Új lakók az odúban!
Egyszerűen nem is érti az ember, hogy mikor, hogyan, de észrevétlenül újra megtörtént - pár napja arra lettünk figyelmesek, hogy megint erősödő csivitelést hallunk az odúból. Pedig a bejárati ajtóhoz közel, a kinti szoba mellett és mégis, annyi minden más kötött le minket....

Például az, hogy a fecskéink mérgesen nekirontanak a gerlének, ha az ólhoz mer közeledni. Szívesen nézzük ezt a jelenetet: három-négyen nekirepülnek, támadnak, a nagy betolakodni akaró pedig menekül....
(Éppen Churchilltől olvasom A második világháború történetét - idén Jakab annyi kérdéssel állt elő, hogy nekifogtam....
Éppen arra kényszerültünk, hogy a birtokunk peremére Kérem tartsa tiszteletben a területünket! táblát tegyünk ki, mert valaki nemcsak hintázott és átállította magának a méretet, hanem úgy is hagyta: szemérmetlenül, érdektelenül, nagyzolón és leuralón. Állsz a gyerekekkel a saját magad alkotta hinta előtt és nem akarod elhinni, nem akarod befogadni, nem akarod megérteni azt, amit a látvány jelent. Nem tudod felfogni, hogy miért kell másoktól megvédeni - nemcsak gondozni, fenntartani, ápolni - azt, mit a világra hoztál. Hogy miért kell a másiknak nyomot hagynia rajtad, ott, ahova elvileg nem léphet be.)

Vagy az, hogy az egyik fecske fióka nem hajlandó a fészekben maradni, pedig még nem tud repülni, ehelyett a gyerektalicskában piheg, vagy kiugrál az ól előtt a földre készített gerendához és azon szemlélődik. Szokás szerint hívtuk Lacit, hogy mit tegyünk: visszatettük a fészekbe, tettünk rá kesztyűt, hogy maradásra bírjuk, de egyszerűen nem akar. Csak drukkolni tudunk az elszánt menni akarásnak, reméljük a kutya vagy a macska jóllakottan elmegy mellette....

Vagy például az, hogy minden virágzik, virul, érik, bomlik és magot hoz. Megérések és kibomlások. Megértések. Új lakók.

Bazsarózsa-borzaskata magzás

Bodza magzás

Fekete eper-meggy

Hagyma-nyílás

Harangvirág magzás

Kasvirág nyílás

Konkoly-hagyma

Konkoly nyílás

És közben itt járt a hangoló is, ami minden évben nagy esemény nálunk: lepakolás, takarítás, nem visszapakolás, hanem újrarendezés. A legapróbb hiba észrevétele is. Újrajátszás. Tisztázás. Új hangok. Szebb hangok.

Zongorabelső

Mi lehet annál nagyobb csapás júniusban, amikor a kert minden szeglete könyörög a gondoskodásért, mint az, hogy az ember lánya befáslizott csuklóval kénytelen hosszú napokat átvészelni? Mivel a jobb kezem csuklójában a hüvelyk- és mutatóujjhoz tartozó ízületek, szalagok sérültek, sem fogni, sem tartani, sem gyomlálni, ásni, ültetni, mosogatni, sütni-főzni, hajat rendesen összefogni, kenyeret dagasztani nem tudok. A tehetetlenség netovábbja. De közben lassan beérik a meggy, amiből lekvárt szeretnék főzni. Virágok, levelek, fűszernövények várják a begyűjtést. A konyhakert egy részén a borsót felszámoltam, és még pont a csukló-baj előtt sikerült kifejteni az utolsó golyóbisokat, de azon a kis területen még a fokhagyma vár sorára, majd újabb zöldségek költözhetnének már be.

