Útra kelünk
Miért is keltem útra? Egyáltalán – általában miért teszek ilyet? A hétköznapi elindulásokon és megérkezéseken túl, amikor igaziból – illa berek, nádak, erek – elindulok és meglátogatok valakit a messzeségben, vagy csak fel akarok fedezni egy helyet, netán e kettőt kombinálom, mindig arról szól a történet, hogy végül magamat fedezem fel még jobban és valójában ez is az egyik elsődleges – ki nem mondott – cél, mert már jó ideje tudom, hogy így működöm. Engedem, hogy hasson rám a világ éppen adott szeglete, kultúrája, az emberek, mindenféle előre nem látható benyomás és történés, és mire hazaérek, már egy kicsit megint más vagyok: több. Mármint nem a mérlegen (ez is megtörtént ugyan egy angol továbbképzésen két héttel a megérkezés után: nem tudtam begombolni a nadrágomat, mert 50 kilómat magam mögött hagyva 52 kiló nehézsúlyú birkózóként tértem haza), hanem emberileg.
Most a Húgomat indultunk meglepni. Már önmagában az meglepő volt, hogy anyám éppen velem akart útra kelni e célból – frászt kaptam, hogy netán újra (ötödjére) férjhez megy vagy elköltözik Kenyába vagy házat örökölt Los Angelesben egy eddig ismeretlen nagynénitől és ezt akarja velem megbeszélni. Nem vagyunk tipikus anya-lánya páros: nem beszélgetünk az érzelmeinkről (pedig vannak), sem a terveinkről (pedig azok is vannak), nem vásárolunk együtt ruhát vagy schmuckot (már így is van elég) és pláne nem utazunk együtt nyaralni. Most pedig Londonba készültünk öt napra és ez az ő ötlete volt, ráadásul mindenáron velem akart menni. Nem az öcséimmel, nem a pasijával, nem egy barinőjével, hanem éppen velem. Ha az embernek egy csöpp esze van, ilyen ötletre vagy azonnal nemet mond (anyám párját ritkító nőszemélyzet, ezért nála sose lehet tudni, mire számítson az ember) vagy azonnal igent (anyám párját ritkító nőszemélyzet, ezért nála sose lehet tudni, mire számítson az ember, tehát vele lenni kaland). Én azonnal igent mondtam és nem bántam meg. Úgy megleptük a Húgomat, hogy félóráig nem tudott beszélni, márpedig a mi családunkban ilyen sosem fordul elő senkivel.
Az utazás
A Húgom Londonban él. Pontosabban egy helyen, ami valaha London volt: most multikulti vidék és erről a speciális helyzetről még kénytelen leszek szót ejteni később. Mivel ilyen messze lakik, a racionális emberi agy azt mondja, menjünk repülővel. Én – vesztemre – mindig rábólintok az ilyesmire, mert bennem is lakozik némi racionalitás, de belül addig szűkölök, amíg végre le nem szállunk a kifutópályán, mert a frász tör ki a repüléstől és minden egyes levegőben töltött perc alatt megfogadom százszor, hogy soha többet nem ülök fel. Inkább menjünk autóval vagy vonattal vagy busszal vagy komppal, gyalogoljunk vagy simán csak ússzuk át a Csatornát, de hadd ne kelljen nekem repülőre ülni. Pedig tudom, hogy biztonságos és a családomban is az átlag magyar középosztálybeli diplomás szülőkkel (is) (a három apukából kettőnek van diplomája) rendelkező családoknál jóval nagyobb arányban található meg az a mennyiségű tag, akik az egészségesnél sokkal jobban rajonganak a repülésért, én mégis csak nézni szeretem ezt a sportágat. Ugyanakkor azt az élményt nem cseréltem volna el semmiért, még az Angliáig tartó gyaloglásért se (pedig tényleg nagyon szeretek ám gyalogolni), amikor a pilótafülkében ülő öcsém egyszer csak üdvözölt minket anyámmal név szerint a fedélzeten – úgy bőgtünk, mint a gyerekek.
Álmos pilóta-öcs álmos anyával hajnalban a reptéren.
