Mitől érzi úgy az ember, hogy megérkezett, hogy otthon van? Rengeteg dolgot lehetne itt sorolni, valószínűleg mindenki mást mondana, ez annyira szubjektív élmény. Gondolom, nem ugyanazt jelenti egy cirkuszosnak, mint egy bolti eladónak vagy éppen egy háztartásbeli feleségnek, netán kóbor macskának, noha nyilván vannak átfedések (az utóbbi belső világával talán kevesebb). Nekem egyetem alatt a koleszban, ahol az utolsó évet töltöttem, már nagyon honvágyam volt, de nem tudtam, hova. Az látszott már, hogy a Férjjel együtt fogunk családként működni, az is látszott, hogy hol, de nem konkrétan az ő házukba, a mai otthonomba vágytam (a régibe, ahonnan jöttem, pláne nem), hanem egyszerűen csak „hazaérkezni" és ennek a szónak egyáltalán nem volt több tartalma, mint egy kép. Ez a kép egy alkonyba-estébe nyúló napszakot jelenített meg, amelyben láttam egy utcát, ahol éppen egyedül bandukolok és egyszer csak megérkezem egy kis ház kapujához, ahol az ablakon át kiszűrődik valamilyen barátságos, meleg lámpafény és az érzés, hogy ha ide bemegyek, akkor otthon leszek, mert itt várnak engem. Ez volt az otthon-képem, ami gyakran előjött, később pedig meg is valósult (egyszer például jöttem haza barátnőzésből és pont ezt láttam: a házunk ablakán kiszűrődő meleg fényt, szép esti árnyékokat, a kedvenc öreg autónkat a kapu előtt – és két éhes macskát a kerítésen, akik tényleg vártak... a konzervjükre. A család bezzeg aludt, mint a bunda, nem olyan várakozós népek ezek).

Amikor végignézek most a házon vagy kinézek a kertbe, azt látom, hogy gyökeresen megváltoztak az elmúlt tíz évben és ennek a változásnak alapvetően én vagyok az oka, illetve maga a családteremtés és ezáltal a családi tér megteremtése, ami hagyományosan női feladat (leszámítva az olyan eseteket, mint a poroló, ugyebár). A parasztház elrendezése adta magát, a szobák tehát mind egymásból nyílnak: ha az utolsó szobából, amely egy gyerekszoba, ki akarok menni a konyhába, senkinek a terét nem tudom kikerülni, végig kell mennem még egy gyerekszobán, a hálószobánkon és egy kis előszobán, amelyből a fürdőszoba nyílik és ebből az előszobából érek a nyitott konyha-étkező-nappaliba. Azt lehetne hinni, hogy egy ilyen típusú házban nincs intim szféra, de ez szerencsére nem igaz, mert ajtók vannak, napirend is van és meg kellett mindenkinek tanulni, hogy ha bizonyos napszakban vagy bizonyos hangulatban az ajtó csukva van, akkor azon bizony kopogni illik és szépen várakozni, hogy mi lesz a következő lépés (lesz-e vagy szépen veszteg marad az illető a maga kis kuckójában). A saját privát szféráját pedig bizonyos keretek között mindenki a maga ízléséhez, életkorához szabhatja és ez is egy olyan tényező, amitől az ember otthon érezheti magát és ami szerintem alapvetően egy kertes házban valósulhat meg látványosan, mert ugyan a panellakás belsejével is sok kreatív dolgot lehet csinálni, de sajnos többnyire az látszik, hogy ez is csak az illúzió szintjén működik, ritka kivételekkel.

A helyzet persze korántsem paradicsomi azért, mert egy kertes házban szinte soha nincs semmi a befejezettség állapotában – a panellel ellentétben (na ugye!). Mi például az állandó házfelújítás élményét éljük, kis szünetekkel tarkítva, mert annyi lóvé nincs, hogy szépen mindent egyszerre rendbe hozassunk (micsoda botor ötlet, különben is, hol lenne akkor az Út öröme?), amikor meg egy rész készen van, akkor lassan jöhet a másik és így tovább, míg megint el nem érünk az elejére ennek a megunhatatlan folyamatnak (eszünkbe juthat Sziszüphosz mítosza és onnan már csak egy ugrás Camus, de ekkorákat most mi itt nem ugrálunk). Maradnak közben mellékhatások is, ami szintén nem történhet meg egy panelben (na ugye!), mint például a kert végében lévő, tíz évvel ezelőttről való téglahalom (jó lesz ez még valamire – ez bátran lehetne a Férj családjának mottója, mert ha valaki itt felmegy a padlásra vagy csak körbenéz a kertben, akkor ókori leletek ásatásán érezheti magát), tizenkét évvel ezelőttről maradt tetőcserép-kupac (jó lesz ez még faljavításra – és aki nem látott még vályogfalat, az nem is érti, ez a mondat milyen mélyről fakadó paraszti bölcsességet rejt magában), a felújítás-áradat több szakaszából származó fagerendák (sehogy sem akarnak maguktól felfűrészelődni vagy legalább elkorhadni, hiába korholom őket), egy gyerekjátszótérnek, klemátisz- és vadszőlőfuttatónak használt garázs és egy hullámpalából tákolt kulipintyó (ami semmire nem jó azon kívül, hogy nemsokára beomlik és pillanatnyilag ott tároljuk a fűnyírót meg a lakásban nem szívesen látott pókokat). Szóval van itt teendő még bőven, de legalább senki nem unatkozik és soha nem jut eszünkbe, hogy olyan haszontalanságokra szórjuk a pénzt, mint okostelefon, új(abb) autó, külföldi kirándulás vagy egyéb léhaságok. (Bezzeg a mai fiatalok, nézzük csak meg, mire költik a pénzüket, aztán nem is lehet csodálkozni, hogy... ó, hát még mindig nem itt tartunk? Na jó, haladjunk.)

Ha el kéne döntenem, hogy melyik jobb, a panel vagy a kertes ház, bizony nem tudnék egyértelmű választ adni, hiszen láthatóan nagyon jól szórakoztunk annak idején a panelben és semmi hiányérzetünk nem volt (nekünk, gyerekeknek), ugyanakkor kisgyerekes anyaként megőrültem volna, ha minden áldott nap a játszótérre kell lemennem a gyerekeimmel, hiszen a kinti játszóidő alatt a kertes házban megfőtt a bableves, megsült a sütemény, kiteregettem a mosott ruhát és még akár fel is moshattam, ha úgy tartotta úri(nő) kedvem. Az az egy biztos, hogy a kertes házba megérkezés élménye legalább akkora illúzió, mint az a házasság esetében: mindkettő inkább egy újabb, kalandos útnak bizonyul olyan pontokkal, amelyekben a megérkezés élményére is esélyünk van, ha a jelen szépségeire tudunk koncentrálni. (Hú, de kár volt ekkora közhellyel zárni ezt a sorozatot, de legalább valahogy befejeztem és nem untatom tovább a kedves Olvasót a memoárjaimmal, amiből persze sok dolog kimaradt az otthon téma kapcsán, hiszen nem laktam belvárosi polgárházban, sem kastélyban, de még hosszabb távon lakókocsiban sem. Nagy köszönet a blog gazdáinak, hogy helyet adtak ennek a – prousti magasságokba sajnos nem jutó – emlékezés-folyamnak!)

Miután kellően kiélveztük a panelek különféle formáit (hát nagy változatosságnak azért nem nevezném, de mégiscsak nyolc különböző panellakásban töltöttem el 16 évet), egyszer csak egy kertes házban találtuk magunkat és szentül meg voltunk róla győződve, hogy ez lesz az igazi, vége a sok költözésnek (párhuzam aktuális pótapuka és anyám szerelme között: ők is ezt hitték és ahogy a lakás esetén, sajnos/szerencsére az ő életükben sem így alakult). Ez az új ház igazából egy kerttel rendelkező társasház volt, ahol az első szinten lakott egy idősebb házaspár leválasztott hátsó udvarral és óriási kutyával, ahová egy folyosószerű kertrészen keresztül lehetett bejutni, elöl pedig volt két részre osztva egy nagyobb kert, ahol az alsó szomszéd és a mi kertünk is igyekezett élni valahogy. Mi a második szinten és a padlástérben laktunk, hozzánk egy külső lépcsőn lehetett feljutni, tehát a közös " nyitott folyosón" kívül egyéb módon nem volt muszáj érintkezni az alattunk lakókkal, csak a kertben - ha lettünk volna ott.

