Rövidhírek a kertből:

• a sóskát még nem lehet enni, de már határozottan haragoszölden sóskaformájú.
• a legnaposabb partoldalban erdei ibolya virít.
• a közönséges orgona bimbói zöldellnek, a húsos somé pedig már icipicit sárgállnak.
• a recéshagymájú nőszsirom teljes pompjában kinyílt.
• az elvileg szélbeporzású mogyoró barkáit méhek dongják körül és lakmároznak.

Recéshagymájú nőszirom (Iris reticulata):

Újra felfedezni és újra belakni a kertet.
A mindent bevilágító napsütésben megint mindenki (na jó, csak én, de én nagyon) látja, hogy ablakokat kéne pucolni, ezért gazdanya gyorsan kiiszkol a kertbe, mivel jelentem, kintről nem olyan nagyon szembetűnő, mint bentről. Ha látszik is, akkor is teljesen mások kötik le a tekintetet: a növényzet életjelei és persze a gyerekek élethangjai. A játszótéren egyre több gyerek vizitál, este hat helyett immár hétkor van mindenkinek a vacsora - ami előtt célszerű kimosakodni, hiszen újra mindenki csupa homok, föld és szutyok. A térhasználati utak átíródnak, az időkeretek is máshogyan alakulnak. A télen fél óra alatt, begubózó álmodozással elkészített leckék varázsütésre öt perc alatt a lépcsőn láblógatva készülnek el, a téli szöszmötölős bepakolás helyett két másodperc alatt minden a táska cipzárja alá kerül, hiszen egyetlen cél lebeg mindenki szeme előtt: minél előbb kint lenni.

Sóska (Rumex acetosa):

Erdei ibolya (Viola reichenbachiana):

Közönséges orgona (Syringa vulgaris) rügyei:

A jelenleg különböző országokban és különböző klímákon termesztett gyümölcsfajok java része más őshazából származik, mint ahol napjainkban üzemi méretekben termesztik. Ha csak a már évszázadok óta Magyarországon általánosan elterjedt gyümölcsfajokra, szőlőre, almára, körtére, cseresznyére, szilvára, barackra gondolunk, és utánanézünk ezek földrajzi eredetének, azt találjuk, hogy közülük csak nagyon kevés őshonos a Kárpát-medencében. Ezen fajok terjedése a történelmi események (népvándorlások, háborúk, hódítások) révén zajlott. Miután évszázadokkal és évezredekkel ezelőtt a fajok terjedését ellenőrző intézmények nem léteztek, ezek akár távoli földrajzi helyekről más földrészekre is könnyedén eljuthattak humán segítséggel, működőképességüket pedig az adott helyen maga a valóság igazolta vagy cáfolta.

tormaföldei fügeültetvény légi felvételen az ültetést követő évben

A 20. század jelentős változást hozott ebben, oly módon, hogy létrejöttek a fajok meghonosíthatóságát, termeszthetőségét tanulmányozni hivatott intézmények. Így – szerencsés esetben – tudományos alapon honosodhattak meg újabb fajok, amelyek az említett intézmények rutinja szerint kísérleti termesztési próbákon estek át. A kommunizmus évei alatt nagyon sok elhibázott, félresiklott, rosszul értelmezett intézményi próbálkozás kudarca olyan következményekkel járt, hogy jelentős számú meghonosításra érdemes és üzemi termesztésre alkalmas gyümölcsfaj került téves módon a termeszthetetlen fajok listájára.

Feltételezhető, hogy a kutatók túlzott óvatossága a meghonosítható fajok tekintetében nagyban köszönhető volt az 50-es évek kommunista parancsuralmi rendszere által diktált, beláthatóan kudarcra ítélt citrom és narancshonosítási kísérleteinek is. Innen kezdve ugyanis az érvényes próbálkozásokra is hajlamos volt az átpolitizált "szakma" rásütni a "magyar narancs" bélyegét. Ennek is köszönhető, hogy a magyar gyümölcsfaj honosítás az utolsó, több mint fél évszázadban csak nagyon csekély eredményeket tudott felmutatni. Márpedig a versenyképes gyümölcstermesztés megköveteli, hogy lépést tartsunk faj- és fajtahasználatban is a piac követelményeivel a rendelkezésre álló talaj és klímapotenciál maximális kihasználásával. Ehhez elengedhetetlen, hogy a minél nagyobb hozzáadott értéket és minél nagyobb jövedelmezőséget biztosító fajok kerüljenek telepítésre. Ha a korábban meghonosodott, hagyományos gyümölcsfajok termőkörzeteit vizsgáljuk Magyarország térképén, azt találjuk, hogy ezek elsősorban történelmi meghatározottságúak, és nagyon kevéssé vagy egyáltalán nem veszik figyelembe például az adott terület klímaadottságait. Például kajszi és őszibarackból Kecskemét, valamint Szatymaz környékén kiterjedt termőkörzetek találhatók, ahol ezek a fagyérzékeny ültetvények sorozatos téli és tavaszi fagykárt szenvednek hatalmas terméskiesésekkel. Hasonló mondható el Északkelet-Magyarország számos körzetéről is. A termőkörzetek helyének megítélésében – sajnálatos módon – a felügyelő szakma állásfoglalását hosszú időn keresztül ez a status quo határozta meg, ökológiailag is helyén valónak ítélve ezt a történelem szülte helyzetet. A valóság pedig könnyűszerrel felfedhető, elég hozzá nyomon követni az adott térségekben kárt okozó meteorológiai események gyakoriságát.
A jelenleg is érvényben lévő "szakmai vélemény" szerint például a zalai, dél-zalai körzetben mindössze az almatermésűek és a bogyósok élveznek támogatást a gyümölcsfajok közül.
Miután a "szakma" (csak idézőjelbe téve vagyok képes említeni) által ajánlott és támogatott fajokon kívül nem is létesült a térségben olyan, számottevő méretű, eltérő fajt képviselő ültetvény, amely egyszerű módon megadhatta volna ennek a téves állításnak a cáfolatát, kénytelenek vagyunk ezt szórvány-referenciákkal és a térségben regisztrált meteorológiai adatokkal pótolni.
Elöljáróban egy nagyon fontos megjegyzés: a legfontosabb tudnivaló a témában, hogy a klíma nem két dimenzióban, hanem három dimenzióban értelmezendő!
Nézzük meg ezt részletesebben!
Tudvalevően, a zalai, dél-zalai térséget nagyon változatos domborzat jellemzi. A megye déli területének határát a Mura folyó képezi, itt ér véget a Zalai-dombság és ereszkedik le lassan a Mura síkjára. A gyümölcstermesztés egyik legmeghatározóbb klímaeleme a meteorológiában az 'éjszakai minimum'-nak nevezett hőmérséklet. Ez azt jelenti, hogy az éjszaka folyamán milyen abszolút értékig süllyed a levegő hőmérséklete. Ez a tényező az, amely a téli időszakban korlátot szabhat egy adott növényfaj túlélésének.
Közismert, hogy bizonyos hideg teleken olyan alacsony hőmérsékletek fordulnak elő, amelyek korlátozottan téltűrő fajok túlélését veszélyeztetik. Ez abban nyilvánul meg, hogy a fás szövetek is visszafordíthatatlan károsodást szenvednek a tűrőképességüket túllépő mértékű, kritikus hideg hatására.