Na és a Húg? Kiváló fedősztorival érkeztünk a Liverpool Streeten található vasútállomásra – a családunkban FBI ügynököket megszégyenítő alapossággal és körültekintéssel járnak el a tagok, ha valakit meg kell lepni. Én ugyan véletlenül majdnem lebuktattam magunkat egy bejegyzéssel a családi messenger csoportban, de végül áldottam a FB azon informatikusának nevét, aki kitalálta, hogy vissza is lehet vonni üzeneteket a chatből. Így aztán a Húg azt hitte, hogy a kisebb öcsénket és barátnőjét kalauzolja majd egy napig Londonban, őket várta a vasútnál és helyettük belénk botlott.
Döbbent Húg a vasútnál – igen, eddigi életében csak előnyösebb kép készült róla. Itt tátog, mint a tintahal. (Ami lehet, hogy nem a legszerencsésebb hasonlat, mert a tintahal nősténye a szájában párzáskor a hímivarsejteket tartja, de ebbe most nem menjünk bele…)
A gyerek annyira nem tudott mit mondani, hogy már kezdtük azt hinni, nem éppen jól sült el a meglepetésünk és nem nekünk örül, hanem majd annak, amikor ugyanitt leszünk öt nap múlva, de végül miután összerakta a mozaikokat és kávéhoz is hozzájutott, hogy a sokkot valamivel kúrálja, képes lett újra az összefüggő beszédre és el bírta habogni, hogy örül. (Ezen a ponton azért még nem voltunk meggyőzve, de az együtt töltött napok alatt végül jól eljátszotta a szerepét.)
Látnivalók szubjektív köntösben
Angolt tanítok kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenhat éves korom óta (akkor küldte át aktuális pótapám haverja a lányát, az első félénk nyolcadikost és életemben először kereshettem pénzt tanítással – na, ott tudhattam volna már, hogy tanárként csak zsebpénzt keres meg az ember), de Londonban mindezidáig egyetlen esős éjjelen jártam gimisként, amikor az amúgy rokonszenves Igazgató úr, aki a csapatunkat vezette (volna), eltűnt egy rokonszenves pub mélyén egy számára rokonszenves adag whisky-vel Wales-ből hazafelé menet. Onnantól egyedül lődörögtünk vissza a buszhoz teljesen elázva (Igazgató úr is elázott, csak ő nem az esőtől) és közben láttunk pár ködbe és esőbe burkolózott, elmosódott nevezetességet, mint pl. a Big Ben, aztán be a buszba és irány a Balaton. Persze az ember tanul, olvas, (igazi) úti beszámolókat néz és mire most elindultam, rongyosra néztem a Hampton Court-palota kertjéről szóló négyévszakos videót vagy kívülről fújtam egy sereg fontos rab nevét, akit a Towerben tartottak fogva és/vagy fejeztek le. De azért azt konkrétan látni, még ha nappal egy csapat japán turista ölelésében is, hogy I. Erzsébet királynőt még csak hercegkisasszony és potenciális illegális trónbitorló minőségében egy vészterhes éjjelen melyik kapun keresztül kísérték be, majd szerencséjére később ki is a nevezetes börtönből azért egészen ihletett élmény.
Az a bizonyos Traitors’ Gate – a kapu sokaknak az utolsó útját jelentette az életben, már ha nem számítjuk, hogy még a vesztőhelyre is ki kellett sétálni.
Ha ez egy igazi úti beszámoló lenne, szépen sorjában el kellene mesélni, hol is jártunk és mit is láttunk, de akkor belehalnék az unalomba. Lista szinten azért álljon itt ennyi: Tower, Tower Bridge, Shard, St James’s Park, Shakespeare Globe színháza (az eredetiből maradt felirat és az új verzió pár utcával odébb), Millenium Bridge, St Paul Katedrális, Oxford Street, Hyde Park, Kensington Palota, Richmond, Hampton Court-palota és Kertek, Windsori Kastély, Trafalgar Square, a metró és Hayes külváros, ahol a Húg lakik becses férjével. Ebben az úti beszámolóban a listán túl azonban csak a személyes benyomások szerepelnek, minden másra ott az internet a kedves Olvasóknak.
Kultúra-özön
Mivel két tannyelvű gimiben végeztem, azután pedig angol szakos bölcsészként, életem sokkal nagyobb részében játszott fontos szerepet az angolszász kultúra, mint amennyiben nem. (Sajnos. Mert ha nem így lenne, még mindig fiatal lennék…) Az angol nyelvvel, kultúrával és történelemmel fekszem és kelek tizenöt éves korom óta (az amerikaival is, de arrafelé valószínűleg sosem lesz módom járni) – hol tanulom, hol tanítom, de többnyire tanítás közben is állandóan tanulom az egészet, mert lenyűgöz, zsigeri szinten érdekel, élet-halál kérdés (na jó, majdnem), hogy tudjam, például Hampton Court melyik kertjében milyen növényeket termesztettek a zöldségeskertben a XVIII. században.
