A sövényen innen vagy onnan? Kívül vagy belül? Mit zárok be és mit zárok ki? Hol is vannak a határok?

A határkijelölések mindig fontosak, legyenek azok magán vagy közösségi terek, sőt nemcsak a térrendezés és a térhez való viszonyulás tekintetében, hanem bármilyen kapcsolati rendszerben az egyik fő alapvetés.
Az emberi élet maga is határátlépések, tulajdonképpen határkövek köré rendeződik: ezek a jelölők adják meg az 'előtte', 'utána' és 'akkor' kategóriákat a történetekhez, az elmesélhetőhöz: születés, keresztelő, nagylányság/nagyfiúság (legintimebb - kimondhatatlan: talán a szülő-gyerek kapcsolat zárulása?), házasság, szülés, válás, halál. Az megint más kérdés, hogy melyek azok, amelyeket kijelölnek számunkra (születés, keresztelő, halál), és melyek azok az aktusok, amelyeket mi magunk alakíthatunk (házasság, szülés, válás).
Ezeket a nagy eseményeket teszik érthetővé, társadalmilag legitimmé a rítusok: egyszerre közösségi elfogadás és egyéni spiritualitás.

A telekhatár rendezés is valami hasonló rítus: szomszédok megegyezése, földmérés. Kerítésszabályozás. Kerítéstől való ültethetőség szabályozása. Kerítéslátvány-szabályozás. Itt is a rítusok és a társadalmi elfogadás.

A kerítésen belül én vagyok, a kerítésen túl Ők vannak. Érdekes, sohasem Te - a Te mindig a kapuban áll. Azt hiszem, ez igencsak Buberesre (Martin Buber) sikeredett. Még mindig szeretem a perszonalista filozófusokat.

Kapu. Erről külön kéne írni - a kapu fontosabb, mint a kerítés: a kapu a szép (a szó legrétegzettebb és legtágabb értelmében) határátlépés. Várakozás, megérkezés, befogadás. Az olyan farmok (ranch) a kedvenceim, ahol nincsen kerítés, csak egy kapu jelöli az úton azt, hogy megérkeztél, hogy otthon vagy, hogy egy publikus térből egy magántérbe léptél be.

A kerttervezés egyik fontos eleme a pergola kapu (rózsakapu) - szimbolikus átlépés egyik términőségből a másikba.

A spirituális átlépés szimbolikája talán a zen kapuknál a legletisztultabbak.

Krónikus szabadságvágyban szenvedőként nem szeretem a sövényeket. Nem szeretem a palánkokat. Nem szeretem a magas, erős, áthatolhatatlan falakat. Mindig rossz szagú titok lappang mögöttük. Elzárkózás, kizárás - ezzel pedig paradox módon ugye együtt jár a bezárkózás, ami a kapcsolatteremtés halála. A kapcsolatteremtés lehetőségének teljes kizárása. Én szeretek kapcsolatban lenni a dolgokkal. Hm.
Láthatónak vagy láthatatlannak lenni....

Szeretem a finn, a dán, a norvég, az angol stb. vidéki kerítésnélküliséget. Minek is materializálni a belső kerítést? Az enyém az enyém. A tiéd a tiéd. A láthatatlan kapun is lehet kopogni. Az együtt élés pedig kulturáltság dolga.

Ahogy utánaböngésztem, a sövények tulajdonképpen az idealizált kerítésséget akarják megvalósítani: van kerítés, de mégis élő, mégis zöld, mégis kicsit mintha nem lenne.

A kertépítők általában három magasságról beszélnek: alacsony - jelzés értékű, középmagas - még átlátni fölötte, magas - átláthatatlan. Lombhullató, örökzöld. Sűrű ültetés. Metszés. Kordában tartás. Szabályozottság. Kertszobrászat. Az egyedi növény habitusának teljes megszüntetése. Sövénynövények - amik bírják az erőszakot.