virágzó kivi

Az ilyen alacsony hőmérsékleteket okozó helyzetek jellemzően az alább leírt légköri történések következményei: egy havazást eredményező, sarki eredetű hidegbetörést követően nyugalomba jut a nagyon hideg levegő.
Az ilyen eseményt követő derült, szélcsendes éjszakákon a hótakaró felett az akadálytalan kisugárzás miatt a levegő oly mértékben hőt veszít, hogy -15, -20,- 25 fokos hőmérsékletek alakulhatnak ki.
Itt lép be a gyümölcstermesztés legfontosabb eleme, a kisugárzási inverzió.
Miről is van szó?
A szélcsendes, derült éjszakákon a kisugárzással energiáját vesztő, kihűlő levegő sűrűbbé válik, fajsúlya megnő, a gravitáció hatására kiülepszik. Kitölti a terepalakulatok legmélyebb pontjait, míg ettől függőlegesen felfelé haladva méterről méterre ritkább, magasabb hőmérsékletű levegőrétegek maradnak fenn.
Ez a légköri jelenség oda hat, hogy a völgyekben, sík területeken, mély fekvésekben kritikusan alacsony hőmérsékletek, -20,-25 fokok alakulnak ki, míg a dombokon, így a dél-zalai térség dombi fekvéseiben is a hőmérséklet jellemzően nem süllyed -15 fok alá. Ez olyannyira igaz és törvényszerűségként fogadható el, hogy a tágabb térség meteorológiai adataiból és az indikátor növényeink (például füge vagy fűszerbabér) sértetlensége alapján az elmúlt 30 évben a dél-zalai térség megfelelő szintjein/fekvéseiben a hőmérséklet soha nem érte el a -15 fokot, mindig -15 fok felett maradt. A telek legeslegalacsonyabb értékei a dombokon jellemzően -12,-13 fok körül szóródtak.
Ezt a tényt, a maga életkorával, 30 éves múltra vetíti ki ez a több mint 2 emelet magas, Murafölde egyik dombján található óriási fügefa, amely láthatóan soha nem károsodott. Ez annak tükrében értékelendő, hogy a füge számára a halálos küszöb -15 fok.

Az ehhez hasonló méretű fügefa-klímaindikátorok a térségben, a dombi fekvésekben tucatjával fordulnak elő. A dél-zalai térség közelében, a szlovén határtól 30 km-re lévő, szlovéniai Jeruzalem dombi meteorológiai állomása az elmúlt 70 évben egyetlen alkalommal előforduló legalacsonyabb minimum hőmérséklete -18,5 fokos érték. Ezzel egyidőben, 1985 telén Olaszországban, a mediterrán térségben ennél jóval alacsonyabb hőmérsékleti értékek is előfordultak, így például Firenzében -23,4 fok. De Róma közelében, Lazio tartományban is -19,-20 fokok voltak. Ez a Jeruzalem szőlőhegyén 70 év alatt egy alkalommal mért -18,5 fokos abszolút minimumhőmérséklet olyan érték, ami a magyar Alföldön szinte minden télen előfordul.
2010. december 18-án egy nagy havazást követően másnapra, 19-ére virradó éjjel a szélcsendes, derült időnek köszönhetően a Lenti mellett, völgyben fekvő Iklódbördőce hivatalos OMSZ meteorológiai mérőállomásán -22 fokos minimumot rögzítettek. Ezen az éjszakán, ugyanakkor, az általunk a tőle légvonalban kb. 6 km-re lévő tormaföldei 6 hektáros fügeültetvény területén egy hitelesített, pontos, szabványos árnyékolóval ellátott, szabályosan telepített hőmérővel -8,1 fokos minimumot mértünk.
A két hőmérsékleti érték között 14 fokos eltérés volt a kisugárzási inverziónak köszönhetően.
Az inverziós olló nem mindig ennyire nyitott, de mindig elegendő ahhoz, hogy a magasabb, dombi szintek hőmérsékletét a biztonsági határon belül tartsa.
Összevetésképpen megjegyzem, hogy ugyanezen az éjszakán az olaszországi Rimini meteorológiai állomása -12,8 fokos minimumot mért, ami közel 5 fokkal alacsonyabb, mint annak a tormaföldei dombtetőnek a minimuma, amelynek közvetlen közelében a völgytalp mínusz húsz foknál is alacsonyabb értéket produkált.
Az elmúlt 15-20 évben számtalan ilyen összehasonlító mérést végeztünk a térségben, hasonló eredményekkel. Ezek az adatok és tapasztalatok adnak garanciát arra, hogy a téli alacsony hőmérsékletre érzékeny fajok biztonsággal termeszthetők a dél-zalai dombok megfelelő fekvéseiben/szintjein.
A fent leírtak mindjárt arra is rávilágítanak, miért alakulhatott ki a Zalára rásütött „hűvös klímájú" megye sztereotípia.

Hogy-hogy se, a meteorológiai szolgálat mérőállomásai az elmúlt több, mint fél évszázadban olyan fekvésekbe kerültek, mint amit a fentebb leírt iklódbördőcei -22 fok jellemez.
A nagykanizsai, a lenti, a letenyei, a zalaegerszegi (Andráshida) és az iklódbördőcei mérőállomás mind-mind völgyi, patakparti, folyóparti, völgytalpi, mély, fagyzugos fekvésbe került. Az ezen mérőhelyekről begyűjtött adatok: a középhőmérsékleteket súlyosan lehúzó éjszakai hőmérsékletek/minimumok, a völgyeket jellemző magas páratartalmak, a korai és késői fagyok előfordulási mutatóival jellemzett, kedvezőtlen klímát terjesztették ki (két dimenzióban) a teljes térségre.