Ehhez a házhoz érdekes élmények kötődnek, amelyek mind jelzik, hogy a panelból éppen kiszabadult illetők mennyire nem tudják, mit jelent kertes házban élni. Mi nagyon hittünk benne, hogy úgy élünk, mint mások, akik tudják, mit jelent ez, de ez csak illúzió volt. Először is anyámék az első kertet megpróbálták haszonkertté formálni, hiszen az alsó szomszédék is ezt tették: gyönyörű paradicsom- és paprikapalánták, borsó, szamóca, hagyma, répa és gyökér élt a kertjükben és túl azon, hogy kapáltak, gazoltak, még öntözni sem felejtettek el (ott kellett rájönnünk, hogy nem várhatunk folyton az esőre). Na, hát nem csoda, hogy ezt nekünk nem sikerült még megközelítenünk sem: anyámék mindketten komoly munkamániások (még most is), így alig voltak otthon. Mi, gyerekek, kicsik is voltunk ehhez (jó, én nem, mert már 16 voltam, mondhatná a kedves Olvasó, de nekem meg gőzöm sem volt az egész kertészkedésről és - minő meglepetés - valahogy kamaszként nem a botanikus meg gazdálkodási könyveket bújtam) és persze lusták is - ki szeret gazolni? Így aztán maradt a szamóca, mert semmi más nem élte túl, hogy alig öntöztünk... Nem baj, ezt is sikerként könyveltük el - hát mikor ettünk mi a panelben saját termesztésű epret? (Fő a töretlen optimizmus - végül is angol-magyar két tannyelvű iskolába jártam akkor, valamit csak átplántáltam a családba is az angolszász mentalitásból!)

A másik furcsa kezdeményezés hasonlóan szégyenletes, nem is tudom, meg kell-e írni, de hát magunk között vagyunk, ugyebár. Nos, szóval, hát igen, én már rég szerettem volna kutyát (apámat korábban rá is bírtam beszélni erre, mire ő egy nap után elég józanul felmérte, hogy nem képes tolerálni, amikor egy kiskutya lepisili az éppen leadandó kutatási eredményeit), de persze olyat, amelyik kölyök, és ahogy megnő, mindent megtanul magától, mert olyan okos és elszórakoztatja magát, amikor nekem tanulnom kell. A kutyusnak elvileg kinti kutyaként kellett volna cseperednie, ez volt a szülők szabálya, de hamar kiderült, hogy Toniónak (mert így hívták) és nekem saját szabályrendszerem van, és ezzel el is kezdődtek a nehézségek. Úgy vélem, hogy a nagyon furcsa kalandjainkat mégiscsak jobb, ha örök homály fedi, mert még a végén nem engednek többet írni a blogra, ha mindent elmesélek. Maradjunk annyiban, hogy a kutyatartás sem egészen úgy alakult, mint azt egy kertes házban elvárhatná az ember, a kutya meg főleg nem.

A nem várt fordulat a Tonió-sztoriban az, hogy talán sosem leszek művészfilm-rajongó, ha nincs kutyánk és kertes házunk, ugyanis egyik éjjel, amikor pótapuka "vonult" (no ne tessék még furcsább dolgokra gondolni, egyszerűen mentős volt és így hívták az éjjeli ügyeletet), Tonió eszeveszett ugatásba kezdett és majdnem megfogott egy embert, aki bizony bemászott a kertbe és már éppen készült volna valami sötétebb cselekedetre is (nem tudom, lehet, hogy le akarta legelni a szamócáinkat), amikor a kutya megzavarta. Anyám pongyolában egyből lerohant, vele az alsó szomszéd, nagy hangon megtárgyalták az esetet az éjszaka közepén és agyba-főbe dicsérték a kutyát (akinek már így sem voltak éppen megnyirbálva a jogai). Ettől kezdve azonban anyám szerda éjjelente csak a bekapcsolt tévé mellett mert elaludni, én meg tanulás után ott gubbasztottam nála még egy darabig, hogy őrizzem és ne féljen - mondtam én, de igazából azért, mert rájöttem, hogy este tíz után érdekes műsorok mennek a tévében. Hát rögtön a második ilyen szerdai szeánsz alatt anyám már szépen horkolt, amikor egyszer csak vetíteni kezdték Ingmar Bergman A hetedik pecsét c. filmjét és ez volt, ami aztán szó szerint megpecsételte a sorsomat, mert nem csak, hogy pár nap alatt sorozatban megnéztem Bergman összes filmjét (éljen a videó - tudja még valaki, mi volt az?), hanem azóta sem gyógyultam ki a művészfilmekből. Ha ez nem lett volna elég, szintén szabályosan beleszerettem Hankiss Elemérbe is és amikor bármilyen műsora ment, én bizony néztem. A végén már olyan szerda éjjeli tévéfüggő lettem, amilyen korábban elképzelhetetlen lett volna. Mit tesz az emberrel, ha kertes házba költözik, ugyebár? (Ha a kedves Olvasó is ilyesmit forgat a fejében, hát jól gondolja meg, nem várt veszélyek forrása lehet egy ilyen döntés - bár sajnos kétlem, hogy a mai kamasz gyerekek éppen a tévé előtt fejlődnének szellemileg. Mert mit is csinálnak a mai kamaszok? Na, én aztán tudnék mesélni, teljesen hihetetlen, hogy... ja, ez még mindig nem az a bejegyzés, haladjunk.)

Anyám munkája szerencsésen a Balaton-partra vezényelte családunkat hamarosan - egy újabb kertes háznak álcázott lakásba. Volt itt ugyan két kert is: egy elől, egy hátul, de az első kertbe főleg az autó állt be, mert ennyi hely volt, a hátsó kertet meg senki sem látta, így erőfeszítéseink a szamóca-termelés kapcsán a nullára csökkentek. A hátsó kert mintha nem is létezett volna, úgy kezeltük: anyám néha kivitte oda a szobanövényeket, hogy friss levegőt kapjanak, de ezzel is hamar felhagyott, amikor a velem egykorú Fikuszt próbálta egyszer kicipelni (mindannyiunk bölcs és előrelátó tiltakozása ellenére) és egy roppanás meg "jaj" után nem tudott felállni a hajolásból. Hm, hm, következett egy jókora szuri meg két nap ágynyugalom, ami egy munkakóros anyának mindennél ijesztőbb, így a Fikusz visszakerült eredeti helyére és a következő költözésig nem moccant (még csak meg se mert pisszenni, nőni is elfelejtett). Hát ennyit a hátsó kertről és úgy általában a kertes ház-élményről akkoriban. Azért a kilátás a Tihanyi-félszigetre nem volt utolsó és noha ehhez fel kellett mászni a hatodik félemeletre (mert ennyi volt, bizony - mondom én, hogy kertes háznak álcázott panelben laktunk), azért ott nyitottak anyámék egy helyes kis teraszt és a korábbiakhoz hasonlóan ezen szorongtunk, ha élvezni akartuk a természet szépségeit.

Anyám később többrendbeli válás után jutott el végre az igazi kertes házba, ahol most is él, én pedig a Férj alföldi parasztházában tanultam meg, mit is jelent a kert - erről hamarosan.

Mint korábban írtam, nagyanyám kertből panelbe költözött élete során egy markáns váltással, én pedig pont fordítva, panelból kertes házba költöztem 16 éves korom körül és azóta is kertes házban élek, leszámítva az egyetemi évek alatti panel-létet, amely öt év nagy része azonban olyan szerencsés volt, hogy megint csak nem számított sokat, milyen lakásban éltünk éppen - itt is a közösség volt a meghatározó, a körülöttem élők, akikkel szinte családként éltem együtt.

