Hozzászólás ehhez-ahhoz

Juditkám,

Végre megint volt egy kis időm este leülni a Faluságot olvasni (Faluságot - faliújságot, egy falat újságot - egyre jobban tetszik ez az amúgy ógörög szellemiségű névválasztás:-), és persze megint olyasmire akadtam rá, ami érdekelt és amire belül megmozdult valami. Hát, jól van, csak leírom, gondoltam.

Szóval először is Balázs írása a bio-gépről. Ezt írja: "Szóval a kulcsszó a biodiverzitás, mely elv nemcsak a növények világára kéne érvényes legyen." Mi jut erről eszembe? Sok minden, de elég egy is: a falu megint, ahova a legtöbb gyerekkori emlékem köt, Ácsteszér, de mindjárt egy másik is, Dabrony, ahova meg egy kamaszkori, furcsa, naiv, de csírájában már kicsit felnőtt-szerelem.
Ácsteszéren ott lakott a sok kedves néni-bácsi-gyerekek-féle család mellett egyrészt Juci néném (a korábban emlegetett Gitta húga, mindketten anyám unokatestvérei), aki nem csak, hogy elvált, de miután egyedül nevelte a fiát és nem költözött haza, ahogy ott azt elvárták volna a közösség számára megdöbbentő válás után, még egyszer párra talált, akivel pedig "csak úgy együtt élt". Szóval többszörösen megszegte egy hagyományos falusi kisközösség szabályait (már a 80-as években!), mégis - persze éviekig tartó pad-pletykák után - megbecsülték, elfogadták végül azzal, hogy "rendes lány az a Juci, hiába elvált, aztán meg ilyennek is kell lenni". A biodiverzitás tehát jól működött.
De beszélhetünk itt Ignác bátyámról is, nagyapám egyik testvéréről, aki meg konkrétan az alkoholizmusba halt bele, de időközben persze tönkretette ezzel a feleségét és a gyerekét is (nem bántotta őket, de végig kellett nézniük, hogy az ő szeretetük sem elég egy másik ember értelmes élethez való segítéséhez). Mégis, Ignác bátyámra nem azt mondta a falu, hogy ő rossz ember, nem kiközösítették, hanem csak sóhajtott mindenki, hogy "hát megpróbáltunk mi segíteni, most is segítünk, de hát iszik szegény Ignác, pedig olyan jó feje van, sokra vinné még most is, csak hát az ital". Egyszóval egyrészt mosták a fejét, másrészt segítették, harmadrészt elfogadták, nem ítélkeztek. Persze, hogy szomorúságot jelentett (meg a padon ülőknek tápanyagot a beszélgetéshez: "Láttad, hogy mászott haza tegnap is a Trombitából!"), persze, hogy nem támogatta ezt a viselkedést a közösség, de Ignác bátyám a maga esendőségével együtt része maradt a falunak, segítették, ahogy tudták, és nemcsak a családja. A biodiverzitás tehát több irányban is jól működött és nyilván nem a miénk volt az egyetlen szokatlan személyekkel büszkélkedő család. (Tovább azért nem teregetem itt a családi szennyest, jön a romantikus rész.)
Dabrony. Na, hát az is csak egy hasonló kis falucska, mint Ácsteszér, nincs is messze tőle, bár ma már mindkettőt községnek tartják, de hát holt volt még az, amikor én ott jártam (na, nem mintha olyan öreg lennék, de hát az a szerelem azért már tényleg régen volt). Szóval ott kezdődik a dolog, hogy apám egy amolyan hippi-féle szerzet volt, de olyan fajta, amelyik azért volt munkásőr is meg párttag meg amatőr fotós meg komoly tudományos kutató, aki élete egy nagy részét a vibráció jelenségének szentelte és imádott túrázni, lehetőleg tájékozódási képesség, de akkor legalább iránytű és térkép nélkül. Hasonlóan izgalmas barátai voltak (na egyszer ezt is meg kellene írni, hogy is hatott ezekre a barátságokra a rendszerváltás), akikkel én rendszeresen találkoztam, mert apámhoz szombatonként jártam, szigorúan 8-tól 18-ig, ahogy azt hároméves koromban szépen kimondta a bíróság a váláskor. A lényeg, hogy éppen 18 voltam, amikor apám egy kispolgár meg egy (nem annyira vadakat) terelő juhász barátja mellé beültünk a kocsiba és elporoszkáltunk Veszprémből Dabronyba, a juhász öccséhez, aki amúgy színházi rendező volt - már amikor éppen nem ivott. Ez a rendező, Robi úgy került Dabronyba, hogy már annyi helyen volt mindenféle botránya meg problémája az alkohol meg a pénztelenség miatt, hogy utolsó esélyként a barátai a rendelkezésére bocsátották egy pápai illetőségű színjátszó csoport falusi házát Dabronyban azzal, hogy Robi azt majd szépen felújítja és közben egyszer s mindenkorra kigyógyul az alkoholizmusból - munkaterápiás elvonókúra, amúgy teljesen jó ötlet, ha hiszünk benne, hogy működhet. A barátok hittek. Hát ide tartottunk, és ez az a férfi, akivel egy gyönyörű, bár (szerencsére) plátói, de mégis kölcsönös szerelmet sikerült átélnem - maradjunk annyiban, hogy szép kék szeme volt és gyönyörűen szavalt verseket, ennyi egy lírai érzelemvilágú 18 éves lánykának akkor épp elég volt, nem tudtam még (szintén szerencsére), mi az alkoholizmus. Megtudtam. (Ettől függetlenül három gyerek anyjaként, 12 éve tartó határozottan boldog - ha nem is mindig kiegyensúlyozott - házasságban élve is megvannak a levelei - gyönyörűek.) A lényeg, hogy ebben a kis faluban is magától értetődően élt egy ilyen fura remete, aki csak úgy odavetődött, de mindenféle problémája ellenére befogadták, segítették őt is, nem azt kellett megélni, hogy innen is kilóg és persze itt sem ő volt az egyetlen átlagtól eltérő figura. Ennyit a biodiverzitásról (a szerelemről még lehetne írni, de arra a világon annyi hely nincs, hogy az ember egy kamasz-szerelmet elmeséljen).

