Miután kellően kiélveztük a panelek különféle formáit (hát nagy változatosságnak azért nem nevezném, de mégiscsak nyolc különböző panellakásban töltöttem el 16 évet), egyszer csak egy kertes házban találtuk magunkat és szentül meg voltunk róla győződve, hogy ez lesz az igazi, vége a sok költözésnek (párhuzam aktuális pótapuka és anyám szerelme között: ők is ezt hitték és ahogy a lakás esetén, sajnos/szerencsére az ő életükben sem így alakult). Ez az új ház igazából egy kerttel rendelkező társasház volt, ahol az első szinten lakott egy idősebb házaspár leválasztott hátsó udvarral és óriási kutyával, ahová egy folyosószerű kertrészen keresztül lehetett bejutni, elöl pedig volt két részre osztva egy nagyobb kert, ahol az alsó szomszéd és a mi kertünk is igyekezett élni valahogy. Mi a második szinten és a padlástérben laktunk, hozzánk egy külső lépcsőn lehetett feljutni, tehát a közös " nyitott folyosón" kívül egyéb módon nem volt muszáj érintkezni az alattunk lakókkal, csak a kertben - ha lettünk volna ott.

Ehhez a házhoz érdekes élmények kötődnek, amelyek mind jelzik, hogy a panelból éppen kiszabadult illetők mennyire nem tudják, mit jelent kertes házban élni. Mi nagyon hittünk benne, hogy úgy élünk, mint mások, akik tudják, mit jelent ez, de ez csak illúzió volt. Először is anyámék az első kertet megpróbálták haszonkertté formálni, hiszen az alsó szomszédék is ezt tették: gyönyörű paradicsom- és paprikapalánták, borsó, szamóca, hagyma, répa és gyökér élt a kertjükben és túl azon, hogy kapáltak, gazoltak, még öntözni sem felejtettek el (ott kellett rájönnünk, hogy nem várhatunk folyton az esőre). Na, hát nem csoda, hogy ezt nekünk nem sikerült még megközelítenünk sem: anyámék mindketten komoly munkamániások (még most is), így alig voltak otthon. Mi, gyerekek, kicsik is voltunk ehhez (jó, én nem, mert már 16 voltam, mondhatná a kedves Olvasó, de nekem meg gőzöm sem volt az egész kertészkedésről és - minő meglepetés - valahogy kamaszként nem a botanikus meg gazdálkodási könyveket bújtam) és persze lusták is - ki szeret gazolni? Így aztán maradt a szamóca, mert semmi más nem élte túl, hogy alig öntöztünk... Nem baj, ezt is sikerként könyveltük el - hát mikor ettünk mi a panelben saját termesztésű epret? (Fő a töretlen optimizmus - végül is angol-magyar két tannyelvű iskolába jártam akkor, valamit csak átplántáltam a családba is az angolszász mentalitásból!)

A másik furcsa kezdeményezés hasonlóan szégyenletes, nem is tudom, meg kell-e írni, de hát magunk között vagyunk, ugyebár. Nos, szóval, hát igen, én már rég szerettem volna kutyát (apámat korábban rá is bírtam beszélni erre, mire ő egy nap után elég józanul felmérte, hogy nem képes tolerálni, amikor egy kiskutya lepisili az éppen leadandó kutatási eredményeit), de persze olyat, amelyik kölyök, és ahogy megnő, mindent megtanul magától, mert olyan okos és elszórakoztatja magát, amikor nekem tanulnom kell. A kutyusnak elvileg kinti kutyaként kellett volna cseperednie, ez volt a szülők szabálya, de hamar kiderült, hogy Toniónak (mert így hívták) és nekem saját szabályrendszerem van, és ezzel el is kezdődtek a nehézségek. Úgy vélem, hogy a nagyon furcsa kalandjainkat mégiscsak jobb, ha örök homály fedi, mert még a végén nem engednek többet írni a blogra, ha mindent elmesélek. Maradjunk annyiban, hogy a kutyatartás sem egészen úgy alakult, mint azt egy kertes házban elvárhatná az ember, a kutya meg főleg nem.

A nem várt fordulat a Tonió-sztoriban az, hogy talán sosem leszek művészfilm-rajongó, ha nincs kutyánk és kertes házunk, ugyanis egyik éjjel, amikor pótapuka "vonult" (no ne tessék még furcsább dolgokra gondolni, egyszerűen mentős volt és így hívták az éjjeli ügyeletet), Tonió eszeveszett ugatásba kezdett és majdnem megfogott egy embert, aki bizony bemászott a kertbe és már éppen készült volna valami sötétebb cselekedetre is (nem tudom, lehet, hogy le akarta legelni a szamócáinkat), amikor a kutya megzavarta. Anyám pongyolában egyből lerohant, vele az alsó szomszéd, nagy hangon megtárgyalták az esetet az éjszaka közepén és agyba-főbe dicsérték a kutyát (akinek már így sem voltak éppen megnyirbálva a jogai). Ettől kezdve azonban anyám szerda éjjelente csak a bekapcsolt tévé mellett mert elaludni, én meg tanulás után ott gubbasztottam nála még egy darabig, hogy őrizzem és ne féljen - mondtam én, de igazából azért, mert rájöttem, hogy este tíz után érdekes műsorok mennek a tévében. Hát rögtön a második ilyen szerdai szeánsz alatt anyám már szépen horkolt, amikor egyszer csak vetíteni kezdték Ingmar Bergman A hetedik pecsét c. filmjét és ez volt, ami aztán szó szerint megpecsételte a sorsomat, mert nem csak, hogy pár nap alatt sorozatban megnéztem Bergman összes filmjét (éljen a videó - tudja még valaki, mi volt az?), hanem azóta sem gyógyultam ki a művészfilmekből. Ha ez nem lett volna elég, szintén szabályosan beleszerettem Hankiss Elemérbe is és amikor bármilyen műsora ment, én bizony néztem. A végén már olyan szerda éjjeli tévéfüggő lettem, amilyen korábban elképzelhetetlen lett volna. Mit tesz az emberrel, ha kertes házba költözik, ugyebár? (Ha a kedves Olvasó is ilyesmit forgat a fejében, hát jól gondolja meg, nem várt veszélyek forrása lehet egy ilyen döntés - bár sajnos kétlem, hogy a mai kamasz gyerekek éppen a tévé előtt fejlődnének szellemileg. Mert mit is csinálnak a mai kamaszok? Na, én aztán tudnék mesélni, teljesen hihetetlen, hogy... ja, ez még mindig nem az a bejegyzés, haladjunk.)

Anyám munkája szerencsésen a Balaton-partra vezényelte családunkat hamarosan - egy újabb kertes háznak álcázott lakásba. Volt itt ugyan két kert is: egy elől, egy hátul, de az első kertbe főleg az autó állt be, mert ennyi hely volt, a hátsó kertet meg senki sem látta, így erőfeszítéseink a szamóca-termelés kapcsán a nullára csökkentek. A hátsó kert mintha nem is létezett volna, úgy kezeltük: anyám néha kivitte oda a szobanövényeket, hogy friss levegőt kapjanak, de ezzel is hamar felhagyott, amikor a velem egykorú Fikuszt próbálta egyszer kicipelni (mindannyiunk bölcs és előrelátó tiltakozása ellenére) és egy roppanás meg "jaj" után nem tudott felállni a hajolásból. Hm, hm, következett egy jókora szuri meg két nap ágynyugalom, ami egy munkakóros anyának mindennél ijesztőbb, így a Fikusz visszakerült eredeti helyére és a következő költözésig nem moccant (még csak meg se mert pisszenni, nőni is elfelejtett). Hát ennyit a hátsó kertről és úgy általában a kertes ház-élményről akkoriban. Azért a kilátás a Tihanyi-félszigetre nem volt utolsó és noha ehhez fel kellett mászni a hatodik félemeletre (mert ennyi volt, bizony - mondom én, hogy kertes háznak álcázott panelben laktunk), azért ott nyitottak anyámék egy helyes kis teraszt és a korábbiakhoz hasonlóan ezen szorongtunk, ha élvezni akartuk a természet szépségeit.

Anyám később többrendbeli válás után jutott el végre az igazi kertes házba, ahol most is él, én pedig a Férj alföldi parasztházában tanultam meg, mit is jelent a kert - erről hamarosan.

Mint korábban írtam, nagyanyám kertből panelbe költözött élete során egy markáns váltással, én pedig pont fordítva, panelból kertes házba költöztem 16 éves korom körül és azóta is kertes házban élek, leszámítva az egyetemi évek alatti panel-létet, amely öt év nagy része azonban olyan szerencsés volt, hogy megint csak nem számított sokat, milyen lakásban éltünk éppen - itt is a közösség volt a meghatározó, a körülöttem élők, akikkel szinte családként éltem együtt.

Első emlékem a panel mint olyan kapcsán arra korlátozódik, amikor éppen elmegyünk egyikből a másikba, tehát amikor kb. 3 éves koromban egyszer csak hurcolkodunk át a közös családi panellakásból nagyanyámékhoz, mert anyám és apám épp váltak (ez családi aforizmaként úgy maradt meg mint emlék, hogy Fannika azt mondta "Anya, a Csocsó lopja a cuccot!" - Csocsó anyám öccsének a legjobb barátja volt, hobó, barlangász, nagy csavargó és nagy nevettető, aki épp segített nekünk a "cuccok" költöztetésében). Utána nagyanyámékkal laktunk egy ideig, ahol nagyapám az orrára tolt szemügével olvasott nekem minden este a Rémusz bácsi meséiből a matracon ("Ninc itt szenti, cat én vadok itt ededül", olvasta nagyapám pöszén a Nyúl házában elbújt Róka ijedt monológját, míg anyám meg nagyanyám a paplan alatt próbálták elfojtani röhögésüket Papa beleérző képességét látván). Ezen a matracon (nagyanyámék úgy mondták, "laticeren") aludtunk anyámmal pár hónapig, amíg saját albérletbe költöztünk - egy belvárosi panelbe. Innen aztán kezdetét vette egy 13 évig tartó életszakasz, amely alatt (tessék csak számolni!) 6 különböző panellakásban laktunk (később különböző "pótapukákkal" is, akik szerencsére nem változtak olyan gyakorisággal, mint a lakások...), míg végül megérkezett az addigra már jelentősen kibővült család az első kertes házba, amit még sokáig ezután is hasonlóan használtunk, mint a panel-életteret és csak lassan jutottunk el a valódi kertes ház-élményig.

