláb és persze az elmaradhatatlan fejkendő (nyárra való, télre jó meleg, ünnepre fényes-csillogó mintás). Szerettem elnézni, ahogyan a kimosdás után éjjelre átváltozott: hófehér vászon hálóing, leengedett fonatú ősz haj. Az a mozdulat, az a huppanás, ahogyan kiveszi a kontyból a hullámcsatot és puffan a fonat a hátán! Gyönyörű. A retinámra égett.
Vicces volt, mikor nagyanyámat (az ő lányát) szidta a maradiságáért: jaj Etus, légy már kicsit rugalmasabb! Az utcában először dédanyám nővérének, Juliska néninek volt televíziója (tudod ő egyedül van, jaj, menj már át hozzá és nézd vele a tévét!), majd következtek az én dédszüleim: dédanyámmal ketten a nagy ágyban néztük meg a Hair-t, nagyanyám teljes megrökönyödésére, aki félóránkét megkérdezte, hogy "Ez magának tetszik?". A válasz: "Etus, hallgass már!"

Fanni panelélményeihez kapcsolódva találtam viszont apai nagyszüleim Málomban lévő szőlőjéről egy fotót - az egyik utolsó rész volt Pécsett, amit államosítottak. Az épülő panelrengetegen át ameddig csak lehetett, élveztük a domb idilljét. Ma már ott is társasházak állnak.

Gyulai Pál: Egy régi udvarház utolsó gazdája (1857) című kisregénye szintén ezekről az életmódváltásokról, egy lehunyt életvitelről/életszemléletről szól. Érdemes újra elolvasni.

Nálunk a faluban is szinte mindenkinek volt/van a "szőlőhegyen" telke, szőlője, földje. Szebbnél szebb présházak őrzik ennek a kijárós kultúrának a nyomait. Rozi néni, Kati néni mesélik, micsoda élet, micsoda összejárós-dolgozós jó hangulatok kerekedtek ott.... De, ahogyan azt Fanni mondaná: a mai fiatalok ugyebár....

Még pár atádi fotó, amit apu készített és nagyon szeretem őket:

Mitől érzi úgy az ember, hogy megérkezett, hogy otthon van? Rengeteg dolgot lehetne itt sorolni, valószínűleg mindenki mást mondana, ez annyira szubjektív élmény. Gondolom, nem ugyanazt jelenti egy cirkuszosnak, mint egy bolti eladónak vagy éppen egy háztartásbeli feleségnek, netán kóbor macskának, noha nyilván vannak átfedések (az utóbbi belső világával talán kevesebb). Nekem egyetem alatt a koleszban, ahol az utolsó évet töltöttem, már nagyon honvágyam volt, de nem tudtam, hova. Az látszott már, hogy a Férjjel együtt fogunk családként működni, az is látszott, hogy hol, de nem konkrétan az ő házukba, a mai otthonomba vágytam (a régibe, ahonnan jöttem, pláne nem), hanem egyszerűen csak „hazaérkezni" és ennek a szónak egyáltalán nem volt több tartalma, mint egy kép. Ez a kép egy alkonyba-estébe nyúló napszakot jelenített meg, amelyben láttam egy utcát, ahol éppen egyedül bandukolok és egyszer csak megérkezem egy kis ház kapujához, ahol az ablakon át kiszűrődik valamilyen barátságos, meleg lámpafény és az érzés, hogy ha ide bemegyek, akkor otthon leszek, mert itt várnak engem. Ez volt az otthon-képem, ami gyakran előjött, később pedig meg is valósult (egyszer például jöttem haza barátnőzésből és pont ezt láttam: a házunk ablakán kiszűrődő meleg fényt, szép esti árnyékokat, a kedvenc öreg autónkat a kapu előtt – és két éhes macskát a kerítésen, akik tényleg vártak... a konzervjükre. A család bezzeg aludt, mint a bunda, nem olyan várakozós népek ezek).