Itt áll, hogy milyeneket…
Ha rövidre akarom fogni a lelkesedésemet, azt kell mondanom, hogy csodálattal és döbbenettel vegyes tisztelettel tölt el az a mennyiségű kultúra és történelmi emlék, amivel ebben az országban minden egyes alkalommal találkozom. Korábban jártam már többször Wales-ben és Canterbury-ben, és mindig bámulatba ejtett, hogy egy utcasarkon vagy egy ház kapujának pár négyzetméterén több kulturális emlék van, mint egy magyar kisvárosban összesen.
Azt hinné az ember, hogy a buszmegállóba menet csak a menetrend érdekli majd, ehhez képest egy átlagos lakóház átlagos kapuján ott egy plecsni, miszerint itt lakott a korántsem átlagos Sir Christopher Wren. Igen, az építész, akinek a nevéhez éppen csak 52 „sima” templom és nagyjából a belvárosi London újjáépítése fűződik az 1666-os Nagy Tűzvész után. Ja, meg persze a Szent Pál Katedrális… Itt lépten-nyomon ilyesmikbe lehet botlani.
A palotákban audioguide-ok segítenek eligazítani, hogy melyik falitapéta, könyvespolc, kandallópárkány, királynéi keszkenő, lábaskád, baldachin, festmény, arany tojástartó, gyémánt nyakék, szőnyeg és fogpiszkáló hány száz évvel ezelőtt került oda, mit látunk rajta, miért fontos, hogy nézhetett ki akkor. Minden palota minden szobájának minden négyzetcentimétere kulturális örökségi érték és mindenről tudnak mindent: az audioguide nevű kütyü éppúgy, mint a teremőr, aki az elektronikus segédeszközzel ellentétben olyan átéléssel mesél egyes részleteket, mintha legalábbis személyesen maga fürdette volna az adott királynét. A segédeszköz azonban elénk is tárja ezt az intim részletet videó formájában (noha nem a korabeli youtube-on, ami felettébb sajnálatos) – esküszöm, még az is hallatszik, ahogy I. Károly felesége, Henrietta Maria királyné fröcsköl a döbbenetesen kicsi kádban vagy ahogy a későbbi Viktória királynő gyerekként a babaházával játszik. Az angolok közelebb hozzák a látogatóhoz, amit csak lehet: még papírmasé emberekkel is megtöltik a szobákat, ha ez kell ahhoz, hogy átérezzük, mekkora tömeg szemlélhette a királyt nyilvános étkezései során és mekkora méretűek voltak a több száz évvel ezelőtt az állukon és partedlijükön vörös húslét lecsorgató főurak. (A páncéljaikon egyéb, hm, méretek is megcsodálhatók. Azt azért nem írták ki, hogy az adott méret a nyugvóponton lévő, hm, átlagos méretet vagy a csatán kívüli, hm, egyéb élethelyzetben lévő méretet jelenti. Van egy királynak is magánszférája ugyebár, annak ellenére, hogy vagy öten vetkőztették és legalább egy embernek még ott is szórakoztatnia kellett őfelségét, ahova, úgymond, gyalog járt – ez egyébként egy rendkívül fontos és befolyásos (kifolyásos?) pozíciónak számított az udvarban, úgyhogy ne tessenek nevetni vagy éppen orrot fintorgatni.)
Igazi füst igazi kályhában Hampton Court egyik konyhájában, ahol annak idején VIII. Henrik udvarában napi 5000 kcal-t tartalmazó ételt fogyasztott egyetlen ember. Na most minden nap 600 ember étkezett ebben az udvarban és egy étkezés kb. 14 fogásból állt. Ehhez képest talán nem is nagy szám, ha megtudjuk, hogy 55 helyiségben folytak konyhai munkálatok egyszerre és ez csak egy volt a számtalan palota közül, amelyben a király kegyeskedett megszállni.
