Rengeteg levelet küldtünk egymásnak faxon. Apának akkor még tekercses-faxpapíros készülék volt az asztalán, talán egy évre rá lett A4-es papírra nyomtatott lehetőség.
Minden tekercsen érkező - legyen az fikarcnyi rámgondolásos üzenet vagy több oldalnyi beszámoló a távolban, főleg persze belülről: szívben és fejben történtek - üzenetet addig olvasgattam, amíg szinte már kívülről tudtam. Minden mondat felért egy simogatással, minden vessző a folytatást ígérte.
A mai napig összehajtogatva laknak kalapdobozokba rendezve az első közös koncertjegyekkel, múzeumbelépőkkel, vonatjegyekkel együtt.
Ide költözésünkkor néztem bele a dobozokba, addig elég volt mindig a tudat, hogy vannak, hogy ott vannak, de mivel nem elmúltságból, hanem jelenvalóságukban tekintek rájuk, sohasem volt fontos, hogy újraolvassam őket.
Talán valamelyik gyerek kérdezett rá pakolás közben, hogy mik azok és nyitottam fel a tetőket, akarva mutatni azt az intenzitást, ahogyan egy család születni készül.
Az elsárgult papírokról elillant a festék, immár visszahozhatatlanul, pusztán emlék-keretként, a valaha ott-lét bizonyítéka, de a visszaleshetőséget kizárva. A 'milyenek voltunk' képzelettel színezett meséi.
Amikor pdf formátumba mentek egy hivatalos iratot, mindig elfog a kísértés, hogy a jövő kiber-történészeire gondolva benne hagyjam a word-be írt, kifehérített üzeneteimet. Néha bennehagyom.

Néha elcsípek egy-egy dokumentumfilmet a mániákus gyűjtögetőkről. Ilyenkor kicsit megijedek, hogy a tárgyak iránti rajongásom nem kóros-e. Mert a hat évvel ezelőtti színházjegytől elkezdve, a tizenkettedik guberált virágmintás bögréig, mindent elteszek.

Különös viszonyom van a bélyegekkel. Apró műalkotásoknak tekintem őket, amelyek térben és időben korlátlan utazók. Totálisan nem értek hozzájuk. Tehát a bélyeggyűjtés, mint hobbi teljességgel távol áll tőlem. Mégis, amikor először láttam meg valamelyik borítékon a matt fényű, rajzolt széket, rabul ejtett. Az érzés csak fokozódott, amikor észrevettem, hogy másik címlet, másmilyen színű és stílusú széket rejt. Azt hiszem akkor dőlt el, hogy gyűjteni fogom a székes bélyegeket. Szerintem ez legalább egy évtizeddel ezelőtt történt. Attól kezdve mániákusan vagdostam le a borítékokról a színes székeket. Figyelembe véve az utóbbi évek digitalizálódását, azért ez nem jelentett tömeghisztériát, ugyanis a karácsonyi lapokat leszámítva, nem nagyon kaptam már felbélyegzett borítékokat. A számlalevelek sajnos előre nyomtatott díjhitelezvék. Azt már említettem, hogy nem vagyok profi bélyeggyűjtő, ezért a nagyritkán elcsípett bélyegeket borítékokba, képeslapos dobozokba szedegettem. Ha olyat találtam, amire korábbról nem emlékeztem, rajongásom újabb lendületet kapott.

Aztán öt évvel ezelőtt új munkahelyre, új munkakörbe kerültem. Az egész megyével tartottunk kapcsolatot. Telefonáltunk, e-maileztünk és LEVELEZTÜNK.
Ekkor vettem észre, hogy van egy újabb sorozat. A Magyar Posta története előtt tisztelgő, immáron fényes grafikák a stemplitől kezdve, a postaládákon át, a postakocsikig, számos mintát tartalmaznak. Érdeklődve fordultam az új bélyegvilág felé. És várnom sem kellett karácsonyig, mint korábban, mert itt naponta jöttek a levelek. Küldtek beszámolókat, szerződéseket, a falvak magazinjait. Csak ki kellett vágni az apró színes képeket. Újabb borítékok teltek meg bélyegekkel.
Van az az érzés, amikor azt gondolod, hogy majd egyszer, amikor sok időd lesz, kiválogatod őket, rendbe teszed a gyűjteményt, és tuti lesz minden. Nos, ez a pillanat ritkán jön el.

A vasárnapi ebéd után szétszéledt a család. A fáradtabbak délutáni pihenést, a TV-függők műsort kerestek maguknak. Én meg magamban maradtam az elpakolással és a gondolataimmal. És ekkor eszembe jutottak a bélyeges borítékok. Kis keresgélés után megleltem őket, és a megtisztult konyhaasztalon veszett válogatásba kezdtem. Először a postatörténetest rakogattam, aztán előkerültek a székesek. Meg számos másikak is. De trehány gyűjtő lévén, annak idején csak hevenyészve körbekerítettem a bélyegeket, semmi egyenes vágás, vagy elegáns leszélezés. Így nem csak válogatni, de vágni is kellett őket. Ahogy forgattam a boríték sarkokat, a legtöbbön jól kivehetők voltak a bélyegzők is, a települések nevei is. Hirtelen életre kelt a konyhaasztalom. Ott termett Vajszló és Szigetvár, Siklós és Drávaszabolcs, Majs és Ellend. Aztán elkezdtem látni a postáskisasszonyokat, még akkor is, ha már régen megasszonyosodtak. Elképzeltem, ahogyan mindennap a postás autóhoz igazították a küldemények felvételét. Ekkor újabb nőket kezdtem látni, azokat a valamikori munkatársakat, akik magukat a küldeményeket állították össze. Láttam, ahogyan sietve ragasztották le a borítékot, hogy még az aznapi postával elküldhessék. Azt is láttam, ahogyan a postáskisasszonyok csalódottan tárták szét karjukat, ha túl későn érkezett a hivatalnok, hogy aznap már nem megy el. Volt aki bánkódott rajta, volt aki egy legyintéssel elintézte, hogy neki mindegy, majd csak odaér valamikor. Marikák, Évák, Szilviák és Melindák sürögtek a feladás körül. A postára menés mindig egy jó kis alkalom volt a társalgásra is, ha tovább nem, de addig mindenképpen, amíg a bélyegeket felragasztották. A postáskisasszonyok gondosan válogatták, hogy melyik címleteket ragasszák a borítékra. Aki nagyon precíz, ügyelt rá, hogy egy sorban, és egymásra véletlenül sem ráragasztva díszelegjenek a bélyegek. Aki sietett, csak ráhányta a jobb felső sarokba. A stemplik is sokat meséltek. Voltak dühösek, nagyon odacsapottak. A lezserek félig a semmibe révedtek, feliratuk csak hiányosan látszott. A legkisebb falvakban már postahivatal sincs, az önkormányzatnál gyűjtik össze a küldeményeket. Néhány önkormányzat olyan igényes, hogy saját címerrel, vagy valamelyik saját neves eseményükkel készíttetett saját bélyeget. Mozsgó, Belvárdgyula, Márok ezzel külön megtisztelte címzettjeit.
Aztán már nem csak egymáshoz, hanem hozzám is szóltak a kedves régi munkatársak. Szóltak büszkén mosolyogva, hogy fogadjam szívesen a legfrissebb falu újságjukat. Akadtak zsörtölődők, akik azon mérgelődtek, hogy már megint valami dokumentációt kell beküldeni. Aztán bűnbánóan jelezték, hogy hát tudják ők, hogy ez az ügyrend, csak értsem meg, hogy mennyi a munka. És én megértettem. Mosolyogtam a bélyegek fölött. Az elmúlt évek kapcsolatainak örvendeztem, ahogyan a munka miatt majdnem mind a 301 településen megismertem valakit. A bélyegek és a bélyegzők körbe röpítettek egy vasárnapdélután egész Baranyán.
A jóleső derű után, hirtelen a szívembe markolt az a filmekből ismert jelenet, amikor kirúgják az embert, és a kezébe nyomott papírdobozban szorítja bögréjét, egy szem növényét, és a széktámláján tartott kardigánját.
Én is így jöttem el. Az én papírdobozomba beleraktam az összegyűjtött bélyegjeimet, a gyomorsav gyógyszerem, és a hajpántom mellé. Kívülről nézve ennyi maradt az elmúlt öt évből. De azt hiszem megvan mindkét bélyegsorozatom, a székes is, és a postatörténetes is.
És több is.