Első emlékem a panel mint olyan kapcsán arra korlátozódik, amikor éppen elmegyünk egyikből a másikba, tehát amikor kb. 3 éves koromban egyszer csak hurcolkodunk át a közös családi panellakásból nagyanyámékhoz, mert anyám és apám épp váltak (ez családi aforizmaként úgy maradt meg mint emlék, hogy Fannika azt mondta "Anya, a Csocsó lopja a cuccot!" - Csocsó anyám öccsének a legjobb barátja volt, hobó, barlangász, nagy csavargó és nagy nevettető, aki épp segített nekünk a "cuccok" költöztetésében). Utána nagyanyámékkal laktunk egy ideig, ahol nagyapám az orrára tolt szemügével olvasott nekem minden este a Rémusz bácsi meséiből a matracon ("Ninc itt szenti, cat én vadok itt ededül", olvasta nagyapám pöszén a Nyúl házában elbújt Róka ijedt monológját, míg anyám meg nagyanyám a paplan alatt próbálták elfojtani röhögésüket Papa beleérző képességét látván). Ezen a matracon (nagyanyámék úgy mondták, "laticeren") aludtunk anyámmal pár hónapig, amíg saját albérletbe költöztünk - egy belvárosi panelbe. Innen aztán kezdetét vette egy 13 évig tartó életszakasz, amely alatt (tessék csak számolni!) 6 különböző panellakásban laktunk (később különböző "pótapukákkal" is, akik szerencsére nem változtak olyan gyakorisággal, mint a lakások...), míg végül megérkezett az addigra már jelentősen kibővült család az első kertes házba, amit még sokáig ezután is hasonlóan használtunk, mint a panel-életteret és csak lassan jutottunk el a valódi kertes ház-élményig.

Milyen is volt panelben lakni gyerekként? Mint már említettem, mi azt hoztuk a nagyszülőktől is, hogy a panel egy jó dolog: komfortos, puha szőnyegpadlóval, szépen tapétázva, van folyó meleg víz bármikor, ha gond van, megoldja a lakóközösség vagy a közös képviselő, elférünk rendesen, tehát minden szép és jó. Ha meg levegőre vágyunk, ott vannak a játszóterek, ahol hasonló panelgyerekekkel lehet barátkozni, hétvégén pedig tessék kirándulni menni valahová. Mivel a körülöttünk élők is pont így éltek a 80-as, 90-es években, volt az embernek egy egyenlőség-érzése, egy közösségbe tartozás érzése, mert nem voltak kirívó különbségek az osztálytársak, barátok életében sem. Esetleg volt, aki többszobás panelben lakott vagy több könyve volt, netán volt autójuk is és nem minden nyáron a Balatonon nyaraltak, de ezen felül aztán csukott szemmel vagy töksötétben is ki tudtam találni a mosdóba bárkinek a lakásában, mert kábé pont olyan volt, mint a miénk. Nem volt nagy hencegés, nagy szájtátás, beleláttunk (sőt, simán bele is hallottunk) egymás életébe: tudtuk, mikor étkezik a szomszéd (mert kiordított az ablakon a játszótérre, hogy "Jancsikám, azonnal gyertek fel, kész a kaja"), mikor húzza le a vécét (ehhez nem kellett a néha vele járó káromkodást sem hallani), mikor romlik el a mosógépe (mert akkor mi áztunk el alatta) és esetleg egyebeket is (aki most szaftos részletekre számít, az téved és szégyellje magát :-).

Az első nagy kigúvadt szemeket akkor láttam, amikor 1992-ben az egyik tehetősebb szomszédnak egyszer csak lett egy Lada Samarája! Na, erre kicsődült az egész tömb és úgy nézte a Lada Samarát, mint valami űrhajót vagy földön túli jelenést, amelyik orrát felhúzva megdicsőült fényben szikrázott a sok Trabi meg Skoda között a parkolóban. Ez egyenesen szenzáció volt, de végül ezt is megszoktuk, később meg elköltöztünk és akkor aztán már annyi kocsit láttunk és olyanokat, hogy szegény kis Lada Samara bizony nem tartotta volna már olyan magasra az orrocskáját a profibb krómozású kollégák mellett.

Egy másik legendás dolog a házibuli volt akkoriban (is), hiszen az ovis panelgyerekek szépen összebarátkoztak az oviban vagy a játszótéren, utána nyilván ugyanabban az iskolában tanultak, leckeírás után megint együtt lógtak a téren és ez így ment felsőig, amikor beköszöntött a házibulik ideje. Szinte bárkinél bármilyen alkalomból lehetett házibuli, akinek a szülei ezt megengedték azzal a korlátozással, hogy a rengeteg barátnak kötelező a kisszobában bulizni kizárólag a szomszédok nyugalmának megzavarása nélkül és csakis legkésőbb este 6-ig (!) (nyilván naivitás lenne azt feltételezni, hogy ezeknek a paramétereknek mindig megfeleltünk...). Milyen házibulik voltak ezek, hát csak nosztalgiázni tud az ember, ha visszagondol, micsoda szép pillantások, a kezeknek micsoda véletlen összeérése, micsoda lassúzások történtek ott a sok társasozás, éktelen röhögés és buborékrágó-kipukkasztó verseny közepette. Ha ezt a mai fiatalok tudnák, de hát mit tudnak ezek a mai fiatalok, hiszen csak... na jó, nem erről szól ez a bejegyzés, haladjunk.

