avagy változatok egy anyára a harmonikus káosz idején

Három héttel ezelőtt
Úristen, már megint jön ez a rém! Megint ez lesz! Szörnyűség! Nem akarom! Eltapos! Lerohan! Szétcincálja az idegeimet! Felzabálja a jobbik énemet! Félek! Nincs elég gép, nincs elég net, nincs elég kaja, nincs elég inas, sem elég szobalány, szoba meg pláne, na és a szakács is felmondott! Ja, nem is volt, a kiszolgálószemélyzet (és nem az állam) én vagyok (tetszik tudni, ki az a Napkirály, ugye? mi az, hogy nem, hát hova tetszett járni, az iskola mellé?)… Áááá, nem akarom, félek!

Közben
Mondhatjuk azt is, hogy:
Jaj, de cukik ezek a gyerekek, ahogy játszanak, még a feladatukat is milyen szépen megcsinálják, egy szavam nem lehet, míg én itt tanítok, ők is teszik a dolgukat, kiszolgálják magukat a tízórainál, segítenek egymásnak, a középső még el is mosogat ebéd után, most, hogy nem kell korán kelni, mindenki kipihent, jókat eszünk, sokat vagyunk együtt, rengeteget röhögünk, micsoda harmónia! Mindenre van időm nekem is, türelmes vagyok, tüncibünci anyuka, aki dorombol már akkor, amikor csak meghallja a gyerekei szuszogását. No igen, főleg akkor…

Ehhez képest a hétköznapokban ilyen hangfoszlányokat sodor a szél, hogy:

Micsoda? Hogyhogy egyest adott? De hát miért nem adtad be határidőre? Kérdezd meg, hogy még be lehet-e fényképezni, akkor gyorsan megcsinálom. És kérj elnézést! Hallod? Hallod? Kérj elnézést!

Micsoda? Te mit csetelsz itt, hát órán kellene már lennetek, Neked is meg a vihogós barátnődnek is! Sipirc feljelentkezni és ez meg ne történjen még egyszer!

Micsoda? Már megint éhes vagy? De hát ott volt a szendvics a pulton, miért nem ettél? Még nincs kész az ebéd!

Micsoda? Miért sírsz? Hogyhogy fejbe vágott? Mit mondott? Miért, Te mit mondtál? Na, gyerekek, nekem órám van, nincs ilyenekre időm, ezt beszéljétek meg szépen vagy nem kaptok délután pilóta kekszet!

Micsoda? Hogyhogy eldugult? Hát hogy mosogattál, gyerekem? Nem, a csülökcsontot a kukába dobjuk…

Micsoda? Mi az, hogy nem akarsz felkelni, hát mennyit aludtál, a hasadra süt a nap, jó nem ma, de máskor! Na, gyere szépen, Pötyikém, finom fánk van reggelire. Még banánturmixot is csináltam, na gyere!

Micsoda? Miért nem kérsz fánkot? Mi az, hogy unalmas, más gyerekeknek az anyukája nem is főz, sőt, nem is készíti ki a reggelit, sőt, nincs is! Örülj neki, hogy a Tiéd itt óbégat reggel, sipirc azonnal mosakodni!

Micsoda? Hogyhogy megszülettek a kismacskák? HOVA? AZ ÁGYNEMŰTARTÓBA? Ja, ó, de ügyes vagy! Akkor azért hallom a nyervogást a padlásról. Még szerencse…

Most
Most könnyű, mert a hétvégére szabadságra jöttem. Igen, én, az anya, otthoni használatban: a Mama (nem a József Attiláé, szerencsére, én kevesebbet teregetek meg már mosógépem is van). Azért ezt a képet úgy el kell ám képzelni: a barátnőm lakásában vagyok a hétvégén, egyedül és teljes csendben. Ha akarom, akkor tévét nézek. Vagy ha kedvem szottyan, akkor sétálok. Ha ahhoz van kedvem, szundítok ebéd után. Sőt, nem is főztem! És holnap sem fogok! (Mert tegnap főztem előre és azt hoztam magammal, de ezt nem kell mindenkinek tudnia, hadd gondolják, hogy teljes a luxus.) A lakásban tisztaság, rend, nyugalom, az asztalon egy piros tulipáncsokor, előttem egy csésze tea és sütemény. Mmmm…. Ha lehetne, mindenkinek az orra alá dörgölném, hogy milyen jó nekem itt, de közben rágondolok arra a tömérdek mennyiségű anyára, akik a barátnőim és most is otthon vannak.

