Avagy miért jó, ha torokgyulladás miatt nem utazhatsz a Balatonhoz?

I.
A drámai előzmények

Napok óta arról álmodom, hogy ott vagyok a víznél, belelógatom a lábam, érzem a sós levegő illatát, a napot a bőrömön, azt a mindjárt-kibújok-a-bőrömből jóérzést, ami gyakran megesik velem, de most álmomban éppen Barcelonához köt. Ébredéskor velem van az életöröm, egyben konstatálom, hogy Barcelona ébren is az álmok birodalma jelenleg, noha nagyon visszavágyom, de sebaj, pár nap múlva mehetünk a skacokkal a Balcsira! De jó lesz az is, imádom a Balcsit! A Balaton kékje, egészen pontosan kékjeinek és zöldjeinek folyamatosan változó és magával ragadó árnyalatai az otthont jelentik számomra: amikor lehet, megyek haza. Másnap ébredéskor már meglehetősen borús a kedvem: Barcelona, Balaton, minden elillant, ugyanis úgy fáj a torkom, hogy alig tudom lenyelni a bent ragadt túrógombócot, aztán kiderül, hogy még az sem túrógombóc, hanem csak simán gombóc, még csak nem is Artúr. Egyértelmű lesz azon nyomban, hogy nem megyünk mi sehova, hiszen fáj a fejem, fáj az arcom, de még a fülem is és úgy ugatok, mint egy kivénhedt eb. Nem lehetnék kivénhedtebb, érzetre legalábbis. Amikor anyámnak elsuttogom a telefonba (mert közben a hangom is elmegy), hogy most mégsem állítanánk így be hozzájuk, már rajtam van az önsajnálat, mert hát megérdemlem, ugyebár, még a helyi tengerhez sem jutok el, vágyakozás ide vagy oda. A személyiségem olyan furán defektes, hogy kevés dolgot tudok nagyon komolyan venni, így az önsajnálatot is hamar hagyom a fenébe, nem érek rá ilyen hülyeségekre hosszan. Kétperces komoly, megfontolt és elmélyült töprengés után úgy döntök, hogy ha már nem utazunk sehova, csakazértis kifestem a konyhát, ahogy terveztem – végülis a képzőművészet – és így nyilván a festés is – terápiásan hat, ezt mindenki tudhassa. Nem különösebben zavar, hogy sosem csináltam még ilyet, az sem, hogy nincs hozzá semmilyen felszerelés itthon, a köhögős-orrfolyós-torokgyulladós állapot meg végképp nem izgat: majd a festéstől meggyógyulok! A kezdők naivitása, ugyebár, de három nappal (és egy, a biciklim kormányára akasztott 15 literes festékes hordó meg egy 52 kilós, testméreteihez képest átlátszó, pálcikalábú – sőt, képzeletében már egyenesen a hordó és bicikli agresszív kettőse által az árokban agyonnyomott – nőt maga előtt látó, aggódó ábrázatú festékboltossal való találkozással) később…

…a konyha kifestve, gyönyörű szép és nemcsak ahhoz képest, hogy én csináltam, hanem tényleg! (Jó, persze hogy nem tökéletes, de hát én sem vagyok az, mit lehet tenni, mindenki érje be azzal, amije van. Különben sem vagyok festő-mázoló kisiparos, akinek nem tetszik, majd nem lakik itt. Például remélem, a pókok, akiknek a hálóját minden lehető és lehetetlen helyen le kellett szedni, pedig korábban nem tűnt fel, hogy egy Csipkerózsika-kastélyban lakunk.) Éppen takarítok, már alig élek, kivagyok, mint a liba és semmi másra nem vágyom, csak az ágyra és ott itt csak a második gondolatom mindenféle pajzán ötlet, jelenleg éppen csak el akarok nyúlni, nagyjából örökre. Ehhez képest a festési folyamatot lelkes és nagyon motiváló kommentekkel fűszerező skacokkal éppen visszapakolgatunk – ők hozzám képest fénysebességgel mozognak, a dolgok szépen lassan kerülgetnek vissza a helyükre (vagy éppen jobb helyre) (és még vagy három napig), megvacsorázunk, filmet nézünk és amikor lefekszem, úgy alszom, mint akit agyonvertek. Éjjel megjelenik álmomban… na nem Barcelona, de ha már tenger, akkor egy valódi Szirén (igazi neve Irén, de mivel sz-szel kezdődik a férjezett neve, az email címe sziren@..., a valódi életben az iskolatitkár, igaziból pedig huncut, sziporkázóan vicces, álruhás tündér) és közli velem, hogy hamarosan jobban leszek. S láss csodát, reggelre kidugul az orrom, észreveszem, hogy óriásit aludtam és sokkal jobban vagyok! Na ugye! Az álmok nem hazudnak, kérem szépen és a festés tényleg gyógyít! S amíg a kéz dolgozik, az agy pihen, pontosabban olyasmire koncentrál, ami mellett felszínre tudnak törni gondolatok, érzések és – mint tapasztalatom szerint mindig, amikor az ember takarít, rendezkedik, átalakít és egyben átalakul – meg tudnak fogalmazódni fontos dolgok. Ha érdekli a kedves Olvasót, milyen belső felfedezésekre juthat egy tökkelütött nőszemélyzet, amikor éppen betegen pakolja össze a cókmókot és három, folyton éhes gyereke lábatlankodása mellett festi ki a konyha-nappali-étkezőt, hát hajrá, lehet tovább olvasgatni.

II.
Ház

Kisgyerekkorom óta a lakóházak rabja vagyok, már négyéves kislányként az első lego, amit ajándékba kaptam, egy farm volt. Kinyitható ház, belül berendezéssel, kívül kerttel, virágokkal, állatokkal. Vicces, hogy bizonyos elemei még mindig megvannak, a gyerekeim jókat szórakoznak rajta, mennyit változott a lego design pár (tényleg csak néhány, még fiatal vagyok!) évtized alatt. Nem tudom, azért kaptam-e, mert már akkor tudták a nagyszüleim, hogy házrajongó vagyok vagy éppen emiatt lettem az, de ez mindegy is. Mindenféle ház érdekel kívül-belül: csodálom a dekorációt a homlokzaton vagy éppen húzom a számat a szobák elosztásán, netán éppen csak felskiccelem az alaprajzot, töprengek a színeken, odaképzelem magamat, ahogy élek benne és így tovább a végtelenségig. Persze az is lehet, hogy ennek a mániának az oka egyszerűen csak annyi, hogy 18 éves koromig tizenkétszer költöztünk, de amikor éppen nem, akkor anyám kéthavonta átrendezte a lakást – nem merném állítani, hogy a férje(i) nagy örömére, anyámért egyértelműen mindegyik jobban rajongott, mint a bútorok tologatásáért. Mindenesetre úgy tűnik, ez is örökletes, mint a cipőmánia (a családban három nőtől is örökölhettem ilyen specifikus géneket), aminek nagyon sokáig ellenálltam, aztán egyszer csak felszínre tört. A házak iránti rajongás nem tört sehova, egyszerűen csak van, mióta az eszemet tudom.