Ígértem Ötévesemnek (aki szolidaritásból szintén bekötötte kezét - imádom) méhkast méhekkel – virágcserépből, dekorgumiból, drótból –, a cserépen már megszáradt a sárga festék, de a mesebeli zümmögők még váratnak magukra. Konzervdobozból készültünk katicát, méhet, szitakötőt kreálni és kis kertjébe költöztetni, de most ők is csak a fejünkben köröznek egyelőre. A tündérfáról nem is beszélve…

Én meg itt pötyögök csigatempóban a billentyűkön másfél kézzel, és azt várom, hogy végre visszakapjam a végtagomat. Ja, említettem már, hogy persze jobb kezes vagyok?
Az egyetlen érdemleges dolog, amit belső kényszerből és külső muszájból megcsináltam ezzel a kézzel, az a levendula szörp. Most is itt lengedezik a fásli fölött a citromos-cukros virágillat…

Tudom, orvosi javallatra ki kellene teljesen vonni a forgalomból a jobb kezemet, de ha egyszer ez a fránya növény pont most virágzik! Miközben az igazi méhekkel harcot vívtam, hogy kié is legyen a nektár és a virágpor, szinte egyenként, bal kézzel levágtam a virágokat, fazékba tettem és FérjemLaci belekarikázta a citromokat. Tegnap este pedig újabb segítséget kérve – milyen elveszett vagyok egy bal kézzel a konyhában! – üvegekbe került a nyár egyik darabkája. Legalább ennyit megtettem tehetetlenségemen felülkerekedve. Egy hős vagyok.

Készülő levendula szörp

Kész levendula szörp

Visszatérve a virágokra, levelekre, fejest ugrottam a házi gyógyszertár megvalósításába. Annyira házi, hogy saját növényekből saját gyűjtésű, szárítású virágok, levelek kerülnek majd üvegekbe, vagy további feldolgozásra. Lesz olaj, tinktúra, tea, balzsam, és egyre növekvő tudás és tapasztalat mindezek használatáról. Még „szerencse”, hogy mozdulatlanságra ítélt csuklóm miatt több időt tölthetek igazoltan a gép előtt, és szívhatom magamba a tudást, melynek alapjait az egyetem adta meg a gyógynövény tanszéken. (Micsoda vitatkozásokat folytattam magammal anno, hogy dísznövényes vagy gyógynövényes legyek…)

Málnalevél már mozsárban

Engedek az évek óta bennem cikázó késztetésnek, hogy mélyebbre ássam be magam a növények gyógyító erejének megismerésében, mert a diplomám inkább a termesztésről szól, mint gyógyhatásokról. Mondhatnám azt is, hogy boszorkány leszek. Persze nem az Északi Gonosz Boszi, hanem a Nyugati Jó Boszorkány – szerettem Óz meséjét. Is. Laci már meg is előzte tudat alatt mindezt, és egy számomra újdonsült ismerősünknek már füvesasszonyként beszélt rólam, miközben pünkösdkor sétáltunk a sátoraljaújhelyi Tengerszem körül és fotóztam a vadvirágokat.
Nem tudom, mi lesz ebből, meddig jutok el, de a frissen szedett körömvirágok és málnalevelek már száradnak. És itt lép be egy újabb adalék a történethez, mert a gyümölcsaszalót, ami tökéletesen alkalmas gyógynövények szárítására is, még nászajándékba kaptam/kértem…ki tudja, miért… 😉

Körömvirág aszalóban

Berkenyének vettük, aztán az első termések után rájöttünk, hogy ez nem az. Fanyarka (Amelanchier) lett belőle. Aztán arra is rájöttünk, hogy nem fanyarkának, hanem mézalmácskának illenék hívni.

Ötévesen.

A fanyarka nemzetség legtöbb faja Észak-Amerikában található, de Észak-Afrikában, Ázsiában és Európában is fellelhető. Európában is honos és védett faja a szirti fanyarka (Amelanchier ovalis).
Kertészetekben az észak-amerikai fajtákat lehet kapni (A. alnifolia, A. canadensis), és mivel ízük egyáltalán nem fanyar, mint európai társainak, inkább a mézalmácska megnevezés javasolt rájuk.
Erről a növényről egyszerűen nehéz józanul, érzelemmentesen beszélni (akarok egyáltalán?), olyannyira pozitív jelenség. Habitusa nőiesen nyújtózkodó, szétterülő. Szellős, mégis látványos, nem kerüli ki a tekintet. Van valami keleties vonás benne, ami tavaszi virágzásakor teljes fehérben egyértelműsödik.