Egyrészt ilyenkor piszkálni kezd a lelkiismeret-furdalás (ilyenkor egy férfi: a micsoda?), hogy én hogy mertem csak úgy eljönni és ott hagyni a gyerekeimet a hétvégére az apjuk karmai között. Jó, ennyire nem drámai, mert az apjuk szereti őket, elviszi őket kirándulni és megveszi nekik a rántott sajtot, hagymakarikát, gombát, cukkinit, husit és sült krumplit, majd a cukrászdai süteményt is, amire nekem nincs pénzem: én többnyire otthon sütöm meg mindezt és a szomorú igazság az, hogy nem feltétlenül jobb minőségben (persze szeretem jobb napokon azzal áltatni magam, hogy a hazai koszt az igazi, de egyszer sütök majd Neked egy szülinapi tortát, Kedves Olvasó és akkor majd meglátod, hogy helyesen a mondat: a hazai kosz az igazi). Szóval amint megnyugodna a lelkiismeret, hogy a gyerekeknek jó, tehát nekem is jó lehet (ez egy olyan anyai tétel, mint Descartes-nak a cogitója) (hogyhogy mije? hát a cogitója, nem tetszett odafigyelni középiskolában? nem röhög, ez egy fontos filozófiai tétel, igenis!), máris újra ficánkolni kezd: akkor valójában lehet, hogy a gyerekeknek amúgyis jobb az apjukkal? Vajon elég jó anya vagyok én, aki folyton ott lógok rajtuk az unalmas hétköznapokban és túl azon, hogy nem röhögök az összes sztárvárszos viccen (jól van, na, tudom, hogy kell helyesen írni: sztár vórsz, na így jobb?), arra biztatom őket minden nap, hogy tegyenek rendet a szobájukban? Lehet, hogy én is unalmas vagyok már… Bánom is, hogy a héten egyszer elfutott a méreg és rákiabáltam a középsőre… Jaj, miért nem öleltem meg hosszabban, miért kell nekem folyton sietni… És ez így mehetne tovább, mert mi, anyák a végtelenségig lelkiismeretesek (értsd: komplett idióták) tudunk lenni, amit igencsak súlyosbít a helyzet, hogy nők vagyunk (jól van, na, tudom, hogy az anyák nők, ez egy olyan fordulat akart itt lenni, hangsúlyozás). Mert egy apa már akkor elfelejti a rákiabálást, amikor a mondat végére ér, és halál büszke magára, hogy egy hotel konyhájáról hoz ebédet a gyerekeinek. Mert férfi. Mi, nők azonban még akkor is az elszabadult hajtincset vesszük észre a tükörben, amikor éppen a tökéletes ruhában vagyunk a tökéletes partnerrel (ilyenkor egy nő: a mivel?) a tökéletes estélyen…

És itt jön a másrészt. Én ugyanis már kifundáltam, mit lehet tenni a lelkiismeret-furdalás ellen, hihihi, úgy kell ennek a nyavalyás lelkiismeretnek, minek pattog folyton! Először is végre külön élek a férjemtől, így senki nem ül a nyakamon, aki még a lelkiismeretnél is fondorlatosabban tud piszkálni. Éppen elég jól tudom én magamat hajtani, nem kell egy plusz hajcsár az életemben, ha egyébként már csak ilyen minőségben óhajtott funkcionálni. (Funkcionáljon felőlem mással, ha hagyják meg ha tud, hihihi. Mármint funkcionálni. Na, jó, ez persze gonosz volt, de hát állította azt valaki, hogy én egy angyal vagyok?) Másodszor pedig két alkalommal is volt rá lehetőségem a gyerekeim születése után, hogy rácsodálkozzak, hogy még egymagamban én is vagyok valaki, nemcsak mint valakiknek az anyja, felesége, satöbbije (ne részletezzük, minden nő tudja a felsorolást folytatni). Előbb egy továbbképzésen tíz éve, amikor úgy bolyongtam Canterbury-ben, mint Thomas Becket szelleme, csak nőben (hogyhogy ki az? töri órán sem tetszett figyelni? lefogadom, hogy azt sem tetszik tudni, ki volt Szent Ágoston!, gondoltam…), hiszen nem voltak velem a gyerekeim. Aztán pár nap után rájöttem, hogy a gyerekeim nélkül is bírok még levegőt venni, sőt, barátkozni, tanulni, kirándulni is tudok nélkülük. (Minő felfedezés!) Nyilvánvalóan élni nem tudnék nélkülük, de két hétig azért nagyon jól kibírtam, hogy nem csak a játszóteret és mások gyerekeit látom, ha felnőtt emberek között vagyok. Utóbb pedig másfél éve volt egy hasonló alkalom, amikor egy hétig a napjaim nagy részében tök egyedül jártam Barcelona igencsak szemet gyönyörködtető utcáit és tengerpartját, és megint csak nagyon jól kibírtam, hogy miközben én éppen a Casa Battlót nézegetem komótosan (ne tessék mondani, hogy rajzórán is a modell mellét tetszett nézni ahelyett, hogy valami kultúrát szívott volna magába! juszt se mondom meg, ott a gugli), nem szól közbe senki, hogy unja és menjünk már, netán hogy pisilni kell vagy éppen éhes.