Mit is építettem legtöbbet gyerekkoromban? Házat. Mit is rajzoltam leggyakrabban? Házat kerttel. Mitől is vagyok nagyon boldog egy nyaralás alkalmával?
Ha bebarangolhatok egy házat, lakást, építményt, mondjuk azért legyen legalább egy Gaudi, persze, de ha nem, akkor a Canterbury Katedrális.
Miről álmodoztam legtöbbet és még ma is? Az Álomházról. (A hasonló című műsor is nagy kedvencem lett, mióta felnyitották a szememet, hogy van olyan, hogy tévéadás.) A különböző házak a képzeletemben persze nem puszta építmények, hanem lakóházak, sőt – otthonok, amelyekben a fantázia-életem ilyen vagy olyan, ahogy én is ilyen vagy olyan vagyok bennük. Ez egy rendkívül szórakoztató játék, ugyanis a legjobban azt (na jó, nem a legjobban, mert van olyan tevékenység, amit még ennél is jobban) szeretem, ha elképzelhetem magamat valamilyen másik életben is.

Imádom az életemet, de rengeteg minden érdekel(ne), amire sosem lesz időm, sem tehetségem, a személyiségem sem alkalmas rá, de ettől még ha lehetne olyan, hogy párhuzamos életek, az lenne az én univerzumom: ahol én párhuzamosan sokféle életet élhetnék egyszerre és sokféle módon bontakozhatnék ki. Már látom a kedves Olvasót, ahogy huss, hajítja ki a gépet az ablakon ijedtében, de itt nem valami skizofrén állapotra gondolok, ahol kellemes belső dialógusok keretében jóban vagyok saját magunkkal egyes szám többes személyben, hanem olyan élethelyzetre, ahol a különböző párhuzamos életeimben a személyiségem nagyon más tapasztalatai építenének engem mint egységes valakit – na most ezt filozófiailag vagy pszichológiailag persze gőzöm sincs, hogy lehetne leírni, de nem is baj, mert sajnos ez úgysem létezik vagy amikor igen, akkor jöhet a kényszerzubbony, mert megbolondulsz és kész. Márpedig ahhoz nincs kedvem. Szóval vissza a házakhoz!

A gyerek- és kamaszkorom családi viszonyai mondhatni, hogy az átlagnál nagyobb tempóban változtak, azaz míg a barátaim nagy többségének ma is ugyanazok a szülei, nekem három pótapa és egy pótanya is jutott, előbbiből az utolsó kétszer is csöngetett (mint a postás), és ezt az egész, utólag kicsit bonyolultnak látszó hullámzást állandóan változó mennyiségű testvérek fűszerezték. Egy lélekbúvár joggal gondolhatná, hogy mivel azért állandóságra is szükségünk van és bármilyen lerajzolt, elképzelt, megépített ház, otthon valahol a családot is jelképezi, nem véletlen, hogy nekem ez ilyen központi szerepet tölt be az érdeklődésemben. Egye fene, mondjuk, hogy a lélekbúvároknak (kivételesen) igazuk van. Tisztán emlékszem, hogy kisgyerekkorom óta egy békés házikó képe lebegett az elmémben: olyané, amelyiknek a sötétben barátságosan hívogató fénnyel világítanak az ablakai. Mindig viszonylag nagy, de kuckós volt, mert benne laktak a gyerekeim is. Ez volt az alapmotívum, erre aztán ráépültek különböző elemek attól függően, épp milyen stílushoz volt kedvem. Én ugyanis éppen olyan otthonosan tudom érezni magam egy zsúfoltabb, például vidéki angol stílusú miliőben, mint egy letisztult, minimalista enteriőrben, mert valahogy nem maga a stílus számít igazán, hanem hogy mennyire hiteles, mennyire harmonikus kisugárzása van számomra, kicsit ezoterikusan szólva: mit üzen nekem és amit mond, az megérint-e, jelent-e valamit az életemben éppen. Ha kicsit is értelmesebb vagyok és van valami közöm a fizikához középiskolában azon túl is, hogy imádtam hallgatni, amikor Uray tanár úr arról mesélt, milyen volt gyerekként olyan közegben felnőni, ahol természetes hétköznapisággal ő Weöres Sándor térdén lovagolt, akkor biztosan komolyan gondolkodhattam volna azon, hogy belsőépítész leszek. Így csak komolyan röhöghettem ezen az ötleten és hát végül is nem bánom, hogy másként alakult: a filozófia szakos diploma kimeríthetetlen anyagi hátteret biztosít, így ma is csak kedvtelésből dolgozom, nem pénzért. (Pénznek ugyanis nem mindig lehet nevezni a tanári fizetést, három gyerekkel hó végén néha különösen nehéz ezt a nyelvileg olyan hízelgő megnevezést használni.)

III.
Otthon

A ház persze többnyire nekem nem csupán egy lakás, egy épület vagy művészeti forma, hanem elsősorban otthon – ha más emberek otthona is. Minden esetben beleképzelem magam: hogyan élnék ott, milyen életem lenne, hogy érezném magam, kikkel laknék együtt, milyen lenne onnan elindulni reggel és hazatérni egy nyaralás után. Minden életszakaszomban volt egy képem arról, milyen is lenne számomra az Álomház, most is álmodozom ilyenről és ez nagyon inspiráló számomra. Az elmúlt években új irányba tereltem az életem és emiatt nagyon más lett a viszonyom az otthonomhoz is. Ahol már 15 éve élek, az egy olyan ház, ahol a férjem családjának korábbi generációi éltek visszamenőleg vagy 150 évig. Ez fontos érzés, élmény volt, amikor ideköltöztem és elkezdtük közös életünket, mert egy ilyen parasztház, ami annak idején a város szélén állt, mostanra egy modernebb berendezésű otthon lett, gyakorlatilag szinte a belvárosban – márpedig minden ház életét nagy mértékben befolyásolja az is, hol áll, nem beszélve arról, hogy milyen régóta és milyen módon igyekszik a benne lakók számára élő otthon lenni. Erről rengeteget lehetne még írni, de most maradok a személyes perspektívánál. Ebben a házban születtek a gyerekeink és egyre több részét újítottuk fel, majd szépen lassan ugyanitt hűlt ki ez a házasság, de a házas-ság megmaradt: még itt lakom egy darabig. Mióta a férjem nem a férjem, semmilyen hatással nincs rám, hogy kinek a háza volt ez valamikor – szimbolikusan nemcsak tőle, de az egész valamikori itt élő családjától elvágtam magam érzelmileg. Érdekes, izgalmas és nagyon felszabadító folyamat volt ez a családi átalakulás (persze csak nekem, a 150 évvel ezelőtt élt ősöket ez bizonyára hidegen hagyja) és ugyanez mondható el arról, ahogy ezzel párhuzamosan, szépen követve a történések érzelmi ívét, az otthonom belső lényege is teljesen átalakult és még most is változásban van. Egyrészt alakítom, másrészt távolságot is tartok tőle azáltal, hogy tudom, nemsokára elmegyek innen – sokkal praktikusabban, bátrabban, ügyesebben kezelem a teret ezáltal és furcsa módon ettől sokkal élőbb lett, sokkal inkább kifejezi azt, amit otthonnak tartok. A Balcsi helyetti festés-terápia során is ez volt a kulcsszó: bátorság. Felvállalni és megpróbálni kifejezni, ami belőlem jön, olyan térré változtatni a konyhát, amiben végre én is jól érzem magam – most vettem észre, mennyi minden volt nyomasztó benne számomra. Kísérleteztem és megint csak a kezdők szerencséje: klassz lett! Ugye mennyivel jobb ez, mintha a hasamat süttettem volna a parton?