Köztudott, hogy Zala megye a napos órák száma vonatkozásában az országban az egyik legalacsonyabbra értékelt terület.
Ez a meteorológusi körökben elterjedt téves dogma tudati kényszerén túl olyan szerencsétlen körülményeknek is köszönhető, hogy például a nagykanizsai meteorológiai állomást hatalmas fűzfák vették körül, reggel és késő délután beárnyékolva a napfénymérőt. Nem véletlen ezután, hogy az ilyen körülmények a napfénymérés vonatkozásában is fals eredményekhez vezettek, azaz a térség napfényes óráit is durván aláértékelték. Az állomás azóta nyugdíjba vonult, egykori vezetője bevallotta, hogy a leírt ok miatt a mérendő adatokat becsléssel helyettesítették. Nyilvánvalóan előítéletesekkel. Ismét a határ túloldalán lévő meteorológiai állomásra kell hivatkoznunk, ugyanis a magyar határtól 30 km-re lévő szlovéniai Muraszombat meteorológiai állomásának 10 éves adatsorából (1997-2006-ig) számított napfényes órák éves átlaga 2068 óra. Ugyanezen időszakban a rendkívül naposnak ítélt Pécs állomása teljesen hasonló értéket mutat. Megjegyzendő, hogy a pozíciókat tekintve, a pécsi állomás egy dombtetőn, a muraszombati a Mura mentén van elhelyezve. Ez a körülmény a mérőpont fekvéséből fakadó ködhajlam tekintetében Pécset kedvezményezi, ezért térségi értelmezésben a muraszombati akár potenciálisan kedvezőbbnek is értékelhető.
Ezt a sejtést támasztja alá egy másik adat: az 1961-1990 közti 30 évben a zalai Muraföldétől 30 km-re lévő horvátországi Varasd meteorológiai állomásának éves napfényátlaga, a horvát meteorológiai szolgálat adatai szerint 1997 óra. Ugyanebben a 30 évben, ugyanezen adatforrás alapján a Pécstől délre lévő horvátországi Eszék éves napfényátlaga 93 órával alacsonyabb, azaz 1904 óra. Mindez annak ellenére, hogy a közvetlenül a Dráva partjára helyezett varasdi állomás a ködös napok vonatkozásában nagyobb gyakoriságot tudhat magáénak.
Ezek az adatok azt bizonyítják, hogy a dél-zalai térség teljesen hamis megítélés alá esett.

Elgondolni is szörnyű, milyen gazdasági károkhoz vezetett, milyen elképzeléseket, kezdeményezéseket fojthatott el csírájában a szakmák által Zala megyére kivetített negatív kép az ország favorizált térségeivel szemben. A fentiekben a gyümölcskultúrákra (különösen a mérsékelten téltűrő fajokra) nézve veszélyes téli minimumhőmérsékletekről írtam.
A másik veszélyes időszak, ami az adott év termését veszélyeztetheti, a tavaszi fagyok időszaka. Ilyenkor is ugyanaz a légkörfizikai folyamat zajlik, értelemszerűen magasabb hőmérsékleti tartományban a március-májusi időszakban. Ekkor viszont már a 0 fok alatti hőmérsékletek is kárt tudnak okozni. Az ilyenkor végzett megfigyeléseink és méréseink azt igazolják, hogy a kisugárzási inverziónak köszönhető hőmérsékletkülönbség oda hat, hogy a dombok megfelelő szintjei/fekvései gyakorlatilag szinte 100 %-osan fagyveszélymentesnek minősíthetők. Analóg módon a korlátozottan téltűrő fajok vonatkozásában letális küszöböt át nem lépő téli hőmérsékletekkel. Ez nem kevesebbet jelent, mint, hogy egy ilyen, dél-zalai dombra telepített kajszibarack, őszibarack, cseresznye, stb. ültetvény évtizedeken keresztül téli és tavaszi fagykárból származó terméskiesést nem szenvedne.

A füge, mint minden vonatkozásban klímaindikátor egyértelműen bizonyítja, hogy mind a téli, mind a tavaszi fagykárok, valamint az éréshez szükséges magas hőigény tekintetében a dél-zalai dombok mindazt maximálisan kihozzák, ami Magyarország határain belül a gyümölcstermesztés szempontjából fontos környezeti körülmény lehet. Egy internetes kertészeti fórumban a korlátozottan téltűrő és egyéb, magas hőigényű gyümölcstermőkről posztoltam dél-zalai dombokról származó képeket 12 éven keresztül minden fenológiai fázisban. A fórumba az ország minden részéről érkeztek ugyanezen növényekkel foglalkozóktól képes hozzászólások. Ezek kivétel nélkül a dél-zalai térség fölényét mutatták minden mutatóban: téli túlélés, tavaszi fagymentesség, korai virágzás, korábbi érés, bővebb termés, gyorsabban fejlődő növények, később jelentkező őszi fagyok. A meteorológiai adatokból és az összehasonlításokból is kiderül, hogy a dél-zalai térség dombjain a vegetációs időszak kb. 2 hónappal hosszabb, mint akár a közvetlen közelükben lévő völgyekben, sík, lapos fekvésekben, valamint az ország alföldi területein.

A fent leírt klimatológiai tények alapozták meg azokat az elmúlt évtizedekben folytatott sikeres termesztési kísérleteket, amelyek alapján megállapítható, hogy a füge mellett, megfelelő fekvésekben nagyon eredményesen termeszthető a kivi és a káki (datolyaszilva) is.
Kísérleteim és kutatásaim több ezer munkaórát ölelnek fel, amelynek keretében nyomon követtem a hobbikertész szinten meglévő kivi és káki növénypéldányok százait. Nemkülönben a különböző településeken működő kertbarát közösségek köreiben végzett terjesztői és oktatási tevékenységem eredményeként települt és szakszerűen művelt növényegyedeket.