Az égerfa-bodza kombináció előtt, a bimbózó sásliliomok mögött, a farakástól jobbra azt a szélfútta világoszöldes lombozatú bokrocskát, amire a pipacs mutat rá, nemrég ültettük át mostani helyére, mert elsőre nem igazán érezte jól magát. Meghálálta, idén már bőven termett.

Fekete ribizlinél nagyobb szemű, almatermésű gyümölcse ízvilágban és megjelenésben is az áfonyára hasonlít, pici koronával a csészerésznél. Már pirosan is finom, de ha van türelem, sötétpirosan a legédesebb. Szakaszosan érik, ennélfogva kiskertekben kimondottan előnyös: két hétig is folyamatosan esszük ebéd utáni desszertnek, vagy délutáni csemegének.
Ribizli-málna-meggy-mézalmácska együtt a sláger. A gyerekek ínyenc falat-kínálatából a kedvencem, mikor egy meggy- vagy málnaszembe ribizlit vagy mézalmácskát tesznek és egy kocka csokival tálalják....

A jövőből, október 23-án írom hozzá:
A kortárs blogos naplóműfaj dokumentatív jellegében az is megengedett (jó), hogy utólagosan, visszamenőleg, azaz a jelenből visszanézve is ki lehet egészíteni az akkori múltat - hozzá lehet tenni a mostani pillanatból azt, amit akkor még nem láttunk. Átírások. Átértelmezések.
Most csak egy aprócska kiegészítés:

A mézalmácska őszpiros lombszíne

Amikor Jakab kisiskolásan hősiesen azzal a kéréssel állt elém, hogy többet ne horgoljak neki sapkát, hanem inkább olyan boltit vegyünk, mint a többieké, tudtam, hogy elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor már nemcsak a családi kötelékek, hanem egyéb kötődések is fontosak a számára. Bólint az ember, természetes és csak icipicit fáj legbelül, hogy ennek a korszaknak is vége, ő már soha többet nem fog kézimunkát hordani.
Sokat tettem-vettem magamban, miért van a kézimunkának az öltözködésben olyan furcsa státusza. Általában azt várjuk egy ruhadarabtól, hogy egyedi, kézzel, szeretettel készített, egyénre szabott legyen és mégis, azért annyira ne látsszon rajta, hogy a nagyi kötötte. Talán csak a kötött/horgolt dolgok megítélésére vonatkozik ez? Túlzottan otthon-szagú?
Elkényeztetett kislány voltam abból a szempontból, hogy anyai nagyanyám kötötte a pulóvereimet, apai nagyanyám pedig varrta a szoknyáimat. Mindig izgatott esemény volt a fonal anyagának és színének kiválasztása (jó, jó, őszintének maradva annyira sokat nem szólhattam bele....) illetve a szabás és minta meghatározása. Valamiért rizs-mintát nem szeretett kötni, nagyritkán lehetett rávenni.
A maradék fonalat megkaptam, abból kötöttem a babáimnak ruhát. Ültem mamám mellett és lestem hogyan csinálja: hogyan tartja a tűket, hogyan szedi fel a szemeket, köt, fordít, variál, fogyaszt és szaporít. A másiknál a varrógép lába mellett ültem a szőnyegen és hallgattam a lábintós gép surrogását, az anyag sustorgását, a tű percenését, ahogyan a ritmikus mozgás a szelíd hangokkal ruhává alakul. Tűzdelés, fércelés, próbálás, igazítás, variálás, és rengeteg finoman átadott tudás a testről, a női testről, a nőiségről - intim pillanatok, ahova férfi ember nem tehette be a lábát. Csak teljes díszünkben mutatkoztunk meg.
Joli szeret megfűzni ezt-azt varrni, horgolni, kötni a babáinak, nyár lévén kedvenc fababája kapott olyan kenderkalapot, amilyet én hordok. És persze ő is kapott egyet.