Annak ellenére, hogy ennyire fontos számomra ez a témakör és maga az otthon fogalma, megtanultam tárgyként, lakóhelyként, épített környezetként tekinteni rá és elengedtem azt a korábban nagyon erős vágyat, hogy saját házam legyen. Persze most is álmodozom róla és ha hirtelen lehetőségem lenne egyet építtetni, félóra múlva oda tudnám dugni az építész kampós orra alá a részletes tervrajzot, még azt is tudnám, hol áll a hintaló, de elhussant az a görcsös akarás, hogy mindenképpen kell egy saját otthon, sőt, lehetőséget látok benne, hogy nem kell odakötnöm magamat valamihez, ami akár teher is lehet, nyomasztó röghöz kötöttség a felszabadult, örömteli szárnyalás helyett. Ez persze a jelenlegi élethelyzetemből adódik és ahogy az változik, úgy a lakáshoz, otthonhoz való viszonyom is alakul majd és ez jó érzés, mert azt jelenti, hogy az életemben az érzelmileg fontos síkok egyensúlyban vannak. (Most éppen megveregetem a vállamat: ügyes vagyok.)

Ugyanakkor az otthon fogalma még fontosabb lett, mint korábban – de otthon lenni nem valahol akarok, hanem valakikkel és ez az én eddigi felfogásomat tekintve óriási változás. Amikor kiderült, hogy a férjem már nem lesz többet a férjem, azonnal le tudtam szögezni, hogy a gyerekeimen kívül hosszabb távon többet senkivel nem akarom megosztani az otthonomat. Kicsit meg is ijedtem ettől a bizonyosságtól, hiszen alapvetően nagyon szeretem a számomra kedves embereket magam körül tudni – akkor meg mi ez az izé? Az otthonom én vagyok (’a la XIV. Lajos), de jöhetek azzal az angol szállóigével is, hogy „my home is my castle”, azaz nemcsak hogy engem fejez ki, de elsősorban számomra lesz tökéletes és még azok számára lesz a lehető legkényelmesebb és legideálisabb, akik engem mélyen ismernek és egyben (ennek ellenére vagy épp ezért) szeretnek is, sőt, kimondottan szívesen alkalmazkodnak éppen hozzám – puszta szeretetből és/vagy mert ez jó nekik. Márpedig valljuk be, akármilyen tüncibünci vagyok, az ilyen leírással bíró halmazba sorolható egyének száma bizony véges. És akkor még nem is beszéltünk a kulcsszóról: alkalmazkodás. Márpedig enélkül együtt lakni nem lehet, én pedig 13 évig alkalmazkodtam, néha túlzásokba esően, a természetes belső energiáimat elnyomva is egy férjhez és ezt a káprázatos(az eszement) attrakciót nincs szándékomban többször megismételni: az egyszeri (de sok naiv humanoid számára többnyire feleslegesen megismételhető) tapasztalatom az lett, hogy az egésznek nagyobb a füstje, mint a lángja. (Igen, igen, számomra, hát persze, de hát itt most én írok, ez nem valami interaktív politikai műsor a Klub Rádióban, kedves Olvasó, nem fogadom most telefonon az LMBTQ-véleményeket meg a Marsról jött hallgatók olyan kívánságait, hogy „akkor kérem az elgététől azt a számot, hogy nincsen olyan jány”…) Emellett rá kellett jönnöm, hogy akármennyire is értékelem, ha valaki engem magamért szeret, nem kell, hogy minden kiábrándító pillanatomban jelen legyen. Ha nehéz nekem valami, netán nagyon töprengek, esetleg szomorú vagyok vagy beteg, amúgyis jobb szeretem nem terhelni a környezetemet, hanem elvonulni a vackomra, aztán majd előjövök, amikor már nem remeg a kezemben a szemhéjtus és valami esztétikai élményt is tudok nyújtani. Ide tartozik még az is, hogy az otthonomban úgy lehetek önmagam, ahogy más fizikai térben nem – mindenhol máshol van rajtam plusz szerep, még ha olyan szerep is, amit teljes egészében élek és ami segít annak lenni, aki vagyok, ami épít. De akkor is plusz. (Egyébként ha csak ennyit tudnának a mai kórházak az emberi pszichéről és a hozzá tartozó gyógyulási folyamatról, akkor elmondhatnánk, hogy lassan közeledünk a XXI. századhoz, de ez annyira komoly és messze vezető téma, hogy sajnos most nem ragadok le itt, bocsika.)

Ugyanakkor, mint mondottam volt, a valakivel, valakikkel otthon lenni állapotra való rácsodálkozásom ugyan nem mai keletű, de most megint erőteljes élmény. Az életem során szerencsére többször megtapasztaltam már, hogy teljes harmóniában beszélgetek, tevékenykedek emberekkel, főleg barátokkal akkor is, ha jó ideje nem láttuk egymást – mégis olyan harmónia van közöttünk, ami egy teljesség-állapot. Ilyenkor egymásból úgy töltekezünk, hogy közben teljesen magunkat adjuk, olyan csatornáink, rezgéseink nyílnak meg egymásra, amelyek egy mély, közösen-jól-lenni érzésben feloldanak gátakat, elmosnak szerepeket és az ember felszabadultan önmaga lehet és közben megtapasztalja, hogy önmagáért szereti a másikat és a másik is önmagáért szereti őt. Én ezt a bensőséges érzést hívom úgy, hogy otthon vagyok valakiben/valakivel, otthon vagyunk egymásban. Nem biztos, hogy ez minden egyes találkozáskor megismétlődik, de amikor éppen nem ilyen mélyen rezgünk egymásra, akkor is ott van valahol, hiszen már megtapasztaltuk és ez nagyfokú bizalmat, szeretetet, egyben hála-érzetet ad. Nekem szerencsém van, vannak barátaim, családtagjaim, akikkel ezt megélhetem, a gyerekeimmel ez például egy teljesen természetes állapot, mindig is otthon voltunk egymásban. (Na, majd a kamaszkor! Lesz itt még sok másféle rezgés is! Már közeleg, néha rengésnek érződik…) Az elmúlt időszak lenyűgöző élménye viszont az, hogy ezt végre egy Férfival is megélhetem. Döbbenetes ez azért is, mert hogy lehet, hogy férjhez mentem és el is köszöntünk egymástól anélkül, hogy ezt bármikor megélhettem volna, pedig voltam én szerelmes, nem a semmiből született ez a három gyönyörű gyerek! Ugyanakkor fantasztikus azért is, mert egyszeriben csak itt van Ő és otthon érzem magam vele mindenféle helyzetben anélkül, hogy ezért tenni kellene különösebben bármit és anélkül, hogy állandóan együtt akarnánk lenni. Hagyunk egymásnak teret, éljük az életünket örömmel és közben ha csak rágondolok, az egész univerzum otthonosabb lesz a szememben. (Na jó, a Mars nem, oda menjen csak az Elon Musk.) Amikor meg vele vagyok (nem Muskkal!), akkor otthon vagyok és kész, zsigeri szinten működik ez, nem kell rajta gondolkodni sem, bár amikor hirtelen észreveszem és rácsodálkozom, az is nagyon jó érzés. Így aztán kiderült, hogy otthon lenni én alapvetően már így akarok mindazzal együtt, hogy igen, fontos a fizikai otthonom, szeretettel ápolom, szépítem, tsinosítom (na most meg Kazinczy), igényes vagyok rá, hol és hogyan élek. De ők, akikkel otthon lehet lenni a világban – erre ráébredni csudajó! Na ugye, hogy megéri megbetegedni és nem utazni sehova? Mit nekem Barcelona meg a Balaton, amikor a magam kis belső tengerén hánykolódva egyszer csak rájövök, mit is akarok és hol van a kincs, ami már az enyém! (Jól van, na, ha van otthon egy felesleges repjegy, azért tessék csak átküldeni, nagy duzzogva átmennék a barátosnémhez abba a Katalóniába, így festés után csak ki tudnám magam pihenni a tenger parttyán. (Most meg Weöres, pedig róla már szó volt meg a Psychéről is és hát akkor már el is kalandoztunk – megy ez, meg se kell mozdulni, folyton utazik az ember.)

