Szénapadlásunk

Szénaledobó ablak

Éppen most jöttem le az itthoni szénapadlásról. Jolinál teáztam.
Saját lakrészt alakított ki matraccal, polcokkal, asztallal, játéktűzhellyel. Külön vizes tál az őt kísérő cicák számára. Szürcsölgetős beszélgetés közben csak diszkréten veszem szemügyre a felszerelést: egy rég nem talált kés a bogyók aprításához, egy elveszettnek hitt fehér zománcos merőkanál, egy tőlem elkért fakanál, csak a hangfarmon használatos kissé csorbácska bögrék és teljesen ismeretlennek tűnő tányérkák.

"Belépni tilos! Joli bunkere!" - Joli saját gazdasági bejárata a padlásra

Nándi az Okosház gangja fölött

Gyakori lopódarázs fészkek

Reggel már a bejárati ajtó előtt várakozik, hogy bejöhessen és elkezdhessen építeni. Mikor Balázs kimegy, hogy vályogozzon az Okos házban, a lopódarázs berepül a konyhába és dolgozik: hordja az anyagot, tapaszt, alkot - védelmet, bölcső-teret készít, fenntartja az életet.

Nemcsak látni tanulunk szüntelen, hanem építeni is. Nap mint nap építgetjük magunkat életünk nagy pillanataira - csak és kizárólag a pillanat bekövetkeztéig van időnk arra, hogy addigra elkészüljünk, hogy felkészüljünk. Van, mikor tudjuk a dátumot, és van, mikor csak reméljük az esemény bekövetkeztét - ez tulajdonképpen a titokzatos jövő váratlan, hirtelen pontja lesz, a privát történetek kavalkádjának sokszínűsége.
Házassági évforduló napja nálunk egyeske nagylány születésnapja plusz kilenc hónap. Utólag, más nők történeteiből tudom csak meg, hogy ez kivételezett, áldott eseményláncnak minősül (nekünk annyira természetes volt).

Az Okosházhoz érkező épületfaanyag - új tető

Szerencsére oly sok helyen teremthettem ideig-óráig otthont, miközben az alaptábor kitakarítva, a majdani megérkezésünkre felkészítve nyugodtan várt bennünket (köszi mimi és mama!), hogy nekünk egy új helyen hazát teremteni kaland, merthogy van saját házunk - ebben a lehetőségrendszerben, ebben a biztonság tudatban az új nem a végleges megváltozás dinamikájával bír, hanem kitekintés aktusa van.
Ilyetén hozzáállással még az a grazi hét is pusztán újabb változatosságot jelentett, amit egy hatszemélyes sátorban töltöttünk, mivelhogy kint egyfolytában esett az eső. Balázs minden nap ment az egyetemre tanítani, én meg elláttam a családot: ingvasalás, főzés, mesélés, játszás - fülkéről fülkére lehetett csak helyet változtatni. Térhasználati humor.

Annus néniék járdarésében életet találó, mindent túlélő paradicsombokrocska.

Újabb deszkafestés: másoknak láthatatlanul - felület titkok

Az ól fecskefészkeiben a második alom növekszik - a pottyantások és plottyanások megelőzése: bicikliáthelyezés a fészkek alól.

Az etetés hangjai

Az otthonosság kisebb-nagyobb tárgyait táskákba rejtve visszük a testünkön - belehorgolni a térbe a privát tárgyak helyét.

Ezt a címet loptam: egy Helga Thoma nevű történész könyvét hívják így, amelynek alcíme: „A francia királyok szeretői”.
A könyvtárban való szokásos bolyongásaim során szembejött, amikor valamilyen életrajzi vagy legalábbis történelmi tárgyú olvasmány után kajtattam.
Elég ritkán olvasok száraz történelmi adatokat, engem a megelevenedett történelem érdekel, azoknak a történetei, akik akár a szomszédaim is lehetnének (igaz, én a képzeletemben II. Erzsébet angol királynőt is ilyennek tartom, de hát álmodozni csak szabad – persze jobban szeretnék én az ő szomszédságába költözni), így lehetőleg valamilyen regényes formában szeretek róluk informálódni, még akkor is, ha egy ilyen műfajban persze a realitás egyes (többes) elemeit a képzelet pótolja ki.
Szóval a francia királyok szeretői, hm, hm, kifejezetten érdekfeszítő téma, az egész szeretősdi nagyon foglalkoztat már jó ideje, több vonalon is: házasság/szerető, házastárs=szerető, hűség, erény-bűn, kulturális különbségek…

I.
Házasság
A házasság szentségéről szoktak beszélni, főleg persze vallási kontextusban. Ebbe ugyan mélyebben nem akarok belemenni, de pl. a római katolikus esketésen elhangzik, hogy amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza. Tehát a házasság azért szent, mert nem csupán egy földi elhatározás, hirtelen fellobbant lángolás eredménye, hanem ennél jóval több, mintha eleve elrendelt lenne, de ha az nem is, hiszen szabad akaratból választjuk a másikat (ez is elhangzik), Isten azért csak lekacsint és áldását adja a szabad akaratból történt elhatározásra, márpedig neki ne mondjon már ellent valami jöttment földi halandó, például egy szerető, ugyebár. Mondhatjuk, ha vallásosak vagyunk, hogy jogos elvárás ez Isten részéről, ennek bizony illik megfelelni.
Emellett gyerekkorunkban mi, lányok olyan meséket hallunk, amelyekben a „holtomiglan-holtodiglan” kifejezés egészen gyakran szerepel. Van egy legkisebb királyfi, akinek soha nem kell, csak a tökéletes Nő. Több száz éve bolyong, sárkányokkal küzd meg, boszorkányok eszén jár túl, a végén még a saját combjából is le kell vágnia daraboka, ha el akar jutni a Superwoman-hez, pardon, a Világszép Nádszálkisasszonyhoz, mondjuk, de mielőtt vele találkozna, hiába penderül elé két másik gyönyörű kisasszony, neki bizony csak az az egy kell, az Igazi (pedig addigra már jól ki lehet éhezve, ühüm). És megszerzi! Onnantól kezdve pedig, hogy feleségül veszi, nem hallunk róluk többet, mert ezzel a tökéletes mesei univerzum le van zárva. Hogy végül papucs lesz-e a királyfiból vagy a korábbi boszorkákat is megszégyenítő sárkány az asszonyból, aki esetleg nem hogy nádszál karcsú nem lesz a szülések után, de a haja is megőszül, na erről nem értesítenek minket. Nem mintha ez önmagában baj lenne, mert a mese, az álmodozás, a vágyakozás a tökéletes után mind építő jellegű egy egészséges határig: értéket, tartást ad, eligazodási pontokat a későbbi világunkban, kérdéseink között, útvesztőink során. Nagyon kell, hogy tudjuk, de legalább higgyük, hogy van tökéletes univerzum – ennek az illúzióját, képét, rendszerét nyújtja a mese (sok minden mást is, persze, szeretem is a meséket nagyon).
(Egyébként a férfiak is hiába ringatják abba az illúzióba magukat, hogy ők a teljes realitás talaján állnak, mit nekik a mesevilág, hiszen amikor egy férfi a tökéletes rendszert építi fel éppen a konyhabútor összeszerelése közben vagy a kocsijával bütyköl, hogy még jobb legyen a motor vagy éppen egy legmodernebb technikai kütyüt csodál, ugyanerre a tökéletesség iránti vágyára játszanak a marketingesek is, mert ez bele van kódolva az emberi lélekbe valamiért. A férfiaknak nőből is mindig a tökéletes kell, nem véletlen ez a sok fantasztikus nő – a plakáton, a filmben, a reklámban, csak sosem az életben.)
Harmadjára meg itt van az, hogy a legtöbb lány a családjából is azt hozza, hogy a házasságban nincs harmadik – még akkor is, ha ez óriási hazugság éppen. Mindegy, narratívának jó, olyan biztonságos…Ha az ember apjának három, az anyjának pedig három és fél házassága is van, akkor is ezt a szöveget nyomják, valahogy ránk hagyományozódik, hogy a házasság egy tökéletes intézmény, amiben csak két ember van, lehetőleg összhangban, de legalábbis szeretetben vagy ha nem is, akkor anyagi okokból vagy (kedvencem) a gyerekeik miatt. Érdekes módon ritkán mesélik el, mi a valóság. Gondolom, mert vagy nem tudják vagy nem merik tudni, hiszen akkor magukkal is szembesülniük kéne és kiderülne, hogy kár az erkölcscsősz szerepét felvállalni, mert nem áll jól. Mint mindenhez, ehhez is önismeret kell(ene).
Szóval ott vagyunk mi, felnövekvő nők a csodálatos, tökéletes és persze boldog házasság-eszménnyel felszerelve, kapjuk ezt több csatornán keresztül is, és még egyszer mondom, nem ezzel van alapvetően problémám, hanem hogy arányaiban nem jelenik meg a másik oldal. Vagy ha igen, akkor ilyen szavakkal írják le a „problémát”: rima, ribanc, szerető, a harmadik, csaló, lotyó, szajha és így tovább, ez végül is nem egy szinoníma- szótár készítő kurzus, csak érzékeltetni szeretném, hogy a szerető szón kívül nincs köztük egy sem, ami ne lenne mélyen megbélyegző jellegű és bizony ebben a kontextusban a szeretőnek is negatív kicsengése van.