Ezért aztán már tudom, hogy ha az a fantasztikus kilátás lebeg a horizonton, hogy még hetekig bezártság lesz és onlány oktatás (igen, a fiúknak is, de ezt ne úgy tessék érteni, hogy a lányokon lesznek, bár gondolom, némelyik az online oktatás ilyetén felfogásának igencsak örülne), akkor bizony preventív intézkedésekre is szükség van, mert a gyerekeim állandó hozzám való beszélgetése ellen hiába teszek fel maszkot. Amennyire imádom őket, annyira ki is kell őket pihenni néha (ezek szerint átlag tízévente kétszer), ahogy a hétköznapi monoton rutint és az állandóan lesben álló házimunkát is (ezeket sokkal gyakrabban is ki tudnám éppen pihenni, csak a nemlétező amerikai nagybácsi öröksége, egy kastély meg a személyzet hiányzik hozzá), mert ezek folyton-folyvást lecsapnak az emberre. (Á, mindig ez a pongyola fogalmazás! Az asszonyra. Minden rájuk csap le. Még a fickók is, bár ha akad egy jobb darab, akkor ritkán panaszkodunk. Itt jegyzem meg szép csendben, hogy én éppen egyáltalán nem panaszkodom ebben a tekintetben.)

Úgyhogy a lelkiismeret-furdalásnak ezennel útilaput kötök a talpára, jómagam pedig a firkálást megszakítván felvettem a csodálatosan piros balerinámat és eltipegtem egy adag süteményért, ami már itt illatozik előttem, és amit ezúttal egyedül fogok kiélvezni. (Még a lelkiismeretnek sem hagyok belőle egy falatot sem, bebeee!)

Örülök, hogy nem önmagam növényei közé tartozom, mert még mindig nem tanultam meg, hogy a nyíltan rajtam legelő szemet rezzenéstelenül álljam. Egyszer-kétszer már megengedtem magamnak, hogy elkacérkodjak azon, hogy milyen lehet igazán jó nőnek lenni és meghódítani azt, akit csak akarsz. Bókokat naná, hogy szeretek én is kapni, csak a szemérmetlen, leplezetlen mustra zavar, hiszen női fegyvertáramban nincsen meg ennek viseléséhez szükséges bátor védelmi pajzs.
Próbálok ügyesedni azoknak a kérdéseknek a kezelésében, amik kb. így hangzanak: Tényleg négy gyereked van? (Tényleg.) Mit csinálsz magaddal, hogy így nézel ki? (Aktív életet élek és nem tévézek.) Hány éves is vagy? (Még mindig nem illik megkérdezni.) Mit eszel? Mit nem eszel? (Eszem szerint eszem mi jól esik.)
Mondhatnám, hogy a falusi levegő. Vagy visszakérdezhetnék....
Tudatosan odafigyeltünk a gyerekek testének ügyesítésére, legyen az az első ollóhasználat (már megengeded?) vagy az első fűrész használata (megengeded?!?). Tekintet által támogatott és felügyelt kiteljesedés. A simogatás önbizalomnövelő ereje.