Utószónak pedig álljon itt egy idézet, amit már jó régen kiírtam a tükörre, mert annyira az enyém is:
„Meghívni valakit az otthonunkba annyi, mint felelősséget vállalni a boldogságáért mindaddig, míg a fedelünk alatt marad.”
A. Brillat-Savarin

Cinkepostás

A kiskapu postaládájában (Cinkeposta) kirepülésre készülő családi élet hangok.
Annus néniék a nagykaput használják, hogy ne zavarkodjanak....
A láda kulcslyuka fölötti kerek kisablakba lestem be ránagyítva. Több felvételt is készítettem: hol egy szárnyrészlet látható, hol egy-két láb kandikál kifelé.

Cinkelábak

Rengeteg levelet őrzök, még azokat is, amik faxpapírra érkeztek, de mára csak a hajdan volt tekercsesség feldomborodását négyrét hajtottságba kényszerítve olvashatatlanul lapulnak kalapdobozokban.
Az elektronikus levelezésemnek is megteszem azt a régimódi udvariassági gesztust, hogy a saját irományaimat a fontos hivatalosak kivételével törlöm - csak azé, akinek szántam. Nem szeretem az olyan válaszleveleket sem, amik alatt az én betűim sorakoznak - minden leírt szavamra emlékszem (a megbántakra is), és a tárgyszó bőven elég, hogy tudjam, mire történik érkezettség.
Egy mégoly egyszerűnek tűnő blogbejegyzés mögött is számtalan magánlevél, üzenet, gondolatváltás húzódik meg, és akkor még nem is említettem a találkozásokat és a telefonálásokat, olykor csak odagondolásokat.
Írunk egymásnak erről-arról, annak lesz publikus része, lesz olyan, ami azonnal törlésre kerül és csak kettőnk emlékezetében marad meg, tudva azt, hogy a magán és a nyilvános között a rosszindulat is nyitogat kapukat.
A kedvenc leveleim közé tartoznak azok, amik szándékoltan kilépnek kettőnk kapcsolatából és nyílttá válhatnak: témafelvetésük vagy nyelviségük miatt egyszerűen már irodalmi igényűek. Az eredeti kontextus pedig megmarad csak nekem. Titok. Bizalom.
Az irodalmi és filozófiai levelezés olyan, mint a naplóírás. A megírtság munkája. A belső folyamatok szócserés láthatósága. És mögöttük az ember.

Marcipántorta csokirózsákkal.
Tizenhat éve sütök tortát: először egyet, aztán kettőt, aztán hármat.... hatot - és még az egyéb ünnepek és vendégségek.

Amikor az orvos negyedszer is úgy kiáltott fel a szülőszobában, hogy Juditka, már megint egy ugyanolyan!, akkor már sejtettem, hogy Janka lesz a minta. Vagy talán a nővérem gyerekei? Egyetemistaként lógás az előadásról vagy rohanás haza, hogy vigyázzunk rájuk. Balázs minden reggel meglepetés toronnyal várta Botondot, aki felébredve húzott ki engem az ágyamból, hogy menjünk ledönteni.

Amikor veszekednek egymással, hogy vajon melyiküket szeretem jobban, és üvöltözve arra jutnak, hogy mindegyiküket egyformán gyémánterősen, csillagmagasan, aranyhajhosszan, akkor Jankának egy fontos adu van csak a kezében, amit előszeretettel ki is játszik: engem a legrégebb óta, és fél éven át csak engem, mert ti még nem voltatok!

Amikor módszeresen tapossa az élet lehetőségeinek útját, akkor a többieknek is célokat vagy irányokat jelöl ki. Gyertek utánam, ha tudtok, vagy legyetek elég bátrak ahhoz, hogy másfelé menjetek. Sokszor annyira egy összeköttetésben élnek, hogy egyikük-másikuk meglepődik azon, ha nem tudja azt, amit a másik igen.

Amikor számba veszem, hogy amíg ő eljutott a mai születésnapjáig, addig mit is csináltam én magam, akkor egyrészt vannak a csak ezt-aztok, de szerencsére vannak az eztis-aztisek - innen nézve Balázzsal néha nem értjük, hogyan volt mellettük bármi egyébhez is erőnk. A fiatalság, ugye.

Amikor három éve írtam neki szülinapi bejegyzést (https://falusag.hangfarm.hu/2018/05/13-evesen-a-vilag), akkor még csak reméltem, hogy olyan lesz, mint amilyen most. Gyönyörű.

Íróasztal pillanatkép....

Az első talán 1975-ben volt húsvétkor, a második biztosan 1979-ben Fonyódon, a mama teraszán.

Régi fotókat nézegetek, valamikori húsvétok hangulatát idézve. Ezért még kicsit őrizgetem az idei ünnepet is. Azonban van valami, ami közvetlenül összeköt a több, mint 40 éves fotókkal.

A mamám mindig dolgozott, akkor még nem volt divat a gyerekekkel játszani. Húsvét előtt is folyamatosan készülődött, főzött. Azt csak sejtettem, hogy mikor nyertek sárgásbarna vagy egészen sötétbarna színt a hagymahéjjal festett tojások, de látni sose láttam. Azonban az igazi varázslat valamikor nagyszombat estéjén, miután én már lefeküdtem, történt meg. Nem tudom hogyan csinálta, de húsvét reggelére mindig felkerült a lámpára egy tojásmadár. Ez még önmagában nem nagy dolog, de ez a madár repült! Minden alkalommal, amikor valaki ki- vagy bejött az ajtón, a madár le-fölröpült a lámpán. Teljesen elbűvölt a látvány. Képes voltam hosszú percekig lesni, hogy mikor fog le, majd fölszállni a kismadár, amely pufók testét egy kifújt tojás adta, szárnyai és farka harmonikára hajtott újságpapírból volt, mint ahogyan büszke tartású feje is. A legizgalmasabb az volt, amikor megfeledkeztem a csodás tüneményről, és csak a perifériás látásommal, véletlenül vettem észre a repülést. Mindig újult örömmel feledkeztem rá. A sok megfigyelés eredménye, hogy a varázslat minden lépésére rájöttem. A madár testét négy helyen kell áttörni: két vízszintes hasadék az oldalán a szárnynak, amelyet teljesen át lehet fűzni, ha elég ügyes és türelmes az ember. Egy függőleges hasadék a tojás hegyesebbik végén, idejön a nyak és a fej. Végül a tompábbik végre egy vízszintes vagy függőleges hasadék, aszerint, hogy pávás, vagy kakasos farkat szeretnénk hajtogatni. Aztán következik a repülés. Ehhez nincs másra szükség, csak egy jó hosszú cérnára, egy mennyezeti lámpára, vagy kampóra, és egy rajzszögre, amit egy nyitogatott ajtó sarkára tűz az ember. Igen kérem szépen, attól fog a madár leszállni, hogy a ki nyíló ajtó sarka közelít a lámpához, míg záródáskor távolodik, így a madár újra felfelé repül.
A mágia leleplezése azonban nálam semmiféle csalódást nem okozott. Sokkal inkább a megismételhetőség örömét. Némi gyakorlás után, egész könnyen ki lehet fújni a tojást, aztán egy hegyes késsel a kívánt hasadékok is oda kerülnek, ahova szánták. A legmacerásabb a harmonikára hajtogatott szárnyak átfűzése, de azzal is meg lehet birkózni.