Milyen is volt panelben lakni gyerekként? Mint már említettem, mi azt hoztuk a nagyszülőktől is, hogy a panel egy jó dolog: komfortos, puha szőnyegpadlóval, szépen tapétázva, van folyó meleg víz bármikor, ha gond van, megoldja a lakóközösség vagy a közös képviselő, elférünk rendesen, tehát minden szép és jó. Ha meg levegőre vágyunk, ott vannak a játszóterek, ahol hasonló panelgyerekekkel lehet barátkozni, hétvégén pedig tessék kirándulni menni valahová. Mivel a körülöttünk élők is pont így éltek a 80-as, 90-es években, volt az embernek egy egyenlőség-érzése, egy közösségbe tartozás érzése, mert nem voltak kirívó különbségek az osztálytársak, barátok életében sem. Esetleg volt, aki többszobás panelben lakott vagy több könyve volt, netán volt autójuk is és nem minden nyáron a Balatonon nyaraltak, de ezen felül aztán csukott szemmel vagy töksötétben is ki tudtam találni a mosdóba bárkinek a lakásában, mert kábé pont olyan volt, mint a miénk. Nem volt nagy hencegés, nagy szájtátás, beleláttunk (sőt, simán bele is hallottunk) egymás életébe: tudtuk, mikor étkezik a szomszéd (mert kiordított az ablakon a játszótérre, hogy "Jancsikám, azonnal gyertek fel, kész a kaja"), mikor húzza le a vécét (ehhez nem kellett a néha vele járó káromkodást sem hallani), mikor romlik el a mosógépe (mert akkor mi áztunk el alatta) és esetleg egyebeket is (aki most szaftos részletekre számít, az téved és szégyellje magát :-).

Az első nagy kigúvadt szemeket akkor láttam, amikor 1992-ben az egyik tehetősebb szomszédnak egyszer csak lett egy Lada Samarája! Na, erre kicsődült az egész tömb és úgy nézte a Lada Samarát, mint valami űrhajót vagy földön túli jelenést, amelyik orrát felhúzva megdicsőült fényben szikrázott a sok Trabi meg Skoda között a parkolóban. Ez egyenesen szenzáció volt, de végül ezt is megszoktuk, később meg elköltöztünk és akkor aztán már annyi kocsit láttunk és olyanokat, hogy szegény kis Lada Samara bizony nem tartotta volna már olyan magasra az orrocskáját a profibb krómozású kollégák mellett.

Egy másik legendás dolog a házibuli volt akkoriban (is), hiszen az ovis panelgyerekek szépen összebarátkoztak az oviban vagy a játszótéren, utána nyilván ugyanabban az iskolában tanultak, leckeírás után megint együtt lógtak a téren és ez így ment felsőig, amikor beköszöntött a házibulik ideje. Szinte bárkinél bármilyen alkalomból lehetett házibuli, akinek a szülei ezt megengedték azzal a korlátozással, hogy a rengeteg barátnak kötelező a kisszobában bulizni kizárólag a szomszédok nyugalmának megzavarása nélkül és csakis legkésőbb este 6-ig (!) (nyilván naivitás lenne azt feltételezni, hogy ezeknek a paramétereknek mindig megfeleltünk...). Milyen házibulik voltak ezek, hát csak nosztalgiázni tud az ember, ha visszagondol, micsoda szép pillantások, a kezeknek micsoda véletlen összeérése, micsoda lassúzások történtek ott a sok társasozás, éktelen röhögés és buborékrágó-kipukkasztó verseny közepette. Ha ezt a mai fiatalok tudnák, de hát mit tudnak ezek a mai fiatalok, hiszen csak... na jó, nem erről szól ez a bejegyzés, haladjunk.

Kikapcsolódni azért ebből a fajta közösségi létformából is kellett néha, hiába volt olyan melengető a többi ember akol-közelsége és erre léteztek különböző módszerek. A legegyszerűbb az volt, ha a két egymás mellé épült erkély közé húztunk egy válaszfalat azon a kis részen, ahol még éppen át lehetett látni a másikhoz, hogy azért mégse kelljen mindig Pirike nénivel beszélgetni, ha kilép az ember az erkélyre egy kis friss levegőt szippantani. Így aztán megteremtette az ember a saját minikertjét, ahol békésen elfért egy kis szőnyegdarabka (ha akartuk, lehetett zöld - gyep gyanánt), két összecsukható kempingszék (csak végső esetben lehetett kinyitni, különben persze nem fértünk ki), egy icipici asztalka, napernyő, természetesen muskátlik meg poros szobapálmák és máris ott volt a beach-feeling akár a negyediken vagy a hatodikon, ahol bizony mi még komoly gasztronómiai tevékenységeket is folytattunk (ha hiszi a kedves Olvasó, ha nem, ettünk mi itt tenger gyümölcsét rizottóval, csavart sült burgonyát rántott csirkével és görög salátával, nyúlpaprikást saját készítésű nokedlivel és még sorolhatnám, de most épp diétán vagyok, jobb, ha nem megyünk ebbe bele).
Ha ennél vadabb kalandokat kerestünk, ott volt a Balaton: Veszprémből félóra alatt az igazi beach-en voltunk egész nap és ettük a lángosok meg palacsinták legjavát, este meg örültünk, hogy pipacsvörösen hazamehettünk a mi kis panelünkbe ahelyett, hogy a részeg német turisták dajdajozását kelljen hallgatni egy szűk lakókocsiban és még a szomszédok irigy megjegyzéseit is bezsebelhettük a liftben, hogy de szép barnára sültünk (nem mindig volt jó a lámpa). Ennél vadabb ötletek azért ritkán merültek fel, bár persze akinek autója volt, az messzebbre is kalandozhatott - nekünk sokáig nem volt, így maradt némi vonatozás, buszozás néha akár olyan távoli zugokba, mint például Székesfehérvár (a fél gyerekkoromat a Bory-várban fényképező apámra várással töltöttem el ;-).
Azt azért el kell mesélni itt, hogy a legkalandvágyóbb pótapuka nem érte be ennyivel, így 1994 csodás nyarán nekivágtunk az Útnak és elindultunk Olaszországba, egészen pontosan Velencébe - Trabanttal (ne tessék röhögni, hát ez volt a háznál éppen). Igaz, hogy a határon megkérdezték, hogy komolyan gondoljuk-e, de mi mind a négyen nagyon is komolyan gondoltuk (illetve öten, mert anyám pocakjában már ott volt a kisebb öcsém, de mivel ezt senki nem tudta még odafele, az ő szava nem számított), és el is jutottunk a célállomásra még aznap éjjel (jól ment ám a Trabicsek), ahol is megszálltunk egy gyönyörű apartman... kertjében egy lakókocsiban, de bejárhattunk a fürdőszobába (!). Fantasztikus öt napot töltöttünk itt, én 14 éves voltam és életemben először jártam külföldön, ráadásul mindjárt Velencében - azt hiszem, nem kell mondani, hogy a panelkislánynak nagy szájtátások közepette egyszerre igencsak kitágult a világ (milyen egészséges rácsodálkozásokat lehetett megérni internet nélkül!). Volt itt is kaland bőven, főleg, mert anyám alapvetően oroszul tudott, pótpapa meg pár gasztronómiai kifejezést németül (pl. Wiener schnitzel), mi a bátyámmal elgagyogtunk egy incifincit angolul, már amikor mertünk egyáltalán (félszeg pattanásos kamaszok életükben először kommunikálni próbálnak című jelenet), de amint megtanultunk annyit, hogy "grazie" meg "prego", azonnal otthon is érezhettük magunkat, mert mindenki kedvesen mosolygott és kézzel-lábbal megbeszéltük, amit kellett. Egészen addig tartott az idill, amíg a hazaindulás reggelén pótpapa bezárta a slusszkulcsot a Trabiba és ha levesszük a jelenetről a hangot, amikor ezt elképzeljük, jobban járunk. Szerencsére ott tartózkodott egy lángelme (szerény személyemben), aki az elmúlt napok kultúrsokkja okozta rózsaszín merengés ködén át is észrevette, hogy nyitva maradt azért a csomagtartó, így szépen bepréseltem magam azon keresztül az üléseken át a kormányig, ahol megkaparintottam a kulcsot és ezzel megmentettem magunkat, indulhattunk haza. Indultunk is, mentünk is szépen, amikor az Alpokban a Trabi köhögni kezdett, majd füstöt okádott és egyéb módokon értésünkre adta, hogy innen nem mozdul. Szerencsére ez éppen egy Cortina d'Ampezzo nevű helyen történt, ami - minő véletlen - éppen világlátott pótapuka egyik korábbi kedvenc helye volt (szerintem simán elszabotálta a Trabit, de ez maradjon köztünk). Így aztán itt megszálltunk egy éjszakára és remekül mulattunk, hogy milyen hideg is van itt nyár közepén (este már kevésbé mulattunk, amikor persze nem kapcsolták be a fűtést, hiszen nyár volt), másnapra pedig csodák csodájára kivirult a Trabi és folytathattuk utunkat haza. Folytattuk is, amíg anyám nem kezdett el állandóan rosszul lenni a kanyarokban, ami miatt elég gyakran megálltunk (kábé minden kanyar után, ami nem volt épp szép dolog, tekintve, hogy így mindenki azt hihette, hogy a Trabi nem bírja a tempót, pedig ezt állítani szemenszedett hazugság lenne), de így legalább otthon már azt is megünnepelhettük, hogy nemsokára bővül a család (és nemcsak azt, hogy egy darabban értünk haza mi is meg a kocsi is). Hát, igen, itt már eltelt pár év a rendszerváltás után és mi már csak két évig éltünk panelban, bár ezt akkor még nem lehetett tudni.

