A napfelkelte-harmatosság hűvös acélzöld színeinek minden érintése cseppekben szalad a bőrön, szövetszálak ösvényén áztatja át a hozzá érő ruhát.

Borzaskata

Kék len

Nyugágy, takaró. Egyik itt hever, másik ott. Gyógyulni a nappal, a zölddel, a kerttel. Valaki kikúszik, hogy leszedje az epret. Én felküzdöm magam a fenti mosókonyháig: teregetés és még egy mosás betevése. Erős a kísértés, hogy hosszabb mosásidőt állítsak be, hogy legyen időm kipihenni az utat.
Lelassult és csendesebb családi élet: olvasnak, festenek, rajzolnak, építenek. Közben kacsingatnak ránk a kert-feladatok. Valaki mindig összeszedi magát, hogy éppen a leglátványosabbat megcsinálja: átszaladás a géppel a füvön, az odahasogatott fából legalább egy kört eltalicskázni, az ablakmuskátlikat megöntözni.... Aztán holtfáradtan visszadőlni és csak pihegni. Furcsa körfolyamat: egyfolytában ott van körülöttünk a cél, amiért fel kell kelni, meg kell csinálni - az elerőtlenedett test ösztökélése feladatokkal. Gyógyulás.

A fűben fekve a kert:

Fehér lóhere

Snidling

Fekete nadálytő a szilvafa alatt

Nemesített palástfű

Petrezselyem

Gólyaorr

Harangvirág

Évelő len

Szibériai nőszirom

Joli csigagyűjteménye mögött kaukázusi nefelejcs

Körülöttünk a mezőkert:

Olasz és Hásságy között a lekaszált útszél

Kovács Jónás: Májusi eső

Anyák Napjára írtam volna egy cikket. Az apropója az volt, hogy Zengővárkonyban mini kiállítást rendeztünk Szugfil-Méhn Niki gyönyörű képeivel és néhány anyaság témájú verssel. Végül nem írtam cikket, mert nem éreztem elég erősnek a témát. Ma, ahogy szedtem le a kiállítás képeit a falról, és újra elolvasgattam a verseket, eszembe jutott, hogy miről írjak. Arról, amit annyi barátnőm köszönt meg nekem azóta, hogy megszületett a nagyobbik gyerekem.

Gyerekkoromban azt gondoltam, hogyha egyszer nekem saját kisbabám lesz, nem lesz nálam boldogabb ember a földön. Ezért az volt a tervem, hogy nagyon fiatalon leszek édesanya. Az én anyukám is csak 21 volt, amikor a nővérem született, így a példa is meg volt. 15 évesen ismertem meg életem szerelmét, aki később a férjem lett, tehát ez is adott volt. Szerettem volna, ha már az esküvőnkön útban van a szerelmünk gyümölcse, ami így is volt, de aztán kiderült, hogy rá még nagyobb szükség van odafönn…

Végül 2011 szeptemberében született meg az én nagy fiam – aki azóta már 9 és fél éves –, és megkezdődött anyukává válásom, ami azt hiszem, azóta is tart. Szivárványgyermekként L.-el végigizgultam a teljes terhességet. Mondhatta nekem akárki, hogy egy sikertelen terhesség nem predesztinál további sikertelenségeket, és minden várandósság más. Persze, hogy minden egyes laborvizsgálat után kiveséztem az eredményt A-tól Z-ig az internet segítségével (sose csináld), és minden egyes csillaggal jelzett értéktől egyszerre voltam a plafonon és magam alatt. A saját parámat leszámítva amúgy egy csodás és problémamentes terhesség után, könnyű és gyors szüléssel, a 41. hétben világra jött az én vasgyúró fiam. Happy end, vége.