Jó ideje készítem a húsvéti tojásmadarakat. Amíg otthon húsvétoztam, volt, hogy több ajtóhoz is kötöttem, így röpült egy, ha valaki bejött, egy másik, ha wc-re mentünk, de akkor is, ha este behajtottuk a konyhaajtót. Raktam már a különböző munkahelyeim, különböző irodáinak ajtajára. De tavaly húsvétkor, amikor először sokkolódtunk a karanténba helyezéstől, az élesztő mellett egy-egy tojásmadarat küldtem anyunak meg a húgomnak, hogy nekik is jusson a régi húsvétok hangulatából. Idén ismét járványügyi ünnep jutott. Azaz nem mehettünk haza. Ez nem csak a bővebb család utáni vágyakozást jelentette, hanem sokkal több munkát is, mert így a készülődés és a főzés összes terhe rám szállt. Este tizenegykor még helyzetjelentő, fényképes üziket váltottunk, hogy hogy fest a szentendrei, meg a pécsi nyúl (és ez most szó szerint). Nagyon fáradt voltam. Aztán eszembe jutott nagyanyám sóhaja, ahogyan egy-egy fárasztó nap után az ágy szélén ülve annyi mondott, na Jézus nevibe jóccakát. És elszégyelltem magamat, hogy az az asszony minden húsvétra elhozta a varázslatot békében-háborúban, szegénységben-bőségben, én meg itt sóhajtozok egy kis panel-házi-munkától. Kifújtam egy tojást, kikopogtattam a réseket, és többszöri nekifutás után átfűztem a szárnyakat. A cérnát az asztal fölötti lámpán vetettem át, és a hűtő ajtajához rögzítettem. Így, ha kinyílt a hűtőajtó, a madárka az asztalunkra szállt. Reggelre a mi lakásunkban is itt volt a varázslat.
Egészen mostanig repkedett, de a héten egy óvatlan pillanatban a salátalében kötött ki. Így leszereltük szegényt, de vele és általa megint velünk volt ünnepelni a mamám, és a gyerekkorom.

És a tojásmadár:

Has. Nálam minden ott van eldöntve. Sohasem tudnám megbocsátani a férfimnek (a férjemnek sem - de ezzel szerencsére ő is tisztában van), ha lenne hasa: az az olykor üregesen kerek, söröskorsó keménységű, vagy a lottyadt, nadrágra lógó bőrlebeny - többféle variációban szokott átsejleni a ruha alatt.
Na, ha ez a sarkalatos pont rendben van, akkor már csak arra vágyom, hogy szellemileg egyértelműen fölöttem álljon (iq-ban mérhetően), magyarán nálam okosabb legyen (mindig vonzottak a zsenik, szeretem a belőlük kiáradó végtelen energiát és azt az intellektuális szellősséget, ahonnan ők nézik a világot).
Ha a has és az intellektus is a megfelelő szintű (az egyik lapos, a másik pedig kiugróan magas), akkor már csak arra van szükségem, hogy művelt, udvarias, gyengéd, érzékeny legyen.
Ha a has és az intellektus és az érzékenység is megvan, akkor már csak az kéne, hogy anyagilag is jól kvalifikált legyen.
És ha minden rendelkezésre áll, akkor már csak a találkozás kéne. Többször megkérdeztem már, hogy miért? Miért történik meg valakivel és miért nem? Apukám tömör megfogalmazása szerint, "az egész élet egy kí-baszott nagy lutri, gyerek! Van aki nyer és van aki veszít.".
Párszor megadatott, hogy észrevettek. Nyíltan, őszintén és mai fejemmel már azt mondanám, hogy bátran, persze akkor saját családos lényembe zártan úgy véltem, hogy szemtelenül (bezzeg, ha egyedül lettem volna, két kézzel kaptam volna a legkisebb alkalom után is - bár talán ez sem igaz. Mert még attól is zavarba tudok jönni, ha egyszerűen egy jó pasinak csak igent kéne mondani).
A mai napig az egyik legdédelgetettebb, mikor hármaskát várva cipelem a bevásárlást haza (a mozgáshiánytól szenvedve mindenképpen én akartam elmenni a boltba, én akartam gyalog menni és én akartam cipekedni) és egy piros sportkocsi megáll és a legudvariasabban elém állva közlik velem, hogy én vagyok az álomnő, minden eddigi gyereket hozhatok és még rengeteget vállalhatok, csak legyek. Hm. Nem értem. Jó, jó, hogy mindenhol, főleg ott, kerekebb voltam, na de annyira azért nem.... Mi történt volna, ha akkor és ott, ha nem is beülök, de szóba állok a másikkal? Nem tudom. Valahogyan az a fránya házassági papír, amit az oltár előtt kimondunk és aláírunk, annyira hitelesnek és betarthatónak tűnik (ha nincs kísértés).
Fanni írását (https://falusag.hangfarm.hu/2021/04/az-odakozmalt-rizs-es-az-escort-lanyok) én is a legkomolyabban véve - éppen fát téve a tűzre - arra jutottam, hogy tulajdonképpen az egész feminista és nőjogi mozgalom, az egész női identitás problematikája talán ott gyökerezhet, hogy a férfiak talajába úgy ágyaztak minket be, hogy otthon kurvák legyünk, a külvilágban pedig apácák. Otthon, ha nincs is éppen kedvünk, megtesszük a békesség kedvéért, azon kívül pedig hiába lenne kedvünk, nem tesszük meg a békesség kedvéért. Védekezünk.

Fanni elmélkedéséről (https://falusag.hangfarm.hu/2021/04/az-odakozmalt-rizs-es-az-escort-lanyok) eszembe jutott az az 1 köbméter fa, amit tegnap bepakoltam.