Kérdéses számomra, hogyan lehetne kerítés nélkül állatokat - akár csak kutyát is - tartani. Az a fránya praktikum, jaj....

Szeretek a kapuig menni a vendégek elé, szeretem kikísérni őket a kapuig - szeretnék majd egyszer egy szép kaput. A bejárati ajtónk már szép. Fontos, hogy szép legyen. A legfontosabb határunk kint és bent között, még akkor is, ha tavasztól őszig mindig nyitva van.

A kapu és a bejárati ajtó közötti tér építészetileg egység. A kert a ház folytatása. A kastélyépítők még külön figyelmet szenteltek annak, hogy melyik ablakból a park/kert melyik részletét lehet szemlélni. Fontos, hogy bentről hogyan nézünk ki. Fontos, hogy melyik ablakból mit látunk. A homokozó helyét mi is így határoztuk meg, hogy a konyhából oda lehessen látni. Én bent, ők kint - mégis egymásnak láthatóan.

A kert - most a kapu és a bejárati ajtó közötti térként értve - tulajdonképpen az intim (bejárati ajtó mögött, a házban levés) és a publikus (utcán levés) közötti privát tér: már nem intim, de még nem teljesen nyilvános. A kapu a személyiségem tere, a bejárati ajtó pedig az intimitásom tere.

Számomra döbbenetes élmény volt, mikor először voltam lakótelepen, amikor először voltam panellakásban - pedig a pécsi kertváros még állítólag a szellős, tágas, nyitott elrendezésű struktúrához tartozik. Sokáig nem értettem, hogy miért gondolkodom annyit azon, hogy a fal másik oldalán egy másik élet zajlik, miért érthetetlen, hogy a fejem fölött, a lábam alatt körös-körül mindenhol emberek lélegeznek. Nem értettem, hogy tudnak reggel a folyosón egymásnak köszönni, amikor éjszaka mindent hallottak a másikról. Aztán kommunikációelméletből megtanultam a lift-effektust és legalább megértettem. Belső kapu, belső kerítés - áthatolhatatlanabb, mint a materiális változata. Köszönünk, de nem nézünk egymás szemébe.

Különösen kedves gesztus nekem a vidéki köszönés: messziről egy jól látható intés. A hang úgysem érne el a másikig (aki ugyebár vagy füvet nyír, vagy traktoron ül, vagy a gyerekeit kergeti haza). Haza: be a házba.

Természetesen Janka fotók

Hezitáltam, hezitáltam: Márta Kamra írását, vagy pedig Fanni Sövény írását gondoljam-e a magam módján tovább.
Szeretem az írásaikat (a blogon mindenki írását szeretem), gondolatébresztőek, sokrétűek, önkritikusak - és megadják azt az érzelmi biztonságot is, hogy apró-cseprő dolgaival nincsen egyedül az ember, egyfajta (főleg női) kordokumentum privát és akár társadalmi helyzetekről, jelenségekről.
Írásaink intenzitása kicsit lelassult, jól mutatja, hogy sokkal többet vagyunk kint, mint bent - miközben az évszaknak megfelelően sokkal könnyebben lépjük át a kint-bent határokat. Térhasználatunk sokkal rugalmasabb lett, hiszen nem kell becsukni az ajtót, nem kell felöltözni-levetkőzni, hanem egyszerűen csak jönni-menni.
Mindig megdöbbent, hogy egy ház térelosztása milyen mélyen érinti a mindennapi szokásaink alakulását. Egy nő amúgy is rengeteget jön-megy az otthonában (mindenki ismeri azt a ritmikus, a másik számára nem feltétlenül egyértelmű ingamozgást, aminek során tisztaság és rend alakul.... ), de amióta ebben a házban élünk én szó szerint folyamatosan jövök-megyek. Szeretem. A legtöbbször megtett oda-vissza utam a konyha és a füstölő között van, mert más lehetőség hiányában, az lett a kamránk.
A konyhánk eredetileg szabadkéményes lehetett, csak nem építettek a mennyezetbe kürtőt, hanem egyszerűen a padlástérbe távozott a konyha füstje - már nem füstöskonyha volt, de még nem is oldották meg teljesen a füst házon kívülre vezetését.