Szerkesztőférj szerint, most már nekem kéne jönnöm az otthontanulás témájával.
Házitanítás. Átszövi az összes írásomat. Láthatatlanul működni. Tapinthatóan ott lenni. Átjárhatóságokat kérni: Vidéki nők nemzetközi napja (International Day of Rural Women).
A 2015-ös EU-tanulmányt (International Day of Rural Women, 2015, Compilation of an In-Depth Analysis and a Study) böngészve percenként elhatározom, hogy lefordítom. Tényleg fontos lenne? Vagy csak nekem? Megosztanám, nade kivel? Miért is lényeges ez?
Miért szeretnénk, hogy láthatóak legyünk? Talán mert a statisztika azt mutatja, hogy miközben az élelmiszer-előállítás több, mint 50%-a női kezek által érintett, addig (föld)tulajdonosként csak 15%-ban jelenünk meg?
Tulajdoni lap nélkül játszani szerepet a vidék gazdasági növekedésében, a szegénység elkerülésében, az ellátási lánc minőségi megteremtésében és a biztonságos élelmiszerlánc kivitelezésében.
Kakasleves. (https://falusag.hangfarm.hu/search/kakasleves)
Földtől az asztalig: bekukucskálni alá.

Forrás: Csíki Sándor gyűjteménye - Fortepan

(Szerk.megj.: A Faluság háttér-munkájának megmutatásához elkértem Anitától a ma reggeli, nőkörnek küldött levelét.)

Boldog Új Évet Mindenkinek!

Nemrég szembe jött velem egy kép, egy horgolt kokárdáról és arra gondoltam, hogy milyen jó lenne elkészíteni. Évekkel ezelőtt (meg)tanultam horgolni, idő és motiváció hiányában nem űzöm azóta sem. Aztán arra gondoltam, hogy milyen jó program lenne, ha ezt együtt készítenénk el. Judit lelkesen vállalta a tanító szerepet a horgolás témában, persze, mi mást mondhatott volna mint igent. 

Szóval sok szeretettel várunk benneteket az otthonunkban, a KajsziMAYszi  (https://www.facebook.com/groups/407524160021836/?ref=share_group_link) birtokon. 
Az időpont tekintetében február 25. szombat vagy 26. vasárnap lenne alkalmas nekünk. 
Kérlek, hogy jelezzetek vissza, hogy nektek melyik nap lenne alkalmasabb!
És persze, hogy lenne-e kedvetek jönni és horgolni? Vagy csak jönni? 
A program:
14-15 óra Érkezés, körülnézés házunk táján, gyümölcsös, birkák, boci, malacok stb. 
Kb. 16 órától horgolás.
Közben eszem-iszom, ahogy szoktuk! 
Énekelhetünk is közben! 

Bár ez a program nem szokott "gyerekes" lenni, de ha valakinek van 5-6-7 éves korú gyermeke, nyugodtan hozhatja, Matyi szívesen bandázik vele! 

Azt még el kell árulnom, hogy folyik a helyszín keresés egy Faluságos farsangi mulatsághoz! Ez is még a farsangi időszakban lenne terveink szerint, Pécsen! "Juditnak tér kell tánchoz" jeligére küldhettek helyszín javaslatokat! 

Jelezzetek vissza legyetek szívesek, hogy jönnétek-e horgolással egybekötött Faluságos délutánra! 
Van-e horgolótűtök? 
Van-e esetleg otthon elfekvőben fehér, piros és zöld horgolófonalatok? (mert akár lehetne is, ugye?) 
Tudnunk kell, hogy mennyi eszközzel készüljünk, minden szükséges eszközt beszerzünk természetesen, úgy hogy el is tudjátok vinni majd, mert befejezni nem biztos, hogy tudjuk majd. Meg úgyis mindenki kedvet kap és az unalmas téli estéken.... 

https://nepujsag.ro/articles/kozelmult-nepi-intezmenye-fono-2#

Sztrájkolok, mert hiába szóltunk nem történt semmi. Sztrájkolok, mert hiába romlik az oktatás minden mérhető eredménye, nem történik semmi.
Sztrájkolok, mert hiába dolgozok, magyarázkodnom kell a gyerekeimnek, hogy mikor, mit és miért nem veszünk meg. Sztrájkolok, hogy bátorítsak másokat is a véleményük kifejezésére.
Sztrájkolok, hogy megerősítsem azokat a szülőket, akik mellénk álltak, hogy nem félek, és tisztelem az ő kitartásukat.
Sztrájkolok, hogy ne haljon el a mozgalom a nagy orosz télben, vagy az érdektelenségben, vagy a lesajnálásban. Sztrájkolok, hogy jelezzem, hogy valami nem jó.
Lyukas órámban sztrájkolok. Valaki azt mondta, hogy akkor kevesebbet vonnak le a béremből. Akinek meg adok a véleményére, azt mondta, lyukas órában sztrájkoljak, mert akkor nem tolok ki a többi kollégával, hogy helyettesíteni kelljen.

Elgondolkodtam. Lesz-e bármi eredménye, vagy következménye, ha sztrájkolunk, ha hangoskodunk. Hozatnak Zsil-völgyi bányászokat sztrájktörőnek? Vagy a belügyminiszter belelövet bennünket a Dunába? Vagy csak egyszerűen felmondanak? Bármi megtörténhet. De amitől sokkal jobban félek, hogy a szülők fogják elfojtani a mozgalmat. A minap olvastam egy ismerősöm bejegyzését, amelyben azon háborog, hogy nem tudja megcsinálni a hetedikes gyereke nyelvtan és matek háziját. Predikatív szerkezet és kombinatorika. Azt javasolja, lehetne ez is a tanársztrájk tárgya. Aztán felháborodott szülők kommentelnek további, tanárral, tanulással kapcsolatos problémákról. Kiderül, nem vagyunk méltók az elégedetlenkedésre. Kérem szépen, minden szakmában van jobb képességű kolléga, és kevésbé tehetséges. Van olyan orvos, akit csak mészárosnak hívnak, és menekülnek előle. Van kőműves, akit nem hívnak, mert görbe falat épít. És van tanár is, aki kevésbé képes a tudás átadására. DE úgy küldjük el minden reggel a gyerekünket az iskolába, hogy figyelj az órákon, okos légy, tanulj, tégy meg mindent, hogy megtudd, amit aznap megtudhatsz? Mert én sokszor azt látom, hogy fejre is állhatok, de akkor sem figyel rám különösebben senki. Pedig azért bohóckodok, hogy a rendelkezésre álló 45 perc alatt minél több érdekességet, szabályszerűséget tudjunk meg a világról. Házi feladatot azért adok, hogy a feladat kapcsán jusson eszükbe az az élmény, amit az órán tapasztaltunk. És igen. Én tudni szeretnék a predikatív szerkezetről és kombinatorikáról. Lehet, hogy soha nem fogom használni, de ha nem kapom meg a lehetőséget, hogy halljak róla, akkor sohasem derül ki, hogy bármilyen hatása is lehetett volna rám. Utálom, amikor valaki azzal jön, hogy teljesen felesleges dolgokat tanítanak az iskolában. Amikor gimis voltam, 4 tesi tanárunk volt, és 4-féle tesi óránk. Tanítottak bennünket kosarazni, magasugrani, gátfutni, gerelyt hajítani és még ezer mást. Alig múltam másfél méter, könnyű belátni, hogy ez egyik sem az én sportágam. És sikerélményt sem adott az űzésük, DE megismertem azokat a mozgásokat, amit a professzionális sportolók olyan kitűnően csinálnak. Ha látok egy versenyt, azonnal eszembe jut a ritmusa, a gyakorlata annak a számnak. Nem úgy tekintek rá, mintha a holdról jöttek volna. Gazdagabb lettem ezzel a tudással. Biztos, hogy volt, amikor panaszkodtam otthon, hogy ezt vagy azt rohadtul nem szeretem a suliban, de az anyám sohasem mentett fel a kötelezettségeim alól. Mindig megtalálta az érvelést, amivel az iskolának, a tanárnak adott igazat.