Mert megvárhattam volna vele a férjemet, csak hát fogyóban volt már a kandallóban a fa, amivel az átmeneti időszakban fűtök, és végre meghozták a szárazat, erre az a nyamvadt eső pont rákezdett. Gondoltam mi az nekem. De ez is szakmunka, hát szinte rögtön rácsaptam az ujjamra egy farönköt, úgyhogy eztán a szétcsapatott kiskezemmel pakoltam tovább, miközben a kesztyűn keresztül folydogált a vér. Gondoltam az hagyján, hogy fáj, de már megint, hogy fog kinézni a kezem. Amivel nem járok manikűröshöz, mert egyszer - az esküvőmön tettek rá műkörmöt, de a nászút végére szó szerint lerágtam, annyira zavart. Szóval nincs műköröm, ellenben lakkozni teljesen felesleges ennyi mosogatás után, ráadásul a kandallós téma miatt folyamatosan kormos a körmöm alja, szóval legalja….

És miközben raktam a fát arra gondoltam, csak anyámnak ki ne kotyogjam, hogy behordtam, mert rögtön rákezdi az örök nótát, hogy kislányom miért te csinálod, és hogy figyeld meg kislányom, csak azokat a nőket nem hagyják el, akiket nem lehet, mert egyedül nem maradnak életben, úgyhogy tettesd magam elárvultnak és gyengének és megbecsülnek majd. És valószínűleg igaza van (ő egyedül nevelt, kénytelen volt mindent megcsinálni özvegyen), mert azok a kolléganőim, akik békés boldog házasságban élnek, mindig olyan nyugalmat árasztóak, kisimultak és csinosak, és ápoltak, és csak és kizárólag azzal foglalkoznak, amivel akarnak, és okulva anyám életéből – hogy egyedül az iga milyen nehéz – mindig is rájuk akartam hasonlítani, de akkor mégis mi a bánatos kukkérónak pakolom be ezt a hülye fát és csapatom szét a kezem megint?

Pierre-Auguste Renoir: Fekvő női akt

Persze az ég megint rákezdett, ezt most már nem hagyom abba, a fele már benn van, meg milyen jól néz már ki, a házunk melege felstócolva, meg végül is én vagyok itthon, igaz home officeban, meg öt gyerekkel, plusz egy vendéggyerek átjött játszani, de legalább elvannak, nem egymást vagy engem gyilkolnak. Meg hogy fog örülni az ember, ha hazajön a munkából, hogy egyrészt be tud állni a kocsival, másrészt meg be van pakolva, kávézhatunk majd nyugiban a nappaliban és nem azzal állok elé, hogy te itt a fa, be is kéne pakolni még. Bár amikor legutóbb az az ötletem támadt, hogy kíméletből összerakom én a trambulint, akkor sem megdicsért, hanem azt mondta kiherélem, ez férfi feladat lett volna. Hát igen, tök igaza van a Nők Lapjában is megjelent pár cikk erről, tényleg én cseszem el már megint, most is pakolok a véres ujjammal. De minek.

Mindegy már csak a vége van hátra, te jó ég, hogy ez mennyi, azt hittem elég a garázs két alsó polcát kipakolni hozzá, erre tessék, már két sorban van egymás előtt a fa és még hol a vége. Tényleg hol van? De ha kinn hagyom a ház előtt, mi van, ha valaki elviszi? Aranyárban megy már ez is. Befejezem ha addig élek is. Ahelyett, hogy ülnék a kanapén kipihentem csinosan, amikor hazajön és nem véres, kormos karmokkal. Azt kellene, kímélni magam, kenegetni, kényeztetni, talán jobban is örülnének neki itthon, mint a bepakolt fának, amit nem kért senki. És nem úgy kinézni, mint egy sokgyerekes munkásasszony, fáradtan kócosan. Valószínűleg, ha választani kell a férfiaknak, első helyen lenne úgyis az, hogy legyen nő és szexi a feleség, és csak utána, hogy hasznos.

Na most már tényleg bajban vagyok, arrébb húzok ezt azt, ide is dugok még fát, oda is rejtek el, hogy minden benn legyen. Amúgy is olvastam valahol egyszer, hogy választani kell tudni hármat az alábbiak közül: jó háziasszony, tiszta ház, barátok, szépség, karrier, jó anya, jó feleség, a többit pedig el kell engedni, menni had’ menjen. Nekem is azt kellene este a férj elé állva előterjeszteni, hogy tisztázzuk drágám melyik hármat kéred, mert az összes nem megy. De persze ezt elő kellene vezetni, ahhoz meg idő kell, ahhoz meg kávé, ahhoz meg ezt a fapakolást befejezem, de minek. Biztos, hogy nem lenne a választottja között az, hogy megint férfimunkát végezzek kedvességből, és voltaképpen igaza is van, ellenben az a listán lenne, hogy szép legyek, meg friss és üde, nem pedig leharcolt, fáradt. És igaza van, én is azt szeretem, amikor ötletel, energikus és jó hangulatban van. Na ezt a pár darabot még ideteszem, felsöprök és kész is.

A fennsíkról a félholdra vezető ösvényünk kereszteződését még mindig tisztítjuk - lassan kerülnek elő a föld alól a dolgok. Hogy mik? Hát mindenfélék. Azok a nyomok, amiket nem szeret értelmezni az ember, mert akkor egy itt lejátszódott nem akarok tudni róla és nem akarom a képzeletemmel látni történet bontakozik ki. Természetesen akad rengeteg tejeszacskó is, magassarkú gumiszandál is, bakancs is, még mindig pillangósbicskák is, sokféle gyógyszerlevél, kötött dolgok és műanyagmadzag garmadája is. Az 'is' előtt pedig ismeretlen, mégis arcpirosító tárgyak. (Pedig Fannihoz hasonlóan én sem vagyok döglött hal, sőt a mai napig jókat kacagunk azon, hogy bevallottan mindkettőnk első kérdése az orvostól szülés után az volt, hogy meddig kell várni az örömködéssel? Merthogy szeretjük a testünket és kívánjuk is, hogy szeressék.)

Hétvégén egy húsz fő által lakott pusztai kertben járhattam, ahol is értetlenül álltam egy jól felszerelt, modern szálloda előtt. Pár órás kalandok - az utazás romantikája.

Von Wong - Joshua Goh: Plastikophobia, installáció, 2019, Szingapúr

Zita ezzel a tárgycímmel küldött át a múltkor fotókat arról a szép napról, amikor húsvét előtt a napsütést és a meleget kihasználva a kertben cseverésztünk.
Igazán nem is a fotókról akarok írni: kilenc gyerek erre-arra játszik, ebédel, sütizik, jégkrémezik - mi pedig, mikor nem ellátjuk, hanem csak őrizzük vagy figyeljük őket, na az a mi időnk, mert azok a minket nélkülöző gyerek-történések egyben a mi saját beszéd-történésünk is a nagy közösön belül.
Egy mellettünk elfutó gyerek miatt elhalkuló mondat, egy gyorsan előhalászott nadrág után újra feltett kérdés, egy 'igen, mehettek!' odakiáltott válasz után folytatott mesélés. Kettős kommunikáció zajlik párhuzamosan: mi kettőnkké, és a két gyerekes nőé. És tulajdonképpen van egy harmadik is, amikor valamelyik férj is a hallóterünkbe kerül - teljes publicitás. Megoszthatósági szintek.
A margóra írtan a fotócsere (két család közötti) és ruhacserék (két gyerekes nő közötti) mellett talán a legmélyebb a könyvcsere (két nő közötti).

