(Kép: Nagy Gábor; hang: Kovács Balázs)

Korábbi posztomban megmutattam első próbálkozásaimat a horgolás területén. A Nagymamáim csipke terítői nem nekem valók, de az amigurumik megtetszettek. Vettem hát egy halom színes fonalat és a mintákat kezdtem keresni. Felfedeztem néhány FB csoportot is, ahol az ingyenes minták százait cserélik a tagok. Persze van aki már üzletszerűen horgol. Van aki csak horgol és a kész figurákat adja el, de van egy-két (száz) nagyon ügyes kolléga, akik terveznek is figurákat és különböző kézműves oldalakon nemcsak kész figuráikat, hanem a leírásaikat is értékesítik. Ha valaki annyira bátortalan, mint én, akkor is talál magának rengeteg ingyenes mintát, amit meghorgolhat.

Ősszel sálhoz, sapkához való fonalakat is vettem az egyik bolt "középső során". A sálak nem sikerültek jól, mert túl merevek lettek és a családban senki nem akarja őket hordani. A fonal így megmaradt. Bármi-tartónak puhának tartom a fonalakat (Crelando: 70% poliakril, 30% gyapjú), ahhoz jobb lesz a pólófonal vagy a zsineg, de egy-egy nem túl aprólékos figurához ez is el fog fogyni. Így születtek a baglyok.

4-es, 5-ös tűvel egy rövidebb, sokszor látott film alatt hamar elkészül. Minta itt.

Mivel a narancs színű bagoly ajándékba repült és még tetszést is aratott, gondoltam, nagyobb munkába is belevághatom a horgolótűmet.

Gyerekeimnél nagy sláger Rumini, az egérmatróz. Kerestem ehhez is mintát és megpróbáltam. Mivel Rumini egy jogvédett figura, így igazi mintát csak fizetőset talál Google barátunk, de van jó néhány egyszerűbb egér minta, ami ingyenesen elérhető és egy kis átalakítással remek kis figurák lehetnek belőlük. Így született meg Olivér Ruminije is.
Az alapminta innen.
A magam számára igyekeztem fázis-fotókat és leírásokat is készíteni, hogy az esetleges következő "megrendeléseket" is tudjam teljesíteni.

Fázis 1.

Nem tudom, hogy más hogyan van vele, de számomra ebben a figurahorgolásban az összeállítás a legnehezebb. Mindig félek tőle, hogy a nagy türelemmel, szépen meghorgolt alkatrészek összevarrása csúnya vagy csálé lesz. A tapasztalat az, hogy míg a csúnyára sikerült horgolási részeket szépen visszabontom és kezdem elölről, az összevarrt részeket felbontani már nem ilyen egyszerű, sőt szinte sérülés nélkül számomra lehetetlen.

Részekben

És a majdnem végleges formája:

Még egy farkincát kellett neki horgolni! :-)

Pite, pie, tarte? - melyik legyen? Nagyanyám csak almás pitét sütött: alja/teteje tészta, közepe reszelt alma, fahéj, cukor. Kizárólag hagyományos gáztepsiben, mindig kis négyzetekre felvágva. Sok porcukorral szerettük.

Mikor Pesten elkezdtek nyílni a kávézók és pékségek (pl. Briós), egyre több helyen árultak kis tarte-nek nevezett valamiket. Fogalmam sem volt mik ezek, de ízlettek. Utána néztem, és így lett nagy szerelem a minden-mindegy milyen pite. Találtam hozzá egy elronthatatlan és sokáig eltartható tészta receptet, amit ha van türelmem nagyobb adagban készítek, és a fel nem használt részt teszem is a fagyasztóba. Így ha megkívánom, bármikor lehet gyorsan finom ebédet, könnyű vacsorát varázsolni.

Az alaprecept: 25 dkg liszt, 15 dkg puha vaj feldarabolva, 1 tojás, 1 evőkanál víz, 1 teáskanál só - a vajat összemorzsolom a liszttel, beleütöm a tojást, gyorsan dolgozva összegyúrom a többi hozzávalóval. Fontos a gyorsaság, hogy ne legyen túl lágy, ne olvadjon meg a vaj túlságosan. Ebből a mennyiségből két gombócot szoktam gyúrni, és úgy teszem őket a hűtőbe pihenni. Ha rögtön használni fogom, akkor az egyiket egy fél órára berakom a fagyasztóba, és azt használom fel először. Kinyújtom a hideg tésztát a pite formába, a sütőt előmelegítem 180 fokra, és már mehet is be 15-20 percre. (Több recept írja, hogy használjunk az elősütéshez sütőgyöngyöt, vagy száraz babot. Bevallom sosem teszem rá a sütéshez egyiket se. Néhány helyen megszurkálom villával, hogy a beragadt gőz kijöjjön, ne legyen púpos.)