A kalapokat, csakúgy, mint a táskákat, kenderzsinegből horgolom: mintájuknál fogva szellősek, ugyanakkor - mivel a legvékonyabból készítem - puhák, megvéd a napsütéstől, de nem izzadunk bele, a karimájuk szélessége olyan keskeny, hogy éppen csak napvédőnek legyen, de ne lógjon bele zavaróan a kilátásba és persze az eredeti legfőbb motiváció azt volt, hogy sehol sem lehetett olyan kalapot kapni, ami alá befért volna a kontyom. Hát kérem a frizurás nők alapvetően ezért nem hordanak kalapot, vagy ezért alakult ki, hogy a fejükön maradhat még ebéd közben is, nem tudom (ha jól belegondolunk, az utóbbi azért nagyon vicces, hm azt is sokáig értegettem meg, mikor télvíz idején a nők egy kiállításon, templomban kabátjukat levéve magukon hagyják kötött sapkájukat - egyszer a mosdóban látva az alatta lévő látványt döbbentem rá a miértre, jaj!....).

Öreg tölgyfa árnyékánál,
Játékkuckó falainál.
Két gézengúz serénykedik,
Jankó s Ferkó kertészkedik.

Van szerszámuk mindenféle,
Ásó, kapa, vasgereblye.
Öntözni egy jó nagy kanna,
Limnek-lomnak vastalicska.

Ferkó készül gereblyézni,
De egy szúnyog nyakon csípi.
Rácsap, s mondja így ni,
Szabad dolgos embert csípni?

Elkészül a virágágyás,
Kezdődhet a palántázás.
Öntenék rá a sok vizet,
De a kanna üres, nevet.

Ejnye, hát ti gézengúzok,
Nem elég, ha van kannátok.
Futás gyorsan a patakra,
Van sok vize, ingyen adja.

Futok, máris, rohanok,
Egy perc múlva itt vagyok.
Rohan Jankó le a dombon,
Elcsúszik a patakparton.

Jó kannáját elhajítja,
Belepottyan a patakba.
Csurom vizes szegény lurkó,
Nem most fürödj, nevet Ferkó.

Nem mély, viszont nagyon hideg.
Foga vacog, lába remeg,
Fel is pattan amint lehet,
Á, csak mérem a vizet.

Baktat Jankó fel a dombra,
Egyre nehezebb a kanna.
Mégsem morog, mégsem dohog,
Egy kiskertész legyen boldog.

Íme hát itt vagyok,
Locsolj, amíg száradok.
Legközelebb figyelek,
Inkább lassabb leszek.

Ferkó serény, gyorsan ültet,
Issza a föld a jó vizet.
Tarka réttel körülvéve,
Megszépül a ház környéke.

Mi csörög, mi zörög?
Poros úton ki döcög?
Elől Panna talicskával,
Hátul Anna kerékpárral.

Szép ez a kert, tüneményes.
Merre van a veteményes?
Hátul - mondja Pisze Ferkó -
De elfáradt az ásó.

Ejnye nyafka kertészei,
Ilyen hamar elfáradni.
Gyere Panna lássunk neki,
Ásózni és gereblyézni.

Felosztják az ágyásokat,
Ültetik a palántákat.
Babot vetnek, sárgarépát,
Burgonyát és kukoricát.

Egyre nő a veteményes,
Nőttön nő, már terebélyes.
Eléri az erdő szélét,
Alig látni már a végét.

Anna s Panna elfáradva,
Leülnek egy fatuskóra.
Erdő szélről nyulak lesik,
Hol a répa, s mikor érik.

Vacsorához - szól ki Ferkó -
Van sok finom ennivaló.
Játékkuckó asztalát,
Körbeüli négy barát.

Akárcsak a jó testvérek,

Egymás mellett eszegetnek.

Elosztják a nagy kalácsot,

Málnaszörpöt, cukros fánkot.

Későre jár, menni kéne,

Sötétedés jön a rétre.

Hamar, gyorsan csomagoljunk,

Hogy időben hazajussunk.

Hazafelé mendegélnek,

Mosolyognak, énekelnek.

Kisházukról szól a dal,

Csendes, szerény, boldog dal.

