Marcipántorta csokirózsákkal.
Tizenhat éve sütök tortát: először egyet, aztán kettőt, aztán hármat.... hatot - és még az egyéb ünnepek és vendégségek.

Amikor az orvos negyedszer is úgy kiáltott fel a szülőszobában, hogy Juditka, már megint egy ugyanolyan!, akkor már sejtettem, hogy Janka lesz a minta. Vagy talán a nővérem gyerekei? Egyetemistaként lógás az előadásról vagy rohanás haza, hogy vigyázzunk rájuk. Balázs minden reggel meglepetés toronnyal várta Botondot, aki felébredve húzott ki engem az ágyamból, hogy menjünk ledönteni.

Amikor veszekednek egymással, hogy vajon melyiküket szeretem jobban, és üvöltözve arra jutnak, hogy mindegyiküket egyformán gyémánterősen, csillagmagasan, aranyhajhosszan, akkor Jankának egy fontos adu van csak a kezében, amit előszeretettel ki is játszik: engem a legrégebb óta, és fél éven át csak engem, mert ti még nem voltatok!

Amikor módszeresen tapossa az élet lehetőségeinek útját, akkor a többieknek is célokat vagy irányokat jelöl ki. Gyertek utánam, ha tudtok, vagy legyetek elég bátrak ahhoz, hogy másfelé menjetek. Sokszor annyira egy összeköttetésben élnek, hogy egyikük-másikuk meglepődik azon, ha nem tudja azt, amit a másik igen.

Amikor számba veszem, hogy amíg ő eljutott a mai születésnapjáig, addig mit is csináltam én magam, akkor egyrészt vannak a csak ezt-aztok, de szerencsére vannak az eztis-aztisek - innen nézve Balázzsal néha nem értjük, hogyan volt mellettük bármi egyébhez is erőnk. A fiatalság, ugye.

Amikor három éve írtam neki szülinapi bejegyzést (https://falusag.hangfarm.hu/2018/05/13-evesen-a-vilag), akkor még csak reméltem, hogy olyan lesz, mint amilyen most. Gyönyörű.

Íróasztal pillanatkép....

Gyümölcsvirágzás utáni, terméskötő újbóli zöld kert.
Virágnyílás-időkkel játszva hétről-hétre, néha napról napra átfesteni a kertet. Talán helyesebb lenne azt mondani, hogy átfestődni hagyni, hiszen a virágba borulás kigondolása időben jóval korábbi, és akkor még láthatatlan folyamat. Helybeni tapasztalati megfigyelés és virágtáblázat egyeztetés. A sokszor napok alatt tünékennyé váló csoda háttér alkotói munkájának látható sikere.
Bálint nyáron, a virágzó kertben állva azt mondta, hogy nálatok minden olyan szép. Ezt a mondatot aztán egész télen lehet őrizgetni, belső tudással, külső szem számára észrevehetetlenül előkészíteni, folyamatában tartani a majdani színeket.

Botozás-tanulás

Verstanulás

Az egész éjszakás esőzuhany utáni kókadtságban észrevétlenül meglapuló színeink:

Kakukkfű és snidling a nemsokára kékre kicsattanó borzaskata zöldjében

A kék len minden virágja csak egy napig él: a reggeli kakasszóval nyílik, nap végére pedig kék szirom-szőnyeget hint maga köré - teszi ezt akár két hónapon is át szüntelen

A harangvirág átrózsaszínesedése

Piros szívvirág

Fehér szívvirág

Fehér nőszirom

Lila nőszirom

Zöldségek:

A kertből érkező, fiúk készítette zöldhagymás-spenótos pesto

Szudánifű-bosszúság: nem tudom eldönteni, mi a rosszabb, ez vagy a tarack. A legapróbb földben hagyott darabból is vígan kikel, kora tavasszal bújócskát játszik az emberrel, most meg a frissen vetett, ültetett kedvenceket háborgatja, sunyi zöld egyszikével alig veszed észre, ha mégis, akkor beleakad a kapába, rántaná magával a frissen előtörő céklát, kifordítaná helyéről a már szinte virágzó borsót.