Amíg sül, jön a varázslat: a töltelék. Ehhez is lehet receptet keresni, de mivel nagyjából mind egyforma, tényleg csak bármi a konyhából, hűtőből, kertből, egy csipet fantázia és már kész is. Készült már zöldborsós, spenótos, cukkinis, paradicsomos, lecsós. Egyszóval nincs két egyforma.

A zöldborsósat egy ismert gasztroblogger (Fűszeres Eszter) könyvében olvastam. A vajon megdinsztelünk egy kevés újhagymát, rádobjuk a zöldborsót, zúzott fokhagymát és megpároljuk. Teszünk bele tejet és/vagy tejszínt, tojást, parmezánt, vagy bármilyen reszelt sajtot, és fűszerezzük. Ezután összeturmixoljuk, úgy, hogy kicsit darabos maradjon. Ezalatt megsült a tészta is, úgyhogy csak ráöntjük, és tovább sütjük kb. 20 percig. Hidegen, melegen egyaránt finom. Erre Juditék a tanúim, akikhez ezzel a pitével mentem tavasszal látogatóba.

(Valaki árulja el nekem, hogy ez a kerámia pitesütő miért engedi át a vajat sütés közben? )

Ha pedig nincs kedvem még ezt a tésztát sem összegyúrni, akkor jön a francia tejes pite, a clafoutis. Legközelebb.

Írok egy sorozatot az anyagokról, amiket használok - ezek egyike a vályog. A vályog igazából sár, amit építéshez lehet használni. Vidéken a sár nem pejoratív fogalom, egészen más, mint a piszok, amit lesöprünk a járdáról: a sár az az univerzális, gyúrható valami, amit azzal, hogy felhasználjuk és kiszárítva megköt, egyben meg is szelidítjük. Ha újra "kivadul", vagyis összedől a ház, elkopik vagy elázik a fal vagy épp eláraszt minket az iszap, ismét porrá válik a szemünkben: termékeny talaj lesz, tehát beindul benne a slow wood processz. Szóval a vályog az a sár, ami a cipőnkre akar ragadni. A lényeg a ragadás: cuppog, lehúz, bármin fennragad, csak hogy velünk jöhessen. Hiszen a piszok is gyökeret ver bármin, és azért ennyiben mégiscsak hasonlítanak. Ha valamit össze tudunk piszkolni, akkor vályogozni is tudunk rá.

(Kenti Nito Throwing for the Unforeseen c. installációja, 2012)

A vályoghoz amúgy szoktunk használni különféle adalékokat: szalmát vagy más szálas anyagot, homokot. Azért van ez, mert anyagának elég nagy része agyag, ami nedvességre kitágul (emiatt lehet belőle vízzáró réteg), száradásra összemegy = kireped. Az adalékok segítik abban az egész trutymót, hogy a mérete ne változzon annyira, ezáltal nem is tágul, nem is törpül = nem nagyon repedezik. Az emberek amúgy általában tartanak a kirepedezéstől, úgy érzik, hogy ez valami rossz előjele: kireped a plafon, mielőtt leszakad stb. Én viszont azt vettem észre, hogy a málló agyag-kirepedés mellett van az erős repedés is, ami mögött a fal továbbra is egyben van, és ha tetszik, így is hagyhatjuk, de egy újabb réteggel ki is tölthetjük a réseket, amik már csak kevésbé fognak repedni, míg egy újabb átkenés azt is elfedi. De mondom, lehet akár szalmát vagy más hasonlót (akármit, ami szálas anyag, és később bomlik, mint megszárad: gyapjú, kender, műszál:) stb.) is használni hozzá, ami kicsit meggyorsítja a folyamatot, meg dekoratív is lehet. Ki hogyan. Szóval eddig van cuppogós és szálas anyag. A recepthez még víz kell, ízlés szerint: ha falra kenjük, lehet hígabb, ha fal lesz belőle, lehet sűrűbb. Valamivel érdemes összekeverni őket (én egy rudat használok, amivel átforgatom), aztán lehet menni mást csinálni egy pár órát, és ha esetleg a napon állt a cucc, akkor nemsokára puha meleg vályog vár minket. Lehet kenni, dobni, hangulat szerint!