Szabó Krisztina grafikája, Sc design

Az elmúlt évben kezdődött világjárványügyi-helyzet hihetetlen mértékben befolyásolta az emberek és az emberiség utóbbi évtizedekben kialakított szokásait, ünnepeit.
A napi nehézségeink mellett ritkán jut eszünkbe olyan magasztos eszme, mint az olimpiai mozgalom. Pedig a sportszerető milliók számára szomorú tapasztalás volt, hogy 2020-ban elhalasztották a Tokiói Olimpiát, hivatalos nevén a XXXII. nyári olimpiai játékokat. Az alábbi írást 2012-ben írtam, aznap, amikor a szerelmem elutazott Londonba a XXX. nyári olimpiai játékokra.
Remélem nincs már messze az az idő, amikor újra önfeledten számolhatunk, és rendezhetjük élményeinket olimpiai ciklusokba!

Zoli apuval mi olimpiában mérjük az időt. Pl. három olimpiával ezelőtt találkoztunk. Pontosan. Felvételi elbeszélgetésre mentem az új munkahelyemre, egy falusi kis iskolába. Amikor beléptem, a folyosón egy napbarnított sportosan sortos fiatalember jött felém. Sok mindenre számítottam, de egy jóképű, szép testű, ifjú testnevelőre a legkevésbé sem. Éppen az interjúm napján ment be, hogy bejelentse az augusztusi értekezletekről való távolmaradását, mivel utazott az athéni olimpiára. Engem felvettek, és kicsit házsártos voltam, hogy augusztusban a többi új kollégám biztatására a saját termem mellett, díszíthetem az Athénban szurkoló szurkoló osztályát is. A következő nyár végén addig fajult ez a nagy szurkolás, hogy évelején, akkor persze már kedves kollégámnak tett szívességből, az óráit is helyettesíthettem, amíg ő Steven Spielberggel forgatott a München című filmben, amely szintén egy olimpiához kötődik. (Azt csak nagyon zárójelben jegyzem meg, hogy én már integettem a levegőbe emelkedő Misa mackónak abban az évben, amikor Zoli megszületett.)

Két olimpiával ezelőtt már együtt készültünk az újabb utazásra. Vagyis arra, hogy ő kiutazik Pekingbe. Hogy valamit nekem is csepegtessen a szurkolói lét varázsából, elvitt még az olimpia előtt arra a klipforgatásra, ahol a hivatalosnak tűnő, magyar olimpiai dalhoz vették fel a szurkolói vágóképeket. Egy márciusi, hűvös vasárnap reggelen a Fradi pályára kolbászoltunk ki. Én, bizonyítandó, mennyire komolyan veszem a feladatot, piros pulóvert, fehér blúzt és zöld gatyát húztam fel. Na, most ez például egyáltalán nem látszott a felvételen. Voltunk kb. ötvenen, és ahogy Butch Cassidy kérte Sundance kölyköt a vonatrabláskor, nekünk is legalább félezernek kellett volna tűnnünk. A celebritáshoz való egyenes utat pedig Zoli nem vállalta, mert annyira elfoglalta a „Győznünk kell!” kiáltozás. A rendező ugyanis azt mondta, hogy amikor jelez, akkor pl. szerelmes párok válthatnának szenvedélyes győzedelmi örömmámor csókot. Én a megadott jelre csücsörítettem ott, mint egy éhes muslinca, de Zoli rám se hederített, csak a zászlót lobogtatta, és úgy felugrott, hogy a menetszelétől majdnem leestem a pad alá. Így nem tudtam meg, milyen a szenvedélyes győzedelmi örömmámor csók.

Aztán Pekingből is szerencsésen hazajött. Imádtam, hogy a sok és számos sportesemény mellett ajándékokat keresett nekem. Igazgyöngyből fűzetett gyöngysort, megvette a létező legnagyobb kínai selyemblúzt (majd talán a lányunknak jó lesz valamikor), és tudja, hogy szeretem a teknősöket és a sárkányeregetést, ezért nem kevés ügyességgel haza hozott nekem egy teknőst formázó papírsárkányt.