Kisebb öcsém megérkezése idézte elő azt a panelmutyi helyzetet, ami még hozzátartozott ahhoz az érához és általában az egész panel-miliőhöz. Voltak kedves szomszédok a hatodikon egy négyszobás lakásban, akik bizony egyrészt kettecsként éltek, bár ez még nem bűn, de másrészt meg olyan hiteltartozásuk volt, amit nem bírtak fizetni. Voltunk mi a negyediken öten, akik éppen egy kisbabát vártunk egy kétszobás lakásban. Volt azután még egy kedves, ügyes, jó szimatú ügyvéd barátja is a családunknak, aki gyakran járt hozzánk beszélgetni. Ebből valahogy az kerekedett ki, hogy egyszer csak ott találtuk magunkat egy költözködés közepén, amikor is a párocska a hatodikról átköltözött a mi lakásunkba, mi pedig az övékbe. Hm, hm, bizony, bizony és még azt is mondhatjuk, hogy mindenki jól járt, utána is udvariasan köszöngettünk egymásnak a liftben és még a párocska volt hálás, mert megszabadult a tartozástól. Ha ennyi nem lenne elég, azt is hozzá kell tennem, hogy a hatodikon valahogy úgy alakították ki a folyosót, hogy pont a mi új lakásunk előtt maradt egy kis terecske kihasználatlanul, ahol szebb napokat látott fotelek és virágok ücsörögtek eléggé magányosan, mert minek is üldögélt volna ember is, nagy filozófiai felismerésekre nem számíthatott ott, de még kilátás sem volt. Hát idővel ezt a kis terecskét valami ügyes engedéllyel mi leválasztottuk és abból lett ott nekünk egy étkezőnk - kint a folyosón, egy üvegajtóval leválasztva (tűzvédelmi okokból, ugyebár, amit senki nem értett, de jól hangzott és így nem kellett a többi lakónak sem nagyon irigykedni). Azon túl, hogy nagyon fejedelmien éltünk és persze viszonylag csendesen étkeztünk mi ebben a térben, aludt ott egyszer egy teljes székelyföldi túrázócsapat is, tehát nemes célra is felhasználtuk azért, amíg aztán hamarosan elköltöztünk egy kertes házba, és innen jöhet a folytatás.

Zoránnak egyébként van egy 1979-es száma Dusán szövegével, az Üzenet, ami szerintem valamennyire visszaadja azt a hangulatot, amelyben íródott ez a szöveg. Ez a rész például:
"A doboz-házakból ne ítéld meg,
Bár nem hirdettük a szürkeséget,
De azt hittük, hogy drágább, ami szép."
De itt van barátunk, a youtube is:

https://www.youtube.com/watch?v=M-kYoYWvSqs

A szőlőművelés szépségei kapcsán több minden eszembe jutott nagyanyám múltjáról és jelenéről is, elgondolkodtató, hogy életutunk lakhely és tevékenységek szempontjából pont az ellenkező irányban halad. Azt tudni kell, hogy nekem olyan anyai nagyszülők jutottak, hogy őket senki és semmi nem pótolhatja, olyan mély szeretettel és elfogadással vettek körül, olyan erkölcsi értékrend az övék, hogy abból egész életemben táplálkozni tudok, és még a gyerekeim is, mert tőlem megkapják ezeket a színes életmeséket, amelyeket nagyanyám és nagyapám a panelrengeteg közepén az erkélyen ülve meséltek, néha vitatkozva, egymást lehurrogva ("Nem úgy volt az, Ilonkám", "De Lacikám, hát rosszul emlékszel", "Ugyan már, azt a szomszédot nem is Pistának hívták, hanem Jóskának", "Emlékszel, amikor Náci bácsi beleesett a verembe?", stb.), elképesztő színesen előadva - hiszen az életük volt.

Nagyanyám Andráshidán született (Zalaegerszeg mellett), nagyapám Ácsteszéren (Székesfehérvár és Győr között), tehát mindketten faluban (azt hiszem, a mai felnőtt generáció nagy részének a nagyszülei faluban születtek és éltek többnyire) és csak később, fiatal házasként költöztek Pápára, ami ugyan város, akkor is az volt, de azért a mai napig kisvárosnak számít, ráadásul itt még megvolt a kertes ház, tehát kb. 40 évig a faluság határozta meg az életterüket és tevékenységi köreiket. Végül nagyapám munkája miatt Veszprémbe költöztek, amikor a két gyerekük már egyetemista volt, Veszprémben pedig ugyanabban a kétszobás panellakásban éltek több mint 30 évig, amikor aztán nagyapám elhunyt, nagyanyám magára maradt és végül ma egy idősek otthonában él, ami számomra szívszorító, de más megoldás nem jöhetett szóba, nagyanyám pedig természetes humorával és életszeretetével viseli.

Mind nagyanyámnak, mind nagyapámnak a föld körül forgott az élete gyerek- és fiatalkorában, hiszen abból élt mindkét család. Nagyanyám apja egy báró kertésze volt, mindennapjaikat a kert, elsősorban természetesen a haszonkert határozta meg és a vele járó temérdek munka, amiben a család összes tagja részt vett, hiszen segíteni kellett, ezt tanulták otthon heten a testvérek. Amikor nyugdíjba vonult, nagyanyám rendesen felszedett magára kilókat, gyakorlatilag úgy nézett ki, mint egy nagyon jóindulatú teáskanna, és az egész család nagy lelkesedéssel próbálta rávenni, hogy egyen több zöldséget, sétáljon többet, mozogjon. Nagyanyám erre legyintett és közölte, hogy "ti nem tudjátok, milyen volt az a háború alatt - éhezni, amikor kaptunk télen reggelire egy szem főtt krumplit, azt bedugtuk a kabátunk zsebébe, hogy az iskoláig tartó 10 kilométeres gyaloglás alatt ne fagyjon le a kezünk, aztán megehettük és estig nem is kaptunk semmit, de olykor vacsorára se, mert nem jutott - ilyen világ volt, kislányom. Nyáron meg mi volt, csak a folytonos kapálás, enni legalább volt paprika, paradicsom, mindenféle zöldség, mert a dédapátok kiváló kertész volt ám, de én mást sem ettem akkor, márpedig többet nem akarok, most már bizony húst eszem, fiam." Elképesztő történetek kerültek így elő, hogyan volt, amikor a háború után még mindig nem volt semmi, de már kezdett lassan beindulni az élet és nagyanyám a testvéreivel a városban lévő étterembe járt be zsemlét lopni (már bocsánat, de hát ez történt - a szerző megjegyzése): beszaladtak ketten, bebújtak a földig érő abrosz alá, onnan csenték el a friss, ropogós zsemléket, annyit, hogy az összes testvérnek jusson, a pincér meg úgy tett, mint aki nem veszi észre, hát hiszen látta, milyen szegények azok a gyerekek. De ezt nagyanyám úgy tudta elmesélni, hogy közben gurultunk a nevetéstől, mert mindig eljátszották, milyen képet vágott a pincér, amikor először ezt észrevette vagy milyen volt, amikor az egyik testvér megbotlott és magára húzta az abroszt, úgy menekült ki az étteremből.

Aztán ott volt a mozgás, mindig mondtuk neki, hogy menjenek le Papával, sétáljanak többet a háztömb körül - mi volt erre a reakció: "Gyerekeim, ti azt nem tudjátok, mi mennyit gyalogoltunk nagyapátokkal, először is minden áldott nap 10 kilométer az iskolába meg ugyanennyi vissza az erdőn keresztül - már amikor mindenkinek volt cipője, mert volt úgy, hogy csak két pár cipő volt, hát akkor két gyerek ment aznap iskolába, másnap meg másik kettő. Utána is gyalog jártunk dolgozni, akár másik faluba is, annyit gyalogoltam én életemben, olyan szép lában lett, nagyapátok abba szeretett bele. Különben is, mit lehet itt sétálni a panelek között, ugyanolyan házakat látni mindenhol, bezzeg az erdő, gyerekkorunkban mindig ott bújtunk el, ha dolgozni kellett volna a földeken és éppen nem csípett el édesapánk, aztán hiába kiáltozott szegény édesanyánk, mi bizony bevettük magunkat az erdőbe sokszor estig és olyan jókat játszottunk ott, hogy ti azt el sem tudjátok képzelni. Sétálni a panelházak között? Ugyan már, ki látott még olyat!" Szóval nagyanyám rendesen ellenállt a modern egészséges életvitelnek, de ha belegondol az ember, nagyon is érti, megérti.