(vályog-glitch stílusú fal nem túl szószátyár pinterest-forrásból)

Nekem valahogy mindig azt tanították, hogy a könyvtárba az ember céltudatosan megy keresni - mint az üzletbe bevásárolni, akkor megyek oda, ha tudom, hogy mire van szükségem. Fiatalkorom régi pécsi Megyei Könyvárában is ezt erősítették meg: 'Miben segíthetek?', 'Mit keresel?'. Zárójelben megjegyzem, természetesen ez egy kamasznak sokszor tényleg életmentő, hiszen megkímélik a látványos ügyetlenségtől, miért nem találom?!? Azt is megemlíteném, hogy ebben a könyvtárban tanítottak meg a könyvtárosok kutatni. Komolyan vettek, kerestek, ötleteltek, sőt tudatosan ajánlottak és felépítve a haladási sorrendet toltak előre az úton. Köszönöm!

Az épület, a légkör, a miliő számomra sokat jelentett, hiányzik, főleg, hogy a gyönyörű copf stílusú épület a mai napig üresen kong és csak az enyészet és a gaz tör utat boldogan magának. Ugyebár már megint a növényeknél vagyunk! A fájdalmat szeretem kreatív energiává alakítani (a boldogságot jobban), így sikerült egy ültömben recehorgolással kiírni, hogy ZÁRVA.
1-es tűt és hófehér Honleány horgolófonalat használtam - ilyenekkel készítettem egyébként az összes függönyünket.

Mikor bátrabb könyvtározó lettem, rájöttem, hogy a könyvkeresésnek nem az irányozottság a legjobb módja. Megtanultam andalogva figyelni, csak nézelődni, mint mikor az ember egy új városba érkezik és beszippant, szemlél, hogy azután nekivágjon a kalandnak. A könyvespolcok között sétálva és nézelődve találom a mai napig a legjobb könyveket - mármint a számomra éppen aktuálisan legfontosabb műveket. Idővel aztán persze az ember ötvözi a kétféle technikát: két tudatos keresés közben andalog egy kicsit, és már meg is telt a bevásárlókosár.

Mióta vidékre költöztünk a szellemi bevásárlásaimat helyben tudom megoldani - hurrá! és éljen! -, hiszen a faluba kéthetente jön a könyvtárbusz. Imádom! Bármit meg lehet kérni és kihozzák! és ha andalogni nem is, de ácsorogni itt is igazán hatékonyan lehet - ami természetesen a könyvtárbusz anyagát összeállítók érdeme. Újabb hatalmas köszönöm!

Igyekszem ám a lényegre térni és nem túl sokat andalítani, nos, Fráter Erzsébet egyik könyvét, nevezetesen az Egzotikus piacokon címűt így fedeztem fel.

Botanikai leírások, gyönyörű növény- és piaci fotók, kultúrtörténeti adalékok, növények főbb felhasználási módjai, receptek - a fűszerpolcról nap mint nap használt tasakok új életre keltek, én meg új tudástárral gyarapodtam.

Legújabb könyve tavaly jelent meg A biblia növényei címmel és a karácsonyfa alatt várt rám. Hősiesen megvártam, mire az összes legó felépült és csak utána fogtam bele, jól tettem! Gyönyörű!

Az egzotikus piacokhoz hasonlóan gazdag munka: a Szentföld földrajzától és mezőgazdaságától elindulva kanyargunk végig a gabonaféléken, a gyümölcsfajtákon, a zöldségeken, a fűszer- és gyógynövényeken, a füstölő- és illatszereken, a vadvirágokon és gyomnövényeken át múlton és jelenen, mindez pontos idézet- és forrásmegjelöléssel, remek képekkel színesítve. Az olyan ismertnek vélt növényekről is, mint a tönkölybúza, a len vagy a dió, számos új adalékot tudhatunk meg.

Az elmúlt év másik nagy könyvélménye Jane Goodall növényekről! írt munkája: A remény magvai - a növények varázslatos világa, mely már 2014-ben megjelent - és bár szeretem és ismerem Goodall munkáit, ezt valahogyan csak három év késéssel fedeztem fel.

