Irma rügynyitogató írásának (https://falusag.hangfarm.hu/2021/03/szemnyitogato) köszönhetően én is uzsgyi ki a kertbe megnézni, ki hol tart most az ébredezésben. Nézegeted a fákon a rügyeket, kicsit megkapirgálod a földet, hogy lásd, ki készül előtűnni, közel hajolsz, tapintasz, szagolsz és akkor zavarba jössz önnön vehemens kíváncsiságodtól és nevetve nyugtázod magadban, hogy én most tulajdonképpen zaklatom a növényeimet. Ez nem puszta megfigyelés, itt nincsen távolságtartó attitűd, itt érzelmileg túlhevített, a folyamatokat gyorsítani és ott abban a pillanatban meglátni akarat feszül. Titkok fürkészése, hogy megértsük. Annyi szolgál csak az ember mentségéül, hogy ha néha kritikus is ez a növényre irányuló tekintet, azért tele van elfogadó igenléssel és persze rengeteg szeretettel, és még így is visszafogjuk magunkat, hogy ne nyúljunk bele a folyamatba, csak akkor és ott, ahol ez elengedhetetlenül szükséges. Andival és Lacival beszélgettük az állatok és persze a növények kapcsán is, hogy ez a fajta odafigyelős szemlélése a másik élőlénynek egyszerűen gyönyörűség és ebben a gesztusban nincsen benne az, hogy ezt a növényt vagy állatot egyszer majd elfogyasztom. A gazda szeme legel, növeszt, életet lehel, de ilyenkor nem lebeg ott a végcél, nem fogalmazódik meg a has, csak az érzelmi esztétika.
Az Obilnaja japánszilva (Prunus salicina) fáról tavaly nyáron egy hétig lakmározott a hangfarmnép.
Mézalmácska
Mandula
Mogyoró
Gondoltam, számba veszek én is mindenkit, de - na itt már belép a gazdassszonyi öntudatos öröm - rájöttem, annyian vannak, hogy nem lehet. Hogy sugara, nyalábja van a tekintetemnek, amerre haladok, annak ellipsziseiben vetül ki. Hogy a mozgásos megfigyelés során - még a tudatos kereséskor is - a látószög folyamatos változása során néha véletlennyi pillanat, amikor megakad a látássugár és észrevesszük. Még egy-két másodperc, mire tudatosítjuk, tolatás vissza, immár célirányosan keresve a véletlen bejelentkezőt. És ekkor már jöhet a technika, lehet morgolódni, hogy még mindig nem jó a fókusz, nem ezt a rögzülést láttam, nem így akarom láttatni.
Néha keresem a módját, hogyan lehetne tapintatni, üzenetben tapintás-képet küldeni.
Joli Braille-táblája
Joli megtalálta az egyik lehetséges módot, mégpedig Adának köszönhetően. Joli és Flóra közösen írnak regényt. Egy mondat tőled, egy mondat tőlem, a kitalálás és folytatás örök játéka, a variálás, a történetbe ágyazás és a történetiség erejébe való beilleszkedés gyerekkori öntudatlan előtörése. Az itthonléttel lelassult kicsit a folyamat, de időnként bejelentkeznek egymáshoz megbeszélésre. Kislányos csacsogásban komoly diskurzus a közös írásról. És folytatják, és közben kacérkodnak már a tipográfiával is: a párbeszédes jeleneteket elkezdték külön-külön színekkel írni, merthogy (micsoda jogos íráskép-kritika) nehéz úgy szépen felolvasni idegen szöveget elsőre, hogy a szemnek mindig a mondat végére kell szaladnia, hogy lássuk, ki és milyen módon mondja a mondanivalót. Bezzeg a spanyolok legalább hajlandóak a mondat elejére tenni a kérdő- vagy felkiáltójelet és akkor rögtön tudom, hogy most kiáltva vagy kérdezve olvassam. Reformálások.
Joli eddig Adának az asztallap rése fölé illesztette a papírt és egy tűvel bökdöste a Braille-betűket, amit már szótár nélkül is tud, hiszen már több, mint egy éve használja. A születésnapi ajándékai közöl a tőlünk kapottak is megörvendeztették, de az igazi meglepetés Adáéktól érkezett: kapott tőlük egy Braille-táblát, hogy könnyebb legyen a pöttyögetés és ne csússzanak el a jelek, így Jolinak egyszerűbb írni és Adának könnyebb olvasni. Merthogy Joli kettős írásban van: írja a közös noteszbe a Flórával megbeszélteket és ha azzal készen van, akkor írja Adának, hogy ő is elolvashassa a regényüket.
Én azt gondolom, hogy mi többek vagyunk attól, hogy ismerjük, hogy az osztályba jár Ada. Nekünk kell ő. Én hálás vagyok, amit Jolánnak ad: barátságot, érzékenyítést, egy másik nyelvet - gazdagít minket.
Ma délelőtt: miután Flórával beszéltek, Joli ebédig Adának fordított.
