Aki régóta ismer, tudja, hogy az ezredforduló tájékán életvezetésem sok hasonlóságot mutatott Bridget Jones-szal. Öniróniában bővelkedő szingli lét, átlagos karrier, béna szerelmi élet.
Mr. Darcy nekem is megvolt. Gyönyörű és okos férfi. Magas, kékszemű, búgóhangú. Olyan szép volt, hogy egyszer leszólította Pesten a zsinagógában egy Auschwiczot megjárt antropológus néni, hogy engedje meg neki, hogy nézze kicsit, mert még sose látott ilyen szép, tiszta germánarcot. A hangja pedig olyan kellemes volt, hogy a munkahelyünkön ő mondta fel a telefonba az automata angol és német választ. Az, hogy nekem őrülten tetszett, az mondjuk nem volt meglepő. Sokkal inkább ment csodaszámba, hogy idővel ő is érdeklődést mutatott irányomba. Minden klappolt. Jól szituált középosztálybeli család. Még a köztünk megbúvó 30 cm-es magasságkülönbség sem volt gáz, mert a szülei is ilyenek voltak. Úgy csináltam, mint Bridget, már a nászindulót dúdolgattam. Őt láthatóan szórakoztatta az a fajta bolondság, és bohémság, ahogyan a világhoz viszonyultam. Nekem pedig nagyon imponált az a komolyság, ami rá volt jellemző. Úgy gondoltam, ha olyan leszek, mint ő, akkor leszek igazi felnőtt. Nos, nem sikerült. Míg az első, szüleivel közös, koncerten még fülembe súgta, hogy a Sophisticated Woman (kifinomult nő) című darab akár rólam is szólhatna, hónapok múlva megjegyezte, hogy az anyjával arról beszélgettek, amióta én is járok a vasárnapi ebédekre, jóval hangosabbak, mint annak előtte. Többet nem mentem. Akármennyire is szerettem volna hozzátartozni, egyre több megjegyzést tett az öltözékemre, a viselkedésemre. Aztán elindult önmegvalósítani magát. A fővárosba költözött, már csak hétvégenként találkoztunk. Akkor se mindig, mert azt mondta, hogy az anyjával is szeretne időt tölteni. Már nem dúdoltam a nászindulót. És már őt sem hatotta meg az életszeretetem, a különcségem. Inkább gáznak tartotta. Mivel nem találkoztunk mindennap, már nem fogott rajta a varázsom. Sokáig hitegettem magam, hogy bennem van a hiba, mert nem tudok elég rendesen viselkedni, hogy méltó legyek ahhoz az élethez, amit vele élhetnék. Aztán egyszer csak megvilágosodtam, és észrevettem, hogy ennyire nem utálhatom magamat, hogy ilyen szeretetlenségben éljek tovább. Elküldtem Mark Darcy-t.
Hosszú időre elhitettem magammal, hogy a szerelem veszélyes dolog, amiben az ember csak sérülhet. Nem is maradtam senkivel. Néhány futó kaland elég volt ahhoz, hogy elhiggyem magamról, hogy még nő vagyok, és örömmel járkáltam kísérő nélkül a barátnőim esküvőire, ringattam a kisgyerekeiket. Mondjuk az is előfordult, hogy azért veszítettem el barátságot, mert kísérő nélkül nem illettem az úriközönségbe. Spongyát rá! Valószínűleg így is maradt volna az életem, ha nem kerülök a falusi iskolába.
Barátnőim kicsit aggódtak, hogy vidéki magányomban végleg társ nélkül maradok. Pedig az első, akivel az iskolában összefutottam Zoli volt. A nyári szünetben mentem be a suliba megbeszélni az évkezdést, és egy rövidgatyás, jóképű, széptestű, csokoládébarna fiatalember jött felém a folyosón. Valószerűtlen volt. Ahogy elkezdődött a tanév, együtt jártunk ki minden reggel vele és még egy kollégával a faluba. Jó viszonyban voltunk, de fiatalabb is volt nálam, meg ahogy már említettem a szerelem meg se fordult a fejemben. Amikor egyszer észrevettem, hogy tekintetét jól sikerült dekoltázsomon legelteti, tudtam, hogy sajnálnám, ha legalább egyszer nem bújnék össze vele. De azt is tudtam, hogy ez bizonyosan megbonyolítaná, egyébként kellemes kollegiális viszonyunkat. Így csak vidáman teltek a dolgos hétköznapok. Aztán néhány év múlva máshova hívtak dolgozni. Ahogyan elköszöntem a suliból, az addig szolidan visszafogott kolléga, támadásba lendült. Gondoltam, ő sem akarja a lehetőséget veszni hagyni. De ennél sokkal több dolog történt. Olyan rajongással vett körül, hogy teljesen összezavart. Elhitette velem, hogy engem is lehet szeretni. Pedig nem volt könnyű dolga. Ugyan jó szerető voltam, de nem akartam többet. Hogy is akartam volna egy jóval fiatalabb sráctól bármit is. Ezért, és a korábban megszerzett bizalmatlanság miatt, én nem kezdeményeztem a kapcsolatunkban semmit, csak élveztem, ami jött. Aztán kezdett a dolog komolyra fordulni. Félév múlva már családot szeretett volna. Ez egybevágott nagynénéim akaratával is, akik gondosan kiokítottak, hogy azonnal csináltassam fel magam, nehogy veszni hagyjam ezt a jó partit. Milyen jövőkép az, amely egy cselszövésen alapul? Egész életemben azon kelljen izgulnom, hogy csak azért van velem, mert nem akart szégyenben hagyni. Nos, ennél azért többre tartottam magamat.