Ja, hogy a terhesség és a szülés után még az is van, hogy ott van az a kis ordító csomag, akit életben kell tartani? Erre az egy apróságra nem voltam felkészülve. Ráadásul L. 4 kilós babaként fontosnak érezte, hogy állandó jelleggel tele legyen a gyomra, különben elégedetlenségének adott hangot, és az senkinek nem volt jó. Higgyetek nekem! Ott voltam tehát én, a 25 éves diplomás közgazdász menedzser típus, és egy állandóan éhes gyermek. Életem legborzasztóbb, legmegterhelőbb, legnehezebb 3 napját töltöttem el a szülés után a kórházban. Akkor még túl bizonytalan voltam ahhoz, hogy véleményemnek hangot adjak, és ellentmondást nem tűrve tegyem be az ordító gyereket a nővérszobába éjszakára. A nővérkéknek meg persze eszükbe se jutott ilyet felajánlani, úgyhogy maradt a gyerek, és maradt az éjszakázás. Ő üvöltött, én járkáltam vele, aztán szoptattam, amitől meg én tudtam volna üvölteni. Tej sehol, a gyerek elkeseredetten próbálkozik, lerakni nem lehet, nem alszik, nem alszik, nem alszik, és én sem alszom, már harmadik napja. Még most is, ahogy ezt írom, ki vagyok akadva mindenkire, aki ezt végignézte, és nem jutott eszébe szólni, hogy hahó, talán nem jut tejhez az a gyerek. Végül, amikor a harmadik napon közölték, hogy „anyuka, így nem lesz hazamenetel, ha a gyerek nem kezd el hízni, ugyanis már több mint 10%-ot esett a súlya”, akkor végre valahonnan előkerült egy nővér, aki ezt az információt összekötötte azzal a gondolattal, hogy ha a gyerek csak fogy és üvölt, és anyuka legszívesebben árvaházba adná elsőszülött gyermekét, akkor talán, esetleg, mi van ha…nem tudja, hogy kell szoptatni. Szóval, kedves nővérke behívott a nővérszobába, elkapta a gyerekemet és úgy rám cuppantotta, hogy szerencsétlen azt se tudta, mi történik. És végre evett. Utána pedig aludt…mindjárt egy egész órát. Nem hittem el, hogy tényleg alszik, és hogy „csak” ennyi volt a gond, és nem az, hogy nekem van a világon a legszörnyűbb, neveletlen gyerekem. Attól kezdve evett, aludt, evett, aludt, egészen 1 hónapig. Amikor is újra kezdődött a sírás. Persze nekem, aki az első 3 napban szuperérzékeny lettem arra, ha a gyerek csak megnyikkan, mindjárt égnek állt a hajam. Most miért ordít? Fáj a hasa? Vagy éhes? De ha fáj a hasa, és sűrűbben etetem, akkor csak jobban fog neki fájni. Különben is, 3 óránként kell enni, és pont. A szigorú következetesség igenis már kis korban fontos, mert a fejemre nő olyan gyorsan, hogy nem is hinném. A „Suttogó” könny áztatta lapjait forgattam, és nem értettem, mit rontottam el már megint. Kérem szépen, most lehet tippelni, hogy mi volt a baja…. persze, hogy nem volt elég tejem. Mitől is lett volna, amikor egy merő görcs voltam onnantól kezdve, hogy megszületett. Az én szerencsétlen éhező gyerekem most még ráadásul tápszeres is lesz, nem elég, hogy már cumizik is, amit szintén TILOS, különben szaranya vagy és ennyi. Kapott tápszert, fájt a hasa, kapott másikat, attól is fájt… Így ment ez 3 hónapos koráig, amikor végre megérett rá ez a pici kis szervezet, hogy elfogadja, a kemény világban így mennek a dolgok. Enni kell és kakilni, és közben, ha lehet, még aludni is valamennyit.

Magára ismert valaki a történet bizonyos részeiben? Talán nem a véletlen műve. Ez a nagyon is hagyományos sztori, avagy „senki nem mondta, hogy könnyű lesz”, engem úgy orrba vágott, hogy 8 évig nem is mertünk még egy gyereket vállalni. Szóval, ha L.-nek azt mondja majd egy pszichoterapeuta 40 éves korában, hogy minden baja abból származik, hogy az édesanyjával nehezen alakult ki a kötődés élete első évében, hát igaza lesz. Ezt jól elrontottam. Azóta azért már sikerült a kapcsolódás, bár L. továbbra sem könnyű eset. Hamar felkapja a vizet, duzzog, csattog a legkisebb marhaságon is. Pont mint én. Kire ütött ez a gyerek?