Mostanában nem mindig van ez így. Ha fegyelmezünk valakit, a kedves szülő szemrehányást tesz, hogy nem vagyunk elég megértők és együttműködők. Egy tanárnak az egész közösség érdekét, működését kell koordinálnia úgy, hogy mindenkit az egyéniségének, tanulási képességének figyelembevételével tegyen e közösség tagjává. Ha valaki nem fogadja el a szabályokat, ami az osztályra érvényesek, vagy egyáltalán, az alapvető emberi szabályokat nem fogadja el (vagy otthon nem tanították meg neki – a szerk.), akkor elég nehéz előre haladni. Pedig ezért járunk suliba! Hogy minél többet tudjunk meg a világról, hogy minél gazdagabbak legyünk. De ehhez mindkét oldalra szükség van. Sokan úgy gondolják, hogy az iskola egy szolgáltatás. Reggel bejön a gyerek, és majd mi, mint egy kiváló kozmetikus, jól bemasszírozzuk beléjük a tudást. Ez több ponton is sántít. Ugyanis, aki kozmetikába megy, nem verekszik össze a másik vendéggel, nem rágózik miközben az arcát tisztítják, nem ordít és ugrál, mint egy eszelős, hanem nyugodtan hagyja magát kezelni. De ha még nyugiban is maradnának a gyerekek, ha nem figyelnek, és vesznek részt aktívan az órán, akkor sem menne a belemasszírozás. A tanulás egy folyamat, amelyben mindkét félnek részt kell vennie. Azt hiszem ezt sokan elfelejtik a gyerekükben tudatosítani. Pedig ez a titka a tanítás-tanulás eredményes működésének. Neked is oda kell tenned magad!

Sokat hallani arról, hogy nem jó az osztályozás, mert stresszeli, meg deprimálja a gyerekeket. A jó jegyűek elszállnak maguktól, a gyengébbeket pedig hátrányosan érinti. Nem azért tanulunk, hogy egymással versenyezzünk, vagy legyőzzük egymást. Azért tanulok, hogy külömebb legyek annál, aki tegnap voltam. Na, ezt megint csak kevesen tudják. Pedig ennek kellene a fő motivációnak lennie. És a tanár nem más, mint az elsődleges partner ebben a fejlődésben.

Azon is sokat gondolkodtam, hogy honnét eredhet ez az ősutálat a tanárok felé. Kicsinyes emberi irigység a tudás birtoklásáért? Vagy lenézés, hogy lám mennyit küzdöttél, de még sem lesz sose Air Jordan sneakered? Ami az irigységet illeti, azért nem jogos, hiszen azért járunk suliba, hogy mi is megszerezzük azt a tudást, amivel a tanárok már rendelkeznek. A lenézésről meg mindenki tehet, mert másodlagos polgárnak tekintenek bennünket. Nem adnak olyan fizetést, ami miatt nem kellene szégyenkeznünk, amivel mi is „méltó” fogyasztói lehetnénk a társadalomnak. Hivatástudatra hivatkoznak, meg küldetésre, de azt is észre kell ám venni, hogy ezeket csupa olyan szakmáknál puffogtatják, ahol ténylegesen a szakmák tárgyait nem tartják semmibe: orvosok, ápolók, óvónők, szociális munkakörök, tanárok. Betegek, kisgyerekek, hátrányos helyzetűek, nyugdíjasok, iskolások, egyetemisták, pályakezdők. Csupa értéktelen, nem termelő réteg. Szóval jó, ha tudja mindenki, hogy ténylegesen ezzel a kialakult méltatlan helyzettel nem a tanárokat minősítik le, hanem bizony a gyerekeket. A velük foglalkozó szakmákat sanyargatják, építik le. Könnyű belátni ennek következményét. Homályzóna. Sötétség. Ne hagyjátok, hogy így maradjunk! Évezredek során nagyon sokan áldozták fel magukat, hogy a tudás fényét életben tartsák, és minél többeknek világítsanak vele.
Nekik is tartozok a sztrájkkal.

Na jó, akkor már én is elmesélem: "nem mindenkinek van ám egy Balázsa". Többen rákérdeznek, hogy tényleg olyan jó, mint amilyennek látszik? Vannak, akik konkrétan megkapargatják: ugye nálatok sincsen minden rendben? Vannak akik előrevetítik: hja, lehet, hogy most még jó, de semmilyen szerelem nem tart ám örökké. Vannak, akik értetlenkedve gonoszkodnak: féltek egyedül, hogy mindenhova együtt kell menjetek? Van, aki a jó példát negatívnak tartja: szegény gyerekeitek, nem fognak majd tudni a való világba beilleszkedni, nem fognak majd maguknak párt találni, mert túl nagy az alom-meleg, nem akarnak majd függetlenek lenni.
Vannak kevesen, akik drukkolnak, hogy mindig ilyenek legyünk. Vannak kevesebben, akiknek el lehet mesélni, hogy milyen nálunk, hogy miért így csináljuk, és hogy tudjuk, hogy mink van, amiért hálásak is vagyunk és hajlandóak vagyunk érte nap mint nap megdolgozni. Vannak a legkevesebben, akik természetesnek veszik, hogy nekünk is vannak nehéz kérdéseink.
És igen, annak a huszonhárom évvel ezelőtti latin órának köszönhetően ha körbenézek, akkor mindig oda jutok, hogy még mindig ő a legszebb (remélem sohasem lesz pocakja - azt még neki sem tudnám megbocsátani), a legokosabb (csak annyi a követelmény, hogy nálam legyen az), a legjobb (erről olyankor lemondanék, amikor szűkös időkben tör rá a nagylelkű adakozás, főleg, ha én már megtettem).

Este a fennsíkon - reflektorral megvilágítva, időkapcsolóval. Pillanatkép - a miénk. Ohana.