Két olimpia között csak négy év telik el, azonban a mi mostani négy évünk igen sűrűre sikeredett. A terveit is abból a riportból tudtam meg, amit a városi tv csinált vele Peking után. Amikor megkérdezték tőle a beszélgetés végén, készül-e már a londoni olimpiára, szemérmesen csak annyit mondott, hogy most családalapítási tervei vannak. A munkatársaim másnap gratuláltak a férjhezmenetelemhez. Majdnem így is történt. Jó sportemberekhez méltóan, gyermeket 2009-ben és 2011-ben szültünk, amikor nem volt semmilyen nagy nemzetközi sportesemény. Ennek megfelelően esküvőnk is 2009-ben volt, igaz a menyasszony már lebukott volna a mérlegelésnél. Amikor egyszer kiborultam a mérhetetlen drukkolási mánia miatt, azt magyarázta, hogy a gólörömhöz fogható élmény kevés van. Mondjuk amikor megszületett az első gyermekünk, az volt egy megagólöröm. Csak annyit mondtam megadóan, hogy nekem is.

A mostani olimpiai kiutazás erős veszélyben volt. Hiszen tavaly, amikor már a jegyeket kellett volna megrendelni, én már növekvő pocakkal tolattam jobbra-balra. Egy cseperedő család nem kis pénzügyi kihívás, igen ám, de ilyen közel mostanában nem lesz olimpia, és különben is a Robi kint dolgozik és nála lehetne aludni. Érvek, ellenérvek csaptak össze, majd pedig szépen lefordítottam neki a jegyrendelés szabályait, fapados repülőt kerestem és foglaltam, utasbiztosítást kötöttem, és még a nemzeti színű pólóit is kivasaltam.

Zoli ma reggel repült Londonba. Erősen bízott benne, hogy amint megérkezik, lelki ereje átszáll nemzetünk sportolóira, és aranyeső hullik a magyarok családjára. És nem igaza lett!!! Az előbb küldött egy sms-t, hogy a mai névnapi ajándékomat melyik könyvben keressem. Ez a jóember fogadott a mai aranyérmekre, és nyert! Nekem!

Azonban az olimpiák változást is hoznak. Az elsőn, amikor megismertem, egy elvakult szurkolót láttam. A másodikon egy tudatos rajongót. Most pedig egy édes apukát és egy drága férjet, aki hónapok óta készül a Nagy Sport Ünnepre, de már inkább csak a lelkében, mert míg Pekingben a vízilabda döntőn meg lehetett ismerni a fejére kötött vízilabdáról, most el sem akarta vinni a helyhiány, meg a súlytöbblet miatt. A kereplőt a családi- és panelbéke érdekében meg úgy elrejtettük a lányunk elől, hogy mi sem találtuk meg. Így marad a Negró meg a toroköblögető a hangja visszaszerzéséhez.

Abban is biztos vagyok, ha meglát egy bármilyen nyelven ficsergő-csicsergő kislányt, vagy egy főzeléket arcán szétmaszatoló kisfiút, a két kis porontya fog eszébe jutni. Mint ahogyan egy jó mellű nő láttán, az első ösztönös férfi sóhaj után, elégedetten rám fog gondolni, és arra, hogy milyen jó lesz hozzánk hazajönni.

Irma rügynyitogató írásának (https://falusag.hangfarm.hu/2021/03/szemnyitogato) köszönhetően én is uzsgyi ki a kertbe megnézni, ki hol tart most az ébredezésben. Nézegeted a fákon a rügyeket, kicsit megkapirgálod a földet, hogy lásd, ki készül előtűnni, közel hajolsz, tapintasz, szagolsz és akkor zavarba jössz önnön vehemens kíváncsiságodtól és nevetve nyugtázod magadban, hogy én most tulajdonképpen zaklatom a növényeimet. Ez nem puszta megfigyelés, itt nincsen távolságtartó attitűd, itt érzelmileg túlhevített, a folyamatokat gyorsítani és ott abban a pillanatban meglátni akarat feszül. Titkok fürkészése, hogy megértsük. Annyi szolgál csak az ember mentségéül, hogy ha néha kritikus is ez a növényre irányuló tekintet, azért tele van elfogadó igenléssel és persze rengeteg szeretettel, és még így is visszafogjuk magunkat, hogy ne nyúljunk bele a folyamatba, csak akkor és ott, ahol ez elengedhetetlenül szükséges. Andival és Lacival beszélgettük az állatok és persze a növények kapcsán is, hogy ez a fajta odafigyelős szemlélése a másik élőlénynek egyszerűen gyönyörűség és ebben a gesztusban nincsen benne az, hogy ezt a növényt vagy állatot egyszer majd elfogyasztom. A gazda szeme legel, növeszt, életet lehel, de ilyenkor nem lebeg ott a végcél, nem fogalmazódik meg a has, csak az érzelmi esztétika.