Terjesztői munkám kiterjedt a szomszédos Szlovénia határmenti, magyarlakta területére is, ahol a magyar kisebbség köreiben igyekeztem ezt a "tudományt" terjeszteni. Ennek köszönhetően ott is települt már egy kisebb kiviültetvény.
Elmondhatjuk azt is azonban, hogy nem minden egyed van olyan kedvező fekvésben, mint amit mi a biztonság kedvéért üzemi termesztésre ajánlunk, de ennek ellenére nagyon jelentős sikerrel működtetik ezeket is. Ez a tény még inkább megerősíti azt, hogy a klíma szempontjából biztonságos fekvésekben bőségesen kockázati határon belül mozgunk. A referencianövények közül nem egy a 20 éves kort is meghaladja, és az elmúlt 20 év időjárási vérzivatarait becsülettel kiállta, bámulatos mennyiségű és minőségű termésekkel.
Az elmúlt évtizedben, terjesztői munkám gyümölcseként több, kisebb ültetvény is létesült az említett fajokból. Miután ezek mind kedvező fekvésekbe kerültek, kiváló eredményekkel dicsekedhetnek, még úgy is, hogy fiatal koruk miatt még nincsenek termőképességük csúcsán.
Az általam kedvező fekvésűnek ítélt dombi területek döntő része kisparcellás szőlő, vagy még működő, de halódóban lévő, régi szőlőterület, vagy már elhagyott, invazív növényfajokkal borított, kivadult bozót, "legjobb"esetben extenzív, szántóföldi kultúrákra elpazarolt(!) terület.
Az ilyen, gyümölcsültetvény létesítésére alkalmas területek többszáz hektárt is kitesznek.
Örvendetes, hogy ötleteim és szaktanácsaim alapján már több, üzemi méretűnek minősíthető ültetvény is született a térségben, amelyek figyelemreméltó referenciát teremtettek.

becsehelyi kákiültetvény

becsehelyi kákiültetvény

becsehelyi kákiültetvény

Mesebeli sikertörténet valósulhatna meg azáltal, ha mindez a jövőben markáns gazdasági valósággá nőne a dél- zalai térségben.

U.i..:Ez az iromány eredetileg térségi célzattal született, de érvényessége kiterjeszthető bármelyik dunántúli dombvidékre, így a baranyaira is.

A függőleges kertekről, vagy inkább élő növényfalakról már több helyütt olvastam, de élőben a múlt héten láttam először, mégpedig Madridban - 2007-ben készítette a francia botanikus Patrick Blanc. Az külön öröm, hogy ezt az alkotást én magam fedeztem fel, a madridi látnivalók előre átböngészett listáján nem szerepelt. Ezek azok az aha-élmények, amelyek kapcsán mindig oda futnak a gondolataim, hogy mégiscsak jó dolog az elméleti felkészültség, a tankönyvszerű tudás, a gyakorlatot megelőző iskolaszerű olvasottság. "De hiszen ez egy vertikális kert!" - az észrevétel, az első meglátás felkiáltása. A CaixaForum bejáratának oldalfalán varázslat. Szimbólumok, az örök jelképek játéka: a sivatagban az oázis. Szemiramisz függőkertje.

Növényfal: síkként értelmezett domborzat, a textúrák és színek játéka. Nonfiguratív. Ha a növényekkel figuratív képiséget akarna láttatni az alkotó, akkor már a giccshez közelítenénk. A növényfal nem növényfestmény - bár a rálátás, a rátekintés gesztusa hasonló egy múzeumi falon szemlélt képhez. Nem képként akar funkcionálni, hanem elvonatkoztatásra, elgondolkodásra késztet. Téridegennek tűnik és mégis hívogató. Beilleszkedik környezetébe, miközben újra értelmezi azt. Élhetőségek. Önreflexió.

A datolyaszilva világszerte kedvelt gyümölcs, melyet nem csak élvezeti értékéért, hanem egészségre gyakorolt, igen kedvező hatásai miatt is érdemes fogyasztani.

Hazánkban viszonylag új és kevéssé ismert, de szerencsére már nem csak az üzletek polcain, hanem kertekben is találkozhatunk vele, hiszen hazánk legtöbb vidékén sikeresen termeszthető! A leszedett gyümölcsök hűvös helyen (fajtától, érettségtől függően) több hónapig is tárolhatók.

Fogyasztása főként Ázsiában elterjedt, ahol (pl.) aszalva tartósított formában egész évben, gyümölcsként, ínyencségként is fogyasztják.

Az aszalásra számtalan módszer létezik, én itt most csak a házilag legegyszerűbben kivitelezhetőt mutatom be: Aszalásra olyan gyümölcsöket válasszunk, melyek már kezdenek puhulni, de még szilárdak. Meghámozás, szeletelés, illetve az esetleges magok eltávolítása után az aszalóban kb. 24 óra alatt elnyeri tárolásra alkalmas állapotát. Érdekesség, hogy a behelyezéskor esetlegesen kissé még fanyar gyümölcsök az aszalás során gyakorlatilag elveszítik fanyarságukat. (Rohamosan terjedőben vannak azok a fajták, melyek a teljes érettség előtt, keményen sem fanyarok…)
Aszalhatjuk kissé magasabb hőfokon és hosszabban, addig, míg alig rugalmas, szinte száraz lesz, ez hűvös kamrában, de akár szobahőmérsékleten is sokáig eltartható. Ez is nagyon finom, de keménysége miatt sokáig kell rágni…
Ha alacsonyabb hőmérsékleten és rövidebb ideig aszaljuk, egy kb. zselés, gumis állapotig, úgy sokkal könnyebb és élvezetesebb a fogyasztása. Ekkor viszont legcélszerűbb mélyhűtőbe téve óvni a megromlástól, hiszen víztartalma magasabb.
Pontos hőfokot és időtartamot nem érdemes itt megadni, hiszen ezek a gyümölcs kiindulási állagától függenek. Ezt az első 1-2 aszalás során úgyis mindenki kitapasztalja, mindenesetre érdemes 2-3 óránként rápillantani a folyamatra. Én sosem aszalok 50 fok fölött, hogy a vitaminok ne vesszenek kárba. A legegyszerűbb, asztali, 5 tálcás kis aszaló esetén, félidőben felcserélem a tálcák sorrendjét, vagyis az alsó kerül legfelülre…
Az elkészült terméket büszkén helyezhetjük a kamrába, (vagy mélyhűtőbe) hiszen nem akármilyen értékes táplálékra tettünk szert! Mi celofánzacskóba téve, színes szalaggal díszítve, ajándékozni is szoktuk, mindig örül, aki kapja!