Aki régóta ismer, tudja, hogy az ezredforduló tájékán életvezetésem sok hasonlóságot mutatott Bridget Jones-szal. Öniróniában bővelkedő szingli lét, átlagos karrier, béna szerelmi élet.
Mr. Darcy nekem is megvolt. Gyönyörű és okos férfi. Magas, kékszemű, búgóhangú. Olyan szép volt, hogy egyszer leszólította Pesten a zsinagógában egy Auschwiczot megjárt antropológus néni, hogy engedje meg neki, hogy nézze kicsit, mert még sose látott ilyen szép, tiszta germánarcot. A hangja pedig olyan kellemes volt, hogy a munkahelyünkön ő mondta fel a telefonba az automata angol és német választ. Az, hogy nekem őrülten tetszett, az mondjuk nem volt meglepő. Sokkal inkább ment csodaszámba, hogy idővel ő is érdeklődést mutatott irányomba. Minden klappolt. Jól szituált középosztálybeli család. Még a köztünk megbúvó 30 cm-es magasságkülönbség sem volt gáz, mert a szülei is ilyenek voltak. Úgy csináltam, mint Bridget, már a nászindulót dúdolgattam. Őt láthatóan szórakoztatta az a fajta bolondság, és bohémság, ahogyan a világhoz viszonyultam. Nekem pedig nagyon imponált az a komolyság, ami rá volt jellemző. Úgy gondoltam, ha olyan leszek, mint ő, akkor leszek igazi felnőtt. Nos, nem sikerült. Míg az első, szüleivel közös, koncerten még fülembe súgta, hogy a Sophisticated Woman (kifinomult nő) című darab akár rólam is szólhatna, hónapok múlva megjegyezte, hogy az anyjával arról beszélgettek, amióta én is járok a vasárnapi ebédekre, jóval hangosabbak, mint annak előtte. Többet nem mentem. Akármennyire is szerettem volna hozzátartozni, egyre több megjegyzést tett az öltözékemre, a viselkedésemre. Aztán elindult önmegvalósítani magát. A fővárosba költözött, már csak hétvégenként találkoztunk. Akkor se mindig, mert azt mondta, hogy az anyjával is szeretne időt tölteni. Már nem dúdoltam a nászindulót. És már őt sem hatotta meg az életszeretetem, a különcségem. Inkább gáznak tartotta. Mivel nem találkoztunk mindennap, már nem fogott rajta a varázsom. Sokáig hitegettem magam, hogy bennem van a hiba, mert nem tudok elég rendesen viselkedni, hogy méltó legyek ahhoz az élethez, amit vele élhetnék. Aztán egyszer csak megvilágosodtam, és észrevettem, hogy ennyire nem utálhatom magamat, hogy ilyen szeretetlenségben éljek tovább. Elküldtem Mark Darcy-t.
Hosszú időre elhitettem magammal, hogy a szerelem veszélyes dolog, amiben az ember csak sérülhet. Nem is maradtam senkivel. Néhány futó kaland elég volt ahhoz, hogy elhiggyem magamról, hogy még nő vagyok, és örömmel járkáltam kísérő nélkül a barátnőim esküvőire, ringattam a kisgyerekeiket. Mondjuk az is előfordult, hogy azért veszítettem el barátságot, mert kísérő nélkül nem illettem az úriközönségbe. Spongyát rá! Valószínűleg így is maradt volna az életem, ha nem kerülök a falusi iskolába. Barátnőim kicsit aggódtak, hogy vidéki magányomban végleg társ nélkül maradok. Pedig az első, akivel az iskolában összefutottam Zoli volt. A nyári szünetben mentem be a suliba megbeszélni az évkezdést, és egy rövidgatyás, jóképű, széptestű, csokoládébarna fiatalember jött felém a folyosón. Valószerűtlen volt. Ahogy elkezdődött a tanév, együtt jártunk ki minden reggel vele és még egy kollégával a faluba. Jó viszonyban voltunk, de fiatalabb is volt nálam, meg ahogy már említettem a szerelem meg se fordult a fejemben. Amikor egyszer észrevettem, hogy tekintetét jól sikerült dekoltázsomon legelteti, tudtam, hogy sajnálnám, ha legalább egyszer nem bújnék össze vele. De azt is tudtam, hogy ez bizonyosan megbonyolítaná, egyébként kellemes kollegiális viszonyunkat. Így csak vidáman teltek a dolgos hétköznapok. Aztán néhány év múlva máshova hívtak dolgozni. Ahogyan elköszöntem a suliból, az addig szolidan visszafogott kolléga, támadásba lendült. Gondoltam, ő sem akarja a lehetőséget veszni hagyni. De ennél sokkal több dolog történt. Olyan rajongással vett körül, hogy teljesen összezavart. Elhitette velem, hogy engem is lehet szeretni. Pedig nem volt könnyű dolga. Ugyan jó szerető voltam, de nem akartam többet. Hogy is akartam volna egy jóval fiatalabb sráctól bármit is. Ezért, és a korábban megszerzett bizalmatlanság miatt, én nem kezdeményeztem a kapcsolatunkban semmit, csak élveztem, ami jött. Aztán kezdett a dolog komolyra fordulni. Félév múlva már családot szeretett volna. Ez egybevágott nagynénéim akaratával is, akik gondosan kiokítottak, hogy azonnal csináltassam fel magam, nehogy veszni hagyjam ezt a jó partit. Milyen jövőkép az, amely egy cselszövésen alapul? Egész életemben azon kelljen izgulnom, hogy csak azért van velem, mert nem akart szégyenben hagyni. Nos, ennél azért többre tartottam magamat.
Inkább elhittem, hogy én is szeretnivaló vagyok, és én is szerethetek valakit. Belevágtam. Átadtam magamat a szerelemnek. Gondoltam, ha esetleg megint csalódnék, majd ráérek akkor keseregni rajta, ha bekövetkezik. És tényleg, Zoli minden baromságomra fogékony. Volt már velem farsangi bálban, jött velem tájfutóversenyre, táncolt velem koncerteken, keresett velem világító szentjánosbogarakat, fürdött velem az éjszakai Balatonban, szerelmeskedett velem erdőn-mezőn. Annyira ismer, hogy sok helyzetben pontosan tudja, hogyan fogok reagálni. Ilyenkor jobb nem egymásra nézni, mert kitörne belőlünk a röhögés. Azt is tudja, hogy egy pasasban mi vonz és mi nem. Volt amikor társaságból hazaérve megjegyezte, hogy na ezzel a pasival se tudnál együtt élni. De amiért a leghálásabb vagyok neki, az az a boldogság, ahogyan a gyerekeket vártuk, vállaltuk. Igazi termékenységi istennőnek éreztem magam a várandósságaim alatt, a tenyerén hordozott, és minden deformálódó testi megjelenésem ellenére, vagy mellett, imádott.
Ma megint elcsíptem egy Bridget Jones filmet. Amikor várandós lesz valakitől. Ahogyan elmondja Darcy-nak, hogy gyereket vár, a végtelenül decens és visszafogott férfi, egy levezető kör után, ez a „világ legjobb híre” megjegyzéssel örvendezett. Erről eszembe jutott Zoli földöntúli öröme, mindkét esetben, amikor szerelmünk gyümölcseiről adtam neki hírt. Azon gondolkoztam, hogy mennyire életszerű Bridget és Mark szerelme. Darcy-nak imponál az a bolondság, ami Bridget-et jellemzi. De ott van a komoly élete, a híres emberjogi sztárügyvéd életmód, amibe nehéz beilleszteni ezt a spontán nőt. Eddig akármelyik Bridget Jones filmet néztem meg, mindig azzal a boldog tudattal értem a fináléhoz, hogy az én Darcy-m itt alszik mellettem. Sőt, szoktam úgy bámulni is, ahogyan Bridget az alvó Mark-ot. Aztán ahogyan a mai részt néztem, jött a nagy megvilágosodás: hiába voltak szerelmesek egymásba, hiába mondta azt Darcy, hogy úgy szereti Bridget-et ahogy van, a hétköznapi rutin legyőzte vágyát a különlegesség iránt. 10 évre volt szüksége, hogy elfogadja mindazt, amivel egy ilyen nő jár.
Zoli egyszer azt mondta, hogy ő is vonzódott hozzám, de úgy érezte, ha belekezd, ez nagy falat lesz, ezt komolyan kell venni. Érdekes, mert nekem pont úgy tűnik, hogy kapcsolatunkban a komolytalanság a legjobb. Annyit tudunk együtt nevetni, amitől mindig vidámak leszünk. Most, hogy féllábbal szökdécselek, félt és gondoskodik rólam. Ha kell, végigtol a kerekesszékben a fél városon, csakhogy odaérjek, ahol lenni szeretnék. Közben jókat röhögünk a nyomorunkon, ahogyan fönnakad a kerekesszék a liftajtón, ahogy seggen lépegetek fel a lépcsőn. Szeret, így ahogy vagyok. Neki nem kellett 10 év a felismeréshez. Jobb, több, mint Mark Darcy!

Útra kelünk

Miért is keltem útra? Egyáltalán – általában miért teszek ilyet? A hétköznapi elindulásokon és megérkezéseken túl, amikor igaziból – illa berek, nádak, erek – elindulok és meglátogatok valakit a messzeségben, vagy csak fel akarok fedezni egy helyet, netán e kettőt kombinálom, mindig arról szól a történet, hogy végül magamat fedezem fel még jobban és valójában ez is az egyik elsődleges – ki nem mondott – cél, mert már jó ideje tudom, hogy így működöm. Engedem, hogy hasson rám a világ éppen adott szeglete, kultúrája, az emberek, mindenféle előre nem látható benyomás és történés, és mire hazaérek, már egy kicsit megint más vagyok: több. Mármint nem a mérlegen (ez is megtörtént ugyan egy angol továbbképzésen két héttel a megérkezés után: nem tudtam begombolni a nadrágomat, mert 50 kilómat magam mögött hagyva 52 kiló nehézsúlyú birkózóként tértem haza), hanem emberileg.
Most a Húgomat indultunk meglepni. Már önmagában az meglepő volt, hogy anyám éppen velem akart útra kelni e célból – frászt kaptam, hogy netán újra (ötödjére) férjhez megy vagy elköltözik Kenyába vagy házat örökölt Los Angelesben egy eddig ismeretlen nagynénitől és ezt akarja velem megbeszélni. Nem vagyunk tipikus anya-lánya páros: nem beszélgetünk az érzelmeinkről (pedig vannak), sem a terveinkről (pedig azok is vannak), nem vásárolunk együtt ruhát vagy schmuckot (már így is van elég) és pláne nem utazunk együtt nyaralni. Most pedig Londonba készültünk öt napra és ez az ő ötlete volt, ráadásul mindenáron velem akart menni. Nem az öcséimmel, nem a pasijával, nem egy barinőjével, hanem éppen velem. Ha az embernek egy csöpp esze van, ilyen ötletre vagy azonnal nemet mond (anyám párját ritkító nőszemélyzet, ezért nála sose lehet tudni, mire számítson az ember) vagy azonnal igent (anyám párját ritkító nőszemélyzet, ezért nála sose lehet tudni, mire számítson az ember, tehát vele lenni kaland). Én azonnal igent mondtam és nem bántam meg. Úgy megleptük a Húgomat, hogy félóráig nem tudott beszélni, márpedig a mi családunkban ilyen sosem fordul elő senkivel.