Kikapcsolódni azért ebből a fajta közösségi létformából is kellett néha, hiába volt olyan melengető a többi ember akol-közelsége és erre léteztek különböző módszerek. A legegyszerűbb az volt, ha a két egymás mellé épült erkély közé húztunk egy válaszfalat azon a kis részen, ahol még éppen át lehetett látni a másikhoz, hogy azért mégse kelljen mindig Pirike nénivel beszélgetni, ha kilép az ember az erkélyre egy kis friss levegőt szippantani. Így aztán megteremtette az ember a saját minikertjét, ahol békésen elfért egy kis szőnyegdarabka (ha akartuk, lehetett zöld - gyep gyanánt), két összecsukható kempingszék (csak végső esetben lehetett kinyitni, különben persze nem fértünk ki), egy icipici asztalka, napernyő, természetesen muskátlik meg poros szobapálmák és máris ott volt a beach-feeling akár a negyediken vagy a hatodikon, ahol bizony mi még komoly gasztronómiai tevékenységeket is folytattunk (ha hiszi a kedves Olvasó, ha nem, ettünk mi itt tenger gyümölcsét rizottóval, csavart sült burgonyát rántott csirkével és görög salátával, nyúlpaprikást saját készítésű nokedlivel és még sorolhatnám, de most épp diétán vagyok, jobb, ha nem megyünk ebbe bele).
Ha ennél vadabb kalandokat kerestünk, ott volt a Balaton: Veszprémből félóra alatt az igazi beach-en voltunk egész nap és ettük a lángosok meg palacsinták legjavát, este meg örültünk, hogy pipacsvörösen hazamehettünk a mi kis panelünkbe ahelyett, hogy a részeg német turisták dajdajozását kelljen hallgatni egy szűk lakókocsiban és még a szomszédok irigy megjegyzéseit is bezsebelhettük a liftben, hogy de szép barnára sültünk (nem mindig volt jó a lámpa). Ennél vadabb ötletek azért ritkán merültek fel, bár persze akinek autója volt, az messzebbre is kalandozhatott - nekünk sokáig nem volt, így maradt némi vonatozás, buszozás néha akár olyan távoli zugokba, mint például Székesfehérvár (a fél gyerekkoromat a Bory-várban fényképező apámra várással töltöttem el ;-).
Azt azért el kell mesélni itt, hogy a legkalandvágyóbb pótapuka nem érte be ennyivel, így 1994 csodás nyarán nekivágtunk az Útnak és elindultunk Olaszországba, egészen pontosan Velencébe - Trabanttal (ne tessék röhögni, hát ez volt a háznál éppen). Igaz, hogy a határon megkérdezték, hogy komolyan gondoljuk-e, de mi mind a négyen nagyon is komolyan gondoltuk (illetve öten, mert anyám pocakjában már ott volt a kisebb öcsém, de mivel ezt senki nem tudta még odafele, az ő szava nem számított), és el is jutottunk a célállomásra még aznap éjjel (jól ment ám a Trabicsek), ahol is megszálltunk egy gyönyörű apartman... kertjében egy lakókocsiban, de bejárhattunk a fürdőszobába (!). Fantasztikus öt napot töltöttünk itt, én 14 éves voltam és életemben először jártam külföldön, ráadásul mindjárt Velencében - azt hiszem, nem kell mondani, hogy a panelkislánynak nagy szájtátások közepette egyszerre igencsak kitágult a világ (milyen egészséges rácsodálkozásokat lehetett megérni internet nélkül!). Volt itt is kaland bőven, főleg, mert anyám alapvetően oroszul tudott, pótpapa meg pár gasztronómiai kifejezést németül (pl. Wiener schnitzel), mi a bátyámmal elgagyogtunk egy incifincit angolul, már amikor mertünk egyáltalán (félszeg pattanásos kamaszok életükben először kommunikálni próbálnak című jelenet), de amint megtanultunk annyit, hogy "grazie" meg "prego", azonnal otthon is érezhettük magunkat, mert mindenki kedvesen mosolygott és kézzel-lábbal megbeszéltük, amit kellett. Egészen addig tartott az idill, amíg a hazaindulás reggelén pótpapa bezárta a slusszkulcsot a Trabiba és ha levesszük a jelenetről a hangot, amikor ezt elképzeljük, jobban járunk. Szerencsére ott tartózkodott egy lángelme (szerény személyemben), aki az elmúlt napok kultúrsokkja okozta rózsaszín merengés ködén át is észrevette, hogy nyitva maradt azért a csomagtartó, így szépen bepréseltem magam azon keresztül az üléseken át a kormányig, ahol megkaparintottam a kulcsot és ezzel megmentettem magunkat, indulhattunk haza. Indultunk is, mentünk is szépen, amikor az Alpokban a Trabi köhögni kezdett, majd füstöt okádott és egyéb módokon értésünkre adta, hogy innen nem mozdul. Szerencsére ez éppen egy Cortina d'Ampezzo nevű helyen történt, ami - minő véletlen - éppen világlátott pótapuka egyik korábbi kedvenc helye volt (szerintem simán elszabotálta a Trabit, de ez maradjon köztünk). Így aztán itt megszálltunk egy éjszakára és remekül mulattunk, hogy milyen hideg is van itt nyár közepén (este már kevésbé mulattunk, amikor persze nem kapcsolták be a fűtést, hiszen nyár volt), másnapra pedig csodák csodájára kivirult a Trabi és folytathattuk utunkat haza. Folytattuk is, amíg anyám nem kezdett el állandóan rosszul lenni a kanyarokban, ami miatt elég gyakran megálltunk (kábé minden kanyar után, ami nem volt épp szép dolog, tekintve, hogy így mindenki azt hihette, hogy a Trabi nem bírja a tempót, pedig ezt állítani szemenszedett hazugság lenne), de így legalább otthon már azt is megünnepelhettük, hogy nemsokára bővül a család (és nemcsak azt, hogy egy darabban értünk haza mi is meg a kocsi is). Hát, igen, itt már eltelt pár év a rendszerváltás után és mi már csak két évig éltünk panelban, bár ezt akkor még nem lehetett tudni.

Kisebb öcsém megérkezése idézte elő azt a panelmutyi helyzetet, ami még hozzátartozott ahhoz az érához és általában az egész panel-miliőhöz. Voltak kedves szomszédok a hatodikon egy négyszobás lakásban, akik bizony egyrészt kettecsként éltek, bár ez még nem bűn, de másrészt meg olyan hiteltartozásuk volt, amit nem bírtak fizetni. Voltunk mi a negyediken öten, akik éppen egy kisbabát vártunk egy kétszobás lakásban. Volt azután még egy kedves, ügyes, jó szimatú ügyvéd barátja is a családunknak, aki gyakran járt hozzánk beszélgetni. Ebből valahogy az kerekedett ki, hogy egyszer csak ott találtuk magunkat egy költözködés közepén, amikor is a párocska a hatodikról átköltözött a mi lakásunkba, mi pedig az övékbe. Hm, hm, bizony, bizony és még azt is mondhatjuk, hogy mindenki jól járt, utána is udvariasan köszöngettünk egymásnak a liftben és még a párocska volt hálás, mert megszabadult a tartozástól. Ha ennyi nem lenne elég, azt is hozzá kell tennem, hogy a hatodikon valahogy úgy alakították ki a folyosót, hogy pont a mi új lakásunk előtt maradt egy kis terecske kihasználatlanul, ahol szebb napokat látott fotelek és virágok ücsörögtek eléggé magányosan, mert minek is üldögélt volna ember is, nagy filozófiai felismerésekre nem számíthatott ott, de még kilátás sem volt. Hát idővel ezt a kis terecskét valami ügyes engedéllyel mi leválasztottuk és abból lett ott nekünk egy étkezőnk - kint a folyosón, egy üvegajtóval leválasztva (tűzvédelmi okokból, ugyebár, amit senki nem értett, de jól hangzott és így nem kellett a többi lakónak sem nagyon irigykedni). Azon túl, hogy nagyon fejedelmien éltünk és persze viszonylag csendesen étkeztünk mi ebben a térben, aludt ott egyszer egy teljes székelyföldi túrázócsapat is, tehát nemes célra is felhasználtuk azért, amíg aztán hamarosan elköltöztünk egy kertes házba, és innen jöhet a folytatás.

Zoránnak egyébként van egy 1979-es száma Dusán szövegével, az Üzenet, ami szerintem valamennyire visszaadja azt a hangulatot, amelyben íródott ez a szöveg. Ez a rész például:
"A doboz-házakból ne ítéld meg,
Bár nem hirdettük a szürkeséget,
De azt hittük, hogy drágább, ami szép."
De itt van barátunk, a youtube is:

https://www.youtube.com/watch?v=M-kYoYWvSqs

A szőlőművelés szépségei kapcsán több minden eszembe jutott nagyanyám múltjáról és jelenéről is, elgondolkodtató, hogy életutunk lakhely és tevékenységek szempontjából pont az ellenkező irányban halad. Azt tudni kell, hogy nekem olyan anyai nagyszülők jutottak, hogy őket senki és semmi nem pótolhatja, olyan mély szeretettel és elfogadással vettek körül, olyan erkölcsi értékrend az övék, hogy abból egész életemben táplálkozni tudok, és még a gyerekeim is, mert tőlem megkapják ezeket a színes életmeséket, amelyeket nagyanyám és nagyapám a panelrengeteg közepén az erkélyen ülve meséltek, néha vitatkozva, egymást lehurrogva ("Nem úgy volt az, Ilonkám", "De Lacikám, hát rosszul emlékszel", "Ugyan már, azt a szomszédot nem is Pistának hívták, hanem Jóskának", "Emlékszel, amikor Náci bácsi beleesett a verembe?", stb.), elképesztő színesen előadva - hiszen az életük volt.

Nagyanyám Andráshidán született (Zalaegerszeg mellett), nagyapám Ácsteszéren (Székesfehérvár és Győr között), tehát mindketten faluban (azt hiszem, a mai felnőtt generáció nagy részének a nagyszülei faluban születtek és éltek többnyire) és csak később, fiatal házasként költöztek Pápára, ami ugyan város, akkor is az volt, de azért a mai napig kisvárosnak számít, ráadásul itt még megvolt a kertes ház, tehát kb. 40 évig a faluság határozta meg az életterüket és tevékenységi köreiket. Végül nagyapám munkája miatt Veszprémbe költöztek, amikor a két gyerekük már egyetemista volt, Veszprémben pedig ugyanabban a kétszobás panellakásban éltek több mint 30 évig, amikor aztán nagyapám elhunyt, nagyanyám magára maradt és végül ma egy idősek otthonában él, ami számomra szívszorító, de más megoldás nem jöhetett szóba, nagyanyám pedig természetes humorával és életszeretetével viseli.