De mik is ennek a gyümölcsnek az élettani hasznai?
Tápértéke magas, a szénhidrátok mellett fehérjéket, zsírokat, A, C, E, K, B1, B2 és B6 vitaminokat, nátriumot, rezet, mangánt, magnéziumot, foszfort, folsavat, flavonoidokat, tanninokat, karotinoidokat, antioxidánsokat, sok rostot, de viszonylag kevés kalóriát tartalmaz. (A vitaminból az ajánlott napi bevitel felét tartalmazza 1 db átlagos méretű gyümölcs, ez a látás és a szem egészségéhez is kiemelten fontos!)
Rendszeres fogyasztása csökkenti az elhízás, a magas vérnyomás, a szívbetegségek, a krónikus gyulladások, a magas koleszterinszint, a magas vércukor és a rák kockázatát! Táplálja a hasznos bélflórát, ezzel is javítva az emésztést és az általános közérzetet!

Mindezek figyelembevételével, és annak fényében, hogy milyen egyszerűen beszerezhető, a datolyaszilvát feltétlenül érdemes beépítenünk a mindennapi étrendbe! Persze nem csak friss gyümölcsként, vagy aszalványként, de más módon feldolgozva, süteményekbe, salátákba, sőt, még húsokhoz is!

Nem véletlenül ezt a címet választottam a mai szösszenetnek: van a Beatles-nek (töredelmesen bevallom, számomra minden idők legjobb zenekara) egy P.S. I Love You c. dala, és nekem a futórózsa=szerelem. Judit írása olyan volt, mint felhívás a keringőre: amikor már éppen kifolyt a szemem a számítógép előtt a sok írástól és elhatároztam, hogy szünetet tartok, egyszeribe elém ugrott a Futórózsa c. írás és ott volt vége a nyugalmamnak.

1. Kerítés
Nagyon örülök, hogy a kerítés kapcsán Judit is elhatározásra jutott és éppen a futórózsát választotta, így gyanítom, hogy rövid időn belül nyálcsorgatva állok majd a kerítésük előtt és egy ilyen gyönyörűségről készített felvétel lesz az asztali háttérképem. Kerítés-ügyben egyébként én is kényes vagyok (nem mintha a miénk annyira szép lenne), nagyon nem mindegy, milyen egy kerítés, illetve hogy egyáltalán van-e. Amikor tősgyökeres dunántúliként először jártam Kecskeméten és itt, a Máriavárosban sétáltunk a(z akkor még csak jövendőbeli) Férjjel, igencsak leesett az állam a teljesen zárt, több helyen egyenesen kőből, téglából felhúzott, várfal-szerű kerítések láttán.

Bárhol jártam azelőtt a Dunántúlon, ilyesmivel nem találkoztam: mindenhol nemcsak át lehetett látni a kerítésen, hanem ki is adhattál egy pohár vizet, bátran diskurálhattál a nénivel, aki éppen a virágokat szedte bent és nem volt semmi furcsa abban, hogy így interakcióba kerülhetett a kint és a bent. Itt, Kecskeméten, nagyon bizarr lenne bárkivel a zárt kerítésen keresztül beszélgetni, mert az illetőnek minimum fel kellene mászni a tetejére és onnan kezdeményezni diskurzust, amit ritkán tesznek a helybeliek. Ehhez képest ott vannak a tipikus amerikai kertvárosok, ahol meg többnyire nincs is olyan, hogy kerítés, szépen nyírt pázsitok (már megint!) határolják a házat és mindenki tudja, az övét meddig kell nyírni és honnan kezdődik a szomszédé.

A mi kertünk egy közel kétszáz éves parasztház kertje Kecskemét ún. Máriaváros részében, mely parasztház a Férj gyerekkorában a város szélén állt, jelenleg azonban a tágabb belváros része, ahonnan tíz percen belül elérhető az igazi belváros, noha még mindig a Máriavárosban található (nem költöztették át valami skanzenbe vagy ilyesmi). Ennek ellenére szerencsére megmaradtak több-kevésbé eredeti állapotban vagy legalább az eredetihez hasonló parasztporták, polgári házak a környéken és a mai napig zárt és magas falak védik az ezekhez tartozó kertek intim szféráját. A mi kertünket például egy magas, (az ősidőkben) barnára festett fakerítés védi, amelynek a tetejére csak a macskák másznak fel vagy kalandos kedvükben a gyerekek, és olyan régi, hogy bőven ráférne a felújítás, de attól is lehet tartani, hogy ha nekiállnánk újrafesteni, szétmállana a kezünk alatt, tehát valójában egy új kerítésre lenne szükség. A kapuja valaha szintén fából volt, ezt Sógorunk pár évtizeddel ezelőtt kicseréltette egy végtelenül ronda vaskapura a praktikum jegyében, miszerint nem hullik a vendég fejére az egész alkotmány, amikor kinyitják és szépen kibetonozta az alját is, valamint akkorára lett csináltatva, hogy külön ajtószárny jutott a beálló gépkocsinak (ami akkor még nem volt a családnak). Gondolom, annak idején mindenki örült a haladó szellemű derék Sógornak, én azonban nemcsak hogy rondának találom (a kaput, nem a Sógort), de gyakorlatilag megmozdíthatatlannak is (a kaput, nem a Sógort), mert a beton valahogy az évek alatt feljebb jött, az autót beengedő ajtószárny meg valahogy megereszkedett, így kinyitni herkulesi erőre van szükség, melynek csak a Férj van birtokában (nekem ahhoz többet kellene járnom az edzőterembe a következő tíz évben). Így aztán nem nyitjuk ki, csak a kiskaput, az autó meg kint parkol a kapu előtt, nem az udvarban lévő garázsban, de hát annyi baj legyen (a garázsban így lehet hintázni és ez sem utolsó dolog ám). A kapura nyáron ihletett pillanatomban mindenféle szimbolikus népi és családi hagyományban gyökerező ábrát festettem, amitől egyből vidámabb lett az egész, ráadásul mindenki megdicséri (no meg nem olyanokat kell mondani az új látogatóknak, hogy „ott lakunk, ahol a rozzant régi Škoda áll” vagy „ahol az elvadult sövény áll”, hanem „ahol az a színesre pingált kapu van”). Így végül is minden rosszban van valami jó alapon elfogadhatóvá vált a kapu, amíg egyszer majd a távoli jövőben lesz rávaló, hogy ezen is változtassunk és igazán a saját képünkre formáljuk a dolgot.