Az utazás

A Húgom Londonban él. Pontosabban egy helyen, ami valaha London volt: most multikulti vidék és erről a speciális helyzetről még kénytelen leszek szót ejteni később. Mivel ilyen messze lakik, a racionális emberi agy azt mondja, menjünk repülővel. Én – vesztemre – mindig rábólintok az ilyesmire, mert bennem is lakozik némi racionalitás, de belül addig szűkölök, amíg végre le nem szállunk a kifutópályán, mert a frász tör ki a repüléstől és minden egyes levegőben töltött perc alatt megfogadom százszor, hogy soha többet nem ülök fel. Inkább menjünk autóval vagy vonattal vagy busszal vagy komppal, gyalogoljunk vagy simán csak ússzuk át a Csatornát, de hadd ne kelljen nekem repülőre ülni. Pedig tudom, hogy biztonságos és a családomban is az átlag magyar középosztálybeli diplomás szülőkkel (is) (a három apukából kettőnek van diplomája) rendelkező családoknál jóval nagyobb arányban található meg az a mennyiségű tag, akik az egészségesnél sokkal jobban rajonganak a repülésért, én mégis csak nézni szeretem ezt a sportágat. Ugyanakkor azt az élményt nem cseréltem volna el semmiért, még az Angliáig tartó gyaloglásért se (pedig tényleg nagyon szeretek ám gyalogolni), amikor a pilótafülkében ülő öcsém egyszer csak üdvözölt minket anyámmal név szerint a fedélzeten – úgy bőgtünk, mint a gyerekek.

Álmos pilóta-öcs álmos anyával hajnalban a reptéren.

Na és a Húg? Kiváló fedősztorival érkeztünk a Liverpool Streeten található vasútállomásra – a családunkban FBI ügynököket megszégyenítő alapossággal és körültekintéssel járnak el a tagok, ha valakit meg kell lepni. Én ugyan véletlenül majdnem lebuktattam magunkat egy bejegyzéssel a családi messenger csoportban, de végül áldottam a FB azon informatikusának nevét, aki kitalálta, hogy vissza is lehet vonni üzeneteket a chatből. Így aztán a Húg azt hitte, hogy a kisebb öcsénket és barátnőjét kalauzolja majd egy napig Londonban, őket várta a vasútnál és helyettük belénk botlott.

Döbbent Húg a vasútnál – igen, eddigi életében csak előnyösebb kép készült róla. Itt tátog, mint a tintahal. (Ami lehet, hogy nem a legszerencsésebb hasonlat, mert a tintahal nősténye a szájában párzáskor a hímivarsejteket tartja, de ebbe most nem menjünk bele…)

A gyerek annyira nem tudott mit mondani, hogy már kezdtük azt hinni, nem éppen jól sült el a meglepetésünk és nem nekünk örül, hanem majd annak, amikor ugyanitt leszünk öt nap múlva, de végül miután összerakta a mozaikokat és kávéhoz is hozzájutott, hogy a sokkot valamivel kúrálja, képes lett újra az összefüggő beszédre és el bírta habogni, hogy örül. (Ezen a ponton azért még nem voltunk meggyőzve, de az együtt töltött napok alatt végül jól eljátszotta a szerepét.)

Látnivalók szubjektív köntösben

Angolt tanítok kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenhat éves korom óta (akkor küldte át aktuális pótapám haverja a lányát, az első félénk nyolcadikost és életemben először kereshettem pénzt tanítással – na, ott tudhattam volna már, hogy tanárként csak zsebpénzt keres meg az ember), de Londonban mindezidáig egyetlen esős éjjelen jártam gimisként, amikor az amúgy rokonszenves Igazgató úr, aki a csapatunkat vezette (volna), eltűnt egy rokonszenves pub mélyén egy számára rokonszenves adag whisky-vel Wales-ből hazafelé menet. Onnantól egyedül lődörögtünk vissza a buszhoz teljesen elázva (Igazgató úr is elázott, csak ő nem az esőtől) és közben láttunk pár ködbe és esőbe burkolózott, elmosódott nevezetességet, mint pl. a Big Ben, aztán be a buszba és irány a Balaton. Persze az ember tanul, olvas, (igazi) úti beszámolókat néz és mire most elindultam, rongyosra néztem a Hampton Court-palota kertjéről szóló négyévszakos videót vagy kívülről fújtam egy sereg fontos rab nevét, akit a Towerben tartottak fogva és/vagy fejeztek le. De azért azt konkrétan látni, még ha nappal egy csapat japán turista ölelésében is, hogy I. Erzsébet királynőt még csak hercegkisasszony és potenciális illegális trónbitorló minőségében egy vészterhes éjjelen melyik kapun keresztül kísérték be, majd szerencséjére később ki is a nevezetes börtönből azért egészen ihletett élmény.

Az a bizonyos Traitors’ Gate – a kapu sokaknak az utolsó útját jelentette az életben, már ha nem számítjuk, hogy még a vesztőhelyre is ki kellett sétálni.

Ha ez egy igazi úti beszámoló lenne, szépen sorjában el kellene mesélni, hol is jártunk és mit is láttunk, de akkor belehalnék az unalomba. Lista szinten azért álljon itt ennyi: Tower, Tower Bridge, Shard, St James’s Park, Shakespeare Globe színháza (az eredetiből maradt felirat és az új verzió pár utcával odébb), Millenium Bridge, St Paul Katedrális, Oxford Street, Hyde Park, Kensington Palota, Richmond, Hampton Court-palota és Kertek, Windsori Kastély, Trafalgar Square, a metró és Hayes külváros, ahol a Húg lakik becses férjével. Ebben az úti beszámolóban a listán túl azonban csak a személyes benyomások szerepelnek, minden másra ott az internet a kedves Olvasóknak.

Kultúra-özön

Mivel két tannyelvű gimiben végeztem, azután pedig angol szakos bölcsészként, életem sokkal nagyobb részében játszott fontos szerepet az angolszász kultúra, mint amennyiben nem. (Sajnos. Mert ha nem így lenne, még mindig fiatal lennék…) Az angol nyelvvel, kultúrával és történelemmel fekszem és kelek tizenöt éves korom óta (az amerikaival is, de arrafelé valószínűleg sosem lesz módom járni) – hol tanulom, hol tanítom, de többnyire tanítás közben is állandóan tanulom az egészet, mert lenyűgöz, zsigeri szinten érdekel, élet-halál kérdés (na jó, majdnem), hogy tudjam, például Hampton Court melyik kertjében milyen növényeket termesztettek a zöldségeskertben a XVIII. században.

Itt áll, hogy milyeneket…

Ha rövidre akarom fogni a lelkesedésemet, azt kell mondanom, hogy csodálattal és döbbenettel vegyes tisztelettel tölt el az a mennyiségű kultúra és történelmi emlék, amivel ebben az országban minden egyes alkalommal találkozom. Korábban jártam már többször Wales-ben és Canterbury-ben, és mindig bámulatba ejtett, hogy egy utcasarkon vagy egy ház kapujának pár négyzetméterén több kulturális emlék van, mint egy magyar kisvárosban összesen.

Azt hinné az ember, hogy a buszmegállóba menet csak a menetrend érdekli majd, ehhez képest egy átlagos lakóház átlagos kapuján ott egy plecsni, miszerint itt lakott a korántsem átlagos Sir Christopher Wren. Igen, az építész, akinek a nevéhez éppen csak 52 „sima” templom és nagyjából a belvárosi London újjáépítése fűződik az 1666-os Nagy Tűzvész után. Ja, meg persze a Szent Pál Katedrális… Itt lépten-nyomon ilyesmikbe lehet botlani.