Könnyen emészthető és nehezebben fogyasztható szövegek. Átrágjuk magunkat ezen is, azon is. Az vagy, amit megeszel közkeletű szlogenje.
A minap írtam az ehető város koncepciókról, most gondolom az ehető tájat - miközben Margaret Atwood Az ehető nő (The Edible Woman, 1976) című regénye hatja át, fordítja ki, torzítja el az előbbi megnevezéseket.
A családom mára talán már hozzászokott, hogy teljesen képes vagyok belebújni egy szövegbe és onnan nézek ki magamra és a világra (néha sajnos elfelejtem őket figyelmeztetni.... jesszusom, megint mit olvastál?!?). És ilyenkor némi idő kell ahhoz, hogy a regényidő és a jelenvaló idő átfedettsége megszűnjön és a hatások elcsitultan a saját időbe kerüljenek át. Szöveghullámok: a gátakon átcsapó tajték permete az arcunkon.
Eddig egyértelműen Alexandra Tolsztaja önéletírása viszi el a pálmát. Lehet, a második helyre ezennel felkerült a megevett nő képzete.
Most már tudom, miért volt mindig furcsa érzés, mikor egy csokifigurának törtem le a fülét, vagy a fejét, vagy a lábát. Érdekes, sohasem haraptam, mindig csak törtem, hogy megszűnjön a forma és előkerüljön az anyag, így már bele lehetett harapni a kívánt csokoládéba.
A műtorták tetején a virágmarcipánok könnyebben mennek - sarkantyúkával, körömvirággal, százszorszéppel, néha ibolyával díszített ételeink.
Atwood kedvenc témája a szimbolikus kannibalizmus: az esküvői torta tetején a vőlegény és a menyasszony figurája. Megsemmisülések. Hála az égnek, a miénken nem volt....

Minden ott kezdődött, hogy vasárnap reggel odaégettem a rizst. De talán nem is, inkább hogy a Főszerkesztő asszonynak volt egy mondata, amire reagáltam, aztán ő is, aztán megint én és így tovább a végtelenségig – mióta ismerjük egymást, ez megy és persze szokásához híven most is biztatott, hogy írjam meg: női láncreakció. (Nyugodjon meg a kedves Olvasó, tudom, hogy csak az escort lányok miatt kezdett bele az olvasásba, mindjárt jön az is, megyünk szépen sorjában.)
Nem is tudja azt az átlagember elképzelni, milyen trauma az odaégett rizs. Először is bosszantó, hogy kellemes (?) pirítósszag szállja meg a lakást és még egy hónap múlva is érződne a függönyön, ha tapasztalt kozmatikusként nem mosnám ki azonnal, azután füstbe megy miatta az ebédterv, amit olyan szépen kigondolt a szakácsnő (ugyanazon nő-személy-zet), de főképpen emelkedik a gondosan felépített feladatlista által okozott hétvégi stressz-szint. Nem boldogító tehát a dolgok ilyetén alakulása, mert a következő tevékenységek megnyugtató (?) láncolata esik áldozatul egy ilyen balszerencsének: ebédfőzés (helyette: újratervezés, boltba rohangálás), gyerekekkel való tanulás (ellenőrzés és kikérdezés helyett fásult anyai bólogatás arra a mondatra, hogy „szerintem nincs házi belőle”), korábbi vizsgák újbóli kreatív elkészítése (egyszerűen halasztódik), beadott feladatok javítása (egyszerűen halaszt.), tankönyvrendelés előkészítése (egysz. hal.), a vizsgákhoz szükséges adminisztráció szerteágazó feladatainak előkészítése (egysz. hal.), a fürdőszoba takarítása (egysz. hal.), kerti munkák (egysz. hal.) és a női vonzerő emelésének eszközei (ez a legegyszerűbb: eddigre a nő egysz. hal., értsd: egyszerűen halott).
Pontosan tudom, hogy ha férfi a kedves Olvasó, ezt nevetséges túlzásnak tartja, a női Olvasóknak viszont kár is volt leírnom, felesleges fecsegés, mert az ő titkos listájuk esetleg még hosszabb. (Az egyik oldal nem hisz nekem, a másik unja: akár már most be is fejezhetném ezt a szösszenetet, de akkor hol maradnának az escort lányok, ugyebár. Tessék tehát nyugodtan tovább olvasni.)

Szóval az escort lányok. Minden tekintetben megbízható forrásom megosztotta velem egy érdekes cikk tartalmát arról, kik és milyen céllal keresnek fel ilyen szakmában dolgozó hölgyeket. A forrásom nagyon helyesen fejleszti ezen a téren csiszolatlan műveltségemet, cserébe én felkutatom, miért hívják a rózsafüzért éppen így vagy honnan jön az a szó, hogy „baldachin”. Együtt művelődünk. Is. Na, szóval röviden a cikk lényege az volt, hogy mindenféle pasi korra, anyagi háttérre, szakmára, nemre (ja, arra nem, inkább igen) tekintet nélkül szeretne ilyen tökéletes bombanőt magának, ki rendszeresen, ki – anyagi okból – csak néha, ki pedig – szintén anyagi okból – legalább egyszer. Nem számít, hogy ő maga messze áll a férfiszépség ideáljától, neki tökéletes nő kell. Nem számít, hogy otthon van egy, aki szereti (vele levitetni a szemetet), neki tökéletes nő kell. Nem számít, hogy rámegy minden spórolt pénze, neki tökéletes nő kell, legalább egyszer. Nem számít, hogy egy kis (jó, megengedem, esetleg sok) munkával érzelmileg gazdag párkapcsolata is lehetne, neki tökéletes nő kell. Nem számít, ha otthon is megkapja, amit az escort szolgáltatás során, csak éppen otthon lehet, hogy anya már szült három gyereket és nem minden este ugyanakkora a kebelmérete, mint az adott hölgynek, neki mégis tökéletes nő kell. Mit tökéletes nő? Egy wonderwoman, legalábbis ami a testi oldalát illeti a dolgoknak. Ennyi.
Ne értsük félre, sem azt nem mondtam, hogy minden férfi lép is ebben az ügyben (esetleg feláll, de a lépést már nem teszi meg), csak azt, hogy mindenféle. És azt se gondolja a kedves Olvasó, hogy prűd vagyok meg előítéletes meg konzervatív meg katolikus meg nagycsaládos meg jobboldali meg álszent. Szögezzük le, hogy semmi bajom ezzel az egész intézményrendszerrel mindaddig, amíg ez egy felvállalt ügy (nem kell a Kossuth Rádióban bemondani, elég, ha önmaga előtt felvállalja) és a fickó rendben van magával, a világgal és amikor escortozik, senkit nem sért vagy aláz meg. Ha ez neki jó így, van hozzá pénze, ízlése, ideje, természetesen élvezze: az életben igenis fontos mindenféle öröm és nagyon jó lenne egy olyan világban élni, ahol nem folyamatosan ítélkezünk. Akkor meg minek írok erről, kérdezhetné az Olvasó, aki már éppen szaftos megjegyzéseket fontolgat magában, most meg látja, hogy a jó kis botrányos beszólások elmaradnak, nem lesz mi mellett (mi mellet) kardoskodni, érvelni, vitatkozni, és így tovább. És különben is, hogy jön ide a rizs? Mi van?
Hát az van, kedves Olvasó, hogy én ugyan nem vagyok feminista, de nőpárti igen. Férfipárti is: az ágyban (jó, megengedem, lehet más helyszín is, csak a megbízható forrás buzogjon a mellemen, pardon, mellettem). A barátságokban meg hasonlóképpen fontosak nekem a női és a férfi barátságaim. Az viszont nagyon tudja szúrni a szemem, amikor a pasas az escort lányra spórol, az asszony meg közben odakozmálja a rizst. (És nemcsak azért, mert utóbbi miatt büdös lesz.) Legyen a fickónak fantáziája, természetesen – az escort lányok kétségtelenül feltüzelik a képzeletet, sőt, láthatóan és tapinthatóan felállítanak egy mércét. Kétségtelenül ritka, hogy egy odaégett rizs miatt éppen elkeseredett nő megüti ezt a szintet azon a vasárnapon. Ugyanakkor az sajnos még ritkább, hogy a pasi képes a kettő közötti összefüggést meglátni, pedig ez nem atomfizika (az escort lányok képeivel ellenétben: ott fizikai értelemben tökéletesen formált atomi részecskék is megcsodálhatók). A FB-on olvastam egy ilyen szalagcímet: a nők nagy része időszegénységben él. Elég hülye cím meg nem is mond egy másik nőnek semmi újat, elismerem. Ennek ellenére ordító tény, mégsem sok férfit ismerek, aki rájön, hogy odahaza is olyan bombanője van/lehetne, amilyet csak akar, amennyiben képes felismerni, mi kell a nőnek. Nem, tévedni tetszik, nem az újabb párducmintás bundára gondolok.