Mind nagyanyámnak, mind nagyapámnak a föld körül forgott az élete gyerek- és fiatalkorában, hiszen abból élt mindkét család. Nagyanyám apja egy báró kertésze volt, mindennapjaikat a kert, elsősorban természetesen a haszonkert határozta meg és a vele járó temérdek munka, amiben a család összes tagja részt vett, hiszen segíteni kellett, ezt tanulták otthon heten a testvérek. Amikor nyugdíjba vonult, nagyanyám rendesen felszedett magára kilókat, gyakorlatilag úgy nézett ki, mint egy nagyon jóindulatú teáskanna, és az egész család nagy lelkesedéssel próbálta rávenni, hogy egyen több zöldséget, sétáljon többet, mozogjon. Nagyanyám erre legyintett és közölte, hogy "ti nem tudjátok, milyen volt az a háború alatt - éhezni, amikor kaptunk télen reggelire egy szem főtt krumplit, azt bedugtuk a kabátunk zsebébe, hogy az iskoláig tartó 10 kilométeres gyaloglás alatt ne fagyjon le a kezünk, aztán megehettük és estig nem is kaptunk semmit, de olykor vacsorára se, mert nem jutott - ilyen világ volt, kislányom. Nyáron meg mi volt, csak a folytonos kapálás, enni legalább volt paprika, paradicsom, mindenféle zöldség, mert a dédapátok kiváló kertész volt ám, de én mást sem ettem akkor, márpedig többet nem akarok, most már bizony húst eszem, fiam." Elképesztő történetek kerültek így elő, hogyan volt, amikor a háború után még mindig nem volt semmi, de már kezdett lassan beindulni az élet és nagyanyám a testvéreivel a városban lévő étterembe járt be zsemlét lopni (már bocsánat, de hát ez történt - a szerző megjegyzése): beszaladtak ketten, bebújtak a földig érő abrosz alá, onnan csenték el a friss, ropogós zsemléket, annyit, hogy az összes testvérnek jusson, a pincér meg úgy tett, mint aki nem veszi észre, hát hiszen látta, milyen szegények azok a gyerekek. De ezt nagyanyám úgy tudta elmesélni, hogy közben gurultunk a nevetéstől, mert mindig eljátszották, milyen képet vágott a pincér, amikor először ezt észrevette vagy milyen volt, amikor az egyik testvér megbotlott és magára húzta az abroszt, úgy menekült ki az étteremből.

Aztán ott volt a mozgás, mindig mondtuk neki, hogy menjenek le Papával, sétáljanak többet a háztömb körül - mi volt erre a reakció: "Gyerekeim, ti azt nem tudjátok, mi mennyit gyalogoltunk nagyapátokkal, először is minden áldott nap 10 kilométer az iskolába meg ugyanennyi vissza az erdőn keresztül - már amikor mindenkinek volt cipője, mert volt úgy, hogy csak két pár cipő volt, hát akkor két gyerek ment aznap iskolába, másnap meg másik kettő. Utána is gyalog jártunk dolgozni, akár másik faluba is, annyit gyalogoltam én életemben, olyan szép lában lett, nagyapátok abba szeretett bele. Különben is, mit lehet itt sétálni a panelek között, ugyanolyan házakat látni mindenhol, bezzeg az erdő, gyerekkorunkban mindig ott bújtunk el, ha dolgozni kellett volna a földeken és éppen nem csípett el édesapánk, aztán hiába kiáltozott szegény édesanyánk, mi bizony bevettük magunkat az erdőbe sokszor estig és olyan jókat játszottunk ott, hogy ti azt el sem tudjátok képzelni. Sétálni a panelházak között? Ugyan már, ki látott még olyat!" Szóval nagyanyám rendesen ellenállt a modern egészséges életvitelnek, de ha belegondol az ember, nagyon is érti, megérti.

Mit is jelenthetett nekik, időseknek a panel-életforma, akik a tér teljes szabadságában nőttek fel, akik olyan közegben éltek életük nagyobbik részében, ahol azonnal ott volt a kert, a tér, ahol ismerték az emberek egymást, ahol számított egymásra a közösség, ahol mindenki számított a közösségen? Egyébként érdekes módon a közösségben élés a panelben is fontos maradt és ki is alakult, ismerték a lakókat ("már megint az ablakban ül az Editke, ez is olyan ablakzsiráf"), legtöbbjükkel jóban voltak ("hát megint eláztatott minket a Jóska fentről, de hát nem tehet róla szegény, elromlott a mosógépe"), néha vigyáztak más lakására, ha az illető nyaralt, öntözték a virágait ("nem tudom, mit csinál a Margitka a szobafenyőjével, az övé olyan szép"), és állandóan visszatérő mondat volt, amikor náluk voltunk, hogy "ne ugráljatok, gyerekek, a Marika néni alattunk alszik, mert szegény megint éjszakás volt". (Ez annyira rögzült bennem, hogy amikor a Férjhez költöztem az alföldi egyszintes parasztházba és ő éppen egy tánclépést mutatott, azonnal rászóltam, hogy ne ugráljon, mert alattunk laknak. Hát igen, a hangyák, mondta ő.) Voltak tehát motívumok, amelyeket áthoztak a falusi életből a panelbe, de gyanús dolog az, hogy alig beszéltek róla, mennyire nehezen viselték a váltást.
Nagyszüleim sosem beszéltek túl semmit, ma úgy mondanánk, hogy nem lelkiztek sokat, de azért az életmesék között itt-ott felsejlett, hogy nagyanyám mai szóval élve depresszióba esett, amikor ott kellett hagyni Pápán a szép kertes házat, a baráti kört és a panelben kezdeni új életet, ismeretlen életformát kialakítani. Gyógyszert is szedett egy ideig, mint később elmesélte, de azt is mindig nyomatékosan elmondták, hogy nem volt más választás és nem szabad szidni a panelt, mert "ti, gyerekek, nem tudjátok, mi volt itt azelőtt - putrik, a legtöbb embernek saját konyhája sem volt, nemhogy mosdó meg fürdőszoba, nem volt itt a háború után értelmes élet, mindent úgy kellett újra felépíteni nekünk, mindannyiunknak. Szét volt minden bombázva, aztán később itt voltak a ruszkik (már elnézést, de korrekt az idézet - a szerző megjegyzése), nem volt ez a Veszprém, csak egy libafosos legelő (adott Mama Gizella városának - a szerző megj.), hát gyorsan és sok lakás kellett annak a nyomorult népnek." A nagyszüleim a panelépítés mögött abszolút a jó szándékot, a munkát látták és nyilván valahogy maguk előtt is könnyebb volt igazolni valahai döntésüket, így teljesen szolidárisak voltak a panel-életformával, később egyenesen azt mondták, hogy nem is hiányzik már a falu, inkább csak a pápai baráti kör. Sajnos az életterük nagyon leszűkült az évek folyamán és ez nem tett jót nekik sem lelkileg, sem fizikailag. Ennek ellenére sosem bánták meg, hogy így adódott, hiszen a panel is az otthonuk lett, aztán ide jöttek már az unokák és igazából olyan emberek voltak ők, hogy nekünk, gyerekeknek teljesen mindegy volt, hol élnek, mindenhol jó lett volna velük, mert olyan emberi miliőt tudtak teremteni, ahol igazi és vidám volt az élet akkor is, amikor éppen nem volt az.
Hogy ehhez képest hogy alakul az én életterem, arról majd legközelebb.