Az Obilnaja japánszilva (Prunus salicina) fáról tavaly nyáron egy hétig lakmározott a hangfarmnép.

Mézalmácska

Mandula

Mogyoró

Gondoltam, számba veszek én is mindenkit, de - na itt már belép a gazdassszonyi öntudatos öröm - rájöttem, annyian vannak, hogy nem lehet. Hogy sugara, nyalábja van a tekintetemnek, amerre haladok, annak ellipsziseiben vetül ki. Hogy a mozgásos megfigyelés során - még a tudatos kereséskor is - a látószög folyamatos változása során néha véletlennyi pillanat, amikor megakad a látássugár és észrevesszük. Még egy-két másodperc, mire tudatosítjuk, tolatás vissza, immár célirányosan keresve a véletlen bejelentkezőt. És ekkor már jöhet a technika, lehet morgolódni, hogy még mindig nem jó a fókusz, nem ezt a rögzülést láttam, nem így akarom láttatni.

Néha keresem a módját, hogyan lehetne tapintatni, üzenetben tapintás-képet küldeni.

Joli Braille-táblája

Joli megtalálta az egyik lehetséges módot, mégpedig Adának köszönhetően. Joli és Flóra közösen írnak regényt. Egy mondat tőled, egy mondat tőlem, a kitalálás és folytatás örök játéka, a variálás, a történetbe ágyazás és a történetiség erejébe való beilleszkedés gyerekkori öntudatlan előtörése. Az itthonléttel lelassult kicsit a folyamat, de időnként bejelentkeznek egymáshoz megbeszélésre. Kislányos csacsogásban komoly diskurzus a közös írásról. És folytatják, és közben kacérkodnak már a tipográfiával is: a párbeszédes jeleneteket elkezdték külön-külön színekkel írni, merthogy (micsoda jogos íráskép-kritika) nehéz úgy szépen felolvasni idegen szöveget elsőre, hogy a szemnek mindig a mondat végére kell szaladnia, hogy lássuk, ki és milyen módon mondja a mondanivalót. Bezzeg a spanyolok legalább hajlandóak a mondat elejére tenni a kérdő- vagy felkiáltójelet és akkor rögtön tudom, hogy most kiáltva vagy kérdezve olvassam. Reformálások.

Joli eddig Adának az asztallap rése fölé illesztette a papírt és egy tűvel bökdöste a Braille-betűket, amit már szótár nélkül is tud, hiszen már több, mint egy éve használja. A születésnapi ajándékai közöl a tőlünk kapottak is megörvendeztették, de az igazi meglepetés Adáéktól érkezett: kapott tőlük egy Braille-táblát, hogy könnyebb legyen a pöttyögetés és ne csússzanak el a jelek, így Jolinak egyszerűbb írni és Adának könnyebb olvasni. Merthogy Joli kettős írásban van: írja a közös noteszbe a Flórával megbeszélteket és ha azzal készen van, akkor írja Adának, hogy ő is elolvashassa a regényüket.

Én azt gondolom, hogy mi többek vagyunk attól, hogy ismerjük, hogy az osztályba jár Ada. Nekünk kell ő. Én hálás vagyok, amit Jolánnak ad: barátságot, érzékenyítést, egy másik nyelvet - gazdagít minket.

Ma délelőtt: miután Flórával beszéltek, Joli ebédig Adának fordított.

Ezt mi itt a városban el sem tudjuk képzelni. Mi bemegyünk, leparkolunk, sorszámot húzunk, várunk, várunk, várunk. Aztán hívnak bennünket, és végül nyilatkozunk, hogy se biztosítást, se sorsjegyet nem kérünk. Újabb érv a falusi élet mellett.

Várom a küldeményt,
Kriszti

Hát kérem,
a postázás nálunk a világ legegyszerűbb dolga: legkésőbb kilenc körül a konyhai kredenc polcáról leemelem a zöld postás táblát és klumpát húzva - kedvem szerint - kislattyogok vagy (ha lusta vagyok kabátot húzni) kirohanok a kiskapuhoz és felakasztom rá. Általában 11 és 13h között jönnek a postás legények: fiatalok, szőkék, aranyosak (szeretik a süteményeimet) és két kezemből átveszik a feladni kívánt levelet, csomagot és ezzel az ügy elintézve. Egyébként annyira figyelmesek, hogy az értékesebb csomagokat, ha nem vagyunk itthon, eldugják a garázsban vagy odaadják Rozi néninek, ha ő sincs, akkor Kati néninek. Mindegyikünk születésnapját tudják, mivel fehérvári mama borítékba tuszakolt Merci csokicsomagja adott névre és napra rendre (kitapogatva) megérkezik.