Amikor végignézek most a házon vagy kinézek a kertbe, azt látom, hogy gyökeresen megváltoztak az elmúlt tíz évben és ennek a változásnak alapvetően én vagyok az oka, illetve maga a családteremtés és ezáltal a családi tér megteremtése, ami hagyományosan női feladat (leszámítva az olyan eseteket, mint a poroló, ugyebár). A parasztház elrendezése adta magát, a szobák tehát mind egymásból nyílnak: ha az utolsó szobából, amely egy gyerekszoba, ki akarok menni a konyhába, senkinek a terét nem tudom kikerülni, végig kell mennem még egy gyerekszobán, a hálószobánkon és egy kis előszobán, amelyből a fürdőszoba nyílik és ebből az előszobából érek a nyitott konyha-étkező-nappaliba. Azt lehetne hinni, hogy egy ilyen típusú házban nincs intim szféra, de ez szerencsére nem igaz, mert ajtók vannak, napirend is van és meg kellett mindenkinek tanulni, hogy ha bizonyos napszakban vagy bizonyos hangulatban az ajtó csukva van, akkor azon bizony kopogni illik és szépen várakozni, hogy mi lesz a következő lépés (lesz-e vagy szépen veszteg marad az illető a maga kis kuckójában). A saját privát szféráját pedig bizonyos keretek között mindenki a maga ízléséhez, életkorához szabhatja és ez is egy olyan tényező, amitől az ember otthon érezheti magát és ami szerintem alapvetően egy kertes házban valósulhat meg látványosan, mert ugyan a panellakás belsejével is sok kreatív dolgot lehet csinálni, de sajnos többnyire az látszik, hogy ez is csak az illúzió szintjén működik, ritka kivételekkel.

A helyzet persze korántsem paradicsomi azért, mert egy kertes házban szinte soha nincs semmi a befejezettség állapotában – a panellel ellentétben (na ugye!). Mi például az állandó házfelújítás élményét éljük, kis szünetekkel tarkítva, mert annyi lóvé nincs, hogy szépen mindent egyszerre rendbe hozassunk (micsoda botor ötlet, különben is, hol lenne akkor az Út öröme?), amikor meg egy rész készen van, akkor lassan jöhet a másik és így tovább, míg megint el nem érünk az elejére ennek a megunhatatlan folyamatnak (eszünkbe juthat Sziszüphosz mítosza és onnan már csak egy ugrás Camus, de ekkorákat most mi itt nem ugrálunk). Maradnak közben mellékhatások is, ami szintén nem történhet meg egy panelben (na ugye!), mint például a kert végében lévő, tíz évvel ezelőttről való téglahalom (jó lesz ez még valamire – ez bátran lehetne a Férj családjának mottója, mert ha valaki itt felmegy a padlásra vagy csak körbenéz a kertben, akkor ókori leletek ásatásán érezheti magát), tizenkét évvel ezelőttről maradt tetőcserép-kupac (jó lesz ez még faljavításra – és aki nem látott még vályogfalat, az nem is érti, ez a mondat milyen mélyről fakadó paraszti bölcsességet rejt magában), a felújítás-áradat több szakaszából származó fagerendák (sehogy sem akarnak maguktól felfűrészelődni vagy legalább elkorhadni, hiába korholom őket), egy gyerekjátszótérnek, klemátisz- és vadszőlőfuttatónak használt garázs és egy hullámpalából tákolt kulipintyó (ami semmire nem jó azon kívül, hogy nemsokára beomlik és pillanatnyilag ott tároljuk a fűnyírót meg a lakásban nem szívesen látott pókokat). Szóval van itt teendő még bőven, de legalább senki nem unatkozik és soha nem jut eszünkbe, hogy olyan haszontalanságokra szórjuk a pénzt, mint okostelefon, új(abb) autó, külföldi kirándulás vagy egyéb léhaságok. (Bezzeg a mai fiatalok, nézzük csak meg, mire költik a pénzüket, aztán nem is lehet csodálkozni, hogy... ó, hát még mindig nem itt tartunk? Na jó, haladjunk.)

Ha el kéne döntenem, hogy melyik jobb, a panel vagy a kertes ház, bizony nem tudnék egyértelmű választ adni, hiszen láthatóan nagyon jól szórakoztunk annak idején a panelben és semmi hiányérzetünk nem volt (nekünk, gyerekeknek), ugyanakkor kisgyerekes anyaként megőrültem volna, ha minden áldott nap a játszótérre kell lemennem a gyerekeimmel, hiszen a kinti játszóidő alatt a kertes házban megfőtt a bableves, megsült a sütemény, kiteregettem a mosott ruhát és még akár fel is moshattam, ha úgy tartotta úri(nő) kedvem. Az az egy biztos, hogy a kertes házba megérkezés élménye legalább akkora illúzió, mint az a házasság esetében: mindkettő inkább egy újabb, kalandos útnak bizonyul olyan pontokkal, amelyekben a megérkezés élményére is esélyünk van, ha a jelen szépségeire tudunk koncentrálni. (Hú, de kár volt ekkora közhellyel zárni ezt a sorozatot, de legalább valahogy befejeztem és nem untatom tovább a kedves Olvasót a memoárjaimmal, amiből persze sok dolog kimaradt az otthon téma kapcsán, hiszen nem laktam belvárosi polgárházban, sem kastélyban, de még hosszabb távon lakókocsiban sem. Nagy köszönet a blog gazdáinak, hogy helyet adtak ennek a – prousti magasságokba sajnos nem jutó – emlékezés-folyamnak!)