2. (Futó)rózsák
A kertünkben rögtön ahogy befelé jövünk a kapun át a bejárati ajtók valamelyike felé, bal kéz felől hat-hét rózsatő van és minden évben gyönyörűen virágoznak többféle színben. Nekem Judittal ellentétben semmi bajom nincs a rózsák szúrós természetével, noha a mondás, hogy „nincsen rózsa tövis nélkül” se nem helyes, se nem igaz (nem tövise, hanem tüskéje van és természetesen van tüske nélküli példány is a nemesítőknek köszönhetően). Nem bánom, hogy védekezésképpen tüskét növesztenek, inkább okos dolognak tartom ezt, hiszen hol lenne a mai világunkban a rózsa (vagy sok egyéb növény) ilyenfajta védelem nélkül – már rég lelegelték volna őket és az evolúció vesztesei között tartaná számon néhány túlképzett botanikus. Éppen ezért a rózsa számomra az erős, öntudatos női karakterre asszociálódik, az olyasmit meg becsülöm.
Túl azon, hogy egy rózsa milyen gyönyörűség a szemnek, illatos példányok esetében pedig az orrnak, az a mennyiségű szimbolika, ami hozzá társult, szintén lenyűgöz. Géczi János (kedves tanárom a Pécsi Egyetemről) bőven írt a rózsa jelentőségéről mind a kereszténység, mind az iszlám világában, tessék bátran utánaolvasni, érdemes. Kettőt is ajánlok itt:

Géczi János: Allah rózsái https://terebess.hu/keletkultinfo/rozsa2.html

Géczi János: A rózsa és jelképei, A keresztény középkor http://mek.oszk.hu/13500/13536/pdf/13536_2.pdf

Ehhez jön még az angolszász rózsa-hagyomány, ami alatt nemcsak a rózsára mint motívumra gondolok pl. a Tudorok vagy egyéb nemesi házak esetében, hanem az innen eredeztethető nagyon konkrét, hihetetlenül változatos rózsakertekre, rózsakiállításokra, rózsatúrákra és a rengeteg parkban, kastélyon, kúrián, parasztházon felfuttatott rózsák óriási választékára. S ha ez még mind nem elég ahhoz, hogy lenyűgözze az embert, akkor jöhet a rózsavíz.

Tudor rózsa

S hogy a franciákat se felejtsük ki, minimum Joséphine császárnét meg kell említenünk, Napóleon feleségét, aki nem csupán odavolt a rózsákért, de Malmaisonban egy saját rózsakertet ültetett, amelyben kb. 200 fajta rózsa gyönyörködtette az arra járókat (nem kisebb alakokról beszélünk itt, mint pl. Talleyrand híres francia diplomata vagy éppen I. Sándor orosz cár) és a főkertész Aimé Bonpland vezetésével új rózsahibridek is születtek. S természetesen ki más is festhette volna meg ezeket, mint Redouté, akinek Joséphine előtt ugyancsak egy „first lady” volt a patrónusa, bizonyos Marie-Antoinette... Hát, igen, az idők változnak, de a nők csodálata a rózsák irányában valószínűleg nem.

Joséphine rózsakertje Malmaisonban

Két évvel ezelőtt egyébként én is vettem négy tő futórózsát, akik az első évben futásra ugyan nem gondoltak, maximum kocogtak, tavaly azonban már úgy belejöttek, hogy érdemes volt felszerelni mögéjük a falra a rózsafuttató rácsot: gyönyörűen mutattak, odavoltam a büszkeségtől és közben azt is kikísérleteztem, hogyan kell őket a tetvektől megszabadítani, ha netán ezek a jószágok is otthonra szeretnének lelni és éppen nálunk. A futórózsák feltételezhetően idén már egyenesen hosszútávfutónak képzelik majd magukat (már alig várom), és az elmúlt két évnek megfelelően megint társítani fogom melléjük a bazsalikomot, mert ők ketten úgy tűnik, megfelelően inspirálják egymást. Úgyhogy hajrá, Judit, nem fogod megbánni!

Végül küldöm ezt a dalt kedves rózsáimnak nagy szeretettel: jöjjön a Beatles: https://www.youtube.com/watch?v=u5l83RmSqzo és „as I write this letter, send my love to".

A gyümölcsök ábrázolásának egyszerű, de nagyszerű, mindenki számára elérhető módszerére szeretném most felhívni a figyelmet.

Elmondhatom, hogy amióta az eszemet tudom, érdekel a pomológia, azaz a gyümölcsismeret és -termesztés tudománya. Igaz, hogy változatos eszköztárából eleinte tisztán csak az érzékszervi próba minél gyakoribb ismétlése vonzott (magyarán: enni a gyümölcsöket, élvezettel, minél többet és jobbat), később azonban gyümölcsész érdeklődési köröm kiszélesedett és — többek között — a változatos alakú és kinézetű gyümölcsök leírására, ábrázolására is kiterjedt. Szerettem volna, ha a gyorsan mulandó, az idő egy rövid szakaszában csodás élményeket hozó, de az év nagyobb részében csak emlékekben élő nagyszerű gyümölcsök, gyümölcsfajták olyan nézhető, tapintható, esetleg szagolható igaz emlékeket hagynának magukról, amik a változatos, egyedi alakokat később is hűen felidézik, és szemlélésük a gyönyörű, élvezetes gyümölcsök hiányát az év nagyobb részében elviselhetővé teszik.

Rajz-biológia szakos tanári múltamhoz hűen, élénk fiacskáimat épp a krumplinyomat készítés rejtelmeibe beavatva próbáltam rábírni valami csendesebb és helyhez kötöttebb átmeneti időtöltésre, amikor sugallatot kaptam: hiszen őszinte lenyomatot a papíron nemcsak a földialma, vagyis a burgonya, de a szó általános értelmében vett alma is hagyhat magáról! És ha már az alma, akkor a körte, szilva, barack, kajszi, szőlő, eper, szeder, cseresznye, meggy is! Ha egy-egy példányukat éles késsel félbevágjuk, majd óvatosan a papírra helyezzük, sőt ceruzával azon nyomban körbe is rajzoljuk, akkor — bár csupán síkban, de — a lényegüket, semmihez nem hasonlítható egyedi, ugyanakkor egyben a fajtára is jellemző arcukat otthagyják a papíron. Ha pár tized milliméter mélyen is, de finom, édes, zamatos levüket beisszák a papír rostjai, és talán illatukat, színüket is egy időre hűen megőrzik. A lenyomat és körvonala megmutatja a csak az adott gyümölcsre, gyümölcsfajtára jellemző egyedi méretet, alakot, és akár levesességéről, húsának szerkezetéről is hírt ad. Egy finom metszetet kapunk a gyümölcs lelkével. Papír meg ceruza talán van kéznél…

alma

Innentől kezdve nemcsak fényképpel és érzékszervi tulajdonságaik leírásával, de ezzel a lenyomatos-körvonalas módszerrel is ábrázolom a számomra kedves gyümölcsöket.