Kép: Kovács Balázs

Nem olyan régen a szőlőhegyről hazafelé kicsit kanyarogtunk, ismerkedtünk, szemlélődtünk, mire a fiúk egyszercsak kipattantak az autóból, hogy fussunk neki! A lányok is kedvet kaptak - az az érzés, amikor egyszerűen csak bele akarsz futni a tájba, a világba, mert egyszerűen örülsz, hogy vagy. Egyszerűen. Mi meg élveztük, hogy a földúton zötykölődő autóban követjük őket és róluk beszélgetünk.

Hang: Kovács Jónás

Miközben a gyerekek iskolaudvarára leheltünk zöldet, Andi mondta ki a címet: Mesekert. Olyan színes lesz, mint egy mesekert.
Miklós határozta meg a növényanyag világát, biztosította a növényeket és még a beültetést is koordinálta. Önmagamnak is csak nemrég tudtam kimondani, hogy miért találom annyira egyensúlyra törőnek a kertművészetet: mert fizikailag leizzadva lehet az élet törvényeinek megfelelően állandó-változóan csodaszépet nem létrehozni és magára hagyni, hanem teremteni, azaz folyamatosan alakuló életszépséget, magát az életet elindítani. De persze ezt már az ógörögök is tudták....

Köszönöm bevezetődet! Igazán szívet melengető volt ebben a barátságos, lelkes, aktívan segítőkész közösségben megalkotni ezt az életvidám, színes növényösszeállítást!
A néhány héttel korábbi, 3 fős ötletelésből valami egészen különleges sült ki!

A kicsiny felület ellenére alkalmazott változatos növényanyagból most azt a két pálmát emelném csak ki, melyekkel kertésztörténelmet írtunk Magyarországon. Beültetésre került ugyanis 2 db, mintegy 15 éves, 2,5 méteres nagyságú chilei mézpálma (Jubaea chilensis), mely a szárnyalt levelű pálmák legfagytűrőbbike a maga mínusz 15 fokos hidegtűrésével! Vastag, szürke törzsű, impozáns pálmafává fognak cseperedni a bejárat mellett két oldalt elhelyezett, egzotikus szépségű növények, a pécsi belváros különleges mikroklímájának és az iskolaközösség lelkes gondozásának köszönhetően! A különleges látvány mellett további kuriózum lesz a chilei mézpálma termése, mely a hazai diónkhoz hasonló méretű, picike kókuszdiókat jelent, ugyanazzal a minőséggel és ízzel!
Szóval elmondhatjuk, hogy kókusz fog teremni az iskola udvarán! :-)))
A növény egyébként rokona a trópusi kókuszdiónak (Cocos nucifera), ezért a hasonlóság.

beültetésre várva....

beültetés közben....

beültetve....

Ezúton mondunk köszönetet mindenkinek, akik segítettek e szép alkotás megteremtésében, diákoknak, tanároknak, különösen pedig az igazgató úrnak, Zsoltnak, aki nem kapott sokkot ettől az elsőre elvetemültnek látszó ötlettől és engedélyt adott a megvalósításra!
Kedves Barátaink! Legyen nagyon sok örömetek ebben a pici, de valóban mesés kertben!

Az évelők kiválasztásánál már könnyű dolgunk volt: az árnyékos és napos részekbe is az azt kedvelő növények közül a levélzetében, virágjában minél színesebb, változatosabb, játékosabb formájú növényeket összeilleszteni.

rekeszekben érkezett növényanyag

Az udvaron a négy hársfa alatti árnyékos földgyűrűbe került árnyékliliom, pettyegetett tüdőfű, kis meténg és kövérke - ezeknek is cirmosabb, világosabb lombozatú változata, hogy a sötétséget minél inkább oldjuk, világosítsuk.

árnyékliliomos-erdei szálkafüves

tüdőfűs-meténges

A ládakertekbe törpecserje (gyöngyvirágcserje) és a metszést jól toleráló, de amúgy is kisméretű rózsalonc és cserjés pimpó mellett a teljes napsütésben széplő klasszikusok (rozmaring, levendula) mellé még került kisméretű japán díszfű, varjúháj, tűzeső, pázsitszegfű, terülő boróka.

És mivel minden közös munka inspiráló, már ki is találtuk a következő iskolakerti lépést: egyrészt rövid leírással feltáblázzuk a most beültetett növényeket, másrészt legközelebb még tematikusabb egységeket készítünk.