padlástérbe épített szikrafogó

Középmagyar háztípushoz tartozó félereszes hosszúház otthonunk tehát úgy néz ki, hogy az első helyiség a tisztaszoba, a második a konyha (itt van a bejárat is), majd két lakószobát követően a füstölő/kamra. Eleink itt is csaltak: kürtőt építettek, de visszabontott kéménynek semmi nyoma, valószínűleg a húsfüstölés füstje ebben a helyiségben is egyszerűen a padlásra távozott. Lehet, hogy ezért nem volt sok egér (a gerenda körül a kontyolások ezért maradtak meg olyan szépen?).

Mivel a füstölőnek csak ajtaja van, de ablaka nincs, tökéletes kamrának - a padlásfeljárat is innen van (értsd úgy, hogy van egy létra fel a padlásra), és még mélyhűtőnek, szárítógépnek is bőven jut hely. Mit nekem amerikai típusú mosó- és raktárhelyiségek!
Megpróbálok a lényegre térni: én a kamrába nem csak úgy benyitok, ha kell valami, én kérem bevásárolni megyek oda, mielőtt nekiállnék valaminek a konyhában: jól össze kell gondolni, hogy mire van szükségem, ha nem akarok mindenért két szoba hosszat gyalogolni. Esőben a féleresz igencsak jó szolgálatot tesz: éppen elférek alatta, éppen nem leszek vizes - igaz, nem tornác, de a célnak tökéletesen megfelel.

Ti milyen házban éltek? Ti hogyan használjátok a tereiteket?

Amikor a fiókokból eltűnnek a térdzoknijaim és az alsóneműim....
Amikor reggel még kutyafuttában sem tudok belepillantani a tükörbe, hogy nem áll-e csálén a szoknyám....
Amikor titkon meglesem, hogy milyen voltam, milyen lehettem volna....
Amikor ha beteg, még bekéretőzik mellém az ágyba, kitúrva az apját, mert akkora lett, hogy hárman már nem férünk el egy nagy ágyban....
Amikor már diszkréten lefelé fordítja a telefonját, ha a barátaival vált üzenetet....
Amikor még szívesen segít itthon, de már pénzt kér érte.....
Amikor még örömmel van itthon, de már gondolatban a kirepülésre készül....
Amikor már csak négyszemközt, és már csak néha súgja meg, hogy melyik fiú tetszik neki.....
Amikor még játszik a kicsikkel, de reggel már idegesítőek....
Amikor már nem bújik hozzám, de még magától megölel, de az apja már nem érhet hozzá....
Amikor elnézem a nagylányomat, az elmúlt 13 év minden pillanata, mint a kirakójáték rajzolódik ki különleges szépségben....
Amikor nálunk valakinek születésnapja van, akkor este nem olvasunk, hanem az ünnepeltről készült fotókat és videókat nézzük végig a kezdetektől a jelenig. Sírás, kacagás, de a legfontosabb, hogy a gyerekeknek szóban és képekben is történeteket adunk önmagukról, rólunk, mint családról. Kihagyhatatlanul fontosnak tartom ezt az esti elmélyülést önmagunkban. A legszebb mesék egyike....
Boldog születésnapot Janka!

Janka rajza

Márta írásához szerettem volna kapcsolódni, napközben folyamatosan jöttek-mentek is a gondolatfoszlányok, hiszen valós problémahalmazról, most és itt megoldandó fontos feladatokról írt tegnap.
De még nem szöszmöszöltem eleget az idevágó gondolataim körül és a szemem vészes sebességgel le fog csukódni, ezért röviden csak pár sort írok.