Mit is jelenthetett nekik, időseknek a panel-életforma, akik a tér teljes szabadságában nőttek fel, akik olyan közegben éltek életük nagyobbik részében, ahol azonnal ott volt a kert, a tér, ahol ismerték az emberek egymást, ahol számított egymásra a közösség, ahol mindenki számított a közösségen? Egyébként érdekes módon a közösségben élés a panelben is fontos maradt és ki is alakult, ismerték a lakókat ("már megint az ablakban ül az Editke, ez is olyan ablakzsiráf"), legtöbbjükkel jóban voltak ("hát megint eláztatott minket a Jóska fentről, de hát nem tehet róla szegény, elromlott a mosógépe"), néha vigyáztak más lakására, ha az illető nyaralt, öntözték a virágait ("nem tudom, mit csinál a Margitka a szobafenyőjével, az övé olyan szép"), és állandóan visszatérő mondat volt, amikor náluk voltunk, hogy "ne ugráljatok, gyerekek, a Marika néni alattunk alszik, mert szegény megint éjszakás volt". (Ez annyira rögzült bennem, hogy amikor a Férjhez költöztem az alföldi egyszintes parasztházba és ő éppen egy tánclépést mutatott, azonnal rászóltam, hogy ne ugráljon, mert alattunk laknak. Hát igen, a hangyák, mondta ő.) Voltak tehát motívumok, amelyeket áthoztak a falusi életből a panelbe, de gyanús dolog az, hogy alig beszéltek róla, mennyire nehezen viselték a váltást.
Nagyszüleim sosem beszéltek túl semmit, ma úgy mondanánk, hogy nem lelkiztek sokat, de azért az életmesék között itt-ott felsejlett, hogy nagyanyám mai szóval élve depresszióba esett, amikor ott kellett hagyni Pápán a szép kertes házat, a baráti kört és a panelben kezdeni új életet, ismeretlen életformát kialakítani. Gyógyszert is szedett egy ideig, mint később elmesélte, de azt is mindig nyomatékosan elmondták, hogy nem volt más választás és nem szabad szidni a panelt, mert "ti, gyerekek, nem tudjátok, mi volt itt azelőtt - putrik, a legtöbb embernek saját konyhája sem volt, nemhogy mosdó meg fürdőszoba, nem volt itt a háború után értelmes élet, mindent úgy kellett újra felépíteni nekünk, mindannyiunknak. Szét volt minden bombázva, aztán később itt voltak a ruszkik (már elnézést, de korrekt az idézet - a szerző megjegyzése), nem volt ez a Veszprém, csak egy libafosos legelő (adott Mama Gizella városának - a szerző megj.), hát gyorsan és sok lakás kellett annak a nyomorult népnek." A nagyszüleim a panelépítés mögött abszolút a jó szándékot, a munkát látták és nyilván valahogy maguk előtt is könnyebb volt igazolni valahai döntésüket, így teljesen szolidárisak voltak a panel-életformával, később egyenesen azt mondták, hogy nem is hiányzik már a falu, inkább csak a pápai baráti kör. Sajnos az életterük nagyon leszűkült az évek folyamán és ez nem tett jót nekik sem lelkileg, sem fizikailag. Ennek ellenére sosem bánták meg, hogy így adódott, hiszen a panel is az otthonuk lett, aztán ide jöttek már az unokák és igazából olyan emberek voltak ők, hogy nekünk, gyerekeknek teljesen mindegy volt, hol élnek, mindenhol jó lett volna velük, mert olyan emberi miliőt tudtak teremteni, ahol igazi és vidám volt az élet akkor is, amikor éppen nem volt az.
Hogy ehhez képest hogy alakul az én életterem, arról majd legközelebb.

A Férj a mi családunkban egyben szőlősgazda is, de azért ez az állítás itt-ott magyarázatra szorul, hogy ne kelljen mindjárt belepirulni (a szégyenbe mármint, hogy közben hogy néz ki a szőlő). Parasztcsaládból származik, a nagypapák mindkét ágon gazdálkodók voltak, az apai nagypapa pedig igazi szőlősgazda. Igazi alatt azt értem, hogy nemcsak volt neki egy jókora szőleje, de azt művelte is, bort is csinált belőle, amit el is adott, tehát egészen konkrétan ebből tartotta el a családot. A nagypapa hétfő hajnalban kiment az akkor még Kecskemét város határán túl lévő szőlőbe (most már ez egy városrész, nemcsak egyszerűen Miklóstelep, mint annak idején, amikor a nagypapa gyalog vagy szekéren bandukolt kifelé és ma már az ilyen telkeket errefelé "hobbinak" hívják, amin egyébként az én dunántúli észjárásom jót kacagott), egész héten kint volt a kunyhóban (itt "gunyhó"), dolgozott ügyesen a maga tempójában, kint is főzött magának bográcsban, aztán szombaton valamikor szépen hazajött és vasárnap ment a család együtt a templomba. Több kellemes következménye is volt ennek az életmódnak: 1, elképesztően hosszú életű volt a nagypapa, 2. finom bort termelt (ma úgy mondanánk, jóféle asztali bort), 3. hosszú házasságban és nagy egyetértésben élt együtt (?) a nagymama és a nagypapa (mármint szombaton és vasárnap, no meg télen), 4. maradt a nagypapa után egy óriási terület, mind szőlő, ami aztán a gyerekekre, később az unokákra maradt, akik ügyesen felosztották és így vagy úgy használják, amiben az a legjobb, hogy egymás szomszédai, legalábbis kint a "hobbin".

Így történt, hogy a Férj is szőlősgazdaként találta egyszer csak magát élete delén és kezdenie kellett valamit ezzel az identitással. Amikor én bekerültem a családba, kimentem néha a(z akkor még csak leendő) Férjjel a hobbira, hogy tanúsítsam elkötelezettségemet, de mást nem nagyon tudtam, mivel 18 éves koromig panelkislányként éltem az életemet és noha az anyai nagyszüleim ágáról nekem is kertészek és gazdálkodók a felmenőim, maguk a nagyszülők már szintén egy veszprémi panelrengetegben éltek, amikor én megszülettem. (Nagyanyám rengeteg életmeséi között ott a mindig visszatérő motívum, amikor ötéves gyerekként hajnalban ki kellett menni a paprikapalántákat kapálni és ő tíz perc után már szépen durmolt a tövek között, olyan álmos volt - felnőttként aztán nem lelkesedett annyira a zöldségtermesztésért...) Szóval nagyon lelkes voltam én, de hát ez akkor még főleg a Férjnek szólt, nem a növényeknek, mert elsőre a gazt sem tudtam megkülönböztetni a kibújó hasznos növénytől. Erre szokták mondani, hogy miből lesz a cserebogár - évek óta van ugyanis saját veteményesem, virágok vesznek körül, s bár a sikereket mélypontok tarkítják, azért én már kifejezetten élvezetből kertészkedem.

Na de itt a szőlő kérdése, mégpedig elég nagy kérdés, mindjárt kiderül, hogy fokról fokra egyre nagyobb, ahogy haladunk itt ma. Az ugyanis úgy van nálunk, hogy mindketten dolgozunk, a Férj pedig hazatérte után vagy futni megy, vagy kóruspróbára, netán néptáncolni, így el lehet képzelni, mennyi ideje marad a szőlővel foglalkozni, amiért ráadásul ki is kell(ene) biciklizni egy jó félórát, meg persze haza is ennyit (bár olyankor néha többnek tűnik). Mehetnék én is a szőlőbe, de én meg a gyerekeket szedem össze, látom el és teszem le időben aludni, hogy olyan hétköznapokban éljünk, ahol rendszer van és kipihent család megy iskolába, oviba, dolgozni. Szombaton swing-táncot tanulunk lelkesen, néha kirándulunk, barátkozunk, szóval szegény szőlő jogosan érezheti elhanyagoltnak magát, mert az is, ezt itt magunk között bevallhatom, lelkiismeret-furdalás ide vagy oda. (A nagypapa nyilván forog a sírjában, de hát ezzel nem sokat segít nekünk.) Ráadásul azt sem szabad elhallgatni, hogy bizony az a bor, amit az én drágám készít, hát... nem a nagypapa színvonala, így még kevésbé motiválja a családot a hobbi irányába. Készült már az elmúlt években belőle borpárlat is, ami valamivel ihatóbb vegyület, de ilyesmit meg mi nem iszunk, ajándéknak meg ciki ízű. Szóval az lett a terv, hogy cserélgessük ki apránként a régi borszőlő-tőkéket csemegére, akkor legalább ehetünk finom szőlőt ősszel (mert azt még nem tettem hozzá, hogy a borszőlő nem a legkedvesebb csemegénk). Szépen beindult ez a projekt, a Férj új lelkesedéssel intézte ezt a dolgot, de még mindig időhiányban vagyunk, így a múlt héten bizony azzal kellett szembesülni, hogy a szőlő sem kikapálva, kikaraszolva, sem felkötözve nincs, permetezni meg kéne, de hát egy dzsungelt nem szokás.

Itt jött a mentő-ötlet: kitört a vakáció (tanárként nekem is), kimegyek én a gyerekekkel szépen kötözni, kapálni, nem lesz itt gond egy szál se, engem is elkapott a lendület - egészen ma délelőttig, amikor több óra buzgólkodás és még több liternyi szemembe csöpögő izzadság árán a 35 sorból még csak 5, azaz öt sorral voltam készen (a magam városi módján - a nagypapa még ennek a látványától is elájult volna, de már nem olyan erős szívdobogással), ráadásul ezek pont a rövidebb sorok. Nosztalgikus érzések kezdtek rajtam kitörni, amikor eszembe jutott, hogy gyerekkoromban mennyit jártunk mi apámmal a barátja szőlejébe dolgozni, és milyen szép látvány is a magasművelésű szőlő balatoni kilátással (ahol ráadásul nekem nem volt kötelező dolgozni). Na most ez itt alacsony művelésű szőlő, mindenféle balatoni kilátás nélkül, szép alföldi homokdűnék között, ráadásul a mai öt sor (meg a később nagy áldozatok árán rendbe tett plusz kettő) éppen egy barackfa alatt van, szóval kívülről nézve úgy néz ki az ember karaszolás/kapálás és kötözés közben, mint egy barlangi mentő, csak a kutya hiányzik, de ott vannak azért legalább a gyerekek, akik félóránként vonítanak, hogy mikor eszünk már, mikor öntözünk már, mikor szökhetnek át az egyik szomszéd unokatesóhoz, de leginkább mikor jövünk már haza. A középső azért mártír módon csatlakozott rekord tíz percre és közölte, hogy "Mama, Te biztos nagyon szereted ezt csinálni, de én nem", ezzel a maga részéről letudta a segítséget. Eközben ért a megvilágosodás a fa alatt (párhuzam Szent Ágostonnal, azért ez mégis valami), hogy aki ilyen botorságokra szánja magát, hogy 1. beházasodik egy (botcsinálta) alföldi szőlősgazda (valójában persze mérnök - ami még inkább gáz) családjába, 2. a gazdának borszőlő van a telkén, 3. a szőlő nemcsak, hogy nincs a Balaton partján, de még nem is magasművelésű, 4. a vakációja első napjaiban több órát gürcöl, hogy egy elhanyagolt szőlőt vállalható állapotba hozzon, az vagy teljesen hülye vagy nagyon szerelmes. Így kellett rájönnöm (most jön a romantikus rész, a heppiend, amiért érdemes volt ezt elolvasni), hogy a szőlőt nem szeretem ugyan se enni, se művelni, de azért az mégsem utolsó, hogy 16 év együtt töltött idő alatt még mindig ott tartok, hogy a Férjért ezt is megcsinálom. (Vagy tényleg hülye vagyok, de ezt a lehetőséget most ünnepélyesen elvetem.)