eper

Több száz ilyen — a szakirodalomban általam addig még sehol sem látott — lenyomatot/körvonalas rajzot elkészítettem már, amikor az interneten belebotlottam egy Girókuti (Pinczker) Ferenc XIX. századi pomológusról szóló írásba. Ez rövid utalást tett arra, hogy Girókuti az általa szerkesztett kertészeti szaklapokban — az egyéb ábrázolásokhoz szükséges anyagi források hiányában — saját kezűleg készített gyümölcskörvonalas rajzokkal mutatta be cikkeiben a tárgyalt gyümölcsfajtákat…

körte

Ennek az egyszerű, a gyümölcs alaki jellegzetességeiről, méretéről hű képet adó, mindenki számára elérhető ábrázolási módszernek tehát nemcsak a hozzám hasonló romantikus gyümölcsélvezők vehetik hasznát, hanem az alak- és mérethű ábrázolásra törekvő, komoly gyümölcsészek is, ezért a saját gyümölcslenyomataim alábbi képeivel jó szívvel ajánlom e módszert minden gyümölcsbarátnak!

szilva

A rózsa is azon kevés növények közé tartozik (a nőszirom, a kardvirág és a kannavirág mellett), amikkel nehezen, lassan, meg-megállva, előre egyet - kettőt hátra stílusban barátkozom. Nem szeretem a rózsában, hogy tüskés, hogy a szendén bájos külső alatt szúrós - a rossz értelemben vett nőiességgel szoktam magamban azonosítani. Hazudik. Ámít.
És most én készülök arra, hogy belemenjek ebbe a játékba, tudniillik vannak dolgok, amiket anyagiak, vagy kellő akarat híján nem tudunk megváltoztatni a ház körül. Ilyen szó szerinti határpont a kerítés. Örökségnek is csúfolhatjuk, de őszintébb, ha azt mondjuk, hogy ránk hagyták - no, nem az elődök -, hanem az előttünk lakók. Ronda, rozsdás drótkerítés. Nagyobb munkát jelent elpusztítani, mint nézegetni. Mennyi hezitálás, mérlegelés előz meg egy ilyen döntést!? Vagy csak nálunk? Nézegetem, nézegetem és próbálom az idealizmusomat összeegyeztetni a valósággal, meg persze a praktikummal. Ráhangolódni arra, hogy megfűzzem Balázst, minden mást megelőzve ennek álljunk neki (nincs az a vacsora, ami után a kerítés ügyét venné fel a teendők listáján az első helyre....). Nem tudok randa kerítés mögött élni, sem azon keresztül hazaérkezni. Egyszóval alkut kötöttem az érzelmeimmel és a mindig fontos szimbolikával: megtaláltam a helyzet számára az ideális kerítést! Rózsaszín, tüskétlen kúszórózsa: Zéphirine Drouhin.
Amióta várom a tavaszt, hogy elültethessem a rózsatöveket, azóta próbálok nem arra gondolni, hogy milyen szép lenne már most a kerítés, ha előbb küzdöm le a rózsák iránti ellenszenvemet. Tudatlanság. Rugalmatlanság. És a kiskapu fölötti boltíven is futni fog! Romantika. Ó, jaj! És mi lesz télen?

Bár a nappalok kis ideje már hosszabbodnak, kint azért még nagyon is a kopárság, szürkeség, a jeges téli szél uralkodik. Épp ezért valódi vigasz, egyben pedig vegytiszta esztétikai élvezet, ha a fűtött szobában a kikeletről álmodhatunk az itt bemutatandó két művész – egy keleti és egy nyugati – természeti témákról készült gyönyörű képeinek a nézegetésével. Ezt az élményt szeretném megosztani a Kegyes Olvasóval is és kívánni vele boldog, gyümölcsöző új évet!

A kelet művésze: Jün Sou Ping [Yun Shou Ping, 恽, yùn, 寿平 (1633——1690)]

Jün Sou Ping, a Csing dinasztia korai éveinek híres festője, költője és kalligráfus művésze 1633-ban született Kína Csiangszu tartományában, Vucsin városban (ma: Csangcsou), kiváló, de elszegényedett család sarja. Három éves volt, amikor Kína utolsó császári dinasztiája, a mandzsu Csing dinasztia (1636-1912) megkezdte uralkodását.
Jün Sou Ping fiatal évei mozgalmasan teltek, keresztül-kasul beutazta Kína sok tartományát. A Ming dinasztia összeomlását követően apjával együtt menekülni kényszerültek, útjaik elváltak, majd egy buddhista kolostorban újra találkoztak. Az ifjú Jün Sou Ping nem kívánta az idegen mandzsu uralmat szolgálni, emiatt a költészet, festészet és kalligráfia felé fordult, tájképek festésével tartotta el magát. Kortársa és közeli barátja volt a gazdag és híres Vang Huj művésznek (Wang Hui 王翬, 1632-1717), akit olyannyira tisztelt, hogy kinyilatkoztatta barátja elsőségét a tájképfestészetben, és emiatt ő maga elsősorban virágok és állatok ábrázolásával kezdett foglalkozni.
Jün Sou Ping festészeti stílusát az elegancia és kifinomultság jellemzi. A színek használatában merész: a hagyomány szerint nem kívánatos, erős színeket is bátran, de harmóniába olvadóan alkalmazza.
Újítást és egyben frissességet hozott kora festészetébe azzal, hogy – visszanyúlva a X. században élő és alkotó Hszü Hszi [Xu Xi] úgynevezett „moku” (másképp: „csont nélküli”, mogu, 沒骨) módszeréhez – képein a szigorú körvonalakkal határolt formák helyett inkább a foltszerű, friss, könnyed, szabad ecsetkezelésű festésmódot alkalmazta.
Jün Sou Ping-et a Csing korszak hat kiemelkedő mestere között tartják számon, művészete évszázadokon keresztül hatott, sokan követték festészeti stílusát. A költészetben és a kalligráfiában is kiemelkedő alkotó. Képeibe gyakran a művészi kalligráfiával leírt verseit is belekomponálta.