Amikor legutóbbi kertesnek álcázott hat félemeletes házunkba hazaérkeztem sikeres szóbeli érettségim után 1999 júniusában, egyből láttam, hogy ennek a korszaknak is vége: akkor kezdett el fújni pótapuka és anyám között a (később majd olyan kacifántosan alakuló) válás szele. Én ősztől egyetemista és ezzel együtt újból panelgyerek lettem: először koleszban, majd albérletben, de ez a közjáték a mostani megérkezésig már csak öt (amúgy remek) évet vett igénybe. Az én kedvesem ugyanis egyszer csak eljött értem fehér ló helyett a 120-as Skodájával, bepakolta az összes „cuccot" és indulás a gyönyörű Pécsről a lapos Alföldre (akkoriban határozottan így éreztem), de legalább végre igazi kertes házba.

Új otthonom küszöbét mint menyasszony léptem át, de az sem segített volna, ha éppen már feleség vagyok, ugyanis lakott itten két nénike: az egyik tulajdon hitvesem édesanyja, a másik meg a nagynénje. (Mindketten túl a hetvenen, úgyhogy a magam lelkes 25 évével teljesen zöldfülűnek számítottam minden tekintetben.) Ez ugyanis egy hagyományosan többgenerációs ház, amely több mint 170 éve legalább három generációnak nyújt otthont – könnyebb lenne megmondani, ki nem lakott itt a családból, mint hogy ki mindenki igen. A két néni közül a Férj nagynénje, Gittuska ide is született, anyósom pedig szerelemből idekerült az ő Ferijéhez (nekem Feri bácsi lett volna, ha ismerem, de sajnos már nem élt) egy számára teljesen idegen szellemiségű családba a Dobos-tanyáról, ahol mindig tudtak mulatni, énekelni, táncolni, mindenkinek jó volt a kedve, anyósom három nővérével igazán jó hangulatú gyerekkorban nőhetett fel. Ehhez képest a Szabó-portán csendesek, maguknak valók voltak az emberek és mulatás helyett olvastak vagy templomba jártak. Anyósomnak igencsak alkalmazkodni kellett, hogy ne hűljön ki a szerelem és abban a pillanatban, hogy lakóként léptem át a ház küszöbét, nekem sem volt más választásom – nem adtak. Ha én ismerem az ő történetét akkor, biztos könnyebben viselem a generációk és kulturális közeg közötti szakadékból adódó megpróbáltatásokat, így azonban azzal szembesültem, hogy a kert, az udvar és a ház minden négyzetcentimétere szépen be van osztva, hogy kié. Hm, hm, hol volt ebben az én helyem – hát ezt kellett megtalálni valahogy. (Ha valaki ma megnézi a kertet, azt látja, hogy van benne egy ponton egy jó nagy poroló. Igaz, hogy poroltak rajta szőnyeget is, de valójában ez egy szimbólum: Feri bácsi állította oda, jelezvén, hogy a két asszony kertje között hol a határ. Na most ha ezt egy asszony akarja jelezni, akkor ott virág van ültetve, netán sövény, ide azonban bebetonoztak egy porolót nagy erőfeszítéssel. Én ezt bizony úgy olvasom, hogy a Feri bácsi – aki egyébként mindenki elmondása szerint egy békés természetű ember volt – egyszer csak nagyon megelégelhetett itt valamit, hogy vette a fáradságot és mindjárt egy vaskeretet épített a határra.)

A kertes ház élménye tehát elsőre úgy valósult meg, hogy ott találtam magam ősidők óta itt lakó asszonyokkal, ahol ha kimentem az udvarra, azonnal találkoztam is valakivel. Ilyen találkozásokra elég gyakran sor került, mert abban a(z egyébként korábban borospincének használt, ablaktalan) szobában, ahol mi laktunk mint ifjú turbékoló gerlepár, nem volt máshova csatlakozás, csak egy vendégszobába, ahonnan anyósom szobája következett vagy az udvarra. Ha a valamikori panelkislány ki akart menni akár a konyhába, akár a mosdóba, bizony szépen kisétált a szobából az udvarra, megtett a friss levegőn tíz lépést és máris ott találta magát – egy olyan helyiségben, ahol a konyhából volt leválasztva a fürdőszoba, persze ajtó nélkül, függönnyel, de ahol azért volt ám vécé. (Volt budi is, ma is megvan, de azt azért szerencsére nekem nem kellett használni.) Fantasztikusan intim és komfortos közegben kezdtük tehát az együttélést, de becsületünkre legyen mondva, hogy megtanultunk alkalmazkodni egymáshoz (is). (Ha én ezt egy mai fiatalnak elmesélem, bizony azt sem tudja, mi az a budi, eszik-e vagy isszák, de hát ezek a mai fiatalok, ugye... ja, még mindig nem itt tartunk - haladjunk.)