A Férj a mi családunkban egyben szőlősgazda is, de azért ez az állítás itt-ott magyarázatra szorul, hogy ne kelljen mindjárt belepirulni (a szégyenbe mármint, hogy közben hogy néz ki a szőlő). Parasztcsaládból származik, a nagypapák mindkét ágon gazdálkodók voltak, az apai nagypapa pedig igazi szőlősgazda. Igazi alatt azt értem, hogy nemcsak volt neki egy jókora szőleje, de azt művelte is, bort is csinált belőle, amit el is adott, tehát egészen konkrétan ebből tartotta el a családot. A nagypapa hétfő hajnalban kiment az akkor még Kecskemét város határán túl lévő szőlőbe (most már ez egy városrész, nemcsak egyszerűen Miklóstelep, mint annak idején, amikor a nagypapa gyalog vagy szekéren bandukolt kifelé és ma már az ilyen telkeket errefelé "hobbinak" hívják, amin egyébként az én dunántúli észjárásom jót kacagott), egész héten kint volt a kunyhóban (itt "gunyhó"), dolgozott ügyesen a maga tempójában, kint is főzött magának bográcsban, aztán szombaton valamikor szépen hazajött és vasárnap ment a család együtt a templomba. Több kellemes következménye is volt ennek az életmódnak: 1, elképesztően hosszú életű volt a nagypapa, 2. finom bort termelt (ma úgy mondanánk, jóféle asztali bort), 3. hosszú házasságban és nagy egyetértésben élt együtt (?) a nagymama és a nagypapa (mármint szombaton és vasárnap, no meg télen), 4. maradt a nagypapa után egy óriási terület, mind szőlő, ami aztán a gyerekekre, később az unokákra maradt, akik ügyesen felosztották és így vagy úgy használják, amiben az a legjobb, hogy egymás szomszédai, legalábbis kint a "hobbin".

Így történt, hogy a Férj is szőlősgazdaként találta egyszer csak magát élete delén és kezdenie kellett valamit ezzel az identitással. Amikor én bekerültem a családba, kimentem néha a(z akkor még csak leendő) Férjjel a hobbira, hogy tanúsítsam elkötelezettségemet, de mást nem nagyon tudtam, mivel 18 éves koromig panelkislányként éltem az életemet és noha az anyai nagyszüleim ágáról nekem is kertészek és gazdálkodók a felmenőim, maguk a nagyszülők már szintén egy veszprémi panelrengetegben éltek, amikor én megszülettem. (Nagyanyám rengeteg életmeséi között ott a mindig visszatérő motívum, amikor ötéves gyerekként hajnalban ki kellett menni a paprikapalántákat kapálni és ő tíz perc után már szépen durmolt a tövek között, olyan álmos volt - felnőttként aztán nem lelkesedett annyira a zöldségtermesztésért...) Szóval nagyon lelkes voltam én, de hát ez akkor még főleg a Férjnek szólt, nem a növényeknek, mert elsőre a gazt sem tudtam megkülönböztetni a kibújó hasznos növénytől. Erre szokták mondani, hogy miből lesz a cserebogár - évek óta van ugyanis saját veteményesem, virágok vesznek körül, s bár a sikereket mélypontok tarkítják, azért én már kifejezetten élvezetből kertészkedem.

Na de itt a szőlő kérdése, mégpedig elég nagy kérdés, mindjárt kiderül, hogy fokról fokra egyre nagyobb, ahogy haladunk itt ma. Az ugyanis úgy van nálunk, hogy mindketten dolgozunk, a Férj pedig hazatérte után vagy futni megy, vagy kóruspróbára, netán néptáncolni, így el lehet képzelni, mennyi ideje marad a szőlővel foglalkozni, amiért ráadásul ki is kell(ene) biciklizni egy jó félórát, meg persze haza is ennyit (bár olyankor néha többnek tűnik). Mehetnék én is a szőlőbe, de én meg a gyerekeket szedem össze, látom el és teszem le időben aludni, hogy olyan hétköznapokban éljünk, ahol rendszer van és kipihent család megy iskolába, oviba, dolgozni. Szombaton swing-táncot tanulunk lelkesen, néha kirándulunk, barátkozunk, szóval szegény szőlő jogosan érezheti elhanyagoltnak magát, mert az is, ezt itt magunk között bevallhatom, lelkiismeret-furdalás ide vagy oda. (A nagypapa nyilván forog a sírjában, de hát ezzel nem sokat segít nekünk.) Ráadásul azt sem szabad elhallgatni, hogy bizony az a bor, amit az én drágám készít, hát... nem a nagypapa színvonala, így még kevésbé motiválja a családot a hobbi irányába. Készült már az elmúlt években belőle borpárlat is, ami valamivel ihatóbb vegyület, de ilyesmit meg mi nem iszunk, ajándéknak meg ciki ízű. Szóval az lett a terv, hogy cserélgessük ki apránként a régi borszőlő-tőkéket csemegére, akkor legalább ehetünk finom szőlőt ősszel (mert azt még nem tettem hozzá, hogy a borszőlő nem a legkedvesebb csemegénk). Szépen beindult ez a projekt, a Férj új lelkesedéssel intézte ezt a dolgot, de még mindig időhiányban vagyunk, így a múlt héten bizony azzal kellett szembesülni, hogy a szőlő sem kikapálva, kikaraszolva, sem felkötözve nincs, permetezni meg kéne, de hát egy dzsungelt nem szokás.

Itt jött a mentő-ötlet: kitört a vakáció (tanárként nekem is), kimegyek én a gyerekekkel szépen kötözni, kapálni, nem lesz itt gond egy szál se, engem is elkapott a lendület - egészen ma délelőttig, amikor több óra buzgólkodás és még több liternyi szemembe csöpögő izzadság árán a 35 sorból még csak 5, azaz öt sorral voltam készen (a magam városi módján - a nagypapa még ennek a látványától is elájult volna, de már nem olyan erős szívdobogással), ráadásul ezek pont a rövidebb sorok. Nosztalgikus érzések kezdtek rajtam kitörni, amikor eszembe jutott, hogy gyerekkoromban mennyit jártunk mi apámmal a barátja szőlejébe dolgozni, és milyen szép látvány is a magasművelésű szőlő balatoni kilátással (ahol ráadásul nekem nem volt kötelező dolgozni). Na most ez itt alacsony művelésű szőlő, mindenféle balatoni kilátás nélkül, szép alföldi homokdűnék között, ráadásul a mai öt sor (meg a később nagy áldozatok árán rendbe tett plusz kettő) éppen egy barackfa alatt van, szóval kívülről nézve úgy néz ki az ember karaszolás/kapálás és kötözés közben, mint egy barlangi mentő, csak a kutya hiányzik, de ott vannak azért legalább a gyerekek, akik félóránként vonítanak, hogy mikor eszünk már, mikor öntözünk már, mikor szökhetnek át az egyik szomszéd unokatesóhoz, de leginkább mikor jövünk már haza. A középső azért mártír módon csatlakozott rekord tíz percre és közölte, hogy "Mama, Te biztos nagyon szereted ezt csinálni, de én nem", ezzel a maga részéről letudta a segítséget. Eközben ért a megvilágosodás a fa alatt (párhuzam Szent Ágostonnal, azért ez mégis valami), hogy aki ilyen botorságokra szánja magát, hogy 1. beházasodik egy (botcsinálta) alföldi szőlősgazda (valójában persze mérnök - ami még inkább gáz) családjába, 2. a gazdának borszőlő van a telkén, 3. a szőlő nemcsak, hogy nincs a Balaton partján, de még nem is magasművelésű, 4. a vakációja első napjaiban több órát gürcöl, hogy egy elhanyagolt szőlőt vállalható állapotba hozzon, az vagy teljesen hülye vagy nagyon szerelmes. Így kellett rájönnöm (most jön a romantikus rész, a heppiend, amiért érdemes volt ezt elolvasni), hogy a szőlőt nem szeretem ugyan se enni, se művelni, de azért az mégsem utolsó, hogy 16 év együtt töltött idő alatt még mindig ott tartok, hogy a Férjért ezt is megcsinálom. (Vagy tényleg hülye vagyok, de ezt a lehetőséget most ünnepélyesen elvetem.)