U.I.: A második is fiú lett. 8 év van a kettő között, úgyhogy már nem azt mondogatják a rokonok, falubeliek, hogy „egy gyerek nem gyerek”, hanem hogy „túl nagy a korkülönbség, és két egykét nevelünk”. Z.-nél sikerült megértenem, hogy mik azok a púderrózsaszín, babaszagú képek az anyukákról, amikkel teleaggattam az Anyák napi kiállítást. Ha elfogadod, hogy néha baromi nehéz, és a határaidon táncolsz, ha nem tökéletes gyereket szeretnél, csak egy gyereket, akit felnevelhetsz, és segíthetsz neki megtalálni a helyét a világban, akkor akár még élvezheted is. Ha nem is minden púderrózsaszín. És ez az a történet, amit akár gyermektelen, akár gyerekes barátnőknek mesélek el, mindig köszönetet mondanak érte. Mert így legalább tudják, hogy ez senkinek se könnyű.

Cinkepostás

A kiskapu postaládájában (Cinkeposta) kirepülésre készülő családi élet hangok.
Annus néniék a nagykaput használják, hogy ne zavarkodjanak....
A láda kulcslyuka fölötti kerek kisablakba lestem be ránagyítva. Több felvételt is készítettem: hol egy szárnyrészlet látható, hol egy-két láb kandikál kifelé.

Cinkelábak

Rengeteg levelet őrzök, még azokat is, amik faxpapírra érkeztek, de mára csak a hajdan volt tekercsesség feldomborodását négyrét hajtottságba kényszerítve olvashatatlanul lapulnak kalapdobozokban.
Az elektronikus levelezésemnek is megteszem azt a régimódi udvariassági gesztust, hogy a saját irományaimat a fontos hivatalosak kivételével törlöm - csak azé, akinek szántam. Nem szeretem az olyan válaszleveleket sem, amik alatt az én betűim sorakoznak - minden leírt szavamra emlékszem (a megbántakra is), és a tárgyszó bőven elég, hogy tudjam, mire történik érkezettség.
Egy mégoly egyszerűnek tűnő blogbejegyzés mögött is számtalan magánlevél, üzenet, gondolatváltás húzódik meg, és akkor még nem is említettem a találkozásokat és a telefonálásokat, olykor csak odagondolásokat.
Írunk egymásnak erről-arról, annak lesz publikus része, lesz olyan, ami azonnal törlésre kerül és csak kettőnk emlékezetében marad meg, tudva azt, hogy a magán és a nyilvános között a rosszindulat is nyitogat kapukat.
A kedvenc leveleim közé tartoznak azok, amik szándékoltan kilépnek kettőnk kapcsolatából és nyílttá válhatnak: témafelvetésük vagy nyelviségük miatt egyszerűen már irodalmi igényűek. Az eredeti kontextus pedig megmarad csak nekem. Titok. Bizalom.
Az irodalmi és filozófiai levelezés olyan, mint a naplóírás. A megírtság munkája. A belső folyamatok szócserés láthatósága. És mögöttük az ember.

Marcipántorta csokirózsákkal.
Tizenhat éve sütök tortát: először egyet, aztán kettőt, aztán hármat.... hatot - és még az egyéb ünnepek és vendégségek.

Amikor az orvos negyedszer is úgy kiáltott fel a szülőszobában, hogy Juditka, már megint egy ugyanolyan!, akkor már sejtettem, hogy Janka lesz a minta. Vagy talán a nővérem gyerekei? Egyetemistaként lógás az előadásról vagy rohanás haza, hogy vigyázzunk rájuk. Balázs minden reggel meglepetés toronnyal várta Botondot, aki felébredve húzott ki engem az ágyamból, hogy menjünk ledönteni.

Amikor veszekednek egymással, hogy vajon melyiküket szeretem jobban, és üvöltözve arra jutnak, hogy mindegyiküket egyformán gyémánterősen, csillagmagasan, aranyhajhosszan, akkor Jankának egy fontos adu van csak a kezében, amit előszeretettel ki is játszik: engem a legrégebb óta, és fél éven át csak engem, mert ti még nem voltatok!

Amikor módszeresen tapossa az élet lehetőségeinek útját, akkor a többieknek is célokat vagy irányokat jelöl ki. Gyertek utánam, ha tudtok, vagy legyetek elég bátrak ahhoz, hogy másfelé menjetek. Sokszor annyira egy összeköttetésben élnek, hogy egyikük-másikuk meglepődik azon, ha nem tudja azt, amit a másik igen.