A veszélyekről is szeretnék írni és naná, hogy a falusi hírekről is: a mai napig lenyűgöz a kommunikációnak ez a suhogó, mindent begyűjtő valósága. Pletyka. Tényleg mindenki mindent tud, amiről tudni akar. Tényleg mindenki mindent lát, amit látni akar. Titokfeltárás és valóságboncolgatás egyszerre. Igazi szamizdat!

Kerti pletyka (Tradescantia)

A vidéki, helyesebben a természeti veszélyekről is lenne még mit mondanom, most röviden csak két dolog: medvehagyma és gyöngyvirág. A skacok tudják az alaptechnikát, ha hagymaszagú a levél, akkor ehetem, ha nem, akkor az gyöngyvirág, tehát szigorúan tilos. Idén tényleg szinte egyszerre kandikáltak ki a levelek a földből. Volt is egy pillanatra ijedelem: Jakab rohan, hogy mégsem olyan büdös ez a levél, de finom volt, de most már tulajdonképpen fáj a hasa, mert rájött, hogy lehet, nem jót evett.... Szerencsére a két növény teljesen más helyen van, gyöngyvirágból pedig egyelőre mindössze három tövem van (köszi Andi!). De igen, mindenre meg kell tanítanunk őket.

Nem írok újabb kertriportot, de....
Találtam egy szem rózsaszín epret!
Virágzik a kaliforniai mákvirág.

Holnap, holnap után lehet szedni a bodzavirágokat.
Termést kötött a paprika.
És tele a mélyhűtő egyik fiókja spenóttal!

Adott egy kisváros, a kisvárosban rengeteg anyuka kicsi vagy nem is olyan kicsi gyerekkel. Van nekik a legnépszerűbb közösségi oldalon egy elég népes tagságot számláló csoportja. Rengeteg információt és hírt osztanak meg egymás között az anyukák, apukák (ők ritkábban) a gyerekekről, ami igen hasznos IS TUD LENNI.

DE!
A minap valaki - bizonyára teljes jó szándékkal - feltett egy hírt, hogy a kisiskolás gyerekeket egy idegen autóba szedik össze, marcona férfiak…. (vagy valami hasonló...) Persze mint a futótűz, néhány óra alatt több száz megosztása lett a hírnek, amit - továbbra is jó szándékkal - tovább színeztek a hozzászólók. A végén volt már ott minden, kábítószeres gumicukor, az esetet látó, de nem jelentő 16 éves unokatesó…. Teljes krimi.
Az azonban, csak 10-12 órával később jutott eszébe valakinek, hogy esetleg a rendőrségnél kellene érdeklődni, igaz-e a hír, volt-e egyáltalán ilyen bejelentés. A rendőrség pedig egyértelműen közölte, sőt közleményt is adott ki róla, hogy a hír teljesen alaptalan, semmilyen elrabolt gyerekről nem tett senki bejelentést, de a környéken mostanában szerencsére eltűnt gyereket sem kell keresniük.

Kérdem én! Mi szükség van arra, hogy ilyen álhíreket terjesszünk, rémisztgessük egymást a közösségi oldalakon?

Azt persze tudom, hogy sok veszély van ma már a világban, de a rémhírekre, a gyerekek és a szülők alaptalan rémisztgetésére semmi szükség. Arra viszont igenis szükség van, hogy a gyerekeket még idejében (Mikor? ) megtanítsuk néhány alapvető szabályra: Ismerősnek köszönünk, ismeretlentől nem fogadunk el semmit, idegen autóba nem szállunk be. Ahogy korábban írtam, szerintem az önállóságra is tanítani kell őket. Megtanítjuk őket biztonságosan közlekedni, előbb gyalog, később ha lehet biciklivel, busszal, vonattal - helytől függően.