Szóval nálunk így van ez itten - úgyhogy hétfőn intézkedek!
j.

Mától látható az Okosházban (http://okoshaz.hangfarm.hu/3.html) Tamási Kata Búzavirág című hímzésmunkája.

Egyrészt Laciférj segítségével rögzítették magát a hímzés munka- és alakulásfolyamatát, másrészt pedig a hímzés fotókat a hímzés során keletkező alig vagy szinte meg sem hallható, legtöbbször észrevétlen hangok kísérik. Felnagyított mikrovilág, olyan hangok, melyeket hallva legtöbbször 'ja, tényleg!' élménye van az embernek - történetmorzsák hangok formájában: a botanikai rajz és az ösztönös női díszítőmunka magas fokú ötvözete. Énlelkes, magunkba forduló idők, olyan privát élmények, melyek mégis egymás között megosztódni hívnak szüntelen.

Amikor beakadályozódik, mintegy kerítésesedik az élet, akkor nekem sokszor olyan, mint az üvegfelület, melyen a saját magam termelte vízpára csapódik le: az én meleg leheletem a hideg felületen.
Egyszerre átlátható és mégis károkozás nélkül áthatolhatatlan - haragra lobbant. Gyerekszülés közben utáltam az amúgy tisztelt és szeretett orvosomat, aki persze jókat kuncogott, mondván, ő azért van itten kérem. Gyerekszabadságoltatás közben utálom az amúgy tisztelt és elfogadott iskolaigazgatót, aki persze jókat kárörvend, mondván, lehetne rosszabb is itten kérem.
Szeretem, mikor ki lehet nyitni ezeket az ablaktáblákat és beengedni a friss levegőt: fájdalom-cseppjeim körforgásában új források keletkezhetnek.
Mindig - már gyerekként is - ki szerettem volna tárni a televízió képernyőjét, hogy ne nézzem, hanem én, azaz én is átéljem a valóságban a történetet. Ugyebár a kibírhatatlan kispadon ülés.... Álomélet. Életálom. - Calderón? Vagy Platón?
Az építészet és kert kapcsolatában is különleges státusza van a tekintetnek szabad átjárást biztosító üvegfelületnek. A kint-bent, a bentről mintha kint lennél szemlélni a kertet, miközben annak elementáris erejének nem vagy kitéve. Kintről pedig megtükröződve, rávetítve látni a kertet a benti meghittségre - a távolság, mint kulcstényező a szemlélő elhelyezkedésében van. Eddig még tükör, innen már benézhető. Üvegtető alól felnézni a csillagokra - a szemünkkel tudni érinteni és simogatni - virtuális szabadság, bennünk.
Jelenkori üvegtábláink egyre erősebbek, egyre inkább többrétegűek, sokszor szellőztetésre nem is alkalmasak, üvegfalként lesznek az alapszerkezet részei, vagy beltéri dizájnelemként jelennek meg. Hő- és hangszigeteléseink.
A kinti és a benti egyidejű, egyszerre látható lerakódásai a felületen: az átláthatóságot vagy a határt takarítjuk olyan szorgalmasan? Elkoszló rongyok.

Halveri fürdőszobánk ablaka: a törött katedrál üveg alatt a sima floatüveg pótlás - átutazóban.

Lélegzéseink és nappali tevékenységeink láthatatlanul, víz formájában a levegőben. Mindennapi életünk hideg felülettel találkozva az átlátható üveget áttetszővé lehelve és azon új tükröződési formákat alakítva vízcsepp formájában mutatkozik meg. Cseppé gyűlések és hirtelen cseppleszaladások mutatta utak az üvegfátyol felületen - vízgyűlési pontok. Szellőztetés.