II.
Hűség

A korábbi generációktól örökölt, belénk ivódott házasság-idea persze magában hordozza a hűség problematikáját is egyben, hiszen egy ilyen képnek a hűség belső lényege, fogalmilag integráns része. Megint csak a katolikus szertartáson elhangzik, hogy „vele megelégszem”. Hisszük (vagy szeretnénk hinni), hogy a hűség önmagában érték és valóban, sokan, akik egy nehéz házassági, érzelmi helyzettel küzdve mégis a hűséget választják, úgy érzik, hogy a társukat választották megint és újra, ahogy annak idején, amikor „örök hűséget” fogadtak, s ez megerősíti őket önmagukban, a döntésük helyességében és nagyon sok esetben persze a házasságban is, mert rá tudnak ébredni, mennyire szeretik a másikat. Itt persze arról van szó, amikor én fontolgatom a hűség feladását, nem arról, amikor a partner. Utóbbi esetben ugyanis nagyon más a képlet: ha a partnerünk nem hű, az bánt bennünket, megsebez, bűnnek tartjuk, értéktelennek érezzük magunkat, feldühít, bosszúszomjassá tesz – ki hogyan reagál. A lényeg, hogy elvárjuk a hűséget, ezért érint ilyen negatívan, ha kiderül, hogy a másik megszegte a szavát. (Sokszor akkor is így éreznek nők, ha semmilyen szó nem hangzott el, nem házasok a felek – valahol magához a szerelmi kapcsolathoz kötődik a hűség fogalma, nem feltétlenül kell, hogy az adott viszony intézményesített legyen.)
A kérdés az, hogy elvárható-e a hűség. Úgy értem, egyrészt reális-e ilyet elvárni, mi magunk képesek lehetünk-e rá egyáltalán, merhetünk-e olyan ígéretet tenni, ami egy adott időpontban érvényes személyiségfejlődési lépcsőfokunkhoz és élethelyzetünkhöz kötődik? Ha képesek vagyunk rá, ettől teljesebb személyiségek, valódibb önmagunk leszünk-e? Szerethetők maradhatunk-e, ha csalunk? Pláne ha nyíltan csalunk vagy ha csak mi tudunk róla. Másrészt valóban akkor szeretem-e a másikat, ha elvárom, hogy hű legyen? Mi van, ha ő akkor teljesebb, akkor boldogabb, ha mást is szerethet rajtam kívül? Miért ne adhatnám meg neki ezt, ha igazán őt szeretem és nemcsak egy olyan képet, ami számomra belőle komfortos? Szeretem-e, ha megkötöm? Ő szeret-e, ha „csak” egy ígéret miatt hajlandó megkötni magát, de közben máshol jár érzelmileg? Ő ő lesz-e, teljes személyiség, igazi önmaga lesz-e, ha egy fontos(nak látszó) vágyát elveszem és/vagy ő hagyja, hogy ezt tegyem vele? Sok történet van, hiszen mindenki egyén, saját vágyakkal, látásmóddal, családi örökséggel, saját batyuval. Nem hiszem, hogy van ezekre az erkölcsi kérdésekre válasz, vallási értékrend meg pletykákon csámcsogó nénikék ide vagy oda. Abban viszont hiszek, ha valaki úgy dönt, hogy előtte képes önmagán átgyúrni ezt a kérdéskört egy nehéz helyzetben, amikor központi kérdéssé válik a hűség értéke az életében. Ha megrágja, végiggondolja, a személyiségének megfelelően hiteles döntést hoz. Nagy valószínűséggel erre kevesen alkalmasak. Úgy tapasztalom, a legtöbb ember ilyenkor sértettségből, fájdalomból vagy pusztán testi vágyak irányítása alapján cselekszik – talán egyikkel sincs baj, ilyen az élet, ilyenek vagyunk, emberek. Ugyanakkor azt gondolom, minél érettebb személyiséggel és önismerettel, illetve a szeretett másik ismeretével rendelkezünk, annál valószínűbb, hogy ilyen kérdésekben jól tudunk dönteni és a jól itt annyit jelent, hogy minél kevesebb fájdalmat okozva magunknak és más érintetteknek, minél inkább egy hiteles személyiségfejlődési lépcsőfokon továbbhaladva – ez talán elég is.

III.
Szerető

Visszatérve a szerető kérdésköréhez (mert tulajdonképpen ez érdekel itt engem, csak kicsit körbe akartam járni a hozzá fűződő asszociációimat), a szeretői státusz képe engem mindig is egyfajta izgalmas borzongással töltött el, sokkal inkább pozitív, mint negatív érzések kapcsolódnak hozzá. Egyrészt amikor házasságot fogadtam, pontosan tudtam, hogy képes leszek nemet mondani, ha megkörnyékeznek – és amíg technikailag tartott a házasságom, ez így is történt. (Más kérdés, hogy hol van egy házasság vége, mert biztos, hogy nem a bíróságon, ahol papíron is megkapod, hogy ennyi volt.) Ugyanezt el is vártam és a férjem meg is felelt ennek. (Más kérdés, hogy azért, mert a komfortzónáján túl volt az az energiamennyiség, amit egy kapcsolatba bele kell fektetni – hogy a nőt aztán le lehessen fektetni. ;-)

Ugyanakkor mindig is izgatta a fantáziámat, hogy mit tudhat egy szerető, amit a feleség/férj nem. Most jött el a pont, hogy tisztázzam, mit is értek szerető alatt, teljesen női és teljesen saját, önkényes szempontból: olyan intelligens (!) nőt, aki képes elbűvölni, elszórakoztatni, kielégíteni, szeretni, tisztelni és személyiségében fejleszteni egy férfit, aki ugyan esetleg házas, de ezeket vagy ezek közül valamit nem kap meg otthon és úgy dönt (!), hogy szeretőt is tart, vagy éppen a férfi egyedülálló, aki ugyan együtt élni nem akar a nővel, de minden más fenti minőségre vágyik és maga is partner benne. Ha a férfi a szerető, akkor körülbelül ugyanezeket értem alatta, csak ott számomra fontos kvalitás, hogy a nőt képes legyen a tenyerén hordozni és minden értelemben kihozni belőle azokat a női minőségeket, amelyekre a nő vágyik, amitől nemcsak jobb ember, hanem jobb nő is lesz. Ezek a felsorolt minőségek akár egy házastárs esetében is igazak lehetnek, csak 1. sokszor nem azok, talán az önismeret, a másik ismeretének hiánya vagy éppen a túl hosszan együtt töltött idő (és egy sereg más ok) miatt, 2. a szeretői viszonyban ott van a szabadság, hogy bármelyik fél szabadon lezárhatja és ezt tiszteletben kell tartani – nincsenek ígéretek, nem az elvárásokra helyeződik a hangsúly, hanem a közösen megélt, építő örömökre. (Na most persze az a legideálisabb, ha mindez egy házasságon belül is képes megvalósulni, de ahhoz mindjárt két! rendkívüli ember, minden szinten nagy szerelem, nagy szerencse és óriási intelligencia kell. Úgyhogy bocs, de hagyjuk.)

Szóval az én szerető-fogalmam nem egy cafkát/donhuánt takar, hanem tudatos döntéseket érzelmi, értelmi és fizikai síkon egyaránt. Itt aztán nem véletlenül a francia királyok szeretői jönnek képbe: olyan erős egyéniségű, intellektuálisan és szexuálisan szórakoztató nők egész sora szolgálta ki a XVI-XVIII. századi királyok igényeit, hogy az bámulatos és nem véletlen, hogy (a királynékkal ellentétben) inkább mint szexszimbólumok, sok tekintetben követendő ideálok maradtak fent és sokkal árnyaltabb képet alkot ma róluk a történelem, mint puszta ágyasokról. Persze volt azokból is elég, nem tudom, mennyi energia szorult ezekbe a koronás főkbe vagyis farkakba: megdöbbentő mennyiségű nőt fogyasztottak a hivatalos feleségen, hivatalos szerető(kö)n kívül is és közben mondjuk létrehoztak egy Versailles-t vagy megnyertek és persze elvesztettek háborúkat, hogy csak pár bagatell eseményt említsünk.

Egy szexi jelenet a XVIII. századi Franciaországból

IV.
Kulturális különbségek

Egy ideje kicsit jobban érdekel a francia kultúra, hát olvasgatok, szemezgetek, sokszor persze női szűrőkön keresztül. Az derült ki számomra (legalábbis az olvasmányaim alapján, sajnos személyes tapasztalatokra nem alapozhatok, pedig hú, de eltöltenék ott is pár évet), hogy a házasság mellett egészen hétköznapi és normális dolog akár egy futó flört vagy kaland, akár egy komolyabb szerető – és ez a nők esetében is így van, ők is tartanak szeretőt, úgymond közmegelégedésre. Persze itt is tapasztalható némi kettős mérce, tehát a nők jobban aggódnak, hogy a szerető elviszi a pasijukat, míg a fickók esetleg észre sem veszik, hogy a nőjüknek van egy másik is, de azért érzékelhetően egyenlőbben esik társadalmi megítélés alá a két nem ebből a szempontból. (Hát nálunk azért, ugye...) Őszintén fogalmam sincs, hogy csinálják, hogyan veszik ezt lazán vagy hova teszik érzelmileg ezeket a „petit bonbon”-kapcsolatokat a házas felek (tehát amikor mint egy finom desszertet emelik bele az életükbe a szeretőt), de itt ütköznek ki a kulturális különbségek, mert amíg egy átlag magyar nőt megbénít egy olyan helyzet, amikor csapják neki a szelet és csak a puncija lesz nedves, addig egy átlag francia nem szégyelli ezt meg is mutatni a partnernek a rafinált fehérneműjével egyetemben és „hajrá, péntek van” felkiáltással szereznek egymásnak némi (nemi) örömöt. Gondolom, ott sem kolbászból van a kerítés (bár ez szexuális metaforának kicsit bumfordi), de mindenképpen úgy tűnik, egészségesebb a hozzáállás a félrelépéshez, a kalandhoz, az élet örömeihez. Ezt érzékelteti egyébként az a ma már régiesnek ható kifejezés is, hogy a magyar nyelvben a „madám” egy bordélyházat futtató asszonyságot jelölt, míg a „Madame” franciául csak egy normális megszólítás.