Vakáció: azaz a családi élet ritmusának átalakulása a nyári szünidőre. Nyáron (vagy ha úgy őszintébbnek tetszik, akkor mondhatjuk azt is, hogy hosszan iskolamentes időben) szembeszökőbben máshogyan élünk, mint a többi évszakban: máskor kelünk, máskor és máshogyan fekszünk, másokat eszünk, más tevékenységeket végzünk. Sőt, más tereket alakítunk ki magunknak: nemcsak belakjuk a kertet, hanem átrendezzük a szobákat, hogy az aktuális élettevékenységek és érdeklődések a legmegfelelőbb térben és kényelemben történhessenek. Ilyenkor újra a számomra vágyott viszonyrendszerek jönnek létre: az intenzíven együtt és egy térben való együttlétnek hála a családtagok között a kapcsolatok - ha néha hevesebbek is - megerősödnek, a viszonyulások több ponton is nyitottabbak, a megértési mélységek kiteljesedettebbek lesznek. Érdekes, hogy a napok megélése a várttal ellentétben nem lelassul, hanem pont ellenkezőleg, gyorsabb ritmusúvá válik, de - és ez hatalmas különbség! - belsőleg indikált gyorsabb ritmus veszi kezdetét. Minden nyáron elámulok azon, hogy micsoda belső munkálatok teljesednek ilyenkor ki. Jól megfigyelhető ritmusa van a gyerekek játékmunkájának: szinte ütemszerűen váltják egymást az egyéni és a közösségi, azaz az együtt játszott játékok. És ilyenkor mindig együtt játszanak. Próbálom mindig meglesni, elkapni azt a pillanatot, amikor a közös játék egyszer csak felmorzsolódik és egyéni tevékenységben folytatódik tovább, az egyéni munkát színesítve.

Sokat morfondíroztam azon, hogy miért minden szünet bunkerépítéssel kezdődik. Talán az lenne a válaszom rá, hogy a külsőleg megadott ritmus megszakadása, a társadalmi nyilvánosság megszűnése egy mélyen magába zárkózó, elvonuló, meditáló, feldolgozó belső munkát hív segítségül az eltelt időszak megértésére, az egyéni élet kereteibe való beillesztésre, és természetesen a privát folytatásra. Egyszerűen ki kell pihenni a nyilvánosságot/közösségiséget/társadalmi nyomásokat. Újra meg kell találni a belső motorokat, hogy be lehessen azokat kapcsolni.

Az embernek elementárisan szüksége van nyilvánosságra, publikus terekre, közösségre - egyszóval inspirációra. A gyerekek esetében az iskola, nekünk, felnőttek számára a munkahelyünk kéne ilyen inspiráló közegnek lennie. Azt hiszem, ez az inspiráció lenne a legfontosabb.
És persze - megint egy paradoxon - ugyanolyan nélkülözhetetlen igény az elvonulás, a magunkba fordulás, a privátba való belemerítkezés.
Ritmus. Egyensúly.

Jakab olvas

Muszta a zongorán

A hivatalos photoSynth előtti napokban pár külföldi alkotót vendégül láthattunk otthonunkban, amíg előkészítették a munkájukat.
Szeretem, amikor a hivatalos és a privát dolgok összemosódnak, amikor egyik oldal átitatódik a másikkal és valamilyen csodaszép egység-szerűség, valamilyen mélyebb komplexitás alakul ki. Megtiszteltetés számomra, mikor az étkezőasztalnál az én főztöm dicsérete közben szakmai dolgokról folyik a szó, mikor részesei vagyunk egymásnak - mikor a fontosságok összefonódóan futnak: a szellemiség és a tele has.

Tegnap este megnéztem a Fanni ajánlotta filmet, A virágok románcát (A Little Chaos) - angolul és franciául könnyen megtalálható -, ami a híres francia udvari főkertész, André Le Notre versailles-i kertrendezését dolgozza fel. Tulajdonképpen ő teremtette meg a franciakert típusát.

A titkos kert - kert a kertben, a kertnek, mint egésznek egy eleme, egy szeglete, egy látványeleme - azzal a játékossággal és titokzatossággal, amit éppen első látásra való láthatatlansága implikál.

Számomra teljesen más képzet a sövény (kint/bent, privát/publikus - markáns határvonal) és a titkos kert (privát/intimitás, társaság/magány - a privát szférán belüli elhelyezkedés mélysége).

Minden kertnek vannak "titkosabb", eldugottabb részei: kiesik az útból, ritkábban ér el oda az ember keze - kicsit önállóbb életet élő rész, ami mindig szolgál meglepetéssel: jé! Ezek a részek sokszor óhatatlanul az elhanyagoltság, a gondozatlanság, a láthatóság/láthatatlanság szimbolikáját hívják életre. A pécsi Árkád parkja lehet az extrém, negatív városi példa arra, milyen egy közkert félreeső része: törött padok, használhatatlan játékok, kosz, szemét, bandázó sihederek.

A titkos kert természetesen nem ilyen - attól nem ilyen, hogy különleges figyelem és gondoskodás övezi. Intimitás, mélység, belemerítkezés - amit csak kevesekkel lehet megosztani.

Életérzés tekintetében a titkos kertekre hajaznak a pozitív városi példák: a belső kertek, legyenek azok magán- vagy pedig közkertek, avagy parkok.

Károlyi-kert

A palotakertek kapui mindig átláthatóak: erősek, szépek, szélesre tárhatóak, jól zárhatóak, de átláthatóak.

Versailles

Újra átböngésztem a kertépítészet történetét, és megtaláltam az ideális sövényformát: az 'átlátható' sövényt, mégpedig Granadában, az Alhambra és a Generalife kertjében. Az egyes kerteket nyírott sövényfalak határolják, amelyekbe kapukat, átlátásokat nyitottak a szomszédos területek felé. (Dr. Jámbor Imre: Bevezetés a kertépítészet történetébe, 2009)

Sokáig rezonált bennem az 'átláthatóság' szó. Szép. Kifejező.
A photoSynth magán és hivatalos részei között az egyik ilyen átláthatóság az étkezőasztalunk.

Juditkám,

olvasom A sövényen túl c. írásodat meg egyebeket is utána, mert a héten megint lemaradtam...

Ezt írod: "Krónikus szabadságvágyban szenvedőként nem szeretem a sövényeket. Nem szeretem a palánkokat. Nem szeretem a magas, erős, áthatolhatatlan falakat. Mindig rossz szagú titok lappang mögöttük. Elzárkózás, kizárás - ezzel pedig paradox módon ugye együtt jár a bezárkózás, ami a kapcsolatteremtés halála."

Az jutott erről eszembe, hogy én viszont nagyon izgalmasnak találom azokat a kerteket, ahol némi séta után egyszer csak ott a "titkos kert", ami teljesen el van zárva a kert többi részétől, mert sűrű sövénnyel, rózsafallal, szépen rakott kőfallal, stb. van elkerítve - belépsz a kapuján és ott van egy mese, egy álom, egy gyönyörű titok, amitől azonnal elámulsz. Igen, benne van az elzárkózás, de számomra benne van az is, hogy ide egy másfajta spirituális vagy éppen érzelmi állapot megéléséért jön az ember és nem feltétlenül mindig egyedül. Számomra fontos egy kertben az elzárkózás lehetősége, a külvilág teljes kizárásának lehetősége, egy olyan titkos kert a kertben, ahova feltöltődni, merengeni, beszélgetni, álmodozni, akár szerelmeskedni is járhat az ember. Ha kastélyom, parkom lenne, feltétlenül építenék bele egy ilyen helyet, ahova nem lehet belesni, de behúzódni egy másfajta minőségért annál inkább.

Nem tudom, láttad-e a magyarul A virág románcaként (eredetileg A Little Chaos) megjelent filmet - némi romantikus felhanggal arról szól, hogy épül meg XIV. Lajos idején Versailles-ban egy sziklakert, amely egyben egy kültéri bálterem is. Maga ez a bálterem is egy ilyen titkos hely, legalábbis abban az értelemben, hogy egy kapun keresztül kell besétálni és csak akkor tárul a látogató szeme elé minden szépség, ami ott van, de van egy teljesen elzárt gyümölcsöskert is benne - na az lenne az én helyem. :-) (Itt a második kép.)

Nagy puszi!
Fanni

A sövényen innen vagy onnan? Kívül vagy belül? Mit zárok be és mit zárok ki? Hol is vannak a határok?