Dóri fürdőjén gyönyörködve és a fürdéshez való viszonyunkon elmélkedve, próbálva kikapcsolni a privát tényt, hogy szeretnék egy új fürdőt (mi a fenének is, kell-e egyáltalán a házban fürdő, fürdőház kéne inkább, vagy ökologikusabb lenne alulra egy lavór víz, felülre meg egy vödörnyi, jaj, nem tudom), mindig oda jutok, hogy egyik utóbbi olvasmányom még munkál bennem: Deborah Feldman Unortodox című regénye. A zsidó kultúrát, a haszidizmust, lubavicsiakat, szatmáriakat, stb. elég jól olvasom, ezért nekem úgymond csak annyiban volt új a történet, hogy végre nem egy író, vagy rebbe, esetleg maximum egy rebecen szólal meg, hanem egy alternatív, hiteles női hang. Újabb fontos "Herstory" történet a hivatalos kánon mellett, néha ellen.

Elena Favilli és Francesca Cavallo, Móra, 2018

Aztán rájöttem, hogy mégcsak nem is a herstory a lényeges most nekem, aminek egyébként én is egy interjúalanya lettem a minap, nem is a mikve vagy a fürdőház, hanem a spiritualitást nélkülöző bemerítkezés aktusa, a vallási motívum nélküli rituális fürdés.
Miért bogarászik bennem ez? Azt hiszem teljesen póriasan a közösségi fürdés, a közös fürdés, a közösen használt víz miatt. Hogy miért van az, hogy valakit láthatólag abszolúte nem zavar, hogy egy strandon hol a törülközőn, hol a vízben töltsön el időt, én meg visítva menekülnék, ha valaki erre kényszerítene. Hogy mikor belemerítkezem a Balatonba, azt csak és kizárólag a gyerekek miatt teszem, és próbálok nem arra gondolni, hogy hány test teszi ugyanezt, miközben mosódik a hátakról a naptej és az egyéb piszok.

Közös családi rituálé: nem rólam szól, hanem a nagycsaládról és persze főleg a gyerekekről, és elég gyanús lenne mindig azzal érvelni, hogy most nem tudok fürdeni.
Fotók, amiken mindenki vizes, mi legalább naptejnélküli barnák is. De ezekre az alkalmakra, mint nyaralásokra kell emlékeznünk, mert ezt követeli meg az udvariasság és a családi összetartozás.

Balaton, 1939 (Fortepan)

Az emlékezés helyei. A fotó, mint hamisított emlék. A tudatosan a jövőnek felvett mű-jelen pillanata.

Kulturális emlékezetben gyökerező, egyénileg kialakított családi és magán identitásaink.
Jan és Aleida Assmann professzorok fontos mondata: ‘If you want to belong to a community, you must follow the rules of how and what to remember’. Vagyis: ha egy közösség tagjává szeretnél válni, akkor követned kell, hogyan és mire szabad emlékezned.
Nagycsaládiasság.

Hadar Galron: Mikve című darabja a Pesti Színházban, 2010

A természetben élni - vadan/vadon.
Elvonulás/kivonulás az építettből, az infrastrukturáltból, vagy bevonódás a természetbe?
Amikor egy vagy két hétig vándortáborozol, vagy madarásztáborban, vagy bármilyen sátras, kiépítetlen helyen nyugszol és kelsz, két nap alatt kialakítod az ottani feltételeknek megfelelő ritmust. Hihetetlen rugalmas lény az ember, hirtelen kiélezett helyzetbe kerülők még jobban tudják ezt. Utólag az 'átállni és élni a másikat' könnyebbnek tűnik, mint aztán visszajönni onnan. Visszaérkezni mindig szélesebb folyón átgázolva kell. A hegyre ugyebár könnyebb feljutni, mint lejönni onnan. Egyszercsak vége. Mit is keresek újra itt?

Campus-látkép, Santa Barbara, Kalifornia

Szerencsére közös családi csúcsélmény volt számunkra az a bizonyos kaliforniai: amikor - ahogy Andrea is írta - teljesen természetesen vagy benne a tájban és olyan sarokpont az életedben, ami kifordítja az addigiakat és más irányba terel.

A természet a mester, a kertész a tanítvány.
Kerítés ide vagy oda, a vadak jönnek és mennek.
A növények bejönnek és kivadulnak.
Átjárhatóságaink.

Egyetemváros. Campus-lét.
Magister Ludi.
Ifjúságszociológia tanulmányok: Campus-lét a Debereceni Egyetemen.
Ki veszít ma?