A palotákban audioguide-ok segítenek eligazítani, hogy melyik falitapéta, könyvespolc, kandallópárkány, királynéi keszkenő, lábaskád, baldachin, festmény, arany tojástartó, gyémánt nyakék, szőnyeg és fogpiszkáló hány száz évvel ezelőtt került oda, mit látunk rajta, miért fontos, hogy nézhetett ki akkor. Minden palota minden szobájának minden négyzetcentimétere kulturális örökségi érték és mindenről tudnak mindent: az audioguide nevű kütyü éppúgy, mint a teremőr, aki az elektronikus segédeszközzel ellentétben olyan átéléssel mesél egyes részleteket, mintha legalábbis személyesen maga fürdette volna az adott királynét. A segédeszköz azonban elénk is tárja ezt az intim részletet videó formájában (noha nem a korabeli youtube-on, ami felettébb sajnálatos) – esküszöm, még az is hallatszik, ahogy I. Károly felesége, Henrietta Maria királyné fröcsköl a döbbenetesen kicsi kádban vagy ahogy a későbbi Viktória királynő gyerekként a babaházával játszik. Az angolok közelebb hozzák a látogatóhoz, amit csak lehet: még papírmasé emberekkel is megtöltik a szobákat, ha ez kell ahhoz, hogy átérezzük, mekkora tömeg szemlélhette a királyt nyilvános étkezései során és mekkora méretűek voltak a több száz évvel ezelőtt az állukon és partedlijükön vörös húslét lecsorgató főurak. (A páncéljaikon egyéb, hm, méretek is megcsodálhatók. Azt azért nem írták ki, hogy az adott méret a nyugvóponton lévő, hm, átlagos méretet vagy a csatán kívüli, hm, egyéb élethelyzetben lévő méretet jelenti. Van egy királynak is magánszférája ugyebár, annak ellenére, hogy vagy öten vetkőztették és legalább egy embernek még ott is szórakoztatnia kellett őfelségét, ahova, úgymond, gyalog járt – ez egyébként egy rendkívül fontos és befolyásos (kifolyásos?) pozíciónak számított az udvarban, úgyhogy ne tessenek nevetni vagy éppen orrot fintorgatni.)

Igazi füst igazi kályhában Hampton Court egyik konyhájában, ahol annak idején VIII. Henrik udvarában napi 5000 kcal-t tartalmazó ételt fogyasztott egyetlen ember. Na most minden nap 600 ember étkezett ebben az udvarban és egy étkezés kb. 14 fogásból állt. Ehhez képest talán nem is nagy szám, ha megtudjuk, hogy 55 helyiségben folytak konyhai munkálatok egyszerre és ez csak egy volt a számtalan palota közül, amelyben a király kegyeskedett megszállni.

A kultúra és kifinomultság érzete lengi be a számtalan kertet is, amelyek közül még sok magánkert is látogatható. Be kell vallanom, hogy engem a történelmi időszakok közül a reneszánsz előtt majdnem semmi nem hoz lázba, de például a Tudor-korabeli Angliáról szóló bármilyen információ kis világító lámpást csinál a fejemből és igyekszem mindent megjegyezni, amivel csak találkozom. Ez kiemelten vonatkozik a kertekre, ezért itt bele sem fogok, hogy erről bármit írjak, mert egy tankönyv előkészületeinek tűnne, ha elkapna a gépszíj és a mesélőkedv. A minimum, amit mondhatok, hogy elragadtatással sétáltam az összes angol kertben, ahol valaha megfordultam – akár valóságosan, akár csak virtuálisan. Engem az ilyenfajta kul-túra (ami egyben nagyon cool túra) és annak szemmel látható megbecsülése és nemzeti értékként kezelése teljességgel feltölt és fellelkesít.

Szemet gyönyörködtető részletek Hampton Court kertjeiben

A multikulti

Tanítják az egyetemen, hogy hány hullámban és hogyan zajlottak a bevándorlási fázisok a modern kori Angliában, kik jöttek és miért, hogy illeszkedtek be, melyik társadalmi rétegbe tudtak betagozódni vagy éppen nem és így tovább. Ez az elmélet, elképesztő oldalszámú szakirodalommal. A valóság szele pedig akkor csapja meg az egyébként kulturálisan felkészült utazót (pontosabban turistát, az utazók sajnos kihaltak és erről még jó sokat lehetne írni, hogy ez mit jelent, de megacélozom magam és ezt majd máskor, pedig igazán lenne erről is mondanivalóm), amikor a Húg iránymutatásával már a harmadik helyes piros emeletes buszra szállunk át és az utolsó, tehát az otthonukhoz vezető járaton hármunkon kívül nincs egyetlen árva fehér ember se. Sőt, nő sincs. És ez így marad egészen addig, amíg másnap el nem indulunk kirándulni és nem utazunk vagy félórát Hayes-től elfelé. Annyit pontosítok, hogy azért nőt láttam, de a legtöbb esetben csak azért tudtam, hogy nő, mert burkát viselt. Na most a turbános, szikár arcú férfiak fotós szemmel gyönyörű emberpéldányok, de. Hagyok helyet a képzeletnek, mi mindent lehetne a de kötőszó után leírni. Nem teszem. A Hayes-ben lakó pakisztáni, iráni, indiai, török, arab, afrikai és még ki tudja, milyen náció a lakásokat átalakító sorozatokból megismert tipikusan angol házikókban lakik. Én azt láttam, hogy kevés kivételtől eltekintve a házak rossz állapotban vannak (rájuk férne egy dekorációs műsor) és a kertben, ahol egy tipikus angol egy négyzetméteren is milliméter pontosra nyírja a pázsitot, többnyire nem virág van, hanem vagy gaz vagy felrepedezett járólap, beton, eldobált szemét. Nem fényképeztem. Sem a turbános urakat, sem a kertnek csúfolt, szomorú sorsú udvarokat. Ugyanakkor minden helyen, ahol jártunk, kedves óvónénik vagy éppen tanító nénik kalauzolták a helyes kis multikulti gyerekcsoportokat, akik bizony megnézték a palotákat, a kerteket, az oktatófilmeket csakúgy, mint mi, gúvadt szemű turisták. Aranyosak voltak, amilyenek a mindenféle gyerekek, akiket érdekel a körülöttük lévő világ, helyes kis egyenruhájukban mendegéltek ide-oda. Iskola után meg haza. Érdekes világ, elgondolkodtató jelenségek.

Úton

Végül pedig egy csavarral és befejezésképp visszatérek oda, ahonnan elindultam – az útra keléshez és hatásaihoz. Mint mondottam volt (apán fogalmazott így mindig), számomra az utazás nemcsak a kilométerek (mérföldek, yardok, lábak) megtételéről szól, hanem a belső utazásról is. Ismeretlen helyen szeretem azt játszani, hogy ott élek és úgy viselkedem, mintha tudnám, hogy viselkednék, ha valóban otthon lennék ott, ahol nem vagyok. Ez rendkívül szórakoztató, mert egy icipicit közel visz ahhoz a lehetetlen vágyamhoz, hogy párhuzamos életekben élhessek egyszerre. Ha már eddig elolvasták a kedves Olvasók, most már kár megrettenni, nem vagyok pszichopata (minden pszichopata ezt állítja), csak szoktam gondolkodni (bár ez a mai világban néha beteg ötlet) meg szeretem a képzelet erejét. Ezúttal nem játszottam ilyet, mert egyértelműen a Húg volt otthon, de tettem jó csomó megfigyelést és levontam néhány következtetést, így megint kicsit jobban érzékelem a helyem a világban, ami nekem jó.
Közben pedig úgy voltam úton, hogy otthon voltak, akik vártak és ez boldogsággal töltött el, amit még jobban átéreztem, mint a hétköznapokban, pedig bizony én akkor is nagyon megbecsülöm. Ha eszembe jutott valami, tudtam, hogy van, akivel akkor is azonnal megoszthatom, ha nincs velem, mert akkor is beszélünk és reagálunk egymásra, ha most pár napig csak a messengeren lehet. Nagyon klassz érzés ám az, amikor van kihez azonnal odafordulni és tudni, hogy mindig kapunk választ, rezdülést, reakciót – szuper dolog folyamatos beszélgetésben lenni valakivel, akit szeretünk.
No meg egy háromgyerekes anyának néha jó kicsit arrébb menni pár kilométert és venni pár levegőt egyedül is. Persze az ilyen anyákok minden nap küldenek vicces dolgokat haza képek formájában, mert azzal együtt, hogy pár napig nem a gyerekek körül pörög az agyuk, azért az ilyen típusú motor nem áll le és végül mégiscsak kiderül, hogy a gyerekek körül pörög az agyuk, csak végre lehet kicsit pihizős üzemmódra váltani.