A határkijelölések mindig fontosak, legyenek azok magán vagy közösségi terek, sőt nemcsak a térrendezés és a térhez való viszonyulás tekintetében, hanem bármilyen kapcsolati rendszerben az egyik fő alapvetés.
Az emberi élet maga is határátlépések, tulajdonképpen határkövek köré rendeződik: ezek a jelölők adják meg az 'előtte', 'utána' és 'akkor' kategóriákat a történetekhez, az elmesélhetőhöz: születés, keresztelő, nagylányság/nagyfiúság (legintimebb - kimondhatatlan: talán a szülő-gyerek kapcsolat zárulása?), házasság, szülés, válás, halál. Az megint más kérdés, hogy melyek azok, amelyeket kijelölnek számunkra (születés, keresztelő, halál), és melyek azok az aktusok, amelyeket mi magunk alakíthatunk (házasság, szülés, válás).
Ezeket a nagy eseményeket teszik érthetővé, társadalmilag legitimmé a rítusok: egyszerre közösségi elfogadás és egyéni spiritualitás.

A telekhatár rendezés is valami hasonló rítus: szomszédok megegyezése, földmérés. Kerítésszabályozás. Kerítéstől való ültethetőség szabályozása. Kerítéslátvány-szabályozás. Itt is a rítusok és a társadalmi elfogadás.

A kerítésen belül én vagyok, a kerítésen túl Ők vannak. Érdekes, sohasem Te - a Te mindig a kapuban áll. Azt hiszem, ez igencsak Buberesre (Martin Buber) sikeredett. Még mindig szeretem a perszonalista filozófusokat.

Kapu. Erről külön kéne írni - a kapu fontosabb, mint a kerítés: a kapu a szép (a szó legrétegzettebb és legtágabb értelmében) határátlépés. Várakozás, megérkezés, befogadás. Az olyan farmok (ranch) a kedvenceim, ahol nincsen kerítés, csak egy kapu jelöli az úton azt, hogy megérkeztél, hogy otthon vagy, hogy egy publikus térből egy magántérbe léptél be.

A kerttervezés egyik fontos eleme a pergola kapu (rózsakapu) - szimbolikus átlépés egyik términőségből a másikba.

A spirituális átlépés szimbolikája talán a zen kapuknál a legletisztultabbak.

Krónikus szabadságvágyban szenvedőként nem szeretem a sövényeket. Nem szeretem a palánkokat. Nem szeretem a magas, erős, áthatolhatatlan falakat. Mindig rossz szagú titok lappang mögöttük. Elzárkózás, kizárás - ezzel pedig paradox módon ugye együtt jár a bezárkózás, ami a kapcsolatteremtés halála. A kapcsolatteremtés lehetőségének teljes kizárása. Én szeretek kapcsolatban lenni a dolgokkal. Hm.
Láthatónak vagy láthatatlannak lenni....

Szeretem a finn, a dán, a norvég, az angol stb. vidéki kerítésnélküliséget. Minek is materializálni a belső kerítést? Az enyém az enyém. A tiéd a tiéd. A láthatatlan kapun is lehet kopogni. Az együtt élés pedig kulturáltság dolga.

Ahogy utánaböngésztem, a sövények tulajdonképpen az idealizált kerítésséget akarják megvalósítani: van kerítés, de mégis élő, mégis zöld, mégis kicsit mintha nem lenne.

A kertépítők általában három magasságról beszélnek: alacsony - jelzés értékű, középmagas - még átlátni fölötte, magas - átláthatatlan. Lombhullató, örökzöld. Sűrű ültetés. Metszés. Kordában tartás. Szabályozottság. Kertszobrászat. Az egyedi növény habitusának teljes megszüntetése. Sövénynövények - amik bírják az erőszakot.

Kérdéses számomra, hogyan lehetne kerítés nélkül állatokat - akár csak kutyát is - tartani. Az a fránya praktikum, jaj....

Szeretek a kapuig menni a vendégek elé, szeretem kikísérni őket a kapuig - szeretnék majd egyszer egy szép kaput. A bejárati ajtónk már szép. Fontos, hogy szép legyen. A legfontosabb határunk kint és bent között, még akkor is, ha tavasztól őszig mindig nyitva van.

A kapu és a bejárati ajtó közötti tér építészetileg egység. A kert a ház folytatása. A kastélyépítők még külön figyelmet szenteltek annak, hogy melyik ablakból a park/kert melyik részletét lehet szemlélni. Fontos, hogy bentről hogyan nézünk ki. Fontos, hogy melyik ablakból mit látunk. A homokozó helyét mi is így határoztuk meg, hogy a konyhából oda lehessen látni. Én bent, ők kint - mégis egymásnak láthatóan.

A kert - most a kapu és a bejárati ajtó közötti térként értve - tulajdonképpen az intim (bejárati ajtó mögött, a házban levés) és a publikus (utcán levés) közötti privát tér: már nem intim, de még nem teljesen nyilvános. A kapu a személyiségem tere, a bejárati ajtó pedig az intimitásom tere.

Számomra döbbenetes élmény volt, mikor először voltam lakótelepen, amikor először voltam panellakásban - pedig a pécsi kertváros még állítólag a szellős, tágas, nyitott elrendezésű struktúrához tartozik. Sokáig nem értettem, hogy miért gondolkodom annyit azon, hogy a fal másik oldalán egy másik élet zajlik, miért érthetetlen, hogy a fejem fölött, a lábam alatt körös-körül mindenhol emberek lélegeznek. Nem értettem, hogy tudnak reggel a folyosón egymásnak köszönni, amikor éjszaka mindent hallottak a másikról. Aztán kommunikációelméletből megtanultam a lift-effektust és legalább megértettem. Belső kapu, belső kerítés - áthatolhatatlanabb, mint a materiális változata. Köszönünk, de nem nézünk egymás szemébe.

Különösen kedves gesztus nekem a vidéki köszönés: messziről egy jól látható intés. A hang úgysem érne el a másikig (aki ugyebár vagy füvet nyír, vagy traktoron ül, vagy a gyerekeit kergeti haza). Haza: be a házba.

Természetesen Janka fotók

Mentás eper, bazsalikomos málna, chilis csoki.

Nagyon szeretem ezeket az első hallásra kicsit furcsának tűnő íz-párosokat. A helyi fagylaltost mindig azzal nyaggatom, mikor lesz már bazsalikomos málna a pultban. (Nem lesz, mert én lennék az egyetlen aki megenné, így nem is fogyna el.)
Amikor befőzök, szinte kizárólag lekvárt, szoktam kísérletezni az ízekkel is. Felfőzöm az adott gyümölcsöt magában, a vége felé kiveszek egy kisebb lábosba egy adagot. Ezt aztán kedvemre bolondítom, és szokásos közepes és nagy méretű lekváros üvegek helyett egész kicsikbe töltve rakom el őket. Lehet belőlük így ajándék is, szépen felcímkézve.

Így készült már jó néhány apró különlegesség: mentás eper, csokis meggy, rumos megy, fahéjas szilva, csokis szilva.

Amit még nem próbáltam lekvárnak, de biztosan érdekes lehet az az eper-rebarbara kombó, a levendula a sárgabarackban, a cseresznyében. A levendulát magában kipróbáltam már magában szirupnak, de csak úgy limonádénak mentával is finom lehet.

Ti milyen párosokat próbáltatok már ki?

Mártának köszönthetően a mentás csoki után a chilis csoki is belépett kedvenceim sorába.
Találtam egy - már címében és borítójában is - inspiráló könyvet (ez lesz a következő, amit megkérek majd a könyvtárbuszból):