Azonnal megvettem! Végre ő is ír a növényekről! Személyesen, mondhatni - jó értelemben - nőiesen ír, de nem szépít, nem kendőz, a szokásos szókimondás, de immár mélyen megértő bölcsességgel átitatva. Botanika, kert, mezőgazdaság, élelmiszeripar, gasztronómia, élvezeti- és luxusnövények, ruházkodás. Ez a könyv döbbentett rá, hogy minden-minden, amit eszünk és iszunk, amit viselünk, és amivel ápoljuk magunkat, amit belélegzünk, amiben lakunk, az mind-mind növény.... Külön örültem, hogy végre ő is kimondja, mit jelent egy kert - erről majd még szeretnék írni - nemcsak az idilli gyerekkort, hanem a természet szeretetét és a természetvédelem kezdetét, ami átadható, tanítható.

Mikor közeledett Ádámom 3. születésnapja, és már szépen beszélte a magyar nyelvet, azon kezdtem gondolkodni, hogy jó lenne neki heti pár nap óvoda, ahol elkezdhetne finnül tanulni.

Finnországban három óvodatípus van: 1. Päiväkoti: ez hasonlít leginkább a magyar óvodákhoz. 2. Perhepäivähoito, azaz családi napközi. 3. Ryhmäperhepäivähoito, közismert nevén "ryhmis" (mert ember nincs, aki végigmondaná a négyszeres összetett szót...). Ez egy kis létszámú óvodai csoport, amolyan középút az előző két alternatíva között.

Nem tudtam dönteni, ezért családilag bevonultunk a közeli kisváros, Alavus illetékes irodájába, hogy segítsenek, melyik típus lenne Ádámnak a legmegfelelőbb. A konkrét intézmények véleményét kikérve, közös megegyezéssel a "ryhmis"-re esett a választás, mondván egy kisebb csoport kedvezőbb a nyelvtanulás ezen kezdeti szakaszában. Örültem a döntésnek, úgy éreztem, a családias méretek kevésbé lesznek megterhelőek Ádám számára, hamarabb otthon érzi majd magát. A vegyes korosztály gondolata is megnyugtató volt: Ha vannak a csoportban kisebb gyerekek is, akik tán még egyáltalán nem vagy csak alig tudnak beszélni, akkor Ádám számára is kevésbé lesz zavaró, hogy még nem tud finnül. A nagyobbaktól pedig tanulhat.

Rendkívül korrekt dolognak tartom, hogy mivel Ádám a nyelvtanulás végett jár óvodába (hiszen én még itthon vagyok a kistesóval), változatlanul kapom a gyerekek után járó támogatást. Az óvoda Finnországban alapvetően költségtérítéses, a havi díj a család egy főre jutó bevételétől függ - nekünk ennek alapján jelenleg nem kell fizetnünk.

Ádám immár másfél éve jár - többnyire - lelkesen a "ryhmis óvodába" (ahogy ő nevezi), a fent említett Alavus városkába. A falunkban működő ryhmist ugyanis pár éve bezárták. Ezt követően a helyi iskola (alsó tagozat: 1-6. osztály) kapujára is lakat került - hiába a helyiek tiltakozása, aláírásgyűjtése. Bár a bezárásokat szívből fájlalom, nekünk (sok más családdal ellentétben!) kényelmi szempontból nem jelent nagy különbséget. A távolság kicsit nagyobb, de még így is mindössze 3 kilométer. Oda is autóval jártunk volna, ide is autózunk. A forgalom gyér, hipphopp ott vagyunk.

A következőkben bemutatnám Ádám óvodáját, ahol heti 3 délelőttöt tölt. A csoportba összesen 9 gyerek jár, de többségük - Ádámhoz hasonlóan - nem jön minden nap. A legfiatalabb az alig 1 éves kis Hilda, a legidősebb pedig (miután tavaly a nagyok "elballagtak") az én Ádámom. Két óvónőjük van, mindketten falunkbéliek, és korábban a saját otthonukban vezettek családi napközit. Ügyesek, rátermettek, egyikük a katonásabb fegyelem- és rendfelelős, másikuk csupaszív nagyanyó, szóval remek páros. Ádám hamar, gond nélkül beilleszkedett. Szépen halad a nyelvvel, már elkezdett mondatokban beszélni, szókincse hatalmas, ügyesen kommunikál, megérteti magát. A nyelvtanulás mellett még sok más jó hatása is van az óvodának: Ádám önállóbb, ügyesebb lett, sok újat tanult - tanul. A csoporttársait számon tartja, nevüket hamar megtanulta, megismeri őket a szupermarketben, és ha valaki hiányzik, az óvónőktől érdeklődik felőle. Vannak kis barátai is, az egyik kisfiúval már kölcsönösen meglátogatták egymást.