A hivatalos photoSynth előtti napokban pár külföldi alkotót vendégül láthattunk otthonunkban, amíg előkészítették a munkájukat.
Szeretem, amikor a hivatalos és a privát dolgok összemosódnak, amikor egyik oldal átitatódik a másikkal és valamilyen csodaszép egység-szerűség, valamilyen mélyebb komplexitás alakul ki. Megtiszteltetés számomra, mikor az étkezőasztalnál az én főztöm dicsérete közben szakmai dolgokról folyik a szó, mikor részesei vagyunk egymásnak - mikor a fontosságok összefonódóan futnak: a szellemiség és a tele has.

Tegnap este megnéztem a Fanni ajánlotta filmet, A virágok románcát (A Little Chaos) - angolul és franciául könnyen megtalálható -, ami a híres francia udvari főkertész, André Le Notre versailles-i kertrendezését dolgozza fel. Tulajdonképpen ő teremtette meg a franciakert típusát.

A titkos kert - kert a kertben, a kertnek, mint egésznek egy eleme, egy szeglete, egy látványeleme - azzal a játékossággal és titokzatossággal, amit éppen első látásra való láthatatlansága implikál.

Számomra teljesen más képzet a sövény (kint/bent, privát/publikus - markáns határvonal) és a titkos kert (privát/intimitás, társaság/magány - a privát szférán belüli elhelyezkedés mélysége).

Minden kertnek vannak "titkosabb", eldugottabb részei: kiesik az útból, ritkábban ér el oda az ember keze - kicsit önállóbb életet élő rész, ami mindig szolgál meglepetéssel: jé! Ezek a részek sokszor óhatatlanul az elhanyagoltság, a gondozatlanság, a láthatóság/láthatatlanság szimbolikáját hívják életre. A pécsi Árkád parkja lehet az extrém, negatív városi példa arra, milyen egy közkert félreeső része: törött padok, használhatatlan játékok, kosz, szemét, bandázó sihederek.

A titkos kert természetesen nem ilyen - attól nem ilyen, hogy különleges figyelem és gondoskodás övezi. Intimitás, mélység, belemerítkezés - amit csak kevesekkel lehet megosztani.

Életérzés tekintetében a titkos kertekre hajaznak a pozitív városi példák: a belső kertek, legyenek azok magán- vagy pedig közkertek, avagy parkok.

Károlyi-kert

A palotakertek kapui mindig átláthatóak: erősek, szépek, szélesre tárhatóak, jól zárhatóak, de átláthatóak.

Versailles

Újra átböngésztem a kertépítészet történetét, és megtaláltam az ideális sövényformát: az 'átlátható' sövényt, mégpedig Granadában, az Alhambra és a Generalife kertjében. Az egyes kerteket nyírott sövényfalak határolják, amelyekbe kapukat, átlátásokat nyitottak a szomszédos területek felé. (Dr. Jámbor Imre: Bevezetés a kertépítészet történetébe, 2009)

Sokáig rezonált bennem az 'átláthatóság' szó. Szép. Kifejező.
A photoSynth magán és hivatalos részei között az egyik ilyen átláthatóság az étkezőasztalunk.

A sövényen innen vagy onnan? Kívül vagy belül? Mit zárok be és mit zárok ki? Hol is vannak a határok?

A határkijelölések mindig fontosak, legyenek azok magán vagy közösségi terek, sőt nemcsak a térrendezés és a térhez való viszonyulás tekintetében, hanem bármilyen kapcsolati rendszerben az egyik fő alapvetés.
Az emberi élet maga is határátlépések, tulajdonképpen határkövek köré rendeződik: ezek a jelölők adják meg az 'előtte', 'utána' és 'akkor' kategóriákat a történetekhez, az elmesélhetőhöz: születés, keresztelő, nagylányság/nagyfiúság (legintimebb - kimondhatatlan: talán a szülő-gyerek kapcsolat zárulása?), házasság, szülés, válás, halál. Az megint más kérdés, hogy melyek azok, amelyeket kijelölnek számunkra (születés, keresztelő, halál), és melyek azok az aktusok, amelyeket mi magunk alakíthatunk (házasság, szülés, válás).
Ezeket a nagy eseményeket teszik érthetővé, társadalmilag legitimmé a rítusok: egyszerre közösségi elfogadás és egyéni spiritualitás.

A telekhatár rendezés is valami hasonló rítus: szomszédok megegyezése, földmérés. Kerítésszabályozás. Kerítéstől való ültethetőség szabályozása. Kerítéslátvány-szabályozás. Itt is a rítusok és a társadalmi elfogadás.

A kerítésen belül én vagyok, a kerítésen túl Ők vannak. Érdekes, sohasem Te - a Te mindig a kapuban áll. Azt hiszem, ez igencsak Buberesre (Martin Buber) sikeredett. Még mindig szeretem a perszonalista filozófusokat.

Kapu. Erről külön kéne írni - a kapu fontosabb, mint a kerítés: a kapu a szép (a szó legrétegzettebb és legtágabb értelmében) határátlépés. Várakozás, megérkezés, befogadás. Az olyan farmok (ranch) a kedvenceim, ahol nincsen kerítés, csak egy kapu jelöli az úton azt, hogy megérkeztél, hogy otthon vagy, hogy egy publikus térből egy magántérbe léptél be.

A kerttervezés egyik fontos eleme a pergola kapu (rózsakapu) - szimbolikus átlépés egyik términőségből a másikba.

A spirituális átlépés szimbolikája talán a zen kapuknál a legletisztultabbak.

Krónikus szabadságvágyban szenvedőként nem szeretem a sövényeket. Nem szeretem a palánkokat. Nem szeretem a magas, erős, áthatolhatatlan falakat. Mindig rossz szagú titok lappang mögöttük. Elzárkózás, kizárás - ezzel pedig paradox módon ugye együtt jár a bezárkózás, ami a kapcsolatteremtés halála. A kapcsolatteremtés lehetőségének teljes kizárása. Én szeretek kapcsolatban lenni a dolgokkal. Hm.
Láthatónak vagy láthatatlannak lenni....

Szeretem a finn, a dán, a norvég, az angol stb. vidéki kerítésnélküliséget. Minek is materializálni a belső kerítést? Az enyém az enyém. A tiéd a tiéd. A láthatatlan kapun is lehet kopogni. Az együtt élés pedig kulturáltság dolga.

Ahogy utánaböngésztem, a sövények tulajdonképpen az idealizált kerítésséget akarják megvalósítani: van kerítés, de mégis élő, mégis zöld, mégis kicsit mintha nem lenne.

A kertépítők általában három magasságról beszélnek: alacsony - jelzés értékű, középmagas - még átlátni fölötte, magas - átláthatatlan. Lombhullató, örökzöld. Sűrű ültetés. Metszés. Kordában tartás. Szabályozottság. Kertszobrászat. Az egyedi növény habitusának teljes megszüntetése. Sövénynövények - amik bírják az erőszakot.

Kérdéses számomra, hogyan lehetne kerítés nélkül állatokat - akár csak kutyát is - tartani. Az a fránya praktikum, jaj....

Szeretek a kapuig menni a vendégek elé, szeretem kikísérni őket a kapuig - szeretnék majd egyszer egy szép kaput. A bejárati ajtónk már szép. Fontos, hogy szép legyen. A legfontosabb határunk kint és bent között, még akkor is, ha tavasztól őszig mindig nyitva van.

A kapu és a bejárati ajtó közötti tér építészetileg egység. A kert a ház folytatása. A kastélyépítők még külön figyelmet szenteltek annak, hogy melyik ablakból a park/kert melyik részletét lehet szemlélni. Fontos, hogy bentről hogyan nézünk ki. Fontos, hogy melyik ablakból mit látunk. A homokozó helyét mi is így határoztuk meg, hogy a konyhából oda lehessen látni. Én bent, ők kint - mégis egymásnak láthatóan.

A kert - most a kapu és a bejárati ajtó közötti térként értve - tulajdonképpen az intim (bejárati ajtó mögött, a házban levés) és a publikus (utcán levés) közötti privát tér: már nem intim, de még nem teljesen nyilvános. A kapu a személyiségem tere, a bejárati ajtó pedig az intimitásom tere.