Szinte minden második ismerősömtől azt a korszakalkotó ötletet hallom, hogy a pályáját ott hagyva, egy új irányba nyit: a vérverejtékkel összespórolt,vagy örökölt pénzét belefekteti egy étterembe, kávézóba, mert az majd milyen jó lesz.
Félreértés ne essék, örülök, hogy ennyire csábító ez a szakma, viszont már nagyon régóta érlelődik bennem, hogy véleményt formáljak e téren, mindenféle személyeskedést és udvariasságot félretéve.
Kezdjük a legelején.
Nagyon kevés olyan ember van a földön, aki életében még soha, semmit nem főzött, soha, semmilyen alapanyaggal nem dolgozott. Semmi baj nincs velük, mindenki sokféle, és én elfogadom ezt a sokszínűséget. Ha ők nem lennének, nekem nem lenne munkám, és valószínűleg ők pedig a saját szakmájukban pengébbek ezerszer, mint én a főzésben, kölcsönösen előrevisszük egymást, mindenki hepi. Hurrá. Természetesen sokan vagyunk olyanok is, akik amellett, hogy főztünk már életünkben pár dolgot, még élveztük is, ezért urambocsá’, megismételtük újra a sikeresnek vélt ételt. A vakmerőbbek pedig vállalkoztak arra, hogy újabb receptekkel is kísérletezgessenek, fejlesszék magukat, és elkezdjék megtanulni a szakmát.
Csak, sajnos páran, egy idő után, mivel pár alapanyagon vagy szimplán a fűszerezésen változtatnak, dagadó mellel, és büszkén jelentik ki, hogy –Na, ez az én pizzatésztám, aminek sohasem adom ki a receptjét! -. Bevallom, egy kicsit mindig frusztrált leszek egy ilyen kijelentésnél, még egy afféle kerti-partin is (ahol pedig imádok inkognitóban maradni, mert véged, ha megtudják, hogy szakács vagy! :D), mert egy: miből gondolja az alkotó, hogy nem tudom pár perc alatt rekonstruálni a dolgot, ha jobban átgondolom, mi van a tányéron? Kettő: miért félt ennyire valamit, miért tulajdonít ekkora jelentőséget önmagának, és a receptjének? Persze, az utóbbi kérdés nagyon messzire visz, ezért nem is szoktam firtatni a dolgot. Magánügy. Általában kilépőként elmesélem az egyik kedvenc séfem idézetét, aki szerint bármikor nyugodtan el lehet kérni tőle receptet, hisz ő olyan kreatív, hogy addig tíz másikat rak össze fejben. Aztán hirtelen valami nagyon fontos dolgom lesz, és elfelejtek visszamenni a delikvenshez.
Persze, van a másik véglet is, aki nem titkol: sőt! A világhálón izzadtságszagú és „nagyonspontán” önmenedzsmenttel, lehetőség szerint névvel hímzett séfkabátban feszít valami olyan recepttel, amit a jó, régi magyar bloggerszokás szerint valami külföldi oldalról nyúlt. Ha bénább, akkor magyar oldalról. Ha a legeslegbénább, akkor úgy magyar oldalról, hogy közben az eredeti recept fényképét is lopja, amiből utána óriási catfight lesz az eredeti szerzővel.
Mindig azon töprengtem, hogy basszus, bennem van a hiba, vagy ezek az emberek tényleg úgy jöttek ki az anyjuk méhéből, hogy a tökéletes sodó recept már a kisujjukban volt? Ha pedig esetleg nem, akkor tényleg olyan ostobák, hogy elhitessék magukkal, hogy ők találták ki a dolgot? Sokan még jogvédést is szeretnének „A Receptnek”, és értem, hogy a Coca-Cola Company-nek rohadt fontosak a kóla összetevői, de könyörgöm, egy Közép-európai kis országban mit is feszülünk torokra emiatt? Kész röhej az egész, kicsinyes baromság.
Hogy lehet az, hogy azok a séfek, akiket kedvelek és elismerek, és urambocsá, akár Michelin csillagosak is, sokkal kevesebb gőgöt mutatnak, mint az a pár csillifitti főzősulit elvégzett arc, akikkel a trendi oktatások alatt elhitetik, hogy már képzett emberek? Hogy mert be tudják nyomni a thermomixeren a play gombot, akkor már ők a királyok, de egy 16 órás műszak első negyven perce után már kinn bőgnek a dohányzóban, mert nem bírják ezt a stresszt, nem erről volt szó?
Akik nem ismernek, azoknak szeretném elmesélni, hogy nekem éveken át nem volt merszem magamat szakácsnak hívni. Azt éreztem, hogy nincs jogom hozzá, még nem vagyok azon a szinten. Pedig akkor már saját ételfutár cégem volt, alkalmazottakkal, rendezvényeztettem, és grill büfét vittem. Heti hat napban dolgoztam, amiből a csütörtöki beosztásom úgy nézett ki, hogy reggel nyolctól hajnali kettőig, és utána pénteken ismét nyolckor kezdtem. Vagy aznap nyomtam még le egy ugyanilyen napot, vagy egy másik napon egy éjszakázást, de ismétlem, nem volt merszem magamat szakácsnak hívni, mert éreztem, hogy baromira távol vagyok még attól, hogy bármit hasonlót is merjek nyilatkozni. Pár ilyen eltelt év után jött meg az önbizalmam, miután heti 5 napban 4 különböző ételt készítettem, más országok, más séfek receptjei alapján, hogy ha kérdezték egy társaságban, hogy - És te mivel foglalkozol? - válaszoljam, hogy - Főzök. - . Ki lehet számolni, hogy mennyi különböző elgondolás, eljárás, megközelítés ment át a kezem alatt, mire bele mertem állni ebbe a pozícióba. Ja, és persze hófehér séfkabát akkor sem volt, azt csak akkor vettem, amikor eljuthattam az Onyxba tanulni, hogy ne lógjak ki a sorból hájend szakácsok mellett, de aranybetűs Sinkó Bori? Szart. Időm sem lett volna elmenni hímeztetni egyet. Bocsánat, hogy ennyire elszaladt velem a ló, és nagyon szélsőséges sarkítás lenne, ha nem említeném meg, hogy léteznek olyan gasztrobloggerek is, akiket abszolút elismerek, és tényleg nagy ölelés és riszpekt annak a karcsú kivételnek, akik nem hívogatják magukat a „gasztronómia nagyasszonyának”, meg még én nem tudom hogy, hanem lelkiismeretes munkával átadják azt a tudást, amit megszereztek a szakmáról.

Ezután a heves kitérő után térjünk vissza eredeti témánkhoz, ami az étteremnyitás első, és legalapvetőbb problémáját próbálta felvázolni: mégpedig a hozzá-nemértést. Ahogy fent is említettem, senki nem akkora ász, hogy úgy jöjjön világra, hogy ismeri azt, hogy ennek az egésznek hogy is kéne működnie, tehát nem probléma, ha belátjuk, hogy egy online marketinges, vagy közgazdász, vagy esetleg gasztroblogger nem feltétlenül tud irányítani, és sikeressé tenni egy éttermet. A probléma ott rejtőzik, hogy azt hiszi, hogy de.
Mert ugye mindenki úgy képzeli el a dolgot, hogy na, akkor nyitok egy hangulatos kis kávézót, kiválasztom a Mac-emről, hogy melyik szám duruzsoljon, miközben cuki tányérdesszertekkel meg haboskakaóval kényeztetem az engem istennek tekintő, csillogószemű vendégeket. Csak aztán kiderül, hogy a pultos lop, hogy nem akkora fun emiatt napi 16 órát benn lenni, és elfelejteni a hajtásban a saját anyád születésnapját. Hogy folyamatosan kajaszagod van, mert pénz zuhanyzót kialakítani már nem volt az egységben, hogy a vendégek vagy nem jönnek egyáltalán, vagy elárasztanak, a lényeg, hogy mindig az ellenkezője történjen, mint amit te okosan kitaláltál, és sorolhatnám. Addigra a párkapcsolatod – ha esetleg volt - már rég megszűnt, mivel a folyamatos anyagi parák miatt csak a morgást vagy alvást látják belőled abban a kevés időben is, amikor végre otthon vagy. Közben a melletted levő helyen teltház, és eljön az a pont, hogy nem érted, mi a baj, te tényleg elvégezted a tanfolyamot, meg el is olvastad a Gordon Ramsey könyvet, és azt mondják, hogy a muffinod is isteni, hogy lehet, hogy nem a Dining Guide címlapján pózolsz valami modoros pózban, mint az év felfedezett titánja?
Nem akarom véka alá rejteni a véleményemet. Ez azért van, mert ez is egy szakma. Vátászöprájz.
Rengeteg olyan helyet látni, ami nagy fenszin van berendezve, olyan konyhagépekkel, hogy a meghatottságtól a könnyem kicsordul (mert tudom, hogy nekem sosem lesz olyan anyuapu, aki vesz ilyet, hogy éttermesdit játsszak - bocs Mama, nem a te hibád, szeretlek! ☺) egy olyan üzlethelyiségben, aminek a havi bérleti díja több mint a diplomás minimálbér egy évre.
Besétálsz, és mi fogad? Ha jobban megfigyeled a konyhát, teljesen értelmetlenül vannak egymás mellé pakolva a többmilliós gépek, egy inkompetens szakács, aki még egy omlettet sem képes rendesen elkészíteni dumál épp vissza a tulajnak, hogy mit hogy kell, aki kinn feszül a pultban, mert valamiért nem megy a kávégép. Aztán kiderül, hogy a laktózmentes tej is elfogyott, és valamiért Adrika, a pultos megint késik, ezért nem tud elszaladni a sarki Cba-ba venni rohadtdrágán egyet a szomszéd asztalnál ülő biggyedtszájú, csalódott vendégnek. Az étlapon csupa nem szezonális elem, össze-vissza árazva, az omlett, amit fél órája kikértél, sehol sincs még, senki sem tudja, miért. Az, hogy addigra már udvariasan összegeztem magamban, hogy nem rendezek jelenetet, hisz szakmabéli vagyok, kezd átfordulni az ellenkezőjébe, amikor kiérkezik a túlkészült omlettem, és kijön a több, mint kétezer forintos számla. Aztán pedig kicsit tovább gondolom a dolgot, és a saccolt költségeiket összeadva rájövök, hogy a hely még így is valószínűleg cső veszteséges, de legalább az addigra már elszelelt tulaj elmondhatja magáról este majd a haveroknak, hogy neki van egy étterme.
Pedig nem olyan bonyolult ez. Ha pedig van pénzed, pláne nem az.

Azt gondolom, a Hokedli azért lehetett sikeres, mert százszor is át kellett gondolni, hogy milyen költség mire megy majd. Nem volt meg a gazdagapu, aki segít, aki ha baj van, az aduász. És pont emiatt nem volt coach sem, aki csilliárdokért félreinformál, hanem fogtam magam, letöltöttem a HACCP könyvet, és megtanultam az előírásokat töviről hegyire. Aztán az aktuális jogszabályoknak megfelelően megterveztünk egy olyan konyhát, ami a lehető legolcsóbban megvalósítható. Definiáltuk a munkafolyamatokat, amik a helyen történni fognak, és minden úgy lett kialakítva, hogy kéznél legyen minden. Ja, mert 20 négyzetméter az egész üzlet. Vendégtérrel. Nem százhúsz. Sokan azt sem tudják, hogy a túl nagy konyha problematikus, mivel rohadt sok ideje elmegy a szakácsoknak azzal, hogy egyik pontjából a másikba rohangál szervízidőszaknál. Kiveszik, mert milyen jó lesz. Lehet majd vele menőzni.
Helyek nagy részénél hallom, hogy mennyi idő volt a kialakítás, az engedélyek megszerzése. A Hokedli megnyitását egy éves üzleti tervezés előzte meg, pályázatírás. Mire megtaláltuk az üzlethelyiséget, minden kérdésre válasz volt, amire lehetett. Piackutatás, vendégkör felmérés, ár, és kínálat kialakítása, marketing stratégiával. Egy hónap alatt az összes engedélyetetéssel felhúztuk az egész üzletet, úgy, hogy nem egy bazidrága építőbrigád malmozott rajta. Csak páran, haverok, mivel nem volt keretünk arra, hogy hónapokig zárva legyünk, és a bérleti díjat, meg a céggel járó költségeket csengessük bevétel nélkül, miközben a rózéfröccs mellett rinyálunk, hogy mindenszar.
És leszámítva, hogy a pulton még száradt a festék amikor megnyitottunk, két hónap után már nullszaldón ment az üzlet. Nem kellett egy év hozzá, ami aranyszabály. Miután később az üzleti tervben szereplő számokat összevetettem azzal, ami két év után realizálódott, magam is megdöbbentem, hogy mennyire aszerint alakult a forgatókönyv, ahogy azt kitaláltam. És ez nem mázli. Sok embernél ugyanis azt érzem, hogy az étteremnyitás nem egy hivatás, egy álom, amiért bármennyit hajtanának, hanem egy szexi illúzió, amit az, akinek van pénze, megszerez magának. Láttam már családi vagyonokat elúszni értelmetlenül, hiába próbálta az egész stáb a tulajok tudtára adni, hogy baromság, amiket csinálnak, hogy folyamatosan rossz döntéseket hoznak meg.