A nőnek figyelem kell:
amikor csacsog, vihog, röhög, szomorkodik, idegbajos, szerelmesen suttog, meg kell hallgatni, oda kell rá figyelni.

A nőnek gyengéd erő kell:
amikor gyengének, sebezhetőnek, törékenynek érzi magát, szorosan meg kell ölelni. Úgyis van neki annyi saját ereje, hogy összeszedi magát, de annyival könnyebb egy ölelés után.

A nőnek idő kell:
a feladatai miatt olyan ösvényekre téved, amelyekről néha alig tud már visszaevickélni, hogy megtalálja, mit is akart ő eredetileg, ki is ő valójában a szerepein túl. A nő tud szolgálni, de ha nem marad magára ideje, azt a személyiséget és varázserőt veszti el, ami miatt ő lehetne az igazi wonderwoman a férfi számára.

A nőnek tér kell:
hagyni kell tevékenykedni, jönni-menni, elrepülni, mert ha igazi és értékes a hely, ahonnan repkedhet, úgyis hazajön és még oda is ad mindent, amit közben tapasztalattá, életté, örömmé gyúrt magában és ettől a környezetében mindenki csak több lesz.

A nőnek az kell,
hogy a férfi a tenyerén hordozza és büszke legyen rá, hogy ő a nője.

A nőnek még hatszáz dolog kell attól függően, hogy éppen melyik nőről beszélünk és akkor a shopping-listáját még meg sem említettük. Azt próbáltam csupán ábrázolni, hogy mindenkinek lehet saját escort lánya, aki képes szórakoztatóvá, teljesebbé, varázslatosabbá, szebbé, izgalmasabbá, örömtelivé tenni a fickója életét és szívesen karban (vagy egyéb testrés/z/ében) tartja a, hm, szóval az állóképességét is. Persze, valamilyen szinten melós dolog ez, mert éreztetni kell vele, hogy tisztelik és szeretik, méghozzá olyan nyelven, amilyenből ért. Viszont cserébe simán előfordulhat, hogy ha oda is égeti a rizst megint, nem bőgni kezd, hanem röhögni és ha nem is lesz aznap ebéd, csillapítani tudja a pasija éhségét alternatív módokon is – ahogy csak ő tudja és egy képzett szakmabeli nem.

(Tudom én, mennyi baj van egy nővel, hogyne tudnám, én vagyok az és ki kell bírjam magamat is az emberiség egyéb képviselői mellett. Azt is tudom, hogy egy férfi a maga látószögéből frappánsan és nálam rövidebben meg tudná fogalmazni, egy nő mivel döngöli a földbe az esélyét is, hogy mindezt megkapja a férfitól. Szóval hajrá, urak, ha van bátorságuk, vegyék fel a kesztyűt!)

Jakab a fennsíkon tőlem balra

Jónás a fennsíkon tőlem jobbra

Amikor elkezdtünk családot alapítani, sohasem felejtem el azt az idősebb, többgyerekes női megszólalást, hogy vigyázz, nehéz lesz abbahagyni. Aztán persze én is megértettem, hogy miért: örömködésből fakadnak, folyamatos sikerélményt és életélvezet jelentenek - aztán elmúlik az idő. És akkor jönnek a kísértések. Talán még egy utolsócskát? Vagy fogadjunk inkább örökbe? Balázs folyamatos duruzsolásának hárítására a következőket idézem magam elé, hogy legyen erőm teljes határozottsággal állítani, hogy nem: amikor a szülés előtti héten már csak ülve volt kényelmes aludni, hogy sohasem volt rajtam tiszta ruha, mert mindenhol vagy csöpögött, vagy kenődött, vagy ömlött valami rám, hogy néha kínzással ért fel az, hogy egyetlen éjszaka sem lehetett megszakítások nélkül aludni, hogy.... végteleníteni lehetne a sort, de minek, mikor az elmúltság perspektívájából vagy nevetés vagy csak állóképpé kimerevített szépségek maradnak meg. És bevallom, hogy mégsem az előbbiek jelentik a tényleges nem melletti voksolást, hanem egyszerűen az anyagi lehetőségek, hogy nem fér bele több, mert az részünkről már tényleg felelőtlenség lenne.

Újabb parcellát török fel, hogy minél több tápláló élet érlelődjön körülöttünk, nekünk. Még ásás közben sem vagyok egyedül: ott viháncolnak önálló emberré körülöttem. A lokális globalitás, amit oly fontosnak tartunk: látható és láthatatlan kötelékeink egymás és a világ felé, hogy ne csak a földet lássák maguk előtt, hanem merjék felemelni a tekintetüket és a messzeséget fürkészni.
Megértése a családi idill működésének: az ünnepnapok kivételezettsége. Ilyenkor én nem akarok semmi mást, ilyenkor én vagyok teljesen benne a mi közös történetünkben, ilyenkor én rendezem a színt tökéletesre, mert ilyenkor kizárólag erre figyelek. És talán sajnálom kicsit, hogy miért vonz más is. És talán nem értem, hogy miért nem elég csak ez. Megdöbbent a felismerés: ezért nem akarták sosem, hogy a nők tanuljanak. Mert akkor kiegyenesítik a nézésüket és a határokra figyelnek. És el akarnak oda jutni. Túlra. Bizonyén.

Janka rajza: Patroklosz és Akhilleusz - feladata van az időnek

Joli saját készítésű kínai nyelvfüzete: számunkra a távközeli magánoktatás lehetősége jól hasznosul, hiszen hosszadalmas utazások nélkül tudunk jelenvalóként lenni és tanulni, így még a külön nyelvleckék sem jelentenek akadályt.

Távolsági és jelenléti oktatásban is részt venni. Távolsági alatt értsd: elvártak teljesítése, de egyéni utakon. Jelenléti alatt értsd: konzultációs, bekapcsolódós. Az ötvözetek különleges ereje.