Amikor számba veszem, hogy amíg ő eljutott a mai születésnapjáig, addig mit is csináltam én magam, akkor egyrészt vannak a csak ezt-aztok, de szerencsére vannak az eztis-aztisek - innen nézve Balázzsal néha nem értjük, hogyan volt mellettük bármi egyébhez is erőnk. A fiatalság, ugye.

Amikor három éve írtam neki szülinapi bejegyzést (https://falusag.hangfarm.hu/2018/05/13-evesen-a-vilag), akkor még csak reméltem, hogy olyan lesz, mint amilyen most. Gyönyörű.

Íróasztal pillanatkép....

Gyümölcsvirágzás utáni, terméskötő újbóli zöld kert.
Virágnyílás-időkkel játszva hétről-hétre, néha napról napra átfesteni a kertet. Talán helyesebb lenne azt mondani, hogy átfestődni hagyni, hiszen a virágba borulás kigondolása időben jóval korábbi, és akkor még láthatatlan folyamat. Helybeni tapasztalati megfigyelés és virágtáblázat egyeztetés. A sokszor napok alatt tünékennyé váló csoda háttér alkotói munkájának látható sikere.
Bálint nyáron, a virágzó kertben állva azt mondta, hogy nálatok minden olyan szép. Ezt a mondatot aztán egész télen lehet őrizgetni, belső tudással, külső szem számára észrevehetetlenül előkészíteni, folyamatában tartani a majdani színeket.

Botozás-tanulás

Verstanulás

Az egész éjszakás esőzuhany utáni kókadtságban észrevétlenül meglapuló színeink:

Kakukkfű és snidling a nemsokára kékre kicsattanó borzaskata zöldjében

A kék len minden virágja csak egy napig él: a reggeli kakasszóval nyílik, nap végére pedig kék szirom-szőnyeget hint maga köré - teszi ezt akár két hónapon is át szüntelen

A harangvirág átrózsaszínesedése

Piros szívvirág

Fehér szívvirág

Fehér nőszirom

Lila nőszirom

Zöldségek:

A kertből érkező, fiúk készítette zöldhagymás-spenótos pesto

Szudánifű-bosszúság: nem tudom eldönteni, mi a rosszabb, ez vagy a tarack. A legapróbb földben hagyott darabból is vígan kikel, kora tavasszal bújócskát játszik az emberrel, most meg a frissen vetett, ültetett kedvenceket háborgatja, sunyi zöld egyszikével alig veszed észre, ha mégis, akkor beleakad a kapába, rántaná magával a frissen előtörő céklát, kifordítaná helyéről a már szinte virágzó borsót.

Tereptárgyakról (talajjal összeköttetésben lévő mesterséges létesítmény) megszokottan beszélünk - nyilvánvaló elkülönülésükkel és egyedi megjelenésükkel tájékozódási pontokként jelennek meg a tájban és annak értelmezésében.
A test általi finom-motoros navigálás mindennapi funkciójának mélységeiről a napi ritmusú alkalmazás során egyszerűen meg is feledkezünk: behuppanunk az autóba és már megyünk is.
Az egy helyben maradni és mégis cselekedni a valós térben élmény ma reggel adatott meg a skacoknak: a szennyvíz-megoldási technikák, lehetőségek, problematikák és előrelépési megoldások, illetve ezek ökológiai vonatkozású kérdésfeltevései állandóan visszatérő témák. Testközelből érintenek minket: egyedi tisztítású rendszer készül az udvarunkban.
Talán azért, mert egész jó kávét főzök, vagy inkább azért - a jófej felnőttekkel mindig ez a tapasztalatom, - mert az ember ösztönösen észreveszi, ha a másik - főleg, ha az gyerek - kíváncsi és érdeklődő. Tudásunk megmutatásának elementáris vágya. Terepgyakorlati élmény.

Janka rajza a mai napra

Ünnepeink, mint családi teatralitások: bemenni a városba anyuért, megszokottan meglepni a kedvenc citromos jégkrémével - a gyöngyvirágok késnek, tavaly ilyenkor már nyíltak, az eper is később van, még csak most virágzik.
Ebéd előtti köszöntés, utáni zongorakoncert - önszínünk a házban, a kertben: közösen koreografált jelenetek.