Képes üzenetek haza a gyerekeknek

Az úton levés során pedig remekül kiderült, hogy érdemes még egy nem tipikus anya-lány párosnak is együtt útra kelni. Anyám például megtudta (és rendesen rá is csodálkozott), hogy amikor csörög az óra reggel, akkor felkelek, egyedül fel tudok öltözni és időben megyek reggelizni, ráadásul nem kések el sehonnan. Nem tudom, mi lehetett a fejében egy háromgyerekes anyáról, de ezek szerint nem ez. Én megtudtam, hogy ha olyan helyre ülünk le enni, ahol dobogón van az asztal és egy lépcsőfoknyit az asztaltól távozóban is lépni kell, csak ezúttal lefelé (minden áldott alkalommal ilyen helyen sikerült leülnünk az éttermekben), akkor anyámat majd vagy fel kell szedni a padlóról vagy jobb, ha valamelyikünk inkább odaáll és elkapja. Úton a reptérre a vonaton is ilyen helyre akart leülni, de miután kérdően felhúztam a szemöldököm, morgott valamit a hülye angolokról és átültünk máshová.
A repülés haza pedig fergeteges volt, mégpedig nem azért, mert egy órát késett a gép (erre belső információk alapján, lásd pilóta-öcskös, fel voltunk készülve), hanem mert a mosdóba menet felébresztettem egy pasast, akiről – mire a mosdóból visszaértem – kiderült, hogy már megbeszélte anyámmal, hogy szerinte melyik országba kellene kimennem angolt tanítani (Ruanda), hogy előkelő briteknek komplett konyhabútort készít és nemcsak a famunkákat végzi, hanem ő a marketinges és egyben a saját főnöke is (most éppen egy angol céggel a British Airways VIP lobbijának terveivel megnyertek egy pályázatot), hogy a korábbi felesége Ugandában él a gyerekeikkel (akiket így nem lát annyira gyakran, de amikor teheti, kirepül hozzájuk), hogy a mostani nőjével egy kutyakiképző iskolában ismerkedtek meg, mégpedig úgy, hogy pármunkában dolgozva morgásokkal kellett kommunikálniuk és az így átadott információ alapján kellett a partnernek megoldani a feladatokat. No comment. A csávó állati jó mesélő is volt, így annyit nevettünk, hogy fel sem tűnt, hogy letették a gépet és ki kell szállni. Szinte sajnáltam. Az úton tehát kiderült még az is, hogy repülni gyomorgörcs és szorongás nélkül is lehet. Ahogy élni is – csak megfelelő partner kell mindkettőhöz.

Trenír, család, személyiség, szabadság

Anyámat látogattuk meg, ez önmagában egy trenírozás nekem: mindig igyekszem úgy hangolni magam, hogy ne legyek útban, ne legyek sok, úgy legyek ott, hogy ne lehessen észrevenni, ne legyek teher. Megszoktam, a mi kapcsolatunk ilyen, gyakorlatilag onnantól kezdve, hogy véletlenül lettem. A nehézség nem ez volt, hanem hogy hogyan ne legyek ugyanilyen más kapcsolataimban.

A családunk kutyás család lett, először a kisebb öcsémék szereztek be egy goldie-t és fantasztikus, milyen szeretettel és következetességgel nevelik – igazi szerethető, kulturált családi kutya lett belőle, aki maga is akkor boldog, ha minél többen ott vagyunk körülötte. Amikor először jöttek hozzánk úgy, hogy tudtuk, már nem lesz egész nap a kertben, mert hideg van és ő benti kutya, kicsit aggódtam, mi marad a lakásból, mire hazaindulnak. Több volt, mint kellemes csalódás: öröm! Olyan érzés töltött el, mintha egy családtag került volna közénk, aki jól érzi magát velünk, akivel jól érezzük magunkat és valahogy többek vagyunk együtt, mint nélküle.

Anyám nagy nehezen nyugdíjba ment, minden előrelátható terv és átmenet nélkül, ami nem lett volna furcsa, ha vágyott volna rá, de éppen hogy nehéz volt neki elszakadni és a hiperaktív, komoly hatalommal járó pozíciót letenni.
Egy kis téblábolás után beszerzett egy méregdrága border collie-t. Egyrészt némileg számítottam rá, mert már tizennégy éve folyamatosan vannak pulijai és pillanatnyilag éppen csak egy maradt, másrészt nagyon meglepődtem, mert komolyan elkezdett beletanulni, hogyan is kell nevelni egy állatot (a pulik amolyan alter módon nevelődtek, a legszélsőségesebb Waldorf-szellemben, s végül szent meggyőződésükké vált, hogy nekik kell nevelniük minket). Szemmel láthatóan küzd, mert életében először nevel elvek szerint egy másik lényt és ugyan még nem lépett túl az idomításon, amit velünk, gyerekeivel is csinált, mégis határozottan vannak arra utaló jelek, hogy megvan az esélye, hogy egy másik élőlény személyiségét is figyelembe fogja venni, sőt, alkalmazkodni próbál hozzá. Gyönyörűen meg is fogalmazta, hogy azért ilyen nehéz, mert ő megszokta, hogy mindig az történik, amit ő akar, most pedig a kutya nem mindig azt akarja, így muszáj neki arra is figyelnie. Azért ide 65 évesen elérni nagy pirospont egy ilyen típusú személyiségnek és ezt nem kis iróniával, ugyanakkor nem is kevés tisztelettel mondom, mert biztos kutyanehéz lehet.

A napokban sokat jártunk a kutyás családtagokkal sétáltatni az ebeket és figyelemre méltó, milyen gyorsan és okosan alkalmazkodnak az állatok, mennyire akarnak tanulni, megfelelni – persze először jutifalatért, később már a gazdi elismeréséért, szeretetéért.
Ahogy figyeltem őket, mintha tükörbe néztem volna – mennyire bennem is megvan, hogy meg akarok felelni, várom a jutifalatot és cserébe megteszek olyat is, amihez akkor éppen nincs kedvem, de tudom, hogy a másik örül majd és valamilyen módon megjutalmaz érte és ha nem is a személyiségemből fakadt az adott tevékenység, mégis örülök majd, hogy cserébe szeretnek egy kicsit – ha nem is engem, de legalább a teljesítményemet.
Elkedvetlenedtem – vajon ilyen vagyok én? Pitizek, hogy kicsit vakirgálják a hasamat? Ennyi lenne a személyiségem? És igen, az anyámmal való kapcsolatomban ilyen vagyok, nincs mit szépíteni rajta, vele ez vagyok én: az idomított, jólnevelt, ügyesen trenírozott kutya, csak velem kevesebbet foglalkozik, mert mindig a falka peremén helyezkedtem el, a mostani kutyás családunkban is. Valahol biztonságos pozíció ez, mindig tudja az ember-kutya, mire számíthat, mert pontos helye van, kiszámítható, mi fog történni, mit reagál majd a gazda. Ha őszinte akarok lenni, van ugyan bennem még mindig keserűség emiatt, pedig sokat dolgoztam rajta, hogy ne legyen, ugyanakkor bele is nyugodtam, mert annyira már nem érdekel.

A pszichológia a tudomány és misztikum határán lévő tudásanyagával sokat segített nekem gimis korom óra, hogy megértsem, miért vagyok olyan, amilyen és hogyan lehetek több, jobb – ez egy életfelfogás nálam, az állandóan magasabbra törekvés, a személyiségem nevelése, a jobbá válni akarás. Nem görcs, hanem természetes, az igazi, nem trenírozott személyiségemből fakadó igény, igényesség, vágy a bennem lévő szépség és jóság kiteljesítésére (hihetném, hittem is, hogy ez egyetemes emberi igény, de már nem hiszem). Ehhez persze kell, hogy tudjam, honnan jövök és miért reagálok valamire így vagy úgy, mert rengeteg jó és még több romboló vagy bénító idomításban volt részem mostanáig. Persze ha hagytam, úgy kell nekem. Egy ideje a rombolást nem hagyom, menekülök azokból a kapcsolatokból, ahol ebben lenne részem, függetlenedni tudok, megerősödtem abban a hitben, hogy engem önmagamért is lehet szeretni, nemcsak a teljesítményeim okán. Ugyanakkor még mindig ott van a mélyben az alapvető, belém trenírozott kétely, hogy tényleg így van-e, elhihetem-e és a nyugodt, kiegyensúlyozott felszín alatt még tud néha fodrozódni ez az örvény.
Tökéletes biztonsággal csak a barátságaimban és a gyerekeimmel való viszonyomban tudom, hogy szerethető vagyok magamban is, a hülyeségeimmel, sőt, a magamban való kételyeimmel, gyengeségeimmel együtt is.
A barátaim és a gyerekeim látnak engem igazán annak, aki valóban vagyok, velük azért nem félek gyenge, buta, nehéz és béna sem lenni, mert velük nem falkában vagyok, nincs irányító fél, egyenlőség van, elfogadás, szeretet, nincsenek hatalmi viszonyok. Mondhatnám, hogy az anya-gyerek kapcsolatban vannak, mert valóban vannak is. De nem rombolóan vagy lehúzó módon hatnak. Én így tudok szabad lenni, így tudok én lenni, és erre alkalmas is vagyok: a szabadságra – bármilyen furcsa, sokan nem azok, láthatjuk családi vagy társadalmi szinten akár.

