Na jó, akkor már én is elmesélem: "nem mindenkinek van ám egy Balázsa". Többen rákérdeznek, hogy tényleg olyan jó, mint amilyennek látszik? Vannak, akik konkrétan megkapargatják: ugye nálatok sincsen minden rendben? Vannak akik előrevetítik: hja, lehet, hogy most még jó, de semmilyen szerelem nem tart ám örökké. Vannak, akik értetlenkedve gonoszkodnak: féltek egyedül, hogy mindenhova együtt kell menjetek? Van, aki a jó példát negatívnak tartja: szegény gyerekeitek, nem fognak majd tudni a való világba beilleszkedni, nem fognak majd maguknak párt találni, mert túl nagy az alom-meleg, nem akarnak majd függetlenek lenni.
Vannak kevesen, akik drukkolnak, hogy mindig ilyenek legyünk. Vannak kevesebben, akiknek el lehet mesélni, hogy milyen nálunk, hogy miért így csináljuk, és hogy tudjuk, hogy mink van, amiért hálásak is vagyunk és hajlandóak vagyunk érte nap mint nap megdolgozni. Vannak a legkevesebben, akik természetesnek veszik, hogy nekünk is vannak nehéz kérdéseink.
És igen, annak a huszonhárom évvel ezelőtti latin órának köszönhetően ha körbenézek, akkor mindig oda jutok, hogy még mindig ő a legszebb (remélem sohasem lesz pocakja - azt még neki sem tudnám megbocsátani), a legokosabb (csak annyi a követelmény, hogy nálam legyen az), a legjobb (erről olyankor lemondanék, amikor szűkös időkben tör rá a nagylelkű adakozás, főleg, ha én már megtettem).
Este a fennsíkon - reflektorral megvilágítva, időkapcsolóval. Pillanatkép - a miénk. Ohana.