A brigád

Piros és kék. Hideg-meleg. Egymás mellett. Erősek, szépek, határozottak.
Alapszínek. Elsődlegesek. Ellentétek.

Míg a pirosról a kertben azt mondjuk, hogy szűkíti a teret (mivel közelebbinek érzékeljük), optikailag kisebbnek mutatja, addig a kék ennek az ellenkezője: tágítja a teret, ezért kisebb kertekben, terekben szívesen élnek vele.
A hideg színek, így a kék is, érzetileg nyugtatóak, hűsítőek. A pirosak, lilák, narancssárgák hevítenek: érzelmeket bolygatnak, intenzívebb megjelenésüket magunkba szívva mi magunk is gyorsulóbb tempót veszünk fel. A kék nemcsak hűt és nyugtat, hanem összekapcsol az éggel is - inkább a gondolatiságot képviseli, ellentétben a piros hihetetlen érzelmességével. A kék inkább a szellemiség világa, a piros az érzelmekre apellál.

Zita anyukájának kertjében a piros-zöld egyensúlyt - ugyanúgy, mint nálunk a bejárati ajtó - a kék székek emelik ki, nem a kék-zöld, hanem a piros-kék kontraszt által. Harmónia.

A piros és zöld komplementerek a színelméletben, a piros és kék kiegészítik egymást a létviszonyulás/létértelmezés tekintetében. Összekapcsolódásuk sokszor pillanatnyi vagy tünékeny, de a kapcsolódás egyértelmű súlya bonyolult érzelmi viszonyulásainkban megmarad. És ezért keressük a hosszan virágzóakat szüntelen.

Egyre inkább szeretem a kéket és a pirosat együtt, és szinte mindenhol: kertben, lakberendezésben, ruházkodásban. Sokszor bele sem gondolunk, hogy vonzódásunk a régi paraszti és falusi kultúra iránt ebben a két színben gyökerezik - pingálás bútoron, szőttes színvilágok, ruhadíszítések, piros tulipánok és kékfestések.
Férfi-nő. Alapvetően feketén-fehéren látjuk a világot, csak apránként megtanuljuk, hogy nem ilyen egyszerű, hogy ennél bonyolultabbak a képletek. Gyermeki viszonyulás a szeretem-nem szeretem, mert egyszerű, mert határozottan és egyértelműen segít eligazodni a világban. Aztán persze színesedik a kép, ügyesedik az ember, ahogyan csetlik-botlik a világban és annak folyamatosan bonyolódó kapcsolataiban.
Szinte minden témában megtanuljuk a kulturális kódokat, a rögzült szimbólumokat - ha megadatik, egyéni leleménnyel tágítjuk, variáljuk, alakítjuk a határokat. Tulajdonképpen erről szól nemcsak az egész művészettörténet, hanem a kultúrtörténet vagy tudománytörténet egésze.

A rózsaszín a fentiekre az egyik kedvenc példám: olyan erősen klisésített szimbolikájának a jelentése, hogy csak a legbátrabbak, legjátékosabbak, stb. merik szeretettel használni, hiszen a rózsaszín tulajdonképpen fehérrel szelídített piros. Én szeretem. Általában azt is, aki meri használni.

És ha színkeverésből nézzük, akkor már könnyebb is megérteni, hogy miért a lány csecsemők színe. "Én nem fogok rózsaszínt adni a kislányomra" - mondják a lázadó, egyediséget kereső anyukák. Aztán rájönnek, hogy kékben fiúnak nézik imádott leánykájukat, sárgában meg olyan sápadt, mintha nem lenne benne élet.
A megszelídített tüze a rózsaszínnek a következő generáció szülőanyját viszont bájosan finomítja leendő szerepére.