Inkább elhittem, hogy én is szeretnivaló vagyok, és én is szerethetek valakit. Belevágtam. Átadtam magamat a szerelemnek. Gondoltam, ha esetleg megint csalódnék, majd ráérek akkor keseregni rajta, ha bekövetkezik. És tényleg, Zoli minden baromságomra fogékony. Volt már velem farsangi bálban, jött velem tájfutóversenyre, táncolt velem koncerteken, keresett velem világító szentjánosbogarakat, fürdött velem az éjszakai Balatonban, szerelmeskedett velem erdőn-mezőn. Annyira ismer, hogy sok helyzetben pontosan tudja, hogyan fogok reagálni. Ilyenkor jobb nem egymásra nézni, mert kitörne belőlünk a röhögés. Azt is tudja, hogy egy pasasban mi vonz és mi nem. Volt amikor társaságból hazaérve megjegyezte, hogy na ezzel a pasival se tudnál együtt élni. De amiért a leghálásabb vagyok neki, az az a boldogság, ahogyan a gyerekeket vártuk, vállaltuk. Igazi termékenységi istennőnek éreztem magam a várandósságaim alatt, a tenyerén hordozott, és minden deformálódó testi megjelenésem ellenére, vagy mellett, imádott.
Ma megint elcsíptem egy Bridget Jones filmet. Amikor várandós lesz valakitől. Ahogyan elmondja Darcy-nak, hogy gyereket vár, a végtelenül decens és visszafogott férfi, egy levezető kör után, ez a „világ legjobb híre” megjegyzéssel örvendezett. Erről eszembe jutott Zoli földöntúli öröme, mindkét esetben, amikor szerelmünk gyümölcseiről adtam neki hírt. Azon gondolkoztam, hogy mennyire életszerű Bridget és Mark szerelme. Darcy-nak imponál az a bolondság, ami Bridget-et jellemzi. De ott van a komoly élete, a híres emberjogi sztárügyvéd életmód, amibe nehéz beilleszteni ezt a spontán nőt. Eddig akármelyik Bridget Jones filmet néztem meg, mindig azzal a boldog tudattal értem a fináléhoz, hogy az én Darcy-m itt alszik mellettem. Sőt, szoktam úgy bámulni is, ahogyan Bridget az alvó Mark-ot. Aztán ahogyan a mai részt néztem, jött a nagy megvilágosodás: hiába voltak szerelmesek egymásba, hiába mondta azt Darcy, hogy úgy szereti Bridget-et ahogy van, a hétköznapi rutin legyőzte vágyát a különlegesség iránt. 10 évre volt szüksége, hogy elfogadja mindazt, amivel egy ilyen nő jár.
Zoli egyszer azt mondta, hogy ő is vonzódott hozzám, de úgy érezte, ha belekezd, ez nagy falat lesz, ezt komolyan kell venni. Érdekes, mert nekem pont úgy tűnik, hogy kapcsolatunkban a komolytalanság a legjobb. Annyit tudunk együtt nevetni, amitől mindig vidámak leszünk. Most, hogy féllábbal szökdécselek, félt és gondoskodik rólam. Ha kell, végigtol a kerekesszékben a fél városon, csakhogy odaérjek, ahol lenni szeretnék. Közben jókat röhögünk a nyomorunkon, ahogyan fönnakad a kerekesszék a liftajtón, ahogy seggen lépegetek fel a lépcsőn. Szeret, így ahogy vagyok. Neki nem kellett 10 év a felismeréshez. Jobb, több, mint Mark Darcy!