Boucher: Madame de Pompadour többféle kellemei

V.
Saját komment

Miután belemélyedtem ezeknek a francia nőknek a történeteibe, akik annyi örömet (és persze sokszor fejtörést is!) szereztek a királyoknak akár lepedőakrobatika, társasági élet, szórakozás, akár államvezetés terén, a saját életemmel kapcsolatban is felismerésekre jutottam, persze. Egy kimúlt házasságon túl érdekli az embert, miért ment abba bele, mire volt jó, viccesen szólva hogy lehetett ilyen ökör. Nagyon jó és felszabadító utólag viccelődni egy korábban nagyon komolyan vett élethelyzettel, erre csak bátorítani merem nőtársaimat, én elég sokat vihorászom valamikori férjem rovására, amit ő persze nem tud, engem viszont kifejezetten szórakoztat. Nem gondolom, hogy ízléstelenül teszem ezt, és nem is bántó szándékkal (nagyon is tisztában vagyok vele, hogy nagyon szerettem és a gyerekeim apjaként mindig is része lesz az életemnek), viszont jólesik kicsit akár gonoszkodni, csúfolódni – ezzel magamat is kinevetem, aki akkor voltam, amikor még elhittem, hogy ez a pasi milyen csodás (hát nem is értem, hogy tudtam leírni egymás mellé ezeket a szavakat úgy, hogy nem menekültek el visítva), és hát végső soron magunkat kinevetni nagyon egészséges tud lenni.
Szóval a saját választásaimmal kapcsolatban arra jutottam, hogy a fentebb már említett hatások, amelyek a házasság-eszményt közvetítették, nagy erősek voltak és nagyon kevés szabadságot is kaptam a fiúkkal való kísérletezésre, azért egészen másképp álltam a házassághoz, mint most. Olyan embert választottam tudattalanul is, aki nem hagy el, nem csal meg. Az már nem jutott el a tudatomig, hogy pont a személyisége olyan oldalai miatt, amelyek biztonságot nyújtanak ezen a téren, egy nagyon unalmas pasas lesz a férjem, aki számára sosem tudok majd mint nő úgy kibontakozni, ahogy az bennem rejlik, mert őt ez nem fogja érdekelni, ezért nem fog inspirálni sem. Magyarán: ebben a házasságban soha nem lehetek úgymond törvényes szerető, mert a másiknak nem lesz igénye sem az intelligenciámra, sem a vad nőiségemre, sem a játékosságomra. S mindezt miért? Félelemből. Bizony, hölgyeim, puszta félelemből. Mert egy ilyen fickó mellett nem kellett attól tartanom, hogy más nővel összehasonlítanak, esetleg kiderül, hogy nem én vagyok az álomnő, netán egyáltalán foglalkoznom kell majd ilyen kérdésekkel és elég leszek-e mint partner. Tudtam, hogy elég leszek, itt-ott még sok is. És így is lett. Végül ő lett „kevés” és halálosan meguntam az egészet, közben pedig el is magányosodtam.
A vezérlő csillagom és elsősorban a női személyiségem rugói azonban szerencsémre nem hagyták, hogy itt meg is álljon a történet, mert a női oldalam már feszült a vágyakozástól, hogy kiteljesíthesse magát és nagy valószínűséggel ennek semmi sem állhatott volna útjába, annyira erőteljesen indult el ez a folyamat. Természetesen sok minden megelőzte ezt a robbanást, először is az anyaság, amiben olyan szinten kibontakozhatott a szeretetteljes, gondoskodó, adni akaró és tudó, anyaként játékos énem, hogy ennél jobbat el sem tudok képzelni. Ez a folyamat: anyává lenni, anyaként létezni, számomra maga a tökéletesség a sajátos kérdéseivel, kétségeivel, bizonyosságaival, de elsősorban a mindig jelen lévő szeretethullámaival együtt. Ez azonban mégsem volt elég, mert annyi minden más is van bennem mint nőben és bizony elém toppant a Férfi, akivel kapcsolatban már egészen más érzések, gondolatok fogalmazódnak meg, mint korábban a párkapcsolathoz köthetően. Először is a legtöbb esetben már nem félek: vagyok, aki és amilyen meg amennyi vagyok (nem kiló!) és ha jó vagyok így, akkor remek, ha meg nem, akkor sincs gond és ha csak átmenetileg, az is rendben van. Nem félek tőle, hogy másik nőhöz hasonlítva alul maradok, mert tudom, hogy nem ezen múlik az emberi vagy éppen női minőségem, vonzóságom, elbűvölő mivoltom. Nincs ilyen fogalom eleve, hogy alul maradok, mert ki miben jó, ügyes, más és kinek mi tetszik, nincs értelme ennek az összehasonlítgatásnak, ami nőként örökké megkeseríti az életünket. Persze nem mondom, hogy ezt teljesen sikerült levetkőzni, ahhoz elég mélyen belénk ivódik ez a hülye reflex, de annyira igen, hogy nem bénít meg, nem érdekel különösebben, ritkán tör rám magammal kapcsolatban a női kétség. Másodszor pedig minden értelemben szerető akarok lenni: elbűvölő, izgalmas, intelligens, szórakoztató és alapvetően semmi más, mint öröm a másik számára. Így én is megtarthatom a független női mivoltomat és saját jogon elkövethetem a hibáimat is akár, de végre a másiknak is meg tudom adni, hogy azért szeretem és tisztelem, aki önmaga. Igyekszem megismerni, hogy tiszteletben tudjam tartani a határait, az egyénisége törvényeit, a szabadságát és ezáltal úgy tudjam szeretni, ahogy neki jó. Ebben a kontextusban a hűség kérdése is teljesen természetesen merül fel, nem azokkal a görcsös kérdésekkel szembesülök, amelyeknek korábban hangot adtam. Ugyanis van annyi önismeretem már, hogy tudom, én ehhez hogy állok hozzá hitelesen, a másik hűségével kapcsolatban pedig minden azon a szűrőn keresztül merül csak fel, hogy azt akarom, hogy neki jó legyen úgy, ahogy ő dönt. Ezért elég egyértelmű, hogy ha menni akar, menni fog és nem is akarnám én sem másképp, illetve bárhogy kezeli, tiszteletben tudom tartani. Biztos lennének olyan forgatókönyvek, amelyeken belül kutyául tudnának fájni a hűség kezelésének bizonyos módjai, nem állítom, hogy nem. De túl azon, hogy túlélném, nagyobb esélyem van úgy tekinteni erre a kérdésre, hogy nem a saját szemüvegemet veszem csak fel és ez már bizony fejlődés és megint csak olyasmi, ami nem megbénít, hanem inkább felszabadít, megerősít.
Mindez természetesen energiát jelent: a szerető-ségbe energiát kell fektetni akkor is, amikor otthon vagyok a másikban, tehát amikor alapból természetesen jó együtt, mert egymásra rezgünk. Ugyanakkor ezt az energiát a másik inspirálja az érdeklődésével, az irántam megélt vágyával, a rám irányuló kíváncsiságával, szeretetével és alapvetően azzal, hogy úgy kezel nőként, ahogy nekem jó. És persze másra sem vágyom, mint hogy ezt én is megadhassam neki, hogy ő is azt élje meg velem, amitől ő szupermen. Jelenleg ebben a harmonikus dinamikában élni azt jelenti számomra, hogy végre nem egy külső elvárásnak, hanem a személyiségemnek megfelelő életet élek, ahol egyensúlyban van minden, ami és aki nekem fontos. Ha ez azt jelenti, hogy most lettem Madame, akkor nincs is ennél jobb és hihetetlenül örülök neki.

Boucher: Marie-Louise O’Murphy

Már nem emlékszem, hol találkoztam ezzel a fogalommal, valahogy szembejött, amikor eltöprengtem, hogyan kellene a kertben egy igazán apró helyből a legjobbat kihozni. Olyan praktikus és értelmes elgondolás, hogy legyen benne zöldség, át sem suhant az agyamon, de nem azért, mert ennyire élhetetlen lennék, hanem mert magaságyást már csináltunk és az ellátmányunk így a gyönyörködés szintjén megvan, mennyiségről ugyanis nem érdemes beszélni, továbbra is járni kell a piacra, de a lényeg, hogy jól szórakozunk. (Pontosabban ez csak múlt idő, mert éppen két napja vettük észre, hogy bizonyos rusnya és udvariatlan bogarak eszik a paradicsomunkat, kiszáradóban van a petrezselyem és a bazsalikom is kókadt, tehát intézkedni kell a harmónia visszaállítása ügyében – de a körbefuttatott hajnalka gyönyörű.) Szóval miniatűr kerteket böngésztem a neten és akkor ugrott elő a tündérkert fogalma. Nem sokat kellett nézegetnem, hogy beleszeressek az ötletbe és persze szokásosan felcsigázzam a gyerekeim érdeklődését, lelkesedését és tetterejét. Hajrá, uccuneki, elkezdtünk ötletelni.