Az óvónők voltak olyan kedvesek és megengedték, hogy készítsek pár képet a helyről, persze gyerekek nélkül. Ezek következnek, néhány hozzáfűzött gondolattal.

A ryhmis egy sorházi lakásban kapott helyet - ez igen gyakori itt, Finnországban. A bejárat körül nemrég készült el a kerítés, hogy a már felöltöztetett gyerekeket biztonságban kitehessék a szűk előtérből.

Előszoba: reggel 8-kor érkezünk. Az egyik óvónéni várja, fogadja Ádámot, néhány korai gyerek kukucskál, ki érkezett. Hangos "Huomenta!" (Jó reggelt!). Mindig van idő pár mondatot váltani, elmondhatom, ha Ádámnak rossz éjszakája volt, stb.

Fogasok, polcok - névvel ellátva. Érdekes, hogy a finn óvodákban a gyerekeknek nincs jele. Fontosnak tartják, hogy a gyerekek minél hamarabb fel tudják ismerni és le tudják írni a nevüket. Ádámnak is megtanították, nekem még eszembe nem jutott volna!

Az óvónéni ragaszkodott hozzá, hogy a mosdóról is készítsek képet. Láthatóan nagyon örül az új fenékmosónak és a pelenkázóasztalnak.

A finn óvodákba beveszik a pelusos gyerekeket is, már csak azért is, mert Finnországban nincs külön bölcsőde, így a babák is rögtön óvodába kerülnek. Az óvoda egyébként senkinek sem kötelező, csak az iskola-előkészítő 6 éves kortól.

Nappali-étkező: a kis asztaloknál esznek és rajzolnak, barkácsolnak a gyerekek. Reggeli zabkása 8 órakor, ebéd 11.15-kor.

A délelőtt egy részét bent töltik játékkal, olvasgatással, barkácsolással, másik részét pedig a szabadban.

December 6. (!) Finnország legnagyobb állami ünnepe, a függetlenség napja. Tavaly ünnepelte az ország a 100 éves függetlenségét, az egész év a "Suomi 100" jegyében telt. Erre a nagy ünnepre készítették a gyerekek a falon látható kék-fehér zászlócskákat, amelyek aztán az óvodai csoportkép hátteréül is szolgáltak.

Tetszik, hogy hangsúlyt kapnak az ünnepek: ajándékot készítenek Anyák napjára és Apák napjára (mert itt az is van, november második vasárnapján), karácsony előtt piparit sütöttek, hagyományos karácsonyi ételeket kóstoltak, sőt templomba is elmentek a gyerekekkel. Megemlékeznek a szülinapokról is: az óvónéni sajátkezűleg készít képeslapot az ünnepeltnek, és ebéd után a gyerekek kapnak valami finomságot.

A sarokban kényelmes kanapé mesekönyv-lapozgatáshoz.

Fiús játszószoba legóval, autókkal - lányos játszószoba babakonyhával. Rengeteg játék!

A gyerekek minden délelőtt kimennek levegőzni, kivéve, ha nagyon esik az eső vagy extrém hideg van. Az óvónők nagy súlyt helyeznek arra, hogy a kicsik minél többet mozogjanak. Az óvodának saját bekerített játszótere van. Néha - a változatosság kedvéért - átsétálnak valamelyik másik közeli játszótérre.

Ebéd után megyek Ádámért. A többi gyerek ilyenkorra már általában visszavonult délutáni alvásra a hálószobába. Ádám az ajtóban vár, ragyogó arccal, élménybeszámolóval. Elköszönés: "Hei-hei", aztán indulás haza.

Nem szánhatom vitaindítónak ezt az írást, amennyiben nincs kommentelés ezen a blogon. Azért nincs egyébként, hogy az Olvasó inkább írjon önálló bejegyzéseket (ide), mintsem hozzászóljon egy másikhoz. Annyiban viszont vitaindító vagy provokatív a téma, hogy marginális véleményt képvisel: ültessünk lassan növő fákat a gyorsabb életű ill. invazív fajták helyére, vagy legalább melléjük!