A nyugat művésze: Pierre-Joseph Redouté (1759 - 1840)

Több mint egy évszázaddal később a nyugati féltekén élt és alkotott Pierre Joseph Redouté, akit a botanikai festészet Rafaellójaként is szoktak emlegetni. Sokgyermekes flamand festőcsaládba született 1759-ben, és már korán ő is festeni kezdett. Tizenhat éves volt, amikor Párizsba került, ahol a Theatre des Italiens díszletfestőjeként dolgozott, szabadidejében pedig a régi mestereket tanulmányozta és gyakran látogatta a királyi botanikuskertet, a Jardin du Roi-t. Itt találkozott Charles Louis L'Héritier botanikus tudóssal, aki növényanatómiai tanulmányok készítésére ösztönözte az ifjú festőt.
Redouté munkája hamarosan Gérard von Spaendonck virágfestő figyelmét is felkeltette, így kis idő múltán a királyi megrendelésre dolgozó botanikai festőcsapat tagja lett. E munka során megismerkedhetett Spaendonck világos, áttetsző színeket alkalmazó akvarellfestési módszerével. Végül a fiatal Redoutét Marie-Antoinette udvari festővé nevezte ki. Bár a királyi családdal ritkán találkozott, a francia forradalom időszakában azonban látogatást tett a börtönben, ahova azért hívatta a királyi család a festőt, hogy megörökítse egy ritka kaktuszfajta épp akkor kinyílt virágát.
Redouté az 1790-es években kora egyik legnépszerűbb botanikai festőjévé vált. Tökéletesre csiszolta a londoni tartózkodása során elsajátított színes metszetkészítési technikát, majd 1802-től kiadta a "Liliacées" című sorozatát. E munkában a botanikai festészet hagyományainak megfelelően körvonalakkal határoltan ábrázolta a növényi formákat. 1805-ben Josephine császárné is udvari virágfestőjévé nevezte ki a sikeres művészt.
Redouté 1817 és 1824 között készült el a pályafutásának a csúcsát jelentő, parádés kiadásban megjelenő "Les Roses" című monográfiával. A közönség kitörő örömmel fogadta a különféle rózsafajtákat kifinomultan ábrázoló sorozat minden egyes színes rézmetszetét. Az ünnepelt művész ezekben az ábrázolásokban is nagyobb hangsúlyt fektetett a tudományos pontosságra, mint a tisztán művészi céllal készült virágfestményeknél szokásos kompozíciós és színbeli hatásokra.
1822-től haláláig tanára, Spaendonck nyomában járva fiatalok százait vezette be a botanikai festészet titkaiba. Redouté kortársa, Joseph-Francois Grille így emlékezik meg a művészről:
Erőteljes test, a végtagok mint az elefánté, a fej olyan busa és lapított, mint a holland sajt, vastag ajkak, reszelős hang, görbe ujjak, megdöbbentő megjelenés, de a durva külső rendkívüli érzékenységet, finom ízlést, mély művészi érzéket takar! Nagy érzékenység, nemes jellem és a géniusz kifejlődéséhez szükséges kitartás -- ez volt Redouté, akinek Párizs minden szép hölgye a tanítványa volt.

Kelet és nyugat virágainak találkozása
Most pedig következzenek a képek! Találkozzék itt kelet és nyugat a két művész azonos vagy nagyon hasonló témákról készült növényábrázolásai egymás mellé állításával, minden szó nélkül, csak a képek beszéljenek. Kívánok élvezetes szemlélődést!

Fehérliliom:
Jün Sou Ping fehérliliomja

Redouté fehérliliomja

Írisz:

Jün Sou Ping írisze

Redouté írisze

Peónia:
Jün Sou Ping peóniája

Redouté peóniája

Pipacs:

Jün Sou Ping kerti pipacsa

Redouté kerti pipacsa

Rózsa:

Jün Sou Ping rózsája

Redouté rózsája

Szőlő:

Jün Sou Ping szőlője

Redouté szőlője

Rét, kaszáló, legelő, gyep? Kinek mi jut eszébe?
Nekem kislányként a családi kirándulásaink, evezős túráink során pihenőként, játszótérként használt erdei virágos rétek jelennek meg, ahol elmélyülten szedtem óriási színes virágcsokrot, amíg anyukám a hátizsák tartalmából ebédet varázsolt.
Ma, tanyán élő állattartó gazdaként legelő állataink alapvető élelemforrása a pár hektár legelőnk, illetve fél hektár kaszálónk.
A szakma összefoglaló néven gyepként nevezi ezeket a területeket. A gyep olyan növénytársulás, amelynek növényállományában a fűfélék dominanciája érvényesül. A gyep főként évelő fűfélékkel (részben kétszikű pillangós), valamint egyéb növényekkel állandóan benőtt terület, amely természetes úton emberi beavatkozás nélkül keletkezett (ősgyep), vagy mesterséges úton magvetéssel létesítettek (telepített gyep).
A gazdálkodás célú használatban a gyep elnevezése lehet rét (kaszáló) vagy legelő. A kaszáló olyan állandó gyepnövényzettel borított terület, amelyet rendszeresen kaszálnak, a fűtermést szénaként vagy silózott takarmányként hasznosítják. A legelő állandó gyepes terület, amelynek fűtermését a tenyészidőszak alatt friss állapotban, sarjadzás közben az állatokkal legeltetés útján hasznosítják.
A gyepek csoportosítása több szempontból lehetséges. A gyep eredete, kialakulása; az emberi beavatkozás mértéke, ökológiai adottságok (elsősorban a klíma és talajadottságok) és a használat szerinti csoportosítás. A hasznosítás típusa szerint a nomád pásztorkodástól az extenzív hasznosításon át a fejlett országok intenzív, vagyis magas ráfordítási szintű gazdálkodásáig nagy a változatosság a gyepek használati módjában. A mi kis gazdálkodásunk a környezetkímélő extenzív - közepes intenzitású csoportba sorolható.
A mi kaszálónkon és általában az ilyen jellegű területeken a következő állományalkotó és gyomnövényekkel találkozhatunk:

Állományalkotók:

angolperje

taréjos búzafű

réti csenkesz

réti komócsin

csomós ebír

olaszperje

nádképű csenkesz

réti perje

tarackos tippan

Gyakoribb gyomok:

mezei zsurló

fekete nadálytő

mocsári gólyahír

nagy csalán

lósóska

közönséges bojtorján