A Hangfarm kiállítótér és a Faluság blog közös háztartásban él - nemcsak webcímükben -, és mint ahogy egy lakás más-más szobáiban zajló mindennapok, kihatással is van egymásra a művészeti projekt és a szöveg-szövés. Habár résztvevőiben, történeteiknek íróiban nincs is túl nagy átfedés, a szemléletmód közös nevezőre igyekszik hozni a témák és a stílus sokféleségét. Szeretjük belopni egyiket a másikba, legyen az akár az egész évre, esős-havas napokra is kiterjesztett Faluságban egy-egy high-tech dolog, és fordítva.
Az alkotótelep, amit évről-évre rendezünk, a nyári munkák központja, öntörvényű, sokat-beszélős és sokat-étkezős hét, újra és újra kísérlet nyitni a külvilág felé, ide csábítani a lehetséges érdeklődőket. Idén abból indultunk ki, hogy olyan témákban is hirdetünk műhelyfoglalkozásokat, amik az alkotótelepen amúgy nem jelennek meg, de 1. minket is érdekelnek és 2. a műhelyvezetőnek is lehetőséget adnak, így pedig összességükben épp azt a sokszínűséget fejezik ki, amit a két alkotói platform egyenként tesz.
Július 20-25. között tartjuk a tábort, mellyel párhuzamosan lesz tehát mozgás-játék (Labus Máté), gyümölcslenyomat-készítés (Kustos Irma), analóg fotó-laborálás (Horváth Gábor), növényrajzolás (Tamási Kata) majd mindezek leírása (Judit), stop-motion készítő műhely (Rumann Gábor) és az alkotótelephez kapcsolódó témákban hanginstallációs (T.Bali), zeneterápiás (Szőts-Miklán Bianka) és sound hacking (Borosi Gábor) workshop. A részletes leírásaikat itt lehet elolvasni. Várjuk a jelentkezőket (július elejéig), az eredmények iránt érdeklődőket pedig július 25-én, amikor mindenki bemutathatja majd elkészült munkáit.

Ilyentájt, május végén, június elején, a virágoskertekben millió gyönyörű árnyalatban, illatukat ontva, királynői szépségben pompáznak a rózsák, de teljes pompában tündökölnek ilyenkor a kerti udvarhölgyek is: a pünkösdirózsa, a nőszirom, a jezsámen, a tátika, a törökszegfű, a petúnia, a levendula és társaik.

Pirosrózsa

Pünkösdirózsa

Régirózsa

Rózsa

A természet bőkezű, nyáreleji ajándékait azonban nemcsak az otthonülők, hanem az útonjárók is élvezhetik, ha szemüket a szürke aszfaltszalagról az utak szélére vetik. Változatos, szemet vidító összeállításokban követi egymást a néhol még mindig virágzó vadrózsa sötétebb és világosabb rózsaszínje, a bodzabokrok vajsárgája, a mezei zsálya liláskékje, a szórványmagból itt-ott későn kikelt repce sárgája, az ebszékfű dús, menyasszonyi csokrot idéző fehérje, no és a világosabb-sötétebb zöld hátterek előtt tüzesen világító pipacs minden enyhe fuvallatra meglibbenő könnyű szirmainak pirosa.