Elsőként egy rövid ismertető erről az egész témáról. A természetben fennálló rendszer azt képviseli, hogy a parlagon maradt területet először lágyszárú, majd bozótméretű lények lepik el, ezek között aztán megjelennek a pionír fa-fajták, melyek jellegzetessége, hogy gyorsan nőnek, sok fényt igényelnek, kicsit azért agresszívek (adventívnek is mondjuk ezt, aminek már tényleg semmi köze a Karácsonyhoz), de mégis hagynak annyi életteret maguk alatt, hogy a lassan növő fák is túléljenek, és szép lassan föléjük emelkedve átadhassák majd a helyüket nekik a napsugarak útjában. Mert tulajdonképpen a fák az égbolt lakóinak lakásai. vagy a napfény útonállói. vagy épp nem-áramot termelő napelemek. Most arról direkt hallgatok, hogy egyben persze a tűzifa, a hajópadló és a hegedű vagy más fa-hangszerek anyagának forrásai is, habár itt is megjelenik az az "előny", hogy a gyorsabb növésű fák vágásérettsége (az az időpont, amitől már nem növekednek olyannyira, hanem egyszerűen "csak" élnek, mint ahogy azt egy középkorú ember is teszi) is hamarabb eljön, ellentétben a lassabban növők 2-3-szor nagyobb időbéli igényeivel. A lassabb növekedés egyébként nem egészen méltányos kifejezés. Egyrészt ezek a fák a napfény sokkal nagyobb arányát használják ki (gondoljunk csak pl. a bükkösök alatti mélyárnyékra), másrészt növekedésük nem a látványosságnak szól, tehát elsősorban nem felfelé, hanem lefelé, gyökérzetük irányába ill. szöveteik sűrűsödése, testtömegük növelése felé irányul. Ezért is hívja őket a köznyelv keményfának.

Néhány példát azért említek.

Pionír fajták:
-nyírfa (betula)
-nyárfa (populus)
-fehér akác (robinia)
-császárfa (paulownia)
-bálványfa (ailanthus)
-fűz (salix)
-kőris (fraxinus)
-juhar (acer)

Slow wood-ok:
-gyertyán (carpinus)
-bükk (fagus)
-kocsányos és kocsánytalan tölgy (quercus)
-hárs (tilia)

Vannak persze kettős játékosok is, akik termőhelytől, árnyékolástól függően pionírek vagy lassannövők, mint új fa-kedvencem, a szilfa (ulmus) vagy a csertölgy. A dió pedig külön sztori.

Bükk-kölyök az akácosban

A listából ill. a fentiekből is látható, hogy ezek a típusok egymásnak készítik elő a helyet: bozót a kisfának, pionír a keményfának, mindkettő pedig a maga aljnövényzetének, állatvilágának. Mondhatjuk, hogy egymást igénylik. de nem mondhatjuk, hogy ültessünk csak bükköt, hiszen tudott, hogy csíranövényei a közvetlen napfénytől már eleve megperzselődnek! Ugyanakkor viszont azzal is kell törődnünk, hogy pionír fajtáink alatt legyen nekik biztonságos hely, ahol majd 50 év múlva előtörhetnek, és otthont adhatnak a máshol élethelyet nem találó apró-cseprő lakóknak, parazitáknak, rovaroknak, madaraknak. 50 év... ez még a slow food mozgalomnál is radikálisabb főzési idő. Közvetve az van benne, hogy merjünk hosszabb távra tervezni. "Tölgyet az ember nem magának ültet, hanem azoknak, akik utána jönnek." (N. Gordimer - Az őrző 176.o.) - bíznünk kell abban, hogy egyáltalán jönnek majd utánunk, és akik jönnek, úgy gondolkodnak, mint mi. Vagy még jobban.

Kertünkben számtalan slow wood növekszik. Minden évben gyűjtünk és szórunk ki újabb és újabb makkokat, hátha valahol helyet találnak nekik a mókusok, vagy csírázni engedik őket a rágcsálók és a vaddisznók. Ezek a csemeték és suhángok évente 3-4 centit nőnek. Vagy annyit sem. Az általános nézettel szemben viszont tökéletesen jól megvannak pl. az akácok alatt, amikkel néhány évtized múlva elegyedni is fognak. Sokféleségük egysége viszont csak itt születhet meg, környezet-tiszteletünk pedig abban tud nekik segíteni, hogy hagyjuk őket nőni, élni, majd pusztulni és életteret adni.