A kultúra és kifinomultság érzete lengi be a számtalan kertet is, amelyek közül még sok magánkert is látogatható. Be kell vallanom, hogy engem a történelmi időszakok közül a reneszánsz előtt majdnem semmi nem hoz lázba, de például a Tudor-korabeli Angliáról szóló bármilyen információ kis világító lámpást csinál a fejemből és igyekszem mindent megjegyezni, amivel csak találkozom. Ez kiemelten vonatkozik a kertekre, ezért itt bele sem fogok, hogy erről bármit írjak, mert egy tankönyv előkészületeinek tűnne, ha elkapna a gépszíj és a mesélőkedv. A minimum, amit mondhatok, hogy elragadtatással sétáltam az összes angol kertben, ahol valaha megfordultam – akár valóságosan, akár csak virtuálisan. Engem az ilyenfajta kul-túra (ami egyben nagyon cool túra) és annak szemmel látható megbecsülése és nemzeti értékként kezelése teljességgel feltölt és fellelkesít.
Szemet gyönyörködtető részletek Hampton Court kertjeiben
A multikulti
Tanítják az egyetemen, hogy hány hullámban és hogyan zajlottak a bevándorlási fázisok a modern kori Angliában, kik jöttek és miért, hogy illeszkedtek be, melyik társadalmi rétegbe tudtak betagozódni vagy éppen nem és így tovább. Ez az elmélet, elképesztő oldalszámú szakirodalommal. A valóság szele pedig akkor csapja meg az egyébként kulturálisan felkészült utazót (pontosabban turistát, az utazók sajnos kihaltak és erről még jó sokat lehetne írni, hogy ez mit jelent, de megacélozom magam és ezt majd máskor, pedig igazán lenne erről is mondanivalóm), amikor a Húg iránymutatásával már a harmadik helyes piros emeletes buszra szállunk át és az utolsó, tehát az otthonukhoz vezető járaton hármunkon kívül nincs egyetlen árva fehér ember se. Sőt, nő sincs. És ez így marad egészen addig, amíg másnap el nem indulunk kirándulni és nem utazunk vagy félórát Hayes-től elfelé. Annyit pontosítok, hogy azért nőt láttam, de a legtöbb esetben csak azért tudtam, hogy nő, mert burkát viselt. Na most a turbános, szikár arcú férfiak fotós szemmel gyönyörű emberpéldányok, de. Hagyok helyet a képzeletnek, mi mindent lehetne a de kötőszó után leírni. Nem teszem. A Hayes-ben lakó pakisztáni, iráni, indiai, török, arab, afrikai és még ki tudja, milyen náció a lakásokat átalakító sorozatokból megismert tipikusan angol házikókban lakik. Én azt láttam, hogy kevés kivételtől eltekintve a házak rossz állapotban vannak (rájuk férne egy dekorációs műsor) és a kertben, ahol egy tipikus angol egy négyzetméteren is milliméter pontosra nyírja a pázsitot, többnyire nem virág van, hanem vagy gaz vagy felrepedezett járólap, beton, eldobált szemét. Nem fényképeztem. Sem a turbános urakat, sem a kertnek csúfolt, szomorú sorsú udvarokat.
Ugyanakkor minden helyen, ahol jártunk, kedves óvónénik vagy éppen tanító nénik kalauzolták a helyes kis multikulti gyerekcsoportokat, akik bizony megnézték a palotákat, a kerteket, az oktatófilmeket csakúgy, mint mi, gúvadt szemű turisták. Aranyosak voltak, amilyenek a mindenféle gyerekek, akiket érdekel a körülöttük lévő világ, helyes kis egyenruhájukban mendegéltek ide-oda. Iskola után meg haza. Érdekes világ, elgondolkodtató jelenségek.
Úton
Végül pedig egy csavarral és befejezésképp visszatérek oda, ahonnan elindultam – az útra keléshez és hatásaihoz. Mint mondottam volt (apán fogalmazott így mindig), számomra az utazás nemcsak a kilométerek (mérföldek, yardok, lábak) megtételéről szól, hanem a belső utazásról is. Ismeretlen helyen szeretem azt játszani, hogy ott élek és úgy viselkedem, mintha tudnám, hogy viselkednék, ha valóban otthon lennék ott, ahol nem vagyok. Ez rendkívül szórakoztató, mert egy icipicit közel visz ahhoz a lehetetlen vágyamhoz, hogy párhuzamos életekben élhessek egyszerre. Ha már eddig elolvasták a kedves Olvasók, most már kár megrettenni, nem vagyok pszichopata (minden pszichopata ezt állítja), csak szoktam gondolkodni (bár ez a mai világban néha beteg ötlet) meg szeretem a képzelet erejét. Ezúttal nem játszottam ilyet, mert egyértelműen a Húg volt otthon, de tettem jó csomó megfigyelést és levontam néhány következtetést, így megint kicsit jobban érzékelem a helyem a világban, ami nekem jó.