Nem említettem a szerelmet, pedig központi jelentőségű az életemben, mindig is az volt, rengeteget voltam szerelmes, igaz, hogy mindig másképp. Most érettebben vagyok, ami egyrészt azt jelenti, hogy tisztábban látok, másrészt azt, hogy mélyebben élem meg, ugyanakkor felszabadultabban, mint valaha. Mégis, a szerelemben is van erőviszony, ott is létezik a másik idomítása, alakítása, a másikhoz való idomulás, a másik igényeihez, akár ki nem mondott elvárásaihoz való alkalmazkodás. Nem jó, ha ez gúzsba köt, mert ebből fakad végül az apró önfeladások sora, amelyek miatt eltávolodnak a felek, hiszen az ilyesmiből idővel így vagy úgy, de menekül a lélek. Ha körülnézünk, többnyire ezt lehet tapasztalni, mert valahol a földön maradnak a kapcsolatok és a fizikai sík, legyen bármilyen izgalmas is, sosem elég hosszútávon az összekötődésre. Ha csak ez van vagy ez marad, természetesen előbb-utóbb más lesz izgalmas, hiszen az érzékeinkre aztán bőven hatnak az ingerek és ez egyébként nagyon jól is van így. Ami az elején motiváló erő és a másikra való igaz rácsodálkozásból fakad, az egy idő után lehet kiüresedett, mechanikus trükk, tartalmától megfosztott, megmerevedett gesztus a spontán játék, izgalom, öröm helyett. Megszokás, mert a figyelem már másképp működik, mert már nem a másikra figyelünk, mert azt hisszük, megismertük. Holott mennyire nem így van, mennyire nehéz valakit igazán megismerni, közel engedni és hagyni, hogy ő is közel engedjen. Ez mind idő, ez mind a másik felé irányuló energia és bizony kevesen képesek így szeretni.

Én közben hiszek abban, hogy létezik a szerelem úgy, hogy mindezeken túl mégis két szabad ember szereti egymást és az alkalmazkodás, a másik életébe való jóféle belesimulás tud úgy működni, hogy ennek az állandóan változásban lévő kiegyensúlyozottságnak a dinamikája a másik személyiségének a mély megértéséből és szeretetéből fakad és így teremti meg azt a szabadságot, hogy már magam választhatom, hogy alkalmazkodom és az ilyen típusú alkalmazkodás már nem önmagam feladása a másik elvárásának kedvéért, hanem szabadon választott és a személyiségemből, a másik személyiségéből és a közös szerelemből megteremtett szabadságon, egymás lényének és a saját lényünknek a tiszteletén, szeretetén alapul. Az biztos, hogy én erre törekszem, mert ebben hiszek. Hogy a másik ebben partner-e, az idővel úgyis kiderül. Már volt olyan, hogy az derült ki, hogy nem, és mégis maradt bennem bátorság tovább próbálkozni – valahol ez volt számomra a végső bizonyíték, hogy az az egy meghatározó viszonyom, amiben jólnevelt kutya-ember vagyok, mégsem szab nekem keretet, nem tud lehúzni erre a szintre, nem köt meg, hanem ezt a fajta átkot már megtörték azok a barátságaim, emberi kapcsolataim, amelyekben egy másik dimenzióban igazi ember vagyok, nem pedig egy jutifalatért kuncsorgó eb.

Jól mondja József Attila: „Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat”. Én nagyon hálás vagyok azoknak a másoknak.

Befejeződött a Pekingi Téli Olimpia, és a farsang is hamarosan véget ér. Már a farkán taposunk. 4 évente ez a két esemény egybe esik. Így volt ez 1984-ben is. Izgatottan lestük a közvetítéseket. Szerencsénk volt, mert ugyanabban az időzónában voltunk, így valós időben követhettük az eseményeket. Sőt, ilyen közel még nem is volt hozzánk olimpia, mert a szomszédos országban, Jugoszláviában, Szarajevóban rendezték. Rám a legnagyobb hatással a bobverseny volt. Soha nem láttam még ilyet. Egy retro karosszériájú kapszula, benne 2 vagy 4 ügyesen beugráló mukival, száguld le egy kanyargós jégcsatornán.

Hetedik osztályosok voltunk, és azon agyaltunk, hogy minek öltözzünk be a farsangi bálon. Olyasmit szerettünk volna, amibe mindenki szerepelhet. Szerintem az osztályfőnökünk találta ki, hogy legyünk a Szarajevói Téli Olimpia. Az ötletet lelkesen fogadtuk. Kiosztottuk, hogy kinek mi legyen a sportja. Évi és Tibi jégtáncos, Kriszti, Tomi és Csabi síelő (nem cizelláltuk sífutóra, vagy síugróra, vagy műlesiklóra, síelők és kész), Pityu szánkós volt. A lányok közül öten görög szüzek voltak, akiknek lepedőből készült tóga és zöld filcből babérkoszorú. Hullahopp karikákat színes kreppel vontuk be, és így emelték magasba az olimpiai öt karikát. Az összes „maradék” fiú hockey csapat lett. Vajon én ki voltam? Naná, hogy bobos! Apukám először nem értette mit akarok. Mondtam neki, hogy ő olyan ügyes, hogy biztosan tud nekem bobot csinálni. Hát, jól kiakadt. A rengeteg munkája mellett pont ez hiányzik neki, hogy ezzel vacakoljon. Azt kérdezte nem akarnék-e inkább versenybírónak öltözni. De én ragaszkodtam a bobhoz. Így mérgelődve, de nekiállt. Egy fa keretre 4 kereket szerkesztett, meg tolókart. A bob orrához egy furnérlemezt hajlított meg, amit fényes alufóliával vontunk be, és ha jól emlékszem, sárga szigetelőszalaggal egy nagy 7-es rajtszámot ragasztottunk rá. Évi síoverálját vettem fel, és Kardos Laci bácsi motoros bukósisakját kértük kölcsön. Az illúzió tökéletes volt. Arra már nem emlékszem, hogy milyen zenére vonultunk be, de gyanítom valami olimpiás muzsikát vettünk fel a TV-ből.

Arra viszont vélekszem, hogy ezen a farsangi bálon szerettük volna bevezetni, hogy a felvonulás után maradjon mindenki a jelmezében. Nos, valszeg megsültünk volna a síruhákban, így még szerencse, hogy senki nem tartotta be. Nem tudom, hogy készült-e ezenkívül másik fotó, de bármikor, ha ez a kezembe kerül, újra az a mámorító érzés kerít hatalmába, ahogyan közösen készültünk, összeadtuk egymásnak a göncöket, terveztünk, készültünk és szerepeltünk. Örök emlék marad.

Zsiga 4. osztályos. A farsangi bálon neki is ajánlgattuk, hogy öltözzön gyorskorcsolyázónak, vagy biatlonistának. Ő döntött, hogy Petőfi Sándor szeretne lenni. Délután megtanulta a Nemzeti dalt. Nagy, kihajtott gallérú fehér inget, fekete sujtásos mellényt adtunk rá kokárdával. Szemceruzával bajuszt és szakállt rajzoltunk neki. Jót játszottunk, amíg elkészült. Másnap teljes harci díszben kiállt az osztály elé, és elmondta nekik a verset.

Virág 6. osztályos. Farsangi bál helyett korcsolyázni mentek a műjégpályára. Kérdeztem tőle, hogy miért nem akar beöltözni. Azt mondta ő beöltözne, de az osztálytársai nem akarnak. Mondtam neki, hogy akkor a korcsolyázáshoz öltözzenek be. Kendőkből csinálok neki tépett kűrruhát, mint a műkorcsolyázóknak van. Vagy vegyenek fel színes parókákat, hogy legyen valami farsangi hangulat. Azt mondta, hogy halálosan beégetem, ha ilyet merek csinálni. Sajnálom. Őket. Egy nagy élménnyel, és egy felejthetetlen emlékkel lettek kevesebbek. Nem tudom, hogy mivel lehetne a kamaszokat ráébreszteni, hogy mérhetetlen útkeresésük és önmarcangolásuk közepette, magukat fosztják meg egy csomó jó élménytől.

Örülök, hogy én sokáig lehettem gyerek, és örülök, hogy az ilyen emlékek összekötnek az osztálytársaimmal. A gyerekeimnek is ezt kívánom.