Tereptárgyakról (talajjal összeköttetésben lévő mesterséges létesítmény) megszokottan beszélünk - nyilvánvaló elkülönülésükkel és egyedi megjelenésükkel tájékozódási pontokként jelennek meg a tájban és annak értelmezésében.
A test általi finom-motoros navigálás mindennapi funkciójának mélységeiről a napi ritmusú alkalmazás során egyszerűen meg is feledkezünk: behuppanunk az autóba és már megyünk is.
Az egy helyben maradni és mégis cselekedni a valós térben élmény ma reggel adatott meg a skacoknak: a szennyvíz-megoldási technikák, lehetőségek, problematikák és előrelépési megoldások, illetve ezek ökológiai vonatkozású kérdésfeltevései állandóan visszatérő témák. Testközelből érintenek minket: egyedi tisztítású rendszer készül az udvarunkban.
Talán azért, mert egész jó kávét főzök, vagy inkább azért - a jófej felnőttekkel mindig ez a tapasztalatom, - mert az ember ösztönösen észreveszi, ha a másik - főleg, ha az gyerek - kíváncsi és érdeklődő. Tudásunk megmutatásának elementáris vágya. Terepgyakorlati élmény.

Janka rajza a mai napra

Ünnepeink, mint családi teatralitások: bemenni a városba anyuért, megszokottan meglepni a kedvenc citromos jégkrémével - a gyöngyvirágok késnek, tavaly ilyenkor már nyíltak, az eper is később van, még csak most virágzik.
Ebéd előtti köszöntés, utáni zongorakoncert - önszínünk a házban, a kertben: közösen koreografált jelenetek.

Jónás zenéje nekünk

Az első talán 1975-ben volt húsvétkor, a második biztosan 1979-ben Fonyódon, a mama teraszán.

Régi fotókat nézegetek, valamikori húsvétok hangulatát idézve. Ezért még kicsit őrizgetem az idei ünnepet is. Azonban van valami, ami közvetlenül összeköt a több, mint 40 éves fotókkal.

A mamám mindig dolgozott, akkor még nem volt divat a gyerekekkel játszani. Húsvét előtt is folyamatosan készülődött, főzött. Azt csak sejtettem, hogy mikor nyertek sárgásbarna vagy egészen sötétbarna színt a hagymahéjjal festett tojások, de látni sose láttam. Azonban az igazi varázslat valamikor nagyszombat estéjén, miután én már lefeküdtem, történt meg. Nem tudom hogyan csinálta, de húsvét reggelére mindig felkerült a lámpára egy tojásmadár. Ez még önmagában nem nagy dolog, de ez a madár repült! Minden alkalommal, amikor valaki ki- vagy bejött az ajtón, a madár le-fölröpült a lámpán. Teljesen elbűvölt a látvány. Képes voltam hosszú percekig lesni, hogy mikor fog le, majd fölszállni a kismadár, amely pufók testét egy kifújt tojás adta, szárnyai és farka harmonikára hajtott újságpapírból volt, mint ahogyan büszke tartású feje is. A legizgalmasabb az volt, amikor megfeledkeztem a csodás tüneményről, és csak a perifériás látásommal, véletlenül vettem észre a repülést. Mindig újult örömmel feledkeztem rá. A sok megfigyelés eredménye, hogy a varázslat minden lépésére rájöttem. A madár testét négy helyen kell áttörni: két vízszintes hasadék az oldalán a szárnynak, amelyet teljesen át lehet fűzni, ha elég ügyes és türelmes az ember. Egy függőleges hasadék a tojás hegyesebbik végén, idejön a nyak és a fej. Végül a tompábbik végre egy vízszintes vagy függőleges hasadék, aszerint, hogy pávás, vagy kakasos farkat szeretnénk hajtogatni. Aztán következik a repülés. Ehhez nincs másra szükség, csak egy jó hosszú cérnára, egy mennyezeti lámpára, vagy kampóra, és egy rajzszögre, amit egy nyitogatott ajtó sarkára tűz az ember. Igen kérem szépen, attól fog a madár leszállni, hogy a ki nyíló ajtó sarka közelít a lámpához, míg záródáskor távolodik, így a madár újra felfelé repül.
A mágia leleplezése azonban nálam semmiféle csalódást nem okozott. Sokkal inkább a megismételhetőség örömét. Némi gyakorlás után, egész könnyen ki lehet fújni a tojást, aztán egy hegyes késsel a kívánt hasadékok is oda kerülnek, ahova szánták. A legmacerásabb a harmonikára hajtogatott szárnyak átfűzése, de azzal is meg lehet birkózni.