Nyilván nagyvonalúnak tűnhet ilyen kijelentéseket tenni egy olyan társadalomban, ami még saját "slow wood"-jaival is tiszteletlenül bánik: magoncainkat alig hagyjuk csemeteként szerteágazni vagy épp túlzott fényben exponáljuk őket, matuzsálemeink bölcsességéhez és lakóihoz pedig nincs türelmünk. Ugyanakkor persze elcsépelt üzenet az, hogy ültess fát és bízz benne, hogy valaha szén lesz belőle; pláne nem túl hiteles, ha épp fával fűtesz, vagy a villamosenergiád egy biomassza-alapú hőerőműből származik. Mindegyik elég kurta vágásfordulókkal dolgozik, ugye. Nem tudok a kierkegaard-i Vagy-vagy-nál pozitívabb konklúziót találni ennek a gondolatmenetnek. De keresem. És ültetek. És ültess.

Úton a hőerőmű felé

(Kép: Nagy Anita; hang: Labus Máté)

Hagyományosan Vízkeresztkor szedjük le a karácsonyfát, és ezzel akkor véget is ér a karácsonyi ünnepkör. Az idei karácsonyfát a porcelángyurmából készült harangok, hóemberek, csillagok és angyalok mellett az idén saját készítésű horgolt figurák is díszítették. Ezek egy Karácsonyi bazárra készültek, de soha nem értek oda.

Ötlet innen.

Ötlet innen.

Ötlet innen.

A gombokkal készített fára plafonig érő verzióban még megrendelőm is lett volna. És az illető nem is kért lehetetlent! Nézzétek!

Megboldogult kacér lánykoromban sehogy sem értettem, hogy anyáink hogyan képesek folyton-folyvást az ételekről és elkészítési procedúrájukról beszélni. A Nők lapjából recepteket másolni a füzetbe, Annuskával és Mariskával hosszasan diskurálni, hogy a kristálycukortól vagy a porcukortól verődik-e fel jobban a tejszín (szerintem édesmindegy!). Boldog anyakoromban megvilágosodtam! Minden nap háromszor varázslatot kell végrehajtani (és még a gyümölcs és a finomság): terülj-terülj asztalkám! Ízletes, gusztusos, változatos, egészséges ételeket előállítani - ötlet, ötlet, ötlet!

Jobb szeretem a kézzel írott recepteket, mint a fénymásoltat, nyomtatottat. Természetesen nekem is van receptfüzetem. Igen, már én sem használok mérleget, hanem csak érzem, hogy miből mennyi kell, hiszen 'látszik az'. Egyszóval, értem, hogy miért beszélünk annyit az ételről: a jóllétünk függ tőle, minden értelemben.

Mióta kertem van, tavasztól őszig sokkal lazábban, könnyedebben, ötletszerűbben látom el szakácsnői minőségemet: valamit úgyis összeszedek, valamit úgyis találok a kertben - vacsorát szeretek így a legjobban készíteni. Délután elkezdem összeszedni a dolgokat és voálá, már lehet is teríteni. Anyóskám csodálkozva kérdezte tőlem, hogy jé, nálad csak úgy elkészülnek a dolgok. Jelentem, azért én állok ám a háttérben!

Kert és ötlet ide vagy oda, vannak pillanatok, amikor hirtelen a semmiből kéne valami ehetőt, ha lehet, finomat előállítani. Hamar megtanultam a vidéki élet alapszabályát: só, liszt és sajt mindig legyen, akkor már megmenekült a hasunk estére.

Kenyérlepényt, azaz élesztő nélküli kenyeret, a világ minden táján, mindenféle lisztből készítenek - Anihoz hasonlóan én is imádom a sajtot, innen jött az ötlet, hogy ne csak lisztet és vizet gyúrjak össze, hanem reszeljek bele sajtot is. Megszületett a sajtos kenyérlepény: hozzávalók: liszt (tönkölylisztet vagy teljes kiőrlésűt ajánlok), víz, só, sajt a tésztához, olívaolaj a sütéshez elkészítés: gyúrd össze a tésztát, picit pihentesd, majd kis cipókat elvéve a tésztából lapítsd le őket és kevés olívaolajon palacsintasütőben mindkét felét süsd meg fogyasztás: leveshez, főzelékhez, salátához, vagy csak teához, kakaóhoz is pompás. Jó étvágyat akkorra is, mikor néha üres a kamra!