Jónás zenéje nekünk

Az első talán 1975-ben volt húsvétkor, a második biztosan 1979-ben Fonyódon, a mama teraszán.

Régi fotókat nézegetek, valamikori húsvétok hangulatát idézve. Ezért még kicsit őrizgetem az idei ünnepet is. Azonban van valami, ami közvetlenül összeköt a több, mint 40 éves fotókkal.

A mamám mindig dolgozott, akkor még nem volt divat a gyerekekkel játszani. Húsvét előtt is folyamatosan készülődött, főzött. Azt csak sejtettem, hogy mikor nyertek sárgásbarna vagy egészen sötétbarna színt a hagymahéjjal festett tojások, de látni sose láttam. Azonban az igazi varázslat valamikor nagyszombat estéjén, miután én már lefeküdtem, történt meg. Nem tudom hogyan csinálta, de húsvét reggelére mindig felkerült a lámpára egy tojásmadár. Ez még önmagában nem nagy dolog, de ez a madár repült! Minden alkalommal, amikor valaki ki- vagy bejött az ajtón, a madár le-fölröpült a lámpán. Teljesen elbűvölt a látvány. Képes voltam hosszú percekig lesni, hogy mikor fog le, majd fölszállni a kismadár, amely pufók testét egy kifújt tojás adta, szárnyai és farka harmonikára hajtott újságpapírból volt, mint ahogyan büszke tartású feje is. A legizgalmasabb az volt, amikor megfeledkeztem a csodás tüneményről, és csak a perifériás látásommal, véletlenül vettem észre a repülést. Mindig újult örömmel feledkeztem rá. A sok megfigyelés eredménye, hogy a varázslat minden lépésére rájöttem. A madár testét négy helyen kell áttörni: két vízszintes hasadék az oldalán a szárnynak, amelyet teljesen át lehet fűzni, ha elég ügyes és türelmes az ember. Egy függőleges hasadék a tojás hegyesebbik végén, idejön a nyak és a fej. Végül a tompábbik végre egy vízszintes vagy függőleges hasadék, aszerint, hogy pávás, vagy kakasos farkat szeretnénk hajtogatni. Aztán következik a repülés. Ehhez nincs másra szükség, csak egy jó hosszú cérnára, egy mennyezeti lámpára, vagy kampóra, és egy rajzszögre, amit egy nyitogatott ajtó sarkára tűz az ember. Igen kérem szépen, attól fog a madár leszállni, hogy a ki nyíló ajtó sarka közelít a lámpához, míg záródáskor távolodik, így a madár újra felfelé repül.
A mágia leleplezése azonban nálam semmiféle csalódást nem okozott. Sokkal inkább a megismételhetőség örömét. Némi gyakorlás után, egész könnyen ki lehet fújni a tojást, aztán egy hegyes késsel a kívánt hasadékok is oda kerülnek, ahova szánták. A legmacerásabb a harmonikára hajtogatott szárnyak átfűzése, de azzal is meg lehet birkózni.

Jó ideje készítem a húsvéti tojásmadarakat. Amíg otthon húsvétoztam, volt, hogy több ajtóhoz is kötöttem, így röpült egy, ha valaki bejött, egy másik, ha wc-re mentünk, de akkor is, ha este behajtottuk a konyhaajtót. Raktam már a különböző munkahelyeim, különböző irodáinak ajtajára. De tavaly húsvétkor, amikor először sokkolódtunk a karanténba helyezéstől, az élesztő mellett egy-egy tojásmadarat küldtem anyunak meg a húgomnak, hogy nekik is jusson a régi húsvétok hangulatából. Idén ismét járványügyi ünnep jutott. Azaz nem mehettünk haza. Ez nem csak a bővebb család utáni vágyakozást jelentette, hanem sokkal több munkát is, mert így a készülődés és a főzés összes terhe rám szállt. Este tizenegykor még helyzetjelentő, fényképes üziket váltottunk, hogy hogy fest a szentendrei, meg a pécsi nyúl (és ez most szó szerint). Nagyon fáradt voltam. Aztán eszembe jutott nagyanyám sóhaja, ahogyan egy-egy fárasztó nap után az ágy szélén ülve annyi mondott, na Jézus nevibe jóccakát. És elszégyelltem magamat, hogy az az asszony minden húsvétra elhozta a varázslatot békében-háborúban, szegénységben-bőségben, én meg itt sóhajtozok egy kis panel-házi-munkától. Kifújtam egy tojást, kikopogtattam a réseket, és többszöri nekifutás után átfűztem a szárnyakat. A cérnát az asztal fölötti lámpán vetettem át, és a hűtő ajtajához rögzítettem. Így, ha kinyílt a hűtőajtó, a madárka az asztalunkra szállt. Reggelre a mi lakásunkban is itt volt a varázslat.
Egészen mostanig repkedett, de a héten egy óvatlan pillanatban a salátalében kötött ki. Így leszereltük szegényt, de vele és általa megint velünk volt ünnepelni a mamám, és a gyerekkorom.