Jó ideje készítem a húsvéti tojásmadarakat. Amíg otthon húsvétoztam, volt, hogy több ajtóhoz is kötöttem, így röpült egy, ha valaki bejött, egy másik, ha wc-re mentünk, de akkor is, ha este behajtottuk a konyhaajtót. Raktam már a különböző munkahelyeim, különböző irodáinak ajtajára. De tavaly húsvétkor, amikor először sokkolódtunk a karanténba helyezéstől, az élesztő mellett egy-egy tojásmadarat küldtem anyunak meg a húgomnak, hogy nekik is jusson a régi húsvétok hangulatából. Idén ismét járványügyi ünnep jutott. Azaz nem mehettünk haza. Ez nem csak a bővebb család utáni vágyakozást jelentette, hanem sokkal több munkát is, mert így a készülődés és a főzés összes terhe rám szállt. Este tizenegykor még helyzetjelentő, fényképes üziket váltottunk, hogy hogy fest a szentendrei, meg a pécsi nyúl (és ez most szó szerint). Nagyon fáradt voltam. Aztán eszembe jutott nagyanyám sóhaja, ahogyan egy-egy fárasztó nap után az ágy szélén ülve annyi mondott, na Jézus nevibe jóccakát. És elszégyelltem magamat, hogy az az asszony minden húsvétra elhozta a varázslatot békében-háborúban, szegénységben-bőségben, én meg itt sóhajtozok egy kis panel-házi-munkától. Kifújtam egy tojást, kikopogtattam a réseket, és többszöri nekifutás után átfűztem a szárnyakat. A cérnát az asztal fölötti lámpán vetettem át, és a hűtő ajtajához rögzítettem. Így, ha kinyílt a hűtőajtó, a madárka az asztalunkra szállt. Reggelre a mi lakásunkban is itt volt a varázslat.
Egészen mostanig repkedett, de a héten egy óvatlan pillanatban a salátalében kötött ki. Így leszereltük szegényt, de vele és általa megint velünk volt ünnepelni a mamám, és a gyerekkorom.

És a tojásmadár:

Has. Nálam minden ott van eldöntve. Sohasem tudnám megbocsátani a férfimnek (a férjemnek sem - de ezzel szerencsére ő is tisztában van), ha lenne hasa: az az olykor üregesen kerek, söröskorsó keménységű, vagy a lottyadt, nadrágra lógó bőrlebeny - többféle variációban szokott átsejleni a ruha alatt.
Na, ha ez a sarkalatos pont rendben van, akkor már csak arra vágyom, hogy szellemileg egyértelműen fölöttem álljon (iq-ban mérhetően), magyarán nálam okosabb legyen (mindig vonzottak a zsenik, szeretem a belőlük kiáradó végtelen energiát és azt az intellektuális szellősséget, ahonnan ők nézik a világot).
Ha a has és az intellektus is a megfelelő szintű (az egyik lapos, a másik pedig kiugróan magas), akkor már csak arra van szükségem, hogy művelt, udvarias, gyengéd, érzékeny legyen.
Ha a has és az intellektus és az érzékenység is megvan, akkor már csak az kéne, hogy anyagilag is jól kvalifikált legyen.
És ha minden rendelkezésre áll, akkor már csak a találkozás kéne. Többször megkérdeztem már, hogy miért? Miért történik meg valakivel és miért nem? Apukám tömör megfogalmazása szerint, "az egész élet egy kí-baszott nagy lutri, gyerek! Van aki nyer és van aki veszít.".
Párszor megadatott, hogy észrevettek. Nyíltan, őszintén és mai fejemmel már azt mondanám, hogy bátran, persze akkor saját családos lényembe zártan úgy véltem, hogy szemtelenül (bezzeg, ha egyedül lettem volna, két kézzel kaptam volna a legkisebb alkalom után is - bár talán ez sem igaz. Mert még attól is zavarba tudok jönni, ha egyszerűen egy jó pasinak csak igent kéne mondani).
A mai napig az egyik legdédelgetettebb, mikor hármaskát várva cipelem a bevásárlást haza (a mozgáshiánytól szenvedve mindenképpen én akartam elmenni a boltba, én akartam gyalog menni és én akartam cipekedni) és egy piros sportkocsi megáll és a legudvariasabban elém állva közlik velem, hogy én vagyok az álomnő, minden eddigi gyereket hozhatok és még rengeteget vállalhatok, csak legyek. Hm. Nem értem. Jó, jó, hogy mindenhol, főleg ott, kerekebb voltam, na de annyira azért nem.... Mi történt volna, ha akkor és ott, ha nem is beülök, de szóba állok a másikkal? Nem tudom. Valahogyan az a fránya házassági papír, amit az oltár előtt kimondunk és aláírunk, annyira hitelesnek és betarthatónak tűnik (ha nincs kísértés).
Fanni írását (https://falusag.hangfarm.hu/2021/04/az-odakozmalt-rizs-es-az-escort-lanyok) én is a legkomolyabban véve - éppen fát téve a tűzre - arra jutottam, hogy tulajdonképpen az egész feminista és nőjogi mozgalom, az egész női identitás problematikája talán ott gyökerezhet, hogy a férfiak talajába úgy ágyaztak minket be, hogy otthon kurvák legyünk, a külvilágban pedig apácák. Otthon, ha nincs is éppen kedvünk, megtesszük a békesség kedvéért, azon kívül pedig hiába lenne kedvünk, nem tesszük meg a békesség kedvéért. Védekezünk.

Fanni elmélkedéséről (https://falusag.hangfarm.hu/2021/04/az-odakozmalt-rizs-es-az-escort-lanyok) eszembe jutott az az 1 köbméter fa, amit tegnap bepakoltam.

Mert megvárhattam volna vele a férjemet, csak hát fogyóban volt már a kandallóban a fa, amivel az átmeneti időszakban fűtök, és végre meghozták a szárazat, erre az a nyamvadt eső pont rákezdett. Gondoltam mi az nekem. De ez is szakmunka, hát szinte rögtön rácsaptam az ujjamra egy farönköt, úgyhogy eztán a szétcsapatott kiskezemmel pakoltam tovább, miközben a kesztyűn keresztül folydogált a vér. Gondoltam az hagyján, hogy fáj, de már megint, hogy fog kinézni a kezem. Amivel nem járok manikűröshöz, mert egyszer - az esküvőmön tettek rá műkörmöt, de a nászút végére szó szerint lerágtam, annyira zavart. Szóval nincs műköröm, ellenben lakkozni teljesen felesleges ennyi mosogatás után, ráadásul a kandallós téma miatt folyamatosan kormos a körmöm alja, szóval legalja….

És miközben raktam a fát arra gondoltam, csak anyámnak ki ne kotyogjam, hogy behordtam, mert rögtön rákezdi az örök nótát, hogy kislányom miért te csinálod, és hogy figyeld meg kislányom, csak azokat a nőket nem hagyják el, akiket nem lehet, mert egyedül nem maradnak életben, úgyhogy tettesd magam elárvultnak és gyengének és megbecsülnek majd. És valószínűleg igaza van (ő egyedül nevelt, kénytelen volt mindent megcsinálni özvegyen), mert azok a kolléganőim, akik békés boldog házasságban élnek, mindig olyan nyugalmat árasztóak, kisimultak és csinosak, és ápoltak, és csak és kizárólag azzal foglalkoznak, amivel akarnak, és okulva anyám életéből – hogy egyedül az iga milyen nehéz – mindig is rájuk akartam hasonlítani, de akkor mégis mi a bánatos kukkérónak pakolom be ezt a hülye fát és csapatom szét a kezem megint?