Közben pedig úgy voltam úton, hogy otthon voltak, akik vártak és ez boldogsággal töltött el, amit még jobban átéreztem, mint a hétköznapokban, pedig bizony én akkor is nagyon megbecsülöm. Ha eszembe jutott valami, tudtam, hogy van, akivel akkor is azonnal megoszthatom, ha nincs velem, mert akkor is beszélünk és reagálunk egymásra, ha most pár napig csak a messengeren lehet. Nagyon klassz érzés ám az, amikor van kihez azonnal odafordulni és tudni, hogy mindig kapunk választ, rezdülést, reakciót – szuper dolog folyamatos beszélgetésben lenni valakivel, akit szeretünk.
No meg egy háromgyerekes anyának néha jó kicsit arrébb menni pár kilométert és venni pár levegőt egyedül is. Persze az ilyen anyákok minden nap küldenek vicces dolgokat haza képek formájában, mert azzal együtt, hogy pár napig nem a gyerekek körül pörög az agyuk, azért az ilyen típusú motor nem áll le és végül mégiscsak kiderül, hogy a gyerekek körül pörög az agyuk, csak végre lehet kicsit pihizős üzemmódra váltani.
Képes üzenetek haza a gyerekeknek
Az úton levés során pedig remekül kiderült, hogy érdemes még egy nem tipikus anya-lány párosnak is együtt útra kelni. Anyám például megtudta (és rendesen rá is csodálkozott), hogy amikor csörög az óra reggel, akkor felkelek, egyedül fel tudok öltözni és időben megyek reggelizni, ráadásul nem kések el sehonnan. Nem tudom, mi lehetett a fejében egy háromgyerekes anyáról, de ezek szerint nem ez. Én megtudtam, hogy ha olyan helyre ülünk le enni, ahol dobogón van az asztal és egy lépcsőfoknyit az asztaltól távozóban is lépni kell, csak ezúttal lefelé (minden áldott alkalommal ilyen helyen sikerült leülnünk az éttermekben), akkor anyámat majd vagy fel kell szedni a padlóról vagy jobb, ha valamelyikünk inkább odaáll és elkapja. Úton a reptérre a vonaton is ilyen helyre akart leülni, de miután kérdően felhúztam a szemöldököm, morgott valamit a hülye angolokról és átültünk máshová.
A repülés haza pedig fergeteges volt, mégpedig nem azért, mert egy órát késett a gép (erre belső információk alapján, lásd pilóta-öcskös, fel voltunk készülve), hanem mert a mosdóba menet felébresztettem egy pasast, akiről – mire a mosdóból visszaértem – kiderült, hogy már megbeszélte anyámmal, hogy szerinte melyik országba kellene kimennem angolt tanítani (Ruanda), hogy előkelő briteknek komplett konyhabútort készít és nemcsak a famunkákat végzi, hanem ő a marketinges és egyben a saját főnöke is (most éppen egy angol céggel a British Airways VIP lobbijának terveivel megnyertek egy pályázatot), hogy a korábbi felesége Ugandában él a gyerekeikkel (akiket így nem lát annyira gyakran, de amikor teheti, kirepül hozzájuk), hogy a mostani nőjével egy kutyakiképző iskolában ismerkedtek meg, mégpedig úgy, hogy pármunkában dolgozva morgásokkal kellett kommunikálniuk és az így átadott információ alapján kellett a partnernek megoldani a feladatokat. No comment. A csávó állati jó mesélő is volt, így annyit nevettünk, hogy fel sem tűnt, hogy letették a gépet és ki kell szállni. Szinte sajnáltam. Az úton tehát kiderült még az is, hogy repülni gyomorgörcs és szorongás nélkül is lehet. Ahogy élni is – csak megfelelő partner kell mindkettőhöz.
Forrás: Csíki Sándor gyűjteménye - Fortepan