Mezei zsálya útszélen

Zselici táj június elején ebszékfűvel

Zselici táj június elején sárga virággal

Május végén a Bőközben

(Már ahol szorgos kezek fülsiketítő hangon bőgő, motoros célszerszámokkal az árokszéleket a csupasz földig le nem borotválják. Mert mostanában ez lett a módi, a növényvilág, a benne búvóhelyet és táplálékot kereső állatvilág, és végső soron az ember, mindannyiunk különös kárára. Az a csoda, hogy a túl gyakran ismételt efféle ténykedés után még mindig egyáltalán kizöldülnek ezek a földdarabok, noha az őshonos fajokban szegényebben, és éppen azokban az özönfajokban gazdagabban, amiket irtani akarnak. Az élet makacs, él és élni akar.
Régebben a kaszálás kézzel – mondani sem kell: motorzaj nélkül –, kaszával történt, és megvolt a rendje: nem többször, évente kétszer vagy háromszor kaszáltak. Most is tudomásom van olyan faluról a környéken, ahol a polgármester – nagyon helyesen – bizony kézikaszával kaszáltatja az árok szélét, épp ahogy pl. Zürich, Genf, Lausanne, Luzern városában is teszik, ahol e módszer helyességét az ottani városvezetés is már felismerve, a városi parkokat ily módon tartják karban. Többek között a természetkárosító tövignyírós gyakorlat miatt ugyanis tőlünk nyugatabbra egyes helyek már odáig jutottak, hogy természetes, vadvirágos rétjeik, erdőik, élőhelyeik alig maradtak. Most nagy erővel azon fáradoznak ott, hogy mesterséges módszerekkel visszaállítsák ezeket a természet egyensúlyához nélkülözhetetlen (eredetileg megvolt) társulásokat. Nálunk, egyre fogyó számban, de még vannak… Bölcs előrelátásra utalna, ha meg tudnánk becsülni azt, amink van. De sajnos az utóbbi időben, erőgépek segítségével, már a bokrok, kisebb fák gyökerestől való feltépése is dívik. Emeletnyi magas halmokban állnak a földek szélén a hervadt, kitépett kisfák, bokrok, majd jön a darálótraktor, ami semmi perc alatt miszlikbe aprítja a nemrég még például mezővédő erdősávot alkotó, vagy épp a patakot szegélyező, most halott növényi egyedeket. A nagy fáink, erdeink iparszerű felszámolását most nem is említem. Aztán sírunk, amikor például porviharokat korbácsol a szél az óriási, csupasz földtáblákon, vagy amikor elhordja az ár a termőtalajt. De zárójel bezárva, vissza a pipacshoz.)

Ilyentájt, május végén, június elején, a gyümölcsöskertben, nagy örömünkre, megkezdik érésüket a régóta várt korai gyümölcsök. A májusi cseresznye, az első, már rég elfogyott, mind egy szemig megettük, vagy mi magunk vagy a seregélyek, de most már egyre bővülő számban jön a többi korai faj, fajta is: a földieper, a Szomolyai fekete cseresznye, lassan a málna, a fáieper és a ribizli is, sorukban a hírneves érdi gyümölcsnemesítő műhely büszkeségeivel, a finom, édes, korai meggyekkel: érik már a Meteor korai, az Érdi jubileum, a Maliga emléke, no meg a Korai pipacsmeggy!

https://fruitresearch.naik.hu/gyki-gyumolcsnemesites-meggy#fajtak

https://fruitresearch.naik.hu/gyumolcsfajtak/gyki-meggyfajtak-korai-pipacsmeggy

Nincsen szándékomban elismételni a fent idézett honlap által közölt adatokat, csak két dolgot fűznék hozzá. Az egyik az, hogy mindenkinek ajánlom a honlapon található gyümölcsleírások elolvasását. Sokan talán nincsenek is tisztában azzal, hogy a meggyfajtákban – szlengesen szólva – micsoda királyság van itt minálunk! Büszkék lehetünk nemesítőink meggynemesítésben elért nagyszerű eredményeire, és örülhetünk a nálunk megtalálható nagyszerű, finom, édes, harmonikus ízű fajtáknak! A másik mondandóm pedig az lenne, hogy a pipacsmeggy igazán méltán kapta a nevét, mert pipacsnyíláskor érik, és színe is a pipacsé!

Pipacs

Korai pipacsmeggy

Aki a meggyet a sötétbíbor színnel azonosítja, nem is gondolná, hogy a fán vidáman virító piroskák már érett, ehető meggyek, pedig bizony jól jár az, aki megkóstolja!

Mennyei, édes meggyíz tölti be a száját, ami – ahogy gyakran az életben is előfordul – némi könnyű keserűséggel társul. Hozzáértő szerint ez a semmiképpen sem tolakodó, finoman a háttérben maradó, az édességet előnyösen hangsúlyozó, igen enyhe kesernyés íz gyógyhatású anyag jelenlétére utal a pipacsmeggyben. Nagy értéke emellett a koraisága és az, hogy a gyümölcs szárazon válik el a kocsánytól, így ha szállítani is szeretnénk a pipacsmeggyet, akkor nem kell feltétlenül szárasan szednünk, anélkül sem kell félnünk attól, hogy majd csöpögni fog kosarunkból a meggylé, amikor hazaértünk. És hát szép is.

A képekhez kellemes szemlélődést, az arra szerencséseknek pedig kellemes pipacsmeggy-kóstolást kívánok!

Pipacsarc