Pierre-Auguste Renoir: Fekvő női akt

Persze az ég megint rákezdett, ezt most már nem hagyom abba, a fele már benn van, meg milyen jól néz már ki, a házunk melege felstócolva, meg végül is én vagyok itthon, igaz home officeban, meg öt gyerekkel, plusz egy vendéggyerek átjött játszani, de legalább elvannak, nem egymást vagy engem gyilkolnak. Meg hogy fog örülni az ember, ha hazajön a munkából, hogy egyrészt be tud állni a kocsival, másrészt meg be van pakolva, kávézhatunk majd nyugiban a nappaliban és nem azzal állok elé, hogy te itt a fa, be is kéne pakolni még. Bár amikor legutóbb az az ötletem támadt, hogy kíméletből összerakom én a trambulint, akkor sem megdicsért, hanem azt mondta kiherélem, ez férfi feladat lett volna. Hát igen, tök igaza van a Nők Lapjában is megjelent pár cikk erről, tényleg én cseszem el már megint, most is pakolok a véres ujjammal. De minek.

Mindegy már csak a vége van hátra, te jó ég, hogy ez mennyi, azt hittem elég a garázs két alsó polcát kipakolni hozzá, erre tessék, már két sorban van egymás előtt a fa és még hol a vége. Tényleg hol van? De ha kinn hagyom a ház előtt, mi van, ha valaki elviszi? Aranyárban megy már ez is. Befejezem ha addig élek is. Ahelyett, hogy ülnék a kanapén kipihentem csinosan, amikor hazajön és nem véres, kormos karmokkal. Azt kellene, kímélni magam, kenegetni, kényeztetni, talán jobban is örülnének neki itthon, mint a bepakolt fának, amit nem kért senki. És nem úgy kinézni, mint egy sokgyerekes munkásasszony, fáradtan kócosan. Valószínűleg, ha választani kell a férfiaknak, első helyen lenne úgyis az, hogy legyen nő és szexi a feleség, és csak utána, hogy hasznos.

Na most már tényleg bajban vagyok, arrébb húzok ezt azt, ide is dugok még fát, oda is rejtek el, hogy minden benn legyen. Amúgy is olvastam valahol egyszer, hogy választani kell tudni hármat az alábbiak közül: jó háziasszony, tiszta ház, barátok, szépség, karrier, jó anya, jó feleség, a többit pedig el kell engedni, menni had’ menjen. Nekem is azt kellene este a férj elé állva előterjeszteni, hogy tisztázzuk drágám melyik hármat kéred, mert az összes nem megy. De persze ezt elő kellene vezetni, ahhoz meg idő kell, ahhoz meg kávé, ahhoz meg ezt a fapakolást befejezem, de minek. Biztos, hogy nem lenne a választottja között az, hogy megint férfimunkát végezzek kedvességből, és voltaképpen igaza is van, ellenben az a listán lenne, hogy szép legyek, meg friss és üde, nem pedig leharcolt, fáradt. És igaza van, én is azt szeretem, amikor ötletel, energikus és jó hangulatban van. Na ezt a pár darabot még ideteszem, felsöprök és kész is.