Számomra döbbenetes élmény volt, mikor először voltam lakótelepen, amikor először voltam panellakásban - pedig a pécsi kertváros még állítólag a szellős, tágas, nyitott elrendezésű struktúrához tartozik. Sokáig nem értettem, hogy miért gondolkodom annyit azon, hogy a fal másik oldalán egy másik élet zajlik, miért érthetetlen, hogy a fejem fölött, a lábam alatt körös-körül mindenhol emberek lélegeznek. Nem értettem, hogy tudnak reggel a folyosón egymásnak köszönni, amikor éjszaka mindent hallottak a másikról. Aztán kommunikációelméletből megtanultam a lift-effektust és legalább megértettem. Belső kapu, belső kerítés - áthatolhatatlanabb, mint a materiális változata. Köszönünk, de nem nézünk egymás szemébe.

Különösen kedves gesztus nekem a vidéki köszönés: messziről egy jól látható intés. A hang úgysem érne el a másikig (aki ugyebár vagy füvet nyír, vagy traktoron ül, vagy a gyerekeit kergeti haza). Haza: be a házba.

Természetesen Janka fotók

Hezitáltam, hezitáltam: Márta Kamra írását, vagy pedig Fanni Sövény írását gondoljam-e a magam módján tovább.
Szeretem az írásaikat (a blogon mindenki írását szeretem), gondolatébresztőek, sokrétűek, önkritikusak - és megadják azt az érzelmi biztonságot is, hogy apró-cseprő dolgaival nincsen egyedül az ember, egyfajta (főleg női) kordokumentum privát és akár társadalmi helyzetekről, jelenségekről.
Írásaink intenzitása kicsit lelassult, jól mutatja, hogy sokkal többet vagyunk kint, mint bent - miközben az évszaknak megfelelően sokkal könnyebben lépjük át a kint-bent határokat. Térhasználatunk sokkal rugalmasabb lett, hiszen nem kell becsukni az ajtót, nem kell felöltözni-levetkőzni, hanem egyszerűen csak jönni-menni.
Mindig megdöbbent, hogy egy ház térelosztása milyen mélyen érinti a mindennapi szokásaink alakulását. Egy nő amúgy is rengeteget jön-megy az otthonában (mindenki ismeri azt a ritmikus, a másik számára nem feltétlenül egyértelmű ingamozgást, aminek során tisztaság és rend alakul.... ), de amióta ebben a házban élünk én szó szerint folyamatosan jövök-megyek. Szeretem. A legtöbbször megtett oda-vissza utam a konyha és a füstölő között van, mert más lehetőség hiányában, az lett a kamránk.
A konyhánk eredetileg szabadkéményes lehetett, csak nem építettek a mennyezetbe kürtőt, hanem egyszerűen a padlástérbe távozott a konyha füstje - már nem füstöskonyha volt, de még nem is oldották meg teljesen a füst házon kívülre vezetését.

padlástérbe épített szikrafogó

Középmagyar háztípushoz tartozó félereszes hosszúház otthonunk tehát úgy néz ki, hogy az első helyiség a tisztaszoba, a második a konyha (itt van a bejárat is), majd két lakószobát követően a füstölő/kamra. Eleink itt is csaltak: kürtőt építettek, de visszabontott kéménynek semmi nyoma, valószínűleg a húsfüstölés füstje ebben a helyiségben is egyszerűen a padlásra távozott. Lehet, hogy ezért nem volt sok egér (a gerenda körül a kontyolások ezért maradtak meg olyan szépen?).

Mivel a füstölőnek csak ajtaja van, de ablaka nincs, tökéletes kamrának - a padlásfeljárat is innen van (értsd úgy, hogy van egy létra fel a padlásra), és még mélyhűtőnek, szárítógépnek is bőven jut hely. Mit nekem amerikai típusú mosó- és raktárhelyiségek!
Megpróbálok a lényegre térni: én a kamrába nem csak úgy benyitok, ha kell valami, én kérem bevásárolni megyek oda, mielőtt nekiállnék valaminek a konyhában: jól össze kell gondolni, hogy mire van szükségem, ha nem akarok mindenért két szoba hosszat gyalogolni. Esőben a féleresz igencsak jó szolgálatot tesz: éppen elférek alatta, éppen nem leszek vizes - igaz, nem tornác, de a célnak tökéletesen megfelel.

Ti milyen házban éltek? Ti hogyan használjátok a tereiteket?

Amikor a fiókokból eltűnnek a térdzoknijaim és az alsóneműim....
Amikor reggel még kutyafuttában sem tudok belepillantani a tükörbe, hogy nem áll-e csálén a szoknyám....
Amikor titkon meglesem, hogy milyen voltam, milyen lehettem volna....
Amikor ha beteg, még bekéretőzik mellém az ágyba, kitúrva az apját, mert akkora lett, hogy hárman már nem férünk el egy nagy ágyban....
Amikor már diszkréten lefelé fordítja a telefonját, ha a barátaival vált üzenetet....
Amikor még szívesen segít itthon, de már pénzt kér érte.....
Amikor még örömmel van itthon, de már gondolatban a kirepülésre készül....
Amikor már csak négyszemközt, és már csak néha súgja meg, hogy melyik fiú tetszik neki.....
Amikor még játszik a kicsikkel, de reggel már idegesítőek....
Amikor már nem bújik hozzám, de még magától megölel, de az apja már nem érhet hozzá....
Amikor elnézem a nagylányomat, az elmúlt 13 év minden pillanata, mint a kirakójáték rajzolódik ki különleges szépségben....
Amikor nálunk valakinek születésnapja van, akkor este nem olvasunk, hanem az ünnepeltről készült fotókat és videókat nézzük végig a kezdetektől a jelenig. Sírás, kacagás, de a legfontosabb, hogy a gyerekeknek szóban és képekben is történeteket adunk önmagukról, rólunk, mint családról. Kihagyhatatlanul fontosnak tartom ezt az esti elmélyülést önmagunkban. A legszebb mesék egyike....
Boldog születésnapot Janka!

Janka rajza

Márta írásához szerettem volna kapcsolódni, napközben folyamatosan jöttek-mentek is a gondolatfoszlányok, hiszen valós problémahalmazról, most és itt megoldandó fontos feladatokról írt tegnap.
De még nem szöszmöszöltem eleget az idevágó gondolataim körül és a szemem vészes sebességgel le fog csukódni, ezért röviden csak pár sort írok.

A veszélyekről is szeretnék írni és naná, hogy a falusi hírekről is: a mai napig lenyűgöz a kommunikációnak ez a suhogó, mindent begyűjtő valósága. Pletyka. Tényleg mindenki mindent tud, amiről tudni akar. Tényleg mindenki mindent lát, amit látni akar. Titokfeltárás és valóságboncolgatás egyszerre. Igazi szamizdat!

Kerti pletyka (Tradescantia)

A vidéki, helyesebben a természeti veszélyekről is lenne még mit mondanom, most röviden csak két dolog: medvehagyma és gyöngyvirág. A skacok tudják az alaptechnikát, ha hagymaszagú a levél, akkor ehetem, ha nem, akkor az gyöngyvirág, tehát szigorúan tilos. Idén tényleg szinte egyszerre kandikáltak ki a levelek a földből. Volt is egy pillanatra ijedelem: Jakab rohan, hogy mégsem olyan büdös ez a levél, de finom volt, de most már tulajdonképpen fáj a hasa, mert rájött, hogy lehet, nem jót evett.... Szerencsére a két növény teljesen más helyen van, gyöngyvirágból pedig egyelőre mindössze három tövem van (köszi Andi!). De igen, mindenre meg kell tanítanunk őket.

Nem írok újabb kertriportot, de....
Találtam egy szem rózsaszín epret!
Virágzik a kaliforniai mákvirág.

Holnap, holnap után lehet szedni a bodzavirágokat.
Termést kötött a paprika.
És tele a mélyhűtő egyik fiókja spenóttal!