Először is körbenéztünk, mit lehetne belerakni, ami olyan házféle: festettünk pár cserepet meg találtunk már rég elporladt ajkakkal érintett ősrégi bögréket – jók lesznek lakóháznak. Növényzetnek a sziklakertieket szavaztuk meg, azokat szeretjük is, jól is mutatnak, nincs is velük sok gond. Persze akadt még egypár porcsinrózsa-kezdemény, azok is jöhettek, majd adnak egy kis színt, amikor virágoznak. Az egyik arborétumi séta során ráakadtunk szép tobozokra, persze hazahoztuk azokat is, jók lesznek fenyvesnek.

Korábban Ádám csinált egy mini lepkeitatót, az most kis tó lett, halakkal. Kicsit vicces benne egy delfin, de sebaj, hiszen mesekert, itt minden megfér egymással. Rendeltünk kék díszkavicsokat, azokból lett némi „víz”, felleltük a korábban eltett jégkrémpálcikákat, azokból lett kerítés és végül, de nem utolsó sorban: a nippek. Nagyanyámék korosztálya fantasztikus mennyiségű és elképesztően giccses szobrocskákat szeretett vitrinben tárolni – nem volt ez másképp anyósoméknál sem. Egy kis kulipintyóban tartjuk a kerti szerszámokat, hátul, a sarokban pedig ezek a szerencsétlen sorsú porcelánvalamik hevernek. Na, máris lett a kertbe őzike, Mária szobor, a kert lakóihoz képest dinoszaurusz méretű sirály és a kedvencem: a barokk táncosnő. A gyerekeim felháborodott arcát látni kellett volna, amikor őt is beemeltem a kertbe, komolyan tiltakoztak, de ezt a színfoltot nem voltam képes kihagyni: irtó vicces, ahogy egy ilyen porcelán Hamupipőke a mini franciakert mellett ékeskedik! Úgyhogy tiltakozás ide vagy oda, ő lett a tündér a kertben.

Na most a kertépítés, kertrendezés egy kreatív és magas rezgésekkel járó folyamat, ami nálunk kábé így nézett ki. Mama, menjünk már, kezdjük el csinálni, egész nap a festéssel vacakolsz, jó lesz az már, itt meg mindjárt besötétedik, aztán nem mesekert lesz, hanem rémkert, mert nem látjuk, mit csinálunk, gyere már! Szerintem a kövirózsákat ide tegyük, legyen belőlük valami szimmetrikus, dehogy, az hülyeség, nem kell, hogy szimmetrikus legyen, de igen, de nem, na jó, de legyen körülötte víz meg kagylók, á, de szépek ezek a kagylók, nem adod inkább nekem, én gyűjtöm, na jó, legyen inkább itt, ahol mindenki látja, körberakjuk, nem, túl szoros, hülye vagy, túl laza, szép ívet csinálj neki a kövirózsák körül, ne ilyen nyomorék legyen már, ó, így egész jó, maradjon ilyen, hű de szép lett! Hol legyenek a bögrék, akarom mondani a házak? Itt? Ugyan már, ez béna, nem fogja látni senki, na jó, akkor mondd meg te, okostojás, hát itt, körben, mint egy falu vagy valami, jó, végül is nem rossz, legyen így, de a porcelánrózsákat ide rakd, á, akkor hogy jön ki valaki ebből a házból, pont a kapuba teszed, tényleg, az béna, bár nem tudom, minek foglalkozunk vele, mert nem is jön ki senki ebből a cserépből, max egy meztelencsiga, höhö. A Mária szobrot hova tegyem, minek teszed egyáltalán be, nem kell az, de ha már kihoztuk, a faluban is van kápolna, majd azt szimbolizálja, na jó, tegyed, majd odajár az őzike imádkozni, höhö. A tó legyen szív alakú, jó, legyen, á, mi ez, nem szív ez, hanem valami amőba, de béna lett már, jól van, akkor csináld te, na látod, neked is béna, ne is legyen szív, hanem sima tó, kössük össze a lepkeitatóval, így jó, ugyan már, úgy néz ki, mint amikor valakinek feláll a farka, az meg mi, te még kicsi vagy, neked nem kell tudni, na jó, így már inkább jó lesz, de kellene rá híd, de miből, na jó, ezen még gondolkodni kell, most nem tudom. Mama, azt a hülye táncosnőt be ne merd tenni, hát hogy néz az ki, tiszta giccs, komolyan, kinek kellett valaha ilyen, hogy még pénzt is adott érte, te jó ég, ne tedd be, mama, neeeee, annyira ronda, na jó, ha nagyon akarod, tegyed, de valahogy rejtsd el a citromfüvek közé, ilyen baromságot, nem, szerintem nem vicces, csak ronda, szerintem, is, na látod, Juli is ezt mondja, na mindegy, legyen. Oké, jöhet a mulcs mindjárt, de mit csináljunk ezzel a kimaradt nagy térrel itt, tudjátok, mit, kihozom a vonatomat, az jó lesz, egy kör alakú sínpálya, azon elmegy a mozdony, a kocsikat nem hozom ki, úgyis leesnek róla, sajnos a világítás sem működik, de tuti jó lesz ide, hozom! Meg kell keresnem a világítós dínócsontvázakat is, sokkal jobban fognak kinézni, mint a rémes táncosnő vagy az őzike ott a bokorban, jézusom, a sirályt oda tetted, hát le fogják verni a macskák, meg különben is, mekkora és mit csinál a ház tetején, le akarja támadni a lakókat, amikor kilépnek a házból, már megint milyen egy ötlet, nem bírom ezeket a porcelán izéket. Na jó, most már tényleg jöhet a mulcs, terítsük be, de óvatosan, ne mindenhova szórjad, megőrültél, na így, jó lesz, hozzál még, miért én hozzak, az előbb is én hoztam, hozzad te, különben is. Tegyük fel a vonatot, rakd körbe a lámpákat kicsit, így lesz jó. Óóóóóóó, hát ez milyen szép lett, azta, tökjó, mama, de jóóóóó! Vagány!

Hát így. Egy óra múlva mindenki nagyon elégedetten ment aludni: megtörtént a varázslat, nekünk is van saját tündérkertünk. A nyár haszontalan, mégis leghasznosabban eltöltött idő során elkészített hiábavalóságai ezek, mégis feltöltődünk, összekovácsolódunk, érlelődünk közben. Együtt. Ez benne a legfontosabb, a legjobb. Aztán majd amikor először látjuk a macskák által kivégzett sirályt vagy a véletlenül letört karú táncosnőt, jöhet az újratervezés. Dinamika, harmónia, esztétika, kézimunka és főleg: elvan a gyerek, ha játszik.

Avagy miért jó, ha torokgyulladás miatt nem utazhatsz a Balatonhoz?

I.
A drámai előzmények

Napok óta arról álmodom, hogy ott vagyok a víznél, belelógatom a lábam, érzem a sós levegő illatát, a napot a bőrömön, azt a mindjárt-kibújok-a-bőrömből jóérzést, ami gyakran megesik velem, de most álmomban éppen Barcelonához köt. Ébredéskor velem van az életöröm, egyben konstatálom, hogy Barcelona ébren is az álmok birodalma jelenleg, noha nagyon visszavágyom, de sebaj, pár nap múlva mehetünk a skacokkal a Balcsira! De jó lesz az is, imádom a Balcsit! A Balaton kékje, egészen pontosan kékjeinek és zöldjeinek folyamatosan változó és magával ragadó árnyalatai az otthont jelentik számomra: amikor lehet, megyek haza. Másnap ébredéskor már meglehetősen borús a kedvem: Barcelona, Balaton, minden elillant, ugyanis úgy fáj a torkom, hogy alig tudom lenyelni a bent ragadt túrógombócot, aztán kiderül, hogy még az sem túrógombóc, hanem csak simán gombóc, még csak nem is Artúr. Egyértelmű lesz azon nyomban, hogy nem megyünk mi sehova, hiszen fáj a fejem, fáj az arcom, de még a fülem is és úgy ugatok, mint egy kivénhedt eb. Nem lehetnék kivénhedtebb, érzetre legalábbis. Amikor anyámnak elsuttogom a telefonba (mert közben a hangom is elmegy), hogy most mégsem állítanánk így be hozzájuk, már rajtam van az önsajnálat, mert hát megérdemlem, ugyebár, még a helyi tengerhez sem jutok el, vágyakozás ide vagy oda. A személyiségem olyan furán defektes, hogy kevés dolgot tudok nagyon komolyan venni, így az önsajnálatot is hamar hagyom a fenébe, nem érek rá ilyen hülyeségekre hosszan. Kétperces komoly, megfontolt és elmélyült töprengés után úgy döntök, hogy ha már nem utazunk sehova, csakazértis kifestem a konyhát, ahogy terveztem – végülis a képzőművészet – és így nyilván a festés is – terápiásan hat, ezt mindenki tudhassa. Nem különösebben zavar, hogy sosem csináltam még ilyet, az sem, hogy nincs hozzá semmilyen felszerelés itthon, a köhögős-orrfolyós-torokgyulladós állapot meg végképp nem izgat: majd a festéstől meggyógyulok! A kezdők naivitása, ugyebár, de három nappal (és egy, a biciklim kormányára akasztott 15 literes festékes hordó meg egy 52 kilós, testméreteihez képest átlátszó, pálcikalábú – sőt, képzeletében már egyenesen a hordó és bicikli agresszív kettőse által az árokban agyonnyomott – nőt maga előtt látó, aggódó ábrázatú festékboltossal való találkozással) később…