Hívnak is helyekre, hogy húzzam ki őket a szarból, és keresnek is meg lelkes kezdők, hogy adjak tanácsokat. Mindkettőnek mindig ugyanazokat tudom elmondani. Rohadt sok tanulás, rohadt sok meló. De legalább nem nagyon hibázhatsz, mert a vendéglátásban kábé akkora a vendégek érzékenysége, mint az orvosi műhibánál a pácienseké.
Ez nehezen megérthető, és nehezen elfogadható. Mert mindenki csak azt látja, hogy x,y,z a semmiből milyen sikeres vendéglátós lett. Igen? Mivel volt mellette egy baromi profi stáb, mivel belátta, hogy egy hamburgerező nyitásánál nem szétkólázva kell a séffel azon ordítozni, hogy a hamburgerhús miért legyen csak 10 dkg-os. Senki nem lesz „csak úgy” sikeres, semmiben. És ez most nem a spiri „nincsenek véletlenek” duma, hanem az, hogy el kell dönteni, hogy mi van előtérben. Az egónk, aki elmondhatja, hogy van egy helyünk, vagy a cél, ami az, hogy a vendégünk elégedett legyen. És az, hogy a vendégünk elégedett, nem feltétlenül az, amivel mi elégedettek vagyunk.
Ha nincsen definiálva, vizionálva az az emberréteg, aki majd hozzánk jár, nincsen tökéletesen kiismerve a döntéshozása, akkor esélyünk sincsen kielégíteni az igényeit. Akkor igazából arról van szó, hogy imádjuk a tapast, ezért nyitunk egy tapasbárt, mert azt akarjuk zabálni egész nap. Persze, ez a második hét után ez már elég uncsi lesz, de utána még mindig lehet valamelyik segítőkész barátunkat megkérni pultozni, és otthon henyélni ahelyett, hogy megértenénk, mitől fog menni az üzlet.
Amikor a Hokedli megnyílt, tudtam, hogy baromira nehéz melónk lesz, mert a főzelékekről mindenkinek horror élményei vannak a menzáról. Döntést hoztam egy olyan étel mellett, ami kész öngyilkosság volt. Ahelyett, hogy megnyitottuk volna az ezredik kézművessöröshamburgeres kicsit tudálék-hipszter, kicsit alkoholizmust- „műértésként”- kezelő, feketefehér-naturfa dizájnnal megáldott tutisiker helyét, inkább meg lett célozva egy olyan piaci rés, ami nagyon rizikós volt, bevállalva annak a lehetőségét, hogy felkopik az állunk. A nyitásnál már definiálva volt annak a kockázata is, hogy mi lesz, ha becsődölünk, és hogy arra mik a megoldásaink. Álom volt, hittünk benne. De persze így is óriási para volt, hogy összejön-e a dolog, mivel az üzleti tervezés az oké,hogy van, de az adrenalin az ezredik KSH-s adat után is megvan az első napokban, hisz az egész ugye, egy feltételezésre épül.
Nem azért kell tervezni, mert akkor tuti az fog történni, amit kitalálunk, hanem azért, hogy minél kevesebb olyan dolog történjen, aminek megoldására semmilyen opciónk nincsen. Kizárod mindennek a lehetőségét, és csak egynek engedsz teret: amit szeretnél. Szűröd az információkat.
És félreértés ne essék, nem gond, ha szeretnél egy éttermet és nem értesz hozzá, csak könyörgöm, bízd szakemberre. Ha a konyhafőnököd mond valamit, azt azért mondja, mert felvetted egy munkakörre, és megbíztad azzal, hogy hozza ki a lehetőségekből a maximumot. Azért vetted fel, mert hiszel abban, hogy ő jó. Akkor higgyél már neki, kérlek. Persze, ha többször téved, és hülyeségeket csinál, rúgd ki, keress mást. Sokan az éttermeket érzelmi tényezőknek kezelik, pedig nem azok. Ez egy üzlet. Szerelemgyerek, oké, de a szerelemgyerek is fázik télen, ha nincs ruhája. A mindentvivő szereteted nem fogja megóvni a gyereked a kétoldalú tüdőgyuszitól hidegben, a mindentvivő szereteted sem fogja kitermelni az egész stáb bérét, járulékokat, könyvelőt, anyagköltségeket. Hidd el, hogy az ELMŰ-t, és a NAV-ot hidegen hagyják a rohadt nagy érzéseid, meg hogy miben hittél, mit gondoltál, és utána mi lett.
Ahhoz, hogy valamiben sikeres legyél, értened kell a működését. Persze, ha tehetséges vagy, ez gyors, de ha kevésbé, akkor szorgalommal minden kompenzálható. Számomra nem elfogadhatóak a rinyálós vendéglátósok, akik mindenkit okolnak a sikertelenségükért, csak magukat nem. Azt kell eldönteni, hogy akarod-e csinálni. És ha eldöntötted, hogy igen, akkor folyamatosan tanulni a hibákból. A vendégnél őszintébb feedback nincsen. „Ő fizetett egy szolgáltatásért”, nem fog sunnyogással, meg szar kajával megelégedni. És itt kell eldönteni, hogy vendéget akarsz-e látni, vagy magadat a vendéglődben. Ha az utóbbi, akkor ez a fent említett szexi illúzió, amit egyrészről értek, másrészről viszont felesleges rá vagyonokat áldozni. Pincérnő jelmez olcsóbban is beszerezhető. Ha pedig nem ez a szempont, akkor komolyan mérlegelj. Számolj. Keress szakembereket. A team-mel alakítsátok ki a helyet, mutassátok meg, hogy kell ezt jól csinálni. Ne másoljatok, hanem alkossatok, hogy titeket másoljanak. Figyelj, legyél érzékeny, ismerd a piac folyamatos változását, az igényeket. Azok figyelnek a kifele, a külsőségekre, akiknek belül van mit takargatni. Ne ez legyen a lényeg. Higgy abban, amit csinálsz, és csináld mindig maximálisan. Az érzelmeid motiváljanak, de a szakmaiság maradjon előtérben. Ne keverd össze a kettőt. A víziód definiáld, és valósítsd meg. Sajnos az, hogy otthon 5 emberre főzöl minden nap, az teljesen más, mint hogy napi 100 embert megetetsz. Amikor konyhán tanítok embereket, nem arról beszélgetünk, hogy a besamel mártás az mi, az alap, hogy tudd. Azok az apró trükkök viszont, amiktől a muffinod mindig szuperjó állagú lesz, hogy mit csinálj, ha elzárják a vizet építkezés miatt egy napra a helyeden, hogy hogy kezeld a stresszt, és a személyzeti parákat, az más tészta. A vendégnek soha, semmit nem szabad érzékelnie a munkafolyamatokból eredendő feszültségekből, nem azért jött hozzád, nem ez érdekli, hanem, hogy jól érezze, magát. Ha tanulni akarod a szakmát, tanuld, kéredzkedj be számodra szimpatikus konyhákra kisegítőnek, figyelj, szívj magadba minden apró rezdülést. Lassan, és tudatosan haladj a célod fele. Legyen benned szakmai alázat, mindenkitől, minden helyzetben tudsz egy új trükköt ellesni, a sarki lángosostól elkezdve a kicsit szenilis, de nagyon szerethető nagymamádon át a penge séfekig. Ez olyan, mint egy nyelvtanulás. Ha még a betűkészletet sem ismered, miért beszélünk összetett mondatokról? És nem, nem, nem a nagyhangú szakácsok feltétlenül a legjobbak, ne vigyen ez félre. Egy konyhán mindig, mindenki vetít, és keménykedik, komoly hierarchia van, túlélésre játszanak. Vedd észre azokat, akik igazán jók, és nyújtanak számodra tudást. Merj kérni tanácsot. Merj bekérni magadat helyekre, mert a legrosszabb, ami történhet, hogy azt mondják, hogy bocs, de nem, de ez akkor is ezerszer jobb, mint nem megpróbálni, és keménykedni valami sutyerák konyhán. Legyél igényes, és tiszta. A főzés felelősség, az étteremvezetés is az. Gondozd a helyed, magad, a vendégeid. Minden helyen, amikor belépsz, fogalmazd meg az első élményt, ami jön. Valószínűleg olyan a vezetés is. Kutass, olvass rengeteget. És ha mindez megvolt, dönts, hogy bele akarsz-e vágni. Addig felesleges.
Azt gondolom, hogy mindenki saját sorsának a kovácsa, és abszolút támogatom, aki bátor, és mer lépni. De bátrak legyünk, és ne vakmerőek, nem hősködni kell értelmetlenül, hanem higgadtan, profin, és tudatosan létrehozni egy jól működő dolgot. Fogunk hibázni, de az nem hibázik, aki nem csinál semmit, és általában az beszél a hibáidról, akinek erre van ideje, mert nem csinál semmit. Ne törődj velük. A vendégeiddel törődj.
Mindenkinek nagyon sok sikert kívánok ebben, és remélem, pár légből-kapott álmot sikerült a helyére rakni, és megmutatni, nekem hogy sikerült.
Aztán Illéri, előre, és szóljatok, mikor-hova lehet menni enni egy jót! ☺