Az előbbi eset legnagyobb tanulsága számomra mégis az, hogy ránk szülőkre is ráférne az oktatás, a felvilágosítás. Legalább évente egy alkalommal - akár egy szülői értekezlet témája is lehetne iskolában, óvodában - a gyerekek biztonságával kapcsolatos tudnivalók. Hogyan figyelmeztessük gyermekeinket az utcai - nem csak a közlekedéssel kapcsolatos - veszélyekre, hogyan vezessük be gyermekeinket az internet világába, ahol valószínűleg sokkal több veszély fenyegeti őket, mint amire talán mi magunk is fel vagyunk készülve. Mit tehetünk, ha felismerjük, gyermekünket zaklatják, akár interneten, akár személyesen. Biztosan nektek is van még számtalan ehhez hasonló kérdésetek. Egy ilyen szülői értekezleten miről hallanátok még szívesen?

Egy hónappal ezelőtt még arról írtam, milyen nehezen viselem a hosszúra nyúló finn telet. Jelentem, azóta itt is beköszöntött a tavasz - hurrá, hurrá!

Hogy miért a címben a kérdőjel? Mert a finn tavasz azért kicsit másképp érkezik, mint a magyar. Magyarországon a tavasz - legalábbis az én emlékezetemben... - berobban. Hirtelen, félreérthetetlenül. Nagy pompával, virágosan, melegen, sok-sok napsütéssel. A finn tavasz pedig? Ólomlábakon érkezik, többször is visszavonul, és igencsak mérsékelten meleg (=napközben már nem fagy). Tehát a melegebb éghajlatról érkezettben könnyen támadhat némi bizonytalanság: Ez már az? Igen, az. A finnek is állítják, és ők már csak tudják.

Fontos támpontot jelentenek tavasz-ügyben a madarak. Egyszer csak egy varázslatos hajnalon felcsendül a cinege kiscipő-éneke. Majd nem sokkal később megérkezik dél felől a Lufthansa is - Robi hívja így a hattyúkat. Lehet, hogy Magyarországon teleltek?... Április elején láttam meg az első kettőt. Általában harsány gágogás kíséri reptüket, de ez a kettő teljes csendben szállt el a házunk felett. Egészen ünnepélyes pillanat volt az.

Aztán itt van még az olvadás: olvad a jég meg a hó, az a rengeteg. Színültig (és jó, ha csak addig) a vizek medre. A Rantatöysäi-folyóé is. Félelmetes iram - szédítő látvány.

Hó helyett eső. És sár, sár, sár. Gyermekeim éppoly lelkesek most a sok pocsolyától és sártól, mint télen a temérdek hótól. Angyali Botondom különösen nagy örömét leli a dagonyázásban.

Az elmúlt héten három alkalommal is sikerült beleragadnia a sáros, agyagos krumpliföldbe. Először én próbáltam kihúzni, mire én is beragadtam, és még a csizmám is elszakadt, miközben szabadulni igyekeztem a sár fogságából. Másodszor én már meg sem kíséreltem menteni: Robit küldtem. Robi ki is húzta a csupasár gyereket, igaz a csizmája nélkül. Harmadik alkalommal először Ádám igyekezett a körbeásás módszerével kimenteni öccsét a szorult helyzetből (igazán mókás jelenet volt, az ablakból figyeltem:-), aztán végül persze most is Robi szedte ki és hozta be - immár a csizmája és a "sárnadrágja" (finnül "kurahousut") nélkül.

Finnországban ilyenkor (és az év nagy részében...) melegen ajánlott udvari viselet - óvodában pedig egyenesen egyenruhának tekinthető - a gumicsizma és a vízhatlan esőnadrág. Utánanéztem, lehet otthon is kapni ilyen gumigatyeszt, ha nem is minden áruházban. De hordanak ilyet a magyar gyerekek??

Nekem, mint kis családom mosó- és takarítónőjének, csak egy óhajom lenne... Egy nulladik helyiség, egy amolyan elő-előszoba, ahol mindenki levedlené a sáros gönceit, mielőtt belép a házba. Ígéretek szerint ez idén megvalósul.