A másik, ami Balázs írása, a "rend" szó és a videó kapcsán eszembe jutott, az a tolsztoji leírás, amikor az Anna Kareninában Levin kaszál. Engem az akkor, amikor először olvastam kötelező olvasmányként, borzasztóan megfogott, olyan érzékletes és ismerős volt az élmény, ahogy Tolsztoj azt Levin érzéseivel megfogalmazza (nem a kaszálás miatt, hanem mert alapélmény számomra is ez a fajta elmélyedés). Itt persze nincs hely az egész részt idézni, de itt egy nagyon kicsi - kedvcsinálónak: "Rend következett rend után. Hosszabb, rövidebb, szebb s rosszabb füvű rendeken mentek végig. Levin elvesztette az időérzékét; végképp nem tudta, késő van-e vagy korán. Munkájában most változás állt be, s ez óriási gyönyörűséget szerzett neki. Munka közben voltak már percei, amikor elfelejtette, mit csinál, könnyűnek érezte magát, s ezekben a percekben az ő rendje is majdnem olyan szép egyforma lett, mint Tyité. De mihelyt eszébe jutott, hogy mit csinál, s jobban akarta csinálni, a munka mindjárt nehézzé vált, s a rend is rosszabbul sikerült." Itt lehet továbbolvasni, de persze inkább az egész regényt ajánlom, akár újraolvasásra is. http://mek.oszk.hu/00500/00510/html/05.htm

Judit "Konyhai tekintet" c. írásához pedig csak egy kis kiegészítés, hogy nálunk a konyha-nappali-étkező térben nem ágy van (hol él ez az én legkedvesebb barátném, kérem szépen, látszik, hogy már régen járt itt!), hanem kérem kanapé, avagy angolul "sofa", franciául "canapé" vagy éppen "récamier", nagyanyám (helytelen) kiejtésében rökamié, azaz rekamié. És akármilyen furcsa is, ez pontosan azzal a céllal lett oda tervezve, hogy ebben a térben lehessen beszélgetni, vitatkozni, szellemi életet is élni a készülő sütemény, gulyás, pörkölt (mindegy, csak hosszan főjön/süljön és finom legyen) mellett, ahogy azt Madame Récamier-nél is lehetett a napóleoni korban, sőt, már a Direktórium idején. Na, jó, ez most kicsit fellengzősen hangzik, nem emlékszem, hogy Récamier asszony neve is elhangzott-e valóban, amikor folyamatosan újraterveztük a konyhát, ráadásul még nem is a mai politikai felállásban hangzott el a dolog, pedig akkor aztán lehetett volna egyéb párhuzamokat is találni, ehem, ehem, ugyebár, de a tény attól még tény, hogy a lényeg a beszélgetés, a nyugodt, meghitt, vagy akár vitatkozó szellemiségű beszélgetés helyének kialakítása volt és ez kellően sikeres is, amint olyan személy ül le erre a bizonyos kanapéra. (Ágyon ilyet nem lehet csinálni, ágyon, kérem, hát ott mást lehet...)

Puszillak,
Fanni 🐋


Szerző: Erdész Fanni