…a konyha kifestve, gyönyörű szép és nemcsak ahhoz képest, hogy én csináltam, hanem tényleg! (Jó, persze hogy nem tökéletes, de hát én sem vagyok az, mit lehet tenni, mindenki érje be azzal, amije van. Különben sem vagyok festő-mázoló kisiparos, akinek nem tetszik, majd nem lakik itt. Például remélem, a pókok, akiknek a hálóját minden lehető és lehetetlen helyen le kellett szedni, pedig korábban nem tűnt fel, hogy egy Csipkerózsika-kastélyban lakunk.) Éppen takarítok, már alig élek, kivagyok, mint a liba és semmi másra nem vágyom, csak az ágyra és ott itt csak a második gondolatom mindenféle pajzán ötlet, jelenleg éppen csak el akarok nyúlni, nagyjából örökre. Ehhez képest a festési folyamatot lelkes és nagyon motiváló kommentekkel fűszerező skacokkal éppen visszapakolgatunk – ők hozzám képest fénysebességgel mozognak, a dolgok szépen lassan kerülgetnek vissza a helyükre (vagy éppen jobb helyre) (és még vagy három napig), megvacsorázunk, filmet nézünk és amikor lefekszem, úgy alszom, mint akit agyonvertek. Éjjel megjelenik álmomban… na nem Barcelona, de ha már tenger, akkor egy valódi Szirén (igazi neve Irén, de mivel sz-szel kezdődik a férjezett neve, az email címe sziren@..., a valódi életben az iskolatitkár, igaziból pedig huncut, sziporkázóan vicces, álruhás tündér) és közli velem, hogy hamarosan jobban leszek. S láss csodát, reggelre kidugul az orrom, észreveszem, hogy óriásit aludtam és sokkal jobban vagyok! Na ugye! Az álmok nem hazudnak, kérem szépen és a festés tényleg gyógyít! S amíg a kéz dolgozik, az agy pihen, pontosabban olyasmire koncentrál, ami mellett felszínre tudnak törni gondolatok, érzések és – mint tapasztalatom szerint mindig, amikor az ember takarít, rendezkedik, átalakít és egyben átalakul – meg tudnak fogalmazódni fontos dolgok. Ha érdekli a kedves Olvasót, milyen belső felfedezésekre juthat egy tökkelütött nőszemélyzet, amikor éppen betegen pakolja össze a cókmókot és három, folyton éhes gyereke lábatlankodása mellett festi ki a konyha-nappali-étkezőt, hát hajrá, lehet tovább olvasgatni.

II.
Ház

Kisgyerekkorom óta a lakóházak rabja vagyok, már négyéves kislányként az első lego, amit ajándékba kaptam, egy farm volt. Kinyitható ház, belül berendezéssel, kívül kerttel, virágokkal, állatokkal. Vicces, hogy bizonyos elemei még mindig megvannak, a gyerekeim jókat szórakoznak rajta, mennyit változott a lego design pár (tényleg csak néhány, még fiatal vagyok!) évtized alatt. Nem tudom, azért kaptam-e, mert már akkor tudták a nagyszüleim, hogy házrajongó vagyok vagy éppen emiatt lettem az, de ez mindegy is. Mindenféle ház érdekel kívül-belül: csodálom a dekorációt a homlokzaton vagy éppen húzom a számat a szobák elosztásán, netán éppen csak felskiccelem az alaprajzot, töprengek a színeken, odaképzelem magamat, ahogy élek benne és így tovább a végtelenségig. Persze az is lehet, hogy ennek a mániának az oka egyszerűen csak annyi, hogy 18 éves koromig tizenkétszer költöztünk, de amikor éppen nem, akkor anyám kéthavonta átrendezte a lakást – nem merném állítani, hogy a férje(i) nagy örömére, anyámért egyértelműen mindegyik jobban rajongott, mint a bútorok tologatásáért. Mindenesetre úgy tűnik, ez is örökletes, mint a cipőmánia (a családban három nőtől is örökölhettem ilyen specifikus géneket), aminek nagyon sokáig ellenálltam, aztán egyszer csak felszínre tört. A házak iránti rajongás nem tört sehova, egyszerűen csak van, mióta az eszemet tudom.

Mit is építettem legtöbbet gyerekkoromban? Házat. Mit is rajzoltam leggyakrabban? Házat kerttel. Mitől is vagyok nagyon boldog egy nyaralás alkalmával?
Ha bebarangolhatok egy házat, lakást, építményt, mondjuk azért legyen legalább egy Gaudi, persze, de ha nem, akkor a Canterbury Katedrális.
Miről álmodoztam legtöbbet és még ma is? Az Álomházról. (A hasonló című műsor is nagy kedvencem lett, mióta felnyitották a szememet, hogy van olyan, hogy tévéadás.) A különböző házak a képzeletemben persze nem puszta építmények, hanem lakóházak, sőt – otthonok, amelyekben a fantázia-életem ilyen vagy olyan, ahogy én is ilyen vagy olyan vagyok bennük. Ez egy rendkívül szórakoztató játék, ugyanis a legjobban azt (na jó, nem a legjobban, mert van olyan tevékenység, amit még ennél is jobban) szeretem, ha elképzelhetem magamat valamilyen másik életben is.

Imádom az életemet, de rengeteg minden érdekel(ne), amire sosem lesz időm, sem tehetségem, a személyiségem sem alkalmas rá, de ettől még ha lehetne olyan, hogy párhuzamos életek, az lenne az én univerzumom: ahol én párhuzamosan sokféle életet élhetnék egyszerre és sokféle módon bontakozhatnék ki. Már látom a kedves Olvasót, ahogy huss, hajítja ki a gépet az ablakon ijedtében, de itt nem valami skizofrén állapotra gondolok, ahol kellemes belső dialógusok keretében jóban vagyok saját magunkkal egyes szám többes személyben, hanem olyan élethelyzetre, ahol a különböző párhuzamos életeimben a személyiségem nagyon más tapasztalatai építenének engem mint egységes valakit – na most ezt filozófiailag vagy pszichológiailag persze gőzöm sincs, hogy lehetne leírni, de nem is baj, mert sajnos ez úgysem létezik vagy amikor igen, akkor jöhet a kényszerzubbony, mert megbolondulsz és kész. Márpedig ahhoz nincs kedvem. Szóval vissza a házakhoz!

A gyerek- és kamaszkorom családi viszonyai mondhatni, hogy az átlagnál nagyobb tempóban változtak, azaz míg a barátaim nagy többségének ma is ugyanazok a szülei, nekem három pótapa és egy pótanya is jutott, előbbiből az utolsó kétszer is csöngetett (mint a postás), és ezt az egész, utólag kicsit bonyolultnak látszó hullámzást állandóan változó mennyiségű testvérek fűszerezték. Egy lélekbúvár joggal gondolhatná, hogy mivel azért állandóságra is szükségünk van és bármilyen lerajzolt, elképzelt, megépített ház, otthon valahol a családot is jelképezi, nem véletlen, hogy nekem ez ilyen központi szerepet tölt be az érdeklődésemben. Egye fene, mondjuk, hogy a lélekbúvároknak (kivételesen) igazuk van. Tisztán emlékszem, hogy kisgyerekkorom óta egy békés házikó képe lebegett az elmémben: olyané, amelyiknek a sötétben barátságosan hívogató fénnyel világítanak az ablakai. Mindig viszonylag nagy, de kuckós volt, mert benne laktak a gyerekeim is. Ez volt az alapmotívum, erre aztán ráépültek különböző elemek attól függően, épp milyen stílushoz volt kedvem. Én ugyanis éppen olyan otthonosan tudom érezni magam egy zsúfoltabb, például vidéki angol stílusú miliőben, mint egy letisztult, minimalista enteriőrben, mert valahogy nem maga a stílus számít igazán, hanem hogy mennyire hiteles, mennyire harmonikus kisugárzása van számomra, kicsit ezoterikusan szólva: mit üzen nekem és amit mond, az megérint-e, jelent-e valamit az életemben éppen. Ha kicsit is értelmesebb vagyok és van valami közöm a fizikához középiskolában azon túl is, hogy imádtam hallgatni, amikor Uray tanár úr arról mesélt, milyen volt gyerekként olyan közegben felnőni, ahol természetes hétköznapisággal ő Weöres Sándor térdén lovagolt, akkor biztosan komolyan gondolkodhattam volna azon, hogy belsőépítész leszek. Így csak komolyan röhöghettem ezen az ötleten és hát végül is nem bánom, hogy másként alakult: a filozófia szakos diploma kimeríthetetlen anyagi hátteret biztosít, így ma is csak kedvtelésből dolgozom, nem pénzért. (Pénznek ugyanis nem mindig lehet nevezni a tanári fizetést, három gyerekkel hó végén néha különösen nehéz ezt a nyelvileg olyan hízelgő megnevezést használni.)