És ha már a takarításnál tartunk... Itt később tavaszodik és később tör ki a nagy tavaszi takarítási és lomtalanítási láz is. Nálam legalábbis biztosan. A finn háziasszonyok is szépen kitakarítják és csinosítják a házat Húsvét előtt, de azt nem gondolnám, hogy bárki is arra vetemedne, hogy ablakot mosson a mínuszokban. Szerintem erre még Rozi néni a Petőfi Sándor utcából is azt mondaná, hogy "Jól van, aranyom, pár hetet várhat az az ablakpucolás. De azért Pünkösdre ugye már tiszták lesznek?". A Húsvét itt még nagyon télies bármilyen kinti munkálatokhoz, legfeljebb a havat lehet gyönyörűen eltolni az ünnep tiszteletére.

Nálam most a ház rendbe tétele kicsit többről szól, mint egy tavaszi nagytakarításról. Inkább csak felhasználom a tavaszias energiát, lendületet. Arról van szó, hogy hamarosan vissza kell térnem a kinti életbe. Munka vagy tanulás, még nem tudom, de akárhogy is, tiszta, rendezett otthonból szeretnék oda elindulni. Úgyhogy nekiálltam. Lehetőleg minden nap egy kicsit, lépésről lépésre, hangulati alapon, módszeresség nélkül, polcról szekrényre, kellemesebbtől az egyre undokabb felé. Szerintem a sütő marad a legvégére...

Most, hogy kezdünk kilábalni a télből, a kisvárosi élet is érezhetően felpezsdül. Tavaszi nagy babaruha-börze, gyerekkoncert, tűzoltóautó-nézés, vállalkozói napok - minden hétvégére adódik valami.

Ha meg nincs semmi, akkor annak is örülünk. Hiszen vár az udvar, a rengeteg - gyerekes és felnőttes - tennivalóval. Az udvar elsősorban Robi territóriuma, de az egész család örömmel tesz-vesz a maga módján a szabadban. Szép napos időben, úgy vélem, vétek a szobában kuksolni. Finnországban eltöltött hat évem alatt egyet nagyon jól megtanultam: Értékelni kell a jó időt! Mert: ha ma jó idő van, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy 'beköszöntött a jó idő'. Hanem tényleg csak annyit, hogy 'ma éppen jó idő van'. Tehát holnap nagyon könnyedén lehet pont olyan vacak hűvös-szeles-esős idő, mint tegnap volt. És bizony a vacak hűvös-szeles-esős napokon is ki kell menni, mert túlontúl sok van belőlük az évben ahhoz, hogy ez elég indok legyen a bent maradásra.

A finneknél szokás napsütéses tavaszt kívánni egymásnak. Én is ezt kívánom mindannyiunknak!

Nagytakarítás, nagymosás. Az idősebbek városban és falun egyaránt komolyan veszik azt a 'parancsot', hogy Húsvétra meg kell tisztulni, mégpedig kívül-belül. Ez is olyan megfoghatatlan, mégis a nők számára jól kitapintható követelmény - elvárás. A mindennapi beszélgetésekben egyértelműen (még ha udvariasan is) megjelenik, mint központi téma: Hogyan haladsz a takarítással?, Az ablakokkal készen vagy már?, Az ólat már kiganéztam, már csak meszelnem kell!, Látom, te is kivitted az ágyneműt a napra!, és így tovább.
Érdekes, finom tapogatózások ezek, helyezkedések, elhelyezések.

Az ablakpucolás mindig fontos aktus, hiszen a legláthatóbb (ezért a legneuralgikusabb pont?) felületről van szó, a ház szeméről, főleg ugye az utcafront felé.
Nagyon szeretem Rozi nénit, már említettem. A kicsi felső ablaka a konyhánknak az ő házuk oldalán lévő bejárati ajtajára néz - innen lesünk ki a másikra, hogy minden rendben van-e. Az első telünk utáni első tavaszon az az ablak kimaradt a nagy suvickolásból (már nem emlékszem pontosan, hogy nem találtam-e elég koszosnak ahhoz, hogy annak is nekiálljak, székre felállni, pepecselni, jajjaaaaj, vagy pedig tényleg elfelejtettem - sajnos valószínűbb az első változat, uff). Mikor mentem tojásért, meg is kaptam a finom megjegyzést: ha sietek, még Húsvétra az is bele fog férni. Nem bántás ez, nem piszokoskodás, hanem az idősek elvárása a fiatalabbak felé, hogy rendesen csinálják meg a dolgokat. Hogy egyszerűen rend legyen. És én jó kislány vagyok - ha még sokszor oly lázadó is -, tehát megpucoltam!