A fennsíkról a félholdra vezető ösvényünk kereszteződését még mindig tisztítjuk - lassan kerülnek elő a föld alól a dolgok. Hogy mik? Hát mindenfélék. Azok a nyomok, amiket nem szeret értelmezni az ember, mert akkor egy itt lejátszódott nem akarok tudni róla és nem akarom a képzeletemmel látni történet bontakozik ki. Természetesen akad rengeteg tejeszacskó is, magassarkú gumiszandál is, bakancs is, még mindig pillangósbicskák is, sokféle gyógyszerlevél, kötött dolgok és műanyagmadzag garmadája is. Az 'is' előtt pedig ismeretlen, mégis arcpirosító tárgyak. (Pedig Fannihoz hasonlóan én sem vagyok döglött hal, sőt a mai napig jókat kacagunk azon, hogy bevallottan mindkettőnk első kérdése az orvostól szülés után az volt, hogy meddig kell várni az örömködéssel? Merthogy szeretjük a testünket és kívánjuk is, hogy szeressék.)

Hétvégén egy húsz fő által lakott pusztai kertben járhattam, ahol is értetlenül álltam egy jól felszerelt, modern szálloda előtt. Pár órás kalandok - az utazás romantikája.

Von Wong - Joshua Goh: Plastikophobia, installáció, 2019, Szingapúr

Zita ezzel a tárgycímmel küldött át a múltkor fotókat arról a szép napról, amikor húsvét előtt a napsütést és a meleget kihasználva a kertben cseverésztünk.
Igazán nem is a fotókról akarok írni: kilenc gyerek erre-arra játszik, ebédel, sütizik, jégkrémezik - mi pedig, mikor nem ellátjuk, hanem csak őrizzük vagy figyeljük őket, na az a mi időnk, mert azok a minket nélkülöző gyerek-történések egyben a mi saját beszéd-történésünk is a nagy közösön belül.
Egy mellettünk elfutó gyerek miatt elhalkuló mondat, egy gyorsan előhalászott nadrág után újra feltett kérdés, egy 'igen, mehettek!' odakiáltott válasz után folytatott mesélés. Kettős kommunikáció zajlik párhuzamosan: mi kettőnkké, és a két gyerekes nőé. És tulajdonképpen van egy harmadik is, amikor valamelyik férj is a hallóterünkbe kerül - teljes publicitás. Megoszthatósági szintek.
A margóra írtan a fotócsere (két család közötti) és ruhacserék (két gyerekes nő közötti) mellett talán a legmélyebb a könyvcsere (két nő közötti).

Könnyen emészthető és nehezebben fogyasztható szövegek. Átrágjuk magunkat ezen is, azon is. Az vagy, amit megeszel közkeletű szlogenje.
A minap írtam az ehető város koncepciókról, most gondolom az ehető tájat - miközben Margaret Atwood Az ehető nő (The Edible Woman, 1976) című regénye hatja át, fordítja ki, torzítja el az előbbi megnevezéseket.
A családom mára talán már hozzászokott, hogy teljesen képes vagyok belebújni egy szövegbe és onnan nézek ki magamra és a világra (néha sajnos elfelejtem őket figyelmeztetni.... jesszusom, megint mit olvastál?!?). És ilyenkor némi idő kell ahhoz, hogy a regényidő és a jelenvaló idő átfedettsége megszűnjön és a hatások elcsitultan a saját időbe kerüljenek át. Szöveghullámok: a gátakon átcsapó tajték permete az arcunkon.
Eddig egyértelműen Alexandra Tolsztaja önéletírása viszi el a pálmát. Lehet, a második helyre ezennel felkerült a megevett nő képzete.
Most már tudom, miért volt mindig furcsa érzés, mikor egy csokifigurának törtem le a fülét, vagy a fejét, vagy a lábát. Érdekes, sohasem haraptam, mindig csak törtem, hogy megszűnjön a forma és előkerüljön az anyag, így már bele lehetett harapni a kívánt csokoládéba.
A műtorták tetején a virágmarcipánok könnyebben mennek - sarkantyúkával, körömvirággal, százszorszéppel, néha ibolyával díszített ételeink.
Atwood kedvenc témája a szimbolikus kannibalizmus: az esküvői torta tetején a vőlegény és a menyasszony figurája. Megsemmisülések. Hála az égnek, a miénken nem volt....

Siettemben otthonról az Okosház felé valami szokatlan csalogatta magához a szememet és megállásra késztetett. Beköltözöttség.