III.
Otthon

A ház persze többnyire nekem nem csupán egy lakás, egy épület vagy művészeti forma, hanem elsősorban otthon – ha más emberek otthona is. Minden esetben beleképzelem magam: hogyan élnék ott, milyen életem lenne, hogy érezném magam, kikkel laknék együtt, milyen lenne onnan elindulni reggel és hazatérni egy nyaralás után. Minden életszakaszomban volt egy képem arról, milyen is lenne számomra az Álomház, most is álmodozom ilyenről és ez nagyon inspiráló számomra. Az elmúlt években új irányba tereltem az életem és emiatt nagyon más lett a viszonyom az otthonomhoz is. Ahol már 15 éve élek, az egy olyan ház, ahol a férjem családjának korábbi generációi éltek visszamenőleg vagy 150 évig. Ez fontos érzés, élmény volt, amikor ideköltöztem és elkezdtük közös életünket, mert egy ilyen parasztház, ami annak idején a város szélén állt, mostanra egy modernebb berendezésű otthon lett, gyakorlatilag szinte a belvárosban – márpedig minden ház életét nagy mértékben befolyásolja az is, hol áll, nem beszélve arról, hogy milyen régóta és milyen módon igyekszik a benne lakók számára élő otthon lenni. Erről rengeteget lehetne még írni, de most maradok a személyes perspektívánál. Ebben a házban születtek a gyerekeink és egyre több részét újítottuk fel, majd szépen lassan ugyanitt hűlt ki ez a házasság, de a házas-ság megmaradt: még itt lakom egy darabig. Mióta a férjem nem a férjem, semmilyen hatással nincs rám, hogy kinek a háza volt ez valamikor – szimbolikusan nemcsak tőle, de az egész valamikori itt élő családjától elvágtam magam érzelmileg. Érdekes, izgalmas és nagyon felszabadító folyamat volt ez a családi átalakulás (persze csak nekem, a 150 évvel ezelőtt élt ősöket ez bizonyára hidegen hagyja) és ugyanez mondható el arról, ahogy ezzel párhuzamosan, szépen követve a történések érzelmi ívét, az otthonom belső lényege is teljesen átalakult és még most is változásban van. Egyrészt alakítom, másrészt távolságot is tartok tőle azáltal, hogy tudom, nemsokára elmegyek innen – sokkal praktikusabban, bátrabban, ügyesebben kezelem a teret ezáltal és furcsa módon ettől sokkal élőbb lett, sokkal inkább kifejezi azt, amit otthonnak tartok. A Balcsi helyetti festés-terápia során is ez volt a kulcsszó: bátorság. Felvállalni és megpróbálni kifejezni, ami belőlem jön, olyan térré változtatni a konyhát, amiben végre én is jól érzem magam – most vettem észre, mennyi minden volt nyomasztó benne számomra. Kísérleteztem és megint csak a kezdők szerencséje: klassz lett! Ugye mennyivel jobb ez, mintha a hasamat süttettem volna a parton?

Annak ellenére, hogy ennyire fontos számomra ez a témakör és maga az otthon fogalma, megtanultam tárgyként, lakóhelyként, épített környezetként tekinteni rá és elengedtem azt a korábban nagyon erős vágyat, hogy saját házam legyen. Persze most is álmodozom róla és ha hirtelen lehetőségem lenne egyet építtetni, félóra múlva oda tudnám dugni az építész kampós orra alá a részletes tervrajzot, még azt is tudnám, hol áll a hintaló, de elhussant az a görcsös akarás, hogy mindenképpen kell egy saját otthon, sőt, lehetőséget látok benne, hogy nem kell odakötnöm magamat valamihez, ami akár teher is lehet, nyomasztó röghöz kötöttség a felszabadult, örömteli szárnyalás helyett. Ez persze a jelenlegi élethelyzetemből adódik és ahogy az változik, úgy a lakáshoz, otthonhoz való viszonyom is alakul majd és ez jó érzés, mert azt jelenti, hogy az életemben az érzelmileg fontos síkok egyensúlyban vannak. (Most éppen megveregetem a vállamat: ügyes vagyok.)

Ugyanakkor az otthon fogalma még fontosabb lett, mint korábban – de otthon lenni nem valahol akarok, hanem valakikkel és ez az én eddigi felfogásomat tekintve óriási változás. Amikor kiderült, hogy a férjem már nem lesz többet a férjem, azonnal le tudtam szögezni, hogy a gyerekeimen kívül hosszabb távon többet senkivel nem akarom megosztani az otthonomat. Kicsit meg is ijedtem ettől a bizonyosságtól, hiszen alapvetően nagyon szeretem a számomra kedves embereket magam körül tudni – akkor meg mi ez az izé? Az otthonom én vagyok (’a la XIV. Lajos), de jöhetek azzal az angol szállóigével is, hogy „my home is my castle”, azaz nemcsak hogy engem fejez ki, de elsősorban számomra lesz tökéletes és még azok számára lesz a lehető legkényelmesebb és legideálisabb, akik engem mélyen ismernek és egyben (ennek ellenére vagy épp ezért) szeretnek is, sőt, kimondottan szívesen alkalmazkodnak éppen hozzám – puszta szeretetből és/vagy mert ez jó nekik. Márpedig valljuk be, akármilyen tüncibünci vagyok, az ilyen leírással bíró halmazba sorolható egyének száma bizony véges. És akkor még nem is beszéltünk a kulcsszóról: alkalmazkodás. Márpedig enélkül együtt lakni nem lehet, én pedig 13 évig alkalmazkodtam, néha túlzásokba esően, a természetes belső energiáimat elnyomva is egy férjhez és ezt a káprázatos(az eszement) attrakciót nincs szándékomban többször megismételni: az egyszeri (de sok naiv humanoid számára többnyire feleslegesen megismételhető) tapasztalatom az lett, hogy az egésznek nagyobb a füstje, mint a lángja. (Igen, igen, számomra, hát persze, de hát itt most én írok, ez nem valami interaktív politikai műsor a Klub Rádióban, kedves Olvasó, nem fogadom most telefonon az LMBTQ-véleményeket meg a Marsról jött hallgatók olyan kívánságait, hogy „akkor kérem az elgététől azt a számot, hogy nincsen olyan jány”…) Emellett rá kellett jönnöm, hogy akármennyire is értékelem, ha valaki engem magamért szeret, nem kell, hogy minden kiábrándító pillanatomban jelen legyen. Ha nehéz nekem valami, netán nagyon töprengek, esetleg szomorú vagyok vagy beteg, amúgyis jobb szeretem nem terhelni a környezetemet, hanem elvonulni a vackomra, aztán majd előjövök, amikor már nem remeg a kezemben a szemhéjtus és valami esztétikai élményt is tudok nyújtani. Ide tartozik még az is, hogy az otthonomban úgy lehetek önmagam, ahogy más fizikai térben nem – mindenhol máshol van rajtam plusz szerep, még ha olyan szerep is, amit teljes egészében élek és ami segít annak lenni, aki vagyok, ami épít. De akkor is plusz. (Egyébként ha csak ennyit tudnának a mai kórházak az emberi pszichéről és a hozzá tartozó gyógyulási folyamatról, akkor elmondhatnánk, hogy lassan közeledünk a XXI. századhoz, de ez annyira komoly és messze vezető téma, hogy sajnos most nem ragadok le itt, bocsika.)

Ugyanakkor, mint mondottam volt, a valakivel, valakikkel otthon lenni állapotra való rácsodálkozásom ugyan nem mai keletű, de most megint erőteljes élmény. Az életem során szerencsére többször megtapasztaltam már, hogy teljes harmóniában beszélgetek, tevékenykedek emberekkel, főleg barátokkal akkor is, ha jó ideje nem láttuk egymást – mégis olyan harmónia van közöttünk, ami egy teljesség-állapot. Ilyenkor egymásból úgy töltekezünk, hogy közben teljesen magunkat adjuk, olyan csatornáink, rezgéseink nyílnak meg egymásra, amelyek egy mély, közösen-jól-lenni érzésben feloldanak gátakat, elmosnak szerepeket és az ember felszabadultan önmaga lehet és közben megtapasztalja, hogy önmagáért szereti a másikat és a másik is önmagáért szereti őt. Én ezt a bensőséges érzést hívom úgy, hogy otthon vagyok valakiben/valakivel, otthon vagyunk egymásban. Nem biztos, hogy ez minden egyes találkozáskor megismétlődik, de amikor éppen nem ilyen mélyen rezgünk egymásra, akkor is ott van valahol, hiszen már megtapasztaltuk és ez nagyfokú bizalmat, szeretetet, egyben hála-érzetet ad. Nekem szerencsém van, vannak barátaim, családtagjaim, akikkel ezt megélhetem, a gyerekeimmel ez például egy teljesen természetes állapot, mindig is otthon voltunk egymásban. (Na, majd a kamaszkor! Lesz itt még sok másféle rezgés is! Már közeleg, néha rengésnek érződik…) Az elmúlt időszak lenyűgöző élménye viszont az, hogy ezt végre egy Férfival is megélhetem. Döbbenetes ez azért is, mert hogy lehet, hogy férjhez mentem és el is köszöntünk egymástól anélkül, hogy ezt bármikor megélhettem volna, pedig voltam én szerelmes, nem a semmiből született ez a három gyönyörű gyerek! Ugyanakkor fantasztikus azért is, mert egyszeriben csak itt van Ő és otthon érzem magam vele mindenféle helyzetben anélkül, hogy ezért tenni kellene különösebben bármit és anélkül, hogy állandóan együtt akarnánk lenni. Hagyunk egymásnak teret, éljük az életünket örömmel és közben ha csak rágondolok, az egész univerzum otthonosabb lesz a szememben. (Na jó, a Mars nem, oda menjen csak az Elon Musk.) Amikor meg vele vagyok (nem Muskkal!), akkor otthon vagyok és kész, zsigeri szinten működik ez, nem kell rajta gondolkodni sem, bár amikor hirtelen észreveszem és rácsodálkozom, az is nagyon jó érzés. Így aztán kiderült, hogy otthon lenni én alapvetően már így akarok mindazzal együtt, hogy igen, fontos a fizikai otthonom, szeretettel ápolom, szépítem, tsinosítom (na most meg Kazinczy), igényes vagyok rá, hol és hogyan élek. De ők, akikkel otthon lehet lenni a világban – erre ráébredni csudajó! Na ugye, hogy megéri megbetegedni és nem utazni sehova? Mit nekem Barcelona meg a Balaton, amikor a magam kis belső tengerén hánykolódva egyszer csak rájövök, mit is akarok és hol van a kincs, ami már az enyém! (Jól van, na, ha van otthon egy felesleges repjegy, azért tessék csak átküldeni, nagy duzzogva átmennék a barátosnémhez abba a Katalóniába, így festés után csak ki tudnám magam pihenni a tenger parttyán. (Most meg Weöres, pedig róla már szó volt meg a Psychéről is és hát akkor már el is kalandoztunk – megy ez, meg se kell mozdulni, folyton utazik az ember.)