És ugye ne felejtsük el bevallani, hogy a hosszú tél után milyen sokkoló az első éles tavaszi fényben meglátni a szobát, a konyhát.... Hirtelen nem is értjük, hogyan nem vettük észre eddig, hogy ekkora kosz van, hogy ennyi minden csak úgy felhalmozódott, beporozódott, elhasználódott, elkoszlott. És ekkor elementáris erővel ránk tör a takarítás! És Balázsra a meszelés.... Ami azt jelenti, hogy utána is rám tör a takarítás.... Viszont az eszelős-meszelős takarítás után csudajó! Az illat, a látvány - ünnepi!

Ha kisüt a nap, végre nem gond a ruhaszárítás, a lemenő napot megelőzve mennek be a házba szép sorban a megszáradt ruhakupacok. A rutinosak azt is percre pontosan megmondják, hogy mikor érdemes bevinni a vasalnivalót ahhoz, hogy éppen annyi nedvesség maradjon a szövetszálakban, ami kényelmessé teszi a vasalást.

A falu nem nyerte meg a támogatást a csatornázásra, most egyedi gyökérzónás szennyvíztisztítók megvalósításához várjuk a pályázati eredményt. Zöldek lévén mi hiszünk benne és várjuk, sokan kételkednek és hitetlenkednek. Sokan pedig addig is a falut keresztülszelő patakba engedik a mocskukat, mivel a szippantás drága, tényleg drága. A házakból kiinduló gusztusos kis csöveken folyik az árokba, a patakba az illatos, néha kevésbé illatos lé. Nem is olyan lassan pedig belecsordogál a halastavakba - mi is szeretünk halat enni.

A loccsantás: gyerekkoromban a nyarakat Nagyatádon a dédszüleimnél töltöttem. Dédanyám meghatározó nő volt számomra, az elementáris földies nőiséget képviselte. Mezítláb, szoknyában, a kendő alatt kontyba font hajjal, mindig mosolyogva. A vízzel mindig spórolni kellett (mint most, csak most már erősebb a környezetvédelem jelszó, régen egyszerűen csak nem pazaroltunk - nálunk soha senki sem pazarolt - lagom!), folyó vízben semmit sem mostunk, a vájlingból pedig nem a lefolyóba ment a víz, hanem kiloccsantottuk a kertbe. Én is loccsantok, de dédanyám loccsantása az valami nagyon más volt, az olyan igazi, nagybetűs 'a loccsantás' volt: könyökből indult (semmi heves vállból erőlködés), diszkrét csuklómozdulat követte, majd a repülő víz halk súrlódása a levegőben, végül a plottyanás a földre - tökéletes célzás.

A csobbanás: a kertben állt egy hatalmas bádog kád, reggel kivittük a napsütötte fűre, vödrökkel feltöltöttük a kútból felhúzott vízzel, és délután már lehetett is mosakodni, játszani. A fürdés végeztével pedig kimertük a vizet a virágokra.
Mikor még csak kijártunk a házhoz lakhatóvá tenni azt, még kádunk sem volt, hanem, mint Fanni posztjában a gyerekek, beleültettük a skacokat egy-egy vödörbe. Szuper volt! Aztán fejlődtünk: beszereztünk egy hatalmas régi fateknőt és abba kerültek sorba a gyerekek. Esti zárásként kis vödrökkel mi is meregettük a virágokra az értékes vizet.