Anyák Napjára írtam volna egy cikket. Az apropója az volt, hogy Zengővárkonyban mini kiállítást rendeztünk Szugfil-Méhn Niki gyönyörű képeivel és néhány anyaság témájú verssel. Végül nem írtam cikket, mert nem éreztem elég erősnek a témát. Ma, ahogy szedtem le a kiállítás képeit a falról, és újra elolvasgattam a verseket, eszembe jutott, hogy miről írjak. Arról, amit annyi barátnőm köszönt meg nekem azóta, hogy megszületett a nagyobbik gyerekem.
Gyerekkoromban azt gondoltam, hogyha egyszer nekem saját kisbabám lesz, nem lesz nálam boldogabb ember a földön. Ezért az volt a tervem, hogy nagyon fiatalon leszek édesanya. Az én anyukám is csak 21 volt, amikor a nővérem született, így a példa is meg volt. 15 évesen ismertem meg életem szerelmét, aki később a férjem lett, tehát ez is adott volt. Szerettem volna, ha már az esküvőnkön útban van a szerelmünk gyümölcse, ami így is volt, de aztán kiderült, hogy rá még nagyobb szükség van odafönn…
Végül 2011 szeptemberében született meg az én nagy fiam – aki azóta már 9 és fél éves –, és megkezdődött anyukává válásom, ami azt hiszem, azóta is tart. Szivárványgyermekként L.-el végigizgultam a teljes terhességet. Mondhatta nekem akárki, hogy egy sikertelen terhesség nem predesztinál további sikertelenségeket, és minden várandósság más. Persze, hogy minden egyes laborvizsgálat után kiveséztem az eredményt A-tól Z-ig az internet segítségével (sose csináld), és minden egyes csillaggal jelzett értéktől egyszerre voltam a plafonon és magam alatt. A saját parámat leszámítva amúgy egy csodás és problémamentes terhesség után, könnyű és gyors szüléssel, a 41. hétben világra jött az én vasgyúró fiam. Happy end, vége.
Ja, hogy a terhesség és a szülés után még az is van, hogy ott van az a kis ordító csomag, akit életben kell tartani? Erre az egy apróságra nem voltam felkészülve. Ráadásul L. 4 kilós babaként fontosnak érezte, hogy állandó jelleggel tele legyen a gyomra, különben elégedetlenségének adott hangot, és az senkinek nem volt jó. Higgyetek nekem! Ott voltam tehát én, a 25 éves diplomás közgazdász menedzser típus, és egy állandóan éhes gyermek. Életem legborzasztóbb, legmegterhelőbb, legnehezebb 3 napját töltöttem el a szülés után a kórházban. Akkor még túl bizonytalan voltam ahhoz, hogy véleményemnek hangot adjak, és ellentmondást nem tűrve tegyem be az ordító gyereket a nővérszobába éjszakára. A nővérkéknek meg persze eszükbe se jutott ilyet felajánlani, úgyhogy maradt a gyerek, és maradt az éjszakázás. Ő üvöltött, én járkáltam vele, aztán szoptattam, amitől meg én tudtam volna üvölteni. Tej sehol, a gyerek elkeseredetten próbálkozik, lerakni nem lehet, nem alszik, nem alszik, nem alszik, és én sem alszom, már harmadik napja. Még most is, ahogy ezt írom, ki vagyok akadva mindenkire, aki ezt végignézte, és nem jutott eszébe szólni, hogy hahó, talán nem jut tejhez az a gyerek. Végül, amikor a harmadik napon közölték, hogy „anyuka, így nem lesz hazamenetel, ha a gyerek nem kezd el hízni, ugyanis már több mint 10%-ot esett a súlya”, akkor végre valahonnan előkerült egy nővér, aki ezt az információt összekötötte azzal a gondolattal, hogy ha a gyerek csak fogy és üvölt, és anyuka legszívesebben árvaházba adná elsőszülött gyermekét, akkor talán, esetleg, mi van ha…nem tudja, hogy kell szoptatni. Szóval, kedves nővérke behívott a nővérszobába, elkapta a gyerekemet és úgy rám cuppantotta, hogy szerencsétlen azt se tudta, mi történik. És végre evett. Utána pedig aludt…mindjárt egy egész órát. Nem hittem el, hogy tényleg alszik, és hogy „csak” ennyi volt a gond, és nem az, hogy nekem van a világon a legszörnyűbb, neveletlen gyerekem. Attól kezdve evett, aludt, evett, aludt, egészen 1 hónapig. Amikor is újra kezdődött a sírás. Persze nekem, aki az első 3 napban szuperérzékeny lettem arra, ha a gyerek csak megnyikkan, mindjárt égnek állt a hajam. Most miért ordít? Fáj a hasa? Vagy éhes? De ha fáj a hasa, és sűrűbben etetem, akkor csak jobban fog neki fájni. Különben is, 3 óránként kell enni, és pont. A szigorú következetesség igenis már kis korban fontos, mert a fejemre nő olyan gyorsan, hogy nem is hinném. A „Suttogó” könny áztatta lapjait forgattam, és nem értettem, mit rontottam el már megint. Kérem szépen, most lehet tippelni, hogy mi volt a baja…. persze, hogy nem volt elég tejem. Mitől is lett volna, amikor egy merő görcs voltam onnantól kezdve, hogy megszületett. Az én szerencsétlen éhező gyerekem most még ráadásul tápszeres is lesz, nem elég, hogy már cumizik is, amit szintén TILOS, különben szaranya vagy és ennyi. Kapott tápszert, fájt a hasa, kapott másikat, attól is fájt… Így ment ez 3 hónapos koráig, amikor végre megérett rá ez a pici kis szervezet, hogy elfogadja, a kemény világban így mennek a dolgok. Enni kell és kakilni, és közben, ha lehet, még aludni is valamennyit.
Magára ismert valaki a történet bizonyos részeiben? Talán nem a véletlen műve. Ez a nagyon is hagyományos sztori, avagy „senki nem mondta, hogy könnyű lesz”, engem úgy orrba vágott, hogy 8 évig nem is mertünk még egy gyereket vállalni. Szóval, ha L.-nek azt mondja majd egy pszichoterapeuta 40 éves korában, hogy minden baja abból származik, hogy az édesanyjával nehezen alakult ki a kötődés élete első évében, hát igaza lesz. Ezt jól elrontottam. Azóta azért már sikerült a kapcsolódás, bár L. továbbra sem könnyű eset. Hamar felkapja a vizet, duzzog, csattog a legkisebb marhaságon is. Pont mint én. Kire ütött ez a gyerek?
U.I.: A második is fiú lett. 8 év van a kettő között, úgyhogy már nem azt mondogatják a rokonok, falubeliek, hogy „egy gyerek nem gyerek”, hanem hogy „túl nagy a korkülönbség, és két egykét nevelünk”. Z.-nél sikerült megértenem, hogy mik azok a púderrózsaszín, babaszagú képek az anyukákról, amikkel teleaggattam az Anyák napi kiállítást. Ha elfogadod, hogy néha baromi nehéz, és a határaidon táncolsz, ha nem tökéletes gyereket szeretnél, csak egy gyereket, akit felnevelhetsz, és segíthetsz neki megtalálni a helyét a világban, akkor akár még élvezheted is. Ha nem is minden púderrózsaszín. És ez az a történet, amit akár gyermektelen, akár gyerekes barátnőknek mesélek el, mindig köszönetet mondanak érte. Mert így legalább tudják, hogy ez senkinek se könnyű.
Kakukkfű és snidling a nemsokára kékre kicsattanó borzaskata zöldjében