Utószónak pedig álljon itt egy idézet, amit már jó régen kiírtam a tükörre, mert annyira az enyém is:
„Meghívni valakit az otthonunkba annyi, mint felelősséget vállalni a boldogságáért mindaddig, míg a fedelünk alatt marad.”
A. Brillat-Savarin

Cinkepostás

A kiskapu postaládájában (Cinkeposta) kirepülésre készülő családi élet hangok.
Annus néniék a nagykaput használják, hogy ne zavarkodjanak....
A láda kulcslyuka fölötti kerek kisablakba lestem be ránagyítva. Több felvételt is készítettem: hol egy szárnyrészlet látható, hol egy-két láb kandikál kifelé.

Cinkelábak

Rengeteg levelet őrzök, még azokat is, amik faxpapírra érkeztek, de mára csak a hajdan volt tekercsesség feldomborodását négyrét hajtottságba kényszerítve olvashatatlanul lapulnak kalapdobozokban.
Az elektronikus levelezésemnek is megteszem azt a régimódi udvariassági gesztust, hogy a saját irományaimat a fontos hivatalosak kivételével törlöm - csak azé, akinek szántam. Nem szeretem az olyan válaszleveleket sem, amik alatt az én betűim sorakoznak - minden leírt szavamra emlékszem (a megbántakra is), és a tárgyszó bőven elég, hogy tudjam, mire történik érkezettség.
Egy mégoly egyszerűnek tűnő blogbejegyzés mögött is számtalan magánlevél, üzenet, gondolatváltás húzódik meg, és akkor még nem is említettem a találkozásokat és a telefonálásokat, olykor csak odagondolásokat.
Írunk egymásnak erről-arról, annak lesz publikus része, lesz olyan, ami azonnal törlésre kerül és csak kettőnk emlékezetében marad meg, tudva azt, hogy a magán és a nyilvános között a rosszindulat is nyitogat kapukat.
A kedvenc leveleim közé tartoznak azok, amik szándékoltan kilépnek kettőnk kapcsolatából és nyílttá válhatnak: témafelvetésük vagy nyelviségük miatt egyszerűen már irodalmi igényűek. Az eredeti kontextus pedig megmarad csak nekem. Titok. Bizalom.
Az irodalmi és filozófiai levelezés olyan, mint a naplóírás. A megírtság munkája. A belső folyamatok szócserés láthatósága. És mögöttük az ember.

Marcipántorta csokirózsákkal.
Tizenhat éve sütök tortát: először egyet, aztán kettőt, aztán hármat.... hatot - és még az egyéb ünnepek és vendégségek.

Amikor az orvos negyedszer is úgy kiáltott fel a szülőszobában, hogy Juditka, már megint egy ugyanolyan!, akkor már sejtettem, hogy Janka lesz a minta. Vagy talán a nővérem gyerekei? Egyetemistaként lógás az előadásról vagy rohanás haza, hogy vigyázzunk rájuk. Balázs minden reggel meglepetés toronnyal várta Botondot, aki felébredve húzott ki engem az ágyamból, hogy menjünk ledönteni.

Amikor veszekednek egymással, hogy vajon melyiküket szeretem jobban, és üvöltözve arra jutnak, hogy mindegyiküket egyformán gyémánterősen, csillagmagasan, aranyhajhosszan, akkor Jankának egy fontos adu van csak a kezében, amit előszeretettel ki is játszik: engem a legrégebb óta, és fél éven át csak engem, mert ti még nem voltatok!

Amikor módszeresen tapossa az élet lehetőségeinek útját, akkor a többieknek is célokat vagy irányokat jelöl ki. Gyertek utánam, ha tudtok, vagy legyetek elég bátrak ahhoz, hogy másfelé menjetek. Sokszor annyira egy összeköttetésben élnek, hogy egyikük-másikuk meglepődik azon, ha nem tudja azt, amit a másik igen.

Amikor számba veszem, hogy amíg ő eljutott a mai születésnapjáig, addig mit is csináltam én magam, akkor egyrészt vannak a csak ezt-aztok, de szerencsére vannak az eztis-aztisek - innen nézve Balázzsal néha nem értjük, hogyan volt mellettük bármi egyébhez is erőnk. A fiatalság, ugye.

Amikor három éve írtam neki szülinapi bejegyzést (https://falusag.hangfarm.hu/2018/05/13-evesen-a-vilag), akkor még csak reméltem, hogy olyan lesz, mint amilyen most. Gyönyörű.

Íróasztal pillanatkép....

Az első talán 1975-ben volt húsvétkor, a második biztosan 1979-ben Fonyódon, a mama teraszán.

Régi fotókat nézegetek, valamikori húsvétok hangulatát idézve. Ezért még kicsit őrizgetem az idei ünnepet is. Azonban van valami, ami közvetlenül összeköt a több, mint 40 éves fotókkal.

A mamám mindig dolgozott, akkor még nem volt divat a gyerekekkel játszani. Húsvét előtt is folyamatosan készülődött, főzött. Azt csak sejtettem, hogy mikor nyertek sárgásbarna vagy egészen sötétbarna színt a hagymahéjjal festett tojások, de látni sose láttam. Azonban az igazi varázslat valamikor nagyszombat estéjén, miután én már lefeküdtem, történt meg. Nem tudom hogyan csinálta, de húsvét reggelére mindig felkerült a lámpára egy tojásmadár. Ez még önmagában nem nagy dolog, de ez a madár repült! Minden alkalommal, amikor valaki ki- vagy bejött az ajtón, a madár le-fölröpült a lámpán. Teljesen elbűvölt a látvány. Képes voltam hosszú percekig lesni, hogy mikor fog le, majd fölszállni a kismadár, amely pufók testét egy kifújt tojás adta, szárnyai és farka harmonikára hajtott újságpapírból volt, mint ahogyan büszke tartású feje is. A legizgalmasabb az volt, amikor megfeledkeztem a csodás tüneményről, és csak a perifériás látásommal, véletlenül vettem észre a repülést. Mindig újult örömmel feledkeztem rá. A sok megfigyelés eredménye, hogy a varázslat minden lépésére rájöttem. A madár testét négy helyen kell áttörni: két vízszintes hasadék az oldalán a szárnynak, amelyet teljesen át lehet fűzni, ha elég ügyes és türelmes az ember. Egy függőleges hasadék a tojás hegyesebbik végén, idejön a nyak és a fej. Végül a tompábbik végre egy vízszintes vagy függőleges hasadék, aszerint, hogy pávás, vagy kakasos farkat szeretnénk hajtogatni. Aztán következik a repülés. Ehhez nincs másra szükség, csak egy jó hosszú cérnára, egy mennyezeti lámpára, vagy kampóra, és egy rajzszögre, amit egy nyitogatott ajtó sarkára tűz az ember. Igen kérem szépen, attól fog a madár leszállni, hogy a ki nyíló ajtó sarka közelít a lámpához, míg záródáskor távolodik, így a madár újra felfelé repül.
A mágia leleplezése azonban nálam semmiféle csalódást nem okozott. Sokkal inkább a megismételhetőség örömét. Némi gyakorlás után, egész könnyen ki lehet fújni a tojást, aztán egy hegyes késsel a kívánt hasadékok is oda kerülnek, ahova szánták. A legmacerásabb a harmonikára hajtogatott szárnyak átfűzése, de azzal is meg lehet birkózni.

Jó ideje készítem a húsvéti tojásmadarakat. Amíg otthon húsvétoztam, volt, hogy több ajtóhoz is kötöttem, így röpült egy, ha valaki bejött, egy másik, ha wc-re mentünk, de akkor is, ha este behajtottuk a konyhaajtót. Raktam már a különböző munkahelyeim, különböző irodáinak ajtajára. De tavaly húsvétkor, amikor először sokkolódtunk a karanténba helyezéstől, az élesztő mellett egy-egy tojásmadarat küldtem anyunak meg a húgomnak, hogy nekik is jusson a régi húsvétok hangulatából. Idén ismét járványügyi ünnep jutott. Azaz nem mehettünk haza. Ez nem csak a bővebb család utáni vágyakozást jelentette, hanem sokkal több munkát is, mert így a készülődés és a főzés összes terhe rám szállt. Este tizenegykor még helyzetjelentő, fényképes üziket váltottunk, hogy hogy fest a szentendrei, meg a pécsi nyúl (és ez most szó szerint). Nagyon fáradt voltam. Aztán eszembe jutott nagyanyám sóhaja, ahogyan egy-egy fárasztó nap után az ágy szélén ülve annyi mondott, na Jézus nevibe jóccakát. És elszégyelltem magamat, hogy az az asszony minden húsvétra elhozta a varázslatot békében-háborúban, szegénységben-bőségben, én meg itt sóhajtozok egy kis panel-házi-munkától. Kifújtam egy tojást, kikopogtattam a réseket, és többszöri nekifutás után átfűztem a szárnyakat. A cérnát az asztal fölötti lámpán vetettem át, és a hűtő ajtajához rögzítettem. Így, ha kinyílt a hűtőajtó, a madárka az asztalunkra szállt. Reggelre a mi lakásunkban is itt volt a varázslat.
Egészen mostanig repkedett, de a héten egy óvatlan pillanatban a salátalében kötött ki. Így leszereltük szegényt, de vele és általa megint velünk volt ünnepelni a mamám, és a gyerekkorom.