És a tojásmadár:

Has. Nálam minden ott van eldöntve. Sohasem tudnám megbocsátani a férfimnek (a férjemnek sem - de ezzel szerencsére ő is tisztában van), ha lenne hasa: az az olykor üregesen kerek, söröskorsó keménységű, vagy a lottyadt, nadrágra lógó bőrlebeny - többféle variációban szokott átsejleni a ruha alatt.
Na, ha ez a sarkalatos pont rendben van, akkor már csak arra vágyom, hogy szellemileg egyértelműen fölöttem álljon (iq-ban mérhetően), magyarán nálam okosabb legyen (mindig vonzottak a zsenik, szeretem a belőlük kiáradó végtelen energiát és azt az intellektuális szellősséget, ahonnan ők nézik a világot).
Ha a has és az intellektus is a megfelelő szintű (az egyik lapos, a másik pedig kiugróan magas), akkor már csak arra van szükségem, hogy művelt, udvarias, gyengéd, érzékeny legyen.
Ha a has és az intellektus és az érzékenység is megvan, akkor már csak az kéne, hogy anyagilag is jól kvalifikált legyen.
És ha minden rendelkezésre áll, akkor már csak a találkozás kéne. Többször megkérdeztem már, hogy miért? Miért történik meg valakivel és miért nem? Apukám tömör megfogalmazása szerint, "az egész élet egy kí-baszott nagy lutri, gyerek! Van aki nyer és van aki veszít.".
Párszor megadatott, hogy észrevettek. Nyíltan, őszintén és mai fejemmel már azt mondanám, hogy bátran, persze akkor saját családos lényembe zártan úgy véltem, hogy szemtelenül (bezzeg, ha egyedül lettem volna, két kézzel kaptam volna a legkisebb alkalom után is - bár talán ez sem igaz. Mert még attól is zavarba tudok jönni, ha egyszerűen egy jó pasinak csak igent kéne mondani).
A mai napig az egyik legdédelgetettebb, mikor hármaskát várva cipelem a bevásárlást haza (a mozgáshiánytól szenvedve mindenképpen én akartam elmenni a boltba, én akartam gyalog menni és én akartam cipekedni) és egy piros sportkocsi megáll és a legudvariasabban elém állva közlik velem, hogy én vagyok az álomnő, minden eddigi gyereket hozhatok és még rengeteget vállalhatok, csak legyek. Hm. Nem értem. Jó, jó, hogy mindenhol, főleg ott, kerekebb voltam, na de annyira azért nem.... Mi történt volna, ha akkor és ott, ha nem is beülök, de szóba állok a másikkal? Nem tudom. Valahogyan az a fránya házassági papír, amit az oltár előtt kimondunk és aláírunk, annyira hitelesnek és betarthatónak tűnik (ha nincs kísértés).
Fanni írását (https://falusag.hangfarm.hu/2021/04/az-odakozmalt-rizs-es-az-escort-lanyok) én is a legkomolyabban véve - éppen fát téve a tűzre - arra jutottam, hogy tulajdonképpen az egész feminista és nőjogi mozgalom, az egész női identitás problematikája talán ott gyökerezhet, hogy a férfiak talajába úgy ágyaztak minket be, hogy otthon kurvák legyünk, a külvilágban pedig apácák. Otthon, ha nincs is éppen kedvünk, megtesszük a békesség kedvéért, azon kívül pedig hiába lenne kedvünk, nem tesszük meg a békesség kedvéért. Védekezünk.