Azt tudni kell, hogy egy ilyen idős ház falai bizony vályogtéglából vannak – jó esetben. Inkább csupán vályogból (meg néha ki tudja, miből), és csak egy-két belső fal van, amit később húztak fel – immár téglából. Alap nincs (nem tudom, ezt a fogalmat egyáltalán ismerték-e annak idején). A felújítás tehát elkerülhetetlen volt és mindjárt bele is vágtunk, mert a ház korát sem lehetett csak úgy ráncfelvarrással eltüntetni. A felújítás első reggelén a helyzet, hogy az udvaron át kell a fürdőbe menni, először is azt eredményezte, hogy a kőműves- időérzékhez nem szokott álomittas bölcsész menyasszonyka egyszer csak ott találta magát pár jóindulatú, de meglehetősen tátott szájú „embör" (az Alföldön vagyunk!) között protokollfogadásra nem alkalmas méretű hálóümmögben (ahogy nagyanyám mondaná). Az első sokk után azért feltaláltuk magunkat és szépen kezet ráztunk, bejelentettem, hogy amíg itt dolgoznak, addig velünk ebédelnek majd és már csak a reggeli pálinka hiányzott a teljes idillhez (de azt én nem iszom). Dolgoztak is szépen, udvariasak is voltak – a szokatlan antré tehát bevált, de ettől függetlenül többet nem alkalmaztam.
Anyósom minden lehetséges zajt meghallva percenként a szívéhez kapott, hogy mikor fog valami beszakadni, kidőlni, összeomlani, de ilyesmire végül nem került sor – igaz, egy alkalommal csak azért nem, mert a főfőkőműves a létra tetején maga fogta a hóna alatt a beesni készülő boltívet vagy félóráig, hogy most aztán ezzel mi legyen. Végül ez is megoldódott. Aztán olyan is volt, hogy nagyon csendben ettek az „embörök", hát megkérdeztem, hogy nem ízlik-e ma az ebéd, s akkor közölték, hogy azért esznek ilyen halkan, mert elég egy hangosabb csámcsogás és máris leomlik a tűzfal – többet nem kérdeztem, de ezt is megoldották. Anyósom tehát azért nem véletlenül aggódott, de végül szépen lezajlott minden és lett egy benti fürdőszoba (elképesztő komfort a XXI. században) no meg saját konyhám (és ez már több volt, mint konyha: szimbólum). Az elvégzett munka örömét ünneplendő készültem megsütni életem első almás pitéjét, amikor észrevettem, hogy a kiválasztott tepsi nem fér be az új sütőbe – könnyes szemmel vittem át anyósomhoz, aki nagy kegyesen megdicsérte és megsütötte (szakácsnő volt a lelkem, esélyem sem volt semmilyen babérokra, ezen a téren tehát lehetett nagyvonalú).

Így kezdődött tehát új életem a kertes házban, amelynek a felújítása természetesen állandó állapot, csak néha szünetet tartunk. Később Gitta néni és anyósom fokozatosan engedték át az udvaron vagy a kertben végzendő munkákat, amikor már fizikailag nem bírták, de el kellett teljen vagy nyolc év, mire az első virágmagot a magam szája íze szerint vethettem el. Végülis nem volt sietős, végig tiszteletben tartottam a határokat és lázadó természetem ellenére nem kerestem olyan helyzeteket, ahol azt érezhették volna, hogy átveszem a helyüket, szerepüket, pedig nyilván ez történt. (Mindketten elmentek már, anyósom tíz éve, Gittuska idén, mindkettejükkel nagy tapasztalás volt egy fedél alatt élni és ha ez nincs, nincsenek a történeteik sem, amiket éppúgy megörököltem, mint nagyanyámtól és ez az igazi kincs valamint jutalma a toleráns, udvarias, tisztelettudó ifjú nemzedéknek, aki tudja, hogy hallgatni arany.)