És a tojásmadár:

Has. Nálam minden ott van eldöntve. Sohasem tudnám megbocsátani a férfimnek (a férjemnek sem - de ezzel szerencsére ő is tisztában van), ha lenne hasa: az az olykor üregesen kerek, söröskorsó keménységű, vagy a lottyadt, nadrágra lógó bőrlebeny - többféle variációban szokott átsejleni a ruha alatt.
Na, ha ez a sarkalatos pont rendben van, akkor már csak arra vágyom, hogy szellemileg egyértelműen fölöttem álljon (iq-ban mérhetően), magyarán nálam okosabb legyen (mindig vonzottak a zsenik, szeretem a belőlük kiáradó végtelen energiát és azt az intellektuális szellősséget, ahonnan ők nézik a világot).
Ha a has és az intellektus is a megfelelő szintű (az egyik lapos, a másik pedig kiugróan magas), akkor már csak arra van szükségem, hogy művelt, udvarias, gyengéd, érzékeny legyen.
Ha a has és az intellektus és az érzékenység is megvan, akkor már csak az kéne, hogy anyagilag is jól kvalifikált legyen.
És ha minden rendelkezésre áll, akkor már csak a találkozás kéne. Többször megkérdeztem már, hogy miért? Miért történik meg valakivel és miért nem? Apukám tömör megfogalmazása szerint, "az egész élet egy kí-baszott nagy lutri, gyerek! Van aki nyer és van aki veszít.".
Párszor megadatott, hogy észrevettek. Nyíltan, őszintén és mai fejemmel már azt mondanám, hogy bátran, persze akkor saját családos lényembe zártan úgy véltem, hogy szemtelenül (bezzeg, ha egyedül lettem volna, két kézzel kaptam volna a legkisebb alkalom után is - bár talán ez sem igaz. Mert még attól is zavarba tudok jönni, ha egyszerűen egy jó pasinak csak igent kéne mondani).
A mai napig az egyik legdédelgetettebb, mikor hármaskát várva cipelem a bevásárlást haza (a mozgáshiánytól szenvedve mindenképpen én akartam elmenni a boltba, én akartam gyalog menni és én akartam cipekedni) és egy piros sportkocsi megáll és a legudvariasabban elém állva közlik velem, hogy én vagyok az álomnő, minden eddigi gyereket hozhatok és még rengeteget vállalhatok, csak legyek. Hm. Nem értem. Jó, jó, hogy mindenhol, főleg ott, kerekebb voltam, na de annyira azért nem.... Mi történt volna, ha akkor és ott, ha nem is beülök, de szóba állok a másikkal? Nem tudom. Valahogyan az a fránya házassági papír, amit az oltár előtt kimondunk és aláírunk, annyira hitelesnek és betarthatónak tűnik (ha nincs kísértés).
Fanni írását (https://falusag.hangfarm.hu/2021/04/az-odakozmalt-rizs-es-az-escort-lanyok) én is a legkomolyabban véve - éppen fát téve a tűzre - arra jutottam, hogy tulajdonképpen az egész feminista és nőjogi mozgalom, az egész női identitás problematikája talán ott gyökerezhet, hogy a férfiak talajába úgy ágyaztak minket be, hogy otthon kurvák legyünk, a külvilágban pedig apácák. Otthon, ha nincs is éppen kedvünk, megtesszük a békesség kedvéért, azon kívül pedig hiába lenne kedvünk, nem tesszük meg a békesség kedvéért. Védekezünk.

Fanni elmélkedéséről (https://falusag.hangfarm.hu/2021/04/az-odakozmalt-rizs-es-az-escort-lanyok) eszembe jutott az az 1 köbméter fa, amit tegnap bepakoltam.

Mert megvárhattam volna vele a férjemet, csak hát fogyóban volt már a kandallóban a fa, amivel az átmeneti időszakban fűtök, és végre meghozták a szárazat, erre az a nyamvadt eső pont rákezdett. Gondoltam mi az nekem. De ez is szakmunka, hát szinte rögtön rácsaptam az ujjamra egy farönköt, úgyhogy eztán a szétcsapatott kiskezemmel pakoltam tovább, miközben a kesztyűn keresztül folydogált a vér. Gondoltam az hagyján, hogy fáj, de már megint, hogy fog kinézni a kezem. Amivel nem járok manikűröshöz, mert egyszer - az esküvőmön tettek rá műkörmöt, de a nászút végére szó szerint lerágtam, annyira zavart. Szóval nincs műköröm, ellenben lakkozni teljesen felesleges ennyi mosogatás után, ráadásul a kandallós téma miatt folyamatosan kormos a körmöm alja, szóval legalja….

És miközben raktam a fát arra gondoltam, csak anyámnak ki ne kotyogjam, hogy behordtam, mert rögtön rákezdi az örök nótát, hogy kislányom miért te csinálod, és hogy figyeld meg kislányom, csak azokat a nőket nem hagyják el, akiket nem lehet, mert egyedül nem maradnak életben, úgyhogy tettesd magam elárvultnak és gyengének és megbecsülnek majd. És valószínűleg igaza van (ő egyedül nevelt, kénytelen volt mindent megcsinálni özvegyen), mert azok a kolléganőim, akik békés boldog házasságban élnek, mindig olyan nyugalmat árasztóak, kisimultak és csinosak, és ápoltak, és csak és kizárólag azzal foglalkoznak, amivel akarnak, és okulva anyám életéből – hogy egyedül az iga milyen nehéz – mindig is rájuk akartam hasonlítani, de akkor mégis mi a bánatos kukkérónak pakolom be ezt a hülye fát és csapatom szét a kezem megint?

Pierre-Auguste Renoir: Fekvő női akt

Persze az ég megint rákezdett, ezt most már nem hagyom abba, a fele már benn van, meg milyen jól néz már ki, a házunk melege felstócolva, meg végül is én vagyok itthon, igaz home officeban, meg öt gyerekkel, plusz egy vendéggyerek átjött játszani, de legalább elvannak, nem egymást vagy engem gyilkolnak. Meg hogy fog örülni az ember, ha hazajön a munkából, hogy egyrészt be tud állni a kocsival, másrészt meg be van pakolva, kávézhatunk majd nyugiban a nappaliban és nem azzal állok elé, hogy te itt a fa, be is kéne pakolni még. Bár amikor legutóbb az az ötletem támadt, hogy kíméletből összerakom én a trambulint, akkor sem megdicsért, hanem azt mondta kiherélem, ez férfi feladat lett volna. Hát igen, tök igaza van a Nők Lapjában is megjelent pár cikk erről, tényleg én cseszem el már megint, most is pakolok a véres ujjammal. De minek.

Mindegy már csak a vége van hátra, te jó ég, hogy ez mennyi, azt hittem elég a garázs két alsó polcát kipakolni hozzá, erre tessék, már két sorban van egymás előtt a fa és még hol a vége. Tényleg hol van? De ha kinn hagyom a ház előtt, mi van, ha valaki elviszi? Aranyárban megy már ez is. Befejezem ha addig élek is. Ahelyett, hogy ülnék a kanapén kipihentem csinosan, amikor hazajön és nem véres, kormos karmokkal. Azt kellene, kímélni magam, kenegetni, kényeztetni, talán jobban is örülnének neki itthon, mint a bepakolt fának, amit nem kért senki. És nem úgy kinézni, mint egy sokgyerekes munkásasszony, fáradtan kócosan. Valószínűleg, ha választani kell a férfiaknak, első helyen lenne úgyis az, hogy legyen nő és szexi a feleség, és csak utána, hogy hasznos.

Na most már tényleg bajban vagyok, arrébb húzok ezt azt, ide is dugok még fát, oda is rejtek el, hogy minden benn legyen. Amúgy is olvastam valahol egyszer, hogy választani kell tudni hármat az alábbiak közül: jó háziasszony, tiszta ház, barátok, szépség, karrier, jó anya, jó feleség, a többit pedig el kell engedni, menni had’ menjen. Nekem is azt kellene este a férj elé állva előterjeszteni, hogy tisztázzuk drágám melyik hármat kéred, mert az összes nem megy. De persze ezt elő kellene vezetni, ahhoz meg idő kell, ahhoz meg kávé, ahhoz meg ezt a fapakolást befejezem, de minek. Biztos, hogy nem lenne a választottja között az, hogy megint férfimunkát végezzek kedvességből, és voltaképpen igaza is van, ellenben az a listán lenne, hogy szép legyek, meg friss és üde, nem pedig leharcolt, fáradt. És igaza van, én is azt szeretem, amikor ötletel, energikus és jó hangulatban van. Na ezt a pár darabot még ideteszem, felsöprök és kész is.